MÁSODIK FEJEZET
FAGYOT HOZ A ZEPHYR
1201. március, április

Kiirtották a bozótot, és deszkákat erősítettek a környező fákra, hogy bekerítsék az erdő mélyén húzódó tisztást. A helyről csak János király, maroknyi tanácsadója és azok a munkások tudtak, akik kirángatták a cserjéket és felállították a kerítést. A favágók nyelvkitépés terhe mellett esküt tettek a titoktartásra, bár nemigen hitték, hogy valakit érdekelne egy ilyen közönséges tákolmány.
„...Hallgass ide. Tudod, mi van Chinontól délre az erdőben? Körülkerített tisztás! Esküszöm. Egy irtás a fák között...” Nem, rá kellett jönniük, hogy az információnak nincs piaci értéke.
Jánosnak azonban fontos volt, hogy a tisztás holléte titokban maradjon, és semmi ne jelölje az ide vezető ösvényt. Üresen mindössze árnyékos karámnak, elkerített etetőhelynek látszott, ahova összeterelik az elbitangolt juhot, disznót. De nem sokáig tátong ilyen üresen, mert az ország minden részéből szállingóztak az emberek. Őket is feleskették a titoktartásra, és megmondták, hogy semmi esetre se mutatkozzanak a várban. Inkább a Vienne déli partján álló kolostorromok felé vegyék útjukat, ahonnan elvezetik őket a tisztásra. Ott aztán leróhatják hódolatukat a király előtt, és fitogtathatják különleges tudományukat.
A meghívott húsz-egynéhány férfi közül hármat választottak ki, akik közül végül ketten mutatkoznak majd be. A harmadikat arra az esetre tartalékolják, ha az egyik küzdőtárs megbetegedne vagy megszökne.
Jánoson kívül Angouléme-i Izabella, pontosabban Izabella, Anglia királynéja ismerte a titkot. Ebben is igaza lett Eleonórának, mert János az elrablása után két hónappal, augusztusban feleségül vette a lányt, októberben pedig megkoronáztatta a Westminster-apátságban. Az angol bárókat kellemetlenül érintette a gyermek királyné határozottsága, és imádkoztak, hogy legalább zabolázza meg János kegyetlen természetét, és altassa el üldözési mániáját. Ha valaki meg tudja szelídíteni, az csak a Sólyom lehet.
A csatorna másik partján a nemesség nem volt ennyire derűlátó, kétkedve szemlélte a sietséget, amellyel János feleségül vette Izabellát, majd királynét csinált belőle. Vajon valóban azért rabolta el, hogy bosszút álljon a Lusignanokon Eleonóráért, vagy már korábban megtetszett neki, és magának akarta? Meglehetősen komolyra fordult a helyzet, mert a leányszöktetés nemcsak Hugh-t és Ralfot vadította el, hanem a testvérek számos hívét is. A nyomorék Audemar elzárkózott Angouléme-ben, Párizsban pedig Fülöp Ágost a Lusignanok folyamodványát mérlegelte. A helyzet elég súlyos, ebben egyetértettek a bárók, de mi lesz, ha a király csak azért rabolta el a lányt, hogy kielégítse vágyait? Akkor bizony ellenségeit éppúgy rászedte az erdőből szökött farkas, mint a barátait.
Amikor a Sólyom megtudta, hogy miért irtották ki a bozótot, ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen a parádén. Azt mondta férjének:
– Majd segítek a válogatásnál.
– Nem zászlós viadal lesz – felelte János. – Nem mulatságot rendezünk.
– Tudom. Arra van saját küzdőterünk is.
– Vér fog folyni. Ez elkerülhetetlen.
– De hiszen ez a lényeg, nem? – vágta rá hűvösen a Sólyom.
János ezt nem szívesen ismerte be; Izabella kezét tenyerébe zárva azt mondta:
– Nos, jól van, tarts velem. De a kiválasztás előtt még valamit meg kell beszélnünk. Sejted-e, ki az tanácsadóim közül, aki leginkább ellenzi tervemet?
Izabella bólintott.
– Igen, bár arra nem tudnék válaszolni, hogy miért hallgatsz rá. Rég leszerepelt, vénséges vénember. Nap mint nap rossz hírét költöd, panaszkodsz rá, és messze elkerülöd. Nálad ez már szinte szertartás, uram – kihúzta kezét, hogy leintse János ellenvetését –, szertartás, hogy mihelyt egyedül maradunk, elkezded átkozni. – Nem tette hozzá, hogy a szertartást főleg éjszaka gyakorolják, amelyet aztán lázas szeretkezési roham követ; mintha asszonya gyönyörsikolyaival próbálná elűzni örökös félelmét. – Nem tudsz megszabadulni tőle? Több keserűséget okoz, mint...
– Úristen! – tört ki János. – Te se vagy jobb a barátaimnál. Ha tudnád, mennyi ötletem támadt, hogy milyen úton-módon szabaduljak tőle! Száműzetés. Zsíros állás; Keletre küldöm, remélhetőleg elviszi valami nyavalya, vagy végez vele egy szaracén nyílvessző. Nem is szólva a bérgyilkosokról. Szabaduljak meg tőle? Ó, igen, Izabella, megszabadulok. Mihelyt egy hajó vitorla nélkül is boldogul.
A kirobbanástól gúnyosan elhúzta a száját, egyik kezét Pedig a fejére szorította; évek óta képtelen volt leküzdeni ezt a rossz szokását. Eredetileg csak szeretett karcsú, felékszerezett ujjaival hivalkodóan végigszántani a vörös hajcsimbókokon, de az idő és a feszültségek a kétségbeesés ösztönös mozdulatává alakították.
Izabella megrökönyödve látta, hogy a király még most is, saját termeik szentélyében is fél. János meghunyászkodása könnyelművé tette; így kiáltott:
– Igenis jobb vagyok a barátaidnál, mert csak én tudom igazán, hogy mit tesz veled ez az ember. Fütyül a tekintélyedre, és folyton utadat állja. Feleannyit sem tudsz véghezvinni, mert mindenbe beleüti az orrát. Éjszaka fölriadsz, és verítékben úszol az általa okozott gondok miatt. Reszketsz tőle, uram, és a fejedhez kapkodsz. Mégis eltűröd, sőt nagyra tartod, mert hogy is mondtad, ő a hajód vitorlája?
János tréfával akarta elütni a dolgot:
– A szélre gondoltam. Király vagyok, a vitorlát magam is megvehetem, de úgy látszik, csak ő tudja, hogy kell szelet támasztani.
– Talán tudja – folytatta Izabella –, de az ő szelét én nagyon ritkán hallom fújni. Napjában ha tíz szót váltunk egymással. Hűvös bókok, többet nem is pazarol rám. Ó, persze semmi kivetnivalót nem találok abban, ahogy köszönt vagy elbúcsúzik. Épp elég mélyen meghajol, sőt talán el is kapna, ha legurulnék a lépcsőn. De tudom, hogy mit gondol az új királynéról, és azt is elmondhatom, hogy én mit gondolok róla.
– Ne – dünnyögte János. – Értem haragszol, és magad miatt, de nem ismerheted őt, ezért...
– Üres, kiszikkadt kardhüvely; megette a rozsda.
– Nem ismered – ismételte János. – Nem szeretem, még annyira sem, mint te, és, igen, folyton utamat állja. De szükségem van rá, és...
– Akkor hadd tanuljak. – Mit?
– Ha nem ismerem, most itt az alkalom. Te mondtad, hogy meg kell oldanotok valami problémát. Nos, hadd legyek ott, amikor megoldjátok. Szeretném látni, amikor átveszi a szél szerepét.
A király csóválni kezdte a fejét, de aztán csak vállat vont. Miért ne? Talán Izabella a látottak alapján elnézőbb lesz a rémálmaival. Igen, talán itt az ideje, hogy ő is kifusson a nyílt tengerre William Marshallal.
Kint járt a várfalon, és még nem vette le a sodronyinget meg a szegekkel kivert páncélkesztyűt. Az utóbbi túlságosan új volt ahhoz, hogy kényelmes lehessen, a bőr merev, a fém pedig éles. Kell egy-két hét, amíg az izzadság és az eső a kezére formálja, és tucatnyiszor is meg kell olajozni, míg a levakart marhabőr hajlékony lesz. De ha egyszer elnyeri végső formáját, tökéletesen véd a hidegtől és a kardmarkolat váratlan ütéseitől.
Az előző pár több mint egy évig kitartott, de végül is elrohadt, most ott van a fegyverládában a többi félretett felszereléssel együtt. Ifjúkorának ínséges évei megtanították rá, hogy semmit ne dobjon el; egy széthasadt övből még jól jöhet a csat, de lehet, hogy zsinór lesz belőle, a bőr mellvért ujjait pedig csak le kell fejteni, és rá lehet kapcsolni egy ujjatlan tunikára. Már rég nem volt szegény, de ezt a szokását nem tudta elhagyni: példa rá az a halom penészes ruha.
Becsukta az ajtót, felakasztotta a sisakot a láda fölötti kampóra, aztán a kesztyűt kezdte ráncigálni. Végigjárta az összes töltést, fölmászott a keskeny lépcsőkön minden bástyára, és odabiccentett vagy váltott is egy-két szót mind a hatvan őrszemmel. Nem volt Chinon várnagya, sem az őrség parancsnoka, és arra sem kötelezte senki, hogy bejárja a mérföldnyi hosszú várfalat. Mégis ezt tette minden őrségváltásnál, bár egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre kellett megállnia, hogy kifújja magát. Az őrök észrevették ugyan az egyre nagyobb kényszerpihenőket, de örültek, hogy legalább több időt tölthetnek bálványuk, William Marshal társaságában. Mostanában nem sok lógós akadt Chinon falának őrzői között.
Egyik kezét már kiszabadította a kesztyűből, amikor cipősarkak kopogását hallotta a kövezeten; hátraperdült, és a tűzhely melletti fülke mélyéből János királyt látta közeledni. Mint a vár legtöbb helyiségében, itt is éjjel-nappal, télen-nyáron parázslott egy-két hasáb, hogy valahogyan elűzzék a Vienne-ből felszálló nyirkosságot. De míg Marshal a falakat járta, a tűz gazdátlanul maradt, a lángok lelohadtak, és a fülke kőpadjai sötétbe borultak.
Az alkóv másik oldala felől Izabella királyné közeledett, a szeme vérbe borult a füsttől, arcán szorongással vegyes diadalmámor tükröződött. Marshal annyira megrökönyödött a király lépteitől, hogy nyilvánvaló volt: készületlenül érte a látogatás. A hatalmas Pembroke grófot, aki állítólag zászlaja alá hajtotta az egész kereszténységet, lám, hogy meglepték saját barlangjában.
Megöregedett, gondolta Izabella. Az eltompult érzékszervek teljesen védtelenné tették. És ha bérgyilkosok lennénk? Félig kesztyűsen, mostanra már halott lenne. Groteszk látvány: a lelkes helyőrség bizonyára nem így szeretné viszontlátni eszményképét.
János nem lepődött meg a hűvös fogadtatáson; azt mondta:
– Megüzentük, hogy felkeresünk, Marshal gróf. A hírnökök feltehetően még azóta is a várfalakat róják. Te valamelyik fiatoronyban voltál, gondolom.
– Mindegyiket végigjártam – válaszolta Marshal –, és változatlanul szeretném látni a javítások nyomát, amelyeket annyiszor javasoltam. Nő a lista, felség, és egyre jobban láthatók a várfal gyenge pontjai. Apád „kőfejre tett kőkoronának” nevezte ezt a helyet, és mindenki másnál jobban fejlesztette a védműveket...
– Mondtam már, építészeim tanulmányozzák a jelentésedet. Ez bizony időbe telik.
– És nem kis munkába – hangsúlyozta Marshal. – Egészen addig, míg az egyik építész árulóvá nem lesz, és el nem meséli az ellenségnek, hova támasszák a létrákat... Henrik király kőkoronának írta le, és nem toldott-foldott süvegnek. – Lehúzta a másik kesztyűt is, és a nyitott ládába hajította a párjával együtt. Alig várta, hogy megszabaduljon a nehéz páncélingtől, de most kénytelen volt beletörődni, hogy még legalább egy óráig nem veheti le ezt a zörgő istencsapását. Lehet, hogy egy óra, de lehet, hogy napnyugtáig se végeznek. A látogatóktól függ.
– Igazad van, hogy nyaggatsz – engesztelte János –, Chinonnak bevehetetlennek kell maradnia, éppúgy, mint Gaillard és Loches várának, vagy a többi határ menti erősségnek. Ha Chinont elveszítjük... – a váratlan vigyor nemcsak elbűvölően kamaszos, hanem értékes kellék is volt fegyvertárában – akkor bizony téged is megfosztanak kedvenc sétányodtól, nem igaz, Marshal? Se közel, se távol nincs még egy ilyen hosszú fal, mint... – De a hadvezér pillantásától egyszerre elszállt a jókedve, és inkább elfordult, hogy leültesse Izabellát. – Elég a bókokból – mondta. – Közöljük a mondanivalónkat, aztán megyünk. Pembroke grófja soha nem rajongott a hívatlan vendégekért.
A karosszék túl nagy volt az ifjú királynénak – Jánosnak csináltak ilyeneket –, és kénytelen volt egészen a szélére ülni, mint aki ég a vágytól, hogy hallja, miről beszélnek.
Azt remélte, hogy a férje észreveszi szorult helyzetét, és alája tesz egy-két párnát, de János meg se mozdult; Marshalra függesztette tekintetét.
– Zaklatott évünk van – mondta. – A Lusignanok nyüszítve elrohantak Fülöp királyhoz, és amikor az visszautasította panaszukat, önhatalmúlag cselekedtek.
– Nem utasította vissza – ellenkezett Marshal. – Csak félretette a fontosabb ügyek miatt. Ha azért jöttél, felség, hogy megbeszéljük a legutóbbi fejleményeket, jobb, ha pontosabban fogalmazol. Fülöp Ágost senkit sem utasít vissza. A meghatározás nem fedi a valóságot.
– Nos, legyen. Tehát félretette a testvérek ügyét. Félreállította őket. Függőben hagyta panaszukat. Fogalmazd, ahogy akarod. De azt csak elismered, hogy azóta ők Poitou és Normandia legelszántabb bajkeverői? Elfogadod, hogy önhatalmúlag cselekszenek?
– Igen, el. Te pedig válaszul beültetted saját tisztjeidet La Marche-ba, és úgyszólván elűzted Ralfot normandiai birtokairól.
– Az Isten szerelmére! – csattant fel János. – Úgy mondod, mintha helytelenítenéd. Persze hogy elfoglaltam a földjüket. Felségárulók, és velük együtt mindazok, akik támogatják őket. Nem voltak hajlandók szövetségre lépni Angliával, bántalmazták anyámat, hogy megszerezzék La Marche-ot, most pedig nyílt lázadásban törtek ki ellenem. Természetes, hogy megtámadom őket! Vagy ez a szó sem fedi a valóságot? – A dühkitörés, az Anjou-kór nyitányaként a szék karfáját kezdte ütögetni tenyerével.
– Ne hagyd, hogy összezavarjon, uram – suttogta Izabella. Aztán, először életében, fesztelenül szólította meg Marshalt: – Tudod, Pembroke, valami furcsa szag terjeng a szobádban. Szerintem tőled ered: bűzlik az okoskodásod.
Szeretsz ítélkezni a király tettei fölött, és közben csak azért izgulsz, hogy nyugodtan kószálhass a falakon. Mégsem láttalak a La Marche-i invázió vezérei közt... – János kezét érezte a vállán, és amikor ránézett, a király szájáról ezt olvasta le:
– Hagyd! Nem ismered őt. Hagyd békén.
Izabella azonban nem hagyta magát lebeszélni. Igaz, fogalma sem volt Marshal kiváló tetteiről, de mégiscsak túlzás, hogy itt áll előttük, mint a szigorúság karvalyorrú szobra, és folyton arra céloz, hogy a király önkényesen áthágja a törvényt. Most már igazán látni akarta, hogy William Marshal tud-e szelet támasztani.
– De a minap sem kísérted el a királyt, amikor Fülöp Ágosthoz ment látogatóba. Azt még nem láttam, hogy tettél is valamit, de azt igen, hogy folyvást a Zephyr szerepét követeled magadnak. Hát csak ezt a szerepet ismered, Pembroke, a nyugati szél istenéét, aki mindent összekuszál? – Már csak egy toppantás hiányzott, hogy Izabella alakítása tökéletes legyen. De neki nem volt magas sarkú cipője, mint a férjének, és nem ért le a lába a padlóra.
János közbelépett.
– Ennek semmi értelme. Izabella királyné azért említette Fülöppel való találkozásunkat, mert beleegyeztem, hogy tisztességes meghallgatást ajánlok a Lusignanoknak. Mindössze a véleményedre vagyunk kíváncsiak, Marshal, hogy szerinted hogyan rendeljük be őket. – Megint vigyorogni próbált, de újra kudarcot vallott vele; inkább Izabellára siklott a pillantása. Egymás után jutottak eszébe Marshal tettei, de most már késő; átkozta magát, hogy nem világosította föl a Sólymot. Többször gondolt rá, de ha adódott is alkalom, képtelen volt jót mondani arról az emberről, aki miatt álmában is kiverte a veríték.
De hogy a felesége azzal gyanúsítsa William Marshalt, hogy csak sétál a várfalon, egy isten szerepét követeli magának, valójában pedig semmit sem csinál...
Lóháton töltötte ifjúságát, széltében-hosszában bejárta Európát, legyőzhetetlen bajnoknak bizonyult száz kegyetlen viadalon... Annyi országot végiglátogatott, mint egy futár vagy zarándok... Felülmúlhatatlan sikereket ért el a bajvívótéren, lándzsavetésben... Húszéves korára az egész Nyugat ismerte a nevét.
De aztán az állhatatlan Henrik király szolgálatába lépett, és vállalta, hogy nem gyűjt birtokot, míg társai azért tülekedtek, hogy megkaparintsanak egy-egy udvarházat vagy jó földet... Mindenki meggazdagodott körülötte, és minél gazdagabbak lettek, annál jobban elhájasodtak...
Negyvenhárom éves koráig egyedül élt, akkor feleségül vett egy tizenkilenc éves lányt, az elbűvölő Isabel de Clare-t, Pembroke és Striguil örökösnőjét... Mire elhallgattak az esküvői harangok, a szegény lovagból Anglia egyik leghatalmasabb embere lett, akinek soha többet nem kellett kivénhedt köpenyeket foltoznia...
Az egykori bajtársak már megértek a koporsóra, úgy elzsírosodtak, de az elkövetkező tíz évben Marshal nemzett öt fiat, megzabolázta a szilaj Oroszlánszívű Richárdot, sőt szembe mert szállni vele, míg a többiek mindenbe belenyugodtak...
És aztán, mint ahogy Henrik Richárdra hagyományozta, Richárd is ráparancsolt Marshalra, hogy vegye át testvére, János sorsának irányítását... De még nem tudni, vajon maradt-e elég ereje a hős William Marshalnak, a száraz, kiszikkadt kardhüvelynek, hogy megzabolázza a Fakardút is... Épp elég baj volt Henrikkel, Richárddal, de ők oroszlánok voltak, most pedig egy farkas áll előtte... Marshal ritkán nevetett, de Izabella vádaskodására szárazon elmosolyodott, és esze ágában se volt megvédeni magát. Ehelyett rábólintott János sebtében előadott magyarázatára, és azt mondta:
– Hogy mivel rendeld a színed elé a Lusignanokat? Szerintem csak karddal tudod idekényszeríteni őket. Másképp nem jönnek.
– De miért nem? Felajánlottam, hogy bíróság döntsön ügyükben.
Marshal megmozdult a súlyos vértben. – Ezért irtattad ki a bozótot az erdőben? Szabadtéri kihallgatás lesz? Tavaszi Hattal?
– Tudod, miért, ne játszd az ártatlant.
– Igen, tudom, felség, de ők is megtudják egy héten belül. És akkor vajon mit fognak gondolni arról, hogy te törvényes kihallgatást ígértél? Te mit gondolnál, ha azt hallanád, hogy Fülöp Ágost, rád való tekintettel, elkerített egy párizsi terepet? Vállalnád a kockázatot? Nem, uram, jobban teszed, ha lebontatod a palánkot, és tovább gondolkozol. Mert ha nem, csak még jobban felszítod a lázadás tüzét, és még közelebb taszítod a Lusignanokat Franciaországhoz.
János a szikár, sötét bőrű hadastyánt figyelte. Marshal kemény vonásai, madárcsőrorra beduinra, szaracénra, Mohamed bősz követőire emlékeztettek. A király ezredszer is azt kívánta, bárcsak így lenne; bárcsak arabnak született volna, és egy keresztes lenyakazná.
Kissé félrefordult, hogy érezze felesége hallgatólagos támogatását, és azt mondta:
– Nem tudom elfogadni érvelésedet. Ha a Lusignanok visszautasítják az idézést – és ezt egyedül te állítod –, akkor az egész nyugati világ gyávának bélyegzi őket.
– Épp ellenkezőleg – felelte Marshal –, megdicsérik őket, hogy ilyen átkozottul jó szimatuk volt.
– De Fülöp annál kevésbé. Ó, nem. Párizsban szavát adta: „Egészen addig, míg van remény, hogy megbékülsz Hugh le Brunnel, nem kívánok beavatkozni vitátokba.” Fülöp első pillanattól kezdve támogatta ezt a kihallgatást...
– Mivel része stratégiájának.
– ...és ha a Lusignanok távolmaradnának, megfosztja őket nemesi címüktől, hiszen a törvény elé se mernek állni.
– Megint rosszul fogalmazol – sóhajtott Marshal. – Franciaország királya magát a Sátánt se tagadná meg, ha bármi előnye származik a szövetségből. Egyelőre nem avatkozott közbe, mert várja, hogy mivel csalogatod magadhoz a Lusignanokat. Törvényes kihallgatást ígértél, de kétlem, hogy megemlítetted azt a kis kitérőt is, amit az erdőben készítettél számukra.
– Egyszóval szerinted az orromnál fogva vezetnek? A Lusignanok kebelbarátai Fülöpnek?
– Kart karba öltve mutatkoztak egész évben. De inkább az aggaszt, hogy ha meg nem másítod tervedet, lóháton látjuk őket viszont, hogy angol földön is megpecsételhessék barátságukat.
Izabella hirtelen leugrott a székről és előrejött.
– Fagyot hoz a Zephyr. Ha sokáig hallgatod, a végén nyakadra hozza Fülöpöt is. Isten tudja, miért kéne a franciáknak hadba vonulni. De Marshal annyit papol a balsorsról, hogy a végén tényleg lovon találják magukat. Se Hugh, se Ralf nem olyan nyúlszívű, mint Pembroke grófja hiszi. El fognak jönni. – Szikrázó szemmel Marshalra nézett, és prüszkölve közölte vele, hogy mehet vissza a falakra. – Talán még azt is láthatod, amint az ellenség átgázol a Vienne-en.
János karon fogva kivezette a teremből. Az ajtóból még visszanézett, de képtelen volt Marshal arcát kifürkészni, mert az felemelte kezét, és ujjaival eltakarta arcát.
Kezdetét vette a kiválogatás. Három napig tartott, bár Izabella királyné az első véres hajnal után nem bírta tovább. Vérpezsdítően izgalmasnak gondolta az egészet, de lelkesedését hamar lehűtötte a sok borzalmas jelenet, és a köpenyét bizony lehányta, mire elvezették a tisztásról. János figyelmeztette, hogy ne számítson mulatságra; de maga se gondolta volna, hogy ilyen vérontás következik.
A Sólyom hirtelen távozása megakasztotta a viadalt. Megjelenése a palánk mögött a kezdet kezdetétől zavarta a résztvevőket. Nem asszonynak való az ilyesmi, ezt János király is beláthatta volna. De most már bizonyosnak tűnt, hogy nem tér vissza, így talán folytathatják a dolgukat, hiszen ezért jöttek ide. Várták, hogy a baj látó megkongassa a pajzsot.
Ez meg is történt, miután János beleegyezőleg bólintott, és a tisztás szemközti sarkaiból elődübörgött két állig vértezett lovag. Öltözékük éppoly felismerhetetlen volt, mint a Moncontour alatti rajtaütőké: lezárt sisak, sima köpeny, közönséges kard és kerek pajzs. Páncélt és fegyvert a király adott. Csak annyit kért a viadal résztvevőitől, hogy jussanak el a romos kolostorig, onnan aztán az erdő más-más részébe vitték őket. János bárói összeeszkábált viskókban szállásolták el az érkezőket, és közölték velük, hogy várniuk kell, míg a király színe elé kerülhetnek. Eszükbe se jutott, hogy panaszkodjanak a szállás miatt; kaptak ételt, bort és ígéreteket, hogy jutalomban részesülnek, és ezért mindössze viaskodniuk kell.
Izabella távozása a negyedik pár összecsapását késleltette, így nyilvánvaló volt, hogy hirtelen kedélyváltozása az egyik korábbi ütközetnek köszönhető. Talán az elsőnek, amikor az egyik férfi lehajolt, hogy bal kézzel összekotorja a jobb kezéről lemetszett ujjakat. Vagy talán az utolsónak, amikor az egyik fölismerhetetlen hadfinak hátranyaklott a feje, miáltal az ellenfél pengéje könnyedén becsusszanhatott a sisak pereme és a vasgallér között. A nézők egyetértettek abban, hogy a győztes piszkos munkát végzett, mert az áldozat még jó ideig pörgött, mint a cséphadaró, torkában a félig benyelt karddal. Mikor végre meghalt, a királyné összehányta magát és elmenekült.
A negyedik párbaj amolyan adok-kapok ügy volt. A küzdőfelek túlságosan is illettek egymáshoz, makacsabbak voltak, semhogy megadják magukat, és mohóbbak, semhogy lemondjanak a jutalomról. Tompa harangjátékhoz hasonlított, amikor összecsaptak, és ütemesen csépelni kezdték egymást. A páncél hasadékain csak szivárgott, a sisak alól azonban patakokban folyt a vér, és esetlen mozgásuk elárulta, hogy csontjuk is tört. A nézőknek ennél félelmesebb látványban is volt már része, de nyilvánvaló volt, hogy egyik harcost sem fogják kiválasztani, ezért a baj látónak kezdtek kiáltozni, hogy vessen véget a küzdelemnek. Aztán, mielőtt a tiszt közbeléphetett volna, az egyik bajvívó letépte a sisakját, és krákogva megadta magát. Kékre-zöldre vert arca annyira eltorzult, hogy még így sem lehetett felismerni.
Seborvosok másztak át a palánkon, hogy kezelésbe vegyék a vérző harcosokat, a bárók pedig ezalatt a királyra vetették szemüket. Az ő ötlete volt a véres látványosság. Csak ez a felékszerezett, telehímzett szörnyeteg álmodhatott meg egy ilyen tervet. A Fakardú, aki előbb elhatározta, hogy szabályos kihallgatásra rendeli a Lusignanokat, aztán párbajra hívja őket, hogy döntsenek a kardok; ő üzent a jiúsz zsoldosért és banditáért is, hogy bizonyítsanak a küzdőtéren. A legjobbakból bajnokot csinál, hogy ők döntsenek ezen a sajátos értelmezésű tárgyaláson. Hozzák napfényre az igazságot egy rozsdás karddal. |, A bor erőt öntött a királyba, hogy végig tudja nézni a következő fordulókat. Kérte Marshalt is, hogy maradjon, de a gróf megtagadta a kérést, és távozása mágnesként vonzotta maga után a többi nézőt. Mire az utolsó kardcsapás is elcsattant – két nappal később –, több seborvos volt a palánk mögött, mint báró. A király kiválasztotta bajnokait, kifizette a többieket, és émelyegve visszatért a várba. A palánkot ott hagyták; majd elrohad magától is.
Március harmadik hetében Lusignani Hugh és Exouduni Ralf megkapta az idézést. Szó sem volt benne párbaj útján való döntésről, ők azonban már rég megtudták, mi vár rájuk, ezért rögvest panaszra mentek Fülöp királyhoz. Fülöp úgy tett, mint akit meglep János fondorlata, és rokonszenvéről biztosította a felháborodott testvéreket.
– A Plantagenetek mindig is kiszámíthatatlanok voltak – mondta. – Atyám csak addig bízott Henrik királyban, míg a szeme előtt volt, én viszont mindig kételkedtem az Oroszlánszívűben, akár láttam, akár nem. Ifjabb éveiben Tétovának hívták; találóbb névnek éreztem, mint az Oroszlánszívűt.
Miközben körülvezette a Lusignanokat a Louvre-palotában, folytatta fejtegetését:
– János a legrosszabb közülük, mert alattomosabb, mint Henrik vagy Richárd volt. És még egyet nem árt észben tartani, ha az ember a Fakardúval kerül kapcsolatba: Jánost soha nem fékezte a becsület; ez ismeretlen számára. – Karonfogta Hugh-t és Ralfot, hogy hízelegjen nekik egy kicsit, és megmutatta a palotához kapcsolódó, nemrég épült kerengőt. Mindhárman óvatosan lépkedtek, mert a kockakövek még meg se ülepedtek. Legalább egy hét, amíg jöhetnek a kőművesek, hogy fakalapáccsal minden lapot helyére üssenek a homokágyban. A középső, nyitott részt a kertészek fogják időről időre ellenőrizni, hogy az átültetett bokrok gyökeret eresztettek-e. Még egy év, és a kerengő az uralkodó és a szerzetesek kedvelt menedékhelye lesz.
– Ez a csapda is – folytatta Fülöp – ellentmond mindannak, amit a világ elvár egy királytól, mégis úgy illik János jelleméhez, akár a kulcs a zárba. Ha megfelel a valóságnak a hír – és mint mondtam, hihetően cseng –, akkor tűrhetetlen, hogy Chinonba akarnak csalni benneteket, hogy fizetett gonosztevőkkel álljatok ki. Tudom, égtek a vágytól, hogy megvédjétek hírneveteket, ám azt nem engedhetem, hogy elfogadjátok János feltételeit. – Rájuk pillantott, és látta, hogy jólesik nekik a dicséret, de a bátorság felemlegetése kényesen érintette őket. Nem szabad azt gondolniuk, hogy itt védelem alatt állnak, hogy Fülöp a Fakardútól és a zsoldosaitól akarja megoltalmazni őket. Abból semmi jó nem sül ki, ha Lusignan és Exoudun urai azt hiszik, hogy Fülöp megtiltotta nekik a harcot.
– Semmi kétség – folytatta –, mindketten győznétek, függetlenül attól, hogy a Fakardú kit állít ki ellenetek.
– Mintha hájjal kenegették volna őket. – De ha leereszkedj az ő szintjére, vagyis ha elfogadjuk, hogy egy perdöntő bajvívás elégséges bizonyíték az ártatlanságra vagy bűnösségre, akkor a szörnyetegek hatalmát erősítjük. Ami engem illet, egy percig se maradnék a küzdőtéren, mert eszem ágában sincs hitvány katonákkal szemben bizonyítani értékeimet. – Kis szünetet tartott, hogy megtalálja a helyes kifejezést, aztán azt mondta: – Az olyan férfiakhoz, mint ti, nemesurak, nem illik az ilyesmi. Tartsatok velem, messires, míg kitervelünk valami helyénvaló választ.
Harmincöt éves volt Franciaország Capeting királya; két évvel idősebb Jánosnál. Magasabb volt nála – még magas sarkú cipő nélkül is –, és szinte teljesen kopasz. Egyik szemére megvakult, de ettől inkább derűs szkepticizmus jellemezte az arckifejezését.
Richárd király döglött halnak nevezte, mivel a jó szeme éppoly üres volt, mint a rossz. De az Oroszlánszívű véleményét féktelen vágyak torzították el, mert Fülöp gorombán visszautasította közeledési kísérleteit. Ezek után semmi jót nem akart hallani a franciáról. Halnak, vértelen cselszövőnek kiáltotta ki, aki egyedül azon mesterkedik, hogy kiterjessze felségvizeit. Ó, semmi kétség, ő tisztán látta, mit akar Fülöp. A flamandoktól, a német államoktól és az Anjou-birodalomtól körülvéve, Franciaország azon igyekezett, hogy átszakíthassa gátjait, és a legközelebbi tengerbe űzze szomszédait. Hát még azt hogy szerette volna a francia hal, hogy a jobbik szeme világát Angliára vethesse.
