HATODIK FEJEZET
A KIRÁLY VÁLTSÁGDÍJA
1192. szeptember - 1193. december

A muzulmán naptár, mely a Hedzsrától, Mohamed próféta mekkai menekülésétől számítja az éveket, 588. Shábán 22-ét mutatott. A keresztény kalendárium szerint 1192. szeptember 2-a volt, szerda.
A nagy keresztes hadjárat, a muzulmán dzsihad, az iszlám szent háborúja véget ért. Richárd királyt leteperte a láz, s könyörgött parancsnokainak: engedjék hazatérni Angliába. 1191. június 8-án ért a Szentföldre, s a következő tizenöt hónap során a keresztesek bevették Akkót, Tyrust, Caesareát, Haifát, Arsufot, Askalont – valamennyi part menti erődítményt. De nem nyerték vissza Jeruzsálemet, és nem uraltak, csupán egy három mérföld széles parti sávot.
Adódtak káprázatos győzelmek, és voltak olyan időszakok, hogy egyszerre négy király, négy királyné és légiónyi nemes tartózkodott a frank királyságban. De a Nyugat erejét járványok gyöngítették s a különös éghajlat, melyben a nap hevétől felhólyagzott a hús, és az éj hidegében összerepedeztek a kövek. A férfiak elhullatták hajukat és ágyékszőrzetüket, és a Palesztinába telepedett frank hűbérurakat impotencia sújtotta.
És ez még nem minden – a Nyugat magával hozta a maga ragályait. Hiúságot, hatalomvágyat, pozícióféltést. Szükségük volt az ármánykodásra, mint a kenyérre vagy a vízre, és gonoszságuk kivirágzott a szikkadt levegőn. A német császár, a rőt szakállú Barbarossa Frigyes úton Palesztina felé vízbe fulladt, Fülöp francia király megérkezett, mindössze négy hónapot maradt, azután elutazott; Lipót, Ausztria hercege a Richárddal való veszekedés eredményeként rendkívül dühösen távozott, és Anglia királyára maradt a feladat, hogy életet leheljen a maradék keresztesekbe.
1192. júniusában Richárd Jeruzsálem látótávolságába vezetett egy kis csoport lovast, ő maga azonban nem volt hajlandó tekintetét a falakra, a minaretekre s a hatalmas, aranyosan ragyogó szikla-kupolára emelni. Serege kimerült és tudta, hogy nincs többé remény a város bevételére. Nem is leplezte könnyeit. – Gyötrelemnek az is elég, hogy ilyen közel jöttünk – mondta a lovasoknak. – Nem kívánok látni olyasmit, ami soha nem lehet az enyém.
Néhány hét múlva leterítette a láz, s most Jaffa nyirkos fellegvárában heverve könyörgött, oldják fel esküje alól.
– Hazamehetsz – mondták a bárók –, ha felmutatunk valamit fáradozásaink eredményeként. írd alá a békét, amit Szaladin szultán kínál, és akkor mindnyájan hazamehetünk. Krisztus a megmondhatója, a katonák többsége már úgyis elszökött tőlünk.
Nem erről álmodott valaha az Oroszlánszívű. Anglia utolsó fillérjét is a keresztes hadjáratba ölte. Szaladin még mindig a hatalmas arab birodalom ura volt, és a muzulmánok nem vesztett többet száz mérföldnyi tengerpartnál. Fülöp Ágost habért Franciaországba, s az a hír járta, hogy Normandiáért cserébe segítene Jánosnak megszerezni az angol trónt. Azután együtt fordulnának Richárd ellen.
– Vezessétek ide a követeiket – morogta. – Olvasszatok pecsétviaszt. Essünk túl rajta.
A halk szavú szultán igen kedvezőnek tartotta a megállapodást. Három év fegyverszünet, valamint a hitetlenek megtarthatják part menti hódításaikat. Mi több, zarándokaiknak engedélyezi a jeruzsálemi keresztény templom és Krisztus názáreti sírjának látogatását. A muzulmánokat aligha fogja zavarni jelenlétük a Szentföldön. Ha pedig megszegik a szerződést, könnyedén be lehet őket kergetni a tengerbe...
Des Roches semmit sem fogyott. A vaskos lovag, aki a Le Mans melletti híd védelmében Marshal segítségére volt, anélkül vészelte át egy normandiai tél és egy szíriai nyár megpróbáltatásait, hogy akár csak egyetlen lyukkal szorosabbra kellett volna húznia az övét. Még több heg éktelenkedett arcán – egy Caesarea melletti szaracén rajtaütés eredményeként –, és a bal szemét hályog homályosította el. A szemgolyóra hártya ereszkedett, a szemhéj pedig – mintha csak rejteni akarná a betegséget – lecsukódott. Ez baljós és még a korábbiaknál is tekintélyesebb megjelenést biztosított des Roches számára. A jobb szem tágabbra nyílt, hogy lássa mindazt, amit a bal nem láthat többé. A művelteket a valaha Szicília vulkánjaiban lakó egyszemű óriásokra, a küklopszokra emlékeztette. Mások egyszerűen a nagy hasú lovagot látták benne, aki végigverekszi magát minden bonyodalmon, ha egyszer belekezdett.
Így látták Pembroke kapuőrei is, míg átkísérték a sötét, hó borította felvonóhídon.
Az őrházban húzta meg magát, míg az egyik katona feldübörgött az öregtoronyba a fáklyákkal megvilágított lépcsőn. A szolgálatot letevő vagy indulásra váró őrök a tűz körül kuporogtak, mások zörögve kockáztak a közös asztalon. Des Roches a falnak dőlve tanulmányozta az arcukat, hátha felismer valakit. Akárki megteszi, csak ürügyet keresett, hogy elmondhassa: ahonnan jön, ott sokkal hidegebb van. De a katonáknak elég volt egyetlen pillantást vetni az óriás látogatóra, azután elfordultak. Remélték, hogy maga Marshal gróf fogadja majd a monstrumot, mert átkozottul nehéz feladat volna kihajítani.
Kiáltás hangzott az udvar felől: – Des Roches! William des Roches!
Az őrök felpillantottak, látták, hogy látogatójuk válaszol, és lármásan üdvözölték. Szóval ő az! Valaki bort töltött egy kupába, és a kezébe nyomta, mások pedig rendbe hozták a zekéjüket, vagy lopva megfényesítették sisakjukat köpönyegük csuklyáján. Nem telt el hónap anélkül, hogy Marshal ne említette volna régi barátját, rendszerint olyankor, amikor elégedetlen volt a helyőrséggel.
– Istenemre – morogta ilyenkor –, ha itt volna des Roches, de kirúgnálak benneteket! Majd kétszáz embert fogadtam, hogy őrizzék ezt a helyet, és ma reggel ellenőrzéskor mégis üresen állt a Folyami Bástya! A normális gyakorlat szerint az őrségváltás a falon vagy a bástyán zajlik, nem pedig az udvaron. Nem akarom még egyszer üresen látni, megértettétek?
Néha pedig élő szemrehányásként idézte fel barátját, mint valami katonái fölött kimondott ítéletet. – Imádkozom, hogy des Roches meg ne lássa ezt a helyet! Összetévesztené valami trágyadombbal, esküszöm, összetévesztené! Dörgöljétek le a rozsdát a sarokvasakról, vagy ti fizetitek az újat! Igen, ti hárman! Gyerünk!
De most tovatűnt minden kesernyés hangsúly. Pembroke grófja a hóban gázolva kiáltozott barátjának.
Des Roches átnyomakodott az ajtófélfák közt, úgy bömbölte: – Nem mentem össze, mi? Vagy talán lónak nézel?
– Egymás felé evickéltek, a látogató bírálólag taposta a sepretlen udvar havát, házigazdája pedig bűntudatosan; tudta, hogy fel kellett volna takaríttatnia.
Hát nem mindig így van? – gondolta Marshal. Éppen akkor kell havaznia, amikor megérkezik. Mi ez? Megvakult a fél szemére?
Nahát, nahát, az Arab bajuszt növesztett. Egy hadsereget elrejthetne benne. Kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt; az övé vagy az ifjú hölgyé, akit feleségül vett, mi is a neve, Isabel, igen, Isabel de Clare.
Szótlanul ölelték át egymást. Az őrszemek egy pillantást vetettek urukra, aztán figyelmüket a falakon túli holdfényes hómezökre fordították. Hát, jól megtermett alak. Van hangja. És a hüvelyből ítélve, akkora a kardja, mint valami evezőlapát. Gondosan agyukba vésték: William des Roches-ba nem ajánlatos belekötni.
A két lovag levegőért kapkodva engedte el egymást. Miután újra teleszívta tüdejét, Marshal így szólt: – Épp idejében jöttél, testvér, velünk tarthatsz a karácsonyi misén. És kizabálhatsz minket a vagyonúnkból – legalábbis remélem, hogy így lesz. – Karonfogta des Roches-t, hogy bekísérje és bemutassa Isabelnek, amikor észrevette barátja habozását.
– Mielőtt bemennénk, el kell mondanom neked valamit. Van itt valahol egy üres szoba, ahova betérhetünk?
– De én... Persze, bárhol. De ha melegedni is akarsz...
– Nem, az ráér... – A kihalt kovácsműhelyre mutatott, mely leginkább nyitott istállóra emlékeztetett: tömve volt törött mezei szerszámokkal és kicsorbult kardokkal. – Ez megteszi.
Marshal bólintott, kerülőt tett, leemelt a falról egy fáklyát, s a műhely ajtajában ismét csatlakozott des Roches-hoz.
– Lehet, hogy másutt fogunk ünnepelni – mondta des Roches. – Nagyjából egy héten belül egész Anglia forrong majd.
Marshal a palánk egy görcslyukába tűzte a fáklyát, s a két férfi visszavonult a kovácsműhelybe. – Komoly dolog lehet, ha azt hiszed, hogy télidőben felébred az ország.
– Az is. Komoly. A legkomolyabb, ami csak történhetett. Richárd király fogságba esett.
– Richárd király... Micsoda? Ez lehetetlen!
Des Roches felsóhajtott. – Mégis megtörtént. Vele voltam.
– Vele, hol?
– Bécsben, Ausztriában. Még hidegebb volt, mint itt. Szíriában is vele voltam. Októberben indultunk, kilencedikén vagy tizedikén, nem számít, és természetesen Korfu szigetére fújt minket a szél. Richárd hajója megsérült a viharban, de a király olyan riasztó híreket kapott Jánosról... mellesleg igaz? Tényleg magához akarja ragadni a trónt?
– Úgy tűnik – bólintott Marshal. – Az utóbbi hónapokban egyre rosszabb lett a helyzet. Még Eleonóra királyné sem tudja kordában tartani. De előbb hadd halljam a te történetedet. Ki ejtette foglyul?
– Majd arra is sor kerül. Korfun álltunk, de Richárdnak olyan siethetnékje volt, hogy nem várta ki, amíg megjavítják a hajóját. így azután bérelt – hidd el, így történt – egy kalózhajót, hogy felvigyen minket Anconába vagy Velencébe, mondván, onnan majd gyalog megyünk. De október nem a legkedvezőbb időpont az adriai hajókázásra, arról nem is szólva, hogy a kalóz annyit értett a navigáláshoz meg az időjáráshoz, mint én. Még annál is kevesebbet! Végül aztán teljes biztonsággal partra tett bennünket – Dalmácia szikláin! Valamelyest vigasztaló ugyan, hogy a bolond kalóz vízbe fulladt, de mint talán tudod, Dalmácia éppen szemben van Itáliával, és Anglia oda nagyon messze van. – Felemelt egy törött ekevasat, babrált vele egy pillanatig, majd óvatosan visszatette a helyére. – Hallottál az Ausztriai Lipóttal való összezördülésről?
– Amikor Richárd letépte a zászlóját?
– Igen. Azért említem, mert Ausztria az utunkban feküdt. De a király megint csak nem volt hajlandó késlekedni. Én azt tanácsoltam, várjunk egy kereskedelmi hajót, de Richárd elég rosszul bírja a tengert, és azt hiszem, elege volt már a hullámokból. így azután vásároltunk néhány lovat, és álcáztuk Richárdot...
– Hányan voltatok vele?
– Csak ketten – fújta ki des Roches a levegőt –, én magam és egy fegyvernök.
Tucatnyi kérdés tolult Marshal nyelvére. Miért utazott Richárd testőrség nélkül? Hol van a fegyvernök? Tud már János a bátyja fogságba eséséről? És Fülöp értesült róla? És egyáltalán, Fülöp tartja fogva, vagy a bosszúszomjas Lipót? És miféle csapat volt az, amely le tudta győzni az Oroszlánszívűt és des Roches-t?
De uralkodott magán, várta a folytatást.
Egy kíváncsi őr kukkantott be az ajtón, megpillantotta hűbérurát, és sietve visszavonult. A fáklya a falon kialudni készült.
– Templomos lovagnak álcáztuk. Nem emlékszem, hol akadtunk az egyenruhára, de fehér köpönyeget adtunk rá, a vállán vörös kereszttel, és jó széles karimájú bőrkalapot. Azután északnak lovagoltunk, Szlovénián keresztül egyenesen Ausztriába. – Ép szemét Marshal felé fordítva des Roches harsány, gúnyos nevetésben tört ki. – Szánalmasak voltunk. Azt hittük, hogy az Oroszlánszívűt bárki összetévesztheti egy közkatonával! Ha szarvat adsz a lónak, ettől bikává változik? Nem tudom... – A falnak dőlt, ereje a kialvóban lévő fáklyával együtt fogyatkozott.
– Mindjárt megyünk – bátorította Marshal. – Csak még annyit mondj, hogyan fogták el. És ki...
– Ó, egyszerűen történt. Amikor Bécsbe értünk, Richárd beesett egy kocsmába, harsányan ordítozni kezdett franciául, ételt és bort követelt, levette a kalapját... ennyi volt az egész. Egy pillanat alatt félig kiürült a kocsma, a következő pillanatban pedig már megtelt Lipót embereivel. Harmincan vagy negyvenen lehettek, a bejárati ajtón jöttek és hátulról is. A kezemben volt Richárd kalapja, emlékszem, próbáltam rávenni, hogy tegye már fel. A haja... hát, Krisztusra, ezzel az erővel akár az angol zászlóba is burkolhatta volna magát.
Eszébe jutott valami és elmosolyodott. – Engem furcsamód ott felejtettek az asztalnál. Jó, mi, öreg Marshal? Magamtól kellett ott hagynom a gőzölgő ételt, és követni őket a várba, egész utón azért könyörögve, hogy tartóztassanak már le.
– De szabadon hagytak.
– Engem és a fegyvernököt igen. Szükségük volt ránk, hogy elterjesszük a hírt. Meg hogy közvetítsük Lipót feltételeit. Az osztrákot csak egy pillanatra láttam a várban, és állítom, hogy most is éppolyan dühös, mint amikor Richárd letépte a zászlóját. Azt mondja, úgy megsértették, mint még soha, így aztán olyan váltságdíjat követel, amilyet még soha nem fizettek.
– Váltságdíjat? Angliától? Egy nyeregtáskát sem tudnánk megtölteni...
– Hát... Jó néhány nyeregtáskára lesz szükségünk, ha vissza akarjuk kapni a királyunkat. Jó néhányra...
– Mennyit akar Lipót?
Des Roches kibandzsított a hóra, majd visszanézett Marshalra.
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy százötvenezer ezüsttallért követel. Egy tallér súlya fél font, így tehát össze kell hordanunk, lássuk csak, már kiszámoltam, igen, közel harminc tonna ezüstöt. Nyeregtáskák? Inkább egy oszlopnyi málhásállat.
Marshal kétségbeesetten csóválta a fejét, míg des Roches levonta a következtetést: – De ez aztán kielégítheti még az Oroszlánszívű hiúságát is, nem?
Richárd mindig tudta, hogy vannak ellenségei, mint ahogy az oroszlánnak is vannak bolhái. De kérkedett azzal a képességével, hogy milyen kiválóan tud bánni velük: vagy eltűri, vagy körömheggyel elpattintja őket. Az önbizalma soha nem hagyta cserben, elképzelni sem tudta, hogy bántódása eshetne, vagy börtönbe zárnák.
De most börtönben ült, ismeretlen helyen, és ellenségei belemarni készültek.
Ausztriai Lipót visszanyerte Akkónál elvesztett becsületét, bár hamarosan kénytelen volt lemondani foglyáról.
Barbarossa Frigyes fia, Henrik német császár is ellensége volt Richárdnak és hűbérura Lipótnak. Lipót vakmerő tette örömmel töltötte el, de azonnal követelte, hogy a vazallus herceg adja át neki Richárdot. így hát a fogoly megszűnt Ausztria tulajdona lenni, Németországba vitték.
Fülöpöt, Franciaország királyát is fellelkesítette a hír.
Végre térdre kényszerült a faragatlan óriás, méltó büntetés sújtja sértegetéseiért s a szegény Alais félretaszításáért. Felajánlotta, hogy megveszi a foglyot Henrik császártól, kérjen érte a német bármi árat, megfizeti. De az ember nem mindennap ejt csapdába egy oroszlánt; Henrik elhárította az ajánlatot.
Geoffrey FitzRoy higgadtan fogadta a hírt. Ő soha nem bocsátotta meg Richárdnak, hogy halálba kergette apjukat. Mindamellett a Longchamp és Richenda kezétől elszenvedett bántalmak óta hírességgé vált egész Angliában. Nem halt meg Becket Tamásként, de Becket Tamásként szenvedett, s most az ő mártíriumának dicsfényében fürdött. Úgy tekintettek rá, mint az egyház fejére – majdnem úgy, mint korona helyett püspöksüveggel koronázott királyra. így hát elégedetten várta, hogy eljöjjön az ő ideje.
És ott volt János is.
Karácsony este született, s most töltötte be a huszonötödik évét. De az utolsó három hónap során szinte a felismerhetetlenségig felnőtté vált. Longchamp elűzése és Richárd szentföldi távolléte hihetetlen változásokat okozott a magas sarkú csizmás herceg személyiségében. Nem volt többé Földnélküli János, a befolyásolható kisfiú, az udvaroncok játékszere. Űrrá lett modorosságain, kezét távol tartotta a fejétől. Nem faragott gúnyneveket, teljes címükön szólította főrendjeit, és udvariassága példamutató volt. Rendszeresen fürdött, nem ékszerezte magát, s nem sértegetett senkit.
Hadwisa János karján parádézott, és minden humorosnak szánt megjegyzését hercegi kuncogás jutalmazta. Hadwisa hallotta, amint férje nyilvánosan dicséri őt, ritka megérző képességet tulajdonít neki, és úgy beszél róla, mint elválaszthatatlan társáról.
– Bármily csekély erényeket ajándékozott nekem az Úristen, csak hölgyem, Hadwisa virágoztathatja ki bennem ezen erényeket. Elvesznék nélküle, bár én nem szándékszom elveszíteni ilyen kincset. És figyelmeztetek mindenkit – nevetett –, hogy féltékeny férj vagyok.
Nagyon jól tudta, hogy egy hiba következtében vált népszerűvé, mivel ő volt Longchamp egyetlen lehetséges utódja, de elhatározta, hogy megtartja a váratlanul ölébe hullt ajándékot. Végül is nem elég, ha Anglia csak azért fogadja el, mert valamivel jobb a majomnál. Azt akarta, hogy önmagáért szeressék. És később talán bálványozzák is.
