KILENCEDIK FEJEZET
A CSAPDA
1197. november - 1198. április

Nem ez volt az első vár, amelyet ő maga tervezett, de ez volt a leggyönyörűbb. Chateau Gaillard, a Szajna partján, ott, ahol a folyó Vernon és Rouen visszafoglalt városa közön keletnek kanyarodott. A Chateau Gaillard azért épült, hogy védelmezze Rouent és uralja Normandia keleti határát. A Chateau Gaillard nevet tervezője adta a várnak, s a név azt jelenti: erőteljes, kitartó, dölyfös vár. Chateau Gaillard – mint ahogy Richárd Gaillard-nak is nevezhették volna uralkodóból lett építészét.
A hely nem is lehetett volna alkalmasabb. Hosszan elnyúló mészkőszikla magasodott vagy háromszáz lábnyira a folyó fölé, s valamennyi oldala majdnem függőleges volt. Mintha csak az alap magában is nem lett volna elég tökéletes egy vár számára, a természet elegyengette a szikla tetejét, s ily módon egy majd hatszáz láb hosszúságú fennsík kínálkozott odafenn. A szikla gálya alakú volt, orra délnek mutatott, s a rajta szemlélődő beláthatta a Szajna egész kanyarulatát.
A szikla északi, vagyis tatrészét körülárkoló völgyön túl terült el Les Andelys falva. A folyó közepén, a faluhoz közel aprócska sziget árválkodott, s ez csak fokozta a hely természet nyújtotta előnyeit. A szigeten őrtornyot emelnek majd, a folyókanyar belső partja mentén pedig falat kell húzni. A falut is falakkal és tornyokkal erődítik meg. Magát a folyót eltorlaszolják két helyen: a sziklával szemközt és lejjebb, a sziget valamelyik oldalán.
Amikor mindez befejeződött, és a sziget, a falu meg a sziklaalap mind a külső erődítményrendszer falain belülre kerül, akkor kezdődhet a munka magán a váron.
Richárd korábban sokszor meglátogatta már ezt a helyet, és soha nem szűnt meg álmélkodni elődei hanyagságán. Igaz, hogy ő a katona szemével nézte, s közvetlen tapasztalatai voltak a nagy palesztinai erődítményekről. De még így is csodálta, hogy soha senkinek nem jutott eszébe építkezni a sziklán. Szinte várért kiáltott, s mérete és alakja többet követelt egyszerű öregtoronynál és körfalaknál. Az istenfáját, gondolta, a falak már készen is állnak! Csak hozzá kell toldani még harmincat a már meglévő háromszáz lábhoz.
Az ember emelte építmény természetesen követné a fennsík peremét, úgyhogy még egy zerge sem járhatná körül a sziklatetőt. Itt-ott bástyát emelnének, ötöt az orrba, hetet a szikla fő tömegére. Mély árkot vájnának a két rész közé, s azután keskeny töltéssel kötnék össze. A vidék fekvése miatt a várat csak délkeletről lehet megközelíteni, és ha beveszik, akkor apránként kell bevenni.
Először az orr-részt, vagyis a külső udvart kell megostromolni. Azután elfoglalni az összekötő töltést. A főrésszel, a hét szilárd bástyával szembekerülve a támadóknak be kell törniük a központi udvarba, a hajó derekába. Ha ezt megteszi – és hogyan tehetné a nyílvesszők, forró olaj, lándzsák és mész állandó záporában? –, akkor az ellenség egy harmadik, fallal óvott építménnyel találja magát szemközt. Ha azon is áttör, akkor már emberfölötti képességekkel rendelkezik. És a felmagasodó öregtorony tövében...
Első látogatása óta, melyet a Les Andelys fölötti sziklánál tett, a király tervek tucatjait készítette, amelyeket módosított és kiszínezett. Három építész is segédkezett a feladat végrehajtásában, Sawale, Matthew és Henri, de Oroszlánszívű Richárd maga határozta meg a bástyák helyét, ő döntött a fal vastagsága, az elválasztó árkok mélysége felől. Segédei kijavították geometriai hibáit, kiszámították a terhelést és a nyomást, de meghajoltak a király magasrendű tudása előtt. Kétségkívül ő volt kora legsokoldalúbb katonája. Képzett stratéga, remek lovas, kiváló íjász, kard- és csatabárdforgató, lándzsavető. Hatalmas erején kívül az a képessége is megvolt, hogy hadsereget támasszon, és győzelemre is vezesse azt. Felismerte a meghódított területek ellenőrzésének szükségességét, az utánpótlási és hírközlési vonalak biztosításának fontosságát, és értett ahhoz is, hogy könyörtelen legyen a gyávákhoz, és magához ölelje a bátrakat.
És mindezeken túl hadmérnökként is felülmúlhatatlan volt. – Ez a hely egyesíteni fogja magában az újat és a régit – mondta Sawale-nak és a többieknek. – Felhasználjuk mindazt, amit itteni és angliai várainkból ismerhetünk, és amit a Kelet gigantikus erődítményeiből tanultam. A Krak des Chevaliers, a moábi Krak, Akkó kikötői és erődítményei... Látnotok kellene, uraim, megéri az utat. Természetesen minden vár azért épül, hogy tartós legyen, de ez tartósabb lesz valamennyinél. Ötszáz év múlva az emberek még mindig Gaillard csodájára fognak járni, és latolgatják majd: hogyan lehetett volna megostromolni? – Bólintott, a trió pedig vele bólogatott. Semmi okuk sem volt, hogy ne értsenek egyet. Megtiszteltetésnek érezték, hogy részt vehetnek a nagyra törő vállalkozásban, elégedettek voltak a számításokkal és az ellenőrzéssel. Elhatározták, hogy amint a vár felépül, megkérik a királyt, hadd véshessék be nevüket valahová a falba. Egyáltalán nem hencegésként, csak hogy megörökítsék a tényt: ők is hozzájárultak.
1197 végére elkészült a torony a szigeten, befejeződött Les Andelys megerősítése; a Szajna kanyarulatai közti területet kilencszáz láb hosszú, félkör alakú fal határolta, a folyón mozgatható móló épült, és folyamatban volt a munka a fennsíkon is.
Mivel a touraine-i frontot Marshal és des Roches tartották, Rouen parancsnoka pedig Pernél volt, a király kevesebb időt töltött hadseregével, és többet az építészeivel. Jánost hagyta ott normandiai helyetteseként, de Jánosnak sem akarata, sem rátermettsége nem volt elégséges ehhez a feladathoz. A normann vezetők a királyhoz folyamodtak, bízza az építkezést Sawale-ra és a többiekre, és akadályozza meg a további francia betöréseket a határ mentén.
– Kémeink jelentik, hogy Fülöp király három irányból végrehajtott támadásra készül, északon Aumale és a tenger közt, Fretevaltól délre és azután Aquitániánál. Odalent des Roches és Marshal feltartóztatják, de János herceg...
– Mi van vele? Amikor utoljára láttam, készségesnek mutatkozott.
A bárók türelmesen magyarázták, hogy utolsó találkozásuk három hónapja esett. – Azóta János alig hagyta el szobáját. Nem tudjuk, mire vár, de annyi bizonyos, nem arra, hogy megütközzék a franciákkal. És ha szabad így mondani, felség, összegyűjtötte maga köré régi cimboráit, Belcourt-t és más ilyenféléket.
– Vigyázzatok, mit beszéltek – figyelmeztette őket Richárd. – Ez úgy hangzott, mintha gyanúsítanátok valamivel. És most hadd közöljem: én ismerem az öcsémet, láttam, mennyit változott az elmúlt három évben. Megjött a bátorsága, ami ez idáig hiányzott belőle, kiütközik a Plantagenet-vér – mindig is tudtam, hogy megvan benne. Istenem, nem várhattok tőle olyan vezetést, mint tőlem. De itt a tél, és Fülöp nem fog ellenünk vonulni a hóban.
Az első olvadáskor pedig mi indítunk támadást. Na, hogy tetszik?
– Micsoda, felség?
– A vár, jóemberek, a vár! Chateau Gaillard, ezt a nevet adtam neki. – Gőzölögve nevetett a hideg levegőben. – Megsúghatom, bajtársak, ha Fülöp lerohan bennünket, mindnyájan visszahúzódhatunk Gaillard-ba.
De a humornak nem volt foganatja, és el sem mentek, míg Richárd ígéretet nem tett: egy héten belül visszatér a hadsereghez. Vonakodva ígérte meg, mert mint bárki, aki a saját házát építi, tulajdonosi érdeklődéssel viseltetett minden egyes tégla és gerenda iránt.
Az építkezésen volt három nappal később is, amikor egy kisebb francia bárka ereszkedett le a folyón, és kikötött a keleti parton. Jég szegélyezte a vizet, de a folyó közepén még lehetett közlekedni.
Richárd testőrsége, mely szinte kizárólag a Nottingham-nél toborzottakból állt, készenlétben tartott karddal tolongott le a partra. A bárkában azonban csak heten ültek, közülük is hat hajós, s előttük az a cseppet sem irigylésreméltó feladat állt, hogy sodrással szemközt Párizsba evezzenek. A hetedik Fülöp király futára volt, leveleket hozott az Oroszlánszívűnek.
Richárd közömbösen fogadta a futárt, aki a behavazott építkezésen járult elébe. Munkások dolgoztak köröttük, kezüket és arcukat érdesre korbácsolta a szél.
– Vésd az emlékezetedbe, amit csak látsz – mondta a király a futárnak. – Bár túl korán jöttél, hogy felmérhetnéd a részleteket. De nyugodtan körülnézhetsz. Mondd meg Fülöp királynak, hogy Chateau Gaillard a neve, és el kell Jönnie, hogy megnézze. Személyesen fogom körülvezetni, és a sétát a várbörtönnél fejezzük be. Arrafelé lesz, amennyiben érdekel. Mély, sziklába vájt üregek. Nem lesz sem ajtaja, sem ablaka, csak egy lyuk a tetőn, azon eresztjük le a foglyokat és az élelmüket. Meg az esőt, hogy felfrissítse őket. Fülöpé lesz, várjunk csak... ó, ha itt az ideje, amikor csak akarja. Mi baj? Mitől könnyezel? Már előre gyászolod?
– A hideg – hebegte a futár. – Meg sem kell majd támadnunk titeket. Mind elpusztultok a hidegben.
Richárd vállon veregette önmagát. – Eláruljak még egyéb titkokat is? Mögötted, ott lent, látod azt a lyukat? Azok süllyesztett tűzhelyek, francia. És az udvart keresztülcikcakkozó árkokat látod? Azokban fekszenek majd a csövek. A tüzet egész télen tápláljuk, a csövek pedig az épületekbe szállítják a meleget. Mint látod, tanulmányoztam a római erődítéseket. írtak akkoriban egy könyvet, De Re Militari [5] a címe. És láttam, hogyan fűtik az arabok a palotáikat. Hideg, azt mondod? Adjátok meg magatokat jövőre, és megígérem, lesz elég meleg.
– Abbahagyta, megbeszélt valamit Sawale-lal és Henri-val, azután visszatért, hogy a látogatás célja felől tudakozódjon a reszkető küldöncnél.
A futár túlságosan fázott ahhoz, hogy felelhessen, így hát egyszerűen kötegnyi levelet húzott elő, és a király felé nyújtotta. Azután meghajolt és elsietett, a kezével tölcsért formálva szája előtt. Richárd utánabámult, meglepte a hirtelen távozás. A futár vagy fegyelmezetlen, vagy a levelekre nem várnak választ.
A folyó menti falhoz sétált, felkapaszkodott az öt láb magas mellvédre, állt a hófúvásban, és lenézett a folyóra.