Akár egy kikosarazott szerelmes, Richárd elkeseredésében kétségbe vonta Fülöp türelmét, állhatatosságát, páratlan diplomáciai ügyességét meg azt a képességét, hogy a legfurcsább kívánság is indokoltnak hangzott tőle. Mi több, előítéleteit belenevelte János öccsébe is, és így gondoskodott róla, hogy Franciaország és Anglia történelmi viszálya töretlenül megmaradjon.
Fülöp Ágost huszonkét éve uralkodott. Henrik királynak sikerült őt sakkban tartania, de Richárdnak időről időre túljárt az eszén. Jánossal a Plantagenet-lánc leggyengébb szeme került trónra, és Fülöp arra készült, hogy összeroppantsa ezt a láncszemet. Vagy úgy fogalmazva, hogy a Fakardú is megértse: a hal fel akart bukni a víz színére, hogy aztán nagyot csaphasson a farkával.

HARMADIK FEJEZET
MIREBEAU
1201. április - 1202. augusztus

János látszólag mélységesen fölháborodott azon, hogy a testvérek fittyet hánytak az idézésre. A fivérek követe értésére adta, hogy Lusignan és Exoudun urai, hírül véve a király kétszínűséget, semmilyen körülmények közt nem jelennek meg Chinonban. Hacsak maga János nem ölt vértet, hogy maga vívjon meg Hugh le Brunnel...
– Talán az a nap is eljön – vicsorgott János. – De akkor én megyek érte a szemétdombjára.
– ...ez esetben fent mondott Hugh le Brun készséggel áll rendelkezésedre...
– No, persze, tízezer áruló élén.
– ...valamely közösen elfogadott helyen. Anglia királyának kísérlete, hogy tőrbe csalja Hugh és Ralf urat, hasonlít ugyanezen király jogtalan tetteihez, mikor is elfoglalta La Marche-ot, és alattomos módon elrabolta Angouléme-i Izabellát. A világ rosszallással szemlélte azt a titkolt és aljas módszert, amellyel János, Anglia ura...
– ...És Lusignan ura! És Exouduné! – Dühödten intett az őröknek. – Vigyétek ezt az embert. Ha dorgálásra van szükségem, inkább paphoz megyek; az árulók hírnökétől nem fogadom el.
Amint a követet az ajtó felé terelték, János még utánakiáltott:
– Mondd meg uraidnak, hogy türelmünk elfogyott! Inkább mi állunk készséggel a rendelkezésükre. Aztán meglátjuk, ki lesz kegyvesztett.
A bárók egyetértő morgása csak még jobban felbátorította. Nem tartották bölcs dolognak a leányszöktetést, még kevésbé bíztak a tisztás rosszul kiagyalt tervében. De most végre a király nyíltan kihívta a bajkeverőket. Ha büntető expedíciót indít – igen, ezt támogatnák; és ha a Lusignano-kat perbe fogja és fölakasztatja, ez majd elrettenti a többi lázadót, és a francia halat is gondolkodásra készteti.
Bár volt köztük, aki – mint például a hallgatag William Marshal – valami mást, valami baljóslatú hangot is hallott: Fülöp Ágost elégedett kuncogását.
Az utóbbi hónapokban az angol kémek fokozódó harckészültséget jelentettek a francia oldalról. Zsoldosokat toboroztak a messzi Spanyolországból, Svédországból, sőt Lengyelország és Galícia távoli fejedelemségeiből is, márpedig Fülöp nem az az ember, aki lusta katonákra pazarolja a pénzt. Ha fölfogadta őket, célja van velük, és ha hinni lehet a legutóbbi jelentéseknek, újabb zsoldosokat fogad szolgálatába.
De vajon mi a szándéka? Sem Flandria, sem Németország nem fenyegeti váratlan támadással, ezek szerint Fülöp nyugat felől számít viszálykodásra. Akkor hát Anjou inváziót vár, és megerősíti védelmét, vagy maga akar támadást indítani?
Marshal figyelte, ahogy a mormogás éljenzésbe csap át. Mindössze egyetlen alkalomra emlékezett, amikor Jánosnak ilyen zajos tetszésnyilvánításban volt része: a koronázásra, de ott szolgái pénzt szórtak a szegényeknek.
A gróf keresztülvágott a lovagtermen, nem törődve azzal, hogy kit taszít oldalba. A hetven egybegyűlt báró közül tízre számíthatott mint személyes jó barátjára, és tudta, hogy még vagy húszan támogatnák. De hamarosan szárnyra kel a hír, és mint mindig, ezúttal is eltúlozva: „János király üldözőbe vette az árulókat! A Lusignanoknak inába szállt a bátorsága!” Ettől újabb csapatok gyűlnek a királyi zászló alá, és még a megfontolt bárók is elbizonytalanodnak. Fülöp pedig megtalálja a szükséges ürügyet.
Marshal látta már, hogy az események lavinaként zúdulnak egymásra. Senki sem tudta volna megmondani, mikor kezdődött a földcsuszamlás; talán amikor a Lusignanok elfogták Eleonóra királynét, és kényszerítették, hogy mondjon le La Marche-ról. János azon nyomban követelte, hogy adják vissza, és esküvel erősítsék meg a hűbéri szövetséget, s amikor mindkettővel kudarcot vallott, megszöktette a gyermek Izabellát.
Veszélyes eseménysor, bár még nem végzetes. Szemet szemért, fogat fogért; csakhogy a király királynét csinált foglyából.
Ekkor a testvérek nyílt lázadásban törtek ki, János elfoglalta birtokaikat, és mindkét fél Franciaországhoz fellebbezett. A kavicsok kimozdították helyükből a köveket, megzavarták a sziklák nyugalmát, amelyek viszont egész sziklatömböket rántottak magukkal. A földcsuszamlás egyre súlyosabb, egyre erősebb és sebesebb lett, s a látványosság odavonzotta a tömeget is. Fegyvereseket, akik áthajóztak Angliából, vagy felmasíroztak Kilikiából.
És most vajon mi következik, most, miután elfogyott János türelme? A Lusignanok megint Fülöphöz folyamodnak, követelve, hogy segítsen visszaszerezni földjeiket. És Hugh le Brun ráadásul még egy kívánsággal fog előállni: mentsék meg és szolgáltassák vissza neki Izabellát.
Chinonban a harcias bárók ragaszkodni fognak ahhoz, hogy János állja a szavát, és a barlangjukban csapjon le a testvérekre, legyen az szemétdomb vagy a Louvre-palota. Pokolba Fülöp figyelmeztetéseivel, hogy egy váratlan betörést úgy vesz, mint Franciaország megtámadását. Ha úgy döntött, hogy saját szentélyét ajánlja fel az árulóknak – magára vessen a következményekért.
Marshalt azonban épp ez aggasztotta, mindinkább meggyőződésévé vált, hogy a félszemű, de messzelátó francia számolt a következményekkel, sőt eléjük ment. S ettől a gróf még dühödtebben csapott szét, ahogy utat tört az ajtó felé.
Az elkövetkező hónapokban egymást követték a határvillongások és a szüntelen fenyegetőzések. János bölcsen letett az invázióról, de továbbra is követelte Hugh és Ralf kiadatását. Marshal alig győzte hangoztatni bárótársai előtt, hogy fékezzék türelmetlenségüket, de ezzel csak magára zúdította a vádat, hogy fél, és gyengül az ereje. Az egykor oly hatalmas William Marshalról el sem tudták képzelni, hogy Chinonban óvatosságról papoljon. A régi Marshal mostanra rég Párizsban lenne, ott fájlalná a jobb karját. A kor bizony lelohasztotta az ifjúi tüzet, ez a baj, és csak a kortársai emlékeztek rá, hogy egykor milyen fényesen lobogott. Minél több báró csatlakozott az ügyhöz, annál gyakrabban kérdezték, hogy miért szentel az udvar ekkora figyelmet az Arabnak. Az Isten szerelmére, hiszen még a képe se vall keresztényre.
Télre még több követ rótta az utakat, keletnek épp annyi, mint nyugatnak, tarsolyukban panaszoslevelekkel, érvekkel, ellenkövetelésekkel és visszautasításokkal, friss vádakkal. Angol katonák erőszakot követtek el tíz nőn Blois-ban úgy, hogy a lőtéren lekötözték őket, csuklójukat és bokájukat piaci súlyokhoz erősítették. Francia zsoldosok viszont mélyen behatoltak Touraine-be, ártatlan parasztoknak taposták ki a belét, és csak úgy, en route tűzcsóvát dobtak minden házra. Az angol disznó, a francia dög, az angol, a francia: dög és disznó.
Fülöp volt az, aki újabb fűszert öntött ebbe a kotyvalékba.
A határincidensek sokba kerültek, és ez idáig egyik fél sem tett szert jelentős előnyre. A mérsékeltek próbálkozása, hogy az ellenfelet asztalhoz ültessék, meghiúsult, míg a harcias erők egyre türelmetlenebbek lettek. Ha a helyzet – így vagy úgy – meg nem oldódik, a kardok hamarosan kiszámíthatatlanokká válnak. Eljött az idő, hogy Fülöp behabarja a főztjét, vagy hagyja kihűlni.
Emlékeztette tehát udvarát az egy éve húzódó vitára János és a Lusignanok között, aztán Jánost Párizsba idézte, hogy feleljen a vádakra: leányszöktetés, La Marche törvénytelen megkaparintása, valamint Lusignan és Exoudun kiváló urainak megsértése szerepelt a vádpontok között. A vádakat időközben belepte a por, de ahhoz elegendőek voltak, hogy ennek alapján hozzáláthasson a valódi kihíváshoz.
Az alattomos rajtaütés Moncontournál, La Marche hadüzenet nélküli elfoglalása, a Chinon melletti tisztáson épített csapda, mindez János megbízhatatlanságának a jele. Ezért Fülöp nem érheti be annyival, hogy az Anjou csupán megjelenjen a francia udvar előtt. Hűségét valami kézzelfoghatóbb felajánlással kell bizonyítania: például Falaise és Gaillard hatalmas várait adja át zálogul.
Ragyogóan kitervelt és teljességgel elfogadhatatlan követelés volt. A Chateau Gaillard határ menti erősség, a legfőbb kapu Normandia felé. Oroszlánszívű Richárd agyszüleménye a Dölyfös Vár, és a bárók előbb mondanának le Anglia koronájáról, mint erről.
Fülöp tudta ezt, pontosan ezért követelte a Chateau Gaillard-t.
Falaise jóval öregebb – Hódító Vilmos keze munkája –, de évek óta az Anjou-birtok szívében fekszik. Megint csak szóba se jöhet, hogy átadják a franciáknak. Ha már Falaise várfalára kitűzik a zászlót, miért nem inkább Doverre? Vagy a londoni Towerre? Fülöp tudta ezt, és várta János válaszát.
Amint megérkezett – János dühödten visszautasította az idézést –, beigazolódott a franciák összes gyanúja. A Fakardúnak esze ágában sincs a békére törekedni. Rá is érvényes, amit ő állított a Lusignanokról: nem mer a törvény színe elé járulni. Egy rejtett tisztáson szívesen ólálkodik, akár az ordas farkas. Habzik a szája a gyönyörűségtől, hogy elküldheti falkáját egy kis rajtaütésre. De ha kihívják a szabadba, rögtön eltűnik a szem elől.
Fülöp Ágost jól színlelt jámborsággal haditanácsot tartott. János bűnösnek találtatott, miáltal megszakadtak Franciaország és Anglia történelmi kapcsolatai. Közbe kell lépni, hogy visszaszerezzék La Marche-ot, megvédjék határait, s vele együtt Lusignant és Exoudunt. Kerülni kell a fölösleges behatolást Anjou-területre, de a támadásra támadással fognak felelni. Mindazonáltal őszintén hiszik, hogy János király belátja hibáját, és békét kér, másképp ki a megmondhatója, hol ér véget a háborúság.
Az elmúlt órában az eső fellazította a sziklákat borító vékony földréteget, és a lovak ide-oda csúszkáltak, csüdig merültek a sárba, míg patájuk a mészkőben meg nem kapaszkodhatott. A húsz lovas összehúzta magát a nyeregben, a sáros szegélyű utazóköpeny csuklyáját mélyen a szemükre vonták. Lelassult az iram, poroszkáláshoz hasonlított, és a kísérők parancsnoka azzal a javaslattal állt elő, hogy a következő falunál szakítsák meg az utazást; javaslattal, mivel az özvegy Eleonóra királynénak az ember nem oszthatott parancsokat. A királyné válasza kurta volt, és illett jelleméhez.
– Legközelebb csak Poitiers-ben szállok le a lóról, ha karnyújtásnyira leszek a tűztől. Túlságosan elmerevednek a csontjaim az ilyen hosszú kirándulásoktól...
– Akkor hát várjuk ki a vihar végét...
– ...de most, hogy nyeregben vagyok, itt is akarok maradni. Ne is kísérts, uram. Ha egyszer leszállok, egy hétig nem ülök megint lóra.
– De még tizenöt mérföld van hátra, vagy még több.
– Akkor rajta – felelte Eleonóra –, siessünk. Ha így poroszkálunk, inkább a kor fog megölni, nem az ítéletidő. – Látta, hogy a parancsnok vállat vonva beletörődik, és felhajtotta csuklyáját. Az esőre pislogva azt mondta: – Hallom a gondolataidat, uram. Erőszakos vénasszony, aki fütyül a jó tanácsra. Meg fogja ölni az utazás, de engem kárhoztatnak majd miatta. Ugye, így van?
– Úrnőm, biztosíthatlak...
– De én igazat adok neked. Ha az első megesne, a második kétségtelenül követné. Egyszóval neked is jobb, ha Poitiers-be viszel, mielőtt kiadom a lelkem; csakis így menekülhetsz meg. – Hangjában egy hosszú élet súlya remegett, mégis valami halovány mosoly kísérte a szavait, s ettől a parancsnok is kénytelen volt belátni, hogy biztonságosan el kell juttatnia Poitiers-be. Ha Eleonóra nyolcvanévesen is meg tudott őrizni egy ilyen mosolyt, akkor őt magát is meg kell őrizni.
A menet folytatta útját délnek, és javában vágtatott az esőben, amikor beleütközött a lusignani őrjáratba. Komikus volt az összeütközés, mert mindkét csapat barátnak hitte a másikat, és mentegetődzések közepette próbáltak szétválni. Csak miután újrarendeződtek, és elindultak a csapás két oldalán, akkor fordult meg nyergében az őrjárat egyik tagja, és kezdett el dörmögni: – Alienor? – Aztán társai után kiáltott: – C'est eile! J'en suis surf C'est Alienor! [7]
Az eső sistergése csak fokozta a zavart, mert néhányan úgy vélték, hogy társuk azt kiáltotta: C'est une alliance! [8] Akkor meg minek izgulni? Mi rendkívüli van abban, hogy egy szövetséges őrjárat áthalad az úton? Miért kell ezért ordibálni, halandzsázni, mikor... Micsoda? Alienor d'Aquitaine? Édes Jézusom, hogy örülnének a testvérek, ha újra a kezük közé kaphatnák! És hogy megjutalmaznák azt, aki előállítja?
A lusignaniak megrántották a kantárt, nagy nehezen visszafordultak a keskeny ösvényen, és a zsákmány után vetették magukat.
De ekkorra már őket is azonosították. Eleonóra csapata letért az útról, és a meredek, páfrány borította lejtőn vágtatott lefelé, ki merre látott. Az eső ugyan függönyt vont mögéjük, de a lovak feltúrták a sarat, és nem tart sokáig, míg üldözőik a nyomukra bukkannak. Poitiers még tizenkét mérföld dél felé, és ha ezt az őrjáratot ki is játsszák, vajon hány másik dagasztja a városig tartó utat?
Valami közelebbi menedéket kell találniuk. A lehetőség nyilvánvaló és szűkre szabott volt. Nem messze esik ide Mirebeau vára, azt kell megcélozniuk, és imádkozhatnak Istenhez, hogy el ne vétsék az utat...
Volt közöttük három idevalósi, és a parancsnok rájuk ripakodott, hogy vegyék át a vezetést. Mindaddig, míg a menekülés tart, ez a három lovas íjász határoz az út felől, és olyan parancsot adhat, amilyet akar. Szorongatott helyzetükben ugyan aligha gondolnak erre, de ha túlélik, és eljutnak Mirebeau-ig, elmondhatják társaiknak, hogy ők voltak a megmentők, és szabadon parancsolgathattak Eleonóra királynénak és lovagjainak.
A menet a vezetőket követve átvergődött a völgyön, majd egy sötét, eső korbácsolta tó szélén nyugatnak fordultak, és hátaslovaikat a természetes gázlóknak irányították. Kétszer is előfordult, hogy valaki elvétette a magas földnyelvek irányát, és a mélyvízbe hajtotta lovát. A többiek semmit sem tehettek értük; a szerencsétlenek gyorsan megfulladtak, mert lehúzta őket fegyverzetük súlya. A lovak a földnyelvnek vágódtak, vagy kiúsztak a tóra.
Folytatódott a lidérces vágta. A gázlók kiszélesedtek, és a menekülők újra fák közé értek, kiszolgáltatva ágak és tövisek kénye-kedvének. Az egyik lovast fejbe ütötte egy ág, de olyan szerencsésen ült a nyeregben, hogy a ló mit sem sejtve rohant tovább eszméletlen testével. Az eső és a csapkodó lombok elmosták a hajsza zaját, de ostobaság lett volna azt hinni, hogy lerázták az őrjáratot. Hiszen üldözőiknek is lehet olyan vezetője, aki ismeri a vidéket.
A fák egyre terebélyesebbek lettek, és az összekarcolt, duzzadt képű lovasok megálltak egy pillanatra. Amint a kísérők parancsnoka odaért Eleonórához, elszörnyedt a látványtól, mivel a királynén is meglátszottak a menekülés nyomai. Mindketten tudták, hogy a parancsnok aggodalma mit sem ér; Eleonóra legyintett, és kurtán csak annyit mondott: – Vezess tovább, uram. Nem szeretnék nyílvesszőt kapni a hátamba.
A férfi biccentett, letörölte nedvező sebeit, és a menet újra megindult, hogy a tucatnyi dombhajlat közül megmássza az elsőt. Egyszer a vezetők is elakadtak, vissza kellett fordulniuk. Aztán a lovak kezdtek kifulladni a lejtőn meg a letarolt hegygerincen. Eleonóra megbillent a nyeregben, de rögtön segítségére siettek a kísérő lovagok. Ömlött az eső. Az utazás egyre végtelenebbnek, egyre céltalanabbnak látszott; eleve elrendelt álomnak tűnt, amelyben a társaság ki volt téve a természet valamennyi szeszélyének. Lehet, hogy nemsokára erdőtűzbe kerülnek, vagy megolvadt kősziklák közé, vagy a bőrükön fogják érezni a szél hordta jégszilánkok szúrását. Már rég elgémberedett minden tagjuk az esőtől, összetörtek a lovak zötykölésétől és az ágak korbácsütéseitől, de a haláltól vagy a fogságtól való félelem tovább ösztökélte őket. Szinte elfeledték végcéljukat. Egy mérföldre lehettek, vagy még annyira sem a parányi, védtelen Mirebeau várától. De bármilyen buzgón hívogatta is őket, nem látták semerre, el sem tudták képzelni, hol van. Mielőtt elérik Mirebeau-t, előbb bizonyára bele kell kóstolniuk a világ összes kínszenvedésébe...
A katona, aki elsőként látta meg őket kibontakozni a homályból, nyílvesszőt illesztett a húrra, és riadót kiáltott. A kiáltást továbbadták a falon, és mind több nyílvessző szegeződött a lovasokra. A kapuőrök becsúsztatták kezüket a pajzs bőrpántjába, felemelték a lándzsát, és előrerohantak, hogy elállják az utat. Egy harang is megkondult, hogy riadóztassa a várnagyot és lovagjait; ezek a külön álló öregtoronyból léptek ki, felbőszülve, hogy valaki ilyen időben képes fenyegetni a várat.
A menet lassított, majd megállt. A három vezető fáradtan biccentett egymásnak, aztán kissé kelletlenül várták, hogy a parancsnok előrejöjjön, és átvegye az irányítást. A vezetők közvetlenül még soha nem beszéltek Eleonóra királynéval, de ahhoz eléggé ismerték, hogy tettükért jutalomra számítsanak. Talán nem ma, hisz mindannyian fáradtak. De mihelyt elég erősnek érzi magát, küld egy-két aranyat, és kifejezi köszönetét. Noha élvhajhászok voltak, tudták, hogy az aranyakat emlékként fogják őrizni, és csak akkor költik el, ha italra kell a pénz.
A kíséret parancsnoka elindult Mirebeau várnagya felé. Röviden és a lényegre szorítkozva, csupán néhány szót váltottak egymással, mert egyikük se szívesen hagyta Eleonóra királynét kint az esőben. Akárcsak az imént, amikor az őrszem riadóztatott, most is izgatott kapkodás kezdődött, de ezúttal a kapuőrök védőgyűrűt alkottak a vendégek körül, a helyőrség íjászai pedig az alacsonyan úszó esőfelhőkre vetették tekintetüket. Isten irgalmazzon annak az ártatlan utazónak, aki most akar betérni Mirebeau-ba, mert több tucat nyílvesszőt találna a mellvértjében.
Eleonóra beléptetett a várba. Lovagjai az öregtorony elé vezették, ahol földre segítették, és csaknem kézben vitték be. A sajnálat, a düh, a zűrzavar hangjai kavarogtak a levegőben: sajnálták az öregasszonyt, hogy a csapkodó ágak összekaszabolták, eltorzították az arcát; dühösek voltak azokra a gazemberekre, akik idáig űzték őket, és zavarban voltak, mert a várat készületlenül érte az özvegy királyné érkezése. Gyorsan föl kell szítani a tüzet, kiszellőztetni az ágyakat, és a közeli város vincellérjei is bölcsen teszik, ha legjobb borukból hoznak, de hordószámra ám. Ami a helyőrséget illeti, mivel folyton létszámhiánnyal küszködik, ezúttal is mindenki talpon lesz, hogy őrizze ezt a gyászos, nyirkos éjszakát a lusignani démonoktól. Ha Eleonóra királyné ágynak esik, és meghal... Ha megtámadják és elfoglalják a várat, őt pedig foglyul ejtik... Nos, jobb, ha mindez nem történik meg, és kész.
De az ima és az elhatározás nem volt elég. Túl sok kő lazult meg a külső falon, és túl kevés ember őrizte a tornyokat és a bástyákat. A becslések változtak, bár nem sokat: a helyőrség ki tudna tartani egy napig, kettőig, esetleg háromig. Az összes vár közül, ahol Eleonóra királyné menedéket kereshetett volna, Mirebeau volt a legkevésbé biztonságos.
Míg a királyné sebeit bekötözték, a várnagy és a kíséret parancsnoka egy titkos kamrába vonult vissza, hogy megvitassa a helyzetet. A várnagy – csúf, de bizalomkeltően harcias kis ember – azt javasolta, hogy küldjenek Chinonba vagy Saumurbe segítségért. – Alig harminc mérföld. Ha egy hírnök megállás nélkül vágtat, odaér legkésőbb... Miért rázod a fejed? Chinonban komoly helyőrség van. Magi· a király...
– Várnagy uram, a király hetekkel ezelőtt északra indult. Nem verte nagydobra, nehogy Fülöp vagy a Lusignanok megtudják az igazságot. Itt, messze délen, bizonyára nem hallottatok róla, de a franciák erősen szorongatnak bennünket Normandiában, és János király Le Mans-ba ment, hogy sereget toborozzon. És – tette hozzá magával vitte Chinon és Saumur helyőrségét is. Semmi értelme, hogy hírnököt menesszünk ezekbe a várakba; éppúgy emberhiánnyal küszködnek, mint Mirebeau.
– Jól értelek? – csattant fel a várnagy. – János király kiürítette legerősebb várait, lakóit pedig felvezényelte Le Mans-ig? És ezzel a sorsunkra hagyott? Azt mondod, uram, hogy itthagytak minket?
– Ez idő szerint igen. Segítség csak Le Mans-ból jöhet.
– De az nyolcvan vagy kilencven mérföld.
– Úgy van.
A marcona várnagy az ablakhoz húzódott, megszorította a bőrfüggönyök zsinórját, aztán megfelelő ellenség híján a merev, kicserzett bőröket kezdte püfölni. A vendéghez fordulva azt kérdezte: – És a Lusignanok? Mi a véleményed róluk?
– Fogalmam sincs. Az őrszem ritkán kószál el táborától. Gyanítom, hogy Hugh és Ralf – ha együtt harcolnak – legfeljebb húsz mérföldre lehetnek.
– Gyors vágtában ez egy nap.
A kíséret parancsnoka megnyomogatta arcán a szivárgó sebeket. – Igen – mondta. – Ha megtudják, hol vagyunk, egy nap alatt ideérnek.
– Vagyis az őrjárat, amibe belerohantatok, szerinted idáig követett benneteket?
– Bizonyos vagyok benne. De még ha nem látták is, hogy bevágtatunk a kapun, sejtik, mi lehetett utunk végcélja. Illő tisztelettel, várnagy uram, meg kell mondanom, hogy Mirebeau nem a leghatalmasabb vár, de az egyetlen a környéken. Az őrjárat feltételezi, hogy ide jöttünk, a testvérek pedig mihamar tudni fognak róla.
– Eszerint hajnaltól bármikor várhatjuk a támadást.
A parancsnok egyetértően felmordult, fölöslegesnek érezve a szószaporítást.
Mindenesetre a védők megtettek minden lehetséges óvintézkedést. Nem mintha felmentésben reménykedtek volna, inkább csak értesíteni akarták a királyt, hogy anyját elfogták, ezért elküldtek egy hírnököt északra, Le Mans-ba. Álló éjszaka és egész nap kell vágtatnia, és még ha a király összeszed is egy felmentő sereget, és késlekedés nélkül útnak indítja, akkor is további három napba telik, míg ideérnek. Bármilyen elszántan imádkoznak, Mirebeau öt vagy hat napig védtelen lesz – ami a kitartásra vonatkozó legderűlátóbb becsléseknek is a duplája.
A helyőrség tagjai azzal töltötték az első éjszakát, hogy élelmet és fegyvert rekviráltak a városban. Hajnalra ismét a várfalon belül voltak, és próbálták kiverni a fejükből azt a régi látványt, amikor egy izgatott vadászkutya átrohant az udvaron, és úgy ugrott ki a külső védművekre, hogy közben nem is súrolta a palánkot.
A hírnök elindult észak felé, keresztültört Poitou erdőségein, átkelt az egyik roskatag Loire-hídon, és Anjou hercegségében vágtatott tovább. Az erőlködéstől kidörzsölte a térdét, az egyik falusi istállóban elaludt, míg a savanyú kedélyű lovász felnyergelte a friss lovat. Amikor felrázták álmából, a hírnök észrevette, hogy vöröshangyák csípték össze. Vakarózva, ásítozva továbbnyargalt, mert látta, hogy keleten már világosodik.
A Lusignanok pontosan úgy reagáltak a hírre, ahogy várni lehetett. Elsőnek Hugh le Brunnel, az idősebbel közölték, aki csöndben hallgatta végig az őrjárat parancsnokának beszámolóját. A történet kissé eltért az igazságtól, mert a hírhozó nem szívesen ismerte volna be, hogy lovasai kardtávolságra voltak Eleonóra királynétól. Mint mondta, a csapat váratlanul bukkant föl előttük, de egy mély, esővízzel telt gödör volt közöttük. Ha nincs az akadály, az őrjárat minden bizonnyal foglyul ejtette volna a királynét és kíséretét. így azonban hiába üldözték a menekülőket az erdőn át, a tó körül, a dombokon, mire nyíllövésnyire értek, a királyné bemenekült Mirebeau várába. Itt, Mirebeau-ban találtak menedéket. Alig tizenöt mérföld, ha az ember egyenesen északnyugatnak tart. Mirebeau-ról mindenki tudja, hogy fellazult, gyenge falait gyerekjáték bevenni; a várat az a kutya tette híressé, amely egy ugrással átrepült az udvaron, az öregtornyon és az oromzaton. Rendkívüli állatnak kellett lennie, ha háromszáz lábnyit csak úgy átugrott, de a hír szerint megtette, s még a bőrét se horzsolta fel. Igaz vagy nem, mindegy; Lusignan ura különösebb nehézség nélkül összedöntheti a mirebeau-i disznóólat.
Hugh megköszönte a jelentést, elbocsátotta a hírhozót, aztán testvérével, Ralffal tanácskozott. Hugh dohos sátrába húzódtak be, és az esélyeiket latolgatták a vár és vele együtt Eleonóra királyné megkaparintására. Alig egy óra alatt döntöttek; elhalasztják az általános felkelést, hogy Mirebeau rőzsefalaira összpontosítsák erejüket. Ha Eleonóra királyné még ott van, foglyul ejtik. Kaphatnak cserébe vagy húsz kisebb várat, talán hercegséget, sőt fejedelemséget is. Fülöp nyilván szép árat kínál érte abban a reményben, hogy felhasználhatja János királlyal szemben, a Fakardú pedig bármit megad, hogy visszakaphassa az anyját. Földet, címet és gazdagságot fog ajánlani, de az is lehet, hogy lemond Izabelláról, hiszen köztudott, hogy valamennyi Anjou jobban szereti az anyját, mint a feleségét. Ha tehát megkaparintják az öreg Eleonórát, hatalmat kapnak a kezükbe, amelyet a nyugati világ két legnagyobb uralkodója ellenében játszhatnak ki.
Valamikor éjfél előtt tüzek lobbantak a sokat vitatott La Marche tartomány egyik fennsíkján, és a testvérek serege erőltetett menetben megindult északnyugatnak. Ahogy útjuk végéhez közeledtek, látták, hogy körülöttük világosodik az ég.
A vérző, kimerült hírnök folytatta útját északnak Anjou-n, majd Maine-en át. Kétszer megállt, hogy lovat váltson, egyébként majdnem tizenhat órája nyeregben volt. Nem tudta megmondani, mekkora távolságot tett meg, azt se, hogy a legrövidebb utat választotta-e Le Mans-ba, bár ez valószínűnek látszott, mert akárhányszor krákogva megkérdezett egy parasztot vagy szembejövő utast, az bólintott, és északnak mutatott, jóllehet kissé idegesen pislogott a habzó szájú lóra és lovasára.
Az izzadság és a köpeny dörzsölése elfertőzte a hangyacsípéseket, ezért az utolsó állomáson vett két fiaskó karcos bort. Mire az egyikkel végzett, sikerült eltompítania érzékeit, és mindjárt könnyebben esett a nyeregben ülés; trágár versikéket szavalva ügetett tovább. Az esőt már rég maga mögött hagyta, most a perzselő augusztusi naptól gőzölögni kezdett a ruhája, és egyre jobban égette a fejét és a nyakát. Időről időre megpaskolta az övén lógó bőrerszényt. Hacsak nem issza magát olyan részegre, hogy leesik a lóról, ha nem kap vérmérgezést, napszúrást, vagy kést a hátába valami útonállótól, akkor átadja a mirebeau-i várnagy levelét Jánosnak, Anglia királyának, Le Mans-ban...
A város ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt. Létrákat egy zsúpkészítő udvaráról hoztak, kettesével összekötözték őket, hogy elérjék a külső fal magasságát. A kovácsműhelyben durva csáklyázóhorgokat csináltattak, megmerítették a hűtővályúban, és a kötelek végére erősítették őket. Találtak egy megrakott szénásszekeret is, a kádár pincéjéből pedig kis szurkos hordók kerültek elő. A hordókat a szekérre rakták, majd széthasították, hogy a szurok befolyjon a széna közé. Az ajtókat letépték sarokvasukról, és elvitték a vár irányába. Gerendát, karót az összedöntött fészerekből szereztek. A szekeret végül felhúzták az úton, amely a barbakánkapuhoz vezetett.
Mirebeau vára egykor elszigetelten állt, de ahogy nőtt a város, a házak egyre közelebb kúsztak a falakhoz. Mostanában alig húsz yard választotta el a barbakánkaput a legújabb épülettől, így Hugh íjászai felmászhattak a tetőkre vagy a tornácon vethették meg lábukat. Hugh intésére nyílzáport zúdítottak a kapuőrökre, mialatt a többi íjász ajtóval, fészergerendákkal felfegyverkezve kirohant a fedezékből. A gerendával megtámasztott viharvert ajtók pajzsként szolgáltak, hogy mögéjük guggolva felhúzhassák íjaikat, vagy kijavítsák az elpattant húrt. Miután elkészültek, kihajoltak a pajzs mögül, és kilőtték nyilaikat a védőkre.