Ez járt a fejében, amikor tíz nappal Richárd elfogatásának híre után magányosan Párizsba indult. Hűséget esküdött Fülöp francia királynak. Beleegyezett, hogy segít elfoglalni Normandiát, ha ezt követően Fülöp támogat egy angliai felkelést. Hűsége jeléül János megígérte, hogy elválik Hadwisától, és feleségül veszi az elhasználódott Alais-t.
– Hogy őszinte legyek – mondta –, nehezen tudnék elviselni még egy előadást a főzőfazekak méretéről, vagy a festékkeverés módozatairól. Hadwisa tájékozott asszony, és ezt én becsülöm benne, felség, de az egész olyan unalmas...
Január végére János visszatért Angliába, s a felkelést tervezgette, mely a trónra sodorja majd.
Az asztal elég nagy volt ahhoz, hogy mind a hatan elférjenek körülötte: Eleonóra királyné, Marshal és Isabel, Malchat és Fitz Renier főispán meg a testes des Roches. Leszállt az éjszaka, el is múlt már, s ők még mindig nem mozdultak: terveket kovácsoltak. Akik személyesen nem tudtak megjelenni, bátorító üzeneteket küldtek, melyek legtöbbje javaslatokat tartalmazott. Ezek a javaslatok gyakran éppoly valóságtól elrugaszkodottak voltak, mint János gyilkossági tervei, de udvariasságból egyiket sem utasították vissza vagy nevették ki.
Valóban egész éjszaka nem hangzott fel nevetés – Anglia küszöbönálló romlásában nem találtak semmi nevetnivalót.
Nemrégiben szereztek tudomást János Fülöpnél tett látogatásáról s a köztük létrejött hihetetlen egyezségről. Hogy Hadwisa tudott-e róla vagy sem, azt nem is sejtették, de azért áldoztak egy futó gondolatot a ruhákkal és főzőcskézéssel elfoglalt asszonynak is.
Fitz Renier álmatlanságtól tompa hangon igyekezett összefoglalni a megbeszélést.
– Két lehetőségünk van. Letartóztathatjuk Jánost mint potenciális árulót, és ha ez nem sikerül, hadat üzenhetünk neki. Vagy összekaparhatjuk a váltságdíjat, és hazahozhatjuk Richárdot mint újólag megerősített királyunkat. Véleményem szerint az első változat kétségbeejtő következményekkel járna. Negyven évvel ezelőtt ezt az országot polgárháború dúlta. Legtöbbünk akkor még gyerek volt, de én még most is őrzök néhány emléket azokból az istentől elrugaszkodott időkből. Valaki azt írta: „Isten aludt azokban az esztendőkben.” Ne akarjuk újra elaltatni.
Iszonyú kép tolult Marshal lelki szemei elé. A jelenet oly eleven volt, az arcok oly tiszták, hogy riadt jajszó hagyta el ajkát. Olyan hang, melyet a gyermekek hallatnak, ha éjjel szörnyek lopódznak az ágyukhoz...
Newbury vára hetek óta ostrom alatt állt. A vár ura másfelé járt, István király ellen viselt hadat. De a király túljárt az eszén, és serege körülvette otthonát. A megrongált falak mögött rejtőzött a várúr ötéves fia is, akit az események túlságosan felizgattak ahhoz, hogy hiányolja apját.
Az élelmiszerkészlet elfogyott, nyilvánvalóvá lett, hogy a helyőrség vagy megadja magát, vagy éhen veszik. A várkapitány tárgyalt Istvánnal, és megállapodtak: ha a várat három napon belül nem mentik fel, megnyitja a kapukat. Az ötéves kisfiút leeresztették a falról, és túszként az ostromlók kezére adták.
A kép szertefoszlott, és a három nappal későbbi eseményekkel folytatódott...
Newbury t nem mentették fel, de a várúr üzent a várkapitánynak. Megadásról szó sem lehet. A segítség úton van. Amíg megérkezik, a kapuknak zárva kell maradniuk.
A gyerek az ellenség táborában volt. Látta a királyt, a vékony szálú fekete haját, a ritkás bajuszkát, és hallotta, amint valaki felcsattan: – Tedd, amint megígérted! Máskülönben hogyan tisztelnének? Olyan helyen húzd fel, ahol láthatják. Nagy Isten, te vagy Anglia királya, nem? Akkor tégy is úgy!
Látta, hogy a bárók egy csoportja egy fa alatt gyülekezik, s aztán kötelet hajítanak az egyik ágra. A gyerek arra gondolt, hogy talán gyümölcsöt szednek, vagy le akarnak verni valamit, ami az ágak közé akadt. Régebben látta, amint a helybeli kisfiúk mókust fognak ilyen módszerrel, és boldogan ment, amikor a király kézen fogva a bárókhoz vezette.
A gyerek megszólalt...
– Mindenki eszik mókust. Ha akarod, én is megkóstolhatom.
– Mit mondtál, kisfiú?
– Ha mókust akarsz fogni...
– Nem, ez nem arra való. – A király megállt, és újabb vita következett. A bárók ugyan áthajították a kötelet az ágon, de áfáról semmi sem esett le. A gyerek tudomásul vette, hogy ez a játék befejeződött, és új szórakozás után nézett. Látott egy embert, aki hosszú, színesre festett lándzsára támaszkodott. Arundelnek hívták a férfit, vagy talán csak onnan származott. A lándzsa hegye alatt apró zászlócska lobogott, és a kisfiú megrángatta István kezét.
– Nekem adod? – Aztán udvariasan hozzátette: – Uram, István király.
A király láthatóan boldog volt, hogy ürügyet talál a vita félbeszakítására.
– Mit adjak neked? Mit akarsz?
– A lándzsáját. Arundelét. Csak hogy elhajítsam.
– Megemelni se tudnád. Nem olyan könnyű ám, mint amilyennek látszik. Egészen... Jézusom, nem tudom megtenni! Vegyétek le azt a kötelet! Hát nem látjátok, hogy nem ért semmit? Bevesszük azt a várat, de nem így. Nem így! Arundel! Ide gyere! Add oda neki a lándzsád. Az Isten szerelmére, hadd érintse meg. Gyerek még!
A kép diribdarabra tört, akár a földre ejtett tükör...
Egy szilánk a királyt mutatta, arcát tenyerébe temetve, sírt valami miatt.
Egy másik tükörcserépen a magas, beesett arcú Arundelt látta; homlokát ráncolva figyelte a lándzsája súlya alatt imbolygó kisfiút. – Vigyázz – mondta félszegen –, még rád esik.
Az emlékezet egy másik töredéke Newbury várkapitányát vetítette elé, amint visszaköveteli őt, és veszett kutyaként vicsorog. – Láttuk, mit akartatok tenni, rohadt mészárosok! Fel akartátok kötni! Öt éve van ezen a világon, és ti fel akartátok kötni! Egy ilyen kis... Értitek már, miért vagyunk ellenetek? Maradj nyugton, William Marshal. Jó, menj, ha akarsz, és hajolj meg a király előtt. Jól van, most pedig maradj itt. Hazaviszlek.
Ezért nem akasztatott fel soha embert, nevét kötél általi halálos ítéletre oda nem írta, s nem engedte, hogy birtokain bármelyik fa ilyen gyümölcsöt teremjen. S amikor Isabel összegyűjtött minden megtudhatót jövendőbeli férjéről, felfedezte: Marshal nem bírja elviselni sem a kötél, sem a bojtos övzsinór látványát.
Ekkor Fitz Renier így szólt: – A második lehetőség nem olyan veszedelmes, de majdnem keresztülvihetetlen. – És Marshal ráébredt, hogy a lidércnyomás tovatűnt. Fészkelődött székében, érezte, amint a vér alfelébe tódul, előredőlt, hogy meghallgassa a főispán következtetéseit. A hajnali fény szürkévé tette őket, épp olyanná, amilyennek érezték magukat. Fitz Renier felcsigázta ellanyhult figyelmüket és folytatta: – Különféleképpen gyűjthetjük össze a pénzt, vagy legalább egy részét. Geoffrey FitzRoy és Coutances-i Walter megígérték, hogy kifacsarják az egyházat. Mások is hozzájárulnak, amennyivel csak tudnak, további összegeket pedig kölcsönkérhetünk az itáliai városállamoktól. Talán a spanyol király is segít majd; végül is Berengária királyné üdvözletét küldte Navarrából. És akkor...
– Bocsáss meg – vágott közbe Marshal –, de én talán tudok... – gondolatai megelőzték szavait, némi időbe telt, núg összeszedte őket – ...egy megoldást, vagy ahogy te mondod, egy részmegoldást. Kik a legnagyobb földbirtokosok közöttünk a csatorna innenső oldalán? Azt hiszem, Isabel asszony és én magam Pembroke-kal, Striguillal, az öt-hat leinsteri grófsággal meg az ötven kisebb, Angliában szerteszórt birtokkal. Hogyan szerzett pénzt Richárd király a keresztes hadjáratra? Értitek már? Van, akit nem lehet rávenni, hogy akár csak egyetlen pennytől is megváljon, ha csak hűséget vagy szeretetet kap érte. De ha birtokot? És ha a birtokot Marshal gróf és Lady Isabel de Clare asszony ajánlja föl? – Megtette az éjszaka – vagy most már a nappal – egyetlen közderültséget okozó kijelentését: ő maga is rohanna, ha ily kiváló pártól vásárolhatna, mondta. Túlságosan józanok és kimerültek voltak ahhoz, hogy ellentmondjanak neki. Briliáns megoldásnak tűnt, mivel Marshal még a közepes birtokokért is magas árat kérhetett, s az ezekből származó nyereség az egyház adományaival és a külföldi kölcsönökkel együtt talán megütheti az árat, a harminc tonna ezüstöt. Mindenesetre jobb, mint vérbe fullasztani az országot.
Háromszáz németül tudó felderítőt küldtek szerte Richárd felkutatására. Erőfeszítéseik egy Blondel nevű trubadúr révén jártak sikerrel, aki várról várra járt, s mindenütt elénekelt egy Richárd által szerzett dalocskát. Végül jó néhány hónap és rengeteg kaland után dalát meghallotta a fogoly király, és a refrénnel válaszolt. A történet alig éri el a hihetőség határát, de a legenda szép volt, Angliának pedig nagy szüksége volt a legendákra.
Mire megbizonyosodtak Richárd holléte felől, Eleonóra királyné és hívei már összegyűjtötték a váltságdíjnak több mint a felét. De arról is tudomást szereztek, hogy János és Fülöp is összeadták az óriási összeget, és felajánlották Henrik német császárnak – azzal a feltétellel, hogy életfogytiglan börtönben tartja Richárdot.
Durrenstein vára ugyanolyan volt, mint a várak többsége, amelyekben az utóbbi tizenkét hónap során megfordult; ízlése szerint túl díszes és túlságosan hideg ahhoz, hogy kényelmes legyen. De örült, hogy a bújócska véget ért, és Angliában végre tudnak a hollétéről.
Ami fogvatartóit illeti, különösen boldog volt, hogy megszabadult a handabandázó Lipóttól. Az ausztriai fogság hetei elviselhetetlennek tűntek. Lipót herceg mindennap a trónterembe vitette, új meg új fenyegetéseket rikoltozott felé, fel-alá járt körülötte, és kárörvendően szemlélte zsákmányát.
– Százötvenezer ezüsttallér – kuncogta –, kiszipolyozom a királyságodat! De lehet, hogy vissza sem akarnak szerezni, erre nem gondoltál? Három éve vagy a királyuk, de mondd csak, mennyi időt töltöttél velük otthon, Angliában? Három hónapot? Nem többet. Miért is fizetnének egy idegenért? Olyan emberért, aki annyit sértegeti őket? Nem, nem hinném, hogy visszakövetelnének téged, Löwenherz .[4] Azt hiszem, itt maradsz, és bánhatod, amit a zászlónkkal tettél.
De tévedett. Henrik császár átvette a foglyot, és Ausztriából Bajorországba, onnan Karintiába vitette, végül pedig Durrenstein gótikus várába záratta. Richárd szobái egy keskeny, sziklás medrű folyóra néztek, és még a Löwenherz sem volt hajlandó arra, hogy ruhákból, övekből és függönyökből kötelet sodorva magának, megkockáztassa a nyolcvanlábnyi ereszkedést.
Henrik márciusban és júniusban meglátogatta foglyát, majd augusztusban harmadszor is. Hagyományos ellenségek voltak ők, a Hohenstaufen és a Plantagenet, bár mindkettőjüket kellemesen meglepte a másik modora. A huszonnyolc éves Henrik hónapra egyidőben született Fülöp Ágosttal, de míg a francia király sötét hajú volt, ő szőke és tagbaszakadt. Harmadik látogatása alkalmával a császár meghívta Richárdot, tartson vele medvevadászatra, és beszámolt neki János áruló ajánlatáról.
– Egy követ fúj a franciával, és Fülöp már betört néhányszor a te normandiai hercegségedbe. Természetesen mindkettőjükkel találkoztam, és személy szerint megvetem őket. Sajnálom, hogy így kell beszélnem a fivéredről...
– Miért ne? – mondta Richárd kedélyesen. – Mindenki utálja.
Elváltak, hogy kikerüljenek egy göcsörtös lucfenyőt, aztán a nyílt mezőn átvágva ismét egymás mellé irányították lovukat.
– Elfogadod az ajánlatukat? – kérdezte Richárd.
A fiatal császár kérdéssel ütötte el a kérdést. – Tudsz bármi jó ellenérvet? Amint hallom, anyád – nagyszerű asszony, ebben egyetértünk – nagyon nehezen tudja előteremteni a pénzt. Anglia mostanában piachoz hasonlít: minden eladó.
– Ez meglep – jegyezte meg Richárd. – Azt hittem, én már kiárusítottam Angliát.
Mindketten elvesztették a vadászat iránti érdeklődésüket, és lelassították lovaikat. Richárd így szólt: – Igen, tudok jó ellenérvet, Henrik. Ha elfogadod Fülöp és János pénzét, Anglia azonnal elveszti Normandiát, Anjou-t és Isten tudja, még mi mindent. Fülöp sokkal okosabb az öcsémnél. Mindenben túl fog járni az eszén.
– Hiszek neked – bólintott Henrik –, de ez a te gondod, nem az enyém.
– Igen, az. Jelenleg. De ha Fülöpöt meg nem állítják, a francia királyság a te birodalmad nyugati határaitól egészen a skót határig terjed majd. Fülöp mostanára kiismerte Jánost; tudja, milyen dalt kell fütyülnie, és milyen táncot fog járni rá János. És ha egyszer a francia rátette a kezét Normandiára és más birtokainkra, meg fogja támadni magát Angliát is. Az istenfáját, mindezt te is tudod, ezért habozol, hogy elfogadd-e a pénzüket!
Henrikre pillantott, a császár arckifejezése azonban semmit sem árult el. Újabb fát kerültek ki, és újabb tisztásra értek. A vadászat a távolban folyt.
– És – kérdezte Henrik – nekem ezért kellene visszautasítanom őket?
– Még nem fejeztem be. – Hátrapillantott, látta a nyolc fegyverest, akiknek az volt a feladata, hogy megakadályozzák szökését, és gúnyos tisztelgésre emelte kezét. Azok egyáltalán nem találták mulatságosnak. Jobb szerettek volna vadászni, mint terelő kutyaként őrizni az óriást.
Richárd befejezte válaszát: – Németország ma nagyhatalom. Anglia is az, Franciaország pedig kényelmetlenül feszeng közöttünk, vállár szomszédainak vetve. De ha engem bezárva tartasz, Fülöp lenyeli az országomat és azután téged, Hohenstaufen. Érezni fogod majd, mekkorát löknek rajtad. Megvetheted Fülöpöt, ahogy csak jólesik, de a fülcimpájában is több az ész, mint abban a törpe öcsémben. János azt hiszi, ravasz, és azt hiszi, hogy kedvére irányíthat engem, de el fog veszni az ambiciózus francia kezében.
– Te teljesen bolondnak tartod az öcséd, igaz, Richárd király?
– Ismerem őt. – Megvető legyintéssel tette hozzá: – János gyerek. Lenyűgözik a szélhámosok.
– Dávid is gyerek volt a történet szerint. De legyőzte Góliátot.
– Mert mestere volt a parittyának, azért. De János semminek sem mestere, hacsak a magas sarkú csizmákban való sétafikálásnak nem. – Ismét visszatért a főkérdéshez. – A pénz vonzó; én vagyok az utolsó, aki tagadnám. De ha elfogadod Fülöp ezüstjét, ő elpusztítja Angliát, te pedig szörnyeteget teremtesz. Ő lesz a te Góliátod, fején a francia koronával. Figyeld a normandiai előretörését. Most a bal karját mozgatja, és engem taszigál. De gondold el, mi lesz egy év múlva, gondolj a saját határvidékeidre. Mi történik, ha a jobb karját mozdítja meg, felség?
– Induljunk vissza – mondta Henrik. – A vadászatot már úgyis szem elől vesztettük.
– Nyolcvankilencezer – mondta Malchat –, és ennyi is marad. Marshal eladta majd minden kisebb birtokát, és arra nem kérhetjük, hogy csípjen le Leinsterből vagy Pembroke-ból.
Des Roches morgott valamit arról, hogy a legközelebbi háború Spanyolország ellen folyik majd, azután gyorsan Eleonórára pillantott, hogy lássa, sértésnek vette-e. Az özvegy királyné azonban túlságosan realista volt ahhoz, hogy vitatkozzék.
– Én éppen olyan csüggedt vagyok, urak, mint ti, de megértem Spanyolországot is. Nem tartoznak Richárdnak semmivel. Nem kívánta feleségül venni Navarra hercegnőjét, és csak azért szánta rá magát, hogy örömet szerezzen nekem, vagy hogy felhagyjak végre a piszkálódással. És azóta tudomást sem vett Berengáriáról, mint ahogy Alais-ről is elfeledkezett. Nem csoda, hogy a spanyolok megtagadják a segítséget. – Csettintett, és rábólintott a szomorú, tagadhatatlan igazságra. – Valahányszor összehoztuk Richárdot egy nővel, Anglia újabb ellenséget szerzett magának.
– Reménytelen, hogy még idén összegyűjtsük a teljes összeget – mondta Malchat. – De tudjuk, hogy a császárt aggasztja Fülöp normandiai előrenyomulása. Én azt hiszem, Henriket meg lehetne győzni. Ha összegyűjtünk még tizenegyezer tallért, akkor százezrünk lesz, a váltságdíj kétharmada. Elvisszük neki – olyan szigorú őrizet alatt, amilyet még nem látott a világ –, és könyörgünk, hogy fogadja el. A harmadik harmad úgy hat hónapon belül követi. Asszonyom?
– Igen, egyetértek. Legalább bebizonyítjuk, hogy gyűjtöttünk valamit, nemcsak jajveszékeltünk. És az a rengeteg ezüst a padlón szétterítve nagyon hatásos látvány. Igen, intézd így, Malchat. Darabonként fogjuk megvásárolni a fiamat.
Berengáriát annak idején Szicíliába vitték, és ott Richárd király ügyet sem vetett rá.
Cipruson azután csatlakozott hozzá, bár nem utaztak együtt.
Richárd ott feleségül vette, azután az asszony látta, amint néhány órával az esküvő után férje lóra kap és elvágtat.
