KILENCEDIK FEJEZET
HARCMEZŐ ÉS LEGELŐ
1214. május - 1215. június

Csodálatosan kezdődött.
Brunswick Ottó ígéretéhez híven félelmetes méretű hadsereget vonultatott fel északon, s útközben mindenkit karon ragadott, akinek panasza volt Franciaországra. Zászlói alá siettek Hollandia, Flandria, Boulogne és Namur grófjai. Apósa, Brabanti Henrik ugyanúgy közéjük állt, mint Limburg és Lorraine hercegei. A kisnemesek is szép számmal képviseltették maguHt, s így az északi hadsereg – a balkezes páncélkesztyű – hatezer lovasból és mintegy tizennyolcezer gyalogosból állt. A Salisbury grófja által vezetett angol csapattal megerősített sereg Flandriában gyülekezett és várta, hogy János király és vele a jobbkezes páncélkesztyű felnyomuljon dél felől.
Lent Poitou-ban ugyancsak jól kezdődött.
Ottó toborzó útjának sikere nagyban hozzájárult Jánoséhoz, hogy összeszedjen egy hadsereget. A bárók, akik idáig eleve kudarcra ítélt akciónak tartották az angol expedíciót, most ugyancsak meglepődtek, hogy Hollandia, Flandria és Boulogne csatlakozott az ügyhöz. Ennek eredménye lehetett, hogy János jelentős hadsereget vitt át a csatornán La Rochelle kikötőjébe.
Mondanunk se kell, hogy vitte magával a Sólymot is. És tekintve, hogy idegen területen jártak, megkettőzte a királyné testőrségét. Bárki közeledett felé, távozásra szólították fel, vagy a beszélgetést jelentették a királynak. A legártatlanabb szóváltást is hosszasan tanulmányozták, hátha valami rejtett értelmet fedeznek fel benne, s az őröket a legkisebb gyanús jelre azonnal leváltották. Izabella egyszer már javasolta a férjének, hogy bilincseltesse össze kettőjük kezét. – Vagy ez túl nagy megterhelést jelentene harc közben? – János fel se vette, de ezek után aki tudta, hol van a király, azt is tudhatta, hol a királyné.
Az angol sereg többször egymás után betört Poitou-ba, visszafoglalt számos várat, és hűségesküre kötelezte a helyi bárókat. Átgázoltak Angouléme-en, Izabella szülőföldjén, aztán benyomultak La Marche grófságba, a legelszántabb ellenségek, az örökké nyugtalan Lusignan fivérek hazájába.
A mostanra teljesen megőszült Lusignani Hugh és a bősz Exouduni Ralf ki volt éhezve egy kis csatára. Mirebeau-nál hagyták, hogy rajtuk üssön János király, de most hazai földön álltak. Csak pillantsák meg a magas csizmasarkon pipiskedő uralkodót, máris kiröpítik legjobban kihegyezett nyilaikat. Csak pillantsák meg, ennyit akartak, s máris egy királygyilkossággal bővül kiváló tetteik listája.
De újra hagyták, hogy felülkerekedjenek érzelmeik. Mihelyt meghallották, hogy az angol sereg Moncontour közelében van – amelynek tőszomszédságában, a völgyben rajtuk ütöttek, és elrabolták tőlük a gyermek Izabellát –, félretettek minden elővigyázatosságot, egyenesen az ellenségre rontottak, amely persze azon nyomban körülvette őket.
János király magánkívül volt a győzelemtől. Előhozatta a Sólymot, hogy megnézhesse magának a betört orrú Ralfot és Lusignan urát, akihez feleségül mehetett volna.
– Alig ismerlek meg – mondta Hugh-nek a Sólyom. – Úgy festesz, mint egy pácolt deszka, amit kint hagytak a napon. Kifakultál.
– Igaz – felelt Hugh –, te viszont megőrizted a színed, hiszen elő se jöttél azóta a halokamrából. Sehogy sem áll rá a szám, hogy Anglia királynéjának szólítsalak, pedig igazán régóta az vagy.
Izabella zavarba jött Hugh megjegyzésétől. – Ugyan miért nem áll rá a szád? Elég régóta vagyok királyné, ha jól számolom, tizenhárom éve. És, dacára annak, hogy miket gondolsz felőlem, nem a hálószobában töltöm minden időmet. Többfelé jártam, mint te.