Azután a lovagok következtek: kardjukat még hüvelyben tartva, magasra emelték a levélforma pajzsot, és döngő léptekkel közeledtek a kapu felé. Kard helyett karót, fakalapácsot szorongattak, és kétrét hajtott kötelet húztak maguk után. Míg az íjászok leszorították a kapuőröket a lőréssel tűzdelt párkány alá, a lovagok a kapu két oldalán karókat vertek a földbe, aztán átvetették rajtuk a kötelet. Néhány várvédő, dacolva a nyílzáporral, éles kovaköveket taszított le, s a kőomlásban három lovag lelte halálát. Társaik elvonszolták őket, és a kapu előtti téren csak a kőkoloncok meg három szilánkokra tört pajzs maradt. A lovagok megragadták a kötél egyik végét, és ügyelve, hogy a póznák körül feszes maradjon, húzni kezdték hátrafelé.
Hugh és Ralf az úton vártak. A kötél másik vége a szénásszekérhez volt erősítve, s mihelyt a kacsázó léptekkel haladó lovagok lőtávolon kívül értek, újabb harcosok rohantak elő, hogy segítsenek nekik. Ekkor Hugh elkiáltotta magát: – Rajta! Gyújtsátok meg! –, és égő fáklyák röppentek a szurokkal átitatott szénára. A szekér egy pillanat alatt lángra lobbant, és a testvérek csapata a kötelet vonszolva megindult a várral ellentétes irányban.
A barbakán alatt a kötelek remegve siklottak a karók körül. A Lusignanok harsogva biztatták embereiket, és a szurokfelhőbe burkolt szekér előregördült. A füst megtorlódott a házak között, aztán szétterült, ahogy a szekér kiért a húszyardnyi szabad térségre. A kapuőrség irtózva meresztgette a szemét, vagy azon igyekezett, hogy kihajolva eltalálja a karókat egy kőkolonccal. De így könnyű célpontjai lettek Hugh íjászainak.
A szekér iszonyú sebességgel vágódott a kapunak. A súlya is elég volt, hogy porrá zúzza a szegekkel kivert, széles deszkákat, de egyelőre látni se lehetett, mekkora pusztítást végzett, mert az égő széna, a szurok és a hordódongák robbanása mindent eltakart. A kapu egy szempillantás alatt lángra kapott, és a felfelé kúszó füst elvakította a védőket. Nem maradt más választásuk, mint hogy elhagyják a barbakan tornyait, és az alacsonyabb falakon vessék meg lábukat. Ám ekkorra már biztosan feszültek az első kampós végű horgok a párkány belső szélében, és az első ostromlétrák is helyükre kerültek.
Az ötletes vontatókötéllel a támadók kettős célt értek el. Pontosan a kapunak vezethették a tüzes szekeret, és a házak védelmében a szekeret húzó férfiak is sértetlenek maradtak.
Mostantól azonban az ütközet több véráldozatot követelt. Egy óra alatt az ostromlétrákról huszonhárom lovag zuhant le holtan vagy megsebesülve, tizenkettőt pedig a falon vagy a várudvaron öltek meg. Egy visszapattanó parittyakő Exouduni Ralfot is eltalálta, de mivel a kő már elvesztette lendületét, épp csak felhorzsolta a fenekét, bár ezt Ralf sértésnek érezte. Hugh viszont pajzsával hencegett, amelybe három félbetört szárú nyílvessző fúródott.
Az ostrom során meghalt számos lusignani íjász, de az eltévedt nyílvesszők vagy a túl messzire hajított kövek ártatlan városiak életét is kioltották. Összesen harminc vagy negyven embert veszítettek a támadók, ami elég olcsó győzelemnek számított. Délre bevették Mirebeau külső védműveit, és tíz ember kivételével lekaszabolták a falakon lévő őrséget. Már csak a rozoga öregtorony volt hátra, de azt várárok se védte.
A tíz fogoly a vallatás során elárulta a testvéreknek, hogy Eleonóra királyné azóta is bent van, és hogy egyetlen számba jöhető megmentője egész udvartartásával Le Mans-ban székel, innen nyolcvan mérföldnyire. A kínvallatás során azt is beismerték, hogy a múlt éjjel futár indult Mirebeau-ból János udvarába. Fájdalomtól elkínzott arccal kinyögték, hogy még nem érhetett oda, és igen, a Fakardú üvöltözni fog, igen, igen, tombolni és bukdácsolni magas sarkú cipőjében. Igen, igaz, hogy sereg nélkül nem merészel délnek indulni, igaz, hogy legalább három napba telik, míg a nehézkesen mozgó hadak ideérnek. Igen, igen, a király túlságosan messze van, az út sokáig tart, és későn fog ideérni. Igen, ők is úgy vélik, hogy Mirebeau semmiben nem reménykedhet.
Hugh és Ralf a tűzszaggatta barbakán kapuboltja alatt állt. Bort ittak, és az öregtorony tömbjét tanulmányozták. Ralf a farát dörgölve Hugh-re vigyorgott: – Jobban tennénk, ha nem álldogálnánk itt, bátyám.
– Idáig úgyse ér el a nyílvessző.
– Az nem, de egyikünk se szeretné, hogy rádőljön a kapu. Nézz rá. Egy derekas szellentés porrá zúzza. Odébb ment, a szellemességén nevetve. Hugh egy pillanatig figyelte, aztán fejét csóválva utánament a várudvarra. Ennek a Ralf kölyöknek olyan a fantáziája, akár egy pöcegödör, de a katonák imádják, és van még bőven idő, hogy tisztességre tanítsa. Akárcsak Mirebeau elfoglalására – van idő bőven.
Beüzentek a várnagynak, hogy alkonyatig adja át az öregtornyot, és szolgáltassa ki az özvegy Eleonóra királynét. A várnagy azt felelte, hogy pár poitou-i bandita kedvéért nem fog lemondani sem házáról, sem annak lakóiról.
– Ilyen útonállóktól hemzseg a környék. Ti ketten meg, lehet, hogy nemesnek születtetek, de egy gonosztevő alamusziságán is túltesztek. Parádéztok, akár a vadászkopók, pedig kóbor kutyák vagytok. Ott az ól a kapu mellett, a szag után rátaláltok.
Szürkületkor a testvérek ötöt felakasztottak a foglyok közül. Aztán hajnalig haladékot adtak a várnagynak azzal, hogy reggel felakasztják a másik öt katonát is, öt városi polgárral együtt.
Hugh úgy vélte, hogy mostanra valószínűleg elért a futár Le Mans-ba, és átadta a segélykérő üzenetet. A Fakardú a fogát csikorgatja, és fel-alá kóvályog az udvaron, vagy a hadvezéreivel rikoltozik, hogy állítsák elő csapataikat, szereljék föl a.z ostromgépeket, szedessék össze az ellátmányt, az élelmet, a fegyvereket és a bort. Bor nélkül, szélfogó sátor és ragyogó öltözetű trubadúrjai nélkül soha nem indult útnak. De még ha elindulna is, Le Mans határán túl egy lépést se merne tenni felfegyverzett lovagok gyűrűje nélkül, amely széltében tíz ember, hosszában fél mérföld. Ó, persze, eljön, hisz a fejébe vette, hogy megmenti anyját, de a Szűz Máriának sem sietne segítségére, ha előbb nem biztosítja magát kellőképpen.
Hajnalban a lakótorony ajtaja zárva maradt: öt polgárt kirángattak az ágyából, és felakasztották a falról leszedett őrökkel együtt.
Hugh és Ralf ismét a kapu közelében tanácskozott; Ralf ötlete volt, hogy gyújtsák föl az öregtornyot. – Minek töltsük az időt? Rakass egy halom rőzsét az ajtó elé, és előbújnak, mint a patkányok a süllyedő hajóról. Azt hiszed, engedi a várnagy, hogy Eleonóra megégjen? Hallgass ide. Egyet szippantanak a füstből, és már ki is ürül ez a roskatag torony. Bízd rám, bátyám. Én majd ráveszem a vénasszonyt, hogy nyakába kapja a szoknyáját.
– Kétségtelen – bólintott Hugh –, de előbb figyelmeztetjük őket. Ne feledd, hogy Eleonóra csak addig érték, míg él. – Ralf kemény, mohó arcát figyelte (hogy örülne, ha felgyújthatná Mirebeau-t), majd azt mondta: – Láttam már ostromtüzet; olyat is, amelyet nem tudtak kordában tartani. Ez az öregtorony nem több, mint egy kémény; a gerendák, a padlódeszkák szárazak, mint a pelyva. Ha csak egy kis hibát is elkövetsz, mindent elnyel a tüzed, és legfeljebb Eleonóra csontjaival kereskedhetünk. Kivételes asszony ő, Ralf, de még nem szent. Jobb, ha élve hagyjuk, és úgy adjuk el Jánosnak vagy Fülöpnek.
– Előbb figyelmeztetni akarod őket? Nagyon jó. Vagyis előbb üzenünk, aztán tüzelünk... mit szólsz hozzá, bátyám?
– Rendben van – mondta Hugh. – Vagy kiűzzük, vagy kisütjük őket.
Ezt már Ralf is szerette. Előreküldött egy szószólót, akit póznához erősített fehér vászon védett; tőle tudták meg az öregtorony lakói, hogy szürkületig meg kell adniuk magukat. Ez esetben tisztességes bánásmódban lesz részük, és az életüket is meghagyják. Még a várnagyét is, aki olyan bőkezűen osztotta a sértéseket. A banditák nem vágják el a torkát, még a kóbor kutyák sem jönnek elő az ólból, hogy széttépjék. Csak a nyelvét és karjait metélik le, hogy tanuljon egy kis jó modort.
Amennyiben nem jönnek elő, lángok fogják helyettesíteni a lenyugvó napot. Figyelmeztették őket.
A felségsértő találós kérdés így szólt: „Reggel ökröt hág, éjszaka fészekben pihen, de még soha nem láttad mezőn vagy gyümölcsösben; mi az?”
Gyatra vicc volt, de aki tudta a választ, csúfondárosan elvigyorodott rá. János király volt az, aki reggel ökörbőrből készült sarokra hágott, éjszaka a Sólyom fészkében pihent, de a harcmezőt még sosem hódította meg, még sosem szedte le a győzelem gyümölcsét.
A rejtvény, még ha titokban is, de széles körben terjedt, és úgy tűnt, hogy egyelőre nem is avul el. A királyból hiányzik Oroszlánszívű Richárd nagysága és vonzereje. János tolvaj, aki ellopta egy másik férfi jegyesét. Gyáva, mert távolmaradt a rajtaütéstől és a harcmezőtől. És végezetül egyeduralomra tör, holott se áttekintése, se stratégiája nincsen.
A lusignaniak ugyancsak meglepődtek tehát, amikor a vártnál két nappal korábban egy csapat Anjou-lovag élén Anglia királya bevágtatott Mirebeau kapuján.
A testvérek nem is tartózkodtak egymás mellett. Exoudun a keleti falnál előrontó fegyvereseket irányította, akik rőzsét raktak halomba az öregtorony kapujában. Egyikmásik kereszt alakú lőrésből időnként nyíl röppent feléjük, de hiába, hisz a védőknek semmi reményük nem volt már, hogy sikerül elijeszteni a támadókat. Ralf íjászainak eszébe se jutott, hogy válaszoljanak; hamarosan úgyis kifüstölik a patkányokat.
A barbakánkapu közelében egy hosszú, kecskelábú asztalt állítottak fel; Hugh és vezérei tárgyaltak mellette arról, hogy hol lehetne legjobban elrejteni Eleonóra királynét. Ralf élvezte, hogy tüzet rakhat, Hugh azonban meg volt győződve róla, hogy az öregtorony kapuja bármely pillanatban kinyílhat, és megjelennek a védők, hogy békét kérjenek. És akkor mihez kezdenek a Fakardú anyjával?
Azt egyhangúan leszavazták, hogy Eleonórát egy várban tartsák fogva, mivel János is, Fülöp is felvonultatná ostromgépeit, s ezekkel a legerősebb fal sem tudja felvenni a versenyt. Nem; a válasz csakis a titoktartás lehet, nem pedig az erőfitogtatás. Valami félreeső helyre kell rejteni: egy kis udvarházba vagy malomba Poitou egyik távoli csücskében, ha kell, egy hegyi barlangba. Valahova, ahol nem kell megvédeni, mivel soha nem találnak rá.
Hugh elfogadta a tanácsot, és lábát az asztalon nyugtatva, a sötétszürke égből alágördülő mennydörgést figyelte. Számos őrt helyezett el a falakon, akik a máglyarakás előkészületeit nézték. Hamarosan besötétedik, s akkor pedig Exoudun ura emlékeztetni fogja le Brunt, hogy ideje meggyújtani a tüzet. Egy-két őr bosszús ábrázattal tekingetett az égzengés irányába; attól féltek, hogy a közeledő vihar eloltja a lángokat.
Pedig eltűnődhettek volna azon, hogy Mirebeau fölött felhőtlen az ég, és villám se cikázott át a horizonton. Elgondolkozhattak volna azon is, hogy a mennydörgés nem erősödött, és nem szűnt meg, csak egyre közelebbről hallatszott.
A hosszú asztalon egy ónkupa a tányérnak koccant. Egy Pajzs, amelyet valaki a kaputoronynak támasztott, eldőlt.
Hugh felnézett az égre, aztán lekapta lábát az asztalról, és tenyérrel nehezedett rá. Súlyától megremegett a fa, amikor azt mondta: – Nem úgy zeng, mint szokott. Ez nem mennydörgés! – Ellökte magát az asztaltól, társai pedig elkomorodva kapták fel fejüket, vagy követték példáját. Aztán rájöttek az igazságra. Hugh riadót kiáltott, a vacsorázók felugrottak az asztal mellől, és kardjuk után kaptak. Ralf látta őket, hallotta bátyja figyelmeztető kiáltását, és futni kezdett az udvaron át. A fegyveresek előbb tétováztak, aztán utána özönlöttek; a falon őrködök is megfordultak, és felüvöltöttek az eléjük táruló látványtól.
Hugh le Brun épp akkor ért a tűztől elcsúfított kapubolthoz, amikor az első ló benyomult rajta. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott, de Hugh egy pillanattal azelőtt, hogy a paripa széles szügyével hátrább taszította volna, felismerte a lovast, Angliai Jánost, akinek kétnapi járóföldre kellett volna lennie, s aki még életében nem vezetett rohamot. Bárkit el tudott volna képzelni, bárkit, Jánost kivéve, mert ellentmondott a józan észnek, hogy a Fakardú az első vonalban tűnjön föl. Mégis János volt az, aki mintegy végszóra, a kapuban találkozott esküdt ellenségével, Lusignan urával.
Idő és távolság olyan egybeesése volt ez, ami több, mint puszta véletlen. A legelemibb Anjou-vonást cáfolta meg, hiszen a világ vélekedése szerint János léptetne be utolsónak Mirebeau kapuján, vagy, ami még valószínűbb, ki se tenné a lábát Le Mans-ból. De hogy tudott megtenni egy nap és egy éjszaka alatt több mint nyolcvan mérföldet, hacsak nem varázslattal? Létezne olyan varázsige, amely képes a farkast oroszlánná változtatni? Egy sem lehet elég erős ahhoz, hogy egy ilyen teremtménybe, mint János, bátorságot csepegtessen, még ha maga az ördög olvassa is rá.
A paták dübörgése betöltötte az udvart. Háromszáz lovas követte a királyt, és a kapun bejutva szétszóródtak, hogy letapossák az ostromlókat. Nem irgalmaztak a közkatonáknak, és napnyugtára végeztek a lusignani sereg felével. János leszállt a lóról, és fel-alá járkálva, vaktában kaszabolta a halottakat és a sebesülteket. Lehet, hogy eközben saját embereiből is megölt néhányat, de senki sem érzett bátorságot hozzá, hogy útját állja. Egyre Eleonóráról ordibált, hogy mit fog csinálni, ha baja esett vagy meghalt. A saját élete is veszélyben forgott, mert az udvaron teljes káosz uralkodott, és még számos lusignani íjász szabadon volt. Nyílvesszők röppentek a sötétben, és aki idáig halottnak tettette magát, most a végsőkig elszántan felugrott, hogy meneküljön. Néhányan, akiket korábban elfogtak, elrejtett tőrökkel rontottak fogvatartóikra, egy fanatikus csoport pedig visszahúzódott az öregtorony lépcsőjéig, hogy meggyújtsa a farakást. Egy tucatnyi Anjou-lovag végzett velük, a rőzsét pedig elvonszolták az ajtóból.
Exouduni Ralfot bekerítették, bár nem mindjárt tudták lefegyverezni. Kivont karddal, hátát a falnak vetve, cifra átkokat szórt a lovagok félgyűrűjére. Bal keze élét megvágták, és most a szájához emelte, hogy megnyalja a sebet. Groteszk húsevő állatra emlékeztetett, mert az ajka és az álla vértől fénylett. – Na, gyertek, piszkok, mindenki megkapja a magáét! Hatan jöttök? Még mindig nem vagytok elég erősek? Vagy azért nem mozdultok, mert féltek, hogy ijedelmetekben kiürül a hólyagotok? Gyertek csak, lépjetek előbbre, legalább hárman túlélitek az összecsapást, és... Ó, Istenem, szerintem valamelyikőtök már be is csinált...
Rég megelégelték a sértéseit, de szigorú parancsot kaptak, hogy a Lusignanokat élve kell kézre keríteniük, és várták, hogy előálljon valami rangosabb főúr. Bár, ha hamarosan fel nem bukkan, talán hiába jön...
A felmentők kiűzték az ellenséget a sáncokról, a várudvar alsó végéből, már jó néhány fáklya égett a falikarokban és a háromlábú állványokon. Hugh le Brun semmit sem látott a harcból, mert az összeütközéskor János lova nekilökte a kaputorony falának, és a második ütéstől elvesztette eszméletét. Szerencsére a királynak eszébe se jutott, hogy visszamenjen, és végezzen vele, s így Lusignan ura csak a sajgó mellkasa és a megdagadt füle miatt szenvedett. Mozdulatlanul feküdt a földön, de kardjától, övétől, csizmájától megfosztották, és három lelkiismeretes lovag őrködött fölötte. Egyszer próbált megmozdulni, de visszaesett, és a kardlap ütésétől zsibbadni kezdett a karja. A férfi, aki megütötte, azt mondta: – Uram, a sebeidért nem kell felelnünk. Annyit kapsz, amennyit csak akarsz. Életben kell tartanunk, ennyi az egész. Csak ezt kötötték a lelkünkre.
Harminc yarddal odébb Ralf még egyre a bűz miatt panaszkodott, aztán a mondat közepén elhallgatott. William Marshal tört utat a félkörbe, és a két férfi egymásra nézett. Ralf véres képén megdermedt a vigyor, Marshal arca hűvös maradt.
– Vége, Exoudun. Dugd hüvelybe a kardod.
– Ki az? – hunyorgott Ralf. – Ó, persze, az Arab. Alig látlak a sötétben, annyira hasonlítasz egy iszlám disznóhoz. Nos, Arab gróf, nem hittem, hogy ilyen gyorsan ideértek. Hogy tudtatok ekkora utat megtenni? – Még be sem fejezte, amikor kardját Marshal mellének szegezve előrelendült. A hangszíne sem változott, csak az arckifejezése keményedett meg, de Pembroke grófja már mozdult is hátra. Miután eléggé hátrahúzódott, hogy ellenségét kibillentse egyensúlyából, a saját kardját két marokra fogva félreütötte Ralf pengéjét. Megbizonyosodva róla, hogy sikerült, elindult Ralf felé, és úgy szegezte előre a kardmarkolat gombját, mint egy faltörő kost. A gomb egyszerű vasgombát formázott, és Marshal arra használta, hogy betörje vele Ralf orrát. Exoudun ura felhördült a fájdalomtól, képtelen volt visszatartani a hirtelen feltörő könnyeket, s ismét nekitántorodott a falnak. Érezte, hogy karját megkötözik, a kardot kicsavarják a kezéből, aztán meghallotta Marshal mély, könyörtelen hangját: – Most már hidd el, Exoudun. Vége. Amíg csak élsz, börtönben fogsz sínylődni, de emlékezz, hogyan végződött a számodra. Rajtatok ütött és lefegyverzett benneteket... egy disznó.
Elfordult, kardját visszadugta a hüvelyébe, és indult, hogy megkeresse a királyt. A foglyukat őrző lovagok pedig hálát adtak Istennek, hogy nem tettek semmit, ami kihozta volna a sodrából Marshal grófot. Lehet, hogy öreg – évekkel mérve valóban az –, és aki nem látta ütközetben, azt gondolhatja róla, hogy vézna és fonnyadt. Pedig nagy bolond, aki ilyet állít. Bizonyság rá Exoudun, meg a betört orra.
Mirebeau ostroma véget ért. A foglyokat összeterelték, két csoportra osztották, az íjászokat és a közkatonákat a várudvar közepére hajtották, a lovagokat és nemeseket a barbakánkapu közelében gyűjtötték össze. Az utóbbiak jóval többen voltak, mert alig egy maréknyi gyalogos maradt csak életben. Váltságdíj szempontjából érdektelenek, azzal meg senki nem fog veszkődni, hogy hűségesküt csikarjon ki tőlük. A lovagokat még csak elhelyezik, de a többit hajnalban felakasztják, vagy megcsonkítják és szabadon eresztik. János szemszögéből nézve, mindkét esetben jobban járnak, mint megérdemelnék, mert nemcsak a korona ellen támadtak, hanem imádott anyja ellen is. Tudja az egész keresztény világ, milyen közel áll egymáshoz a király és az özvegy királyné, még ha a látszat olykor csal is...
Felzúduló éljenzés közepette anya és fia megölelte egymást az öregtorony lépcsőjén.
A marcona várnagy egyórás késedelmet okozott, mert nem engedte ki Eleonórát, míg meg nem ígérték, hogy végigkutatják az összes őrszobát és melléképületet. – Ismerem a várat – mondta –, tudom, hol lehet elbújni. Vessetek fáklyát a latrina aknájába. Hányjátok szét vasvillával az istállóban lévő szénát. Ellenőrizzétek, nem furakodtak-e be saját embereitek közé, akkor majd kiengedem a királynét. De nem teszem ki valami felbőszült gyilkos kénye-kedvének.
– És szerinted hány gazembert találunk, aki abrakos tarisznyának vagy Anjou-nak álcázza magát?
– Fontos a szám, felség, ha az több a nullánál? Végül is felfedeztek három lusignani íjászt, kettőt közülük fegyveresen.
János meglepődött, aztán reszketni kezdett a megkönnyebbüléstől; Mirebeau várnagya pedig egy hónapon belül hűbérbirtokot kapott Touraine-ben, Anjou-ban és ráadásnak az angliai Kent grófságot. A király úgy vélte, az ilyen embert nem lehet eléggé megbecsülni, amikor olyan kevés van belőlük a földön.
Egy nyíltszíni ölelés tökéletesen kielégítette volna Eleonórát, de János valósággal rátapadt, mert hinni akarta, hogy a szeretet hajtotta anyja megmentésére. Tudta, hogy a józan ész mást mondana, de most nem akart rá hallgatni.
Az özvegy királyné sokkal kevésbé tartozott fiához, mint az angol nemességhez. Ők imádták Eleonórát, és soha nem bocsátották volna meg, ha kiszolgáltatja anyját a Lusignanok kényének. Nem a fiúi rajongás kergette ide Le Mans-ból, nem ezért vágtatott be elsőként Mirebeau kapuboltja alatt, hanem mert tudta, hogy Eleonóra királyné népszerűbb annál, semhogy elveszíthesse, és tudta, ha anyját elveszíti, vele együtt hamarosan odalesz a trónja is.
A tények azonban új és hízelgő megvilágításba helyezték János királyt, hiszen ő volt a felmentés legfőbb kitervezője, δ is vezette a kezdet kezdetétől. Egy ideig legalábbis nem Fakardú lesz a gúnyneve.
Elengedte Eleonórát, hátralépett, és hirtelen dühbe gurult a látványtól. Eleonóra arcán még mindig látszottak az ágak korbácsütései, szeme besüppedt a fáradtságtól. Micsoda vadállat az, aki képes keresztülhajszolni az erdőn egy nyolcvanéves asszonyt, beűzni egy öregtoronyba, aztán tüzet rakni az ajtaja előtt? Volna olyan szörnyeteg, aki mindezt megteszi, és még kereszténynek meri nevezni magát?
– Ej, ej – szólalt meg az anyja –, ne vágj olyan elkeseredett képet. Igazán nem fáj semmim, az arcom meg évek óta ilyen. De vigyázz, mert a kíváncsiságom töretlen. Tudni akarom, hogy vittétek véghez ezt a rendkívüli feladatot. Valóban Le Mans-ban voltatok?
János fölemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni Eleonóra arcán a sebeket, aztán azt mondta: – Igen, ott voltunk. Le Mans a hadsereg gyülekezőhelye. Hiszen tudod, a franciák betörtek Normandiába, és most arques-i és driencourt-i várainkat fenyegetik.
– Erről majd később – intette le Eleonóra. – Előbb a felmentésről mesélj. Hogy tudtatok például teljes fegyverzetben ilyen gyorsan ideérni? Egy nap s egy éjszaka alatt, amikor a futárnak is ennyi idő kellett? Lehetséges, hogy csapatod ugyanolyan gyorsan haladt, mint egyetlen lovas?
János már nyitotta a száját, aztán hang nélkül be is csukta. Nem képzelt, nem is tapasztalt még életében a maihoz fogható sikert, és esze ágában se volt, hogy elherdálja meséjét. Újra felülkerekedett benne a józan ész, tudta, ha elmondja, hogyan történt, Eleonóra nekidől az ajtófélfának, mosoly ül ki az arcára, és egy szavát sem fogja elhinni. „János képtelen rá, hogy ilyesmit eltervezzen; meg se fordulna a fejében. A hazugsághoz van esze, de semmi másban nem ilyen leleményes. Nem, ezt a fiam nem főzhette ki. Még az íze sem emlékeztet rá. Túl zamatos.”
Richárdnak persze elhitte volna; a kedves Richárdnak mindig hitt. Senki sem kételkedett az Oroszlánszívű szavában, mert egy ilyen hős képtelen lenne hazudni. Nem úgy az Oroszlánszívű öccse, nem úgy az ordas farkas. Ha azt akarja, hogy higgyenek neki, előbb találnia kell valakit, aki kezeskedik a történetért, egy szeplőtelen hírnevű férfiút, akit ráadásul Eleonóra is nagyra tart.
Volt egy kézenfekvő jelölt.
– Nos? – biztatta az asszony. – Elmondod, hogy hajtottátok végre?
– Igen – bólintott a fia –, de egy szemtanú jelenlétében. A múltban számos olyan dolgot meséltem, ami nem volt egészen igaz, de ezúttal látni akarom, hogy meggyőztelek-e. Túl jó történet ahhoz, hogy csak úgy elherdáljam. – Aztán, mintha témát váltana, azt mondta: – Szeretnéd látni egyik régi barátodat, asszonyom? Idehívom, hogy...
– Kit hívsz ide?
– ...hogy tanúsítsa az igazságot.
– De kit, János?
– Természetesen Marshal grófot. Tudjuk, hogy rajong érted, és neked is mindig volt számára egy kis hely a szívedben, igaz, asszonyom? – Diadalittas arcán inkább önelégült vigyor, mint mosoly tükröződött. Ismét magához ragadta a kezdeményezést. Most már hinni fog neki az anyja.
Eleonóra ugyan próbálta elkendőzni érzelmeit, de nem sikerült. William Marshal, akit oly sok éven keresztül pártfogolt, a nyurga ifjú lovag, aki egyszer megmentette az életét, s később kiszabadította tizenhat éves fogságából, amit férje, Henrik király mért ki rá. Ó, hát persze hogy szeretné újra látni Marshalt. Hogy is hívták... az Arab? Igen, csodálatos lenne, ha Marshalt, az Arabot idéznék meg tanúnak János győzedelmes történetéhez.
– Feltétlenül hívd ide – felelte. Aztán hangja megremegett, és könyörgőre fogta: – Az Isten szerelmére, János! Hozd ide, kérlek!
Mialatt a felmentők átfésülték a várat, hogy ott maradt gyilkosok után kutassanak, Pembroke grófja listát állított össze a rangosabb foglyokról. Egyenként vezették őket a hosszú, kecskelábú asztal elé – amelyről időközben eltűntek a kupák és a tálak –, hogy valljanak rangjukról, címükről és birtokaikról. Ilyenformán felbecsülhették valamennyiük értékét a váltságdíj megállapításához. Jó néhány hónapba telik, míg ellenőrzik a vallomásokat, de ha elkészülnek, majd felajánlják foglyaiknak, hogy váltsák ki magukat. Lesz, aki mindenét elveszti így, és nem marad más választása, mint hogy beszegődjék valamelyik kisebb báró szolgálatába, vagy beáll egy keresztes hadba, hogy Keleten próbáljon szerencsét. De akkor is jobb szegényen és szabadon élni, mint lassan megvakulni valamelyik föld alatti várbörtönben.
Mondani sem kell, hogy ezt az ajánlatot nem kapták meg Lusignan és Exoudun urai...
Amikor a foglyok megadták az első, hevenyészett felvilágosításokat, újabb gondolkodási időt kaptak, hogy tovább elmélkedjenek birtokuk nagyságáról és azokról az ingóságokról, amelyeket feleségük vagy a család kezel. No meg a kincsesládájuk tartalmáról. Aztán pedig a barátaikról, akiket rá lehet venni, hogy járuljanak hozzá a váltságdíjhoz. Reggelig törhetik a fejüket, de Marshal figyelmeztette őket, milyen veszélyekkel jár, ha csalni próbálnak.
– Ostobaság lenne, és talán végzetes, ha alulbecsülnétek magatokat. Csak azt ne képzeljétek, hogy János király puszta tévedésnek fogja tekinteni mulasztástokat; inkább annak tekinti, hogy megpróbáltátok becsapni, s ennek értelmében cselekszik majd. Vagyis, ha van eladó lovatok, írassátok fel. Ugyanez vonatkozik földjeitek járadékára, asszonyotok karpereceire, a falon lógó kárpitokra. Minden szavatokat ellenőrizzük, aztán újra ellenőrizzük, és keserves dolga lesz annak, aki indokolatlanul szegénynek tünteti föl magát.
Sebhelyes, kifejezéstelen arcukba meredt, aztán folytatta: – A legtöbben közületek már Richárd uralma idején is viseltek nemesi címet, és aki igazán jól ismerte a királyt, emlékszik rá, hogy az Oroszlánszívűnek rögeszméje volt a pénz. Higgyetek nekem, ha azt mondom, hogy ez amolyan családi vonás.
Ε baljóslatú megjegyzéssel hagyta ott őket, hadd kotorásszanak emlékezetükben, aztán döntsenek, hogy be akarják-e csapni János királyt vagy sem. Alighanem úgy fognak dönteni, hogy inkább nem.
Marshal már korábban közölte a királlyal, hogy a Lusignan testvéreket sértetlenül őrizetbe vették. Azt nem említette, hogy Hugh-nek egy kő leütötte a fülét, vagy hogy Ralfnak betört az orra, mert János úgyis csak azt akarta tudni, hogy az árulók annyira épségben vannak-e, hogy kegyelemért könyörögjenek. Ezek után a hadvezér a listának szentelte figyelmét, amiből csak akkor nézett fel, amikor Eleonóra királyné jelent meg a fáklya fénynyalábjában. A Le Mans-ból érkezett lovasok nem hoztak írnokot, így Marshal maga jegyezte fel a neveket és ingóságokat, neki kellett homokkal felszárítani a tintát. Amikor végzett – és elmondta figyelmeztetését a zord képű foglyoknak –, az öregtorony irányába indult. Már hallótávolságon belül volt, amikor Eleonóra azt mondta:
– Az Isten szerelmére, János! Hozd ide, kérlek!
A király megfordult, hogy elküldje egyik testőrét, de meglátva a közeledő Marshalt, azt mondta: – Nem csoda, ha rajongsz érte; itt van, mielőtt a visszhang elhalna. – Aztán félrehúzódott, és kedvtelve figyelte a két öreg barát találkozását.
– Mi az? – évődött Eleonóra. – írnok lett belőled, William Marshal?