Ciprusról ismét külön hajón utaztak tovább keletre, Palesztinába.
Berengária tizennyolc hónapig maradt a Szentföldön, ura nyomában járt, mint valami bélpoklos, akinek be kell tartania az illő távolságot.
Azután hazaküldték, míg Richárd Korfun és Dalmácián át hazafelé tartott, s egyenesen Lipót ölébe pottyant...
Berengária volt Anglia királynéja, de soha el nem érte királyságát. Útközben láz verte le a lábáról, és megállt Eleonóra birtokán, Aquitániában. – Legjobb lenne, ha itt maradnál – mondta neki kedvesen Eleonóra –, amíg Richárd kiszabadul. Nem vagy még elég erős ahhoz, hogy Jánossal és a lázadóival foglalkozhass.
Berengária úgy értette ezt, hogy Eleonóra szerint még nem épült föl teljesen a lázból. Az idős asszony nem ábrándította ki.
János ismét Franciaországba ment, és üdvözölte a király normandiai betöréseit. Valójában Fülöp igen keveset nyert, mivel erős normann ellenállásba ütközött, és saját hadvezérei is csak vonakodva vettek részt az efféle áruló rajtaütésekben. Ez nem chevalier-hez méltó cselekedet, nem a becsület és a hősiesség szellemében fogant. Azonkívül, ha Richárd kiszabadul, pokoli lesz a fizetség.
A herceg távol maradt a csatamezőktől, viszont hamarosan bejáratos lett valamennyi francia főnemesi udvarba. Csípős humora vonzóvá tette őt a léhűtő udvaroncok szemében, és bevezetett jó néhány angol divatot, különösen a sötétedés utáni vacsora szokását. Az elbűvölő idegen, aki egy trubadúrnál is több anekdotát tudott, rövidesen mindenütt az asztalfőn kapott helyet.
– Ezt hallgassátok meg – mondta –, igaz történet. Az arab herceg, a saizari Uszama emlékiratainak fordításában olvastam. – Várt, amíg a megfelelő ámulat fel nem csillant a szemekben, aztán folytatta. – Uszama sokat írt rólunk, vagyis az első keresztesekről, bár nem tudta, mit kezdjen velünk. A végkövetkeztetése ez volt: állatok. A keresztesek bátrak, akár az oroszlán, erősek, akár az ökör, de olyan ostobák, akár az állatok. A muzulmánok mindig magasabb rendűnek tartották magukat hozzánk képest, a gyógyszereikkel, írásaikkal, színes szökőkútjaikkal és gyönyörű palotáikkal. De ide kellett volna jönniük – mondta János, a gyéren megvilágított terem és az asztalra görnyedő udvaroncok felé intve. – Mi megtanítottuk volna őket a hűség és engedelmesség igaz erényére. Hol is tartottam?
– Ott, hogy igaz történet – mondta valaki, és a herceg bólintott. – Igen, az, ha hinni lehet Uszamának.
– Nablusban járt, egy palesztinai városban, mely a miénk lett, és összebarátkozott egy ottani keresztessel. A keresztes egy napon meghívta otthonába, és amikor a házhoz értek, a lovag bement és hívta a feleségét. „Hazajöttem, édesem”, vagy valahogy így. De az asszony nem volt a nagyszobában. A lovag bocsánatot kért Uszamától, hálószobájába ment, hogy átöltözzék egy arab köntösbe, amilyet arrafelé viselnek és... – Itt kezét felemelte és várt, míg a szolga újratöltötte poharát; az udvaroncok várakozásteli arccal hajoltak feléje.
– Igen. Bement, és ott volt a felesége az ágyban. Egy másik férfival.
Közönsége rajongott a jó történetért, és azonnal bele is élte magát. Néhány kéz a kardmarkolat felé kapkodott. Ők voltak a lovag. És ha az ő asszonyukat találnák az ágyban valaki mással...
János a felszarvazottat utánozva nyögött fel: – Mi ez? Ki vagy te?
Azután hűvösebb hangon felelt rá: – Keresztes, mint te magad, uram.
– Az lehet, de hogyan kerülsz a feleségem szobájába?
– Éppen átutaztam a városon, és ledöntött a lábamról a kimerültség, nyitva találtam az egyik utcai ajtót, így hát bejöttem.
– De miért idáig?
– Megláttam az ágyat. Alig álltam a lábamon, oly fáradt voltam, így hát lefeküdtem egy kis időre. Valószínűleg elaludhattam.
– De a feleségem is az ágyban volt! Nézd, ott van melletted!
– Ó, ez... – János megjátszotta a közömböst. – Igen, hát tudod, amikor megérkeztem, aludt, és mivel az ágy nyilvánvalóan az övé, nem akadályozhattam meg, hogy használja is, igaz? Tisztességes ember vagyok, nem boríthattam ki belőle.
Egy pillanatig csend volt, aztán a szoba visszhangzott a nevetéstől. – Mit... – kapkodtak levegőért – mit csinált a férj, mit csinált?
– Uszama elbeszélése szerint így szólt: „Ha ez még egyszer előfordul, keresztes testvérem, összezördülünk, te meg én.”
– Ezt mondta? És nem... Ó, Istenem! Összezördülünk, te meg én! – Kacagva ölelték át egymást, a válluk egymáshoz ütközött. A megjegyzés szállóigévé lesz az elkövetkező hónapokban. Minden vitát ezekkel a varázsszavakkal vágnak majd el: „Összezördülünk, te meg én!”
Még mindig vonaglottak a nevetéstől, amikor egy hírnök oldalgott el az asztal mellett, s egy levelet adott át Jánosnak. A herceg furcsállotta, hogy a pergament szinte teljesen elborította a viasz, mintha csak a lehető legnagyobb védelmet akarná biztosítani neki.
Nehezen lehetett kinyitni, János ingerülten feszegette tőrével. A hideg viasz lehámlott, a tőr megtalálta a papír peremét.
– Biztosan vannak még ilyen történeteid, herceg. Istenemre, elolvasom ezt az Uszmert.
– Uszama – mondta János szórakozottan, a tőr pengéjével fűrészelve. A levél felnyílt, akár egy sötét, viaszos orchidea szirmai, és ő elolvasta a tízszavas üzenetet.
– Nem – mondta.
Megrázta a fejét, mintha csak valami túlzott igényeket támasztó kérvényt utasított volna el és megismételte: – Nem. – Kezét az asztalnak nyomta, hogy meggátolja remegését. Tagadása most már hangosabb volt, hangja egyre magasabb, és társai elnémultak.
– Nem, ez lehetetlen. Ez nem lehet. Nem lehet! – Már állt, és még mindig nemet mondott az igazságra.
Az üzenet tökéletes volt a maga egyszerűségében. Nem volt sem címzés, sem aláírás, de csak Fülöptől jöhetett, és csak Jánosnak szánhatták.
Így szólt: De prendre garde a soi, car le diable étoit déchainé. Vigyázz magadra, mert a sátán széttörte láncát.

HETEDIK FEJEZET
A SÁTÁN SZÉTTÖRTE LÁNCÁT
1194. február, március

Fülöp nem az az ember volt, akit a szánalom különösebben befolyásol. Az ember dönt, cselekszik, és vállalja tettei következményét. Ha törött lábú kutyára bukkan, vagy kiveszi a csatornából, vagy egy éles késsel megszabadítja szenvedéseitől.
De nem ölhet meg egy herceget pusztán azért, mert vacog, makog és visszataszítóan retteg. Valóban nem lehetett vele sokat kezdeni, legfeljebb távol tartani a bajtól.
– Nem vagy közvetlen veszélyben, érted? Richárd Angliába megy.
– Visszajön. Hidd el nekem, visszajön.
– Persze – csattant fel Fülöp. – Hogy visszavegye azt a néhány normann várat, amit elfoglaltam. Én, reszketeg barátom, és nem te. Ha választhat, mit gondolsz, kettőnk közül kit szeretne inkább felakasztani? Te kényszerítesz, János, hogy kimondjam: biztonságban vagy, mert nem érsz semmit!
– Én próbálkoztam – felelte János. – Angliában sok volt a hívem.
– Majd mindet letartóztatták, a birtokaidat pedig elkobozták. Ott éppolyan sikerrel jártál, mint itt – vagyis kudarcot vallottál mindenütt. – A palota lépcsői felé indultak, azután emlékezetébe idézte jövetelének célját: azért van itt, hogy lelket öntsön Jánosba, s nem hogy tönkretegye. Újra meg kell próbálnia.
– Nézd csak, pajtás. Richárdnak kezében a lista azokról, akik ellene fordultak, amíg ő börtönben volt. Mi mindketten rajta vagyunk a listán, a te neved azonban valahová a papír aljára került. Te semmit sem értél el, nem érted? Olyan voltál, mint valami szaladgáló, riadt patkány a falak mögött.
– Kérlek – tiltakozott János keserűen –, ennyi elég is a dicséretből.
– Ricsajoztál egy kissé, rágtál is néhány lyukat, de az épületet nem veszélyeztetted. Itt maradsz, ahol biztonságban vagy. Ha Richárd visszatér, majd értesítelek. – Lebámult a párizsi palota, a Louvre lépcsőjéről, melyre oly sok energiát és pénzt fordított, majd visszafordult, és így szólt: – De azért gyakorolgasd csak a mesédet. Kell adnod valami magyarázatot a patkánylyukakra vonatkozóan.
János a távozó Fülöpöt figyelte, kezét a fejéhez kapta, és suttogva motyogott magában. Modorosságai ismét feltámadtak.
Az emberek úgy érezték, joguk van Richárd király visszatérte alkalmából egy szabadnaphoz. Végül is eleget fizettek érte, és most úgy döntöttek: megnézik maguknak a királyt. így hát a tengerpartról a fővárosba tartó út hosszú és lassú díszfelvonulássá vált, épp olyanná, amilyenben Richárd a legnagyobb örömét lelte.
Találkozott Eleonórával, ismét egymás oldalán lovagoltak, de ezúttal nem engedhették meg maguknak a zárt hintó bizalmas légkörét. Az ilyenfajta együttlétre várniuk kellett, míg Londonba érnek, s találnak egy, a külvilágtól elszigetelhető szobát. Az általános vélemény szerint a király ahhoz képest, hogy több mint egy évet töltött börtönben, jó állapotban volt. Több kell ahhoz egy német cellánál, hogy Oroszlánszívű Richárd összetörjön.
A nézelődők jó része azonban elégedetlenül vette tudomásul, hogy a király nem szökött meg. Tudták, Eleonóra képes rá, hogy – ha úgy hozza a szükség – akár denevérré váljék, hát miért nem vált Richárd oroszlánná, miért nem tépte szét a börtönőreit? Nos, végül is nem baj, itt van közöttük daliás királyi mivoltában, s ők a véres bosszú hónapjainak néznek elébe.
A lakosság nem kerül veszélybe, minthogy ez a vita nem boltosokkal, mesteremberekkel vagy parasztokkal zajlik, hanem a Rejtőzködő Jánost, Fakardú Jánost, Árulás hercegét támogató bárókkal. Ők lesznek Richárd célpontjai, és mindenki tudta, hogy a király kiváló íjász.
Különös érzés, ha az ember földesurát egy héten belül felakaszthatják. Ritkán fordul elő ilyesmi az elszegényedett alattvalókkal, s ők igyekeztek ebből a lehető legtöbb hasznot húzni. Kösse csak fel a király az ország valamennyi báróját, akkor hál' istennek megszabadulnak tőlük. S ha megtörténik, újabb szabadnapot vesznek ki.
– Mondj egy nevet – kérte Richárd –, bárkit, aki még Jánosra esküszik.
Kevés ilyen akadt, bár János egyik legfontosabb vára, Nottingham továbbra is ellenállt Marshal és Fitz Renier erőfeszítéseinek. Hetek óta ostromolták, de nem bírtak a hatalmas, szürke kőfalakkal. Visszatérve Londonba a király üdvözlésére, szót ejtettek Nottinghamről is.
– Nagyon jó – bólintott Richárd. – Nottingham lesz az. Példát statuálunk rajta, helyes, uraim? Mintha csak muzulmán helyőrsége volna. – Rájuk kacsintott, ők pedig szánalmat éreztek a lázadók iránt. Nem nagy öröm muzulmánt játszani Richárddal szemben.
Az Oroszlánszívű visszatértére a bárók sietve páncélt öltöttek.
Csak néhányan foglaltak nyíltan állást János mellett, s ezek legtöbbjét bebörtönözték és megfosztották birtokaiktól. Sokkal többen gondolták azonban titokban: a király uralma véget ért. Néhányan meg voltak győződve arról, hogy Henrik császár élete fogytáig fogságban tartja a királyt. Mások úgy vélték, hogy a császár eladja Richárdot mohó ellenségének, Fülöp Ágostnak. Egy maroknyi báró pedig egyszerűen nem hitte el Richárd elfogatásának történetét. A kereszténység bajnoka legyőzhetetlen. Vagy szabad, vagy halott.
Így hát becsvágyuktól vezérelve úgy tekintettek Jánosra, mint Anglia eljövendő királyára. Szerencséjükre nem fogtak fegyvert Eleonóra és társai ellen, hanem várukban maradva várakoztak, hogy majd üdvözölhessék a herceget.
Aztán János helyett Richárd lépett partra, és a bárók hálát adtak Istennek, hogy befogták a szájukat. Rohanvást páncélt öltöttek, és sietve csatlakoztak a király Nottingham elleni felvonulásához.
Amint utolérték a szaporodó hadsereget, kihallgatást kértek Richárdtól, és biztosították tántoríthatatlan hűségükről. Mindig tudták, hogy visszatér hozzájuk. Odaadásuk soha meg nem ingott, egy pillanatra sem. Hála istennek, hogy sértetlen.
Richárd üdvözölte, talpra segítette őket, és megparancsolta, foglalják el helyüket a sorban. Ők pedig mentek, verítékeztek a megkönnyebbüléstől, és elhatározták, hogy az első sorban rohamoznak. Aggályoskodó emberek voltak ezek a lappangó árulók, és a bűnük ugyancsak engedelmessé tette őket.
A királyi had március 25-én érte el Nottinghamet, és letáborozott Marshal kis ostromló serege mellett. A gróf csapatai örültek a beállt ostromszünetnek, de nem voltak túlságosan hálásak későn jövő szövetségeseiknek. Ha a hadsereg néhány héttel korábban érkezik, Nottingham már királyhű kézen volna, az ostromlók pedig otthon lehetnének a családjukkal.
Erőfeszítéseik azonban nem maradtak jutalmazatlanul, a király körbejárta a tábort, meg-megállt, és elbeszélgetett a kapitányokkal, sőt még a közkatonákkal is. Marshal és Fitz Renier kiválogatott nyolc apródot, és Richárd lovaggá ütötte őket a mezőn. Azután a lázadók iránt érzett mélységes megvetéssel nyíllövésnyire lovagolt a várhoz, hátat fordított a falaknak, és beszédet intézett az eredeti csapathoz. Az emberek lenyűgözve hallgatták a király beszédét – az Oroszlánszívű hozzájuk szólt! Kivívták szeretetét és becsülését, mondta Richárd, s ő helyet ajánl föl nekik a maga seregében.
Egy számszeríj vesszője süvített át a levegőn, és Richárdtól tízlábnyira a földbe fúródott. A király rápillantott, azután odasétált, és terpeszbe állt a rövid, vastag vessző fölött. A katonák megéljenezték bátorságát, bár tudták, hogy a számszeríj pontatlan. Csak a vakszerencse irányíthatja a következő vesszőt ugyanarra a helyre.
Richárd így szólt: – Az Anglia egységéért harcoló férfiak megérdemlik az elismerést. Diktáljátok le a neveteket FitzReniernek, és különleges testőrségemként magam mellett tartalak benneteket. Megmondhatjátok a családotoknak: a király mellett szolgáltok nappal és éjjel egyaránt. Megérthetitek, nem áll módomban sokat fizetni, de a becsület többet ér a pénznél. – Újabb számszeríj – és nyílvesszők röppentek a vár felől, de ő sietség nélkül vonult ki hatósugarukból az éljenző katonák közé.
Csak Marshal és Fitz Renier nem dobogott és nem kiabált. Richárd épp most lopta el embereiket, akiket ők képeztek ki és szereltek fel. Ellenszolgáltatásról szó sem lehet, a király vállat vonna, és azt felelné: „önként jelentkeztek, nem? Ha akarnak, jogukban állt volna veletek maradni.”
Nottingham várkapitánya, Ralf Murdac a mélybe bámult a sáncról, és nem akart hinni a fülének. – Igen, látom, ez egy hadsereg! De nem Richárd király vezeti. Mi az, hogy kiszabadult? Nem szabadulhatott ki! Henrik nem... persze hogy felismerném, ha látnám... Hogy hol? Jézus Mária, ember, tartsd egyenesen azt a lándzsát, ha már rámutatsz vele! Nem, még most nem Iá... Ó, Jézusom, már látom! Igazad van. Ez ő! Most már látom. – Leköpött a falról, és lemászott az őrtoronyból. – Most állunk csak igazán ostrom alatt – mormogta keserűen. – Magával hozta az ostromgépeit.
Richárd valóban így tett. Elhozta a nagy, talpazatra szerelt számszeríjakat és a rugós nyílvetőket, a számszeríj egy másik fajtáját, amelynek hosszabb, lándzsa alakú lövedéke könnyedén veri át a lovat, vagy hatol át a fából épült falon. Elhozta a négykerekű kőhajítókat, melyek fémkanalába szikladarabokat vagy kátránnyal átitatott szalmakötegeket helyeztek, s azután a rakományt áthajították a falakon: ezek és a zömökebb kővető gépek kovakőzáport zúdítottak a várra. Megérkeztek a hatvan láb magas ostromtornyok és a hordozható védművek is, amelyek mögött az íjászok és gyalogosok megbújhattak, míg végső rohamot nem intéztek a falak ellen. Megérkeztek a létrák, csáklya-horgok és faltörő kosok, s minden arra várt, hogy bevessék a nottinghami muzulmánok ellen.
Az elmúlt hetekben a lázadók kitörtek néhányszor a várból. Egy ilyen ellentámadás alkalmával Marshal csapatai jó néhány foglyot ejtettek. Richárd tudomást szerzett erről, és utasította Marshalt, adja át neki a foglyokat.
Marshal gyanakodott a király szándékait illetően. – Már kikérdeztük őket – mondta. – Nem érdemesek a váltságdíjra. Szavukat adták, hogy nem vesznek többé részt a harcban, egyszóval már éppen szabadon akartam engedni őket.
– Rendben van. Akkor majd küldd őket hozzám.
– Mi a szándékod velük, felség?
– Felhasználom őket. Megfenyegetem velük Murdacot. Ez minden. És most küldd ide őket.
– Felhasználod őket? – makacskodott Marshal. – Hogyan?
– Ahogy akarom, Pembroke. Ahogy nekem tetszik. Tedd, amit mondtam, ha barátom akarsz maradni.
Mosolygott ugyan, de a hangja veszélyesen remegett. Odébb lépett, kiáltott valamit a hajítógép-kezelőknek, s egy tucat lángoló kéve sistergett át a levegőn. Három nem röpült át a várfalon, a szürke köveknek vágódva visszapattant, és fellobbantotta a füvet. Éket vertek a hajítógép első kerekei alá, és a következő tűzlabdák már eltűntek a sánc mögött.