Mellette a mesteremberek bambuszrudakat kötöztek egymáshoz, hogy állványzatot emeljenek belőlük, míg a fennsíkon munkások vánszorogtak, terméskő tömböket és kvarczúzalékkal töltött hordókat vonszoltak maguk után, hogy majd ezzel töltsék fel a falak belsejét. Ha végeznek, a védmű harminc láb magas lesz, vastagsága pedig nyolc és tizenkét láb között váltakozik. Nagyon is jó, hogy a munkások nem tudnak sem írni, sem olvasni, sem számolni, mivel így nem fognak kétségbeesni; nem tudják, hány hordóra lesz szükség, milyen messze kell vonszolniuk a téglával töltött talicskákat az elkövetkezendő tizenkét hónapban.
A küldönc a fedélzetre támolygott, és a bárkát a vízre taszították. Az áramlat néhány ölnyire lefelé sodorta, mielőtt a hat hajós megfordította és megkezdte volna a hosszú evezést – vissza, Párizs felé. Hó borította Richárd arcát, de nem hagyta el figyelőhelyét, míg a bárka el nem tűnt a folyó kanyarulatában. Azután leugrott a falról, bátorítóan odakiáltott a mesterembereknek, s az egyetlen befejezett épület, a töltéshez vezető kapubejáró felé haladt. A híd alatt is munkások vésték a sziklát, mélyítették az árkot, mely az orr-részt elválasztotta a vár közepétől. A kapubejáróból nézve Richárd tizenöt láb mélységben maga alatt látta az előregörnyedő embereket. Előírta, hogy az ároknak legalább húsz láb mélynek és kétolyan szélesnek kell lennie, így hát a munkások egész télen dolgoznak majd, csákányozzák a sziklát.
Visszavonult a kaputorony egyik szobájába, szántszándékkal olyat választva, melynek tűzhelye hideg. Keményen hajtotta embereit, elvárta tőlük, hogy dolgozzanak, bármilyen az idő, de őt sem fogják pattogó tűz előtt kuporogva látni, a királynak sem lesz melege fagyos királyságában.
Bár teste erős volt, és le tudott mondani az alvás, étel és ital kényelméről, a szél hordta hó elkékítette ujjait, és eltartott egy ideig, míg előrángatta hüvelyéből a tőrét, hogy felvágja a leveleket. Amikor megtette, észrevette, hogy a leveleket gondosan megjelölték: Premiere, Deuxiéme, Troisiéme – ilyen sorrendben olvasta őket.
Az első Fülöp királytól származott.
Az udvarias üdvözlés után Fülöp a következőket írta:
Jó ideje ellenségek vagyunk már, Angliai Richárd. Számunkra nem örömteli ez az állapot. De amiként te attól félsz, hogy behatolok területeidre, azonképpen látjuk mi a te törekvéseidet: be akarod keríteni a mi birtokainkat. Szerződéseket kötöttünk, melyek felbomlottak, s most ne vitassuk, ki szegte meg elsőként azokat.
De ismét háborúban állunk. Isten kezében a döntés: lehetne másként is – én mindig szerettelek és barátomnak kívántalak téged.
Richárd kitörölte szeméből a tél könnyeit, és újraolvasta a bekezdést. Nem örömteli állapot? Mindig szerettelek? Barátomnak kívántalak? Hihetetlen!
– Ezek a saját szavaim – morogta. – Ezt mondtam Jánosnak. És hol az az otromba, hangoskodó vadállat, a böfögő monstrum, akinek agyaras vadkan hátán a helye? Ez lehetetlen... lehetetlen...
Dühösen rázta a fejét, és visszatért a levélhez.
Miután elüldöztél minket Freteval alól, és át kellett gázolnunk a vízen, tudtuk, hogy megtalálod a személyes írásainkat tartalmazó ládikát. És tudtuk, hogy az csak elmélyíti az irántunk táplált gyanakvásodat.
De nem mélyítette el, gondolta Richárd. Inkább megzavart, mert nyomát sem találtam a sértéseknek. János másról beszélt.
Így hát most alaposan alátámasztjuk mondandónkat. Tekintsd ezt is gyanakvással, Richárd király, mivel fivéredre vonatkozik.
Azt gondolod majd, hogy célunk a testvérviszály magvainak elvetése. Nem erről van szó. Mi sem áll tőlünk távolabb. Higgyél, amit akarsz, tudjuk, téged úgysem lehet meggyőzni.
A következőket állítjuk tehát:
Öcséd, János ellened áskálódik. Az elmúlt évben jó néhány levelet küldött nekünk, de csak az utolsót tartjuk szükségesnek mellékelni. Már régen újra csatlakozott volna hozzánk, Párizsban. Valójában soha el nem hagyott volna, ha nincs meggyőződve, hogy te bosszút állsz ártatlan feleségén. A magunk részéről ezt nehezen hisszük, de úgy látszik, János herceg valóban így véli: az Oroszlánszívű rosszul bánik öccse feleségével.
Richárd a falnak vetette hátát. Időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgot. János ezt állítja, Fülöp arra esküszik. János szerint, Fülöp szerint, Fülöp szerint, János szerint. És végső soron milyen groteszk kép alakul ki Oroszlánszívű Richárdról, aki a francia király után nyáladzik, és megalázza Gloucester grófnőjét! Minden képzeletet fölülmúló hamisítást tart a kezében, s ha Fülöp azt hiszi, hogy egymás ellen uszíthatja a Plantageneteket...
De tovább kellett olvasnia:
Amikor János utolért téged Lisieux-nél, beadott neked valami mesét arról, hogy mi miképpen gyilkoltattunk volna meg téged Durrensteinben, vagy – ha ez nem sikerül – hogyan ölettük volna meg a királynét. Te pedig kittéi neki, olyannyira, hogy most nekünk nem hiszel.
De az nem jut eszedbe, Oroszlánszívű, hogy a fivéred úton-útfélen a halálról képzeleg? Te magad a német börtönben... Berengária királyné napsütötte aquitániai házában... Hadwisa grófnő elhagyatva Angliában... Jánosnak, hogy úgy mondjuk, tele a feje gyilkossággal.
Mielőtt azonban határoznál, olvasd el a Deuxiéme-et, melyben otromba, bűzhödt lényként, agyaras vadkanok rokonaként említ téged. Olvasd el, miként fogalmazza meg, hogy feleségét, akit különben nem szeret, nem szolgáltathatja ki kényednek-kedvednek. És aztán ordítsd csak – bizonyára ezt teszed majd –, hogy a levél hamisítvány, a ravasz Fülöp király cselvetése.
És ha befejezted, olvasd el a Troisiéme-et.
Itt fejezte be Fülöp, aki sokkal jobban ismerte az Oroszlánszívűt, mint Richárd magamagát.
Hát persze hogy hamisítvány! Azt hitte talán Fülöp, hogy rászedheti Angliai Richárdot? Fülöp, aki közelébe nem merészkedne egy lónak, mert fél, hogy rúg, vagy rázuhan? Fülöp, aki minden sporttól iszonyodik, és bizonyára megpróbálná elüldözni a saját árnyékát is? Nevetséges. A nyúl ellenszegül az oroszlánnak!
Nem János ötlötte ki ezeket a hitvány sértegetéseket, nem ő küldte Fülöpnek. Fülöp volt az értelmi szerző mindvégig. Fülöp, aki olyan okosnak tartja magát. Fülöp Ágost? Ó, az istenért, dehogy. Inkább Fülöp Labirintus.
Mindazonáltal Richárd a fűtetlen szoba egyik sarkába húzódott, és elolvasta a Deuxiéme- et János Rouenból kelt levelét, mely a következőképpen kezdődött: „Tudod, hogy nem szeretem a feleségemet...”
Hamisítvány, döntötte el magában Richárd, nem is kétséges. Tökéletes hamisítvány, annyi bizonyos, pontos mása János szarkalábas írásának, de hamis, akár a kőből készült tekebábuk a vásárban. Dobd el a golyót... Üsd le a bábut... És mit lát a játékos? Hogy a fagolyója visszapattan a festett kőről és pennyje máris a tekepálya-tulajdonos erszényébe vándorolt...
Hát persze hogy hamisítvány!
De azért Richárd még inkább a falnak feszítette hátát, amint belekezdett a Troisiéme- be.
János Fülöp óvatosan megfogalmazott kérdéseire adott válaszát olvasta. Egy sor olyan feleletet, melyet csak János tudhatott. Szó esett János és Richárd lisieux-i találkozásáról, az azt követő normandiai és touraine-i hadjáratokról, Richárdnak a beszédhibás Chaluzi Aimer-vel szembeni kegyetlenségéről, s még vagy egy tucatnyi intim eseményről, melyekről csak Richárd öccse tudhatott. Egy kém ismerhetett volna néhányat, s egy Anjou is értesülhetett volna egyikről-másikról. De csak János tudhatta valamennyit.
A szarkalábas kézírás mindkét levélen azonos volt.
Nem hamisítványok, mert a Troisiéme nem lehet hamisítvány, így hát a Deuxiéme sem az.
Fülöp igazat állít. János hazudott. Ebben és minden egyébben. Ő találta ki a verejtékező, szerelemért epekedő vadkant. Becsmérelte Hadwisát, üres ígéreteket tett, hogy elveszi Alais-t, és maga találta ki Durrensteinnel és Berengáriával kapcsolatos félelmeit. És Robert Pernél? Igen, azt is, miért ne?
Az óriás vakon botorkált körbe a szobában, kezében a leveleket gyűrögette. – Ó, Istenem – nyögte –, hát sosem mondott igazat?... Valóban éveken át rászedett ez az... ostoba, pipiskedő taknyos?
Otthagyta a sziklát, és a folyó mentén Rouenba lovagolt. Testőrei utánarobogtak, a mesteremberek pedig átsiettek a fennsíkon, hogy bármiféle összeszedhető fából tüzet rakjanak. Senki nem tudta, hogy miért vágtatott el a király ily hirtelen, de arcán gyilkos kedv tükröződött. Nagy bajban van most valaki – ennyi mindenesetre világos volt.
Egy hónapon belül János herceget valamennyi birtokától, címétől, jövedelmétől és hatalmától megfosztották. Richárd haragja láttán hisztérikussá vált, meghátrált az összehordott bizonyítékok előtt, azután, amikor látta, hogy a király keze a kardmarkolat felé kap, elmenekült. Ha Richárdot nem vakítja el a düh, bezáratja Rouen kapuit, és a főtéren bitóra húzatja Jánost. Azonban rárontott öccsére, szembesítette a levelekkel, s aztán úgy követte, mintha csak le akarná vágni.
Ám János elmenekült, talán Richárd szándékának is megfelelően, és Rouen lakói ismét elmondhatták: nem látták a Fakardút, ahogy lépésről lépésre vág utat magának. Elpárolgott, akárcsak Le Mans-ból, Tours-ból, Mortaine-ből, Angliából, Párizsból vagy az előző alkalommal Rouen-ból. Ha igaz, hogy Eleonóra, az özvegy királyné képes denevérré, Richárd pedig oroszlánná változni, akkor kétszeresen igaz, hogy János meg tudta fordítani köpönyegét, és ezzel láthatatlanná vált.
– Azt akarom, hogy előkerítsék – mondta Richárd, s fukar természetét megtagadva, díjat tűzött ki öccse elfogásáért.
Még ő bírta a legjobban a tengert a családban, s úgy szállt partra Dovernél, mintha csak szekérről lépne a földre. Gyomra állapotát össze sem lehetett vetni gondolatai kuszaságával. Egész úton összefogta arca előtt útiköpenye csuklyáját, s színlelte, hogy nem érti a nyelvet. Valamennyi tengerész úgy tudta, valami messzi országból származó utazó ő, aki szinte összegömbölyödik a nyugati tél hatására. Már figyelmeztették őket, hogy keressék az arrogáns, magas sarkú Plantagenetet, de a víz áztatta papucsot viselő, szerzetesféle idegenben nyoma sem volt az arroganciának.
János azonban János maradt, és még a halálfélelem sem tudta elnyomni hiúságát. Amint partot ért, bebandukolt a városba, és erszénye tartalmának felét felnyergelt lóra, lovaglócsizmára és madárcsőr-ellenzős sapkára költötte. A maradék fele elment az olcsó kocsmában való éjszakai szállásra és a két vacsorára – a magáén kívül a tornácon őgyelgő fiatal nő ételét is kifizette. Reggelre az erszénye mindössze egy lappadt bőrzacskó volt, s utolsó garasait megosztotta az iparkodó szajha és a kocsmáros között, aki borral látta el őket.