Marshal meghajolt, aztán újra kiegyenesedett, és azt felelte: – Úgy látszik, igen, úrnőm. Egykor kardforgató voltam, mára pedig tollforgató lettem.
A királyné elmosolyodott, bólintott, aztán karjait egymásra téve kinyújtotta. Marshal az ajkához emelte a kezét, és kicsit hosszabban tartotta ott, mint azt az udvariasság diktálta volna. Úgy tett, mintha észre se venné Eleonóra sebeit, de az a parányi részvét, amit idáig a foglyokkal szemben érzett, most egy pillanat alatt elszállt. Nem sok könyörületességre számíthatnak János királytól, de ezek után a mértéktartó William Marshaltól se várjanak semmi jót.
János most már úgy érezte, hogy eleget szórakozott a találkozásukon. Felment a lépcsőn, míg csak ismét a hadvezér fölé nem került, aztán megszólalt: – Eleonóra úrnőnk azt kérte, hogy számoljunk be a kiszabadításukról. Te is tudod, Marshal, hogy történt, így hát megerősítheted szavaimat.
– Ha kívánod.
A király képtelen volt elhatározni, hogy felhívja Marshalt maga mellé, ezért félig az Arabnak, félig az anyjának, félig lefelé, félig szemközt kellett beszélnie. – A futár tegnap este, valamikor szürkület táján érkezett.
Rövid szünetet tartott, míg Marshal rá nem jött, hogy jeleznie kell egyetértését.
– Úgy bizony, felség, egy órával sötétedés előtt.
– És hozott magával egy levelet, amelyben a várnagy elmagyarázta, hogy Eleonóra királyné itt keresett menedéket, és hogy bármelyik percben megtámadhatják őket. – Várta, hogy a szemtanú helyeseljen, de Marshal azt mondta:
– Egyszerűbb lenne, ha mindjárt rátérnél a történetre. Végül is te vitted véghez.
János az anyjára pillantott, hogy megbizonyosodjon, ezt is hallotta-e. „Én vittem véghez, asszonyom, a legöregebb barátod ajkáról hallhattad. Én, így mondja az Arab is.”
– Nagyon jó – biccentett. – Mire a futár elért bennünket, Mirebeau-t már ostrom alá vették. Nem tudtuk, merre tanyázhat az ellenség, de nyilvánvalóan valahol a közelben lehetett. Amint a várnagy írta levelében, az őrszem nemigen kószál el tábortüzétől. Akkor hát legfontosabb a gyorsaság. A sereg napról napra erősebb Le Mans-ban, de ha meg akartuk menteni Mirebeau-t és téged, asszonyom, nem számíthattunk a gyalogosok és az ostromgépek nehézkes menetoszlopára. Még csak a felfegyverzett lovagok csapatára sem. – Látta, hogy Eleonóra összevonja szemöldökét, ezért így folytatta: – Ó, persze, fegyveres lovagok vágtattak be utánam az udvarra, bár kicsit másképp néztünk ki, amikor elindultunk Le Mans-ból. – Mindkettőjükre rávillantott egy diadalittas mosolyt. – Az volt tehát a célom, hogy annyi idő alatt tegyem meg az utat, amennyi a futárnak kellett, hogy elérjen bennünket: körülbelül huszonöt óra alatt. De ha az ő sebességéhez akartuk tartani magunkat, akkor ugyanolyan könnyen is kellett nyeregbe ülnünk. Más szóval, le kellett vetkőznünk a feladathoz.
– Azt mondod, fegyvertelenül indultatok útnak?
– Még annál is kevesebbel, asszonyom. Szinte teljesen ruhátlanul. Csizmában, alsóneműben, és mindenki egy vezetéklovat is kapott. El tudod képzelni? Háromszáz férfi, a lovagság dísze-virága, amint félmeztelenül belevágtat az éjszakába? – Mentegetőzve Marshalhoz fordult: – Akkor eszembe se jutott, de most hálát adok Istennek, hogy nem találkoztunk ellenséges őrjárattal!
– És a fegyverek? – erősködött Eleonóra. – Honnan szereztétek?
– Chinonból – felelte János. – Megint csak az én ötletem volt. A várat kiürítettem – vagyis hogy a csapatok Le Mans-ban vannak –, de fegyverraktára a leggazdagabb a környéken. Egyszer megálltunk, hogy lovat váltsunk, aztán legközelebb csak Chinonban szakítottuk meg utunkat. Nézz meg közelebbről, asszonyom, és láthatod, hogy semmi sem illik ránk egészen. Nézd meg Marshalt. Viselne ő szerinted ilyen ormótlan gombú, kikopott markolatú kardot? A saját pengéje tökéletesen egyensúlyozott mestermunka, és mégis belenyugodott, hogy otthon hagyja. – Jellegzetes hiúsággal megkarcolta sodronyingét, és azt mondta: – Biztosíthatlak, hogy az én páncélingeim is jobban illenek rám, mint ez a fémsátor.
Az özvegy királyné egy pillantást váltott Marshallal, aztán előrenyúlt, hogy megfogja János kezét. – Most már értem, miért gondoltad, hogy egy tanút is okvetlenül hívnunk kell. Rendkívüli tett volt...
– És még inkább azért, mivelhogy tőlem származik? Hát persze. Ha Marshal vagy száz más férfi vitte volna végbe, ugye, szó szerint elhiszed? De hogy a Földnélküli, a Fakardú csak úgy lehúzza lovagjairól a fegyverzetet, nyaktörő iramban vezesse őket, és a kapuban letiporja le Brunt?! No nem, ennyit álmodban se tételeztél fel rólam. – Már-már úgy látszott, visszahúzza a kezét, de keserűsége hirtelen eltűnt, és így folytatta: – Az igazság az, asszonyom, hogy se Marshal, sem a többiek nem úgy gondolkoznak, mint én. Ó, bizonyára megmentettek volna, de nem ilyen gyorsan, mivelhogy soha nem kérték volna meg a bajtársaikat, hogy vetkőzzenek le. Vagy igen, Pembroke?
A hadvezér nem tudta volna megmagyarázni magának, miért, de nagyon bántotta, hogy nemmel kell válaszolnia.
Előadta a foglyok névsorát. – Reggel újabb részleteket csatolunk hozzá, de van itt egy név, amelyet különösen érdekesnek fogsz találni. A lovagok és nemesek csoportjában, akikből egyébként mintegy kétszázat szedtünk össze, találtunk egy tizennégy éves forma fiút. Majdnem elküldtem azzal, hogy közönséges fegyverhordozó, de tiszta ezüstből készült vért volt rajta. Egy kicsit puhítani kellett, míg bevallotta, hogy kicsoda, de még mindig nem vagyok meggyőződve a személyazonossága felől. Ám ha igaz, akkor valóban feltenné a koronát dicső tettedre. Azt mondja, ő Bretagne-i Artúr, aki, ha jól tudom, unokatestvéred, és trónodra is igényt tart.

NEGYEDIK FEJEZET
AZ ANJOU-KÓR
1202. augusztus - 1203. április

A jobbágyok némán álltak, vagy térdre ereszkedtek a tarlón. Jobb, ha közelébe se mennek a szekérsornak; örültek, hogy továbbhalad, és inkább azon imádkoztak, hogy észre se vegyék őket. Minek fokozni a szenvedést a magukéval, amikor az úton is épp elég van belőle?
Nem az első oszlop volt ez reggel óta; az előző már elvonult Angers felé, az az előtti meg a normandiai Mortain grófságnak tartott. Mindhárom öt vagy hat ökrös szekérből állt, amelyet vagy száz Anjou-lovag kísért. Nem is ezek szenvedtek, hanem a szekerek nyomában baktató lusignaniak: lovagok, nemesek bukdácsoltak lehajtott fejjel, a nyakuk súlyos vasgallérba fogva, csuklójuk bilincsben, egyik a másikhoz láncolva. Még a vértet is levették a foglyokról: ez meg a párosával üldögélő fegyveres őrök jelentették a szekerek rakományát.
A menet lassan haladt, bár látszott, hogy nem tanácsos elvéteni a lépést, mert a lánc nem engedi, hogy egy ember csak úgy elterüljön a földön. Aki elesett – és idáig hárman dőltek ki a sorból –, azt törött csuklóval vonszolták tovább.
A kísérők szótlanul lovagoltak. Tudták, mit érezhetett János király, amikor meglátta anyja lenyúzott arcát, és megértették, hogy bosszúra vágyott. Készségesen kivették részüket az ellenség megcsonkításából – az íjászokat megvakították, a gyalogságot pedig szélnek eresztették, csak a két karjukat kellett ott hagyniuk –, mindössze azon lepődtek meg, hogy a király nem köttette fel Hugh-t és Ralfot Mirebeau kapuboltjára. De vajon ezek, akiket a szekerekhez láncoltak, mint a közönséges gonosztevőket, ezek valóban rászolgáltak ekkora megaláztatásra? Ellenséges katonák voltak, igaz, de rangos férfiak. Győzők vagy legyőzöttek: egyenrangúak voltak, és a lovagokat feldúlta János könyörtelensége.
Teljes győzelem... Pompás stratégia... Elképesztő iram... Az időzített összeütközés le Brunnel... Az égből pottyant ajándék: Artúr herceg váratlan felfedezése... Mindez a legendás Oroszlánszívűvel állította egy sorba János királyt... De mindez szánalmasan semmivé foszlott, hogy így elbánt a foglyul ejtett lovagokkal. Méltatlan dolog. De leginkább az zavart mindenkit, hogy ezzel veszélyes példát mutatott, mert hogyan járnak majd az angol lovagok, ha legközelebb Franciaországi Fülöp kezébe kerülnek?
Mindegy; a lovasok magukba fojtották gondolataikat, a tovadübörgő szekerek pedig mészfehér porral vonták be a foglyokat.
Két hét, míg a szekéroszlop eléri úticélját, a hatalmas normann erődítményt, Falaise-t. Helyénvalónak látszott, hogy itt verjék vasra Artúrt és a lusignaniakat, mert Falaise volt ama két vár egyike, amelyet hat hónapja Fülöp követelt Jánostól jó szándéka zálogául. Vajon hogy fog fickándozni e hírre a francia hal?
János szántszándékkal osztotta szét a foglyokat. Fülöp Ágost kissé zaklatott lesz, ha megtudja, hogy Mirebeau-nál visszájára fordult az ütközet, de ha elveszítette is Hugh-t, Ralfot és Artúrt, a francia sereg továbbra sem szűkölködik parancsnokokban. Még ha János minden emberét felvonultatja, a franciák akkor is számbeli fölényben vannak; ennek ellenére mihelyt kitudódik, hogy a foglyok egy fedél alatt vannak, bizonyára megkísérelnék, hogy kiszabadítsák őket. Nem úgy, ha szétosztja őket, néhányat Angers-be vitet, egypárat Mortainbe, Falaise-be, tucatnyit ide, tucatnyit oda, huszonötöt pedig átszállíttat Angliába. Mert arra még az agyafúrt Ágost se képes, hogy egyszerre egy hadsereget és ráadásul még egy inváziós flottát is kiállítson.
János, mielőtt otthagyta Mirebeau-t, mindent elkövetett, hogy rávegye anyját, tartson vele Falaise-be. Megárthatott neki a sok dicséret, amivel anyja a győzelemért elhalmozta, s Eleonóra kénytelen volt többször elismételni, hogy nyolcvanéves, összekarcolták az ágak, és hogy békességre, csöndre van szüksége.
– Tudom, mennyire szeretnéd, ha diadalmenetben végigvonulhatnál velem az országon. De gondold meg, uram, nem valami ifjú hercegnővel parádéznál, akin még nem hagyott nyomot az élet. Fáradt öregasszonyt kellene támogatnod, és akiket szeretnél elkápráztatni, inkább csodálkoznának rajtad, amiért tűröd, hogy ilyen rosszul bánjanak velem.
– Én tűröm? Az Isten szerelmére, azt hiszed, eltűrném?
– Tudom, hogy nem, de vajon nem jobb-e megvárni, míg lelohadnak a daganatok, s csak aztán hordozni körül? Törődj a foglyaiddal, és ha másképp nem megy, indíts háborút; aztán, esetleg egy hónap múlva, gyere vissza értem. Nem fogom elfeledni, amit értem tettél, János. Adj egy hónapot, és ha kívánod, beutazom veled a keresztény világot.
Jánosnak nem maradt más választása, mint hogy beletörődjék. Csak annyit kérdezett: – Hol leszel, Fontevrault-ban?
– Igen, Fontevrault a legkedvesebb menedékhelyem.
Mosolyogva hozzátette: – Miattam ne aggódj. Nagyobb biztonságban leszek, mint itt, Mirebeau-ban. Ha másért nem, azért, mert az apátság falai magasabbak.
János búsan bólintott. Ki fog emlékezni egy hónap múlva a győzelemre? Ó, a csőcselék persze megéljenzi majd az özvegy királynét. Mindig is megéljenezte. De vajon kinek jut eszébe, hogy Jánost is köszöntse?
William Marshallal szemben egészen más érzésekkel viseltetett. A hadvezér is mágnesként vonzotta a tömeget, de Jánosnak esze ágában se volt osztozni vele a dicsőségben. Hallotta, hogy Marshal megvívott Exouduni Ralffal, és az összecsapás során betörte az ifjú orrát; és ahogy ő megtudta, bárki más is hallhatott róla.
„...Akkor a király berontott a kapun, no persze nem volt ott más, csak a kövek, és véletlenül teljes sebességgel nekivágtatott Hugh le Brunnek. De a másik Lusignant, Ralfot William Marshal fegyverezte le. Először a kardját ütötte félre, aztán nekiment...”
Nem, Pembroke grófjának nincs helye a menetben, tönkretenné János jelenetét.
Összeszedték a szekereket, aztán a három menetoszlop a megbilincselt és egymáshoz kötözött rabokkal megindult Mirebeau-ból.
Az egyik Angers-nek tartott, de útba ejti Fontevrault-t, hogy Eleonóra biztonságban eljusson az apátságig.
A következő – Marshal vezérlete alatt – Mortain irányába indult, ahol mintegy húsz foglyot helyeznek el. De Marshal útja ezzel még nem ér véget, mert maradék huszonöt foglyával Barfleur-be kell mennie, onnan pedig a csatornán át Angliába. De még ott sem pihenhet meg. A hajó Portsmouth-ban köt ki, vagy ahol a szelek és a tengeráram engedi, onnan aztán a part mentén a dorseti Corfe várába kell vinnie a foglyokat.
Mivel más nem akadt, János az öndicséretre fanyalodott. Hányszor hangoztatta az Arab, hogy szeretné meglátogatni a családját? Egy éve minden héten? Nos, kívánsága ezennel teljesül. Ágyba viheti a feleségét, hancúrozhat a gyerekeivel, kedve szerint henceghet, hogyan fegyverezte le a veszedelmes Exouduni Ralfot. Igazán nem szükséges, hogy visszasiessen az udvarba. Rászolgált a pihenésre. Mondjuk karácsonyig. Vagy inkább tavaszig. Barátainak hiányozni fog, ez természetes, de elég, ha tudják, hogy visszatér, mihelyt felmelegszik az idő.
Így hát ki-ki ment a maga útjára; az özvegy királyné Fontevrault-ba, az apácák közé; Marshal a parányi, jól körülbástyázott Mortain várába, onnan Barfleurbe, hogy beszerezzen egy kis tengeribetegséget; János király meg Falaise-be, Hugh-vel, Ralffal és Artúrral, akik nyeregkápához kötött csuklóval mögötte lovagoltak. Egyiküket sem érte az a szégyen, hogy bilincsbe verjék, de János nem együttérzésből ültette őket lóra, pusztán csak azért, mert a társzekér végéhez bilincselve egyiküket se lehetett volna felismerni az útról felszálló por miatt.
A kor európai fejedelmei között Fülöp Ágost volt a legkiegyensúlyozottabb, a legmesszebb látó férfiú. Nem hiányzott belőle a szenvedély, nem is egyszer kicserélte egész udvarát, de ellenfeleit inkább meggyőzni szerette, mint megfélemlíteni. Azért persze a messzelátásával voltak bajok. Egyik szemére megvakult, és előfordult, hogy a józan ész parancsát is szem elől tévesztette.
A mirebeau-i kudarc úgy elvakította, hogy pánikba esett. Annyira elképedt János ragyogó sikerétől, hogy augusztus havában abbahagyta egy tucat Anjou-vár – köztük Arques és Driencourt – ostromát, visszarendelte a csapatokat, és a birodalma határai mentén állapodott csak meg.
Találkozott már a Vaj szeletelővel; ismerte az Anjou-ivadékot. De ismerte a Lusignanokat is, meg a pökhendi ifjú Artúrt, és sehogy se tudta megemészteni, hogy János ilyen könnyedén túljárt hármuk eszén. Ám a jelentések következetesen ezt állították. Artúrt és a testvéreket váratlanul megtámadta, egyetlen kardcsapás nélkül lefegyverezte, aztán a lovukhoz kötve elvitte őket. Felfoghatatlan, de igaz, és a Fakardúnak mindenképp becsületére válik.
Régóta gyanították a franciák, hogy az Anjou-k Meluzinnak, a Sátán egyik Szajnájának a leszármazottai, és hogy az ördögi hatalom a Sátán magvával együtt asszonyról asszonyra öröklődik. Meluzintól a női ágon Aquitániai Eleonórára... Hogy Eleonóra megszállott, arra volt bizonyíték, mert miután egybekelt Fülöp apjával, Lajos királyival, az asszony a férje szeme láttára kétszer is denevérré változott. Időközben megöregedett, és bűvereje megfogyott, de János még fiatal volt, és nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy egymásba gabalyodva lássák őket, anyát és fiát, amint felragyognak a transzfúzió kísérteties fényében. Csakis így történhetett; Eleonóra átszármaztatta ördögi tudományát Jánosra, és kitanította, hogy arra a napra tartogassa erejét, amikor a legnagyobb szükség lesz rá s a legtöbbet árthat vele. Mi mással lehetne magyarázni, hogy Jánosnak egyszerre megacélozódott a kardja?
János éveken át nyápic, sértődékeny hercegnek tettette magát – csupa bőr és csupa szőr, ahogy valaki jellemezte –, felcicomázva ékszerekkel, suhogó selymekkel. Az ördöngösséget, e féltett kincsét addig nem merte kipróbálni, amíg, igen, amíg anyja csapdába nem esett Mirebeau-ban, s az ellenség az ajtón nem kopogtatott.
Ekkor a király elmondott valami különleges varázsigét, és egy szempillantás alatt Le Mans-ból ott termett mellette. A Lusignanoknak földbe gyökerezett a lába, képtelenek voltak ellenállni, vagy akár megmoccanni, mert Meluzin pusztító hatalmától sóbálvánnyá váltak.
Csakis így történhetett. Másképp az okos Fülöp kénytelen lett volna beismerni, hogy lebecsülte, tévesen ítélte meg magas sarkon járó riválisát. Ez viszont lehetetlen. Varázslat volt, nem az uralkodó műve.
A hírek szélsebesen repültek Falaise-be. Álló hónapon keresztül hozták a futárok a jelentéseket, újabb francia visszavonulásról, abbahagyott ostromról, megkímélt falvakról. Az ellenség hátrált a front teljes hosszában, és az a néhány fogoly, aki a kezük közé került, másról se beszélt, mint az Anjou ördögről és hatalmáról. Egyet pattint az ujjával, és ott van, ahol akar; a franciák már el is torlaszolták Párizs kapuit. De mit sem érnek vele, hiszen János csak csettint vagy tapsol, és serege a város szívében ér földet!
Soha ilyen kedvező alkalmat, amikor oda lehetne vágni. Ki bánja, hogy az a sótlan, mértéktartó William Marshal Pembroke-ban lustálkodik? A múltban bebizonyította értékeit, de pillanatnyilag az Anjou-ház nem tart rá igényt, mert soha még az Arabnak sem sikerült így megfélemlítenie a franciákat. János kell ezeknek, vagy pusztán a rémhír, hogy János a közelben van.
Nem tudott betelni a hírekkel, és miután a három különleges foglyot biztonságosan bezáratta Falaise-ben, lóra ült, hogy elhozza a Sólymot Le Mans-ból. Izabella már eddig is boldogan sütkérezett a győzelem fényében, de most itt volt maga János, kívánta őt, elhalmozta ajándékaival – ékes bizonyítékául annak, hogy nemcsak ugyanolyan nagy király, mint Richárd volt, de sokkal férfiasabb is.
A Le Mans-i udvaroncok egymást túlharsogva bókoltak neki. Könyörögve járultak színe elé, nem a kegyeiért, pusztán csak azért, hogy méltányolja a bátor király és a gyönyörű királyné dicséretére rendelt dalokat és költeményeket. Egyesek balgán azt hitték, hogy János büszkébb annál, semhogy elfogadjon valami ajándékot, és ehelyett csak azt kérték tőle, hogy engedje megajándékozni valami aprósággal, értéktelen csecsebecsével Izabella királynét. János mosolyt erőltetett az arcára, mert elégedett volt az udvaroncok rajongásával és felesége szerelmi tudományával.
A boldog házaspár a hónap felét Le Mans-ban, a másik felét Falaise-ben töltötte. Időközben az angolok tapodtat se mozdultak, hogy megszilárdítsák pozíciójukat vagy kihasználják a franciák visszavonulásából származó előnyt. ők is elhitték, amit Fülöp. János király természetfölötti hatalommal bír. Akkor fogja ki a francia halat, amikor akarja. Egy nap majd fölébred, csettint az ujjával, és Fülöp bilincsben találja magát, horoggal a szájában. Mirebeau-ból jelszó lett, Anglia csatakiáltása. Kiálts „Mirebeau”-t, s ha elég hangosra sikerül, az ellenség elmenekül.
Augusztus végére azonban a francia király már higgadtabban szemlélte az eseményeket. Győzött a józan ész, beletörődött a drámai fordulatba Mirebeau-nál és ezzel együtt a három erős szövetséges elvesztésébe.
Hugh és Ralf még csak helyettesíthető, bár nehéz lesz találni még egy testvérpárt, aki ilyen nyílt ellenszenvvel viseltetik az Anjou iránt. Akad nem is egy, aki megveti, de csak a Lusignanok érezhették úgy, hogy János kiforgatta őket birtokukból, rangjukból, és – Hugh esetében – megfosztotta jegyesétől.
Artúr azonban pótolhatatlan, mert ilyen jogcíme senki másnak nincs az angol trónra.
A harminchét évig tartó házasság alatt Eleonóra királyné öt fiat szült férjének, Angliai Henriknek: Vilmost, Henriket, Richárdot, Geoffreyt és Jánost. Közülük már csak János élt. És az öt közül mindössze Geoffrey nemzett fiút, Bretagne-i Artúrt. Geoffrey ezáltal újra feltámasztotta az örökösödés történelmi problémáját. Kinek lehet nagyobb igénye a trónra, az ifjabb testvérnek, vagy az idősebb testvér fiának? Vajon ha Richárd apa lett volna, Anglia az Oroszlánszívű kölykere vagy az ordas Jánosra tekintett volna?
Nehéz kérdés volt, amelyet kielégítően soha nem sikerült megoldani, de épp ezért jó alkalmat adott Fülöp Ágostnak arra, hogy felkarolja Artúr ügyét, és kikiáltsa az angol korona várományosának. János számtalan követőre talált, aki biztosította trónra kerülését. De voltak olyanok is – nem utolsósorban Bretagne-ban és Franciaországban –, akik szerint Artúrnak több joga volt a koronára. Ha Jánost sikerül megfosztani trónjától, és helyette Artúrt koronázzák meg, akkor a bretonok lesznek a legelsők az udvarban, és a franciák is megkapják, ami megilleti őket. Maga Fülöp ütötte lovaggá az ifjú Artúrt, sőt lánya kezét is neki ígérte. Viszonzásul Artúr megesküdött, hogy aznap, amikor fejére teszik a koronát, átadja Normandia és Touraine tulajdonjogát a francia királynak. Attól kezdve mindkét férfiú boldogan élhet, a világ pedig megszabadul a csetlő-botló Fakardútól.
Kitűnő terv volt, csak hát Artúr jelenleg Falaise-ben ült, vasra verve...
Mindegy; a hosszú nyári hónap épp elég volt Fülöpnek arra, hogy lecsendesítse babonás félelmét, és visszanyerje önuralmát. Nem kísérletezett többé az Anjou-védelem gyenge pontjaival, hanem összevont támadást indított a határ mentén; nemcsak anya szülte ellenségei, hanem az ördög ügynöke ellen is. Nem kellett semmitől tartania, hiszen Eleonóra ivadéka elmulasztotta a kezdeményezést, s ez azt jelenti, hogy csődöt mondott a tudománya.
– Ne a felhőkben keressétek – mondta Fülöp. – Elsorvadt a szárnya. A földön kutassatok utána, ha kézre akarjátok keríteni. Visszaváltozott farkassá; neki is elég egy nyíl a mellébe, mint a többinek. Nincs semmi rendkívüli János királyban. Mirebeau volt az első tette, ami idáig sikerült. De az utolsó is.
A futár kapott egy erszényt tele pénzzel, meg egy fejhossznyi előnyt. Mirebeau-ból Pembroke-ba kellett utaznia, hogy hírül vigye Isabel de Clare-nek: férje hazafelé tart. Könnyű feladat, ha a lovak bírják az iramot, ha talál dereglyét, ami átviszi a csatornán, ha átkelés közben el nem kapja a vihar, ha megőrzi a pénzt – ura pénzét –, és nem nagyja, hogy szerencsejátékosok vagy nők tartóztassák fel.
Mégsem állta meg, hogy útközben magáévá ne tegyen egy cselédlányt, de pusztán a bűntudat elég volt, hogy felébredjen, és halálra rémüljön, hogy elaludt. Nem tudta volna megmondani, hogy csak az imént kezdődött-e az éjszaka, vagy nemsokára pirkad. A lány nyafogott valamit álmában, aztán ösztönösen a pénzt kezdte keresni az ágy mellett. Ott volt, mire visszakucorodott, és hagyta, hogy zaklatott hálótársa kisurranjon az istállóba, és felnyergelje a lovát.
Három órával később a futár megállt, és behúzódott egy fa alá. Még mindig sötét volt, ha lehet, sötétebb, mint mikor lopva elindult, de csak most eszmélt rá, hogy nemrég levetkőzött, szeretkezett egy lánnyal, becsukta a szemét, kinyitotta, aztán felöltözött és otthagyta – mindezt alig egy óra leforgása alatt. Nem sok haszna volt belőle, de még mindig jobb, mint ha később ér Pembroke-ba. A lány talán megérti, de William Marshal annál kevésbé értené meg.
Végül is napokkal megelőzte a hadvezért. Sokat hallott már Isabel de Clare-ről, és a hírek – akárcsak a többieknek – neki is felcsigázták a képzeletét.
Isabel de Clare tizenkilenc éves korában ment feleségül a király bajnokához, s adta neki hozományul rangját és birtokait. A jegyesek alig néhány órával az esküvő előtt találkoztak először; Henrik király Isabelt ígérte Marshalnak hosszú és hűséges szolgálatáért, s ebbe a mátkának nem volt beleszólása. Lehet, hogy fiatalabb férfira áhítozott, de kaphatott volna egy elhízott bugrist is, aki csak elherdálja a hozományát, és agyonnyomja a hájas testével.
Szerencsére Marshalra egyik sem volt jellemző. Majdnem huszonöt évvel volt idősebb nála, de mégsem volt olyan megsavanyodott, mint sokan feleennyi idősen. Hagyományos értelemben soha nem volt vonzó. Orra túl keskeny, arca túl szigorú, még akkor is, ha aludt. A szabad ég alatt töltött élet nyomot hagyott rajta, tele volt forradásokkal, de szerette a zenét és az irodalmat. Humora éppoly száraz volt, mint a bőre; merev, kissé divatjamúlt szokásai voltak. Soha nem rajongott a fecsegésért, sem azért, hogy étkezés után elzsibbadjon a feneke, míg a vendégek helyére teszik a világot. A beszélgetés lehet értékes – alkalmasint értéktelen is –, de minek hallgassa az elázott udvaroncok hencegését és sületlenségeit? Nem. Ha ilyesmi előfordult, Marshal fészkelődni kezdett a székén.
Ha az asszony arra vágyik, hogy férje osztozzék vele a nevetésben, fullassza italba barátait, William Marshal nem lett volna előnyös parti a számára. Isabel de Clare azonban soha nem álmodott ilyesmiről. Ahhoz akart férjhez menni, akit kijelöltek neki, és legfeljebb abban bízott, hogy kis szerencsével tekintélyes és megértő férfi lesz az ura.
A középkorú Marshal mindkét kívánságának megfelelt, és Isabel alig néhány héttel a házasságkötésük után már sajnálta azokat a barátnőit, akiknek tejfeles szájú, hibátlan arcbőrű ifjú lovag jutott. Úgy érezte, hogy testi-lelki társra talált, Marshal nemcsak érett férfi, hanem éppoly szemrevaló és érzéki, mint akárhány páváskodó chevalier. Szívesen táncol, énekel, szereti Chretien de Troyes verseit. Egykor kiütötte a nyergéből magát Oroszlánszívű Richárdot is, élvezte Aquitániai Eleonóra támogatását, és tovább szolgálta Anglia királyait, mint bárki más. Marshal volt az is, aki – állítólag – megnyerte Eleonóra lányának, a szép Champagne-i Máriának a tetszését...
Ez utóbbi teljesítményéről Isabel jobb szeretett megfeledkezni. Rég történt – ha egyáltalán megesett –, és nem bizonyít semmit, hacsak azt nem, hogy Marshalt vitathatatlanul kedvelték a nők. Isabel jóval a házasságuk előtt hallott már erről, de még most is féltékenyen élvezte, hogy a nők keresik a férje társaságát. Miért ne, ha reményeiket úgyse válthatják valóra?
Tizenhárom évvel azután, hogy Henrik bajnoka elhozta szállásáról, a londoni Towcrből, Isabel de Clare öt egészséges fiúgyermek anyja volt, meg egy lányé, aki folyton visított, csak hogy figyeljenek rá. Isabelt ritkán látták a királyi udvarban, s talán ezért is tudta megőrizni szépségét és szelíd modorát. Férjének ötven évébe telt, hogy a nyugati világ hőse legyen, Isabel azonban feleenyi idő alatt Anglia ünnepelt asszonya lett...
Úgy üdvözölte a Mirebeau-ból érkezett futárt, mintha saját embere lenne, leültette, ételt-italt rakott eléje, és addig kérdezte, míg annak le nem konyult a feje. A futár eleinte habozott; elbűvölte a várúrnő, de Marshalnak is hűséggel tartozott. De nemsokára már kéretlenül is ontotta a híreket: részletesen beszámolt Ralf elfogásáról, aztán felemelkedve ültében, ökölbe szorított kézzel magyarázta, hogy az Arab – azaz Marshal gróf – hogyan hátrált, tért ki a támadás elől, s hogyan rontott előre, hogy eltörje Ralf orrnyergét. Egyet csettintett is a nyelvével, hogy érzékeltesse az orrcsont reccsenését a markolatgomb alatt.
Közönsége előbb végigélvezte az előadást, aztán kételkedni kezdett benne, hátha így újra hallhatja az egészet. Nem is szabadult a hírnök a sarokból, míg a reggel fényei el nem árasztották a helyiséget, de még akkor is anekdotákat mesélt, Isabel pedig egyre biztatta, hogy egyikük se bóbiskoljon el.
A Marshal érkezését megelőző napokban Isabel egy vagyont költött új ruhákra. Nemcsak magára gondolt, hanem háza népére, sőt Isten szolgáira is: a papok új palástot és fényes övet, az őrségparancsnok és Pembroke helyőrsége pedig csizmát és frissen készített vértet kaptak. Még a fegyver – s a patkolókovácsoknak is új kötényt csináltatott, bár a kézművesek azonnal visszabújtak régi, megpörkölődött ruháikba. Új kötényt csak az inasok viselnek, márpedig legtöbbjük jó tíz éve dolgozott a kovácsműhelyben.
Isabel tudta, hogy férje, aki oly sokáig őrizgette a ruhakapcsokat és elnyűtt zubbonyait, nem helyeselné a pazarlast. De a látványt méltányolni fogja. Hősnek kijáró fogadtatásban lesz része, és Marshal van annyira hiú, hogy élvezze.