Visszatérve, Richárd könnyedén odavetette: – Gyerünk, Marshal, add őket kölcsön. Azt akarom, hogy kész legyünk, mire befejezzük a zárótüzet.
Marshal hangja mély maradt és higgadt, nem engedett: – Tudnom kell, mire akarod használni őket, felség. Én felelek értük, és most, hogy szavukat adták... – Nem folytathatta, Richárd nyájas modora lehullott, akár az álarc. Öklével keményen Marshal nyakára sújtott, és a foglyokért ordítozva elviharzott. Az eredeti csapat tagjai hozták elő őket, nem tudtak az iménti vitáról. Richárd a foglyokat egy másik, cölöpnek való gödröket ásó csoport felé irányította.
Az ütéstől feldühödött Marshal a munkásokra bámult: legsötétebb félelme beigazolódott. Nyaka még őrizte Richárd páncélkesztyűs öklének nyomát.
A zárótűz abbamaradt, a gödrök elkészültek, egy sor bitófát állítottak fel a vár előtt. A foglyok kezét összekötözték a hátuk mögött. Hurkot erősítettek a nyakukba, a kötél másik végét három-négy katona markolta. A király hátrahajtotta fejét, kezével tölcsért formált szája körül, és felkiáltott a falra: – Ralf – Murdac! – Richárd – vagyok – Anglia – királya. Mutasd – magad – és – lásd – az utolsó – ajánlatom!
Marshal előrelépett. Látta, amint Richárd megfordul és odaszól: – Fogjátok le azt az embert! – Marshal csapatának tagjai haboztak, de az átpártolt bárók közül sokan mohón engedelmeskedtek. Útját állták, bár nem merték kézzel érinteni vagy előhúzni a kardjukat. – Légy eszednél, Pembroke – mondták –, ez nem a könyörületesség ideje. Nem, maradj ott! Azt akarod, hogy Murdac lássa, amint egymást irtjuk?
– Utoljára mondom – felelte Marshal –, félre az utamból!
A foglyok, nyakukon a kötéllel, vártak. Az akasztásra kész legények Richárdra néztek, parancsra vártak. A bárók azt várták, hogy Marshal fölemelje a kardját, Richárd pedig fölfelé hunyorgott a falakra, s a lázadók vezérének megjelenésére várt.
És ekkor váratlan dolog történt. Marshal két oldalán feltűnt Fitz Renier és a félszemű des Roches. Hárman voltak hét ellen, de egyszerre hét ellenfelük hőkölt vissza. Richárd az üres falat nézte, azután hóhéraihoz fordult, s míg Marshal dühödten, ordítva nyomakodott előre, intett, hogy rántsák meg a köteleket. Nyolc kötél rándult feszesre, az emberek fuldokolva rugdalództak, bélcsatornáik megnyíltak. Ezzel végleg elpárolgott Marshal önuralma, két kézzel megmarkolta kardját, jobbra-balra sújtott vele, des Roches a kardja boldogabbik végével ütött-vágott, Fitz Renier pedig kardlappal csapott egy báró fejére. A fuldokló testek még rángatóztak, amikor a megrettent hóhérok leejtették őket. A bárók visszavonultak az eszelős vagdalkozók elől, vagy sebesülten, kábán zuhantak a földre. Richárd a bitófák mellől szájtátva bámulta a csetepatét.
Des Roches-ra maradt a feladat, hogy lánckesztyűjével megmarkolva kardja pengéjét, lebunkózza legjobb barátját. Ha nem tette volna, Marshal megtámadja Anglia királyát.
Richárd döbbenetében fejét forgatva meredt a szanaszét heverő testekre. A nyolc akasztott összezsugorodva hevert a bitófák alatt, egy-egy kenderkígyó szorításában. Négy báró még mindig a földön, kettő ájultan, kettő mély vágással a vállán, támadójuk, William Marshal pedig ötlépésnyire feküdt a királytól, kardja a teste alá szorult.
Az egész sereg megállt, minden szem Richárdon függött.
Azután Murdac emberei lőni kezdtek a sáncról, és még többen hulltak a földre. A nyílvesszők szisszenése s puffanása arra késztette az ostromlókat, hogy fedezéket keressenek. Des Roches és Fitz Renier minden teketória nélkül a legközelebbi palánk mögé vonszolták Marshalt, azután kivitték a nyilak lőtávolából. Katonák rontottak előre, hogy fedezzék a királyt és összeszedjék a sebesült bárókat, a hajítógép-kezelők kovakővel és tűzlabdacsokkal tömték tele gépeiket. Királyhű íjászok és számszeríjkezelők űzték el a lázadókat a sáncok lőréseiből, s a falak mögül füst emelkedett. A tűzlabdacsok lángba boríthattak valamit odabent, talán egy zsindelytetőt vagy a belső udvar valamelyik épületét. Valamennyi katapulta és kőhajító gép működésbe lépett, és hosszú sorok vonszolták előre a két nagy, ingó ostromtornyot. Kisvártatva a magasba röpültek a csáklya-horgok, azután a létrák következtek, majd a faltörő kosok kezdtek munkába a tornyok legfelső szintjén. Az első rohamcsapatok türelmetlenül tolongtak a védelmül szolgáló palánksor mögött, és követték azokat a fal felé nyomultukban.
Ha Ralf Murdac netán túlélte a sziklák és nyilak, tűzlabdacsok záporát, most szembe kell néznie a kardokkal, lándzsákkal, cséphadarókkal és szegecselt husángokkal, s Richárd legkedvesebb fegyverével: gyilkos, kétélű szekercéjével...
Marshal nem vett részt a rohamban. Nyaka felhorzsolódott Richárd ütése nyomán, fejbőre felszakadt des Roches jótékony csapásától. A vonalak mögött feküdt, míg társai megvitatták a helyzetet. Nem lehetett megjósolni, hogyan viselkedik majd Richárd. Elfelejtheti az esetet, de a gyengeség, az őrület vagy az árulás megnyilvánulásának is tekintheti Marshal kitörését. És elképzelhető, hogy maga Marshal sem hagyja annyiban a dolgot. A foglyok az ő felügyelete alatt álltak, de ő megengedte a királynak, hogy elvegye és hidegvérrel felakassza őket, intő példaként a csökönyös lázadók számára.
Des Roches és Fitz Renier mindketten ismerték István király és Newbury ostromának negyvenéves történetét, de nem vesztegettek rá sok időt. Elhatározták, hogy amennyire csak lehetséges, távol tartják egymástól Richárdot és Marshalt, és mielőtt még a hadvezér magához tért volna, kocsiba helyezték, és elküldték megmaradt angliai uradalmainak egyikébe, a gloucestershire-i Badgeworth-be. Des Roches vele ment, hogy megvédelmezze a rablóktól és önmagától.
Három nappal a királyi had megérkezése után Ralf Murdac és parancsnoktársai békét kértek. Megnyitották az elszenesedett kapukat, és Richárd elé térdelve könyörögtek bocsánatáért. A győztes király habozott, aztán meghagyta életüket, amennyiben megfizetik az irtózatos hadisarcot. A Tower börtönében maradnak, míg ki nem egyenlítik a tartozást, azután száműzik őket Angliából s annak minden birtokáról.
Sokan elviselhetetlennek találták volna az ítéletet, de a lázadó vezérek szavukat adták, és előrekúsztak, hogy megcsókolják a király kezét. Nottingham eleste János kapkodva kitervelt felkelésének végét jelentette, s ettől kezdve az Oroszlánszívű szabadon járhatott-kelhetett saját földjén. Egyszer még az ostrom alatt megkérdezte, meghalt-e Marshal, vagy mi történt vele. Fitz Renier azt felelte, hogy Pembroke grófja megbetegedett és hazakísérték. Nem mondta meg, hová, és Richárd morogva vette tudomásul a hírt. Lehetetlen volt megjósolni, mi történik majd, ha találkoznak. A király terveket szőtt: körbejárja az országot Eleonóra és az udvar társaságában. Az özvegy királyné hetvenkét éves volt, és felkészült, hogy visszavonuljon a közélettől. Látta Richárd koronázását és házasságát, fogságba esését és kiszabadulását, és tanúja volt nottinghami győzelmének. János felkelését leverték, Anglia ismét királyának és királya tanácsnokainak szigorú felügyelete alatt állt. Eleonóra elfáradt ugyan, de hajlandó volt fiával tartani a diadalmenetben.
Miután Anglia népe megtekintette királyát, Richárd úgy döntött, Normandiába megy, és felkutatja öccsét, Jánost. Ezúttal móresre kell tanítani a fiút, ez nem kétséges. Méghozzá bottal.
Mivel semmi sem zajlott csöndben, amit Richárd tett, a dolgoknak hírét vették, és a Barfleur körüli sövénysorok emberekkel teltek meg. János bérelte és Fülöp fizette őket, és Richárd küszöbönálló érkezése csalta őket ide. Feladatuk egyszerű volt, egy mondatban összefoglalható: öljék meg a királyt, amikor a kikötőből a szárazföld belsejébe tart. Száz tallér üti a markát annak, aki levágja, s ha öt ember kell hozzá, úgy fejenként száz tallér.
A többiek tizenöt tallért kapnak, eleget, hogy figyelmük ne lankadjon, és eleget, hogy kapzsin sóvárogjanak a további nyolcvanöt után.
Ugyancsak vegyes társaság volt: franciák, zsoldosok és János barátai – mindenesetre náluk különbeket nem lehetett egy rövid felhívással összetoborozni. János régi barátja, Belcourt és egy könyörtelen zsoldoskapitány, bizonyos Guido Bruni vezette őket. A két parancsnok annyiban egyezett, mint a hering és a disznó, úgyhogy a lesben álló csapat máris két versengő táborra oszlott. A zsoldosok járatosak voltak az efféle munkában, és nem látták okát, hogy János cifra barátainak miért kellene az ő erőfeszítéseiken meggazdagodniok. Legjobb, ha azokra hagyják a dolgot, akik értik a módját. Szakértelem kell ahhoz, hogy meglepjenek valakit, lerántsák a lováról, és a füle mögé vagy az öve alá döfjék a kést. Olyan szakértelem, melyet csak a gyakorlat révén szerez meg az ember.
Belcourt és a francia lovagok a maguk részéről elképesztően ízléstelennek találták a zsoldosok jelenlétét. Más, ha megölik Richárdot, és az is más, ha mocskos szájú útonállók mészárolják le. Ha a királynak vesznie kell, akkor az történjék becsülettel, lovag vagy nemes keze által, ne pedig Bruni valamelyik vadállatának karmai közt.
Így hát a cselvetők kettéváltak, a zsoldosok az egyik utat figyelték, a lovagok a másikat. Ez volt az első kitervelt merénylet Richárd király meggyilkolására, és nem kérdéses: ez volt a kor legrosszabbul megtervezett, legképtelenebbül végrehajtott kísérlete. Egyetlen baklövést sem hagytak ki, egyetlen hiba sem maradt elkövetetlenül.
Becsületükre legyen mondva, a cselvetők a megfelelő napot választották – de mindkét osztag rossz nyomon járt.
Ha egyetértésben cselekszenek, János és Fülöp szándéka szerint, akkor a Barfleurből délre, egészen La Pernelle-ig futó keskeny úton állnak lesben. Kölcsönös ellentéteik azonban szétválasztották őket: a zsoldosok nyugatra, a lovagok keletre mentek. Most a Valcanville és Reville felé vezető ösvényeket figyelték, s így szabadon hagyták Richárd számára a lehetőséget, hogy ellovagoljon közöttük La Pernelle irányába.
A király és kísérete már jócskán elhaladt mellettük, amikor Belcourt felderítői hírüket hozták. A francia lovagok nyomban lóra kaptak, és délnyugatnak száguldottak, hogy a királyi csapatnak elébe vágjanak.
öt mérfölddel odébb megpillantották az angol és a normann zászlókat. Félig elfeledett csatakiáltásokat harsogva lendültek támadásba, csak azért, hogy belevesszenek egy túlméretezett gyümölcsöskertbe.
A hatvan zsoldos is megtudta, merre vonul Richárd, és üldözésére indultak. Rendszerint nem lóháton dolgoztak, és a kés forgatásában való jártasságuk nem párosult egy másik készséggel: a tüzes csatamének megülésének tudományával. Elhaladtak Belcourt emberei mellett, akik még mindig a gyümölcsfák közt veszkődtek, megpillantották a zászlókat és előrevágtattak.
Csak későn vették észre, hogy a zászlók nem Richárd csapata fölött lobognak, hanem a hozzá hű normann bárók lobogói azok, akik fejedelmük üdvözlésére sietnek. Négyszáz lovas és kétannyi gyalogos.
Csalódásukban üvöltve rántották vissza Bruni emberei a kantárszárat, jó néhányan magukra rántották a lovat. Azok a zsoldosok, akik elkerülték valamiképpen a normann menetet, a fák közé vetették magukat, egyenesen Belcourt eltévedt lovagjainak kardja elé.
Belcourt-t magát egy alacsony ág letaszította lováról, és mire újra nyeregbe kászálódott, lovagjai már szétszóródtak a gyümölcsösben. De látta a zászlókat, hallotta a kiáltozást a fák túloldaláról, így hát tudta, hogy a csata megkezdődött. Bátorítást bömbölve lendült előre, nem tudván, hogy éppen arra biztatja embereit, támadják meg a zsoldosokat. Pengék csaptak össze, aztán felismerő kiáltások harsantak, majd a páni rikoltozás, amint a normannok benyomultak a gyümölcsösbe.
Belcourt és Bruni fej-fej mellett menekültek, csapatuk maradéka követte őket. Az értetlenkedő normannok összeszedtek néhány eltévedt fegyverest, felakasztották a zsoldosokat, és váltságdíj reményében fogva tartották a lovagokat. Ez még azelőtt történt, hogy elhitték volna foglyaik meséjét. De mivel valamennyi fogoly ugyanazt vallotta...
A merénylők ismét összegyűltek. Még nem fejezték be; a legkevésbé sem. Igaz, a király bántatlanul elvonulhatott, és ők belevesztek a gyümölcsösbe, vagy elragadták őket a lovak. És igen, más csapatot támadtak meg. Kétszer is. De még nincs veszve minden.
Bruni és Belcourt kelletlenül megegyeztek, újra egyesítették a két csapatot, és széles ívet írva le, elindultak nyugati irányba. Abban reménykedtek, hogy La Pernelle-től valamivel északra beérik Richárdot. Az ösvény egész hosszában nyílt volt, nem fedezte sövény, ezért úgy döntöttek, hogy oldalba kapják a király kíséretét, és lesöprik az útról. Az ilyen kifejezések új erőt öntöttek szívükbe, és Belcourt úgy gondolt önmagára, mint Franciaország seprőjére.
Sebesen lovagoltak, igyekeztek kikerülni a király üdvözlésére indult csapat látótávolságából, végül egy hosszú, alacsony domb ormán vágtattak végig, innen jól láthatták La Pernelle-t és a nyílt ösvényt.
Azután megérkezett Richárd király; püspökök és bárók, egy kis csoport lovag, írnokok és szolgák szokásos siserahada kísérte. És mellette, éppen valami királyi tréfán mosolyogva: az anyja! Aquitániai Eleonóra!
A merénylők fele nyomban megfutamodott. Belcourt körülnézett, s látta őket, amint lefelé igyekeznek a lejtőn. Néma fenyegetésre emelte a kezét, aztán leejtette. Forrón kívánta, bár velük tartott volna, akárhová is mennek.
– Hát akkor – morogta Bruni –, most mi lesz?
– Bevallom, a királynéra nem számítottam.
– Közelébe sem jutunk, amíg az anyját őrzi. Levág minket, mielőtt...
– Talán, talán. Én Jánosra gondoltam. Nem kívánja az anyja halálát, márpedig egy csetepatéban, ugye, soha nem lehet tudni.
– Hogy szónokolsz! – vigyorgott csúfondárosan Bruni. – Az az igazság, hogy mozdulni sem mersz. Ismered Richárdot, tudod, mennyire odavan az anyjáért. Megöl minket, mielőtt az útra érnénk. No? Mit csináljunk?
Alattuk a kíséret egyik tagja megszólalt: – Lovasok a dombon, felség.
– Látom őket – mondta Richárd. Felnézett a lovasok sorára. Némelyikük páncélinget viselt, lábvértet és a francia nemesség egyszerű vonalaival festett címeres pajzsot. Mások csataménjeikkel küszködtek, testüket durva, hétköznapi öltözék borította. Richárd megörült a látványnak, hiszen, íme, gazdagok és szegények, nemesek és közrendűek egyaránt üdvözlésére siettek. Válaszolt merev, elgyötört tisztelgésükre, s azután La Pernelle-be vezette Eleonórát.
János előbb firtatva nézte: vajon tréfál-e, azután megértette, hogy nem.
– És ti még integettetek is neki? Azért mentetek, hogy levágjátok, és a végén integettetek? Krisztus keresztjére, nem is tudom, mit mondjak. Megígértem Fülöpnek... azt mondtam, benned meg lehet bízni. Azt mondtam, hogy te... Ó, mindegy, mit mondtam. – Belcourt-ra bámult, megrázta a fejét, azután újra rámeredt, kereste a hibát barátjában.
– Tudod, hol tartunk most, Belcourt? Úgy értem, tudod-e, milyen helyzetben vagyunk? Meg kell kérnünk Fülöp királyt, hogy... Hányan vettek részt ebben a kudarcban?
– Nagyjából százhúszan.
– Százhúszan – ismételte János hangsúlytalanul –, nagyjából, így hát fejenként tizenöt tallérjával számolva ezernyolcszáz tallért kell kérnünk a királytól! Nagyjából! És ne feledd a váltságdíjakat. Tizennyolc lovagját vesztetted el a gyümölcsösben. Nem ezt mondtad? Tehát fizetnie kell értük. Aztán meg el kell számolni a halottakkal, és pótolni kell a lovakat. Egyre cifrább. És ami engem illet, hát nekem a legjobb – bökött ujjával a mellére. – A foglyok beszélni fognak. Elmondják a normannoknak, ki bérelte fel őket, a normannok pedig elmondják Richárdnak. Már el is mondták! Már tudja, hogy én voltam az.
– Ha nem lett volna ott az anyád... – kezdte Belcourt, aztán abbahagyta, érezte, eleget mondott és tett már eddig is. János láthatólag osztotta véleményét, mert intett barátjának, hogy menjen csak, és motyogva folytatta:
– Itt van Richárd, és Normandia egy héten belül megtér hozzá... Aztán eljön értem... Elmegy Fülöpért isy de Fülöp tud vigyázni magára... Idejön Párizsba... nem, várjunk, azt Fülöp nem engedi... Ó, igen, látom már, mi történik majd... Fülöp, hogy mentse a földjét, kiegyezik Richárddal... Engem pedig összekötözve kiszolgáltat a bátyámnak... Hát, sietned kell, drága Ágost... én ugyanis már elindultam...
Amint befejezte a motyogást, az istállókhoz ment, kiválasztott két friss hátaslovat, és útnak eredt. Átvágott Párizson a lenyugvó nap irányába. Fülöp már régen figyelmeztette: gyakorolja a meséjét. János azt akarta, hogy minden szó tökéletes legyen, mire megadja magát az Oroszlánszívűnek.