Azután Európa legkeresettebb embere egy árva fillér nélkül Gloucester felé indult, hogy találkozzék feleségével. A dolgok ugyan nem mentek olyan jól, mint azt még Franciaországban vagy Normandiában remélte, de bizonyos volt benne, Hadwisa örül majd, hogy újra láthatja. Végül is a férje ő, és háborúból tér haza.
Megnevezte magát az őröknek, s azok megvárakoztatták, míg kerítenek valakit, aki felismerheti. Oly sokáig volt távol, hogy a helyőrség mostani katonáinak és a szolgáknak a többsége sosem látta. Tudták, hogy Hadwisa férje a király fivére, s hogy a neve alig-alig fordul elő a beszélgetésekben, de egyebet csak hallomásból és kósza hírekből tudhattak felőle.
S most ez a vékonypénzű, bolondnak tűnő alak, aki szedett-vedett inget és köpönyeget visel, de vadonatúj sapkát és csizmát, kíséret és előzetes híradás nélkül megjelenik a kapunál és kijelenti: ő János herceg, a ház ura. Ezt ellenőrizni kell.
Végül egy szakács és egy őrparancsnok került elő, egy pillanatig bámulták, majd letérdeltek elé a hóba. Utoljára négy éve látták, de megjelenéséből ítélve akár tizennégy év is eltelhetett volna. Nyoma sem volt a pöffeszkedő pávának, csak a keskeny, madárcsőr-ellenzős sapka emlékeztetett rá, de még azt is nevetségessé tette az alatta rejtőző riadt arc. Igen, most ilyen volt János herceg. Mint aki félelembe öltözött.
De még mindig ő volt János herceg, s az emberek sietve vezették el lovát, értesítették Hadwisát, és bevezették az épületbe. Bizonytalanul mozgott még betöretlen csizmájában, keze a sapkája felé mozdult; legörbítette az ellenzőt. A nagy, erődített udvarhoz közeledve legvonzóbb mosolyát gyakorolta, azt, amelyet az önnön ostobaságáért megbűnhődött tékozló fiú visszatérésekor kell alkalmazni. Richárd sosem tudott ellenállni neki, miért tudna Hadwisa?
Megmondja neki... nem, előbb kinyomozza, mit hallott az asszony... és azután megmondja, azért jött haza, hogy itt maradjon. Ha már tud János vagyonának elkobzásáról, akkor azt is tudja, hogy az ő birtokai érintetlenek. Még mindig Gloucester grófnője és néhány kisebb birtok gazdája. Együtt kezelnék őket, kettesben, János és Hadwisa, és bebizonyítaná feleségének: megtanulta a leckét. A felelőtlenség korszaka lezárult. Most már bölcsebb, öregebb, és megelégszik azzal, amit a határokon belül talál.
Nem mondja meg, hogy nincs más választása, s hogy Gloucester az utolsó menedéke.
Némileg ingerelte, hogy egy jellegtelen földszinti helyiségben várakoztatják. Már kis híján elfelejtette a gloucesteri szobák fekvését, de túl büszke volt, semhogy útbaigazítást kérjen az arra haladó szolgáktól. Végül rátalált az egyik fegyveresre, aki az imént a kapunál teljesített szolgálatot, és megkérdezte: merre találja Hadwisa grófnőt; az emeleti lakószobában, az ágyasházában, vagy...
– Miért jöttél ki? – szakította félbe a katona. – Nem a főbejárat melletti szobába vezettünk? – Nem szólította az őt megillető módon, és megállította Jánost a folyosón előrehaladtában.
János összevont szemöldökkel meredt rá. – Azért vagyok kint, mert mintha megfeledkeztek volna rólam. Szóval mondd meg, hol a grófnő...
– Legjobb, ha a szobában várakozol – felelte az őr. – Visszavezetlek. – Közelebb lépett Jánoshoz, kényszerítette, hogy visszavonuljon, fejével az aprócska, sivár szoba felé bökött. – Hadwisa úrnő idejön érted, ha itt lesz az ideje. Itt várj rá. – Az őr hűvös volt és kérlelhetetlen. Mintha koldussal vagy gügye gyerekkel beszélt volna. Semmibe vette János növekvő ingerültségét, várt, míg félreáll az ajtó elől, azután behajtotta és becsukta. János a szegekkel kivert ajtódeszkára hunyorgott, és félni kezdett.
Parancs nélkül az őr nem viselkedett volna így. Nem mert volna. Egyetlen ember utasíthatta csak, hogy feltartóztassa őt – Hadwisa.
Előreszökkent, és feltépte az ajtót, az őr ott állt a folyosón, s elismételte, hogy János jobban teszi, ha szót fogad, csukja csak be az ajtót, hiszen odabent melegebb van.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, engedelmeskedett, azután szórakozottan az ablakhoz lépett, és kibámult a hóesésbe. Kételyei félelemmé nőttek, idegesen gyűrögette sapkája zöld gyapjúellenzőjét.
Amikor a felesége benyitott, nem egyedül érkezett. Vele tartott Gloucester apátja, különböző írnokok és fegyveres lovagok, s a sort a kopasz és potrohos Roger Malchat, a tárnokmester zárta be.
János már értette, miért várakoztatták és miért olyan helyen, ahonnan semmit sem láthatott. Roger Malchat jelenléte véletlen, de a többiekért, az apátért, az írnokért és a többi hűbéresért elküldtek. Nehéz volna eljátszani a házastársi egymásra találást e mosolytalan tanúk előtt.
Hadwisa rápillantott, majd a felismerés lehető leghalványabb jeleként bólintott. Ő válaszul meghajolt, de felesége nem várt a kérdéssel, míg felegyenesedett. – Le sem veszed előttem a sapkád, férjuram?
– Mit? Ó, csak nemrégiben vásároltam, és...
– Nos, ez megkönnyebbülés számomra.
– Asszonyom?
– Tudjuk, hogy kitagadtak örökségedből, s hogy Fülöp király megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatott árulásodra. Jó tudni, hogy nem szűkölködöl, addig bizonyosan nem, míg ily hetyke sapkákat vásárolhatsz.
János válaszra nyitotta a száját, de Hadwisa nem hagyott rá időt. – Az én emlékezetemmel van baj, vagy a francia étrenddel, amihez hozzászoktál? Mintha összementél volna. Úgy emlékszem rád, mint... ó, értem már. Új csizma, és nem magas a sarka. Jól illik a sapkához, valóban. – Nézte férjét, aztán nagyon lassan, mintha zavarban lenne, kérdezte: – Engedj meg egy kérdést... Mit keresel itt? Nem kívánlak zavarba hozni, így hát nem sugalmazom a kézenfekvő választ: valami későn kivirágzó szerelem vonzott ide hozzám. Nem, ne nézz rám ilyen szerencsétlenül. Mindnyájan tudjuk, hogy Alais hercegnő... Hogy is volt, Malchat? Mit írt János, az én férjuram Fülöp királynak?
– Hogy Alais foglalkoztatja – mondta Malchat határozottan. – Hogy János herceg nem téged szeret, hanem Alais foglalkoztatja.
– Igen, így van, tehát nem szükséges holmi szerelemről való locsogással bemocskolnod engem. – Kegyetlen beszéd volt, de Hadwisát nem lehetett tőle eltéríteni. János a hozományáért vette feleségül, és ebben nem volt semmi különös. De alábecsülte őt, kérkedett hűtlenségével, nevetség tárgyává tette barátai előtt, elherdálta pénzét, és gúnyolódott virágokról és ruhaanyagokról való csacsogásán. Az egész világ szeme láttára hagyta el, azután kijelentette, hogy untatja, s a francia Alais jobban vonzza.
És ez is jellemző volt Jánosra, hiszen nem érzett ő több hajlandóságot az Alais-vel való házasságra, mint arra, hogy párviadalra álljon ki Szaladin szultánnal, az Iszlám vezérével.
Talán kegyetlenség volt, de Hadwisa fizetni akart kilenc elvesztegetett évéért, az ezernyi sebért.
– Egyszóval? – kérdezte. – Mivel nem kibékülni jöttél, talán menedéket keresel?
– Miért hoztad magaddal ezeket az embereket, úrnőm? Inkább négyszemközt beszélnék veled.
– Tudom, azt szeretnéd. De veled kapcsolatban egyedül ez rémít meg engem. Megviseltnek látszol, férjuram, azt azonban kétlem, hogy elvesztetted volna vonzerőd. Varázsló vagy, és ezt nagyon jól tudod. A legdöbbenetesebb trükkökkel állsz elő. így hát most ezek az emberek a közönséged. Én túlságosan hiszékeny vagyok, de kétlem, hogy fortélyos nyelved bolonddá tehetné Malchat-t vagy ezeket a keményfejű lovagokat. Majd ők megítélik, miért jöttél, azután leírják, lepecsételik, és betartatják veled egész életedben! – Kimért kegyetlensége haraggá változott, és tudta, ideje befejezni.
János semmit sem szólt – Hadwisa szétrombolta érveit. Gondolatban már messze járt, távol Gloucestertől, túl a Fekete-hegyeken, Wales nyugati részében.
Ha a saját felesége nem segít, majd valaki más feleségéhez folyamodik, aki végül is sokkal csinosabb.
Két hét múltán ugyanazzal a problémával találta magát szemközt: senki sem ismerte föl a kapuban.
Mielőtt elhagyta Gloucestert, Hadwisa megtudta, hogy milyen szegény, s adott neki kétszáz tallért, egy második lovat meg egy pompás medvebőr köpönyeget. Közölte férjével azt is: nem kell elmennie. De ha marad, ne csodálkozzék, ha Richárd utoléri és száműzi. így hát mit tegyen? Várakozzék – természetesen saját szobáiban –, és nézzen szembe a király bosszújával, vagy lovagoljon tovább, bele a vakvilágba?
Elfogadta a pénzt, a hátaslovat és a köpönyeget, azután nyugatnak vette útját a hóban.
Kemény két hét állt mögötte, mivel Anglia talán legbarátságtalanabb vidékén lovagolt keresztül. De most már nem Angliában járt, hanem Walesben, magányos útját a szél bőgése festette alá, és legördülő lavinák jelezték, merre jár. Farkasok tanyáztak a hegyek közt, s a fény elenyészett, mielőtt egyáltalán betölthette volna az eget. Parasztoktól kapott ennivalót, engedték, hogy megháljon a lovak közt, és cserébe semmit sem kérdeztek tőle. Úgy hitték, a holdkórosok Isten érintését viselik testükön, s ő nyilvánvalóan holdkóros lehet, ha tél közepén kel át a vidékükön.
Azután célba ért, és személyazonosságát illetően ismét kétely támadt. Az őrök csak akkor vezették a lovakat az istállóba, amikor az őszbe csavarodott hajú Fitz Renier, távol főispáni hatáskörétől, Londontól, lejött a lépcsőn. Nyomorúságosan mehetnek a dolgok Normandiában, gondolták az őrök, ha a király öccse ilyen rongyokban jár.
Puszta véletlen volt, hogy Fitz Renier és Pembroke várúrnője értesültek János kegyvesztettsegéről. Több hete nem érkezett már látogatójuk a kontinensről, de egy Bretagne-ból származó halászhajót messze eltérített útvonalától a szél, elhajtotta Cornwall nyugati csücske mellett és fel a walesi partok mentén. Jó szerencse és jó tengerészek vezérelték az összezúzott hajót a Pembroke alatti folyótorkolatba, és Isabel ragaszkodott hozzá, hogy a halászok a várban lakjanak, míg hajójukat megjavítják. Nem először tett ilyesmit, és nem is volt egészen önzetlen. Örült a látogatóknak, különösen, ha Bretagne-ból vagy Normandiából érkeztek, mert mindig fennállt a lehetőség, hogy hallottak egy bizonyos nagyon sötét bőrű William Marshalról, Richárd király barátjáról, no meg az óriási des Roches-ról...