Túljutott Mortainen, Barfleurön és – mivel az idő is kedvező volt – Portsmouth-on. Ám a tengeribetegséget így sem kerülhette el; úgy tapadt a mellvédre, mint a csigák a hajó fenekére; a hatalmas Marshal gróf okádott, akár egy utolsó nyomorult. Nem titkolta gyengeségét, s így nem is csodálkoztak a barátai, amiért olyan epés lett a parton. Ebben legalább hasonlított Oroszlánszívű Richárdra: a libaúsztatót is inkább megkerülték, mert a legkisebb hullámverésbe is belezöldült a képük.
Fülöp Ágost ugyanilyen gyenge lett, ha hajóra szállt, s az angolok mulattak is rajta, hogy a francia hal fél a tengertől. Lehet, hogy másutt jól mennek a dolgai, de a Csatornát és háborgó gyomrát még meg kell hódítania.
Portsmouth-ban partra segítették a hadvezért, de várni kellett, míg visszanyeri természetes arcszínét. Valamivel később – bár enni-inni még most sem tudott – a foglyok és a kísérők élén megindult a parton nyugatnak. Augusztus java részét nyeregben töltötte, és semmire se vágyott jobban, mint hogy találkozzon a feleségével és a családjával, s legalább a nyár végén pihenjen egy keveset. Tudta, nyugodtan rábízhatná a kísérők parancsnokára, hogy a foglyokat biztonságosan eljuttassa Corfe-ba, ő meg mehetne Pembroke-ba; és erős kísértést érzett, hogy így tegyen. János király aligha bánná, ha kicsit lerövidítené ezt a szokatlan küldetést. Nem érdekli, mit csinál az Arab, míg Angliában van és hagyja, hogy uralkodója bezsebelje az elismerést Mirebeau-ért.
Volt azonban két dolog, ami lehűtötte Marshal hazavágyását. Az első és legfontosabb Corfe várnagya, aki az előítéleteivel és kegyetlenségével alapozta meg hírnevét. Egyszer már kapott francia rabokat – nyolc lovagot, akiket egy határvillongás során fogtak el –, s a nyolc közül kettő feltehetően akkor halt meg, amikor szökni próbált a börtöntoronyból, egy másik a rabtársaival való dulakodásban lelte halálát, egyikük pedig önként vállalt éhezéssel vetett véget életének. Négyen túlélték a fogságot, de a váltságdíj kifizetése után sebekkel borítva, csont-bőrré fogyva kerültek elő Corfe-ból, s mind a négyüket még abban az évben el is temették.
A várnagy tagadta, hogy kegyetlenkedett volna, és pártfogójához, János királyhoz fellebbezett. Hónapokig tartó vizsgálat után felmentették az előre megfontolt bűncselekmények vádja alól. Viszont figyelmeztették, hogy a jövőben jobban ügyeljen a foglyaira, és tegyen még több rácsot az ablakokra. Olyannyira szívére vette a figyelmeztetést, hogy befalaztatott minden ablakot és lőrést a toronyban.
Marshal égett ugyan a vágytól, hogy lássa Isabel de Clare-t, ám úgy határozott, hogy előbb mégis találkozik Corfe parancsnokával, hogy maga is véleményt alkothasson róla. Másképp őt is előítéletekkel vádolhatnák.
A másik dolog, amiért el kellett halasztania a hazatérést, személyesebb természetű volt. A lusignani foglyok élvezettel nézték, hogy vezetőjük olyan gyászosan festett a hajó korlátjánál, és ettől kezdve nyíltan megvetették. Ha most, nem sokkal a vár előtt otthagyná őket, azt gondolnák, hogy annyira legyöngült, hogy képtelen befejezni az utat. Szép kis felfedezés lenne: az Arab siet haza, mert megy a hasa...
Azért se szerzi meg nekik ezt az elégtételt. Inkább megsarkantyúzta lovát, és egy végső, zötyögős vágtára kényszerítette a menetoszlopot Corfe-ig. Augusztus 23-án délután lepték el a várat, és Marshal előrement, hogy üdvözölje a kapitányt.
Saldon volt a neve, és már előre figyelmeztették, hogy számítson a foglyokra. Közvetlenül János királytól kapta a hírt, aki azt is értésére adta, hogy az osztag William Marshal parancsnoksága alatt érkezik. „Hacsak – írta a király – megállás nélkül el nem üget nászi ágyáig.” Másutt a levélben csak úgy hivatkozott Marshalra, mint „nyakas grófunkra”, és azt tanácsolta Saldonnak, hogy ne hagyja eltántorítani magát. „A lusignani lovagokért te felelsz, várnagy uram, ezért úgy bánj velük, ahogy legjobbnak tartod. Lehet, hogy Marshal más véleményen lesz, de saját házad táján légy a magad ura.”
A levél tökéletesen egybevágott Saldon érzéseivel. Ő is eleget hallott már a gőgös hadastyánról, és régóta irigyelte sikereit. Egyszer az udvarban találkozott vele, de már akkor sem értette, hogy lehetett egy ilyen összeaszott alak három egymást követő király bajnoka, aki ráadásul megkapta Pembroke és Striguil grófságát. És mindezt a kívánatos Isabel de Clare kezéből.
Mi az a különleges vonás az Arabban, amitől Henrik kedvet kapott, hogy ilyen magasságokba emelje? Rejtett képességei lennének, amelyek hiányoznak a többi emberből, példának okáért Saldonból? Ez a barázdált muzulmán arc semmit nem árul el.
Mirebeau-ból a lusignani foglyokat összeláncolva, bilincsbe verve Angers-be es Falaise-be vitték. Ez utóbbinál Marshal kettéosztotta a rábízott foglyokat, húszat Mortainbe zártak, huszonöt pedig folytatta útját Angliába. A húszas csoportba kerültek azok is, akiknek eltört a csuklója vagy kificamodott a nyaka, és a hadvezér kihasználta az alkalmat, hogy a többieket is megszabadítsa láncaiktól. A második fogolycsoport lóháton hagyta el Mortaint, ahogy az rangjukhoz illett, s aki szavát adta, béklyó nélkül ülhetett a nyeregben.
Így haladtak át Corfe külső várudvarán is; a hajthatatlanabbak sorban megkötözve, a többieket meg az adott szó kötötte.
A főkaput százötven yard választotta el az öregtoronytól, amely közvetlenül egy belső kerítésfalnak támaszkodott. Az öregtorony második emeleti bejáratát fahíd kötötte össze egy meredek lépcsősorral; Saldon a lépcső tetején állt, s egyik lábával a híd szélét kopogtatta. A lépcső alján három lovagja várakozott, és nézte, amint a foglyok és a kíséret belovagolnak Marshal nyomában az udvarra. Az egyik lovag dünnyögött valamit, mire a többiek felnevettek, aztán megfordultak, és felnéztek, hogy a várnagyot is beavassák a tréfába. A dörmögő hangú ezt mondta: – Mi lenne, ha közölnéd vele, hogy a parancs megváltozott, és vigye a fattyúit Nottinghambe? Azt is mondhatnád, hogy visszatért a király, és északon várja. Ugyancsak lelohadna a vágya Lady de Clare után.
– Igaz – felelte Saldon –, de most már túl közel van az óljához, hogy csak úgy elcsalogassuk tőle. – Biccentett feléjük, mire azok megfordultak, és látták, hogy Marshal leszállt a lóról, és az öregtorony felé tart.
Miután a hadvezér kissé eltávolodott a többiektől, a helyőrség tagjai elkezdték leszedni a huszonöt foglyot, és a falba vágott gyűrűs csapszegekhez vonszolták őket. Az Anjou-kísérők előbb csak rájuk meredtek, aztán felháborodott ordításban törtek ki, és próbáltak közbelépni. – Ezek a legtöbben szavukat adták! Nem vásári barmok, és különben is, hová szökhetnének innen! – Káromkodva előreléptek, de hegyes lándzsakerítésben találták magukat. A nyugati fal tornyaiból újabb őrök kerültek elő, s egyre áthatolhatatlanabb lett a kerítés. Láthatóan sokáig gyakorolták ezt a jelenetet, s a fáradt kísérők tehetetlenek voltak velük szemben.
De Marshalt még nem kerítették be. A kiáltásokra megfordult, látta, mi történik, mire megnyújtotta lépteit.
Saldon ott maradt, ahol állt, ütemesen dobogott a lábával, miközben a három lovag észrevétlenül arcvonalba sorakozott, mint akik el akarják állni az utat. Rá akarták ébreszteni az Arabot, hogy hol van – ez itt Corfe, nem Pembroke, még csak nem is Le Mans, ahol szabadon ólálkodhat az udvaron. Ez itt Saldon birodalma, és a lovagjai ott ácsorognak, ahol nekik tetszik. Mihelyt a vendég megáll, és elismeri hatalmukat, arrébb húzódnak. Kicsinyes hencegés volt, de ők is hallottak már a pöffeszkedő Marshalról, és élvezték, hogy ez egyszer nyilvánosan megleckéztethetik.
A fal mentén az Anjou-kíséret tagjai még mindig ordítoztak a helyőrséggel. Marshal megvárta, míg elég közel ér a lovagokhoz, hogy kiáltás nélkül is meghallják a hangját, aztán azt mondta: – Elálljátok az utamat, messires. Húzódjatok félre, vagy azt kell hinnem, azért vagytok itt, hogy elfogjatok. Azt viszont tudhatjátok, hogy akkor védekezni fogok. – Színtelen, közönyös hangon ejtette ki e szavakat, de nem lehetett bennük kételkedni. A trió habozott, és faarccal vigyorgott, aztán hagyták, hogy Marshal áthaladjon közöttük. Ha csak egy kicsit elgondolkoznak, rájöhettek volna, hogy a magukfajta kötekedőkkel Marshal ezerszámra találkozhatott. William Marshal népszerű célpontja volt a vérmes ifjú lovagoknak, de nem ő volt az egyetlen. Minden hadvezérrel, minden püspökkel és fejedelemmel, minden férfival megesett ez, akin érződött a siker. A siker szaga vonzotta őket.
Marshal, úgy látszik, nem vette zokon az udvariatlan fogadtatást, mert felment a lépcsőn, és a fal felé mutatott. – Lándzsákat szegeztek a kíséretemre. Angol és Anjou-lovagok, mégis rájuk uszítottad Corfe-ot.
– Igen, hogy elejét vegyem az összecsapásnak – vágott vissza Saldon. – Ha azonban biztosítasz róla, hogy lovasaid helyükön maradnak, visszarendelem az őrséget.
– így is, úgy is vissza kell rendelned – felelt Marshal –, különben magadra vess.
A várnagy mereven ránézett, és a visszavágást latolgatta. Aztán felemelte a kezét és intett. A lándzsakerítés megmozdult és szétvált, a kíséret tagjai pedig azon nyomban kivonták kardjukat, és felemelték pajzsukat. Ha a helyőrség újra próbálkozna, néhány őrt bizonyosan összeaprítanak.
– Nos – mondta Saldon –, ez megvolna. Sajnálom, hogy ilyen rosszul kezdődött, Marshal gróf. Talán félreértetted a parancsot. Oly sokáig voltak rád bízva e foglyok, hogy nyilván nem szívesen válsz meg tőlük. De mostantól én felelek értük. Küldetésed abban a percben véget ért, hogy behoztad őket az udvarra.
– Nem. Akkor ér véget, ha átadtam őket, de ez mindeddig még nem sikerült. Úgy látom, várnagy uram, alig vártad, hogy kérkedhess a hírneveddel, ezért láncoltad meg őket...
– Miféle hírnévvel, Pembroke? Talán azzal, hogy hű szolgája vagyok János királynak?
– Börtönőri hírneveddel, akinek a zárkáiban a foglyok el szoktak pusztulni.
– Vigyázz! – mordult fel Saldon. – Engem nem érhet szemrehányás a történtek miatt! Azok a foglyok nem az én kezemtől haltak meg.
– Ezek sem miattad fognak elpusztulni, ha még sokáig hagyod őket leláncolva a napon.
A várnagy türelmet erőltetett magára, és azt mondta: – El lesznek helyezve, mihelyt itt az ideje, ne aggódj. De addig nemigen zárhatom be őket, amíg nem tudom, hogy kicsodák. Minél előbb adod át a listát, annál hamarabb kerítünk nekik helyet. Te meg annál hamarabb mehetsz Pembroke-ba. – Mindezt olyan jelentőségteljes kacsintással közölte, hogy Marshalt az se lepte volna meg, ha ráadásul cinkos vigyorral oldalba böki. A Krisztus szerelmére, micsoda gyalázatos ember ez! Saldon nem tudott ellenállni a kísértésnek, és azt mondta: – Mit szólnál hozzá, ha kicserélnénk a papírjainkat? – Elővette János levelét, átadta Marshalnak, és átvette tőle a foglyok listáját, a rangok és címek felsorolásával együtt. Mialatt végigfutotta a huszonöt nevet, a hadvezér is elolvashatta, hogy jellemezte őt János Saldonnak. „Nyakas grófunk... Az osztag William Marshal parancsnoksága alatt érkezik, ha csak megállás nélkül el nem üget nászi ágyáig.·· Lehet, hogy Marshal más véleményen lesz, de légy a magad ura...”
– Olykor kissé nyersen fogalmaz, mármint a király – magyarázta Saldon. – Hm?
– Valóban – felelte Marshal, és a pergament a lépcsőre dobta. A kisimított tekercs János pecsétjét viselte, és a barna viasz szilánkokra tört a kövön. Saldon hitetlenkedve pillantott rá, a hadvezér pedig lement a szűk lépcsőn.
Corfe-tól néhány mérföldre szélnek eresztette a kíséretet; mindnyájan kaptak egy-egy lovat azok közül, amelyek a foglyokat hozták Mortainből, vagy ezzel egyenértékű pénzjutalmat. A hét birtok nélküli lovag közül négyen megkérdezték, hogy elfogadná-e őket hűbéresének. A vazallusai lennének, engedelmeskednének akaratának, és hűséggel szolgálnák a Pembroke-házat. Ha később birtokot adományozna nekik, úgy kezelnék, úgy védenék, mint hűbéruruk földjét. Régóta szerettek volna a szolgálatába lépni, és most megítélheti, hogy viselkedtek Mirebeau-ban és azután.
– Nos, mondhatom, derekasan megálltátok a helyeteket. De figyelmeztetlek, messires, hogy hazafelé tartok, vagyis kemény vágta áll előttetek.
Ilyesfajta figyelmeztetésekkel azonban nem tántoríthatta el őket.
És ahogy útnak indult északnak, Gloucesterbe, s onnan nyugat felé, a Fekete-hegyek lábánál húzódó dombokon át, a Corfe-ban lezajlott jelenet lassan megfakult emlékezetében, hogy átadja helyét az ábrándozásnak Pembroke-ról és Isabel de Clare-ről.
De még így is kétségek gyötörték. Teljesítette küldetését, foglyait a rangjuknak kijáró tisztelettel kezelte. A király megparancsolta, hogy Corfe-ban huszonötöt adjon át, s ezt veszteség vagy sebesülés nélkül végre is hajtotta. Valójában ő járt a legrosszabbul, amikor kitette magát a tengeribetegségnek.
De egy ilyen emberre, mint Saldon, vajon rábízta volna-e a lusignani foglyokat, ha Anjou-ban vagy Aquitániá-ban áll a vár? Vajon véletlen egybeesés, hogy Corfe mindössze néhány napi járóföldre van Pembroke-tól, vagy János az Arab kényelmét tartotta szem előtt? Röviden: William Marshal átadta a foglyokat, vagy épp csak megszabadult tőlük, úton a nászi ágyához?
A kérdés újra és újra felmerült, de nem talált rá választ.
Az év utolsó negyedében a franciák mindjobban erőltették a támadást. János király mágikus ereje – ha volt is valaha – mostanra eltűnt, és Fülöp Ágost gátlástalanul kihasználta a Fakardú fáradtságát. Képtelen volt megérteni, hogy János miért nem folytatta a mirebeau-i sikert, s a legbiztosabb magyarázatnak azt találta, hogy Isten a franciákkal tart. Nyilván meglátta Meluzin leszármazottját, amint váratlanul megrohanja Mirebeau-t, és ezek után felemelte kezét a démon-király ellen.
Lett volna más, evilágibb érv is János tehetetlenségére, de Fülöpnek tökéletesen megfelelt, hogy tervét keresztény mezbe öltöztesse. Halál az angolokra, mivel a franciák ellenségei! És halál az ellenségre, mivel az ördög szövetségesei!
November végére a háború számtalan fronton kibontakozott, és jó néhány Anjou-vezér fordult királya ellen. Normandiában újra ostrom alá vették Arques-ot és Driencourt-t, a francia fősereg pedig Conches és Bonneville ellen vonult. Nyugaton Bretagne nyílt lázadásban tört ki, nagy hangon követelve, hogy bocsássák szabadon hercegüket, a tizenöt éves Artúrt. Maine, Anjou és Touraine hadszíntérré változott, a bárók közül egyesek hűek maradtak a királyhoz, mások ellene sorakoztak fel. Délen Aquitánia és Gascogne szilárdan kitartott, bár igaz, még egyiket se támadták meg.
János a győzelem óta eltelt három hónap alatt elidegenítette magától a nemességet, hagyta, hogy a franciák mélyen benyomuljanak a földjére, máskülönben pedig minden idejét és energiáját a Sólyomnak szentelte. Szinte úgy tűnt, hogy bánja egyetlen, kiemelkedő győzelmét, rövid életű hírnevét, amelyet nagyszerű és bátor hadvezérként szerzett, bánja az ajándékokat és a diadalénekeket. Egyedül Izabella királyné nem bánt semmit, mert élvezte, hogy János ennyi figyelmességgel halmozza el.
Európa fejedelmeit megdöbbentette, hogy János hogyan bánt a lusignani foglyokkal – rangos férfiakat ökrös szekérhez láncoltatott –, a király mégsem tett semmit, hogy lecsillapítsa őket. Leghűségesebb támogatói egyszerre kegyvesztettek lettek, és rangkórsággal, haszonleséssel vádolták őket. A bretonok Artúr szabadon bocsátásáért fellebbeztek, de folyamodványukat semmibe vették. És mindeközben a király legfőbb tanácsadója, William Marshal a csatorna másik oldalán időzött, kirekesztve az udvarból.
A franciák szerint János király Mirebeau bevételekor állt az ördög szolgálatában. Az angolok szerint azonban most.
Azután minden hadseregnél hatalmasabb erő söpört végig és telepedett meg az országon. Tűz köré kuporodó emberek, bezárt ablaktáblák és behúzott bőrfüggönyök jelezték útját. Odakint hó borította a földet, eltorlaszolta az ösvényeket, és jeges szél kopogott a vályogviskók és a terméskő várak falán. Senki sem feledkezett meg a háborúról, de szügy ig érő hóban nem lehetett folytatni. Inkább kihasználták az időt, hogy múltbeli tettekkel hencegjenek, és terveket koholjanak a jövőre; szerencsétlen futárokat indítottak útnak, hogy verekedjék át magukat az egyik erődítménytől a másikig, aztán számba vették a fegyvereket, kijavították a vértezetet, hosszú listát állítottak össze a szövetségesekről, a megbízhatatlanokról és az ellenségekről. Kényszerpihenő volt ez, amikor bárki nyugodtan kételkedhetett, átgondolhatta döntéseit, szusszanhatott egyet, mert szinte kézzelfogható lett minden fenyegetés és ígéret.
Még ezen a kemény télen történt, hogy Bretagne-i Artúrt falaise-i zárkájából átszállították János új székhelyére, Rouenba, ahol hasonló föld alatti börtönbe dugták...
Artúr sok szempontból a királyra ütött. Tizenöt éves korára épp akkora lett, mint nagybátyja, éppúgy bolondult az ékszerekért, és éppolyan csípős volt a nyelve. Nem volt egészen tisztában vele, mikortól számíthatja magát az angol király riválisának – Fülöp Ágosttól kellett volna megkérdeznie –, de végül is a francia fejedelem lovaggá ütötte, odaígérte neki a lánya kezét, és végül azt is megfogadta, hogy ha sikerül kiverni az angolokat, Anjou, Aquitánia, Maine és Bretagne hűbérurának fogja őt kinevezni.
Ha jól mennek a dolgok, egy nap Artúrból Anglia királya lesz. De addig Franciaország fia marad.
Most viszont János foglya Rouenban: farkas a farkas vermében. És nem úgy nézett ki, hogy sikerül megegyezniük.
Mindenesetre a király megvitatta a helyzetet Izabellával, és arra jutottak, hogy dédelgetni kell a kisfiút. Végül is családtag, és érthető, hogy francia mostohája félrevezette. Jobb, ha megbarátkoznak vele, és hűségét Bretagne hercegségével viszonozzák. Ha egy mód van rá, meg fogják keresni, hogy a rab otthon érezze magát, és ettől talán a kisfiú is megfeledkezik a francia halról.
Mielőtt felvezették a lovagterembe, megetették, kapott bort, közölték vele, hogy megfürödhet, és tetszése szerint választhat díszruhát, sőt azt is megígérték neki, ha jól sikerül a kihallgatás, egy ifjú hölgy figyelmébe fogják ajánlani. Artúr, válaszul az udvariasságra, evett, hogy erőre kapjon, mértékkel ivott is, hogy felpezsdüljön a vére, a fürdőt, a ruhákat és a hölgy társaságát azonban visszautasította.
– Szeretem ezt az illatos ruhát. Arad belőle a börtön szaga, de ezt hordtam Mirebeau-ban, és büszke vagyok rá. Ami a nőt illeti, találok majd magamnak, ha szükségem lesz rá, de nem fogok János megunt ágyasai közül választani. Isten őrizz, inkább elviselem a rágalmakat, mint egy fertőzést.
A fanyar megjegyzés miatt nem éppen kesztyűs kézzel terelték a lovagterembe.
A hosszú termet királyhű nemesek lobogói díszítették. Marshal távolléte szemet szúrt, de még így is összegyűlt hatvan vagy hetven anjou-i főúr, temérdek lovag és testőr, akik látványos frízt alkottak a falak tövében. A király és királyné – szokatlan módon – előrejöttek, hogy üdvözöljék a foglyot.
– Vesszőfutás lehetett az út – szólalt meg János –, de, grace a Dieu [9], végre itt vagy velünk.
– Nekem is úgy tűnik – felelt Artúr.
– Megparancsoltam, hogy adjanak tiszta ruhát; nem kaptad volna meg?
– Megkaptam, és vissza is küldtem – válaszolt Artúr. János biccentett. – Mivel jobb szereted, ami rajtad van.
Igen, ezt méltányolni kell. Valóban, még mindig fogoly vagy, és nem is akarod levetni egyenruhádat, míg...
– Felség...
– ...míg ki nem szabadulsz... Mi az?
– Szólni kívánok.
– Szólj csak – biztatta János –, hisz ezért vagy itt. Bolondos kisfiú, Fülöp üres ígéretekkel megrontott, de most végre láthatod, hogy ez hova vezet. Inkább félrevezet.
Beszélj csak, Artúr, nem tiltjuk meg. És ha fázol, menj a kandallóhoz. Űzd ki csontjaidból ezt a börtönszagot.
Artúr ránézett, és maradt, ahol állt. – Nem tart soká, amit mondani akarok.
Most a Sólymon volt a sor, hogy lelket öntsön belé. Alig két évvel idősebb nála – csupa gyerekből állt az udvar –, mégis szinte anyai érzésekkel közeledett a csenevész, megtévedt ifjú felé. – Addig beszélsz, ameddig akarsz, kedves Artúr. Értsd meg, nem ellenségeid vagyunk, nem is foglyul akartunk ejteni, sokkal inkább kivenni azok kezéből, akik rossz útra térítenek. Köztünk nincs helye viszálykodásnak még Bretagne kérdésében sem. A hercegség jog szerint téged illet, és csak az a félig vak Fülöp szeretné beléd oltani az elégedetlenséget. – Bólogatva nyugtázta a szavaiban , rejlő bölcsességet, és látta, hogy János rábólint.
Artúr elmosolyodott, amire Izabella is mosollyal felelt, de a herceg már rá se hederített. Szembefordult Jánossal, és magas sarkú csizmáját, sátorszerű palástját méregetve azt mondta: – Rendre válaszolok ostoba locsogásotokra. Egyáltalán nem éreztem vesszőfutásnak az utat, bár nyereghez kötve hoztak Mirebeau-ból. Ugyanígy utaztam Falaise-től idáig. Az utóbbi, komor kinézetű várban a cella falához bilincseltek, és aztán hagyták, hogy az egyre növekvő ürülékhalmon ücsörögjek. Egyszer egy héten elhányták ugyan alólam a trágyát, így már akkor is tudtam, hogy velem jobban bánnak, mint alacsonyabb rangú bajtársaimmal. Eltűnt a mosoly felséged arcáról, de miért? Értitek végre, miért nem tudtatok megvásárolni egy rend vasalt selyemmel meg egy kurva felajánlásával? Hadd mondjam hát el, mivel tudnátok megvásárolni. A hírrel, hogy mindkettőtöket kiseprűztek innen – hogy vasvillával kihánytak az ablakon. Téged, király, akinek megkoronázása a legnagyobb csapás Angliára, és téged, Lusignan asszonya...
János igyekezett megőrizni önuralmát, és sietve megszólalt: – Ez sok, Artúr herceg, ez túl sok. Izabella királyné soha nem volt Lusignan asszonya, nem is akart az lenni. Kész vagyok elviselni dührohamaidat, de azt senkitől se tűröm, hogy Anglia királynéját sértegesse.
– Akkor – mondta Artúr – igencsak magadra maradsz, mert Izabella jobb célpont, mint az udvari bolond. De te se vagy más e falakon kívül. Gólyalábon járó király meg egy királyné, aki a hálókamrájából kormányoz. Istenemre, aki csak egy kicsit is ad magára, mindenképpen ellenséged kell hogy legyen.
A hideg levegőtől köhögni kezdett, és nem ellenkezett, amikor az őrök és bárók csoportja durván kituszkolta a teremből. Elmondta, amit akart. És, ha egy kis szerencséje van, a távollétében még a zárkát is kitakarították.
A hó végképp rabságra kényszerítette az embereket. A január keményebb volt, mint a december, de a legrosszabb még hátravolt. Február elején szélviharok söpörtek végig Észak-Európán, amelyeket egyórás csalóka napsütés kísért, aztán újabb hóvihar követett. Az őrjáratok alig néhány mérföldnyire tudtak eljutni, s nyomukat azonnal betemette a hó. A futárok elpusztultak az úton; a sötétség és a dermesztő szél foglyai lettek. Úgy tűnt, Isten kiejtette kegyéből a franciákat, de egyúttal takarodót fújt valamennyi viszálykodó pártnak is. Kedvét szegték, hát fagyhalállal lakoljanak érte.
Ekkortájt kezdte gyűjteni Fülöp Ágost a pénzt egy kolostorra, János pedig papokkal, és püspökökkel mulatozott, és ez egyszer bőkezűen adakozott az egyháznak. Nem ásítozott, nem fecsegett többé mise alatt, és udvaroncainak is a kápolna ajtajában kellett hagyniuk a kockát.
A szószátyár papok imáját, próféciáit éppolyan busásan megjutalmazták, mint a jövendőmondókat, akik megjósolták Fülöp végét, vagy János halálát mérgezett pecsenyétől, nyíltól vagy szerencsétlen eséstől. A legjobban mégis az időjóst fizették meg, aki közelgő olvadásról vagy ragyogó kék égről biztosította patronusát, hogy a francia sereg folytathassa előnyomulását, és a késlekedő angol csapatok visszavághassanak. Mindkét fél sóvárogva várta, hogy újrakezdhesse az ellenségeskedést.
William Marshalt aggasztották Fülöp őszi sikerei, ezért egy sor levelet fogalmazott János királynak. Tétlensége okát firtatta, és küldött egy listát a szerinte könnyen sebezhető vagy stratégiai szempontból különösen fontos várakról. Valamennyi, már csak helyzeténél fogva is, uralta a környéket, de a Normandia keleti határán álló erődítmények védőpajzsot alkottak a franciák ellen. Ha Arques és Driencourt, Conches és Bonneville, vagy Isten őrizz, a Chateau Gaillard elesik, akkor Fülöp katonái a hercegség közepéig hatolhatnak.
Februárig a hadvezér elküldött öt levelet, de választ egyikre se kapott. Megírta a hatodikat is, amelyben engedélyt kért a királytól, hogy visszatérhessen, de ezt a tűzbe dobta. Büszkesége tiltotta, hogy könyörögjön. János bocsátotta el, Jánosnak is kell visszahívnia. Egyébként is több mint két éve most pihent először, és semmi kedve se volt az újabb hosszú és keserves úthoz Falaise-be, Rouenba, vagy ahol éppen időz a király. Hó borít mindent, így hát a franciák sem indulhatnak meg. Ráadásul ilyenkor a csatorna is alattomosabb, ezt sem árt észben tartani.
Felesége megkerülte a problémát. Négyhónapos terhes volt, és azért imádkozott, hogy megállás nélkül essen a hó legalább Szentivánig. Amíg be van temetve az út, és a tenger háborog, Marshal nyugodtan itthon maradhat. Nem tartóztathatja férjét akarata ellenére, ahogy János se tudja eltorlaszolni előle az udvart, de Isabel ezúttal boldogan elviselte a zord telet, és állapotos lett. Gyerekük lesz. Talán a hatodik fiú vagy a második lány. Teljesen mindegy, bár Isabel kimondatlanul is jobban örült volna egy lánynak, mert már így is a fülét hasogatta a Pembroke úrfiak éles kiáltozása. Öt fiúgyermek bömbölt torkaszakadtából, és kész csoda volt, hogy még álltak a falak.
Ami a külhoni állapotokat illeti, nem tudta volna se megerősíteni, se megmásítani ura véleményét. Ha William úgy érzi, hogy mennie kell, el fog indulni, nem törődve János hallgatásával, se felesége könyörgésével. De addig a szomorú napkeltéig Isabel megoszthatja vele boldogságát, és csalogathatja Pembroke-ba az új hóviharokat.
Háromszáz mérföldre délkeletre, Rouenban kevésbé volt egyértelmű a helyzet. Artúr herceget ismét kihallgatták, de ez is kudarccal végződött. Nem, ismételte Artúr, nem fogja megtagadni Fülöp Ágostot Bretagne-ért. És nem hajlandó meghódolni Anglia úgynevezett királya előtt sem. – Ámbár csodálom az arcátlanságodat, bácsikám; felajánlasz valamit, ami már az enyém. Bretagne hercege vagyok, és ezt rajtad kívül mindenki elismeri. Miért nem adsz inkább valami mást? Anjou-t például, vagy a koronát, ami úgyis olyan bizonytalanul áll a fejeden. Fülöp is annyi idős volt, amikor király lett, mint most én vagyok, és én gyorsan tanulok. Egyébként lemondásod igen népszerű esemény lenne.
Megint csak letaszigálták a zárkába, és Jánosnak végre döntenie kellett, hogy erélyesebb eszközökhöz folyamodik-e vagy nem.
Később, termeik mélyén a király és a királyné William Marshal dolgáról beszélgettek. János huszadszor fordította fel a berakásos dobozt, hogy kiterítse az asztalon a hadvezér téli leveleit, a Sólyom pedig huszadszor jegyezte meg, hogy milyen szarkalábas az írása, amiből arra következtetett, hogy hanyatlóban van Marshal ereje.
– Gyöngül, de persze büszkébb annál, hogy beismerje, másképp egy írnoknak diktálná ezeket a buta intelmeket. Te is látod, megmerevedtek az ujjai. Még egy év, nem több, és magatehetetlen lesz, akkor pedig mi hasznát veszed a csatában vagy bárhol másutt?
János mosolyt erőltetett az arcára, mert égett a vágytól, hogy Izabella kedvében járjon. Még most, februárban is képtelen volt megmondani, amit már decemberben elmulasztott: látni akarta a grófot, még ha elmerevedett is az ujja, még ha durva és túlságosan kritikus is. Persze vitatkoznának, és Pembroke nem is leplezné megvetését az ékszerektől roskadozó király és a lusta Sólyom iránt. Izabella viszont továbbra se feledné el, hogy Marshal semmibe vette újdonsült királyné korában; továbbra is kiszáradt vénségnek tartaná a hadvezért, aki még mindig régi hírnevén kérődzik. A visszautasított asszony veszélyes jószág, s még inkább az egy semmibe vett királyné.