A kor büszke volt lovagi ideáljaira és bókoló tudományára. A szép hölgyeket sokra tartották és megvédelmezték, költők és vándorkobzosok tették őket halhatatlanná. Nemes és fennkölt lényként magasztalták a hölgyeket; olykor köznapi férfi számára túl tökéletesnek, máskor a férfi szellemi és evilági társának tüntették fel őket.
A kor azonban vagyonuk és örökségük szerint értékelte a királynékat és várúrnőket, akiket nyomban félrelöktek, amint felzendült a házasságot hírül adó harangszó.
Fülöp király húga, Alais szerencsétlenebbül járt, mint a többség – őt már a házasság előtt félrelökték.
Isabel de Clare a szerencsés örökösnők közé tartozott. Szerelme viszonzásra talált, és két erős karú fiút szült Marinainak. Tudomása szerint férje hű maradt hozzá, és szemmel láthatóan igyekezett vele maradni, ha csak tehette. Alkalmanként elutazott ugyan hetekre, sőt olykor hónapokra, de leveleztek: Isabelnek volt családja és voltak barátai. A fiatalasszony elégedett lehetett.
Most különösen örült, mert Fitz Renier is és des Roches is megkérte, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt, és tartsa otthon Marshalt, míg Richárd külföldön van. Motyogtak valamit egy eldöntetlen nottinghami vitáról.
Hadwisa grófnőről ellenben nem mondható, hogy különösebb örömökben részesült volna. Tudta már, hogy János soha nem szerette igazán, sem mint nőt, sem mint barátot. Sietve vette ugyan feleségül, az egyházi tiltakozás ellenére, de csak azért, hogy biztosítsa magának az örökséget. Azóta – eltekintve a rövid időszaktól, amikor János az angol udvar kegyét kereste – magára maradt. Hadwisa nem volt ostoba, sem érzéketlen, és már annak idején észrevette, hogy férje nevetése üres, és hogy az elé halmozott ajándékokért az ő pénzével fizetett. De legalább karon fogva jártak, és mindenki láthatta, hogy ő János felesége.
Azután a herceg Franciaországba ment, hogy segítsen Fülöpnek lázadást szítani, míg Richárd börtönben sínylődik. Richárd szabadulásának hírére János elbújt Párizsban – azóta is ott van. És egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy Hadwisa esetleg csatlakozhatna hozzá, tizenöt vagy most már majd tizenhat hónap alatt egyetlenegyszer sem.
Nem csoda, hogy Anglia hölgyei nem bámulták többé a hasát. Egyetlen magnak sem kell ennyi idő, hogy megfoganjon.
De mind között a szelíd és félénk Navarrai Berengáriának, az elfeledett angol királynénak jutott a legszörnyűbb sors. Az ő házassága merő tréfa volt, megecetesedett bor, s még Richárd Normandiába érkezése is kevés volt hozzá, hogy feledtesse ezt az ízt.
A futár szerint, akit az együttérző Eleonóra menesztett Aquitániába, a király múlt csütörtökön szállt partra Barfleurnél. A szerencsétlen küldönc nem értette, miért sírja el magát oly keservesen Berengária a hír hallatán, de azt sem tudta, hogy a múlt csütörtök május 12-e volt, Berengária el nem hált házasságának második évfordulója.
Zavartan téblábolt, nem állta Berengária szolgáinak vádló pillantását. Rájuk akart kiáltani: „Nem tehetek róla! Nem miattam sír!” De azután úgy döntött, kevesebbet kockáztat, ha néma marad, és megelégszik azzal, hogy a padló egyenetlen kőkockáit rugdalja.
Kis idő múltán egy írnok lépett be, és közölte vele, hogy maradnia kell. Másnap reggel ő vezeti Berengária királynét a férjéhez.
– És ne szaggasd fel a padlót, ha csak te nem akarod újrakövezni.
Mire János megtudta, hol jár a bátyja, már fölösleges volt cselekednie. Vesződséges, kanyargós útja Párizsból Evreux-be vezetett, onnan északra, Rouen felé, majd délnyugatra, Lisieux-be. Követte a híreket.
Kétszer ismerték fel az úton, és második menekülésekor sorsára kellett hagynia egyik lovát. Azóta majdnem üres erszénnyel folytatta útját, anélkül, hogy lovat válthatott volna. Holtfáradt volt, por borította, ruhái és teste megavasodtak a verejtéktől – maga volt a bűnbánat. Nem kellett vezeklő kifejezést erőszakolnia arcára: megjelenése szánalomra méltó volt.
Lisieux felé közeledve találkozott olyanokkal, akik már látták Richárd királyt. A város határában megállított egy papot, s az elmondta, hogy az Oroszlánszívű a főesperes házában szállt meg; kövesse csak a Torony utcát egészen a térig, a ház az északi oldalon áll.
Továbbment, normann katonák szólították meg. Nem ismerték fel a piszokréteg alatt, ő pedig nem fedte föl magát, félt, hogy ott helyben megölik. Ehelyett azt mondta, sürgős üzenetet hozott a királynak, azután engedte, hogy elvegyék kardját, tőrét, és átvezessék a téren.
Újabb őrök kísérték be, és ő hirtelen feltoluló émelygést érzett a torkában. Nem fogja elhinni! Túl fáradt vagyok, nem tudok majd bánni vele, besétáltam a csapdába/ A falnak dőlt, az őrök fenyegetően nézték.
– Húzd ki magad, ember! Ha már ilyen messze jöttél az üzenettel, át is adhatod. Nem igazi oroszlán. Nem fogja leharapni a fejedet. – Előrenoszogatták. – Gyerünk, még mielőtt visszavonulna éjszakára. Ha felébresztjük, akkor tényleg harap. – Újabb taszítás a lapockái közé, végiglökdösték egy folyosón, azután belökték egy kisebb étkezőhelyiségbe.
Füst gyűrűzött a tető alatt, és látta az asztal túlsó végén ülő hatalmas alakot, aki csizmás lábát egy lócán pihentette. A kimerült János félig lehunyt szemmel kapaszkodott az ajtófélfába. Hallotta, amint az egyik őr bejelenti: – Sajnálom, felség, de azt mondja, sürgős. A szagáról ítélve, legalább három napot töltött nyeregben.
Richárd hangja válaszolt, nem volt nehéz felismerni, bár majd négy éve már, hogy utoljára hallotta. – Hozzátok be, meghallgatom. És adjatok neki egy kupa bort. Az itteniből – ne a sajátomból.
Jánost a szobába tuszkolták, ő pedig széttárta karját, és előrebukott az asztalra. Richárd rápillantott, és intett a fejével, jelezve, hogy várja az üzenetet. Azután homloka ráncba szaladt, eltátott szájában látni lehetett az összerágott húst.
– Négyszemközt – lihegte János –, ha meg...
– Igen – visszhangozta Richárd üresen kongó hangon.
– Igen, négyszemközt. – Anélkül, hogy szemét levette volna Jánosról, felemelte a karját. – Hagyjatok magunkra! Mindenki. Kifelé mindenki! – Azután a lócáról a földre lendítette lábát és fölállt. Vörös haja körül gomolygott a füst. Az őrök és a szolgák visszavonultak, szorosan bezárták maguk mögött az ajtót. A tűz pattogott, susogott, akár a pletykára éhes vénasszonyok.
A fivérek egymásra meredtek, míg János lábát a rettegés és a kimerültség miatt el nem hagyta az erő. A föld felé csúszott, ujjai az asztal peremébe kapaszkodtak, s a padlón térdelve végezte, lehajtott fejjel.
Ez megenyhítette Richárd szívét.
Végül is, itt az ő ostoba, önfejű öccse, s most behúzott nyakkal várja az ostorcsapást. Richárd gyengéd, rosszalló szusszanással került az asztal mögé, s felemelte a földről Jánost. Karjába vette és a mellére vonta a vékony dongájú fiút. – Ó, János, nézz végig magadon, öcskös! Nézd, mi lett belőled! Olyan vagy, mint valami összeaszott falevél, ami ide-oda hányódik a szélben! Nézz végig magadon, elborít a por. Először meg sem ismertelek, az őrök is közönséges futárnak hittek. Az öcsémet katonák lökdösik elém... – Ennyit tudott mondani, míg Jánost a mellére ölelte, és szomorúan felsóhajtott.
A sablé-sur-sarthe-i malomház lépcsőjén ott állt a meztelen szajha, a combja érintése lágy... És lent a bejáratnál dermedten állt a bátyja, kardja sötétlett a vértől... Hogy is nevezte akkor Richárd? „Bolond, ostoba, imádja a rémhíreket... De hogy áruló? Ó, nem. Neked nincs elég hited az áruláshoz”... Ő pedig lement a lépcsőn, a bátyja elé térdelt, és bocsánatot nyert.
Érezte Richárd mellének melegét, és akár a gyermek – hiszen akként is kezelték –, a király ruhájába kapaszkodott. A mozdulattól Richárd ismét felsóhajtott. János valóban gyermek, az egyetlen az Oroszlánszívű környezetében. Fakardú János, az ő örökké gyermek öccse. Eleonóra pedig az egyetlen asszony, akit valaha is szeretni tudott. Mi mások ők, mint egy kis csapat színész, akik éppen családot alakítanak?
– Ne kapaszkodj ennyire, öcskös. Nem bántalak. Tudom, bátorság kellett hozzá, hogy szembenézz velem, és azt is tudom, ki vezetett félre az utóbbi években. Nem tarthatlak felelősnek azért, amit a Fülöpök és az itteni franciák csináltattak veled. Látják, milyen sebezhető vagy és... Mit mondasz?
Jánosnak eszébe jutott a meséje, felemelte fejét, és azt mormolta: – Ha nem támogattam volna őket...
– Akkor?
– Azt mondta... azt mondta, megölet a börtönben. Megesküdött, hogy elküld valakit Durrensteinbe, és megölet téged. Ha nem teszem Normandiában azt, amit parancsol...
Ha Richárdban fel is merült némi kétkedés, János portól és könnytől mocskos képe eloszlatta. – Sosem hallottam erről a fenyegetésről.
– Nem is hallhattál. Titokban tartották. És ha beszéltem volna róla, megteszi. Ezt mondta. És amikor te kiszabadultál, akkor mást kezdett fenyegetni. – Gyorsan! kicsodát? Gondolj a... Igen! – Berengária királynét. Ezért küldtük a csapatot, hogy támadjon meg, amikor partra szállsz. Isten látja, nekem nem volt részem benne, de Fülöpöt nem lehetett lebeszélni. – Érezte, hogy Richárd bólint és elengedi, így hát a padra ereszkedett. Halálosan kimerült volt, de ahhoz bárki erőre kapna, hogy meghallgassa halálos büntetése elhalasztását.
Egy bátor szolga kopogtatott az ajtón, kupát hozott be meg egy fiaskó olcsó, helyi bort. Richárd elvette tőle a kupát, és megparancsolta, hozzon valami jobb italt.
– A sajátomból. Azt hiszem, világosan megmondtam.
– De felség, azt mondtad...
– Hozzad!
A szolga eltűnt, behúzva maga mögött az ajtót.
Richárd hosszan nézte öccsét. Azután halkan megszólalt. – Te okosnak hiszed magad, igaz, öcskös? De én tudom, milyen vagy és milyen leszel. Fülöpöt hibáztatod a legutóbbi vétkedért, és ez nagyrészt igaz is. De nem azért álltál az ő oldalára, hogy megmentsd Berengáriát vagy engem.
– Megígértem, hogy...
– Nem, nem. Neked nagyon jól jött volna az én halálom, azt pedig kétlem, hogy valaha is találkoztál Berengáriával. Azért álltál Fülöp mellé... – Elhallgatott, de tudta, ki kell mondania. – Azért álltál Fülöp mellé, mert szerelmes vagy belé. Ezért, igaz? Mondd meg az igazat, öcskös. Ezért?
János igyekezett úrrá lenni döbbenetén. Fel volt készülve rá, hogy Richárd trónbitorlással vádolja majd, testvérgyilkossággal, vagy azzal, hogy a pénz, a biztonság vágya hajtotta Fülöphöz, de hogy... a szerelem?
– Ne légy oly mogorva – mondta Richárd –, nem szégyen az.
– Nem igaz!
– Ááá... Testvérek vagyunk, tudod. És hallottam, hogy lökted félre Hadwisát. Te – hogy is mondjam csak – jobban hasonlítasz hozzám, mint szeretnéd, igaz?
– Jöhetne már az a bor – terelte másra a szót János. – Nagyon fáradt vagyok. Mindent megteszek, amit mondasz. Büntess, ahogy akarsz, de az Isten szerelmére, ne vádolj...
Richárd váratlan indulattal csattant fel: – Nem téged kell megbüntetni] Fülöpöt! Valaha felajánlottam neki az én barátságomat, de semmibe vette. Úgy látszik, ezt tette veled is. Akartam, hogy a barátom legyen. Egyesülhetett volna a Nyugat, ha... hogyha... kedvesebb lett volna hozzám. – Elfordult, és a tűzbe bámult. Szinte suttogta maga elé: – Ha szívesebb.
Szóval így állunk, döbbent rá a valóságra János. És Fülöp soha, egyetlen szóval sem említette. Richárd szerette, visszautasították, és most ezt kívánja nekem is. Nohát, nohát. Az Anjou fivérek egy Capet fölött turbékolnak. De végül is miért ne, ha Richárd ezt hiszi?
– Te átlátsz rajtam – mondta. – Tudod, hogy én a nőket szeretem, de igen, én is a varázsa alá kerültem. – Felismerhetetlen hangot hallatott, tulajdonképpen keserű kacagásnak szánta. De alig volt eredménye.
A király elfordult a tűztől, arcát vörösre festette a hőség. – Beszélt rólam?
– Nem valami nagy megbecsüléssel, és inkább nem ismételném...
– De! Mondd csak! Mit beszélt az a síkos hal? Tudni akarom.
– Figyelmeztetlek, végére jár az erőm. Ha megharagszol, nem tudok ellenállni, így hát el ne felejtsd, én csak ismétlek, nem most találom ki. Ezek az ő szavai, nem az enyémek.
– Mondtam már, nem esik bántódásod. Mit mondott?
János úgy tett, mint aki összeszedi emlékeit és rögtönzött. – Azt mondta, hogy szereteted tüntető kinyilvánításával megsértetted őt. Vadállat vagy, azt mondja, otromba és nagyhangú, nem nézed, hová lépsz. – Az egyensúly kedvéért hozzátette: – Más szempontból én is ilyen vagyok. Én sziszegek, amikor te szitkozódsz, és mindkettőnknek azt tanácsolja, keressünk megfelelőbb állatot. Nekem a nyúlfit javasolta. Neked az agyaras vadkant. – Megvonta porlepte vállát, és végső erőfeszítéssel egyenesen bátyjára nézett. – Még mindig nem érted, miért hagytam ott?
Richárd a fejét rázta, mintha csak a szavakat akarná kirázni a füléből. Fülöpöt tehát sértette az én közeledésem. Otromba vagyok és mocskos, igaz? És akkor vagyok a legmegfelelőbb helyen, amikor épp egy vadkanon lovagolok. No, hát ezt még meglátjuk. Amikor majd gyökerestül tépem ki a földből azt a csinos kis királyságát. És a pokolra hajítom az agyaraimmal, amikkel ő ajándékozott meg! Ó, az istenfáját, majd meglátjuk!
Dühe már-már komikus módon robbant ki. Olyan erővel zuhintotta öklét az asztalra, hogy annak lapja felemelkedett, és a földre vetette Jánost. A herceg megvonaglott fájdalmában, és Richárd sietve felemelte.
– Velem maradsz, öcskös, és tanúja leszel Franciaország végvonaglásának! – Közel volt ahhoz, hogy könnyekben törjön ki, ő, Richárd, a disznónak nevezett oroszlán.

NYOLCADIK FEJEZET
AZ ESEMÉNYEK SODRÁBAN
1194. június - 1197. október

Miért, gondolta Eleonóra, mit vártam? Mi másért értesítettem Richárd érkezéséről, ha nem azért, hogy idejöjjön? Olyan körmönfont lettem öregkoromra, hogy már magamból is szinte úgy kell kihúznom az igazságot.
Két éve volt arra, hogy megfontolja Berengária problémáját, de érzései még most is kuszán kavarogtak. Richárd az, ami: az ő fia, Berengária férje. Távollévő király, s a keresztény világ legegzotikusabb alakja. Oroszlán a harcban, szökevény a hitvesi ágyban. Embernek óriás; jobban szereti a katonákat, mint a civileket; jobban a férfiakat, mint a nőket. Egyetlen kivétel akad a nők között: s az Eleonóra.
Nem először kívánta: bár megtehetné orvos azt, amit Isten elmulasztott, bár metszenének Richárd és János fejbőrébe, ily módon plántálva át kölcsönösen egyikből a másikba az Oroszlánszívű bátorságát és a Fakardú bujaságát. Az orvosok oly buzgón vágnak sebet és lékelik a koponyát, hogy kieresszék az őrület démonait, miért ne tehetnék hát abból a célból, hogy lepárolják az erényeket vagy a hasznos bűnöket? Bár meg lehetne tenni...
Berengáriához fűződő érzelmei sem voltak kevésbé zavarosak. Az asszony túlságosan passzív, vagyis félénk volt, mint Richárd megállapította. Hagyta, hogy férje félretolja, amikor jogait követelve kellett volna kapaszkodnia belé. De hogy igaztalan ne legyen Berengáriához: soha senki nem mondta neki, milyen változásra volna szüksége. Nem ismerte férje betegségének természetét – hogyan gyógyíthatta volna meg?
Eleonóra mindenesetre üdvözölte Berengáriát Lisieux-ben, és megmondta neki, hogy férje távol jár. – Személyesen vezeti a Fülöp elleni hadjáratot, és örömmel közölhetem, jól halad. Már kiűzte a franciákat Verneuil-ből és Evreux-ből, és az utolsó hírek szerint Loches-ban jár. Kibékült Jánossal is, aki most Rouent őrzi számára. Amint ez a mostani hadjárat befejeződik, majd találnak valami megoldást, és a király ismét férjként fog viselkedni. Itt az ideje, hogy hazajöjjön hozzád.
Bátorítólag bólintott, de Berengária viselkedésében makacsságot vett észre. Az ifjú királyné nem mosolygott készségesen, és mosolya nem virult soká az arcán. „Meghallgatlak – jelezte a viselkedése –, de az érveid nem nyomnak sokat a latban. Tudod, mi volt az ára annak, hogy idejöttem. Eltemettem a büszkeségem, és a türelmem véget ért. Olyan vagyok, mint valami markotányosnő, a seregek nyomában sündörgő szajha. Magad is büszke asszony vagy, Eleonóra, tudnod kell, mit szenvedtem. Most azonban itt vagyok, és nem engedem, hogy ismét félrehajítsanak.”
Mindez világosan tükröződött arcán, akárcsak a félelem a szemében. Büszkesége régen odalett: a világ látta őt, amint a férje után liheg. De mi történik, ha Richárd elejét veszi a találkozásnak? Mi történik, ha ő ragaszkodóan követi táborába, várába, akárhová, ahol éppen tartózkodik, s a király visszautasítja, nem fogadja? De nem, nem lehet ilyen kegyetlen. Nem szégyeníti meg őt újra úgy, ahogyan Szicíliában semmibe vette, Cipruson otthagyta az esküvő napján, s tűrte, hogy Berengária végigbolyongja nyomában a Szentföldet. Ha most megjelenik férje előtt, ha beszél az iránta érzett szerelméről, ha kimutatja, mennyire imádja még ezek után is, akkor a király bizonnyal nem utasítja el. De a szemén látszott, mennyire bizonytalan ebben.