– Ebben egészen biztos vagyok – mondta Hugh ásítva. – Nem azt mondtam, hogy minden idődet ugyanabban a hálószobában töltötted.
Amikor Hugh-t és öccsét elvezették, Izabella Jánosra támadt. – Ezek szerint szépen terjednek férjuram rosszindulatú rágalmai! Még itt is azt tartják rólam, hogy ágyról ágyra ugráló, telhetetlen bolha vagyok. Való igaz, bolhának kéne lennem, ha át akarnék jutni az őrök gyűrűjén. Miért nézel így rám?
– Azért, mert még soha nem hallottam olyan pletykát, ami ne igazságon alapult volna.
– Ó, igen! – kiáltott Izabella. – Én viszont számtalan olyat tudok, aminek semmi alapja. Például Mirebeau után! Amikor a franciák azt hitték, hogy a boszorkány Meluzin leszármazottja vagy. Amikor az eget kémlelték, mert azt hitték, hogy megláthatnak, amint Párizs felé repülsz. Ez is pletyka, s ha jól emlékszem, nem sok alapja volt. – Undorodva elfordult, s a testőrség újra körézáródott.
Hugh és Ralf elfogása lavinát indíthatott volna el, s délen megszűnhetett volna minden ellenállás. A helyzet sokban hasonlított János mirebeau-i győzelméhez, és Brunswick Ottó, aki idáig türelmesen várt Flandriában, most kezdte behajlítani az erős bal kesztyűt, hogy idejében megszoríthassa a jobbot.
De mielőtt a két páncélkesztyű összezárulhatott volna, János megtudta, hogy a francia sereg Poitou határán áll, és alig várja, hogy összecsaphasson vele. Gyorsan hazaírt Angliába: „Isten alkalmat adott, hogy rátámadjunk legfőbb ellenségünkre, Franciaország uraira. Megkísérelünk kitörni a palánkok mögül!”
Ám az angol sereg egységei kifogásokat kezdtek keresni, és próbálták kimenteni magukat. A helyi bárók, akik a minap hűségesküt tettek a királynak, megelégedtek annyival, hogy János várról várra nyomul előre, és egyre több helyen biztosítja az angol jogokat. Nem nagyon éreztek kedvet ahhoz, hogy a franciákkal nyílt harcban találkozzanak, s ha ez mégis bekövetkezne, szerették volna kivonni belőle magukat.
Az utóbbi néhány hónap alatt drámai fordulatot vettek a dolgok, és úgy látszott, hogy ez újra megismétlődhet. A poitou-iak hamar belátták, hogy nincs értelme egyik oldallal sem szövetséget kötni. Ha a franciák visszahúzódnak, a helyi bárók megint mehetnek az angol zászlók alá. De ha harcra kerül sor, és megverik az expedíciós sereget, mégiscsak jobb, ha a franciákat elkerekedett, ártatlan szemmel üdvözlik.
A poitou-iak támogatását elveszítve, János bátorsága is alábbhagyott, majd elszállt. Visszavitte seregét La Rochelle-be, s ezzel a jobb kéz búcsút intett a balnak. Most Ottón volt a sor, hogy megszorongassa a sikamlós halat.
A déli szárnyat hátrahagyva János lekötésére, Fülöp Ágost Párizstól északnak vitte a fősereget, hogy megkeresse a császári hadakat.
Rossz taktikai lépések sorozata következtében az ellenséges csapatok néhány mérföldre elkerülték egymást, a franciák átlépték Flandria határát, a császáriak pedig déli irányban benyomultak Franciaországba. Július 26. délutánja és estéje azzal telt el, hogy mindkét sereg kétségbeesetten próbálta elkerülni a hátba támadást. Megfordultak, újra arcvonalba rendeződtek, aztán felálltak a határ menti Bouvines falucska egyik hepehupás fennsíkján. A felderítők eltúlzott becslésekkel tértek vissza az ellenség erejét illetően, pedig nappal mindjárt megmutatkozott volna, hogy a két hadsereg nagyjából egyforma. A franciák lovassága számbeli fölényben volt ugyan – ha csak ezerrel is –, viszont gyalogsága nem mérkőzhetett Ottó tizennyolcezer katonájával. Akárhogy is, mindkét oldal jelentős hadsereget vonultatott fel, és remegett a föld a tizenötezer harci mén és az ötvenezer katona alatt. Egész éjszaka égtek a fáklyák, miközben a két sereg a ritkaságszámba menő, jól előkészített ütközetre készült.