János azt is tudta, hogy csak őrlődne Marshal nyilvánvalóan józan tanácsai és Izabella meggyőződése között; őrlődne, ezért megpróbálna vaktában kitörni a maga módján. Már régóta tudta, hogy eltékozolta a mirebeau-i győzelmet. Tisztességesen kellett volna bánnia a foglyokkal, abba kellett volna hagynia a díszszemléket és a lakomákat, és... igenis itt kellett volna tartania az Arabot. Ehelyett elidegenített magától jó néhány hadvezért, és lelket öntött az ellenségbe, ráadásnak pedig hatalmas Anjou-területeket adott fel.
Mirebeau, élete első nagy győzelme, a fejébe szállt. De a tél során bőven volt ideje, hogy átgondolja az egészet, és elhatározta, hogy tanul a hibájából. Sajnos, az elhatározásból még nem következett, hogy Izabellára nem fog hallgatni.
Izabella megpiszkálta az asztalon fekvő leveleket, és azt mondta: – Úgy látszik, ettől a hidegtől a kedved is megfagyott, uram. Nem mondod ki nyíltan, pedig tudom, hogy kész vagy William Marshalért küldeni. A franciák bevették egy-két jelentéktelen előretolt állásodat, és számos emberünk, akiket megbízhatónak tartottunk, ellenünk fordult. De az igazi baj nem ez, hanem az, hogy bizonyos dolgokért aránytalanul sokat emészted magad. Belátom, hogy Mirebeau után erőszakosabbnak kellett volna lennünk, de nem hiszem, hogy Pembroke grófja a megmerevedett ízületeivel helyreállíthatná az egyensúlyt. Benned bízom. Egyszer már rászedted az ellenséget, most is sikerülni fog. Azt hiszik, képtelen vagy folytatni a sikert, pedig most Párizs ellen fogsz vonulni. Hidd el, édes uram, talpra se állnak az első vereség után, máris ötven újabb kudarctól fognak meginogni.
Most, hogy felbujtotta a férjét, az ifjú királyné megmutatta az érem másik oldalát is. – Különben is, Franciaország nem több, mint egy jelentéktelen királyság köztünk és a német államok között. A semmivel egyenlőek, és jobban tennék, ha a határaikon belül maradnának, és hálát adnának Istennek, hogy akkora helyet kaptak. Mondhatom, édesem, meglep, hogy egyáltalán törődsz velük. Itt a tavasz, és mihelyt szilárd talajt érzel a lábad alatt, horgodra akad ez az egész halfejű népség. Artúrt és a Lusignanokat már kifogtad, a többi majd követi őket, mert ezek rajokban vándorolnak.
Jánosnak tetszett a lehetőség. Talán mégis úgy áll a dolog, ahogyan a Sólyom látja; no persze nem ilyen egyszerű, mert horgászzsinórral nem lehet lovagot fogni, de mégsem olyan sötét, mint a saját borús jóslatai. Az elveszett területeket vissza lehet szerezni, a hibákat ki lehet javítani, és, ahogy Izabella mondta, az egyensúlyt helyre lehet állítani. De ami a legörvendetesebb: Izabella egyedül benne bízik, abban, hogy ezt csak ő végezheti el.
Azt felelte: – Ragályos az optimizmusod, Sólyom. Vajon a Lusignanokra és bretagne-i unokaöcsémre is átterjed? Ha még a megoldás módját is tudnád...
– Hugh és Ralf esetében tudom, Artúr esetében nem. őt teljesen ellenünk hangolták. Ha ezt a halat visszadobnád, megfertőzné az egész folyót. Ragályosabb, mint én. – Ásított, megrázta a fejét, aztán egy gyengéd mosollyal ajándékozta meg Jánost: – Lefekszem, uram, nem tartasz velem? – Végignézte, amint a férje összeszedi Marshal leveleit, visszateszi a díszes dobozba, és észrevette, hogy most, a huszadik alkalommal meg se próbálta sorba rakni vagy elegyengetni a lapokat. Ezt kedvező jelnek vélte.
A hó megolvadt, és belecsurgott a folyókba. A völgyek még sárosak voltak, de az őrjáratok újra elindultak a hegygerinceken, és a szabad ég alatt táborozhattak. Egyre-másra érkeztek Rouenba a jelentések, de mindegyikben volt valami furcsa, mintha a portyák vezetői elfeledték volna küldetésük célját. Anjou-barátként számon tartott várakat úgy soroltak fel, mint amelyek a franciákkal rokonszenveznek. A városok, amelyek idáig örömmel üdvözölték az átvonuló angol lovagokat, most becsukták kapuikat mindazok előtt, akik szembeszegültek Fülöp Ágosttal. A jelentésekből nem hiányzott ugyan az ellenség erejének, csatarendjének felbecslése, de az üzenetek nagyobb része pártütők felsorolásából állt. A határ menti hűbéresek, akik hűségesen szolgálták Henriket és Richárdot, most átálltak a franciákhoz. Párizsban, Chartres-ban vagy Blois-ban látták azokat a bárókat is, akik vállvetve harcoltak az Oroszlánszívűvel Szicíliában, Cipruson vagy a Szentföldön. Még az új lovagok is, akiknek alig hagyta el ajkát a szövetséget fogadó eskü, megtagadták Jánost Fülöp királyért.
Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az Anjou-területeken egy új fertőzés kapott lábra, amelyet a hó kétségtelenül alaposan elterjesztett.
János, amíg csak lehetett, nem nézett szembe a valósággal. Ragaszkodott hozzá, hogy ellenőrizzenek minden jelentést, aztán azzal vádolta meg a kémeit, hogy úgy találták W az egészet. Sorra végigbökdöste a neveket a listán, és azt mondta: – például ezek. Mindketten velünk töltötték a karácsonyt Rouenban. És most azt állítjátok, hogy köpönyegforgatók lettek! Megfoghatatlan. Játszottunk a gyerekeikkel! Ajándékot adtunk nekik! Másokról, akik itt a papíron szerepelnek, elhiszem, igen, látok is egy-kettőt, akik minden urat kiszolgálnak, de ezekről nem. Róla sem, hiszen ismerem. De erről a kettőről sem, jóságos Isten, náluk töltöttem egy éjszakát!
A hírhozók meghökkentek, de nem tágítottak. A jelentés Pontos, erre a szavukat adják. Ha kell, az életüket is. Aki e listán szerepel, az vagy a franciák táborában van, vagy az angolok ellen erősíti a házát.
Igen bölcsen nem említették azt a több tucat lovagot, akit láttak ugyan, de név szerint nem tudtak azonosítani. Ha ezeket is beírják a listára, a lapok könyvvé terebélyesedtek volna...
És ez így ment tovább; a francia sereg előrenyomulásáról szinte meg is feledkeztek, hiszen belülről sokkal fenyegetőbb hírek érkeztek. A fertőzés éppen a központi területekről, Maine-ből, Anjou-ból és Touraine-ből szedte a legtöbb áldozatot, bár Normandia is veszélyben forgott a határ teljes hosszában. Aquitániára és Gascogne-ra még nem terjedt át; viszont annál inkább Poitou-ra, amelyet a foglyul ejtett Lusignan testvérek szövetségesei szorongattak.
Mégsem ezek, hanem a legnyugatabbra eső hercegség, Bretagne indította János királyt arra, hogy gyilkoljon.
Nem mindenkit tisztelt az Anjou, aki a baráti köréhez tartozott. Volt, aki jó társaságnak bizonyult az asztalnál, számítani lehetett rá egy botrányos történetnél vagy kockajátéknál, de többre nem. Haditanácson is csak azért vehetett részt, mert biztosan a királyra szavazott.
Másokat, például Marshalt, a szervezőképességükért tartott nagyra János, meg azért, mert a megjelenésüktől olyan komolynak látszottak ezek a gyűlések. Egyébként inkább arra biztatta őket, hogy járjanak a saját útjukon. Lehetőleg minél távolabb az udvartól.
Alig néhányan érezhették, hogy népszerűek is, hogy János nagyra becsüli őket, megfogadja a tanácsukat, és élvezi humorukat. Az egyik ilyen szerencsés férfi William of Briouze, egy zömök, himlőhelyes normann volt, akinek ősei Hódító Vilmos élcsapatában harcoltak, és cserébe a csatorna mindkét oldalán kaptak hűbérbirtokot. Mindig volt egy William of Briouze, aki rendszerint a király kegyeit élvezte.
A mostani, ötvenéves hűbérúr se volt kivétel ez alól, s ma éppen ő hozta fel a zárkából Artúr herceget, hogy János elbeszélgessen vele.
Ezúttal Izabella királyné nem volt jelen, s a lovagterem elhagyatottnak látszott. A falak mentén nem álltak őrök, szolgák, zenészek, kutyák sem ugrándoztak az egyenetlen mozaikpadlón. Ma tehát a nagybácsi és unokaöccse téte-a-tête lesz, az egyetlen Briouze jelenlétében.
A király, hogy kissé fesztelenebbé tegye a találkozót, maga indult körbe a teremben, hogy eloltsa a falikarokban égő fáklyákat, és néhány vastag faggyúgyertya kivételével el is koppantottá mindegyiket. Már csak az elmaradhatatlan table dormant egyik vége úszott fényárban, és a kandallófülke izzott tompa vörös színnel. A tűzhely mellett egy kőkorsóban bor melegedett, az asztalon pedig három metszett üvegkelyhen tört meg a gyertyák fénye.
A király az alkalomhoz illően csak egy iszapszürke övvel átfogott sima köpenyt és három egyszerű gyűrűt viselt. Nem is emlékezett rá, hogy legutóbb mikor tudott ennyire lemondani az ékszerekről – valószínűleg amikor Mirebeau felmentésére indultak –, és most örült, hogy megtiltotta udvaroncainak, hogy belépjenek a lovagterembe. Ha így látnák, még azt hinnék, hogy nyomorog. Holnapra telekürtölnék Rouent a pletykával: „...A király a saját kincseit is eladta, hogy fizetni tudja a háború előkészületeit... Anglia teljes nyomorba jutott... Jön a rendkívüli tized... Az ingóságok fele és a vagyon háromnegyede...”
Lecsippentette a gyertyákat, és őröket állított az ajtó elé. Az volt a terve, hogy megpuhítsa unokaöccsét, és nem az, hogy pánikot keltsen alattvalói között.
Megnézte, elég meleg-e a boroskorsó, aztán dörmögve az asztalra tette. Az ajtó közben kinyílt, és Briouze betessékelte Artúrt a terembe.
– Lépjetek közelebb, itt világosabb van – intett János.
– Igyatok egy kis bort; Vieux Cahors [10], ha hinni lehet a borkereskedőnek. Erről jut eszembe, Briouze, volt rá gondod, hogy megetessék unokaöcsémet?
A hadvezér átkormányozta foglyát a lovagtermen, aztán azt mondta: – Sajnálom, felség, de Bretagne úgynevezett hercege továbbra sem akar együttműködni velünk. – Látta, hogy János elkomorodik, ezért bővebben is kifejtette: – Földhöz vágta az elsőrangú sült húst, mondván, hogy azt lökik elébe, amit a király az imént hányt ki. Értelmetlennek látszott, hogy másodszor is tálaljunk neki.
János a fogát szívta, a pompás kelyhekre nézett, aztán lesoványodott foglyához fordult. – Nem lesz jó, Artúr, hogy merő rosszindulatból az éhezést választod. Ma estére kitűnő vacsorát rendeltem számodra frissen vágott marhából, te meg elpazaroltad. Próbára teszed a türelmemet, de ha meggondolod magad, remélem, találunk még valamit a konyhán.
– Ezt csak te tudnád megmondani – mordult fel Artúr.
– Elraktározzák, amit kihánysz, vagy minden hányás után összegyűjtik?
János biccentett Briouze-nak, mire az úgy rávágott az ifjú herceg vállára, hogy Artúr leroskadt egy székre. – Nehéz elviselni egy ilyen kellemetlen alakot, mint te – szólt a király. – Mondtam már, túlfeszíted a húrt. Az eddigi két tárgyalás nem sok hasznot hozott, és nem látom értelmét, hogy a mai után negyedszer is próbálkozzunk.
Artúr vállat vont, és megbilincselt csuklóval legyintett; a keze fején alvadt vér látszott. – Szerintem a mostaninak sincs értelme. Különben is, hol vagyunk, valami rejtélyes barlangban, vagy Anglia oly szegény, hogy már a világításra se telik? Netán te vagy ilyen fösvény, bácsikám? Félrerakod a gyertyák árát, hogy újabb aranygyűrűt vehess?
Briouze, aki Artúr mögött állt, azt mondta: – Hagyd, hogy ráncba szedjem. – De János intett az ujjával. – Még ne. Előbb azt akarom, hogy hallja, mi lett Bretagne sorsa. – Elfordult, hogy megtöltse a három üvegkelyhet, aztán kettőt az asztal másik oldalára taszított. Briouze elvette a magáét, várt, amíg János ivott, aztán ő is hörpintett egyet a borból. Artúr nem vett tudomást a harmadik pohárról, mintha valaki másnak szánták volna.
– Bretagne... – kezdte János – Bretagne-ban bizony rosszul állnak a dolgok. – Az asztalra könyökölt, a pohár fölött összekulcsolta kezét, aztán folytatta: – A zárkádban nyilván nem hallottál róla, de a hercegség, amelyre igényt tartasz, siralmas állapotban van. Csapataim elfoglalták Rennes-t, körülzárták Nantes városát, és már csak idő kérdése, hogy...
Artúr éles nevetése szakította félbe. – Azt mondod, Rennes. És Nantes. Elfoglalták vagy bekerítették. Ó, te elvakult... Kedves, elvakult rokon, ezek az olcsó gyertyák tényleg elrontották a szemed világát. De nemcsak a látásodat, hanem az eszedet is. Még hogy Bretagne siralmas állapotban van? És a csapataid Rennes-ben vannak?
– Újra nevetni kezdett, aztán felsóhajtott. Kiürítette a kelyhet, felemelte, és úgy forgatta, hogy a fény repedéseket rajzolt nagybátyja arcára. – Nem tudom, mit fogsz felajánlani ma, de rosszul teszed, ha a szabadságot. Inkább egy vagyont kellene fizetned, hogy maradjak odalent a börtönben, és tájékoztassalak a világ sorsáról. Rosszul állnak a dolgok Bretagne-ban? Ezt hallottad ebben a rosszul kivilágított fészekben? Nos, felség, odalent egészen másképp hangzik a történet. – Látta, hogy János elkomorodik, és még idejében fordult meg, hogy a hadvezér megrökönyödését is elkapja. Aztán újra az asztal másik oldalára pillantott, hogy megbizonyosodjon a győzelemről.
– Milyen ostoba trükk ez, uraim? Micsoda ügyetlen fondorlat? Valóban azt hittétek, hogy megsüketülök a börtönben? Hogy az igazság nem találja meg az útját a föld alá? Azt képzeltétek, csak elkoppantotok néhány gyertyát, és ebben a sötétségben rám tudtok erőszakolni egy hazugságot? Csapataitok egyáltalán nem Rennes-ben vagy Nantes-ban vannak. Még csak nem is Bretagne határain belül! Inkább hallgassátok meg, amit én hallottam, bár ezt már úgyis tudjátok. A bretonok karnyújtásnyira vannak Angers-től, Normandia partjai mentén pedig Avranche felé tartanak. Nem az én népem van siralmas állapotban, hanem a te embereid, és ráadásul milyen kevesen vannak!
Talpra ugrott, mielőtt még Briouze észbe kaphatott volna. A kezében tartott poharat olyan messze hajította, amennyire a megbilincselt csuklója engedte. Darabokra tört a padlón, és üvegszilánkok hullottak a sárga tócsába. János felpattant a székéből, s zavarodottsága csak szította haragját. Nem elég, hogy az árulás végigsöpört az országon, most még Rouenba is befurakodott, a vár folyosóira, és le a börtönbe! Artúr megtudta az igazságot valakitől: szolgától, porkolábtól, a helyőrség vagy az udvar egy tagjától, vagy – miért is ne – egy paptól. Valaki lesurrant, s ajkát az ajtó kémlelőnyílására illesztette, és besuttogta a jó híreket.
Angers... Avranches...
Briouze felocsúdott, és előrelépett, hogy ráncba szedje a foglyot. János rákiáltott a hadvezérre, hogy hagyja békén. Artúr ezalatt visszahúzódott az árnyékba, diadalittasan vigyorgott, és felemelte a vérfoltos kezét, hogy megvakarja az orrát. Látta, hogy közeledik feléje a király, leeresztette a karját, és azt mondta: – Nem csoda, bácsikám, hogy a világ előre tudja, mire készülsz. A legfontosabb foglyod vagyok, ennek ellenére még én is naponta kapok jelentést a terveidről. Merem állítani, hogy a cellámból tudnám irányítani a bretonok hadjáratát. – Hátralépett, egyre messzebb a fénytől, és Briouze csak az utolsó pillanatban látta meg János kezében a boroskorsót.
Artúr a király szorultságán nevetve hátrált, János – akit megint megszállt az Anjou-kór – követte. Briouze felkiáltott: – Ne, felség! – Rájött, hogy túl halkra sikeredett a figyelmeztetés, ezért felbődült: – Felség! Hagyd! Felség!
– A szolgálatodba fogadhatnál – mondta Artúr. – Rejts el odalent, adj egy asztalt, széket meg egy-két megspórolt gyertyát, és én majd mindent elmondok neked...
Ekkor János lesújtott a korsóval. Minden erejét összeszedte, és a korsó Artúr koponyájával együtt tört darabokra. Pillanatnyi csönd után a herceg teste a kőszilánkok csörömpölésétől kísérve a padlóra zuhant. Voltak más hangok is, de ezeket szerencsére hamar elfelejtették – a test undorító puffanása, Briouze elszörnyedt kiáltása, a győzelemittas János hátborzongató sóhajtása. A hangok Bretagne hercegével együtt haltak el, aztán hosszabb csend következett, amelyet csak a fahasábok ropogása és az egyenetlen kőlapok holtjátéka tört meg.
Briouze óvatosan, mint aki ellenséges táborba hatol be, megindult a király mellett. Mindketten találkoztak már a halállal, minden változatával, de még soha nem éreztek ilyen megkönnyebbülést, mint most, hogy a vég sötétségbe burkolózott. A testet alig látták, csak a csukló környéke ragyogott halványan.
Gyilkosságot követő pillanatokban kevesen képesek észszerűen viselkedni. János körüljárta a holttestet, aztán a kőszilánkokat kezdte a falhoz vagdosni. – Hagyd békén – mondta Briouze, de rájött, hogy elkésett a tanáccsal. Megindult az ajtó felé – hogy riassza az őrséget? hogy orvost hívjon? –, aztán hirtelen sarkon fordult és visszament, hogy szemügyre vegye a tetemet. János előjött az árnyékból, felkapott egy kelyhet, de az üres volt, ráadásul a korsó is eltört. Mogorván azt mondta: – Fel kell derítenünk, ki adta az információkat, igaz, Marshal? Te tudod, hogyan lehet ezt megtudakolni... vagyis hogy Briouze! Tudod, mit kell tenned.
A hadvezér a királyra nézett, és lassan megcsóválta a fejét. – Nem, királyom, úgy van, ahogy mondod. Marshalra gondoltál. Én is azt szeretném, ha itt lenne... bár itt lett volna, hogy megakadályozza... – Lemondóan legyintett.
János hirtelen remegni kezdett. Uralkodót tilos volt megérinteni, és János az ilyesmitől amúgy is viszolygott. De most, hogy Briouze megfogta János karját, az viszonzásul megszorította a hadvezér kezét. Most fogták csak fel igazán, hogy milyen szörnyűséget műveltek.
– Megöltük az unokaöcsédet – mondta Briouze. – Halálos bűnt követtünk el, és a pokolba kerülünk érte. Testünket az ördögök szétmarcangolják, és a nyers húst tűzre vetik. De még mielőtt ez bekövetkezne... ha a világ megtudja, mit tettünk...
– Ha a világ megtudja – visszhangozta János tompán.
– Marshalért kell küldened.
– Ha a világ megtudja, akkor... – Kifejezéstelen tekintettel hirtelen elfordította fejét. Lehet, hogy ránézett a holttestre, lehet, hogy csak a semmibe révedt, de amikor újra szembefordult Briouze-zal, már megváltozott az arca. – Ha a világ megtudja – mondta. – Ha megtudja...
– Vissza kell hívnunk Marshalt, és...
– Igen, visszahívjuk, de előbb figyelj rám. Gondold meg. A világnak nem szabad megtudnia, még nem.
– Rejtsük el a holttestet? De...
– Várj! – Eszébe jutott, amit Izabella mondott. Ha ezt a halat visszadobod... Ha ezt a halat visszadobod...
És miért ne?
Kitépte magát Briouze kezéből, s félelemtől, bűntudattól eltorzult hangon azt mondta: – Figyelj rám, Briouze. Van egy megoldás. – A lovagterem keleti szárnya felé fordult, és a fénykörben úszó asztalon túlra mutatott. – Látod azt az ablakot? Nem lehet messzebb húsz lábnál a Szajnától. Itt épp elég gyors folyású. Talán a tengerig is leviszi a holttestet. Ugye, a tetem egy ideig a víz színén lebeg? Aztán elsüllyed, és azzal vége. Ugyan ki találná meg? – Briouze-ra meredt, és a tekintetével unszolta, hogy kikényszerítse a beleegyezését. – Nos, velem tartasz vagy nem?
Már eldöntötte, hogy ha Briouze visszautasítja a kérést, akkor az ajtóhoz rohan, felszakítja, és kiáltozni kezd, hogy a hadvezér megölte Bretagne-i Artúrt. Ezt még mindig megteheti... Egyre erősebb kísértést érzett...
– Igen, veled tartok. Mi már úgyis elkárhoztunk... Akkor hát gyerünk, legyünk túl rajta.
Lassú és hajmeresztő feladat volt. Letérdeltek, hogy feltöröljék a padlót egy gyékénnyel, amit aztán a tűzbe hajítottak. Briouze feláldozta a köpenyét, hogy Artúr vére ne hagyjon nyomot a köveken, aztán az ifjú herceg holttesttet – fején a rögtönzött turbánnal – az ablakmélyedésbe vonszolták. János kinyitotta az ablaktáblákat, és várt, míg a tetemet átemelheti a párkányon. Megint egy kisebb roham lett úrrá rajta, elborzadt a felismeréstől, hogy a következő néhány percet e holdvilágos ablakrésben kell töltenie, a Mindenható Isten szeme előtt. íme, Anglia királya, a gyilkos, és unokaöccse, az áldozat.
Végül is sikerült erőt vennie magán, és intett Briouze-nak, hogy menjen már.
De most új rémkép kínozta. Mi lesz, ha Briouze fellármázza az őrséget, azok berohannak, és megpillantják az ablakban kuporgó uralkodót, aki az élettelen bretagne-i herceggel élvezi a kilátást?
A hadvezér már kilépett a fénykörből, amikor János utánasziszegte: – William, jó uram. Ha ezzel végeztünk... Egy hónapon belül a legmagasabb rangra emelkedsz. Mindig is ez volt a szándékom. Mindig is érdemesnek tartottalak rá.
Briouze visszanézett, de nem tudta kivenni a király alakját a homályban. Irtózott attól, amit elkövetett, amit nem tudott megakadályozni, és az iszonyattól szinte eszét vesztette, de önkéntelenül mégis kiszaladt a száján: – Ahogy kívánod, felséges uram. – Aztán udvariasan fejet hajtott a hold sütötte ablak felé, és átvágott a lovagtermen.
Odakint közölte az őrökkel, hogy János király és Artúr herceg még javában vitatkozik. – De bizonnyal kibékülnek, még mielőtt az éjszaka véget ér, mert már hullik a könnyük a lelkiismeret-furdalástól. Egy ilyen meghitt jelenethez nincs szükség tanúkra. Álljatok félre valahová, ahol nem vagytok szem előtt. A lépcső aljában, ott jó lesz.
Az őrök megértették. Családi ügy, maguk is szembekerültek már hasonló problémával; rossz gyerekek, akadékoskodó rokonok, ilyesféle. Mindenesetre jó volt hallani, hogy királyokkal és hercegekkel is megesik.
Végigcsattogtak a folyosón, le a lépcsőn, Briouze pedig kijutott az udvarra, aztán megkerülte a Szajna felőli várfalat. Útközben megállt, neki is görcsbe rándult a gyomra, mint az imént a királynak. Kénytelen volt lekuporodni a sötétben, s csak aztán tapogatta ki az utat a rézsútosan emelkedő fal mentén. Szégyellte, amit tett, és tudta, hogy ez a szégyen túléli magát a gyilkosságot is. Eltántoríthatatlanul hűséges volt királyához, Jánosnak minden tettére talált mentséget. Normann hadvezér volt, terebélyes családfa hajtása, hozzáedződött már a halálhoz. De amit nem lehet elfelejteni, se megbocsátani, az saját testi gyöngesége volt, a hirtelen rátörő kényszer, hogy könnyítsen magán. Olyan, mint egy beijedt gyerek, s a sötétség csak fokozta ezt az érzést.
Mégis eljutott az ablakig, kinyújtotta a kezét, hogy a tőr markolatával kopogjon a kövön, aztán elkapta a párkányon átlódított tetemet. Az összeesküvők csöndben dolgoztak, és Briouze vonszolni kezdte a turbános hullát a nedves füvön a Szajna felé. A holttest alig hallható loccsanással zuhant a vízbe, eltűnt, aztán néhány méterrel lejjebb a felszínre bukott.
Egy pillanattal később a sodrás félrelökte, mintha nem vállalna ilyen veszélyes utazót, és a tetem csakhamar újra eltűnt a szélárnyékos partoldal alatt. Briouze utánaindult, de már látta, hogy a holttest biztosan közeledik a folyó közepéhez, aztán a víz színén lebegve eltűnik a sötétségben. A hadvezér várt még egy kicsit, de nem hallott riadó kiáltást, fény se lobbant a parton. Artúr herceg észrevétlenül távozott a várból.
Briouze megfordult, és az ablakokat kémlelte, hátha meglátja a királyt. Amit tettek, együtt tették. Briouze szemtanúja volt a halálnak; úgy lett volna helyénvaló, ha János is végignézi a távozást. De az ablak már üresen hunyorgott az égre és a holdra.

ÖTÖDIK FEJEZET
VESZETT ÜGY
1203. május - szeptember

Több hétig semmi hír nem érkezett, most viszont ugyanaznap délelőtt egyszerre két hírnök is bevágtatott Pembroke udvarára. Egyikük már járt a várban, február óta úgy háromhavonként bukkant fel. A courrier címmel megtisztelt férfi Marshal szolgálatában állt, Marshal szeme és füle volt Normandiában. Voltak más courrier- k is – durvább szóval kémek –, s Marshal a jelentéseik alapján lépést tarthatott a csatorna másik oldalán zajló eseményekkel. A legtöbb Anjou-birtokon volt courrier -k de a ma délelőtti látogató a legfontosabb helyről jött: a roueni udvar belső embere volt.
Az volt a feladata, hogy lehetőleg minél mélyebbre vesse ki hálóját, jelentéseiben tehát egyaránt szerepelt bizonyított tény, pletyka és puszta feltevés. Semmi sem kötötte össze őket, hacsak nem – mint például ma – a borúlátás fonala. Csupa rossz hírt hozott.
Újabb pártütések, újabb vereségek, újabb nevek, amelyek a listára kerültek. Párizs fölött egy köröző angyalsereget láttak. Állítólag hamarosan feladják Le Mans városát és a vaudreuil-i erődítményt. János király és Izabella királyné bezárkóztak termeikbe, és – legalábbis a courrier szerint – az Anjou-védelem külön-külön harcoló parancsnokok kezébe került. Ha egy báró ki akar állni a franciákkal, megteszi. Ha nem, a saját határán belül marad, vagy ami még valószínűbb, szövetséget köt az ellenséggel.
Ó, igen, és még valami. Az összes foglyot felhozták Rouen börtönéből, és szétszórták őket az országban. Ennél is furcsább, hogy a porkolábokat a családjukkal együtt szintén átköltöztették, de nem egy másik normann erődítménybe, hanem egy dél-aquitániai várba. És, ami a legkülönösebb, nyomtalanul eltűnt Artúr herceg, április eleje óta senki se látta.
Persze lehet, hogy visszaküldték Falaise-be, Hugh és Ralf mellé, vagy talán Angliába, hogy biztos helyen őrizhessék. De azért furcsa, hogy nyomtalanul eltűnt. Olyan, mintha... eltemették volna?
Mostanra határozott körvonalakat öltött a háborús készülődés, ha egyáltalán háborúnak lehetett ezt nevezni. Fülöp Ágost a normandiai erődítményláncot fenyegette, és a jelek arra vallottak, hogy lecsap a láncszemekre. Maineben, Anjou-ban és Touraine-ben minden a feje tetején állt, szomszéd szomszéd ellen fordult, vagy egyszerűen csak tétlenkedett, nyugaton viszont a bretonok készültek megtámadni Angers-t, Avranches-t és egy sor más várost, erődítményt. Röviden: Normandia el volt vágva a külvilágtól, és János benne szorult a Sólymával együtt.
Ideje volt, hogy Marshal visszatérjen a porondra. Valójában rég elkésett vele, de büszkesége még mindig visszatartotta, hogy engedélyt kérjen a királytól. Száműzték – nem, ez erős szó – kizárták mind az udvarból, mind a kontinensről, s pusztán azért, mert János kizárólag magának akarta tulajdonítani a mirebeau-i győzelmet.
Mirebeau... Nagy Isten, hogy elsorvadt az a győzelem, milyen végtelen vereségáradatot zúdított a fejükre! Bizonyos, hogy a legdrágább győzelem volt, amelyet angol király valaha elért, mert elhitette a Fakardúval, hogy megvan benne mindaz, ami valójában hiányzott belőle.
Ha egy kis esze volna Fülöp Ágostnak, kitervelne még egy Mirebeau-t, aztán csak várnia kellene, míg összeroppan az Anjou-birodalom. Akkor se történne semmi, ha megint elveszítene kétszáz lovagot és nemest, meg egy újabb forrófejű testvérpárt, mint a Lusignanok. Köpönyegforgatókból már rég kipótolta a hiányt.
Ez az utóbbi katasztrófa-sorozat annyira felbőszítette Pembroke grófját, hogy már-már hajlandó lett volna lemondani maradék büszkeségéről. Akár beismeri János, akár nem, szüksége van rá, Marshalra. Krisztus sebeire, Normandiának is szüksége van rá! Mindannyiuknak szüksége van rá, vagy egy hozzá hasonló férfira, hogy összeszedhessék magukat, és kiegyenesíthessék a derekukat. Lehet, hogy a franciák háborúban érzik magukat, az angolok azonban nyilván nem. Vezér nélkül maradtak, úgy látszik, megelégedtek annyival, hogy elkerítették saját parányi birtokukat, barikádot állítottak kapuik elé, és a szerencsében reménykednek. De ami most jó, az hamarosan a legrosszabb végeredményt szüli. A birodalom el fog veszni, és mindjárt utána Anglia lerohanása következik. És akkor vajon ki fogja őrizni a partokat? Talán néhány zsoldos és Pembroke helyőrsége?
Egy héten belül indul Rouenba – döntött Marshal –, és ha kell, betör a királyi hálószobába is, hogy kirángassa az ágyból a késlekedő Jánost...
Nem. Még nem mehet. Hiszen a felesége majdnem nyolchónapos terhes. Nem mehet, mert indulásának híre annyira letörné Isabelt, hogy azt a magzat sínylené meg. Várnia kell, míg megszületik a gyerek. Akkor aztán mindent el fog követni, hogy megmentse az Anjou-birodalmat.
Ám még aznap délelőtt a második futár romba döntötte a terveit. A hírnök nem courrier volt, vagy ha igen, János zsoldjában állhatott, mert a levélen, amelyet hozott, a király barna viaszpecsétje díszelgett. Ilyen pecséttel legutóbb Corfe-ban volt dolga Marshalnak, amikor ledobta a lépcsőre.
A levél nem tartalmazott sem egyértelmű idézést, sem meghívást, sem mentegetőzést. Formális, udvarias és csöppet sem jellemző kérés volt. így kezdődött: „Tisztelt barátunk, bajnokunk, Marshal, Pembroke és Striguil grófja!”, majd így folytatódott:
„Bizonyára tudod, Marshal gróf, hogy Isten a franciákat egy sor szerencsés győzelemmel ajándékozta meg, miközben bennünket a silány emberek árulásával sújtott.