– Inkább nem várok – mondta Berengária. – Nincs otthonom, eltekintve a háztól, melyet kölcsönadtál Aquitániában.
– A te otthonod Anglia. Mint királyné...
– Anglia? Számomra idegen ország. Soha nem jártam ott, és te mondtad, igen, éppen te, hogy ne menjek oda. Azt mondtad, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembeszálltak Jánossal és a báróival, emlékszel? Akkor azt hittem, az éppen lezajlott betegségemre célzói, de azután gondolkodni kezdtem. Te tartasz tőle távol, Eleonóra? Van valami oka, hogy nem találkozhatom a férjemmel? Vagy pedig, amint már régóta sejtem: ő nem akar látni engem?
– Kedvesem...
– Vagy talán megfosztottak már a trónomtól, csak még nem közölték velem? Oly kevés fontos hír jut el Aquitániá-ba. – Ismét egy gyorsan szertefoszló apró mosoly. – Mondd csak – kérdezte –, mi akadályozhat meg benne, hogy Loches-ba utazzak, vagy oda, ahol éppen megtalálom?
– Semmi – felelte Eleonóra. – Te vagy Anglia királynéja, és ez Touraine-t is magában foglalja. De amíg leköti ez a hadjárat... Nos, Richárd szemében minden háttérbe szorul a háború mellett. Később, ha már kiűzte hercegségéből a franciákat...
– Akkor majd valahonnan máshonnan űzi ki őket. – Elkeseredett határozottsággal lépett előre, és Eleonóra kezét a magáéba zárta. – Eleonóra, asszonyom, most kettesben vagyunk. Itt az idő, hogy kimondjuk, ami a szívünket nyomja. A múltban kegyes voltál hozzám és tudom, nem akarsz nekem bánatot okozni. De bármi kedvesek vagyunk is egymáshoz, mint nőknek nincs semmi közös tulajdonságunk. Valóban, mi annyira különbözünk, amennyire csak két asszony különbözhet. Tégy, amit akarsz, de nekem ki kell mondanom, amit gondolok. Te már jóllaktál, asszonyom, de én még nem is ettem. Hetvenkét éves múltál. A múltad: házasságok és királyok. Franciaország úrnője voltál és Anglia úrnője és kilencszeres anya! Kilencszeres! És nekem mi jutott? Ott volt valaki az oldalamon az esküvőmkor, azóta pedig: semmi. Szeretem Richárdot. Érte élek, róla álmodom, és ő nincs velem! Te vittél engem hozzá. Te támogattad a házasságunkat. Te tettél az asszonyává. És most én... én parancsolom neked: vezess hozzá, vagy mondd meg, hogy miért nem teszed!
Eleonóra összerándult a fájdalomtól, úgy felelt: – Ezek az öreg csontok már törékenyek, hölgyem. Némi kínzást megérdemlek, ezt elismerem, de a hüvelykszorító, az már sok.
– Hozzá vezetsz vagy sem?
– Amikor megérkeztél, azt akartam, hogy találkozz vele, amilyen hamar csak lehetséges. De amit most mondtál, az mélyen megrázott. Igazad van, kedvesem, én már jóllaktam. Valóban, kétszer is: egyszer Lajossal, Franciaország királyával, azután pedig még egyszer Plantagenet Henrikkel. Kilenc gyermeknek adtam életet, ez is igaz. És összehoztalak Richárddal. De hogy válaszoljak a kérdésedre: igen és nem. Igen, elviszlek hozzá – indulhatunk még ma, ha akarod –, de ha megteszem, nem mondom ki, amit gondolok. Bánj Richárddal, amilyen jól csak tudsz, és csinálj vele, amit lehet. Vagy pedig elmondom neked azt, amit két éve kellett volna megtudnod, még a házasságod előtt, és azután döntsd el: akarod-e folytatni az utat. Vagy vagy: amelyiket választod. – Megmasszírozta a kezét és látta, hogy Berengária arckifejezése megkeményedik.
– Nem azért utaztam ennyit, hogy bújócskázzam, Eleonóra. Aquitánia játékairól, dalairól és történeteiről híres; ezért ki sem kell tennem a lábam a házból. Egyetlen cél lebegett előttem, amikor idejöttem. Hogy találkozzam Richárddal, és megtudjam, miért hagyott el. Tudni akarom. És te meg fogod mondani.
Valahányszor hallom, hogy a koromról beszélnek, gondolta Eleonóra, mindig érezni is kezdem. – Azt hiszem, jobb lenne, ha leülnél – intett. – Ezek a székek nem túl kemények. Francia munka, mint érezni fogod a...
– Eleonóra! Az istenért!
– Hát jól van... – Most rajta volt a sor, megfogta Berengária kezét, és valahogy összeszedte a bátorságát. – Oroszlánszívű Richárd nem szeret téged. Nem, kérlek, engedd, hogy folytassam. Én vagyok az egyetlen asszony, akibe valaha is szerelmes volt – hogy olyan szót használjak, amit te is megértesz. Nem hiszem, hogy valaha is megosztotta volna asszonnyal az ágyát, és én vagyok az egyetlen, aki valamiféle vigasztalást tud neki nyújtani. – Érezte, hogy Berengária visszahőköl, de Eleonóra törékeny öreg csontjai vasbilincsekké váltak.
– Könyörgök, hallgass végig. Ennél rosszabbat soha nem fogsz hallani. A férfiakat kedveli: mindig is így volt. Krisztus a megmondhatója, nem állat ő, de elmondta nekem, ó, mennyi mindent elmondott... A férfiakat érti. Nem fél tőlük. Mikor ijedt meg az Oroszlánszívű egy férfitól? De valami távol tartja őt a nőktől. Talán szegényes hasonlat, de van olyan férfi, aki nem szereti a gyerekeket, és merem állítani, van ilyen nő is. Nem színlelek; nem ismerem sem az okot, sem a gyógymódot, de tudom, hogy a fiam idegenkedik minden nőtől – kivéve engem.
– Minden nőtől? – motyogta Berengária. – Akkor ez nem az én személyem iránti ellenszenv?
– Ó, édesem, dehogy! Nem miattad! Te olyan nagyszerű...
– Hát éppen ez az, Eleonóra. Nem érted? Már két nyomorúságos éve így élek. Te tetted ezt velem és a többiek, akik tudtak erről az... idegenkedésről. Mi mást gondolhattam volna, mint hogy Richárd ellenszenvesnek s kellemetlennek tart, elhasználódottnak talál? És igen, most már az vagyok, mert te azzá tettél. Két éve, vagy még régebben hagysz ebben a hitben élni, úgyhogy nem volt más, amit higgyek! Ó, gyanítottam én, végül is figyeltem a távolból Szicíliában, Cipruson és a Szentföldön is. Láttam, ahogy körülnyüzsgik a katonái, de tudod, mit gondoltam, minek örültem? Hogy ha nincs is velem, nem szaladgál más nők után. Hát nem szomorú, Eleonóra? A hűség mintaképének tartottam.
Ez alkalommal Eleonóra hagyta, hogy a fiatal királyné visszavonja a kezét.
– És kíváncsi vagyok... – mondta Berengária – hogy ha nem fojtom el a büszkeségem, ha nem jövök ide... Mennyi ideig ment volna még így? Hány évig tartottál volna még tudatlanságban? Mennyit kellett volna még elvesztegetnem az életből, mielőtt megtudom az igazságot? Két évet? Ötöt? Nem, ötöt azt nem, addigra már zavart okoznék Angliának. Úgy vélem, még legalább két év, mielőtt hozzáláttál volna a házasság semmissé nyilváníttatásához. Te megtennéd, igaz-e, Eleonóra? Nincs a világon semmi, amit meg ne tennél az Oroszlánszívűért. Különös – vonta le a következtetést. – Amit mondtál... bár két évvel később tudtam meg a kelleténél, de nem csökkenti a Richárd iránti szerelmemet. De magamhoz térített valamelyest. Aquitánia tele van fiatalemberekkel, akik éppen eleget gondolnak rám. Eddig nem voltam hűtlen, annak nem találod nyomát. De lehetőség, hála istennek, bőven van. Ó, és még valami megváltozott. Mától fogva azért imádkozom, hogy mielőbb a pokolra kerülj. Ott hozzámehetsz a Sátánhoz, és akkor háromszorosan megkoronázott királyné leszel.
Másnap Berengária, Anglia királynéja és Navarra hercegnője elindult birtoka és az ismeretlenség felé. Sem Angliának, sem királyának nem volt rá többé szüksége, és neki sem volt szüksége rájuk. Ehelyett csatlakozott a történelem ártatlan szellemeihez, Alais-hez, Hadwisához és a megtagadott nők légiójához, akik ott kísértenek a nyugati világ csarnokaiban. Berengária továbbra is gyertyát gyújtott Richárd lelkének üdvéért, és időről időre könnyáradatban tört ki. De Richárd soha nem látogatta meg, és az asszony fájdalmát enyhítette a tudat, hogy nem is fogja. Miért is tenné, ha egy egész hadseregből válogathat?
Néhány héttel később Eleonóra, az özvegy királyné visszavonult a fontevrault-i apátságba. Mindig is ez volt kedvenc alapítványa, sokat tett létrehozásáért. Nem teljesítette Berengária kívánságát, és nem halt meg hamarosan, még tizennégy évet élt, cellája ablakából figyelve a világot. Kora legfontosabb és legnagyobb hatású asszonya volt, a költészet támogatója, politikus és keresztes, bizalmas barátnő és várúrnő, tucatnyi férfi ágyasa, két nemzet királynéja. Száz év alatt egyetlen nőt sem magasztaltak szebb szavakkal és egyetlen nőt sem átkoztak olyan dühvel, mint őt. Aquitániai Eleonóra mindig csodálatra méltó volt és nem kétséges: úrnő lesz a szellemek között is...
A határháború folytatódott. Richárd kikergette a franciákat Loches-ból és Kelet-Touraine erődítményeiből, azután északra csapott, hogy döntő győzelmet arasson Frete-val mellett. Elvágta Fülöp csapatai zömének útvonalát, és a francia király maga is arra kényszerült, hogy mellig érő vízben vergődjön át a Loire egyik mellékfolyóján. Hátrahagyta személyes kincseinek javát, hivatali pecsétjeit, egy egész ezüstkészletet és egy ládányi terhelő iratot. Ezek megmutatták, milyen régóta és milyen erőteljesen dolgozott az Anjou uralom aláásásán Normandiában és a határtartományokban.
De a levelek bizonyos szempontból talányosak maradtak. A francia király gyakran utalt bennük Richárdra, de soha nem élt becsmérlő kifejezésekkel. „Büszke ellenségem”-ről beszélt és „a nagyravágyó Oroszlánszívű”-ről, de sohasem az izzadó vadkanról, a disznókirályról.
Szavait kétféleképpen lehetett értelmezni. Vagy udvariasabb a tolla, mint a nyelve, vagy pedig János hazudott. Bármi is a valóság, Richárd elgondolkodott.
János herceg még Rouenban volt, azonban rövidesen azt kívánta, bár ne lenne ott. Fülöp menekülése Freteval alól most már a múlté volt, a francia újra összeszedte csapatait, hogy ismét Normandiára támadjon. Rouent választotta első céljául és a társkapitányokat, Jánost meg egy bizonyos Robert Pernél nevű keresztes grófot a sáncra szólították, hogy megszemléljék a támadó erőket.
Marshalhoz és még néhány vitézhez hasonlóan Pernél királyhűsége sem rendült meg soha: először Henrik, azután Richárd mellett tartott ki. Ott volt két Szentföldre tartó keresztes hadseregben is, azután visszatért, hogy megőrizze Rouent királya számára. Richárd durrensteini fogsága alatt Pernél sikeresen megvédte Rouent három francia ostromtól, de még rá is nagy hatást tett a jelenlegi támadó sereg mérete.
János mellette állt a várfalon. – Egy hétre való élelem sincs a raktárban – mondta. – És az utolsó nyílvesszőszámlálásnál már csak hatvan jutott egy emberre. Nem tudom, hogyan tarthatnánk fel őket.
Pernél megvakarta a nyakát. Bőre a Keleten összeszedett fertőzés eredményeként száraz volt és pikkelyes. Ott az arab orvosok ellátták valami írral, s ez enyhítette a viszketést, de az ír már régen elfogyott. Itt, a Nyugaton semmi sem használt, így azután beérte egy-egy jóízű vakaródzás ideiglenes megkönnyebbülésével.
Amikor a viszketés csillapult, pillantását Jánosra fordította. Már két hónapja voltak együtt, elég régen ahhoz, hogy Pemelben mély és meggyőződéses gyűlölet alakuljon ki kapitánytársával szemben. János megmutatta, mihez van tehetsége – a nők leteperéséhez, a bor előteremtéséhez és ahhoz, hogy szerencsejátékosokat kerítsen az ostáblához. De a legjobban ahhoz értett, miként fesse az ördögöt a falra és bátortalanítsa el a védőket.
– Nézd csak – mondta Pernél –, már önmagában az is eredmény, hogy fel lehetett téged hozni ide a sáncra. De miért érzed kötelességednek, hogy valahányszor találkozunk, közöld velem, mi hiányzik, vagy miben vagyunk gyöngék? Bejelented, hogy csak ennyi víz vagy annyi gabona van. Mit szólsz majd, ha a vékák és a tegezek valóban kiürülnek? Akkorra semmi mondanivalód nem marad.
– Tudom, hogyan vélekedsz felőlem – vágott vissza János –, de az félannyit sem tesz ki, mint amit én gondolok rolád. Mi is a kedvenc litániád, Pernél? „Tartom ezt a helyet, amíg Richárd király visszatér, mindegy, mivel”? A zekédre kéne hímezni. De közben elfogy az élelem és a fegyver. Most pedig nézd – nem látni a horizontot a francia zászlóktól! Elő akarod adni nekik a dalocskádat és nézni, ahogy megfutnak? Teljesen ósdi ember vagy te, Pernél, ezt mondja mindenki. A múlt egy darabkája.
– Mindenki? Akkor bizonyára téged választottak, hogy szólj a nevükben, mert nekem ugyan senki sem mondott ilyesmit. – A zászlók hatalmas félkörét figyelte, azután megállapította: – Látod azt ott? A francia király... Az ő jelvénye... Azelőtt soha nem jött személyesen, ez most bizonyára az irántunk való jóindulatának jele...
– Hogy mi? Ha Fülöp keze elér, akkor én már csak a gyors halál jóindulatát kérem. Hogyhogy az irántunk való jóindulat jele? – Idegesen nézte a támadókat. A nyilak lőtávolán kívül álltak, de látta az épülőfélben lévő ostromtornyokat és hajítógépeket. Még egy fél nap, és sziklák hullanak Rouenra.
– Úgy értem – mondta Pernél –, hogy ha levágod a fejet, a test meghal. Erről már bizonyára hallottál. Ha foglyul ejtjük Fülöpöt, akkor mi diktáljuk a feltételeket. Még talán a háborút is befejezhetjük. – Jánosra pillantott, azután hirtelen harsány nevetésben tört ki. – Ne nézz olyan elkeseredetten, herceg! Senki sem kér arra, hogy kimenj. Neked az a hely felel meg a legjobban, ahol a pusztulás prófétájaként számolgathatod a liszteszsákokat.
János trágár mozdulattal válaszolt, azután lesietett a belső lépcsőn. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy Jánosnak ezúttal nem volt érve.
Pernél maradt, ahol volt, keze a nyakán. Sok mindent megbánt már életében, de leginkább azt, hogy nem hozott nagyobb mennyiségű kenőcsöt a Keletről.
Richárd még mindig Loches-ban tartózkodott, amikor az út porával borított lovas a várhoz érkezett. A jelenet hasonlított János korábbi, lisieux-i érkezéséhez, de ez alkalommal Richárd azonnal felismerte öccsét, amint megpillantotta.
A herceg bal kezén kötés, haja a bal füle mögött tövig leperzselődött. Arca egyik oldala feldagadt, és félig lezárta a szemét. Erősen sántított, de csak mert egyik csizmája sarka elveszett. Ez láthatóan legalább annyira izgatta, mint sebei, és nyomban leereszkedett egy üres székbe.
A loches-i nagyterem nyirkos, négyszögletes helyiség volt, falait hámló vakolat csíkozta. Aznap éppen megtelt lovagokkal és bárókkal – valamennyien a királyi harsona hívó szavára jelentek meg. Új veszedelem támadt Aquitánia keleti határán, és Richárd el volt szánva, hogy leveri a felkelést, mielőtt még megerősödne.
János érkezése – és állapota – véget vetett a haditanácsnak, bár a nemesek nem oszlottak szét. Tudták, hogy János Rouenba húzódott vissza, és tudni akarták, mit keres itt, és miért van ilyen állapotban. Sebei felkeltették az érdeklődést, mert elképzelni sem tudtak olyan futót, aki beérné a menekülő Fakardút.
János a székbe zuhant, és azt motyogta: – Egyenesen hozzád siettem, bátyám. Azt akartam, hogy az én számból halld először.
– Adjatok neki bort – parancsolta Richárd. – És hívjatok orvost. Az istenfáját, öcskös, mintha démonokkal verekedtél volna. Ha várni akarsz, míg kipihened magad...
– Nem, hallanod kell, mi történt.
Richárd bólintott, s az ösztöneire hagyatkozott: – No, mi történt? János a bárókra sandított. Nem nyilvános előadásra készült, de látta, az urakat nem lehet elküldeni. Csak keveseket ismert a gyülekezetben, és senkit sem szeretett, így hát a bátyjának címezte szavait. – Készülj fel – mondta –, bár a külsőm már előre jelezhette: Rouen elveszett.
A bárók döbbenten felmorajlottak, Richárd pedig kibökte, ami már eddig is a nyelve hegyén volt: – Hol van Pernél? Utánad jön?
– Az a büdös köpönyegforgató? Miatta vesztettük el Rouent! – Érezte, hogy a bárók előrelépnek, és tudta, nem hisznek neki. Robert Pernelnek pikkelyes volt a bőre, de nem büdösebb az átlagnál, és soha életében nem követett el árulást. Ki ez a hernyóként tekergőző Fakardú, hogy ilyen vádat emel?
– Több részletet, nagyuram, méghozzá kissé meggyőzőbbeket...
Richárdot is megdöbbentette János kitörése. – Te Pernek hibáztatod Rouen elvesztéséért? Hogyan?
– Nagyon egyszerű. És tartsd vissza a tisztjeidet, bátyám. Sosem beszélek jól, ha fenyegetnek. – Megvárta, míg a bárók hátrább húzódnak, majd belekezdett: – Hallottam, mi történt Freteval alatt. Nagy kár, hogy nem fojtottad vízbe Fülöpöt, ha már ilyen közel jártál hozzá. Megszáradt, és Rouen ellen vonult nagyobb erővel, mint amit valaha is láttam. Amint Pernél megtudta, hogy a király személyesen is jelen van, nekivágott, hogy foglyul ejtse. Legalábbis ezt állította, s az állítását alá is támasztotta: magával vitte a kétszáz legjobb emberünket.
– Pernél kitört a várból, hogy elfogja Fülöpöt?