Róluk ugyan nem hallottak, ezzel szemben értesültek János árulásáról és eltűnéséről. Couteau-du-Beurre, nem így hívják? Vajkardú, vagy valami ilyesmi?
Fitz Renier most átvágott az udvaron, és merev udvariassággal üdvözölte Jánost Pembroke-ban.
– Honnan jöttél, herceg? Partra vetette hajódat a...
– Gloucesterből – mondta János keserűen. – Gloucesterből lovagoltam ide a feleségemmel való boldog egymásra találásunkat követően.
– Lóháton jöttél...
– Ez az utazás legmegszokottabb módja. Valójában két lovon. Az egyik Hadwisa karácsonyi ajándéka. Most pedig az Isten szerelmére, ne mondd, hogy kétled! Mostanában bármit mondok, semmit sem hisznek el nekem.
Soha nem hitték egyetlen szavadat sem, gondolta Fitz Renier, de nem tudta teljesen magába fojtani csodálatát: ez az ember télvíz idején át tudta vágni magát a Feketehegyeken. Valószínűleg ez a legbátrabb tett, melyet a Fakardú valaha is véghezvitt.
Bementek az öregtoronyba, s ott Isabelt játékba merülve találták gyermekeivel. A legkisebb, egy leányka, a bölcsőben feküdt, a tűz mellett, a három fiú pedig fel-alá rohangált a nagy, négyszögletes szobában, különböző utasításokat kiáltozva anyjuk felé. Isabel szemét egy szövetdarab takarta, s egyetlen pillantás rá elég volt ahhoz, hogy a herceg elbátortalanodjék.
Egy őr az imént jelentette, hogy a kapunál egy lovas várakozik, s azt állítja magáról, hogy ő János herceg. De Isabel is, Fitz Renier is olyan biztosak voltak az állítás képtelenségében, hogy Pembroke úrnője félbe sem szakította a játékot. Ez, úgy látszik, visszatérő motívum volt a János által meglátogatott várakban. János itt? Az lehetetlen. Valami csaló lesz az.
Felsóhajtott, s a tűz felé oldalazott. FitzRenier feltűnés nélkül a herceg és a bölcső közé állt.
János szeme elkerekedett kétségbeesésében. – Úristen! – ordította. – Idáig még nem jutottam! Nem fogom megrontani!...
A fiúk megtorpantak az ordításra, s hirtelen ráébredtek, hogy látogatójuk van. Isabel lehúzta, szeméről a kötést. FitzRenierre nézett, majd Jánosra, és ösztönösen megsejtette, mi történt.
A főispán bűntudat nélkül állt a bölcső előtt. János néhány lábnyival odébb torpant meg, s a szoba elhomályosult a szeme előtt. A kegyvesztettség, a visszautasítás, a hosszú, zord téli utazás mind összefogtak, hogy megfosszák maradék erejétől, s ő ott állt e furcsa, távoli vidéken, keze ernyedten lógott, és könnyek csepegtek az álláról.
Még mindig összefolyt előtte a világ, amikor azt suttogta: – Nem rontom meg, tudod te is...
A vad kiáltásra katonák nyomultak be a szobába, de Fitz Renier intett, hogy távozzanak. A gyerekek anyjukhoz oldalogtak, de őket is elküldték, játsszanak másfelé. Meg voltak bántva, az idegen elrontotta a játékukat. Végül is ki ez, hogy ártatlanságáról ordibál, azután meg könnyekben tör ki? És milyen nevetséges, mint valami csupasz nyakú, madárcsőrű, bőgő medve.
Amikor a gyerekek elmentek, Isabel és Fitz Renier egymásra néztek, és a főispán nagy kupa mézsört nyújtott János felé. Sűrű főzet volt, meleg, részegítő, és János reszketve mondott köszönetet. Látása lassan kitisztult, s óvatosan Isabel felé lépett. Fitz Renier lépést tartott vele, de nem avatkozott közbe. Talán rosszul tette, hogy elfödte előle a csecsemőt. Ha így van, Isten büntesse meg érte. De még mielőtt elfogadná az istenítéletet, közölni fogja az Úrral, hogy János herceg fura szerzet, s elmeséli elképesztő zarándokútját Walesen keresztül. Bizonyos, hogy ez még az Urat is meglepi majd.
Kupáját oldala mellett tartva, János meghajolt a várúrnő előtt. Nem volt olyan állapotban, hogy a női szépséget elbírálja, de annyi bizonyos, hogy Isabel, a négygyermekes családanya lenyűgöző jelenség volt.
– De Clare asszony... – kezdte János – elnézésed kérem, hogy megriasztottalak... Tudod... Lovon jöttem Gloucestertől idáig, és ez különböző okoknál fogva nem tartozik a legkönnyebb utak közé. – Oldalt pillantott Fitz Renierre, aki úgy helyezkedett, hogy – a herceg újbóli megsértése nélkül – megvédhesse a várúrnőt.
– Hívatlan vendég vagyok...
– Nem – mondta Isabel, első alkalommal szólva Jánoshoz. – Ha csak olyanokat fogadnánk, akiket meghívunk, nagyon el lennénk zárva a világtól. Mint mondod, az ide vezető út nem tartozik a legkönnyebbek közé, és bármi okod is volt, hogy rászánd magad, szívesen látunk, míg kipihened magad. – Minden további félreértést elkerülendő hozzátette: – Itt férjem távollétében Fitz Renier főispán a várkapitány. Ugyanolyan hatalma van, mint Marshal grófnak, ketten igazgatjuk férjem birtokait. Ezenkívül mindketten tudjuk, hogy megfosztottak vagyonodtól, s hogy úgy döntöttél, nem maradsz Rouenban. De csak mi tudjuk. Úgy hiszem, Pembroke-ban másnak fogalma sincs erről, s ez így is marad, amíg csak óhajtod.
János nagyon lassan újra meghajolt, és kilöttyintett némi mézsört a kupából. Nem emlékezett, hogy valaha is hallott volna ilyen finom megfogalmazást: úgy döntött, nem marad Rouenban. Nem „menekült”, nem „visszatért Angliába”, nem „szökött”. Hanem egyszerűen: úgy döntött, nem marad Rouenban.
Legközelebb, amikor találkozom Marshallal, gondolta János – ha valaha is hallótávolságra enged még magához –, megmondom neki, hogy nagyszerűen választott.
Zavarta a kupa, letette az asztalra. – Asszonyom, nem fogok visszaélni vendégszereteteddel... De azért utaztam ennyit, hogy beszéljek veled, és, igen, hálás lennék némi ennivalóért meg egy ágyért. Holnap, amint előadtam kérelmemet, ismét útnak indulok.
– Rendben – szólalt meg Fitz Renier. – Mindaddig, amíg látogatásodnak oka van, szívesen látunk, maradhatsz. De ne hidd, hogy javadra fordíthatod az úrnő nagylelkűségét. Az én szememben te áruló vagy, szökevény és gyáva. Nem tudom, mi váltja ki tetteidet, de különleges eset vagy. Apádat, Henrik királyt abban az órában hagytad el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rád, és a pártütőkkel tartottál. Később a franciák mellé álltál bátyád, Anglia törvényes királya ellenében, miközben ő Isten ügyéért harcolt Palesztinában. Néhány hónappal később ő német börtönbe került, s ez lehetőséget adott neked, hogy felkelést szíts Angliában és Normandiában. Elmúlt egy év, te megtudtad, hogy szabadon bocsátották, elhagytad Fülöpöt, és rohantál, hogy a király lába elé borulj. Most pedig ismét megpróbáltál az ellenséghez pártolni, és valószínűleg meg is teszed, ha a francia utadat nem állja. Amit eddig tettél, mind csak arra szolgált, hogy előrébb vigyen saját céljaid felé, tekintet nélkül arra, hogy másoknak milyen árat kellett fizetniük ezért. Ezt a mostani kegyvesztettséget magad vontad magadra, és szerintem már rég meg kellett volna halnod.
János felemelte a kezét, mintha ki akarná védeni a csapásokat. – Krisztusra, Fitz Renier, mintha csak sót hintenél a sebeimre! Tudom jól, mit csináltam! Nem kell felhánytorgatni. Reggel elmondom a magamét, és már megyek is. Érd be ennyivel!
Fitz Renier vállat vont. – Valami kegyet akarsz kérni de Clare asszonytól. Ő azonban nemes lelkű, és én nem szeretném, ha a nyomorúságod fellobbantaná benne a szánalmat. Lehet, hogy sót hintek a sebeidre, de ne felejtsd, a sebeidet magadnak köszönheted.
János velük költötte el az estebédet, és szobát nyitottak számára éjszakára. Reggel engedélyt kapott, hogy négyszemközt beszéljen Isabellel. Ez ugyan nem tetszett Fitz Reniernek, de Isabel ragaszkodott hozzá.
– Rám nézve veszélytelen. Könyörtelen vagy vele szemben, bár amit mondtál, az igaz. A fél életét azzal töltötte, hogy ennek vagy annak a bukásán munkálkodjék, bár a legnagyobb sikere az volt, hogy a maga ásta verembe esett. Ne aggódj, nem ingatnak meg a könnyei. De hogy őszinte legyek hozzád, Fitz Renier, a szánalom valóban fellobbant bennem. Annál is inkább, mert azt hiszem, tudom, mit akar, és én nem adhatom meg, amit kérni fog.
– Mit akar?
– Ajánlólevelet. Arra fog kérni, hogy érvényesítsem a befolyásomat Marshalnál, és vegyem rá, hogy békítse ki vele a királyt. Azt fogja mondani, hogy bolond volt, tévútra vezették nála erősebb emberek, de most egyetlen vágya, hogy elnyerje Richárd bocsánatát, s kapjon egy utolsó lehetőséget, amivel bebizonyíthatja, mit ér. Lehet, hogy tévedek, de nem tudom, mi másért jöhetett volna.
– És miért nem fogod beajánlani Marshalnál? Az biztos, hogy én nem tenném, de én egy szemernyi szánalmat sem érzek iránta.
Isabel gondolkodott egy darabig, s csak azután válaszolt. János még nem mondta el a magáét, és ő nem akart látatlanban ítélkezni. De minél többet töprengett, annál biztosabbnak tűnt, hogy a herceg azért tette meg a vesződséges utat, mert Pembroke urának és úrnőjének révén szeretné elnyerni a király bocsánatát.
– Két oka is van – mondta. – Először is, ha megkérem Marshalt, hogy járjon közbe Richárdnál, akkor meg is teszi. Talán nem János kedvéért, hanem az enyémért. És én nem fogom ilyen szégyenletes helyzetbe hozni őt. Rávenném, hogy járjon közbe érted, Malchat, vagy egytucatnyi emberért, akit ismerünk, de János hercegért nem. A második ok kizárja az első lehetőséget. Ha hagyom, hogy rábeszéljen, s férjem megteszi a szükséges lépéseket a királynál, és Richárd kimutatja természete nemes oldalát, akkor János gúnyosan kineveti gyengeségét, s újra elszökik tőle. S mindaz, amiért Marshal dolgozott, egyszeriben veszélybe kerül.
Fitz Renier bólintott. Nem tett megjegyzést, de arra gondolt, hogy Isabel asszony ugyancsak hosszú utat járt be, míg kilyukadt az igazsághoz. A maga módján azt állapította meg, hogy Jánosban nem lehet megbízni, akár szem előtt van, akár nem. A főispán mindezt fél szóval elmondhatta volna neki.
Másnap reggel talált valami elfoglaltságot az udvaron, míg János a várúrnőnek esdekelt. S azután, amikor a fény felragyogott a folyótorkolat fölött, a herceg ledörömbölt a lépcsőn, s az istálló felé vette útját. Medvebőr köpönyegét viselte, madárcsőrös sapkáját, s egy fiaskó bort vitt. Fitz Renier hátrapillantott, észrevette Isabelt az öregtorony kapujában, és csatlakozott hozzá.