Jelenléted szerfelett megerősítené eltökéltségünket, és mihelyt körünkben tudunk, gyorsan megszabadulunk a betolakodóktól. Tarts hát velünk, amint lehet, és jegyezd meg: bármi tanácsot adsz, elfogadjuk.
Meleg üdvözletünket küldjük Isabel úrhölgynek, de ne feledd, hiányzol az udvarnak, hiányzol Angliának.”
Még ha a levél nem győzte volna meg, az utolsó bekezdéstől akkor is megingott volna. János király végre beismerte az igazságot. Angliának szüksége van legelső hadvezérére – a nyakas grófra –, nem tűrheti, hogy Pembroke-ban rejtőzzön, ezért a király Rouenba rendeli, vagy oda, ahol összecsapnak a seregek.
A feleségének nehéz dolga lesz, mert Marshal valahogy tovább maradt a kelleténél. Bárcsak elment volna három hónappal előbb, akkor Isabelnek maradt volna ideje hozzászokni, beletörődni, hogy újra magányosan kell szülnie. Ha Isten is úgy akarja, ez lesz a hetedik egészséges gyerekük. De a hat meglévő közül Marshal annak idején mindössze két nedves, ordító újszülöttet szoríthatott a karjába.
Α többiről – távol az otthontól – csak futárok, courrier- k útján értesült.
Pembroke látogatóit kivétel nélkül meglepte, hogy a várúrnő azt mond, amit akar. Másokkal szemben William Marshal gőgös volt, mint egy oroszlán, hiú, mint egy páva és ingerlékeny, mint egy csapdába esett medve. Mégis, házassága utóbbi éveiben megengedte, sőt, szinte bátorította Isabelt, hogy vitázzon vele, mintha asszonyfejébe egy férfi értelme költözött volna. Az erre tévedő urak és hölgyek nyugtalanítónak találták ezt, de aztán azzal ütötték el, hogy az Arab bele van bolondulva a kese hajú de Clare-be.
Náluk, otthon, másképp álltak a dolgok. Egy feleségtől elvárták, hogy férje kényelmét szolgálja, távollétében igazgassa a birtokot, egyébként pedig a vár mindennapi gondjainak és a gyerekek boldogulásának szentelje életét. Köztudott, hogy egy némber gondolatai mindig összefüggéstelenek, a véleménye pedig pusztán ura nézeteit tükrözi. Hogy is élhetnének másképp együtt, ha nem tökéletes harmóniában?
Volt néhány kivétel; egy-két férfi kikérte felesége véleményét, némelyik asszony pedig kéretlenül is előhozakodott vele. Ilyen volt az özvegy királyné, Eleonóra, aki pillanatnyilag Fontevrault-ban pihent, a Sólyom, aki feltehetően roueni ágyában hevert, és Isabel de Clare, aki higgadtan fogadta a hírt, és arra biztatta Marshalt, hogy máris induljon.
– A levél rosszkor jött, ebben megegyezünk, és méltánytalanság, hogy nem lehetsz itt a gyermeked érkezésekor. De túl sokáig voltál távol az udvartól, uram, nem kis részben azért, mert mindketten – te is, a király is – túlságosan önérzetesek vagytok. Most, hogy ő hív, legjobb, ha visszatérsz, mielőtt az egész birodalom a franciák vadászterületévé válik.
– Ez olyan ridegen hangzik – felelt Marshal. – Engem okolsz azért, ami történt? Azt mondod, mindketten túlságosan önérzetesek vagyunk, de tehettem-e többet, mint amit megtettem? Hány levelet küldtem tavaly ősz óta? Tízet? Tizenkettőt? Küldtem egy tucat levelet az udvarnak, a király saját kezébe. És a mai napig egyetlen válasz sem érkezett. Mondd hát, úrnőm, mi mást tehettem volna: talán a kapuban kellett volna könyörögnöm?
Isabel a hasán pihentette karját. – Te is tudod, hogy erre nem kerülhetett volna sor. Kapuban könyörögni? Ugyan már, feltépték volna az ajtót abban a pillanatban, mihelyt megjelensz. Érkezésed sokkal inkább lelket öntött volna a seregbe, mint idáig bármi más. Talán még most is lelket önt, ha maradt elég ember, akikből hadsereget lehet toborozni. De hát nem látod, hova jutottál az önérzeteddel? Senki nem hajlandó mozdulni, hacsak nem te vezeted őket. Minden csapat téged szeretne vezérének. Téged, William Marshal! Mindenki téged akar! Ámbár minél jobban belemerülsz a küzdelembe, annál könnyebben megeshet, hogy...
– Hogy? – mosolyodott el a férje. – Hogy megsebesülök? Édes Isabel, azt hiszed, árthatnak nekem a franciák? Ó, harminc éve talán árthattak volna; akkor úgy használtam a kardot, mint egy cséphadarót. De most nem.
Kihúzta magát, és drámaian marcona képet vágott, hogy valahogy enyhítse a hencegést, aztán azt mondta: – Vedd eszedbe, ha tudod: ez a büszke alak volt az, aki kivetette nyergéből Oroszlánszívű Richárdot. És merem állítani, hogy az a földdarab még mindig őrzi a feneke nyomát.
Isabel érezte, hogy a férje szeretné felvidítani, ezért inkább nem emlékeztette rá, hogy a Richárd királlyal való összecsapás tizenhárom éve történt, amikor Marshal élete virágjában volt. Igaz, még mindig a Nyugat egyik legkiválóbb bajnoka, példa rá Exouduni Ralf esete, akit szakavatott könnyedséggel fegyverzett le. De akkor is, hiába az ügyessége, a tapasztalata és páratlan tekintélye, majdnem ötvenhét éves, és akárhogy is nézzük: öreg már a csatázáshoz. Az ellenségnek nem lesz könnyű dolga, ha el akarja pusztítani William Marshalt. De lehet, hogy sikerülni fog neki, hisz már a birodalmat is megrendítette.
A híresztelés ellenére János király nem töltötte minden idejét Sólymával az ágyban. Ő is tartott courrier- kat, egész légiója volt belőlük, hogy értesítsék az angliai eseményekről és – igaz kémekhez illően – a francia, a flamand és a német államok életéről. Nem kímélte írnokait sem; hosszú leveleket küldött az angol nemességhez és a pénzéhes zsoldosokhoz szerte Európában, mármint azokhoz, akik még nem szövetkeztek Fülöp Ágosttal.
János roppant csábítóan fogalmazta meg az ajánlatát, bár két rendkívüli problémát ezzel sem tudott megoldani. A kincstár vagyona úgy fogyott, mint a tengerpart dagály idején, márpedig a zsoldosok, mint a nevük is mutatja, pénzért dolgoztak. Aki nem tud fizetni, az ne bérelje fel őket. Vagy, ami még rosszabb: ha ígéretekkel toborozták őket, és az ígéret nem öltött formát arany vagy zsákmány képében, a zsoldosok hajlamosak voltak uruk ellen fordulni – ez esetben János király és néhány megmaradt hűbérese ellen.
Angliában a nemesség ugyancsak aggódott a pénz miatt; nem azért, hogy mennyit kapnak, hanem hogy mennyit kell előteremteniük. Egy-két nemesnek voltak ugyan birtokai a csatorna másik partján is, de a többség Angliában és Walesben élt, és nem szívesen járult hozzá olyan tartományok megsegítéséhez, amelyeket még csak nem is látott. Ugyan mit jelentett Argentan, Alencon, Arques és Angers neve Ashdown vagy Abergavenny urának? Igaz, hogy legalábbis részben a kontinentális területek a királysághoz tartoztak, de kinek származott volna abból haszna, ha küld egy kis hajórajt Normandia felmentésére? Nem gyávaság volt ez, ilyesmivel korántsem lehetett vádolni őket. A józan ész és a gazdasági szempontok diktálták. Mit tehet akár ezer lovag, ha Normandiában partot érve azt látják, hogy a várak felét már lerohanták a franciák, a többi pedig vagy nem ereszti be őket, vagy üresen áll, vagy csak éhező várvédőket találnak bennük? Minek felmentő csapatokat küldeni olyan tartományokba, amelyek már a franciákkal rokonszenveznek, vagy nyersebben fogalmazva, irtóznak János királytól?
Mindössze néhány báró vette magának a fáradságot, hogy feleljen János kérésére. De aki megtette, az egyben javasolta királyának, hogy térjen vissza Angliába, magyarázza meg hanyagságát, és adjon számot arról, hogy miért űzte el William Marshalt. „Gyere haza – üzenték –, itthon majd meghallgatjuk, amit mondani akarsz. Utána pedig megvitatjuk a külföldi hadműveleteket.”
Isabel de Clare hízelgő szavai közel jártak az igazsághoz. A város kapuit nem tépték ugyan fel, de Marshal érkezésének hírére úgy nyargaltak ki a lovasok Rouenból, mintha felbukkanó szarvast vennének űzőbe.
A hadvezért elkísérte az a négy lovag, akik még Corfe-ban, a foglyok átadása után tettek hűségesküt, harminc másikat pedig pembroke-i és chepstow-i birtokairól rendelt magához: ezek most a tömeg zajongása és az udvar éljenzése közepette vonultak be. Az ujjongás azonban kizárólag Marshalnak szólt, aki visszatért, hogy megmentse a királyságot.
Marshal – érthető udvariatlanságból – elmulasztotta érkezését előre jelezni, így hát János király kénytelen volt sietve átöltözni, és nyugtalankodott, mert eltűnt az egyik gyűrűje. A szobában, valamelyik ékszeres ládában kellett lennie, de nem maradt idő kinyitni és feltúrni... No, nem baj, legalább megtalálta az alkalomhoz illő lábbelit, az uralkodói jelvényeket, és mindaddig, míg meg tudja állni, hogy ne kapjon a fejéhez...
Izabella királyné mellette állt a lépcsőn, de ő nem pusztán nyugtalan volt, hanem nyíltan bosszankodott. – Nyolc vagy annál is több hónapig volt távol. Miért ez a sietség, hogy épp most üdvözöljük? Holnap reggelig nyugodtan várhatott volna, addigra én is...
– Figyelj rám! – csattant fel János. – A város tombol. Nézd, hogy rontanak be a várba, nézd, hogy özönlik el az udvart. Hát nem érted: visszatért a hősük! És nemcsak az övék, hanem a miénk is, úrnőm, mert úgy fogjuk fogadni. Elismerem: jó munkát végeztél, amikor egyik kezeddel engem emeltél fel, a másikkal pedig megaláztad Marshalt. De mostantól kezdve...
– Mit mondtál? – nézett rá Izabella megdöbbenve. – Hogyan, hát bábjátékos vagyok én, aki mindkettőtöket madzagon rángat? Ó, nem, uram, Anglia királya, ó, nem! Te küldted el és tartottad távol, aztán engem is rákényszerítettél, hogy segítsek. Életed legédesebb hónapjait élvezhetted, és miért? Azért, mert én itt voltam, ő viszont nem. De ezt te rendezted, pontosan úgy, ahogy a szöktetésemet is megszervezted. A zsinórok a te ujjadra vannak hurkolva, János, mármint ha maradt hely a gyűrűk között.
A király elhűlt e vádaskodástól. De mielőtt szóhoz jutott volna, megpillantotta a kapubolt alatt a bepréselődő tömeget, és inkább megfordult, hogy lássa a megrökönyödött és virágszirmokkal telehintett csapata élén belovagló Marshalt.
Nos, gondolta János, az elkövetkező néhány éjszakán egyikük se lesz híjával asszonynak.
Újra Izabellára pillantott, de az majd kipukkadt a méregtől, ezért elhatározta, hogy nem törődik vele. Nemigen tudta volna megjósolni, hogy Izabella hogyan fog viselkedni; most csak azért fohászkodott, nehogy még egyszer előhozakodjék a madzagon rángatott bábukkal.
Lement a lépcsőn, tettetett lelkesedéssel átvágott az udvaron, és megragadta Marshal lovának zablaszíját. Az állat fáradt és ingerlékeny volt, felágaskodott, s ettől a király elvesztette egyensúlyát. Ujjai megfeszültek a szíjon, és a gyűrűk mélyen belenyomódtak a ló pofájába.
János felnézett a hadvezérre, és várta, hogy Marshal megalázza. Ha csak egy kicsit is megrántja a kantárszárat, ez az átkozott paripa még jobban felágaskodik, ő, János pedig lóghat a kantár végén.
Mint egy bábu... Igen, és a Sólyom hogy élvezné...
Marshal előredőlt, mintha meghajolna a nyeregben. Aztán, ahogy a feje a királyhoz ért, azt morogta: – Calme-toi, cheval, calme-toi .[11] – Érezte, hogy az állat engedelmeskedik, és így szólt: – Ereszd el, felség, az lesz a legjobb. Most Pedig fogd egy kicsit messzebb a pofájától. Épp eléggé meg van hatva tőled, de arra azért ne kérd, hogy kezet is csókoljon.
A kissé bonyolult helyzetet sikerült észrevétlenül megoldani, és a tömeg felordított örömében, hogy végre kibékült a király és a főúr. Mert láttak-e valaha olyat, hogy János király átveszi a lovász szerepét? Látták-e valaha Marshal grófot ilyen mélyen meghajolni? Hallották, hogy a két férfi elhidegült egymástól, ki tudja, min különböztek össze, de bizony így kell az ilyesminek véget érnie; megalázkodnak egymás előtt. Ilyesmire csak nagy emberek képesek. De a legeslegjobb, hogy mindezt nyilvánosan teszik, és egy fillért se kérnek érte.
A falakon kívül rekedtek hallották a morajt, és ők is kórusban üvölteni kezdtek. Időbe telik, míg megtudják, hogy miért ordították rekedtre a torkukat, de hát látták az elhaladó Marshalt, és ez épp elég. Az a néhány száz szerencsés fickó, aki bejutott az udvarra, később majd elmondja, mi történt, és semmi kétség, egy kis sör reményében ki is csipkézi a történetet. János király lesegítette az Arabot a nyeregből... Marshal letérdelt a király előtt... Kart karba öltve távoztak, a hadvezér lova meg felágaskodott, mellső lábaival a levegőben kapált, ami a győzelem biztos jele...
Dicsértessék az Úr, hogy Marshal újra itt van! Most majd történik legalább valami: vértől lesz vörös a fű a dombokon.
Az elkövetkező napok megállás nélküli ülésezéssel teltek a roueni udvarban. A bárók alig titkolt lelkesedéssel üdvözölték Marshal visszatérését, bár a többségük úgy vélte, hogy későn érkezett. A városi csőcselék könnyen toporzékolt és éljenzett; mindössze annyit tudott, hogy Pembroke grófja visszajött, hogy csatlakozzon a hadsereghez, és megakadályozza az összeomlást. A csőcselék csak ennyit akart tudni, bár a körülmények ismeretében nem is baj, hogy nem hallott többet. Ha csak egy kicsit járatosabb az udvar dolgaiban, talán már rég átjátszotta volna Rouent a franciáknak.
Egyet s mást Marshalnak is meg kellett tudnia. Számított rá, hogy kétségbeejtő állapotokat fog találni, de a legrosszabbat még nem tudta.
János király szabadon eresztette a Lusignan fivéreket.
Hihetetlennek hangzik, de János elfogadta becsületszavukat; cserébe ezek megígérték, hogy egyenesen hazavágtatnak a birtokukra, nekilátnak a váltságdíj előteremtésének, aztán visszaügetnek, hogy személyesen adhassák át. Nem számítva ezt az egyszeri kiruccanást Rouenba, vagy ahol János az idő tájt éppen lesz, Lusignan és Exoudun ura otthon fog maradni a háború végéig. A két legveszélyesebb ellenség – aki nemcsak az Anjou-birodalom összeomlásának szentelte életét, hanem Fakardú János elpusztításának is –, Ralf és Hugh le Brun akarta elhitetni Jánossal – és ő el is hitte –, hogy otthon maradnak, és ölbe tett kézzel várnak. Miért is ne, hiszen szavukat adták rá?
Marshal még meg sem emésztette ezt a rossz hírt, amikor arról értesült, hogy Izabella királyné apja, Angou-léme-i Audemar belehalt a végtagjait elsorvasztó paralízis-be. Taillefer, a Vasgyúró halála önmagában is csapás, mert egyike volt a legdicsőbb keresztény nemeseknek. De súlyosbította a veszteséget, hogy Angouléme északon Lusignannal határos.
Audemar gróf birtokait egyetlen utódja, a Sólyom örökölte, de pillanatnyilag a királyné csak a hadsereg bevetésével tudta volna biztosítani a rendet, mert az egész vidék a korona ellen fordult. No persze könnyebb lenne a helyzet, ha Lusignani Hugh megtartaná a szavát, és nem avatkozna be, csak ülne a tűz mellett, és töltögetné az aranyat a szarvasbőr zacskókba...
A harmadik hír nem lepte meg a hadvezért. Hugh le Brun nem a váltságdíj előteremtésén fáradozott, hanem ismét hadat üzent, ezúttal Angouléme-mel szövetségben. Ez persze még nem zárja ki, hogy testvérével együtt felruccannak Rouenba, de ha valóban jönnek, akkor lovasokat hoznak magukkal, nem aranyakat.
Marshal visszatérte önmagában nem volt elég, hogy megfékezze az áradatot. Arra azonban elég volt, hogy az előretolt állások és a határ menti erősségek védői közül sokan fontolóra vegyék az új helyzetet és felbátorodjanak, sőt érintkezésbe lépjenek az Arabbal. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy futárok árasztották el az udvart, akik uruk üdvözletét hozták, segítséget kértek, felbecsülték a környékükön lévő ellenség erejét, támogatásukról biztosították Marshalt, vagy éppen megfenyegették, hogy elpártolnak tőle, a szomszédjukra szórtak vádakat, beszámoltak arról, hogy a saját szemükkel láttak tüzes angyalokat, dög-szagú démonokat, fehér galambbá változó hollót és egy denevérrajt, amely egy óra leforgása alatt lecsupaszította egy huszonhét holdas erdő fáit.
János alig tudta leplezni zavarát, mert úgy érezte, hogy ekkora pergamenhalmon képtelen lenne átrágni magát. Az utóbbi hónapokban csak a legnagyobb nehézségek árán tudott kisajtolni valami hírt ezekből a hirtelen megszaporodott levelekből; de zavara csak fokozódott, amikor látta, hogy a levelek kizárólag Marshalnak szólnak, íróik még azt a szívességet se tették meg, hogy legalább Anglia királyának címezzék őket. De jó arcot kell vágni hozzá. Ha bízni lehet abban, hogy kialakul valami világos kép, teljesen mindegy, hogy a képet ki rendelte meg.
A főparancsnokokra ismét kemény munka várt. A himlőhelyes William of Briouze a hadseregre összpontosította erejét: felbecsülte a nemesek, lovagok, csatlósok, íjászok, közrendű talpasok, kovácsok, nyílkészítők, lódoktorok, seborvosok, mérnökök, kádárok, bognárok, valamint a harcra kész papok számát. Ehhez még hozzá kellett venni a zsoldosokat, zenészeket és mindkét nembeli markotányosokat. Hadsereg nem létezhetett saját hentes, pék, bakó, prostituált, varrónő, sátorkészítő, szabó, varga, hidász, árkász, orvvadász, se szodomiták nélkül, és – arra az esetre, ha a papoknak nem sikerül lelket önteni a seregbe – jövendőmondók és tény ér jósok nélkül sem.
Briouze napjában kétszer az asztalra csapott, és nagy léptekkel távozott, mert zúgott a feje a számoktól. Ez a munka nem való katonának.
Később már önmaga találta ki a számokat, és addig ijesztgette az írnokhadat, míg olyan végösszeget állapítottak meg, amely kielégítheti János királyt és Marshal grófot. Tollúk nyomán tekintélyes méretűre duzzadt az Anjou-sereg; elég erős ahhoz – állították –, hogy feltartóztassa a franciák előnyomulását.
A sok rossz között akadt egy jó hír is. Pembroke úrnője leánygyermeknek adott életet, és mindkét hölgy jól érezte magát.
Az udvaroncok kaptak az alkalmon, hogy – ha csak egy órára is – ünnepeljenek, a király pedig félrevonta Marshalt, és egy súlyos ezüstcsattal ajándékozta meg – no nem a hadvezért, hanem a gyermeket. Ritka értékes darab volt, Marshal meg is lepődött, hogy János hajlandó megválni tőle, különösen mostani szorult helyzetében. Mindazonáltal elfogadta lánya nevében, és megígérte, hogy a gyermek tizedik születésnapjáig maga fog vigyázni rá. – Akkor majd elmondom neki, hogy ezt Anglia királyától és királynéjától kapta ajándékba. Meg kell köszönnöm Izabella királynénak is.
– Nem szükséges – intette le János. – Én majd közlöm vele, hogy jó helyre került.
– Én is ezt fogom tenni az első adandó alkalommal.
– Mondom, nem szükséges! Maradjunk ennyiben, jó? – Zavartan vette észre, hogy felcsattant a hangja, és gyorsan mosolyra húzta a száját. – Értsd meg, a királyné még nem tudja, hogy én már, hogy is mondjam, megragadtam az alkalmat. Jobb lenne, ha... Igen, te meséld el a te Isabeled-nek, én meg majd megmondom az enyémnek.
– Ahogy akarod – bólintott Marshal. – így is, úgy is szép ajándék, családom nagyra fogja becsülni.
– Na látod – felelt János. – És ki tudja? Tíz év múlva talán személyesen fogom feltűzni ezt a csatot.
A hadvezér nem említette, de nem is mutogatta bajtársainak az ajándékot, hanem a tábori ládájába zárta addig is, amíg hazaküldheti a feleségének. Később, a nap folyamán, visszatérve szűkös, gyéren bebútorozott kamrájába, fölfedezte, hogy a ládát feltörték, és a csatot elvitték. Semmi más nem hiányzott, a doboz tartalmához hozzá se nyúltak.
Már megfogalmazott egy levelet Isabel de Clare-nek, amelyben részletesen beszámolt a király érthetetlen viselkedéséről. Most összetépte, és újat kezdett írni, ezúttal meg sem említve az ajándékot. Nem jelentette a rablást Jánosnak sem, mert nem tartotta valószínűnek, hogy a királynak köze van hozzá. Illetve biztosan van hozzá köze, gondolta. De csak közvetve.
A pergamenhalom egyre nőtt. A kint rekedt báróktól származó hírözön azt mutatta, hogy Fülöp király nemcsak mélyen behatolt az Anjou-területekre, hanem úgy vonultatta fel csapatait, hogy Normandia szinte teljesen körül volt zárva. A part menti vizeken francia hajók cirkáltak, ami azt jelentette, hogy hamarosan blokád alá vonják a normann kikötőket.
A türelmes, félvak király ugyanakkor a Loire északi partján is előrenyomult. Ezeknek a csapattesteknek az volt a feladata, hogy nyugaton csatlakozzanak a bretonokhoz, de már átintegethettek a folyó túlsó partján lévő lusignani és angouléme-i harcosoknak is.
Keresztül-kasul szabdalták a hatalmas Anjou-birodalmat, amely pedig egykor töretlenül húzódott a csatorna partjától a spanyol határig. Normandia úgy zsugorodott, mint a vizes bőr a napon. Maine-ből, Anjou-ból és Touraine-ből az egység utolsó nyoma is eltűnt. Eközben pedig a francia birodalom egyre messzebb nyújtózott, terjeszkedett, és Anglia torkon ragadására készült.
Rouenban a gondterhelt parancsnokok csupa olyan dologról értesültek, amit nem szívesen hallottak. Egyet viszont nem sikerült kipuhatolniuk: hol van János unokaöccse, mi történt Bretagne-i Artúrral? Minden fogást végigkóstoltak, pletykánál komolyabb ennivalóval mégsem tölthették meg a gyomrukat, és ettől csak még éhesebbek lettek. A királyt pedig nem lehetett lépre csalni, még olyan fortélyos vallatónak sem, mint William Marshal.
– Ne nyaggass, Marshal úr. Hidd el nekem, hogy Artúr biztonságban van, és semmi baja. Nem, még nem állt mellénk, de biztos vagyok benne, hogy végül is belátja tévedését. És mihelyt átáll, visszaadom neki a hercegséget, és örömmel üdvözöljük sorainkban valamennyi félrevezetett breton alattvalónkat. De ne aggódj, Marshal, az unokaöcsémet nem fogom elereszteni, mint a Lusignanokat. Tanultam a leckéből. Szavamra, Artúr addig marad rejtve, míg szükséges, és ott, ahol egyikünket se tudja megkísérteni hízelgésével. Idő kérdése az egész.
Talán így van, gondolta Marshal, de meddig higgyem ezt el? Addig, amíg a fiatalember megtörten elő nem kerül a titkos föld alatti várbörtönből, vagy amíg be nem igazolódik legsötétebb gyanúnk?
Csak az év közepén kezdte éreztetni hatását az újraéledő angol ellenállás. Marshal, Briouze meg a többiek délnek és keletnek vitték embereiket – s a határok mentén számtalan összecsapásra került sor. Sehol nem született tiszta győzelem vagy gyászos vereség, de Fülöp csapatai ezentúl óvatosabban mozogtak, és mind gyakrabban gondoltak rá, hogy még a végén ellenfelet is találnak.
Nyár végére persze kiderült, hogy az adatok, amelyeket Briouze a haditanács elé terjesztett, megbízhatatlanok. Az a vár, amely állítólag harminc páncélos lovagot tudott kiállítani, alig egy tucatot küldött. Az egyik tartomány, ahonnan a jelentés szerint kétszáz fegyverbíró férfit lehet toborozni, úgy elnéptelenedett, hogy csak gyerekeket és betegeket találtak. Sehol sem volt az a több ezres tömeg, amelyet Briouze felsorolt mint számba jöhető utánpótlást.
Fülöp Ágost maga is próbálta felbecsülni az Anjou-erőket, ezért, ha katonái összecsaptak az ellenséggel, rögtön megszámolták azt, és a végösszeget elküldték a királynak. így Fülöp összevethette sejtéseit a tényekkel, s az eredmény egyre jobb kedvre hangolta.
Kiderült, hogy a fegyverbíró angol olyan ritka, akár az utcán heverő arany. Marshal gróf túl későn tért vissza, és ha a pengeorrú hadvezér se tudta összeszedni a sereget, akkor senki se tudja.
Mostanáig Fülöp miatta aggódott leginkább. Az évek során számtalanszor találkozott Marshallal, és ő is osztozott Európának iránta érzett csodálatában, megingathatatlanul tisztelte a – hogy is csúfolják – Szaracént? Arabot? Igen, az Arab az Anjou-birodalom talpköve. Időközben eljárhatott fölötte az idő, hiszen ő pátyolgatta Henriket, aztán Richárdot és bármilyen furcsa, János királyt is. Lehet, hogy nincs még hatvanéves, de közel jár hozzá. És még mindig veszélyes, még mindig nyughatatlan; Anglia sáncait rója, és honfitársai, ha fölnéznek a falra, örülnek, hogy ott látják. Vajon még mindig megvan az a szokása, hogy bárhol is tartózkodjék, reggel-este végigjárja a várat? Bizonyára megteszi, ahogy a házőrző eb is végigszimatolja birodalma határait.
örvendetes volt, ami a jelentésekből kiderült, Fülöp Ágost mégis valami részvétfélét érzett az Arab iránt. Ha János nem küldte volna el magától Mirebeau után, talán másképp alakulnak a dolgok. Egész biztos, hogy másképp alakulnak; Marshal nem hagyta volna válasz nélkül a franciák betörését, nem engedte volna szabadon a Lusignan testvéreket, és nem tűrte volna, hogy az ifjú Artúr nyomtalanul eltűnjön. Azt nem tudta volna biztosítani, hogy a birodalom ne utálja a Fakardút, de azt igen, hogy a birodalom ne ömöljék össze ilyen könnyen és gyorsan.
János azonban elküldte az Arabot, s ezzel átengedte Fülöpnek a kezdeményezést. Marshal szempontjából ez szerencsétlen dolog, de Franciaországnak áldás.
Fülöp elhatározta, hogy megtartja magának az előnyt, hiszen a kapott becslésekből kitetszett, hogy az Arab túl sokáig volt távol. Türelme végül is meghozta jutalmát: Vaudreuil, Bonneville, Conches, Αΐεηςοη és Le Mans ellen vezethette csapatait. Felbujtotta a bretonokat, hogy minden erejük bevetésével indítsanak támadást Angers és Avranches ellen. Üzenetet küldött Exouduni Ralfnak és Lusignani Hugh-nek, amelyben touraine-i és poitou-i célpontokat jelölt ki nekik. Több mint hatvan példányt osztott szét egyik beszédéből, amelyben részletesen elemezte az ellenség erejét vagy inkább gyöngeségét, és jelezte, hogy szövetségesei hol tudnak a leghatékonyabban támadni.
A szövetségesek engedelmeskedtek a levélnek, s a kelet-normandiai erődítménylánc megroppant és összeomlott. Lejjebb Le Mans-t és Angers-t harc nélkül feladták. Avranches egy hétig ellenállt, aztán ott is bevonták a zászlót. A kisebb erődítményeket addig éheztették, míg megadták magukat, a nagyobb városokat belülről gyengítették a polgárok, akik nem sok értelmét látták annak, hogy elpusztuljanak.
Mintha Isten vagy a Sátán gyűrte volna markába a birodalmat. Egy-két rétet és várat, néhány folyót és völgyet megkímélt, de a legtöbb a behajló ujjak, a görbe karmok alá került. Akármelyikük is tette, az eredmény megvolt: Normandia, Maine és Anjou megsemmisült, Poitou és Touraine megtaposva vonaglott, a birodalom szörnyűségesen meg volt csonkítva.
Rouen azonban megmaradt. A francia őrjáratok nyíllövésnyire megközelítették a falakat, felderítették, amit akartak, aztán visszahúzódtak. János és parancsnokai ellenséges zászlókat, ostromgépeket kerestek tekintetükkel, de azok csak nem akartak felbukkanni. Mintha Fülöp azzal a sértéssel akarta volna térdre kényszeríteni Rouent, hogy semmibe veszi.
Nem sokkal később megtudták, hogy legerősebb szomszédjuk is épen maradt. A Chateau Gaillard-t néhány mérfölddel feljebb, a folyó partján Oroszlánszívű Richárd építtette s nevezte el Dölyfös Várnak.
Háromszáz láb magas sziklán állt, s a Szajna egy teljes kanyarulata fölött uralkodott. Amikor az Oroszlánszívű először megpillantotta ezt a helyet, mindjárt tudta, mire való, s szinte hallotta a szikla könyörgését: koronázza meg. A következő hónapokban az ellenséges őrjáratok tisztes távolságból figyelték, amint a sziklán falak, tornyok emelkednek és egy bordázott öregtorony. Rendre beszámoltak az építkezésről, és amikor Fülöp Ágost belefáradt a jelentésekbe, közvetlen kihívással fordult az Oroszlánszívűhöz.
– Járőreim úgy mondják, ha elkészül az építményed, könnyen lehet, hogy bevehetetlen lesz. Szerintem nincs igazuk. Azt hiszem, én el tudnám foglalni, még ha kovácsolt vasból csináltatnád is.
Richárd rögtön visszavágott: – Úgy találom, túlságosan önhitt vagy, mert én akkor is meg tudnám védeni, ha köpült vajból készült volna.
Szép kis szóváltás kerekedett, de Fülöp Ágost soha nem próbálta meg valóra váltani fenyegetését. És jó oka volt rá, mivelhogy a vár három, egymástól független, erődített udvarral, tizenkét toronnyal, egy mély, központi vizesárokkal és nyolcszáz személy befogadására alkalmas legénységi szállással büszkélkedett. Az árkon átvezető hidat a veszély első jelére lerombolhatták, s attól kezdve a szinte függőleges falú sziklára épült erődítményt csak dél felől lehetett megközelíteni.
A Chateau Gaillard megtámadásához először végig kellett haladni a keskeny déli hegyi ösvényen, dacolva a védtelen hegygerincre zúdított nyílzáporral és parittyakövekkel. Aztán ki kellett kerülni a falakról leöntött olthatatlan görögtüzet. Betörni a kaputorony alatti bejáratot. Elfoglalni a legkülső várudvart és a hozzá tartozó külső tornyokat. Aztán hidat verni a középső árkon, amely megint csak a lövedékek és az égő olaj célpontja lett volna. Aztán be kellett hatolni a következő kapun, elfoglalni a második várudvart a tornyokkal együtt. És még mindig hátra lett volna további öt torony és a bordázott öregtorony.