– Pontosan. De én nem ezt mondtam. Azt mondtam: azt állította, hogy így tesz. Szerintem egészen mást forgatott a fejében. Szerintem az volt a szándéka, hogy ott hagy engem a roueni ketrecben, amíg ő békét köt a franciával.
Én lettem volna Pernél hozománya! Érted, milyen tökéletes terv? Kétszáz emberrel meggyöngíti a védelmet, a franciák pedig elfoglalják a várost és benne engem. S amikor te értesülsz a veszteségről, azt is hírül kapod, hogy Pernek foglyul ejtették, így hát nem hibáztatható! Tökéletes! Legalábbis az lett volna, ha el nem menekülök.
Az egyik lovag nem állhatta tovább. Robert Pernél volt a bálványa, és nem tűrhette, hogy egy ilyen alak, egy Fakardú a keresztes becsületébe gázoljon. Dühös kiáltással előrerontott, és János vállára ütött.
– Hazug! Pernél sosem tenne ilyet! Én mondom nektek, nem tenne ilyet! Te megtennéd ezt is s még rosszabbat is!
Gyors pillantással meggyőződvén arról, hogy Richárd már a védelmére indult, János tántorogva felállt, és méltatlan huzakodásba bocsátkozott a lovaggal. A király közéjük furakodott, és visszataszította a lovagot a főrendek közé. – Maradj veszteg! – bömbölte. – Nem az udvaron vagy! – Azzal visszanyomta Jánost a székbe, s ismét borért és orvosért kiáltott.
A szék karfáit ribiszkebokor és almafaág formára faragták. Ahogy Richárd az öccse fölé hajolt, testsúlya azzal fenyegette a gyümölcsöt, hogy letörik. – Amit mondasz, mélyen lesújt. Mi nem ezt a Pernek ismertük. Annyi Rouen elleni támadást küzdött végig, és soha életében nem fordult ellenünk. De most egy pillanatra hagyjuk ezt. Mondd meg, ki vert téged így össze, miért, hogy így megdagadt az arcod? Azt mondtad, elmenekültél...
János mosolyt erőltetett az ajkára, és a magasba emelte bekötött kezét, mintegy türelemért könyörögve. A félelem és a fáradtság remek álarcul szolgált ehhez. Olyan sűrűn volt része ezekben az érzésekben, hogy pontosan tudta, mint hatnak rá, és hogyan fog viselkedni a hatásuk alatt.
A félelem például mindig leplezhető haraggal vagy ingerültséggel. A fáradtság pedig éppúgy lehet a harc következménye, mint a menekülésé. így hát az olyan katona, aki a végsőkig harcol, megkülönböztethetetlen a szökevénytől, aki addig fut, míg össze nem esik. Különösen így van ez, ha mindkettőt sebek borítják és mindkettő vérzik.
– Azt mondod, összevertek. Feldagadt az arcom, csak ennyit tudsz mondani, Richárd testvér? Szívósan, lépésről lépésre védtük Rouent, ami pedig, hadd mondjam meg, nem tartozik kedvenc városaim közé, és te csak ennyit tudsz mondani? – Célszerűnek látta szóáradatába a bárókat is bevonni, oldalt fordította székét, és bekötözött kezével a lovagra mutatott, aki megütötte.
– Te, uram! De gyors voltál, amikor egy sebesültet kellett megütni! De mi történik, ha visszaüt, mi? Mi történik, ha egész úton harcolt, hogy hírt hozhasson nektek, és unja a biztos távolból előadott bírálatokat? Te nem voltál ott Rouennál, igaz-e? Vagy netán varázshatalommal bírsz, hogy ily messzire is ellátsz? – A tőre után tapogatózott, és megpróbált kitörni a szék karfáját markoló Richárd kezei közül. – A mindenható Krisztusra, engem nem fog hazugnak nevezni és megtámadni, amikor neki úgy tetszik! – küszködött a székben, de Richárd minden nehézség nélkül visszafogta. Sértettsége mindazonáltal nem maradt hatástalan. A Fakardú nem az az ember, aki tőrt ránt, ha egy messzely bort is előránthat. Dühe elég őszintének tetszett. Talán van némi igazság a történetében. Nehéz elhinni, de furább dolgok is megestek már. És Pernél minden bizonnyal bőséges jutalmat kap, ha Fülöp a kezébe kaparinthatja Jánost. Valószínűtlen mese ugyan, de mégsem lehetetlen. Mindenki megfordíthatja a köpönyegét, ha jó árat kap érte. Még Pernél is.
Richárd várt, míg János visszarogy a székbe, azután báróihoz fordult. – Több ilyen dühöngés pedig nem lesz, senki részéről sem. Az öcsém erősen állítja, hogy Robert Pernél meggyöngítette Rouen védelmét és hagyta, hogy Fülöp elfoglalja a várost. Első hallásra ösztönösen nem hittem. De most már nem vagyok olyan bizonyos benne, és meg is mondom, miért. – Egyik kezét János vállára helyezte, így állt fölötte félig védelmezőként, félig börtönőrként. Azután elősorolta vezéreinek az indokokat. Vagyis bekapta a csalétket.
– János herceg hiú fiatalember. Mindig is az volt. Imádja és egy sarokkal megemeli önmagát. Mindnyájan tudjuk, milyen ő, ahogyan tudjátok, hogy én katonának születtem, s ahogy én tudom, hogy te – azzal egyenként feléjük bökött – imádod a kockát és feltennéd a családod egyetlen dobásra. Te pedig nem szeretsz társalogni, inkább a lovadhoz beszélsz. Mások közületek mérföldeket hajlandók lovagolni egy birkózóviadalért, egy fekete bőrű asszonyért, vagy egy pisztrángoktól hemzsegő folyóért. De János... Hát nézzetek rá. Nézzetek a hercegre. Hát ilyennek szereti ő látni magát? Bekötözve és tömlővé dagadt képpel? Nem szereti ugyan ezt hallani, de nézzétek azt az ostoba, letört csizmasarkat. Gondoljátok, hogy tényleg ilyen messze ment volna, csak hogy igazoljon egy hazugságot? Az öcsém, és én szeretem őt. De ennyire azért nem tartom képesnek.
Mormogás és csoszogás hallatszott, de nem válaszolt senki. Richárd ismét segítő kezet nyújtott Jánosnak, és ismét kirántotta a csávából. Tudta, hogy János – mint János – okos és ravasz, a megtévesztés mestere. De mint testvér, ó, úgy egészen más. Csak egy hiú és ostoba gyermek, noha huszonhat éves. Ő, Richárd mindig talál majd mentséget János testvér számára, és mindig is közé és vádlói közé lép. Ezt kell tennie, mert soha nem fogadhatja el, hogy a Plantagenet-vér, saját öccse beszennyeződjék. Mert ez azt is jelentené, hogy az Oroszlánszívűt éveken át orránál fogva vezette egy ostoba, magas sarkokon pipiskedő kölyök.
A bor megérkezett, az orvos hozta be. János hálásan szürcsölte, míg sebeit kötözték. Oda sem figyelt a gyülekezetre, és csendes gyönyörrel élvezte a bort s az ügyek alakulását.
A bárók nem akartak hinni neki, de Richárd rábeszélte, pontosabban eltérítette őket szándékuktól. Elfogadta János történetét, és alá is támasztotta. Ha a bárók felelősségre akarnák vonni, most már a királyt is felelősségre kell vonniuk. De nyilvánvaló: egyikük sem lép elő, hogy kezet emeljen az Oroszlánszívűre.
– Szerencsés vagy – jegyezte meg az orvos. – Egyetlen fogad sem lazult meg, és a kezedet is csak lehorzsoltad. Áztass hideg vízbe egy kesztyűt, és borogasd vele az arcod. Az lelohasztja a duzzanatot. Ami a fejbőrödet illeti, ha bekened ezzel a kenőccsel, újra kinő a hajad. Nem tudom, hogy csináltad, nagyuram...
– Utcáról utcára vágtam utat magamnak, úgy. – Ó.
A hitetlenkedők kedvéért megismételte: – Lépésről lépésre. – Nem tette hozzá, hogy sebeit akkor szerezte, amikor utat tört magának a pánikban kavargó városiak között, akik éppen arról értesültek, hogy a helyőrség mindkét kapitánya eltűnt.
Rouen után Fülöp újabb területeket nyert északon. Aumale és Vernon is a kezébe került. Délebbre egy másik francia hadsereg fenyegette Chateauroux fellegvárát. Szerződések köttettek, néhány hónapig kitartottak, azután megszegték őket. A megállapodásokat lélegzetvételnyi szünetnek tekintették, s mindkét fél arra használta, hogy megerősítse hadseregét és megújítsa taktikáját. A Capet – és az Anjou-birodalmak a gyarapodás és a megsemmisülés között ingadoztak, de a határ olyan maradt, mint valami Spárga, hol erről az oldalról nyomták be, hol amarról.
Több lovas is érkezett Rouenból, valamennyi más-más történetet mesélt. Néhányan azt vallották, látták Robert Pernelt, amint háromszáz ember élén elhagyta a várost, mások szerint azonban egyedül ment el, vagy ötvenet vitt magával, vagy el sem ment. János szándékosan növelte a zűrzavart, bár végül is azt a változatot fogadták el, amely szerint a keresztes valóban kitört, és valóban elfogták. Abban is egyeztek a beszámolók, hogy Rouen kövek és gyújtólövedékek zárótüze alá került, és senki sem emlékezett János hercegre, amint lépésről lépésre, harcban tör utat magának. Természetesen, mivel a fejükre dőlt a város, arra nem esküdhettek meg, hogy megszökött tőlük, csak arra, hogy ők maguk nem látták a csetepatéban.
Az ismét kételyektől gyötört Richárd intett: távozzanak. Miért van az, morfondírozott, hogy János valamennyi története már keletkezése pillanatában ellentmondásos? Ha azt állítaná, hogy marhahúst vacsorázott, halszálkát találnának a tányérján...
János azonban túlságosan jól ismerte Richárdot. Ha végül meggyőzi is a királyt az igazáról, tudta, csak a harcmezőn igazolhatja magát.
A Fakardú számára nem volt könnyű feladat megacélozni a pengéjét, de 1194 tovatűnő hónapjai során néhány sikeres portyát vezetett Touraine-be és Aquitánia határára. Ha őt hallgatta az ember, azt hihette: folyton visszaűzte valahonnét a franciákat.
Tisztában volt azzal, hogy Richárd gyanakszik, és bátorította, ellenőrizze csak a történeteket. A valóságban egyetlen győzelem sem volt olyan fényes, mint János elbeszéléseiben, de Richárd tudomásul vette, hogy öccsének egyszerűen szüksége van a túlzásra. Valószínűleg eltúlozta Fülöp király sértéseit és Pernél árulását is. De amíg úgy fogadta János szavait, hogy tudomásul vette a csipetnyi túlzást – addig hinni lehetett neki. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett Richárd számára, hogy öccse nem az a megrögzött hazudozó, akinek a közvélemény tartja. Mindössze egy korlátokat nem ismerő képzelettel megáldott ifjú, némi feltűnési viszketegséggel, ebben pedig nincs semmi borzalmas. Megfelelő irányítás mellett az ifjú János még érdemdús Plantagenetté válhat. Végül is nem elképzelhetetlen, hogy egy nap ő viseli majd az angol koronát...
Újabb francia előrenyomulásokról kaptak hírt.
– Tudjátok, kire volna szükségünk? – kérdezte Richárd szónoki hangsúllyal. – Hogy is hívják... az Arabra. William Marshalra. Biztos felgyógyult már a nottinghami szerencsétlenség óta, és úgy ismeri Normandiát, mint a tenyerét. Meg a társára, des Roches-ra. Anglia nyugalma biztosított az elkövetkezendő időkre; ott nem fog történni semmi. Itt van szükségünk az erőkre, és Marshal pontosan az az ember, aki a szárnyai alá vehetné Jánost.
Kísérőinek egyike elég vakmerő volt ahhoz, hogy megjegyezze: – Nem szerencsétlenség volt az Nottinghamben, felség. Az akasztás miatt vesztetek össze, ha emlékszel még.
– Nem, nem emlékszem.
– Elvetted a foglyait, és felakasztattad őket. Elrettentő példaként a lázadók számára. Ha azt akarod, hogy ismét csatlakozzon hozzád, küldened kellene neki valami biztosítékot, hogy változatlanul szereted.
– Tudja ő azt! – csattant fel Richárd. – Máskülönben már nem élne. Most, hogy így felfrissítetted a memóriámat, már emlékszem, karddal rontott rám. Ez aligha a ragaszkodás jele, nem igaz?
A kísérő várt, állta a király tekintetét. Azután, jellegzetes hangulatváltozással, a király lehúzta ujjáról egyik karmokkal díszített pecsétgyűrűjét. – Itt van. Gondolod, hogy ennyi szeretet elég lesz neki? – Felmutatta a tömör rubint, melybe Anglia három leopárdját vésték. Nagy értékű drágakő volt, s könnyen fel lehetett ismerni benne Richárd tulajdonát. Egyetlen más nyugati uralkodó sem viselt ilyen méretű gyűrűt.
A kísérő bólintott, és vállalta, hogy kézbesíti.
A lovagok és a nemesek folyamatosan érkeztek poitou-i és aquitániai birtokaikról. Mohón csatlakoztak Richárdhoz földjeik védelmében, s újra megerősítették a király iránti hűségüket. Közölték, hány harcost hoztak magukkal,-azután felverték sátraikat Loches mellett. A tény, hogy kőerődítményeiket folyton összecsukló sátorra cserélték, önmagában is bizonyította hűségüket.
Jöttek az éj és a nap minden órájában, s december derekán egy este értesítették a királyt, hogy két ember várakozik az előszobában.
Richárd éppen akkor tért meg egy győzelmes határvidéki csetepatéból, és túláradó jókedvében volt. A francia csapatot minden különösebb erőfeszítés nélkül megkergették, és az egyik chevalier nyilat kapott a fenekébe. Ez valóságos nevetőgörcsöt váltott ki az angolokban, és a lovagok elfeledték saját, nyeregben szerzett sérüléseiket. Keserves keleti szélben ügettek hazáig, és amikor a várba értek, Richárd kiürített néhány palackot, hogy megütközzék a hideggel és a nedvességgel is. Most az asztalfőn ült, vacsorázott, körötte az öccse és néhány hadvezére.
Lekanyarított egy darabot a sózott disznóhúsból, újabb kupa borral mosta le a kellemetlen ízt, és odaszólt a szolgának, hogy vezesse be a látogatókat. – Aki ezután érkezik, azt hagyjuk reggelre. De ezt a kettőt még fogadom.
Azt hitte, Marshal és des Roches érkeztek, de azután eszébe ötlött, hogy a küldönc még csak mostanában érhetett Angliába. Loches fölött hóval fenyegetett az ég, északon még rosszabb lehet, a futár is késlekedhetett néhány napot a barfleuri kikötőben. De még ha az egész ország fehérbe borul is, az Arabnak és testes félvak társának karácsonyra már Loches-ban kell lennie.
Újabb disznóhúsdarabot rágcsált, a porcogót visszahajította a tányérjára, és látogatói felé fordult, hogy üdvözölje őket. Az első férfi magas volt és halottsápadt, a második úgy meggörnyedt, mintha egész életét azzal töltötte volna, hogy gyenge fénynél körmölt. Mindketten jóval idősebbek voltak a királynál, bár sisakot viseltek, páncélinget, teljes harci felszerelést. Az első férfi előlépett az árnyékból, és így szólt: – Ahhuhi ahhé –, s azután türelmesen várt, míg társa elmagyarázta: – Chaluzi Aimer, felség.
– Éhh ahhoh...
– ...ő Limoges vikomtja.
Aimer makogott még valamit, s míg társa elismételte szavait, Richárd a beesett orcákat bámulta s az irtóztató, szerencsétlenség nyomorította szájat. Odabent felsejlett a kettévált szájpadlás.
A tudós kinézetű lovag tovább fordította Aimer szavait: – Aimer úr már korábban is csatlakozott volna hozzád, felség, de láz verte le a lábáról.
Richárd arckifejezése egy pillanatig ingadozott a kíváncsiság és az undor között. Azután néhány Aimer által hallatott hang nevetésre ingerelte. – Súlyos lázroham lehetett, Limoges, ha eredményeként más nyelvet beszélsz – jegyezte meg. – Ahhé? – utánozta. – Ahhuhi Ahhé? Ezt sosem fogom megtanulni. – Hátradőlt székén, egyik vörös ruhaujjba bújtatott karját háta mögé hajlította, és mosolya választ várón villant vendégeire.
Aimer ismét beszédbe fogott, s a tolmács fordította: – Bajom talán szórakoztat téged, király, de adj inkább hálát Istennek, hogy téged nem vert meg.
– Hálát is adok! – értett egyet Richárd. – Máskülönben a szavaim aligha érnének célba. – Ismét megpróbálta utánozni a beszédhibát. – Éhh hahók a hihály. Érted? Én vagyok a király. Értetted? – Felnevetett, részeg volt, és élvezte a helyzetet.
A vikomt ránézett, szeme szinte dárdaként döfött előre arcából. Szájából újabb hangok sorjáztak elő.
– ...Aimer úr azt kívánja, vedd tudomásul, ő jó szándékkal érkezett, hogy felajánlja támogatását a franciák ellen... Nem azért jött, hogy kinevessék, és nem érti, hogy ...hogy ez miért vetne rád jó fényt vendégeid szemében.
– Most még valóban nem! – bömbölte a király. – De jó fényt vet majd rám, amint megtanultam a nyelved! Ne bámulj olyan jámboran, te akárhogy hívnak. Gyere ide és taníts! Esküszöm, sosem hallottam még ilyet.
– ...Nem is fogsz többé. Azt hiszed, hogy Aimer úr vagy háza népéből bárki szolgál majd téged ezután? Nem, Istenemre, nem... Harcolj nélkülünk, és az ördög vezessen utadon! Mától kezdve nem vagy az uralkodónk, Plantagenet Richárd!... Szavaid nem habognak, de az elméd súlyosan eltorzult! – A szavak Aimer nyámmogásának tisztázataként kopogtak elő, azután a két férfi megfordult, és kisietett a teremből.
A bárók, kiket oly gyakran megszóltak kegyetlenségük miatt, most szemlesütve, zavartan ültek helyükön. Néhányuknak nap mint nap akadt dolga Chaluzi Aimer-vel, és csöndes, melankolikus embernek ismerték, a modora rokonszenves volt – a ránehezedő csapás alakíthatta ilyenné, de mint épp most hallották, fel is lehetett bőszíteni.
A terem csendje nem volt teljes, Richárd még mindig Aimer beszédén kuncogott. Ahogy nevetése lassan elcsendesedett, János kimentette magát, és a látogatók után sietett. A visszataszító mód, ahogy a király az imént Aimer-vel bánt, ötletet adott öccsének. Biztosra vette, hogy Limoges vikomtja fogékony lesz az elképzeléseire. Részletekkel e pillanatban nem szolgálhatott, de megvolt az alap, és Aimer az az ember, aki segítségére lesz, akivel építhet erre az alapra.