– Ahogy mondtam. Életemben nem volt még ennyire igazam.
– Most hova megy?
– Le a kikötőbe. Nekiadtam az egyik hajónkat. Küldj valakit, hogy riassza a legénységet. – Felpillantott az égre. – A tenger ma nem fog túlságosan háborogni. Mondd meg nekik, hogy vigyék az utasukat, ahová akarja. De azt ne áruld el, ki az utasuk.
– Adtál neki levelet?
Isabel a fejét rázta. – Amikor visszautasítottam, azt mondta, jól van, izgatott volt persze, de azzal fejezte be, hogy nem is fontos, van egy másik asszony, az majd meghallgatja a kérelmét, és sokkal befolyásosabb. – Látván Fitz Renier savanyú ábrázatát, hozzátette: – Az anyja. Megy, és felkutatja Eleonórát.
De Aquitániai Eleonóra nem foglalkozott többé a világ dolgaival. János csak kora tavasszal talált rá a fontevrault-i apátság kertjében. Előregörnyedt, egyik kezében botot tartott, a másikban két, magvakat tartalmazó zacskót. Lassan tipegett a kockakövekkel kirakott ösvényen, lyukakat fúrt a bottal, néhány magvat pottyantott beléjük, azután visszakotorta a földet.
János útközben elveszítette madárcsőr-sapkáját, de Hadwisa kétszáz tallérja lehetővé tette, hogy széles karimájú zarándokkalapot vásároljon, amely ideális álcának bizonyult most, hogy ugyanabban a hercegségben tartózkodott, amelyben az Oroszlánszívű.
Végigment az ösvényen, halkan megszólította anyját, s azután csak bámultak anélkül, hogy felismerték volna egymást. Eleonóra hetvenhat éves volt, vékony, törékeny, óriásira növekedett szemmel. S az alig harmincegy éves János mintha belesoványodott volna az együttérzésbe. Hallotta, hogy Richárd lefújta a vadászatot, mert most már aggasztotta János eltűnése. A király dühe helyébe ismét a testvéri szeretet költözött, de János túlságosan rémült volt ahhoz, hogy bízzék a kósza hírekben.
Az anyja tudni fogja, biztonságos-e megadnia magát az Oroszlánszívűnek. Most ráébredt, hogy legelőször hozzá kellett volna jönnie. Eleonóra lecsillapította volna Richárdot, elűzte volna János félelmeit, s ismét összehozta volna őket, megmaradt fiait. Egy percig sem kellett volna Hadwisával bajlódnia, s engedni, hogy ily kegyetlen győzelmet arathasson rajta. A pembroke-i látogatás pedig – nos, végül is ott kapott segítséget, hogy visszatérhessen Normandiába. Ami azt illeti, elég nyomorult hely a csatornán való átkelés szempontjából. Ha nincs ott a sziklaszilárd Fitz Renier, úgy érezte, kiudvarolhatta volna a levelet Isabeltől. De nem baj. Egyenesen Fontevrault-ba kellett volna jönnie, Eleonórához.
Nem bánta, hogy kalapja pörögve az ösvényre hull; anya és fia gyengéden átölelte egymást, mindketten eltitkolták az aggodalmat, amelyet a másik fonnyadó külleme támasztott bennük. – Kakukkfű és izsóp – mondta Eleonóra. – Most kell ültetni őket. Ez itt jó föld, majdnem minden megterem benne. Mi itt az izsóppal adjuk meg a szenteltvíz aromáját. És főzünk vele. Ezek között a falak között semmi sem vész kárba. Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent hozunk ki olyasmiből, amit a világ elhajít.
János nem tudta bizonyosan, vajon kettős értelme van-e anyja szavainak, de akárha az ő helyzetére vonatkoztak volna. Fogta a botot, követte Eleonóra utasításait, és előtte járva az ösvényen, megfúrta a lyukakat. Várt, míg Eleonóra belepottyantottá a magvakat, hol ebből a zacskóból, hol abból, azután betemette az üregeket.
– Voltam Angliában – mondta János. – Biztosan hallottál a levelekről meg arról, hogyan árult be engem Fülöp Richárdnál. Hadwisához mentem, de nem kér többet belőlem.
– Ez téged meglep? Évek óta várja, hogy semmisnek mondják ki a házasságotokat. Ti ketten unokatestvérek vagytok, emlékezz csak. Vagy te is elválnál tőle, valami más okból?
– Alais-ért?
– Te mondtad.
János a fejét rázta. – Nem tudom. Magukkal sodortak az események. Nem tudom irányítani a saját sorsomat.
Összerándult, ahogy Eleonóra csontos keze megszorította csuklóját.
– Az események sosem tiportak le téged, és ezt te nagyon jól tudod. Richárd a hirtelen, céltalan gesztusok embere, te nem vagy az. Te mindig tudtad, mit teszel és miért. Te idézted elő az eseményeket, de rossz munkát végeztél. Mint most is... nem temetted be rendesen a lyukakat. – Lazított szorításán, s azután végigmentek az ösvényen, melyet a magas kőfal fölé emelkedő nap melengetett.
János anyjával töltötte a délelőtt jó részét, ültettek és beszélgettek, s ő tűrte, hogy Eleonóra fokozatosan lehántsa róla a kifogások és önigazolások rétegeit. Egy bizonyos ponton megvádolta az öregasszonyt: jobban szereti Richárdot, mint őt, s Eleonóra habozás nélkül bólintott. – Szuka vagyok két felnőtt kölyökkel. Richárdból vadászkopó lett, te azonban még most is beéred a tűzhely előtt heverő, rágni való csontokkal. És belemarsz a bátyádba, amikor hátat fordít. Talán szeretettel tartozom neked ezért?
– Talán nem, de nekem sosem mutattad meg az irányt...
– Merre, az Isten szerelmére, merre? Mindig is Richárd volt a vezér, ahogy Geoffrey volt mindig a legintelligensebb. De te a szellemességeddel, ravaszságoddal és lefegyverző-képességeddel ugyan merre tartottál? Ágyba a szajhákkal és a szolgálólányokkal, a boltba finom ruhákért, melyeket mindig valaki más fizetett ki.
– Nagyon leegyszerűsíted a dolgokat.
– Hagyj nagyobb távolságot a lyukak közt. Nem, ez sosem volt egyszerű, de olyan bonyolult sem, mint amilyennek hinni szeretnéd. – Kivette a botot fia kezéből, rátámaszkodott, és hagyta, hogy a zacskók madzagjuknál fogva fityegjenek a csuklójáról. – Tudom, milyen érzés volt számodra mindig Richárd árnyékában maradni. Tudom, hogy mennyire kívántad a dicsfényt, és miért is ne? De amikor Richárd neked adományozta a hét angliai grófságot, a mortaini hűbérbirtokot és az ég tudja, mi mindent még, akkor megkaptad a dicsfényt. Függetlenné tett, méghozzá mindenki tanácsa ellenére – és te köszönetet mondtál érte? Nem. Azt gondoltad, ha ilyen könnyedén ilyen sokat kaptál, akkor még többre van kilátásod, és összekeverted a nagylelkűséget a gyengeséggel.
Megállt, majd úgy döntött, kimondja, amit gondol. – Nem tudom, János, mi keletkezett előbb: a Richárddal szembeni irigységed vagy az önutálatod. De azt tudom, túl könnyűvé tettük számodra a dolgokat még fiatal korodban. Ó, tőlem azután nézhetsz dacosan, akkor is így van. Nem kaptál meg mindent, azt nem mondom, de semmit sem követeltek meg tőled.
– Egyetértek – bólintott János. – Semmit sem kaptam. Még irányítást sem. De mindig másodiknak szolgáltak ki az asztalnál, és kivezettek, hogy megcsodáljam Richárd ügyességét a lovon, vagy a tévedhetetlen pontosságát a számszeríjjal. Szememre hányod a birtokajándékát, de mi haszna a hajónak olyasvalaki számára, aki soha nem látott tengert? Lehet, hogy szellemes és ravasz vagyok, de ugyan ki bátorított valaha is, hogy használjam az adottságaimat? És mikor intetted meg Richárdot, mert „öcskös”-nek hív? Soha eszedbe nem jutott. Igaz-e, asszonyom? Ez volt az én megszólításom. Mi más lettem volna, mint János öcskös?
– Nemrégiben kaptam hírt a királytól – mondta Eleonóra –, azt kívánja, csatlakozz hozzá ismét.
– Miért? Száműzni akar, vagy bántja, hogy megtudta az egész világ: tőle való rettegésben élek?
– Érd be azzal, hogy megbocsát neked – mondta Eleonóra élesen. – Én az ő helyében nem tenném.
– Az ő helyében? De hiszen te vagy az ő helyében! Soha nem is voltál másutt. – Lerúgott egy göröngyöt a tisztásról, azután megkérdezte: – Visszaadja a birtokaimat?
– Erről nem beszélt. Azt akarja, hogy mellette légy, és felkínálja, hogy irányítani fog, amit tőlem állítólag sohasem kaptál meg. Pembroke grófja beleegyezett, hogy oltalmába vesz. – A hangja megváltozott, s most könyörgött Jánosnak: fogadja el. – Ez új hajnalt jelent a számodra. Keresd meg a bátyád, köss vele békét, s azután fogadd meg Marshal tanácsait. Kérlek, fiam, kérlek, mielőtt mi... akik megmaradtak közülünk... mielőtt felégetnénk a saját házunkat...
– Marshal oltalma – tűnődött János. – Macska-egér játék lesz. Emlékszem, miként sértegetett Richárd koronázása alatt. És gondolom, des Roches is ott lesz, csak hogy megkínozzon.
– Des Roches meghalt – mondta Eleonóra. – Megvakult, de titokban tartotta, hogy bolonddá tegye a barátait, és belevágtatott velük valami csetepatéba. Azt mondják, a francia, aki megölte, úgy eliszonyodott, amikor felfedezte, hogy vak embert vágott le, hogy tarisznyára és vándorbotra cserélte a páncélt, és jeruzsálemi zarándokúira indult. Gondolom, olyan lehet a kalapja, mint a tiéd.
Túl megrendítő volt a történet ahhoz, hogy János továbbra is ellenállhatott volna. Ernyedten bólintott, s megkérdezte, hol találja Richárdot.
– A Chateau Gaillard-ban van – felelte Eleonóra. – Úgy látszik, ott az otthona, ahogy az enyém itt van. – Ujjai hegyével megérintette János ruhaujját, s arcán feltűnt annak a mosolynak a maradéka, mellyel oly sokszor nyert csatát. – Ha vissza akarod szerezni a kegyeit, dicsérd a várát.

TIZEDIK FEJEZET
A NYÍLVESSZŐ
1198. április - 1199. április

Az orr-rész elkészült: önálló kis erőd volt öt bástyával és háromszög alakú belső udvarral. A munka rohamléptekkel haladt a főerődben is, április végére kutat fúrtak a háromszáz lábnyi tömör sziklába, s azután felhúzták az első adag vizet egy bőrvödörben.
Hívták Richárd királyt, hogy ízlelje meg. A király ajkához emelte a vödröt, arcát undorodó grimasz torzította el, és azt mondta, hogy a víz szennyezett. Újra kell kezdeni hatölnyire északabbra. A munkások egy pillanatra elsápadtak a döntés hallatán, azután, amikor Richárd felhajította a vödröt a levegőbe úgy, hogy vizet permetezett a belső falra, felordítottak a megkönnyebbüléstől, és hálát adtak Istennek: a király csak tréfált.
Amikor János megérkezett, egyenesen bátyja fojtogató ölelésébe futott. – Minden el van feledve! – harsogta Richárd. – Visszajöttél, biztonságban vagy, eleget bűnhődtél. Ide hozzám, kart a karba és gyere, nézd meg Gaillard-t. Marshal nemsokára visszatér az őrjáratból. Megígérte, hogy oltalmába vesz. Kimerültnek látszol, öcskös. Majd megtömünk egy kis sült báránnyal. Errefelé nagyon jó húsok teremnek. Látod azokat a cövekeket? Az öregtorony kerületét jelölik. Majdnem ötven láb átmérőjű lesz. És emelünk köré még egy falat, a kettő közé pedig még egy sáncárkot ásunk. A kapuk pedig, várj csak, lemegyünk, és akkor te is megnézheted...