Egyszóval jogosan lehetett büszke az Oroszlánszívű a Dölyfös Várra.
Igaz, még mielőtt az ökörvérrel kevert habarcs végleg megkötött, Richárd királyt egy jóval jelentéktelenebb vár falai tövében megölték, s így William Marshalra maradt, hogy ügyeljen a határ menti erődítmény befejezésére.
János boldogan hallotta, hogy az ellenség elkerülte a Chateau Gaillard-t, majd azt mondta: – Bátyám műve túlél mindnyájunkat. A francia halnak is megjöhetett az esze, mert Gaillard-t soha nem venné be.
Három héttel később sürgős üzenet jött Roger Lacy-től, a Chateau Gaillard várnagyától, amelyben közölte Jánossal és Marshallal, hogy megtámadták az erődítményt, és maga Fülöp király irányítja a hadműveleteket.
A szó, amely a hírre először elhagyta János ajkát, nem Gaillard, hanem Mirebeau neve volt. – Soha jobb alkalmat arra, hogy kifogjuk a francia halat – mondta parancsnokainak. – Kockázatos lesz, mert egy időre szinte teljesen fedelem nélkül kell hagynunk Rouent. De ennyi kockázatot érdemes vállalni, mert most még a mirebeau-i sikert is felülmúlhatjuk. Gondoljátok el, messires! Nemcsak Gaillard-t menthetjük fel, de itt pislog előttünk Fülöp király is az épen maradt szemével!
János ígéreteit józanabb viták követték. Roger Lacy naponta érkező jelentéseiből kiderült, hogy a franciák elfoglalták a Szajna mindkét partját Gaillard alatt. Mi több, gátat építettek a folyón, hogy bárkákon se közelíthessék meg a várat a felmentő seregek. A gát Roger Lacy szerint olyan volt, „akár egy fal a vízben”, tehát ebből az irányból rtem is számíthat segítségre.
Az Anjou-parancsnokok tanulmányozták a jelentéseket; mégis – akárcsak Mirebeau esetében – János király találta ki a legötletesebb tervet. – A kastellán szavaiból az derül ki, hogy lenyűgözte a gát. És ha úgy véli, hogy ez a fal el fog rettenteni bennünket, nyilván így érzik a franciák is. Félelmetes szerkezet lehet, de talán az előnyünkre is szolgál, mert rendszerint a gyenge pontokat őrzik jobban.
– Van egy-két barátom a környéken – mondta Marshal. – Ők majd elmondják, amit tudnunk kell róla.
Két napon belül feleletet kaptak kérdéseikre. A gát valóban olyan volt, akár egy fából készült fal, mivel a franciák összekötöttek több száz hordót, aztán széles deszkákat erősítettek a ponton mindkét oldalára. Végül pallót fektettek a hordók tetejére, ezáltal az építmény egyszerre lett fal és híd. Valamivel feljebb építettek egy ennél jóval tartósabb hidat – közlekedni ezen közlekedtek; Marshal kémei majdnem egész délelőtt figyeltek, de senki nem ment át a gáton. Alig tucatnyi katona őrzi, mondták a kémek, de láthatóan unják a feladatukat.
– Akkor hát itt ütünk rajtuk – döntött János. – Két irányban támadunk: szárazon és vízen. Én egy hajórajt vezetek a gát ellen, te pedig, Marshal, nagy ívben megkerülöd embereiddel a várat, és hátba támadod a franciákat. Ha sikerül, akkor katonáim átadhatják Gaillard védőinek az utánpótlást, amit odaszállítunk, ti pedig addig letaposhattok egy-két csinos francia sátrat. És ha Isten is úgy akarja, vacsorára elhozhatod nekünk a francia halat.
Ezek után a király minden figyelmét a víziroham előkészítésének szentelte. Visszavonult termeibe, hogy a tervét Izabella királynéval is megbeszélje. Úgy érezte magát, mint régen, a Mirebeau-t megelőző napokban. Ezúttal nem kell megmenteni Eleonórát, még csak a lovagjait sem kell félig meztelenül keresztülhajszolni az országon. De azért volt hasonlóság a két terv között, nem utolsósorban az, hogy mindkettő az ő agyában született meg.
Távollétében Rouen védelmét William of Briouze-ra bízta, arra az emberre, aki segített eltenni láb alól Artúr herceget. Briouze egy cseppet sem örült, hogy őt hagyják hátra, s ezt meg is mondta, ám a király újabb birtokadományokkal hallgattatta el.
– Szótartó ember vagyok – jelentette ki János. – Megígértem, hogy a legmagasabb méltóságba helyezlek, és máris kaptál birtokokat Glamorganban és Limerickben. Most a Grosmont, Skenfrith és a Hantillói Fehér Vár által határolt háromszöget kapod. – Elmosolyodott és hozzátette: – Ha ez így megy tovább, lassan a koronával is versenyre kelsz.
Briouze udvariasan meghajolt, és indult, hogy megszervezze a város maroknyi védőseregét. Mostanra annyi vára és udvarháza volt, hogy végig se tudta volna látogatni valamennyit, de a király bőkezűsége mégsem tudta kitörölni az emlékét annak, amit együtt vittek végbe azon a tiszta, holdvilágos éjszakán, öt hónappal ezelőtt.
Előbb-utóbb megtudja a világ, hogy János meggyilkolta az unokaöccsét, s hogy a cinkosát félelem szállta meg, és le kellett kucorodnia a sötétben. Az igazság napfényre kerül, mert mihelyt elviselhetetlen lesz a szégyen, William of Briouze beszélni fog.
Augusztus végére a felmentő sereg készen állt, a flottillát megrakták fegyverrel, legénységgel, és a lovasság is összegyűlt. János király hetven kisebb folyami bárkát vezetett, mindegyikbe raktak annyi evezőst, katonát, élelmiszert, hogy a járművek majdnem felborultak. A folyó északi partján Marshal közel száz lovagot sorakoztatott fel, és lovas íjászokkal egészítette ki a csapatot. Kissé elkeserítette, hogy ezt senki nem méltányolta; tudta jól, hogy nincs még egy hadvezér, aki hamarjában elő tudott volna teremteni egy ilyen rögtönzött sereget.
Három kivételével ott volt emberei közt az a harmincnégy lovag is, akik még Pembroke-ban szegődtek mellé. Nyúzottnak, elgyötörtnek látszott mindegyik, aminthogy valóban azok is lehettek, mert az elmúlt hónapok valósága felülmúlta legmerészebb álmaikat is.
A roueniak hősként fogadták őket. A tömeg eleinte Marshalt éljenezte, de miután a hadvezér Jánossal és a Sólyommal eltűnt a várban, a polgárok kénytelenek voltak hálájukat a lovagokra pazarolni.
A kereskedők egymást taposták le buzgalmukban, hogy az ő boltjukban garázdálkodjanak ezek a szép szál legények. Estebédre hívták a lovagokat, utána pedig leányuk (ennek hiányában asszonyuk) szépségéről szónokoltak. A környező falvak is versengtek a kiváltságért, hogy Marshal zavarba jött bajtársait szórakoztathassák, a templomok pedig megteltek, ha kiderült, hogy egy Anjou-hős is ott lesz a misén. Minden nap új kirándulással kecsegtetett, minden este új vendéget hozott az asztalhoz, minden éjszaka más hálótársat jelentett. Ha már az emberek nem tudtak elég közel férkőzni megmentőjükhöz, legalább alárendeltjeinek tették olyan kellemessé az életet, amilyenné csak lehetett.
A lovagok júniusban érkeztek Rouenba, s most, augusztus utolsó napján úgy érezték, hogy elegük volt. Harmincegyen sorakoztak fel az Arab előtt, és roppant zavarosan elmagyarázták, miért nem lehet jelen a Chateau Gaillard felszabadításánál másik három társuk.
Kettő meghalt, az egyiket megölte egy férfi, aki nem volt hajlandó felajánlani a lányát, a másik részegen belefulladt a malomárokba. A harmadik egyszerűen eltűnt, nyilván a meg nem érdemelt hírnév árján hajózik tovább. Feltehetően végiglátogat minden helyet egészen Gascogne-ig vagy a spanyol határig, feleségül veszi valamely környék legcsinosabb lányát, és letelepszik. Senki nem fogja szökéssel vádolni, nem kérdik meg, hogy ugyan mivel szolgált rá ennyi talpnyalásra; beérik annyival, hogy az a férfiú jött el közéjük s lett a bajnokuk, aki egykor a nagy William Marshal alatt szolgált.
Délben a lovasság elvágtatott a körülzárt vár irányába, a flottilla pedig elindult fölfelé a vízben álló falhoz.
A franciák uralták a Szajna mindkét partját, és úgy tudták, hogy az Anjou-birodalom romokban hever, ezért az előretolt őrszemek se voltak elég óvatosak. Az a néhány szerencsétlen, aki Gaillard alatt a keleti tábort őrizte, meghallotta ugyan a száraz hangabokrok reccsenését, de mihelyt a zörej irányába fordultak, már le is gázolták őket a vágtató paripák.
A táborban kitört a pánik, amikor Marshal emberei előrezúdultak; a lovagok már akkor kivonták kardjukat, amikor a bozótost kerülték, az íjászok pedig egyetlen egybemosódó mozdulattal kapták elő és illesztették a nyílvesszőt a húrra. Lőttek minden lehetséges célpontra, és bár a legtöbbjük nem talált, a franciákat sikerült teljesen megzavarniuk.
Szürkületre időzítették a támadást, amikor a katonák a tábortűz felé fordulnak, és a várva várt étel után szaglásznak. Sokan már elrakták a fegyvert, levették izzadságtól csatakos bőrvértjüket, s így védtelenül érte őket a támadás, egyetlen fegyverük a dobókocka vagy a bőrkulacs volt. A legközelebb eső sátorhoz futottak, a legközelebbi lándzsakupachoz, de Marshal lovasai végigsöpörtek a táboron, átgázolva katonákon és fedezékeken.
...Mostanra a folyón közeledő hajóraj elérhette a gátat...
Nyílvessző hussant át a sűrűsödő homályon, és Marshal állkapcsába fúródott. A hadvezér meglepetésében felordított, és érezte, amint a levegő belemar a friss sebbe. Mit is mondtam Isabelnek? Hogy nekem nem árthatnak a franciák?
A lovasság tovább vágtatott, laposra döngölve a tábort, aztán a folyó irányába fordult, hogy lerohanja a felső hidat.
...János emberei már elfoglalhatták a gátat, azóta talán fejszékkel hasogatják az összekötözött hordókat...
Vér csöpögött Marshal állából, és úgy fájt, hogy szólni sem tudott. De a parancsokat ki kellett adni, ezért a sebre szorította a kezét, mintha fájós fogat melengetne. – Menjetek át a hídon! Tartsátok, amíg nem szólok.
Körülvette őket a sötétség, akár egy harmadik, pártatlan hadsereg. A lovasok nagy ívben megkerülték a várat, ahonnan látni lehetett a gátat is meg a hidat is. Marshal a folyó széléhez lovagolt, elnézett lefelé, de nem tudta kivenni a gátat. Mindegy, gondolta. Itt is akad elég tennivaló.
Az első lovagok már átverekedték magukat a hídon, és legyezőszerűen szétszóródtak a nyugati parton. A franciák nemsokára ellentámadást indítanak, ezért Marshal rárivallt a gyújtóosztagra, hogy készítsék elő a tűzbombákat. Durva, de hatásos eszközök voltak ezek: bőrzacskókat szurokkal és olajjal töltöttek meg, a szájukat szorosra húzták, csak egy olajos rongy vége lógott ki belőle. Ha ügyesen hajítják el, becsapódáskor a zacskó széthasad, s a lángba borult, ragadós szurok szétfolyik mindenüvé.
A gyújtogatok visszakiáltottak, hogy készen vannak, s a hadvezér átnyargalt a hídon, hogy összeszedje lovagjait. Egyre több francia bukkant elő a sötétségből, egyre több nyílvessző suhogott a levegőben. Némelyik a híd deszkájába fúródott, de a keleti partoldalon egymás után rogytak össze a lovak és lovasok.
Marshal, nem törődve vérző állkapcsával, rákiáltott a lovagokra, hogy vonuljanak vissza. Jöttek is, ketten egy lovon vagy gyalog, egyeseket a társaik vonszoltak magukkal, másokat otthagytak. Marshal várt, amíg csak halottak és haldoklók maradtak a nyugati parton, aztán megfordult, hogy kövesse a túlélőket. Ebben a pillanatban nyílvessző fúródott a bal térde alá. Nem mindjárt érzett fájdalmat, de a becsapódó nyílvessző ereje félig kibillentette a nyeregből. Vaktában a nyeregkápa után kapott, felhúzta magát, és jobb lábbal megsarkantyúzta a lovát.
Mire átért a túlpartra, a fájdalom szétáradt a testében. Képtelen volt megszólalni, ezért csak sután, bizonytalanul intett, de a gyújtogatóknak ennyi is elég volt. A tűzszerszámot magukkal hozták, s most szikrát csiholtak, meggyújtották a kanócokat, aztán olyan messzire hajították a bombákat a hídon, amennyire csak tudták. Az első zacskó engedelmesen felrobbant, mihelyt rázuhant a deszkára, s a lángok akkorát ugrottak, mintha maguk is parázsba léptek volna.
A hadvezér félájultan lógott a nyeregben, s kesztyűs ujjai a nyílvesszőre fonódtak. A józan ész azt diktálta, hogy várjon, míg a nyílhegy szakállát eltávolítja egy seborvos, a sebet pedig kiégeti és bekötözi. De azt is tudta, hogy ezzel a széles nyílheggyel a lábában egy mérföldnél többet nem tud megtenni. S a pengeéles szakáll addigra levágja a lábát.
A híd nyugati vége már lángban állt. A franciák felsorakoztak a túlparton s onnan lőtték nyíllal, parittyával az Anjou-katonákat. Az idő az ostromlóknak kedvezett, akik már elő is vonszoltak két könnyebb katapultát a nyugati táborból. Az első kovakőrepeszek a rajtaütők feje fölött repültek el, s Gaillard tövében zúzódtak szét, de a következő sortűz a lovagok közül szedte áldozatait. A lovagok várták, hogy Marshal kiadja a parancsot a visszavonulásra, de mivel semmit sem hallottak, kezdtek hátrább húzódni. Nem tudták, hogy vezérük megsebesült, csak azt, hogy teljesítették a feladatot, s hogy nem szabad tovább maradniuk. Ha a folyón is minden ilyen jól ment, János király már kirakta az utánpótlást, megölelte Roger Lacyt, és elindult haza. Ha a hidat is, a gátat is sikerült lerombolni, a franciák kénytelenek lesznek a nyugati parton vesztegelni, míg a Chateau Gaillard helyőrsége nyugodtan ülhet babérjain a kiegészített készletekkel, egy bevehetetlen erődítményben.
A lovasok szétszéledtek a sötétben, és nagy ívben megkerülték a sziklát.
A magára hagyott, félájult hadvezér megmarkolta a nyílvesszőt. Újra felködlöttek előtte hencegő szavai. Azt hiszed, árthatnak nekem a franciák? Ó, nem, úrnőm – mondta Isabel de Clare-nek. Az emlék halvány, csúf mosolyt csalt az arcára, aztán, ajkán Isabel nevével, kirántotta lábából a nyilat.
Szükséges, ám meggondolatlan tett volt; szükséges, ha lovagolni akart, de meggondolatlan, mert elájult tőle. A nyílvessző a földre esett, Marshal pedig rábukott a nyeregkápára, s a sebből ömlött a vér. Az égő hídról hulló szikraeső nyugtalanította a lovat, egy kicsit arrébb ment, aztán csöndben, türelmesen megállt, és várta, hogy gazdája megsarkantyúzza.
A két lovag rossz irányba vágtatott, mert hirtelen földhányás vágta el útjukat; Gaillard déli sáncmüve magasodott előttük. Ahogy megiramodtak visszafelé, csaknem összeütköztek a csendesen közeledő lovassal. Felcsattanó kihívásukra nem jött válasz, ezért kardot rántottak, hogy odavágjanak a sovány, meggörbült alak felé. Aztán az egyik tűztől kivörösödött arcú lovag megszólalt: – Megállj! Édes Istenem, ez Marshal gróf, vele jöttem Pembroke-ból!
Társa egyszerűen nem hitt a szemének, és csak sziszegni tudta: – Már hogy lenne az? Ez az ember halott! Nem lehet Marshal!
Visszadugták a kardjukat, és a hadvezérre meredve közelebb húzódtak.
– Pedig ő az!
– Megvágták az arcán.
– Meg itt, valahol a lábát. Várj, rögzítsük a nyeregben. – Előrehajolt, és mintha felségsértést követne el, próbaképpen bátortalanul megkocogtatta Marshal vállát. A hadvezér nem szólalt meg, de a nyeregkápán nyugvó test hirtelen megrándult. Ez éppen elég válasz volt.
Nem vesződtek azzal, hogy bekössék a lábát, hanem elindultak keletnek, aztán északnak és végül nyugatnak, körbejárva a Chateau Gaillard-t. Útközben tucatnyi bajtársuk mellett mentek el, egyesek csöndben haldokoltak, másoknak még volt annyi erejük, hogy segítségért könyörögjenek. A lovagok nem törődtek velük, meg se mertek állni, míg jó messze nem kerültek a vártól. Derült volt az ég, a telihold fényénél Marshal csuklóját a nyeregkápához erősítették, és a nyíl ütötte seb fölött egy bőrzsinórral jó erősen elszorították a térdét. Az addig patakokban ömlő vér most már alig szivárgott; ismét megindulhattak, most már Rouen irányába.
Nem sokkal a város előtt visszanyerte eszméletét. A fájdalomtól akadozó hangon így szólt: – Ez hát a büntetés Mirebeau-ért? Mivel az embereiteket szekér végéhez kötve hurcoltuk el, engem is megkötöztök, akár egy gonosztevőt? Vége a fölényeteknek, messires, éppolyan gonoszul vielkedtek, mint mi.
A lovagok látták, hogy félrebeszél, és mialatt egyikük kioldotta Marshal csuklóját, a másik azt mondta: – Biztonságban vagy, uram. Nem a franciákhoz kerültél. A te embereid vagyunk, és hamarosan elérjük Rouent.
Marshalnak még maradt annyi ereje, hogy feleljen: – Elfolyt a vérem. Nem szabad, hogy így lássanak. A ciszterciták... Vigyetek az ispotályukba... – Újra elvesztette az eszméletét, a lovagok pedig megint lekötötték a csuklóját.
A parancshoz híven megkerülték Rouent, és a vár nyugati falának támaszkodó rideg cisztercita kolostorba vitték. A fehér csuhás szerzetesek láthatóan értettek a dolgukhoz, bár többször is megkérdezték, hogy ez a sötét bőrű beteg valóban William Marshal-e, Pembroke és Striguil grófja. A lovagok megnyugtatták őket, aztán fáradt csodálkozással figyelték, amint a barátok mandragórával elkábítják a hadvezért, kitisztítják és összevarrják a sebet. Csak később jutott eszébe a műtét két szemtanújának, hogy a ciszterciták nem önzetlenül cselekedtek. Ha megmentik Marshal lábát, s a lábával együtt az életét, kézzelfoghatóbb ajándékra számíthatnak, mint néhány hálás szóra. Talán újabb kolostorra, amelyet a páciens birtokán emelhetnek. Vagy egy szerződésre, amelyben Marshal ígéretet tesz, hogy élete végéig jövedelmének egy huszadát a rend kapja. Valamire, ami mindig eszébe fog jutni, ahányszor földet ér a bal lába.
A következő héten Pembroke grófjának a szerzetesekre kellett hagyatkoznia. Betegebb volt, semhogy látogatót fogadjon, és annyira kába, hogy fel sem ismert volna mást, mint a fehér ruhás orvosok alakját. Az állkapcsa kezdett gyógyulni, bár hosszú, csúnya heg fog maradni a seb helyén. Ám a lábsérülése súlyosabb volt, mert elfertőződött, s a szerzetesek attól féltek, hogy végül is amputálni kell. Közben sovány kolostori kosztra fogták, és nap mint nap kiszívták a sebből a mételyt. Marshal egész héten csöndben feküdt, többnyire aludt, s csak néha nyitotta ki résnyire a szemét, bár látni nem látott mást, mint a gyertya fényfoltját, vagy a lassan lebukó napot.
A kolostorban érdeklődő látogatókkal közölték, hogy Marshal grófot nem szabad zavarni, s elküldték őket. Igaz ugyan, hogy a szerzetesek éppen tőlük értesültek a roueni és a gaillard-i eseményekről, de úgy döntöttek, hogy elhallgatják az igazságot a hadvezér előtt.
A két legizmosabb hittestvért az ispotály bejáratához állították, és maga az apát vette gondjaiba a jó kívánságokat tartalmazó leveleket és üzeneteket. Mostanáig nem is tudta, hogy a beteg ilyen népszerű ember, s ráparancsolt a szerzetesekre, hogy minden tőlük telhetőt kövessenek el Pembroke és Striguil uráért.
Az apát – jártas lévén a világ dolgaiban – felismerte, hogy Marshal halála nem csupán Anglia számára lenne tragédia, hanem a cisztercita rend számára is. A roueni kolostor arról lenne híres, hogy itt halt meg Marshal, és akkor szóba se jöhetne, hogy a birtokán újabb rendházat alapítsanak. Hisz nem valószínű, hogy az özvegy Isabel de Clare megköszönné, ha nem sikerül megmenteniük a férjét.
Az apát azt is megparancsolta, hogy az őrök és az orvosok kivételével minden testvér jelenjen meg az éjszakai könyörgésen, és feldíszítette a kápolnát gyertyákkal.
Pontosan hét nappal azután, hogy behozták ebbe a rideg ispotályba, Marshal felébredt, mert dulakodást hallott a cella előtti átjáró felől. Kába volt a mandragórától, azt képzelte, hogy merénylők támadták meg a kolostort. A feje mögött, a falon kezdett tapogatózni, s hirtelen lerántott egy sima kőkeresztet. Mészkő – és gipszporral lett tele a párnája, de nagy nehezen feltornázta magát, és két kézzel megmarkolta a tömör gránitkeresztet. Magasra emelte, nem azért, hogy vigaszt találjon benne, hanem mert ez volt az egyetlen használható fegyver. Ha pontosan hajítja el vagy sújt le vele, a kegytárggyal betörhet egy koponyát.
Újabb zajok szűrődtek be, valaki felháborodva zihált, valaki segítségért kiáltott, aztán kivágódott az ajtó, és a himlőhelyes William of Briouze nyomult be rajta. Briouze hirtelen nem ismerte fel az aszott, és sebhelyes alakot, és időbe telt, míg tudomásul vette, hogy az valóban Marshal gróf. Számított rá, hogy a hadvezér soványabb lesz, mint rendesen, de arra nem, hogy egy csontvázat talál.
– Feküdj vissza – morogta. – Briouze-tól nem kell tartanod. – Aztán becsukta az ajtót, és az ágy lábához lépett.
Marshalnak komoly erőfeszítésébe került, hogy éber maradjon; Briouze-ra szegezte a tekintetét, és lassan leeresztette a keresztet a sima gyapjútakaróra. – Nocsak, nocsak – suttogta –, ez aztán a meglepetés. Vandái lett Briouze urunkból.
– Másképp nem ment – felelte Briouze nyersen. – A szerzetesek azt hiszik, hogy azt csinálhatnak veled, amit akarnak. Ötödször próbálkozom, hogy lássalak, és megelégeltem, hogy folyton elutasítanak.
Marshal a keresztre mutatott, és azt mondta: – Megtennéd, hogy leveszed rólam? A lábam épp eléggé fáj akkor is, ha ez nem nyomja. – Miután Briouze elvette a csiszolt keresztet, Marshal visszahanyatlott az ágyra, és megkérdezte: – De mi volt ez odakint? Nagy Isten, csak nem karddal vágtál utat a cellámhoz?
– Nem, mindössze két akadékoskodót kellett arrébb tessékelnem.
Marshal ajka nevetésre mozdult. – El tudom képzelni. De miért ez a... röpke látogatás, uram? Azt hitted, színlelem a betegséget?
Briouze megrázta a fejét. – Tudjuk, hogy alaposan megsebesültél, Marshal, és imádkozunk, hogy felépülj. De semmit nem hallottunk rólad, és úgy határoztunk... úgy döntöttem, hogy személyesen kérem ki a véleményedet.
– A véleményemet? Miről, William? – A mandragórától lassabban forgott az agya, ezért masszírozni kezdte a halántékát. Újra Briouze-t hallotta: – Arról az ötven levélről, Imit ideküldtünk neked.
– Ide küldtetek, lehet, de én nem kaptam meg. Azt mondod, semmit sem hallottatok rólam, de én sem hallottam felőletek. Egy árva szót sem, nemhogy az ötven levél tartalmát.
Briouze dühödten felmordult, és az ajtóra meredt. – Gondolhattam volna. Ezek az átkozott szerzetesek min|dent eltitkoltak előled. Akkor se csinálhatnák jobban, ha a franciáknak dolgoznának! – A hangja üvöltéssé fokozódott, már-már azon volt, hogy megy és megkeresi az apátot. És fia most valaki az útjába áll, nem elégszik meg annyival, hogy félresöpörje.
A hadvezér, még mindig a kábítószer hatása alatt, megkérdezte: – Miért csípték volna el a leveleket, William? – Aztán, mintegy válaszolva saját kérdésére, azt mondta: – Hacsak azért nem, mert tudták, hogy a tartalmuk lesújtana, és még betegebbé tenne. Erről van szó, uram? Olyan rossz a hír, hogy a szerzetesek meg akartak kímélni tőle?
Briouze újra feléje fordult. – Látom, mindkettőnket készületlenül ért a találkozás, Marshal gróf. Fent a várban úgy véltük, olyan gyönge vagy, hogy se leírni, se lediktálni nem tudod a választ, vagy legrosszabb esetben képtelen vagy magad elolvasni a levelet. De abban biztosak voltunk, hogy felolvassák neked, és tudomást szerzel a... a dolgokról.
– Sajnálom – mondta Marshal –, de ezek szerint neked kell közölnöd őket.
A látogató, aki erőszakkal jutott be a kolostorba, most úgy érezte, hogy csapdába esett. Tett egy utolsó, határozatlan kísérletet, hogy húzza az időt: – Nem szeretném súlyosbítani az állapotodat – mondta, de aztán kelletlenül bólintott, mert Marshal azt válaszolta: – Emiatt ne aggódj. Csak mondd, amit akarsz, William, mondd ki nyíltan. Ne feledd, én ötven levéllel le vagyok maradva.
Briouze megköszörülte a torkát, megvetette a lábát, mint aki ütni készül, és azt mondta: – Az első, amit meg kell tudnod... A gaillard-i támadás kudarcba fulladt... A király hajói el se érték a gátat. A feleútig se jutottak el.
– Látta, hogy Marshal megmozdul, ezért tovább hadart: – Te sikerrel vetted ki a részedet a rajtaütésből, mindenki elismerően beszél róla, de ez nem volt elég. Ha János király eléri és lerombolja a gátat, kettévágtátok volna a francia sereget. így azonban az ellenség egyszerűen elvonult a hídtól, és a gáton kelt át.
Marshal felülni próbált az ágyban. Briouze nem tudta, segítsen-e vagy maradjon a helyén. Végül is nem mozdult, hanem összeszedte magát, hogy felelhessen a következő, kikerülhetetlen kérdésre.
– El sem értek a gátig? De miért nem, Briouze, miért? Semmi sem állhatott útjukba Rouen és Gaillard között. Lehetetlen, hogy nem sikerült odaérniük!
– Nyugodj meg, Marshal. Persze, semmi nem állt útjukba, csak épp az apály. – Zavarában vállat vont, mert tudta, hogy amit mondani fog, az nemcsak tragikusan, hanem komikusan is hangzik. – A Szajna árapályos folyó, de a király ezt nem vette számításba. A támadás éjszakáján holdtölte volt, amikor a tenger magához vonzza a vizet. Senkinek nem jutott eszébe, hogy az ár és az apály váltakozására ügyeljen, és a sodrás túl erősnek bizonyult az evezősök számára. Eleinte haladtak valamennyit, de mire megtették a fele utat, kifáradtak. Azután már vitte őket vissza az apály, s a kormányosokra kellett bízniuk magukat. Számításaink szerint nyolc hajó felborult, és legalább tíz el sodródott a kikötő mellett, s a torkolatban süllyedt el. Mindent összevéve, János király elveszített...
– Az ördög bújjon János királyba! Hányan vesztek oda az én seregemből? Hány lovag halt meg a francia táborban vagy a hídon – fölöslegesen? Ezt mondd meg, Briouze! A változatosság kedvéért halljuk az én veszteségemet!
Váratlanul kivágódott az ajtó. Az apát lépett be, mögötte a szerzetesek, akiket Briouze félrehessentett. Az egyik még mindig a mellkasát masszírozta, a másik viszont a könyökét fájlalta.
– A kertben dolgoztam – mentegetőzött az apát –, másképp itt lettem volna...
– Hagyjuk ezt! – csattant fel Marshal. – Egyelőre.
– De tudd meg, hogy ez az ember két testvérünket bántalmazta...
– És még fogja is! – biztosította Briouze. – Hagyjatok magunkra!
Marshal kedvetlenül bólintott. – Igen, apát uram, hagyjatok magunkra. Menj vissza a kertedbe. Vagy inkább szedd elő a leveleket, amiket eldugtál előlem. – Fájdalomtól és felindultságtól elkínzott arccal nézte, amint a szerzetesek kihátrálnak. Briouze becsapta az ajtót, aztán gondterhelten a bajtársára pillantott.
Marshal ki volt merülve, nem is ismételte meg a kérdését. Nekidőlt a falnak, becsukta a szemét; feje és válla még mindig gipsztől és mészportól fehérlett.
– Vagyis kudarcba fulladt a támadás, igaz, William? És az élelmiszer? Legalább egy hajó ki tudott rakodni?
– Sajnos nem.
– Akkor Gaillard még mindig ostrom alatt áll. Briouze bólintott, de látta, hogy Marshal szeme csukva van, ezért megszólalt. – Igen, és elfogyott a sójuk és a nyílvesszőjük.
– Tervez a király újabb felmentő támadást? – Csönd lett.
– Nos, tervez? – Várta, hogy Briouze válaszoljon, aztán kinyitotta a szemét, és látta, hogy a himlőhelyes arc egyre dúltabb lesz zavarában. A szűnni nem akaró csöndtől Marshal fölegyenesedett, és ahogy feszengő látogatója arcába nézett, rájött, hogy még ennél is rosszabb hírek következnek.
– Nos, William? Volt újabb kísérlet, újabb kudarccal?
– Nem, de nem is lesz, mert ma reggel a király itthagyott bennünket.
Marshal összehúzta a szemöldökét, és mint aki képtelen felfogni, amit hallott. – János király elment? Itthagyta Rouent?
– Itthagyta Normandiát. Úton van Angliába. Marshal a kábítószer hatására, és mert megértette, hogy lovagjai fölöslegesen haltak meg, vontatottan elismételte: – Itthagyta Normandiát, úton van Angliába. És Izabella királyné, ő is vele ment?
– Ő is, a kincstár maradékával együtt. Szerintem egyiküket se látjuk többé a csatorna innenső partján.
Újabb csend következett, amelyet csak a padlódeszkák reccsenése tört meg Briouze talpa alatt. Marshal nyitott szemmel hátrahanyatlott a poros vánkosra, de nem tudta levenni a tekintetét egy pontról a fal tetején, amelyet megvilágított a nap. A kábítószer hatása alatt úgy rémlett neki, hogy egy gálya előfedélzetét látja vagy félig ledőlt tornyot, és erről eszébe juthatott, amit mondani akart.
– Igazán nem kellene meglepődnöm a szavaidon, mert magas sarkú uralkodónk egész életében az árral sodortatta magát... Köszönöm, hogy meglátogattál, William uram...
Most, ha megengeded, visszafekszem és hallgatom, ahogy Normandia falai a porba hullanak...
Briouze önkéntelenül meghajolt bajtársa előtt. Aztán elhagyta a cellát, kijutott a kolostorból, és a macskaköves utca végén kikötött a város nyugati kapuja közelében. Ahogy odaért, arra gondolt, hogy visszamegy, és mindent elmond Marshalnak a gyilkosságról. De még nem mert beszélni. Még nem.

HATODIK FEJEZET
APÁLY ANGLIÁBAN...
1203. szeptember - december