Marshal a gyertya fénykörébe emelte a gyűrűt, hogy Isabel és a fiúk is láthassák. A két kisfiú felnézett a szüleire, s a szülők arckifejezése világossá tette: ez a gyűrű nem lesz kapkodás és huzakodás tárgya. Marshal elmagyarázta nekik, hogy az ékszer Richárdé, Anglia királyáé volt, s most a Pembroke-ház tulajdona lett. Azután, míg Isabel elmesélte, hogy a vésett állatok nem kutyák, hanem leopárdok, és leginkább nagy, foltos macskákra hasonlítanak, Marshal a küldöncöt faggatta: – Biztos vagy benne, hogy azt akarja, tartsuk meg a pecsétgyűrűjét?
– Igen, Marshal gróf. Mint mondtam, ez a szeretetének a jele, bár merem állítani, hogy visszaköveteli, ha nem vagy hajlandó csatlakozni hozzá. A gyűrű hatalma pedig ne is foglalkoztasson, már érvénytelen. Egy tanácsadója javaslatára most is gyűjt pénzt. Tudod, milyen az étvágya, ha pénzről van szó. Valaki azt tanácsolta neki, hogy cserélje ki a pecsétjeit, s ezzel érvényteleníthet minden korábbi adományt és címet. Tisztelettel Isabel asszony és teiránad: még nektek is meg kell majd szereznetek Richárd új pecsétjét a birtokleveleitekre. Amiért is valami díjat kell fizetnetek. De ha a leopardok már nem vicsorognak, ez a gyűrű akkor is ritka ajándék. – Pembroke-ban elég barátságos fogadtatásban részesült ahhoz, hogy megkockáztassa: – Eszembe is jutott, hogy eladom, és azután azt mondom: elveszett az úton.
Marshal mosolyogva válaszolt: – Azt rosszul tetted volna. Megtalállak, és levágom a kezed. Aztán azt mondhattad volna, hogy eke alá estél.
– Csak tréfáltam, nagyuram, dehogy tettem volna ilyet.
– Ezért tudsz még mindig tapsolni.
A fiúk eleget láttak a gyűrűből, s most egymásnak veselkedtek. Isabel szétválasztotta és a tűz mellé vezette őket, ahol egyik szolgálóleánya várt rájuk. – Fektesd le őket. Ha jól viselkednek, adj nekik egy darab lépesmézet. Ha nem, akkor szólj Marshal uramnak. – Színlelt szigorúsággal kérdezte: tartani fogják-e magukat az egyezséghez? Az idősebb fiú öt és fél éves volt, a fiatalabb éppen most töltötte be a negyediket. Ünnepélyesen bólintottak, tudván, hogy úgyis birkóznak még egy kicsit, azután majd kihízelgik a szolgálólánytól, hogy ossza el közöttük a lépesmézet. Ismerték: lágy szívű volt.
Isabel visszatért férjéhez és a küldönchöz. – Mikor indulsz? – kérdezte.
– Egy-két napon belül – mondta Marshal. – Des Roches-t útközben vesszük fel. – Sikerült úgy hangsúlyoznia, hogy mondandója kijelentésként hangozzék a küldönc számára, a felesége pedig kérdésként értelmezhesse. Isabel lassan bólintott, belenyugodva az elkerülhetetlenbe.
Esküvőjük óta most töltötték együtt a leghosszabb megszakítatlan időszakot. Majd tíz hónap telt el azóta, hogy Marshalt a szekérre hajították, s azután Badgeworth-ből Pembroke-ba hozták, nyakán Richárd ütésének nyomával, fejbőrén a des Roches kegyeletes csapása okozta repedéssel.
Elég gyorsan felépült. De amikor Isabel értesült a nottinghami akasztásokról és arról, hogy Marshal ezt követően a királyra rontott, könyörgött férjének, tartsa távol magát egy ideig az ügyektől.
– Nem tarthatlak vissza, azt senki sem teheti, de könyörgök, hadd menjen Richárd nélküled. Isten a megmondhatója, megérdemled a pihenést, még ha ellenedre van is. A háború Normandiában folytatódik, akár ott vagy, akár nem. És értelmetlen volna megkockáztatni még egy összeütközést a királlyal. Várj, míg küld érted. Attól tartok, elég hamar megteszi.
Marshál negyvennyolc éves volt ekkor, s beleegyezett, hogy pályafutása során első ízben hosszabb pihenőt élvezzen. Mint fiatal ember több hűbérurat is szolgált, tiszteletet vívott ki magának, mint a tornák és a Nyugaton kóborló lovagok bajnoka, azután Henrik királyt segítette először katonaként, majd mint a király jobbkeze – és lába.
Henrik halálba vezető menekülése idézte elő a híd melletti párbajt s végül a kibékülést Richárd herceggel. Hűséges lévén a korona törvényes birtokosához, bárki legyen is az, Marshal támogatta az Oroszlánszívűt, elkísérte Szicílíába, majd visszatért, hogy fenntartsa a János és a púpos Longchamp közötti viszályt. Longchamp elűzése után pedig kiárusította saját birtokait, hogy összeszedje királya váltságdíját, és Nottinghambe vonult a lázadók leverésére.
Isabelnek nem kellett könyörögnie. Marshal megérdemelte a pihenést, és örült is neki.
De most a rubin úgy fénylett, akár egy loches-i toronyban lobogó jeltűz. A király érte küldött, és ő megy. A tűz jel, a három leopárd pedig ruhája ujjába vájja karmait. De hiszen ment volna ő mindenképpen. Nem mintha ezt közölné a királlyal, mert Richárd feldühödne, hogy milyen nagy értékű gyűrűt herdált el a hűségéért.
A küldöncöt elszállásolták éjszakára, és Pembroke ura és úrnője egy kancsó bort és poharakat vittek szobájukba. Amikor letelepedtek, a túlsó sarokban álló kandalló tüzébe bámulva Isabel azt mormolta: – Mostanáig magunkban éltünk... Soha nem fogom elfelejteni... De amíg mi itt voltunk, hallottunk Berengária királynéról és a te pártfogódról, az özvegy Eleonóra királynéról is... Mindketten visszavonultak a világtól, Richárd világától, a király nemtörődömsége kényszerítette őket erre... A férfi azt teheti az asszonnyal, amit akar, az asszonynak pedig legtöbbször nincs más választása, mint hogy elfogadja... De én azt mondom neked, William... – Nem, ez furcsán hangzik, vagy túl sokat ittam, vagy túl keveset, gondolta. – Én azt mondom neked, Marshal, nem engedem, hogy az események elszakítsanak minket egymástól...
Marshal olyan csendben volt, hogy Isabel aggódva nézett rá, talán elaludt. De Marshal ébren volt, őt nézte, s el is feledkezett a borról. – Folytasd – mormogta –, bár tudom, mit akarsz mondani.
– Igen, talán tudod. Azt hiszem, te tudod, mert melletted soha nem éreztem, hogy semmibe veszel. De azt akarom mondani: menj Normandiába. Támogasd a királyt. Ám ha azt parancsolja, hogy maradj ott, akkor te parancsold meg nekem, hogy csatlakozzam hozzád. Nem fogok a sarkadban járni, ne aggódj. De nem leszek sem özvegy, sem távfeleség, vagy nevezd, aminek akarod. – Most olyasmi ötlött az eszébe, ami régen történt, nagyon régen, a londoni Towerben. – Tudod, hogy nem riadok meg sem a mennydörgéstől, sem a villámtól. A sátorponyva csattogásától sem ijedek meg. Természetesebb, ha veled vagyok, mint ha száz mérföld távolságban. – Várt, tudta, valójában nincs semmi befolyása arra, hogy mit tesz, hova megy, vagy milyen soká marad távol a férje – aki minden értelemben ura és parancsolója. A tulajdona volt, akit meg lehet kívánni vagy gyalázni, semmibe lehet venni, ahogy éppen jónak látja. Marshal mindig jól bánt vele, és bizonyos mértékig bátorította, hogy mondja ki, amit gondol. De ma este messzebb ment a szokásosnál, mert követelt, s most várta a visszautasítást.
– Egy év – mondta Marshal. – Lehet, hogy kevesebb lesz vagy több, nem tudom. Nem tudom, meddig jutott Richárd. Lehet, hogy egy hét alatt elfogja Fülöpöt. De az is lehet, hogy őt magát verik le. Adnom kell neki egy évet. Rendben van így?
– A fiaid kétszer olyan szilajok lesznek – mosolygott Isabel. – Igen, rendben van.
– Akkor majd megtanítom őket normann pónin lovagolni.
Bízva orvosa véleményében, aki addig pontosnak bizonyult, Isabel azt felelte: – Három pónira lesz szükség.
– Természetesen hangzott ez egy olyan asszony szájából, aki életében összesen tíz gyermekkel fogja megajándékozni Marshalt.
A férfi pedig természetes nyugalommal fogadta a hírt, mivel mindig is nagy családra vágyott. A mosolya meleg volt és némileg önelégült, de elviselhetetlen önhittség lett volna úrrá rajta, ha tudja, hogy tíz gyermeke közül öt fiúnak fog születni. S hogy sorra mind Pembroke grófjai és Leinster hűbérurai lesznek. S hogy – mint apjuk neve megjövendölte – mindnyájan elnyerik az Anglia marsallja címet. Marshal, a marsall – mondhatják majd, akik kedvelik a szóvicceket.
A következő három évben a két nemzet a háborúnak szentelte magát.
A harc hevesebbé vált – mindkét fél bővelkedett emberanyagban és elszántságban. Fülöp Ágost továbbra is megmeglepte ellenségeit, Oroszlánszívű Richárd azonban továbbra sem talált legyőzőre a csatamezőn. Az előbbi fortélyait és fürge észjárását kiegyenlítette az utóbbi személyes varázsa. Fülöp és chevalier- jai ott jelentek meg, ahol a legkevésbé várták őket, lesből támadtak a normann lovagok oszlopára, vagy lerohanták valamelyik határ menti őrtornyot. De bölcsen kerülték a szabályos ütközeteket, mert tudták, ki állna az Anjou-csapatok élén.
1195 tavaszán Richárd király örömmel hallotta, hogy Ausztriai Lipótot levetette hátáról a lova, eltört a lába, s a seb elfertőződött. Egy kétbalkezes orvos, haladván a korral, amputálta a végtagot, a herceg pedig azonnal belehalt a vérveszteségbe. Richárd, akinek a szánalom semmiféle változatához nem volt érzéke, örömmel vette tudomásul, hogy az osztrák megbűnhődött, amiért kitűzte zászlaját Akkó falára, s amiért volt mersze bebörtönözni őt. így van jól! Szolgáljon leckéül minden senkiházinak!
Valamivel később Anglia nagy örvendezések közepette értesült a majom, William Longchamp haláláról. Legyen ez is lecke, gondolták, minden senkiházinak!
Amikor Marshal és des Roches megérkeztek Angliából, a király féktelen örömmel fogadta őket. Egész télen vele maradtak Loches-ban, szertelen uralkodójuk folyton a hátukat döngette. Nem említette a nottinghami esetet, de ha foglyokat vagy gonosztevőket akasztatott, először Tours-ba vagy Chinonba küldte Marshalt valamilyen megbízatással.
Az enyhe tavaszi szellők érkeztével Richárd Marshal és des Roches kezébe adta a touraine-i és aquitániai csapatok vezetését. Ő maga a normandiai sereget vezette, és kiötlött valami rangot János számára is. Visszafoglalták Rouent, kiűzték a franciákat jó néhány határfaluból, de nem tudták Fülöpöt a harcmezőre kényszeríteni.
Már több mint egy éve senki sem hallott Robert Pernel-ről. Néhány barátja üzent Fülöpnek, kérve a királyt, engedje, hogy kiváltsák a keresztest, de a király mindössze annyit közölt: Pernél él, és pillanatnyilag Párizs lakója. A bárókra hagyta, hogy eldöntsék: saját akaratából van-e ott, vagy fogoly. Ez ismét jól példázta azt a képességét, amellyel viszályt keltett az Anjou-k soraiban, és valóban ki-kirobbant a civakodás azok közt, akik ebben Pernél árulásának bizonyítékát látták, s azok közt, akik azt erősítgették: a keresztes becsületébe gázolnak...
A megoldásra des Roches bukkant rá egy francia gróf révén, akit egy határ menti csetepatéban ütöttek le. A gróf Fülöp távoli rokona volt, és des Roches közölte a francia királlyal: a gróf él, és pillanatnyilag Touraine lakója.
Fülöp, aki sohasem taktikázta túl a dolgokat, sosem várta ki, míg elrontja a helyzetet, azonnal beleegyezett a fogolycserébe. Robert Pernelt és a francia grófot a határ egy gázlójához vezették Tours-tól keletre. Azután, amikor mindkét oldal elérkezettnek látta az időt, a két férfi keresztülgázolt a Loire-on, s ahogy elhaladtak egymás mellett, biccentéssel köszöntötték egymást.
Addigra nyilvánvalóvá lett, hogy a franciák többet értek el ellenségeiknél. Nem nyertek ugyan döntő ütközeteket, de az Anjou-birodalom faluról falura, birtokról birtokra morzsolódott össze. Még nem volt ok a riadalomra, de a helyzet aggasztotta a vezetőket. Aggasztotta Richárd királyt, aki több meggondolatlan támadást vezetett a chevalier -k ellen. Olykor tucatnyi nyílvesszővel a testén tért meg, a nyilak sodronyingének karikáiban akadtak el, vagy kemény bőrcsizmájába fúródtak. Harcosként felülmúlhatatlan hírre tett szert, de ő mégiscsak egyetlen, szabadon kóborló oroszlán volt a kontinensen, illetve Fülöp szerint maga a sátán – ám nincs az az oroszlán vagy sátán, amelyik egymagában képes lenne végigjárőrözni az egész normann határt.
Aggasztotta des Roches-t, akinek megjelenése elrettentette ugyan a franciákat, de aki titokban tartotta, hogy egyik szemére most már teljesen megvakult, és a másikat is betegség gyötri. Régen elhatározta már, hogy nem fog világtalanul félreoldalogni, ha meg kell halnia, így. hát a végsőkig erőltette ép szemét, és kiseperte a franciákat Touraine-ből. Ha szemtől szembe vívott harcban esik el – rendben van, de az Isten szerelmére, ne valami nyavalyától!
Aggasztotta Marshalt, akinek megérkezett a családja, s aki megerősítette hadvezéri hírnevét. Most már három fia volt, ahogyan Isabel ígérte, de mostanáig nem tudott időt szakítani rá, hogy pónira ültesse őket. A legutóbbi aquitániai francia előrenyomulás meggyőzte róla, hogy haza kell küldenie feleségét és gyermekeit Angliába. Majd megkéri öreg barátait, FitzReniert és Malchat-t, hogy ügyeljenek a biztonságukra. A pembroke-i helyőrség ugyan megbízhatóan védelmezi várúrnőjét, de jobban érezné magát, ha tudná, hogy Fitz Renier vagy Malchat is ott van.
Isabel minden akadékoskodás nélkül beleegyezett. Már majdnem fél éve élt Loches-ban, és boldog volt, hogy még idejében hazatérhet negyedik gyermekének megszülésére.
És aggasztotta János herceget is, aki komolyan fontolgatta, hogy átpártoljon-e a franciákhoz. Egy súlyos megrázkódtatáson már átesett ebben az esztendőben – Robert Pernél hirtelen feltűnésén. A keresztes udvariasan üdvözölte, s azután elmagyarázta Richárdnak, megérti, miként nézhette őt János árulónak. Talán ő volt az ostoba, hogy éppen ilyen fontos időpontban hagyta el Rouent, és talán ő akart túlságosan sokat markolni, amikor azt képzelte, hogy elfoghatja Fülöp királyt. Jánosnak minden oka megvolt rá, hogy kétkedjék a hűségében, s hogy nyilvánosságra hozza véleményét.
A keresztes megvakarta a nyakát, és merőn Jánosra bámult, nem mosolygott, és nem vágott komor képet. János ettől majdhogynem pánikba esett.
Mit forgat a fejében Pernél? Mi a szándéka ezzel a nagylelkű vallomással? Miért nem ordította, hogy „Hazugság!”, és miért nem kapott a kardjához? A pokol angyalaira, mi a fenét akar?
Azóta János rettegett éjjel és nappal, s a hálószobája fegyvertárra emlékeztetett. Pernelt újra kinevezték Rouen várkapitányává, és ő elhívta a herceget minden tanácskozásra, bármilyen hétköznapi dologról esett is szó. Azután addig bámulta, míg János verejtékezni nem kezdett.
1197 októberében János portyát vezetett a Rouentól keletre fekvő lapályos völgyekben. Az őrjáratot nagyobb francia csapat lepte meg, a lovasok szerteszóródtak. A herceg elvergődött valahogyan egy közeli faluba, ott megvesztegetett egy csapatnyi odavaló gyereket, akik kelletlenül az egyik szénakazalban lévő búvóhelyükre vezették. Ott maradt egészen az éjszaka beálltáig, azután menekült végig a völgyön, visszafelé, a gyerekeknél egy bizánci karkötőt hagyva, hogy osszák öt egyenlő részre. A kölykök egy kölcsönkért kapával szaggatták szét az ezüstmunkát.
Amikor visszaérkezett a városba, János elbarikádozta magát a szobájában, és görcsös zokogásban tört ki. Nem tudja tovább elviselni sem Richárd bömbölő bátorítását, sem Pernél átható pillantását, sem a feszültséget, a veszélyt, a nyomorúságos szállást – lám, az egész szoba hemzseg a bogaraktól!
Megteszi, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie: ír Fülöpnek.
Amikor elmenekült a Louvre-palotából, és Lisieux-nél megadta magát a bátyjának, János azt állította, azért támogatta Fülöpöt, mert félt, hogy a francia meggyilkoltatja Richárdot Durrensteinben, vagy Berengáriát Aquitániá-ban.
Most az ellenkező mesét adta elő Fülöpnek. Párizsból való szökését igazolandó, azt állította, azért tért vissza Richárdhoz, mert félt, hogy az Oroszlánszívű megbünteti az ártatlan Hadwisát.
Tudod, hogy nem szeretem a feleségem – írta. – Bennem a te nővéred, Alais támaszt érzelmeket. De lelkiismeretem tiltakozott az ellen, hogy Hadwisát otthagyjam, kiszolgáltatva Richárd kényének-kedvének. Egyedül ezért hagytalak el, és kész vagyok ismét csatlakozni hozzád, amikor csak akarod.
Most, hogy újra a bátyámnál vagyok, szentföldi és durrensteini távolléte után tudom, ő nem biztosit a számomra semmiféle jövőt. Otromba, utálatos teremtmény, leginkább agyaras vadkanhoz hasonló. És, mint talán tudod, természetellenesen vonzódik hozzád. Undorít engem, kedves Fülöpöm, és inkább lennék veled, akit tisztelek és imádok.
Legutóbbi győzelmeid megdöbbenést keltettek táborunkban, és itt az ideje, hogy a bátyám valamilyen ésszerű egyezményt kössön veled. Csatlakozásomkor segítek majd a feltételek megállapításában.
Amint befejezte levelét, János ismét aggódni kezdett. Talán eltúlozta érzelmeit. De néhány napon belül titkos és részvétteli választ kapott. Franciaország királya nem hívta, hogy azonnal álljon át, hanem jó néhány aprólékos kérdést tett fel, melyek hosszadalmas és alaposan átgondolt választ igényeltek. János válaszolt, amilyen pontosan csak rovaroktól hemzsegő szobája mélyén válaszolhatott.
S ezzel fejest ugrott Fülöp csapdájába.