Még mindig öcskös, gondolta János, még mindig öcskös.
Bátyjával tartott a masszív, három fallal védett erőd körötti sétán. Lépcsősorokat másztak meg, óvatosan egyensúlyoztak a befejezetlen sáncokon, a tornyok belső falára kötözött hágcsókon, János megnézte a szigetet az őrtoronnyal, Les Andelys megerősített falvát s a folyó partjait összekötő hosszú, kicsipkézett falat. Eszébe jutott Eleonóra tanácsa és megszólalt: – Látszik rajta a kezed nyoma. Ilyen szilárd erődítményt még sohasem láttam.
Ez tetszett a királynak, bár nem tudta lenyelni a megjegyzést: – Mert nem jöttél el velem Keletre. Ha láttad volna a Krak des Chevaliers-t... És mégis, igazad van: ez az én Normandiába vetett bizalmam megtestesülése. A neve is azt sugallja.
János bólintott, és valami építészeti megoldást javasolt, melyről tudta, hogy Richárd visszautasítja. Ezzel alkalmat adott a királynak, hogy újabb fejtegetésbe bocsátkozzék, majd hozzátegye: – Boldoggá tesz, hogy érdeklődsz. Azt hittem, ez neked magas.
– Hogy ostoba vagyok, és nem értem, miért éppen úgy van, ahogyan van?
– Ne légy magadhoz olyan szigorú. Nem ostoba vagy, csak figyelmetlen.
– Ah, igen – mormogta János –, így már jobban hangzik. Marshal érkezett meg normann bárók csapata élén; a bárók különféle őrjáratok parancsnokai voltak, s Richárd a megfelelő szertartásossággal fogadta őket. Jánossal közölte, hogy kipróbált bajnok keze alá kerül, és mindenben engedelmeskednie kell Marshalnak. Azután Marshalhoz fordult, oltalmára bízta hőn szeretett testvérét, s kijelentette: a múltra fátylat borít; János fogékony kisdiák lesz.
Kisdiák, gondolta János. Valaha enyém volt egész Délnyugat-Anglia, s Írország hűbérura, Mortain grófja voltam. És most kisdiáknak nevez, természetesen kisdiák öcskösnek.
De azért hűséget esküdött Marshalnak, és a hűbéreskü szabályai szerint csókot váltottak. Amikor elváltak egymástól, Marshal így szólt: – Hosszú utat tettél meg Pembroke-ig, herceg. Bízom benne, hogy visszaküldted a hajót.
– Miért ne küldtem volna? – vágott vissza János. – Tudtommal katonát akarsz faragni belőlem, nem tengerészt.
– Nos – vont vállat Marshal –, ez volna legalábbis az elképzelés. Mindenesetre megpróbálom.
Nézték egymást, míg Richárd közbe nem avatkozott, odébb sétált Marshallal, és meghallgatta jelentését az őrjáratokról. A bárók követték őket, magára hagyva a félig kész falak közt nézelődő Jánost.
Fülöp király kémei jelentették, hogy a Chateau Gaillard valóban bevehetetlennek bizonyulhat – ha elkészül.
– Az lehetetlen – jegyezte meg Fülöp. – Az Oroszlánszívű csak kérkedik. Talán elhinném, ha kovácsoltvasból csinálnák.
A megjegyzést továbbították Richárdnak, és a király elbűvölt írnokai feljegyezték a választ:
– Mondjátok meg Fülöp királynak, hogy túlságosan derűlátó. A várat akkor is meg tudnám védeni, ha vajból készülne.
Marshal igazán nem gondolta úgy, hogy a kelleténél keményebben bánik a herceggel. Először is a hadvezér majd ötvenhárom éves volt, és soha nem végeztetett Jánossal olyasmit, amire ő maga képtelen volt. Másrészt Richárd állandó ellenőrzése alatt állt, aki folyamatos jelentéseket kívánt az elért eredményekről.
Jól szegzi-e János a lándzsát a próbabábunak? Eltalálja-e vele a pajzsot, vagy ügyetlenkedik és nyakon találja a fakar? Tiszteletteljesebb-e a főrendekkel és az idősebbekkel, vagy még mindig szeret megereszteni egy-egy gúnyos megjegyzést? Korán kel-e, vagy harsonával kell kiverni az ágyból? Hogyan forgatja a kardot, türelmes-e a kérvényezőkkel, mennyire járatos a jogban? Gyarapodnak-e képességei, vagy inkább a bukását tükrözi Marshal arckifejezése? Mindkettőjük bukását, mert ha a diák megbukott, akkor a tanár is. Talán erről van szó. Talán a tanár a hibás.
– Állj! – intette Marshal. – El ne ragadjanak az illúzióid. Ha úgy véled, hogy nem tudom őt megnevelni, add valaki másnak. Ha nem sértené a büszkeségem, én magam kérném ezt. Túl régen ismersz, felség, nem hiheted, hogy nem tudok parancsolni. Nem arról van szó, hogy nem tudom tanítani. Inkább arról, hogy nem tanítható. Utoljára miről panaszkodott?
– Hogy a legforróbb nyárban, tűző napon, egyetlen csepp víz nélkül lovagoltattad, azután kardheggyel kényszerítetted: keressen vizet a lovának. Azt mondja, egész nap nem engedted inni, még akkor sem, amikor folyó tűnt fel a láthatáron.
Marshal őszintén meglepődött. – És ezt te panaszra méltónak találod? Hányszor lovagoltál a tűző palesztinai napsütésben, és végül csak a muzulmánok által sziklákkal vagy szeméttel betömött kutakat találtad? És ki mindig az első, Oroszlánszívű Richárd? Ki kap először vizet? Meglep, hogy szerinted János nyavalygása egyáltalán elismétlésre érdemes. Tudod, hogy először a lovat kell megitatni, mert akkor még mindig elviszi legyengült lovasát. És ez csak Normandia, nem a palesztinai sósivatag!
– Jól van. Elismerem. Megkérdezted, mit mondott, én pedig...
– Az utolsó panaszról kérdeztelek, nem arról, hogy mikor volt szomjas utoljára. Az istenért, kell lennie valami mércének, különben legközelebb szolgát kér majd, hogy a legyeket elhajtsa róla!
– Igen – mondta Richárd, s dühös volt mindenkire. – Igen, ez világos. Te tégy meg minden tőled telhetőt. Csak ennyit kérek.
Marshal átengedte a királynak az utolsó szó jogát, röviden bólintott, és elment. Richárd jobb kezével a balra vágott, mindkettőt felhorzsolva. Marshalnak természetesen igaza van, hogy nem alkuszik. Kár, hogy éppen János utolsó panasza ötlött eszébe. Ez gyöngécske volt. De János előadásában valahogy sötétebben hangzott az egész: a herceget olyan ember hajtotta a könyörtelenül tűző nap alatt, aki egyben meg is vetette. Richárd úgy érezte, hogy a ziháló herceg védelmére kell kelnie; látta maga előtt a nyeregben zötykölődve, felduzzadt nyelvvel, napszítta bőrrel. De Marshalnak megint csak igaza volt: ez a kép Palesztinából származott, és nem Normandia nyári mezőiről.
Lehet, hogy végül is nem a tanár, hanem a diák a hibás...
Amikor betelt a pohár, János csendben összeroppant. Most már majd egyévnyi oktatás volt mögötte, ez idő alatt számtalan panasszal élt a királynál, de Richárd egyszer sem lépett közbe. S ami még rosszabb: János kétszer is folyamodott földjei visszaszolgáltatásáért. Utoljára Richárd elnevette magát, azután a fejét rázta, és felemelte széttárt ujjú kezét.
– Öt év múlva, ha olyanná válsz, amilyennek látni szeretnélek.
– Öt év múlva... mi lesz öt év múlva?
– Visszakapod a földjeidet. Ha meggyőzöl engem, hogy méltó vagy az igazgatásukra, én neked adok minden birtokot, amit csak akarsz. Túl gyakran csináltál belőlem bolondot a múltban. Nincs a világon szemforgatóbb alak a szerzetessé vált gonosztevőnél. És nincs gyanakvóbb az összetört hitű embernél. Azelőtt elég gyakran mondogattam, hogy nem vagy gonosz, csak gyenge és hóbortos. De amit Fülöp királyról hazudoztál... az mélyen belém vágott. És a neki szóló leveleid, amelyekben otrombának és vadállatinak írtál le... az volt a legmélyebb vágás. Kitártam neked a szívem, ifjú János. Azt gondoltam, te meg én... egyszóval, hogy te megértesz. Éreztem valami... valami vonzalmat a francia király iránt, de nem volt jogod rá, hogy a sárba ránts. És ahhoz sem, hogy ellenem fordítsd a saját vallomásom. Sebezhetővé tettem magam, de ez többé nem fordulhat elő. – Jánosra pillantott, azután összeszedte magát, s megveregette öt széttárt ujját. – Ötévnyi kemény munka és hűség, azután majd meglátjuk.
Meglátjuk mi ennél sokkal hamarabb is, döntötte el János. Öt évet várni Richárd asztalánál? Öt év Marshal hűbéreseként, úgy, hogy egy gabonaraktárnál vagy őrtoronynál fontosabb helyen nem parancsnokolhat? Ó, nem, addig nem, amíg van gyorsabb út, gyorsabb megoldás. Gyorsabb és határozottabb.
Üzent az egyetlen olyan embernek, aki segíthetett, azután bejelentette, hogy néhány napot anyjánál tölt Fontevrault-ban.
Az első jelentések szerint az asztal színaranyból készült. Később úgy hírlett, hogy aranyasztal, rajta körben Krisztussal és a tizenkét apostollal. Azután, hogy tömör arany ajapon nyugvó, teljes alakot ábrázoló szobor, mely német stílusban készült. Egy mezőn ásták ki, egy kisebb vár közelében, Aquitánia Limousin körzetében; néhány pénzdarabot is találtak, római érméket és karkötőket, szekérderéknyi ékszert, páratlan kincseket...
A történet addig dagadt, míg Richárd nem tudott többé ellenállni kíváncsiságának, és lóra pattant. A Chateau Gaillard-t Sawale építész és egy tucatnyi báró őrizetére bízva délnek indult Marshal és száz lovag kíséretében.
– Ha Limousinban van, akkor lehet, hogy az én földjeimen találták. Úgy hallottam, öt láb széles és két-három láb magas. Az istenfáját, valóságos vagyont érhet! – Marshalra vigyorgott, aki azt javasolta, fékezze a lelkesedését.
– Mire odaérünk, bárhol van is, a trófeád már olyan nehéz lesz, hogy megemelni se tudjuk. Megéri háromszáz mérföldet lovagolni egy pletyka nyomában?
– Nem háborgattalak volna benneteket ilyesmivel – mondta Richárd bizalmasan –, de kénytelen vagyok rendezni a Gaillard-ral kapcsolatos számlák egy részét. Képzeld, Anglia királyát holmi bányatulajdonosok zaklatják. Az a baj, hogy sok mérföldnyi körzetben kimerítettem a jóindulatukat. Ha eladhatom azt az asztalt, és kifizetem az adósságaimat, akkor még a tél előtt befejezzük az építkezést. S tudod, milyen hideg volt a múlt tél. Még én is megéreztem.
Mentek egy darabig, azután Marshal megtudakolta, hogy meglátogatja-e a király Berengária királynét, ha már úgyis délen jár. Richárd azt felelte, igen, valószínűleg, ha lesz rá ideje, s ha a királyné elébe jön egy kissé.
Ami annyit tesz: nem, állapította meg magában Marshal.
Anjou - n és Touraine-en áthaladva Richárdnak eszébe jutott, hogy tenni kéne egy kis kitérőt és meg kéne látogatnia Eleonórát Fontevrault-ban. De türelmetlenül vágyott a kincsre is, hogy lefoglalhassa a korona nevében. Majd meglátogatja a visszaúton. És szól Jánosnak is, hogy csatlakozzék Marshalhoz, és folytassa tanulmányait. De előbb lássa az asztalt, a karos gyertyatartót, a pénzek és tányérok tömkelegét.
Március 26-án Limousinba értek, s a királyt elkísérték ahhoz az emberhez, akinek a földjén a kincset felfedezték. Az meg nem mondta volna, miből áll a kincs, csak annyit árult el, hogy ott van még a mezőn, ahol találták, biztonságban hever egy jól őrzött bőrsátor alatt. Azt is hozzátette, hogy a kincs az ő tulajdona, és semmilyen körülmények közt nem adja át a királynak.
Minden szavát meg kellett ismételni, mivel a mező Chaluz falai alatt terült el, s a kincsek birtokosa Aimer volt, Limoges vikomtja.
Richárd nem volt béketűrő kedélyállapotban.
– Még ha a hebegésed meggátol is az értelmes beszédben, ha valaki értelmesen beszél, azt azért megérted, nem?
A búskomor vikomt különös, kivehetetlen hangokat hallatott, tolmácsa megismételte szavait: – Uramat sem hallása, sem józan esze nem hagyta el... Egészen világosan beszélt, király... A kincs az övé... Ha megosztja valakivel, akkor azzal, aki megtalálta, és nem azzal, aki őt nevetségessé tette Loches-ban.
Richárd Aimer torz szájára bámult. – Még hogy nevetségessé? Ugyan...
– Ne színlelj – mondta a tolmács. – Ne tarts minket bolonddá. Emlékszünk, hogyan viselkedtél, és emlékszel te is.
– Szóval megtagadod tőlem azt, ami jog szerint az enyém?
– Igen, és ezt hajlandó vagyok megismételni az ország valamennyi bíróságán.
Az évekig eltart, bosszankodott Richárd. Amint a németek megtudják, hogy az asztal az ő stílusukban készült, rögtön előterjesztik a saját igényüket. Ha igaz a hír a római pénzekről, akkor hamarosan a pápa is érdeklődni fog. Az istenfáját, a Nyugat valamennyi országa igényt tart majd egy részre, és így a Chateau Gaillard soha nem készül el.
Kevésbé harcias hangon folytatta. – Semmi szükség az ellenségeskedésre, Limoges. Nyújtsd a kezed barátsággal, és vedd a loches-i esetet annak, ami volt.
– Tudjuk, mi volt az, király: szándékos sértés.
– Nos, legalább engedd, hogy megnézzem a kincset. Ilyen messze ellovagoltam...
– Mért akarod megnézni? Nem a tied, s ha nézegeted, csak még pénzsóvárabb leszel.
Richárd felhagyott békés erőfeszítéseivel. – Nagyon rosszul van ez így – figyelmeztette Aimer-t –, nagyon veszélyes játékot űzöl. így vagy úgy, de megszerzem annak a sátornak a tartalmát. És most utoljára kérdem, átadod a kincset, vagy kényszerítesz, hogy... Hová mégy? Limoges? Limoges! Te el mersz menni? Elviszem az asztalt, hallod, az asztalt és... És azután elveszem a rangod, a földjeid, a birtokaid, minden egyes várad és udvarházad! Hallod, Limoges? Mindent! Mindent, hallod?
Nem hagyott időt száz lovagjának a gyülekezésre, nyeregbe vetette magát, és megindult Chaluz irányába. Marshal és egy Breteuili Róbert nevű lovag azon kevesek közé tartoztak, akik lépést tudtak tartani vele, de a többiek a vár alatti nyílt mezőn rendezetlen tömegként vágtattak utánuk. Marshal látta, hogy a király levette sisakját, és előrerúgtatott, hogy figyelmeztesse. Az északi és keleti fal tövében nyoma sem volt a sátornak, így hát Richárd egy kopár sziklagerinc felé irányította csataménjét, és követte a Chaluz délkeleti sarka felé kanyargó vonulatot. Marshal Breteuil-jel és húsz másik lovaggal vágtában követte.
A vár déli homlokzata előtt bukkantak elő, ott állt a bőrbaldachin, földsánc, fűzfavessző kerítés és erős védőcsapat vette körül.
Richárd elég messze járt még, de már biztos volt benne, hogy látja a sátorban az arany puha ragyogását.
Ha hamarosan vissza nem fogja a lovát, gondolta Marshal, az őrök azt hiszik majd, hogy támadni akar. És az Isten szerelmére, Oroszlánszívű, rejtsd el a sörényed!
Mintha csak a kimondatlan figyelmeztetésre reagálna, a király megállította lovát, és fejébe nyomta a sisakját. Azután megfordult, s Marshal és Breteuil felé kiáltott: – Látjátok, uraim? Elég arany van odabent, hogy kifizethessük Gaillard-t meg még egy hordó bort is!
Árnyék suhant el a szeme előtt, s a király lepillantott a földbe fúródó számszeríjvesszőre. Marshal a délkeleti bástya egyik ablakára mutatott. Breteuil hívta a királyt, hogy jöjjön vissza, azután vágtára fogta lovát a nap perzselte mezőn. A sátor őrsége figyelte őket, lándzsáik boldogabbik vége a földön nyugodott. Látták, amint Breteuil leoldja pajzsát, készen rá, hogy átadja az óriásnak, s hallották, hogy valaki – Marshal – felkiáltott: – Figyelj az ablakra! Még egy...
A lövedék kiröppent, elhussant néhány lábnyira Breteuil pajzsától, és eltalálta Richárd vállát. A nyíl nagyobb távolságból is pontosabb – de a számszeríj közelről félelmetes fegyver. Rövid és súlyos vesszejét rettentő sebességgel röpíti, buzogány alakú vashegye a három hüvelyk vastag tölgyajtót is átüti. Ha embert talál el, a hatás borzalmas.
Richárd lezuhant a nyeregből, a vastag vesszőhöz kapva. Breteuil nehézkesen leugrott lováról, és pajzsa hegyes végét a földbe szúrta, hogy megvédje a királyt a további lövésektől. A számszeríj lövedéke valójában könnyedén átütötte volna a pajzsot is, de a domború fémlemez eltérítette volna irányától.
Marshal leszállt lováról, átkarolta Richárdot, és vonszolni kezdte, el a bástyától. Breteuil segített neki, s a két hadvezér kicipelte a királyt a lőtávolon kívülre. Arcát és nyakát vér borította, és két dolog nyomban nyilvánvalóvá vált. Először is, hogy Richárd nem visel páncélinget, amely szintén eltéríthette volna a lövedéket, és másodszor, hogy a lövedék a vállába fúródott, majd befelé fordult, s a kulcscsont alá ékelődött. Csak óvatos vágásokkal lehet kiszabadítani.
A gazdátlan lovak visszaügettek, csatlakoztak Richárd megrettent kíséretéhez, s most már csak Breteuil földbe szúrt pajzsa jelölte az eset színhelyét. A sátor őrsége mozdulatlanul figyelte, ahogy a sebesültet lovára emelik és elvezetik. Nem tudták, kicsoda, de Aimer úr mindenkit figyelmeztetett a környéken, hogy ne jöjjenek Chaluz közelébe, és a betolakodó ügyelhetett volna magára. Bolond ez az ember, hogy csak így idevágtatott? Mit várt? Harsona vagy trombitaszót?
Csak miután az orvosok megoperálták, értette meg Oroszlánszívű Richárd, hogy meg fog halni. Mély, széles árkot vágtak belé, hogy kihúzzák a lövedéket, de semmit sem tettek a seb elfertőződésének megakadályozására. Szerszámaik mocskosak voltak, az idő fülledt, s amint kiemelték a lövedék hegyét, munkájukat befejezettnek tekintették. Támadt ugyan némi szemérmetlen civakodás akörül, hogy kié legyen a szörnyű emléktárgy, de amikor ezzel is végeztek, megelégedtek a várakozással: majd a természet begyógyítja a sebet.
Ám sem Marshal, sem Breteuil nem voltak ilyen elégedettek – elküldtek Eleonóráért és Berengáriáért.
Richárd anyja érkezett elsőként, bár János nélkül. – Négy napja hagyta el Fontevrault-t. A futárotokat a Chateau Gaillard-ba küldtem. János azt mondta, oda tér vissza, hogy folytassa a szolgálatot. Valószínűleg különleges hatással vagy rá, Marshal. Még sosem láttam ilyen boldognak, mint az utolsó látogatásakor.
– János boldog? Nem tudom, miért. Undorodik a tanulástól. Naponta járt panaszra a királyhoz.
– De azért szépen beszélt a módszereidről, és láthatóan izgatottan várta, hogy ismét találkozzék veled.
Marshalnak túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy egy gondolatnál többet vesztegessen János hercegre. De hogy boldog? Izgatott? Gaillard-t nem így hagyta el.
Vállat vont, és felkészítette Eleonórát a Richárddal való találkozásra. – Ne várd, hogy felismer, amikor megpillant. Néha teljesen magánál van, máskor meg a múltját éli újra. Hatalmas ereje segít neki, és az orvosok, úgy látszik, biztosak a felépülésében.
– És te, te is biztos vagy benne, Marshal?
– Én nem vagyok orvos...
– Katona vagy, és egyetlen pillantásból tudnod kell, hogy egy seb halálos-e vagy sem. Felépül a király?
– Ha nem veszti el teljesen az öntudatát, és a seb nem fertőződik el, akkor igen, van esélye.
Eleonóra ránézett, bólintott, és azt mondta: – Várj meg itt, Marshal. Miután meglátogattam a királyt, meg kell beszélnem veled valamit. – Azután lehajtott fejjel a király sátrának homályába lépett.
A sátrat a mező peremén verték fel, hogy ha a király eléggé megerősödik, akkor ágyában felpolcolva úgy fekhessen, hogy egyenesen Aimer kincsessátrára lásson. A vikomt mély részvétét nyilvánította Richárd sebesülése miatt, és beleegyezett, hogy a kincset hagyják, ahol van, míg a király fel nem épül. De nem volt hajlandó sem megmutatni az egyes darabokat, sem pedig leírni a mesébe illő asztalt vagy megadni méreteit. Richárd kísérete kételkedni kezdett: létezik-e vajon az az asztal, és cölöpökön kívül van-e a sátorban egyáltalán valami. Kegyetlen tréfa lenne, ha Oroszlánszívű Richárd, aki rengeteg arany reményében lovagolt ide, csak egy vaslövedéket kapna.
Eleonóra előjött a sátorból, és sietve megitta a Marshal által felkínált vizet. Marshal elvette tőle a kupát, odahajította az egyik őrnek, és saját sátrába kísérte a királynét. Eleonóra visszapillantott, azután azt mondta: – Nem jön ki onnan többé, te is tudod. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire... – Már elfogadta Marshal karját, de most a másik kezével is belekapaszkodott. – El sem tudtam képzelni, hogy egy nyílvessző ekkora sebet üthet.
– A számszeríj lövedék rosszabb a nyílnál. A királyt már sokszor találta el nyíl. – Szelíden sátrába vezette a királynét, és leeresztette egy nagy, bőrszíjakból készült székbe. A szék szétszedhető és zsákba rakható volt. Isabel ajándékozta meg vele házasságuk első évében, ő pedig felfogadott egy fafaragót, hogy vésse nevüket a sima, lapos karfákba. Mértéktelen buzgalmában a fafaragó egész vadászjelenetet vésett a nevük köré, úgyhogy a széket ugyan megcsodálták a látogatók, de kényelmetlen ülés esett rajta.
Eleonóra beszéd közben előredőlt. – Semmi értelmeset nem tudtam kiszedni belőle, Marshal. Belemerült valami zavaros álomba, melyben ő és Fülöp francia király együtt járnak valamerre Keleten, a homok pedig aranypor... Beszélt Gaillard-ról is, és azt mondta, valakinek meg kell óvni a naptól, még mielőtt elolvad... Haldoklik, igaz? Te jobban ismered az ilyen jeleket, mint én... Haldoklik, igaz? Te már tudod, hogy a királyod haldoklik...
Marshal várt, Eleonóra azonban ragaszkodott a válaszhoz. – Az igazat mondd. Tőled mindig az igazat vártam, és meg is kaptam. Emlékszel, hogyan indítottalak útnak, mennyire meglepődtél, amikor Lusignanban a szobámba hívtalak, és megmutattam neked azokat a fegyverrel és ruhával teli ládákat?
– Emlékszem, asszonyom.
– Már akkor is becsületes férfinak láttalak. Szóval te meg tudod mondani. Belehal Richárd ebbe a sebbe?
– Hogy belehal-e vagy sem, azt senki sem mondhatja meg. De valószínűleg igen.
Eleonóra bólintott, fejének mozgása merevvé és ritmikussá vált.
– Sejtettem, amikor értem küldtél Fontevrault-ba, és megmondtad, hogy a sebet számszeríj okozta. Amit korábban mondtam, nem egészen igaz. Tudom, hogy mi a különbség az egyszerű nyíl ütötte seb és az ilyen között... – Tétova mozdulatot tett, majd kezét a szék karfájára tette. Tenyere eltakarta az ISAB és a MARS véseteket.
– Egyszóval vége, méghozzá a saját kapzsisága miatt!
Bgy névtelen íjász terítette le ezen az isten háta mögötti helyen. És egy kósza hír hozta ide! Anglia királyát idecsalták meghalni! – Megállt, és hirtelen élesen egymásra pillantottak, így lenne? Idecsaltak Chaluzba? Aimer végül is bosszút állt, amiért Richárd nevetségessé tette? A kincs csak csalétek lenne, és Aimer sátra nem rejt semmit?
Volt még egy megválaszolatlan kérdés, amit Marshal nem tudott kiverni a fejéből. Miért érkezett János boldogan és izgatottan Fontevrault-ba? Azért-e, mert a herceg cl akarta altatni anyja éberségét? Vagy anyja kedvéért tettette a boldogságot? Vagy... nem, ez azért túlzás lenne.
Vagy...
Nem.
Vagy talán tudta... Tudta, mi fog történni?
Megbeszélte a dolgot Chaluzi Aimer-vel, és ők ketten csalták Richárdot a lövedék elé?
Nem, ez túlzásnak tűnt. De a gondolat ráncokat vésett Marshal homlokára.
– Arról akarok beszélni veled – mondta Eleonóra –, hogy támogatnád-e a másik fiamat vagy nem. Abban egyetértünk, hogy Richárd király a halálán van, és Krisztus a megmondhatója, semmit sem tehetünk, hogy ezt meggátoljuk. De ha megtörténik – támogatod-e Jánost?
– Láttam Henrik király halálát – válaszolta Marshal –, és tíz éven át szolgáltam Richárd királyt. Ha látnom kell, hogyan hal meg ő, akkor hűséges leszek Anglia következő királyához is. Ebben a kérdésben kevés a képzelőerőm, asszonyom. Egy nyulat is támogatnék, ha törvényesen örökli a trónt. – Lenézett a sátor poros földjére, összeszedte a gondolatait és hozzátette: – Nem szerettem túlságosan a férjedet, Henrik királyt. Richárd király iránt sem érzek különleges vonzalmat. Megvan benne apja brutalitása, inkább vezetne egy hadsereget háborúba, mint egy nemzetet békébe. Folytathatom?
– Folytatnod kell, Marshal. Te vagy az igazság utolsó forrása, mely megmaradt a számomra.
– Akkor azt mondom: ha Richárd meghal, János herceg örökli Anglia trónját. Ó, lesznek majd, akik vitatják, de egyedül Jánosnak van joga a kormányzáshoz. így hát támogatni fogom. Sem Henrikkel, sem Richárddal nem állja ki az összehasonlítást, de támogatni fogom, és remélhetőleg folytatom a nevelését is. Számomra nem az lesz a legnehezebb, hogy Jánost királynak tekintsem, hanem hogy kitöröljek az emlékezetemből mindent, amit tudok róla. Eleonóra, úrnőm, te vagy családod egyetlen tagja, akit valaha is szerettem. Kár, hogy nem koronázhatjuk meg barátainkat. De a nyugalom az első. Gondom lesz rá, hogy a korona János fejére szálljon.
Eleonórának nem volt könnyű mosolyt varázsolnia arcára, miközben fia a szomszéd sátorban haldoklott, de amikor ütemes bólogatása megszűnt, olyan arckifejezéssel ajándékozta meg Marshalt, amit a férfi már évek óta nem látott. Meg akarta mondani a királynénak, hogy harminc évet fiatalodik így mosolyogva, de úgy döntött, inkább nem emlékezteti Eleonórát a korára.
Angliai Richárd 1199. április 6-án halt meg a Chaluz melletti sátorban; feje anyja karjában nyugodott. Soha nem nyerte vissza teljesen az öntudatát, bár az eszmélet rövid pillanataiban megígértette Marshallal, hogy befejezi Gaillard-t, és vigyáz az ifjú Jánosra a trónon.
– ...és ne engedd, hogy Aimer megtartsa azt az asztalt... Ahhuhi Ahhé... mondtam neki, hogy sohasem fogom megtanulni a nyelvét... Vedd el tőle, Marshal, és fizesd ki azokat a nyavalyás bányatulajdonosokat... János nem olyan rossz, te is tudod, de amikor a szél fúj, megjön a hangja... Te majd vigyázol rá, tudom, hogy sosem szomjaztattad, ahogy mondta, mindig is túlzott... Láttad az asztalt, tényleg olyan hatalmas, tíz láb széles és...?
– Igen – hazudott Marshal –, még pompásabb, mint ahogy leírták. Fedezni fogja Gaillard összes számláját, és gondom lesz rá, hogy télre készen álljanak a falak.
– ...A főerődben... azt akarom, hogy az északnyugati bástyát megerősítsék... ma nem vagyok elég jól, de holnap megmutatom neked a tervrajzon... el ne felejts figyelmeztetni... Az északkeleti, vagyis az északnyugati...
– Holnap majd megbeszéljük, felség. Amint felkel a nap.
– ...álmomban láttam anyámat... Bejött a sátorba... bár ne engedte volna Isten meghalni...
– De nem halt meg. Velünk van...
– Bár a halála csodálatos volt... A franciák ellen vezette az embereinket... Az istenfáját, sosem láttam még Fülöpöt olyan sebesen futni... Fülöp olyan ronda, észrevettétek, milyen visszataszító a legörbedt szájával?
– Ronda – morogta Marshal. – Soha nem ért fel hozzád...
– ...a nyugati torony, el ne felejtsd... most kicsit fáradt vagyok, de holnap foglalkozunk vele... – Lehunyta a szemét, motyogott valamit zárt ajkain keresztül, azután megadta magát az üszkös seb fertőzésének.
Marshal és Eleonóra ott maradtak, s az ágy köré papok és püspökök gyülekeztek. Hihetetlennek tűnt, hogy az óriást legyőzték. Aki ezt elhiszi, annak kételkednie kell a hatalmas Anjou-birodalom jövőjében is, mert ha az Oroszlánszívű elmegy, ugyan mi történik a vadászterületeivel?
Berengária királyné április 8-án érkezett, két nappal férje halála után. Navarrai hercegségéből utazott ide, elszánva magát arra, hogy Richárd mellett marad, és segíti felépülését. Eleonóra gondjára bízták, és együtt sírt a két asszony: az anya, aki a bizalmas barátnő és a szerető szerepét is kénytelen volt eljátszani, és a feleség, akit mindebből kirekesztettek.
Breteuili Róbert volt a felelős a temetés előkészületeiért, s ez felmentette Marshalt, aki északra lovagolt, a Chateau Gaillard-ba. Útközben rádöbbent, hogy nem látta belülről a kincsessátrat, s még mindig nem tudja, hogy létezik-e az asztal, vagy Aimer állított csapdát és ejtette el a vadat. Aimer, vagy Aimer és János?
Gaillard-ban a herceg azzal üdvözölte, hogy Sawale csodákat művelt a maradék kővel, és Richárd örülni fog, ha visszatér.
– Megtalálta a kincset? Ide hozza, vagy Rómába küldi eladásra? Ott kaphatja a legjobb árat, valamelyik itáliai cégtől.
Marshal rápillantott, és látta, hogy ismét magas sarkú csizmát visel, és vadonatúj gyűrűket húzott ujjaira. Nem kérdezett semmit, csak annyit jegyzett meg: – Anyád azt mondta, soha nem látott téged olyan boldognak, mint az utolsó fontevrault-i látogatásodkor. Azt mondta, szépen beszéltél arról, ahogy tanítalak, és izgatottan vártad, hogy visszatérj hozzám. Igaz ez? Ezt mondtad, és így is éreztél?
– Ne morogj – tiltakozott János. – Ne nyaggass engem, Marshal. Az ő megnyugtatására mondtam, mi másért? Most pedig, én megválaszoltam a te kérdésedet, most te válaszold meg az enyémet. Megtalálta Richárd a kincset?
Mindnyájan hallottunk a létezéséről, és Sawale odavan, hogy befejezhesse Gaillard-t.
– Nem tudod? Nem mondták még el a kémeid, hogy a csalétek bevált?
– Várj csak – mondta János. – A fene sem érti, miről beszélsz. Miféle csalétek?
– Akkor nem tudod, hogy a bátyád meghalt? – Lóhalálában érkezel, és mindjárt vádolsz is?... Mit mondtál? Mit mondtál. Marshal? Richárd meghalt? – Döbbenete, ahogy a félig felépült falnak tántorodott, ahogy szája elnyílt, karjai lazán lelógtak, ujjai remegtek – mindez tökéletes volt. Fakardú Jánost, bármily valószínűnek tűnt is, mégsem lehetett királygyilkossággal vádolni.
– Igen – mondta Marshal –, Richárd király halott. Chaluznál számszeríj lövedék érte, és belehalt a fertőzésbe. Nem kaptad meg az üzenetet? Anyád utánad küldte a futárt Fontevrault-ból. Kíváncsi vagyok, mi történt vele? – Azzal kihúzta a kardját, és minden különösebb ok nélkül elhajította Gaillard külső udvarán. A hosszú penge meghajolt, ahogy földet ért, majd kiegyenesedett, s a lendület bukfencezve a falnak lökte. Ötvenen figyelték, amint a kard visszapattan a terméskő tömbökről, és visszahull az udvarba. János ámulva nézte, ahogy Marshal tőrét is elővonta tokjából, és pörögve a kard után küldte.
– Mi lelt? A fájdalom jele ez nálad, vagy lemondasz a hivatalodról? Mi történt?
– Egyik sem. Csak nem bíznék most magamban, ha fegyver lenne a kezem ügyében. Mindkettőnknek jobb így. S így könnyebb közölnöm veled, hogy... meg fognak koronázni.
Most, hogy a csizmája bőrsarka visszaadta magasságát és önbizalmát, János megkérdezte: – El kell hánynod a fegyvereidet, és össze kell szorítanod a fogad, mielőtt királynak nevezel engem? Ez még hátrányodra válhat, nem gondolod?
– Nem neveztelek királynak. Azt mondtam, meg fognak koronázni. Isten a megmondhatója, hogy a kettő ugyanazt fogja-e jelenteni.
– János, Anglia királya? – A herceg nyelvét szájpadlásához préselve kóstolgatta a jövőt.

János király, a Pembroke-ház, a Chateau Gaillard és a Runnymede-mezőhöz vezető események történetét a Farkas a kertek alatt című kötetben folytatom és fejezem be.

G. S.

FARKAS A KERTEK ALATT

Gy. Horváth Lászlónak,
aki a lovagokat
magyarországra elvezette

A fontosabb szereplők