A taktikához nem nagyon értettek, de nem is törődtek vele. Az első sorokat íjászok foglalják el, kilövik nyilaikat, aztán csoportokban összébb húzódnak, réseket hagyva a lovasságnak, hogy elő vágtathasson. Ha az íjászok nem tömörülnek összébb elég hamar, saját lovasságuk gázolja le őket, amely alig várja, hogy harcba bocsátkozhasson. így hát nem ártott figyelni a kürt jelekre.
Maguk a lovasok elég sajátságosan értelmezték a felharsanó kürt jeleket és vezényszavakat. Ahányan voltak, annyiféle ellenséges zászlóra vetettek szemet, vagy kihasználták az alkalmat, hogy egyszer s mindenkorra rendezzenek valami régi keletű viszályt. Előbb vonalba fejlődtek, aztán szétváltak vagy hirtelen irányt váltottak, elüvöltötték a csatakiáltást, és kiszemelt ellenfelükre rontottak. Ha élt volna Oroszlánszívű Richárd vagy a nagy német-római császár, Barbarossa Frigyes, a lovagok szervezetten, ék alakban hatoltak volna be az ellenség soraiba. De az Oroszlánszívű nem volt többé, sem a Rőtszakállú, sőt William Marshal sem volt ott, így hát Ottó sokféle szövetségese külön-külön keresett magának célpontot.
A franciákat kicsit jobban kordában tartotta, hogy legalább egy zászló alatt gyűltek össze, az arany liliomok alatt; bár ők is kapva kaptak az alkalmon, hogy végre letörleszthetik egy-egy régi adósságukat. Hiszen van-e jobb pillanat az ütközet kavargásánál, amikor megfizethetnek öt vagy tíz éve fájó sértésekért? Van-e könnyebb módja a gyilkolásnak, mint ha egyben haditettnek is el lehet könyvelni?
Másnap, július 27-e reggelén a seregek hadrendbe álltak a fennsíkon. Farkasszemet néztek egymással, mindkettőt három részre osztották, jobb- és balszárnyra, valamint középső részlegre, előre kerültek az íjászok, a lovasság pedig ötven yarddal hátrébb puhította a kiszikkadt földet. Az ég elsápadt, amikor az íjászok kiröppentették nyilaikat, hogy bemérjék a távolságot.
Olyan kor volt ez, amikor a királyoktól és császároktól is elvárták, hogy harcoljanak. Nem volt elég, ha csak a trónról kormányoztak vagy sátorból irányították a háborút, elvárták tőlük, hogy ne csak az udvarban, hanem az összecsapásban is bizonyítsanak, és harctéri magatartásuk nagyban befolyásolta – lelkesítette vagy elcsüggesztette – a seregeket.
A félvak Fülöp egyszerű vassisakot vett fel, amely ugyan védtelenül hagyta az arcát, viszont tisztán láthatta tőle az ellenséget. A fennsík másik végén Brunswick Ottó gazdagon díszített sisakba erőltette a fejét, aztán leeresztette a nehéz sascsőrforma rostélyt. Épp idejében, mert a francia lovasság már előviharzott a szárnyak felől.
A mérleg nyelve egész nap ide-oda lengett. Mindkét vezért leütötték lováról, mindkettejüket a testőrség mentette meg. A német íjászok éppen annyi nyilat lőttek ki, mint a franciák. Lovagjaik éppolyan gyorsan vágtattak és éppolyan mélyen hatoltak be az ellenség soraiba. Parancsnokaik ugyanolyan bátran harcoltak, és ugyanolyan hangosan üvöltöztek. Még szürkületkor is javában billeghetett volna a mérleg nyelve, azonban mégsem így történt.
A német balszárny szinte teljesen megsemmisült, és a sasos zászló lehanyatlott. Ottó egy ütéstől elvesztette az eszméletét, és hátravitték a harctérről. Szövetségeseit, Boulogne-i Renaud-t, Flandriai Ferrand-t és Salisbury grófját fogságba ejtették százharminc nemessel együtt.
Ezzel szemben a franciák vesztesége elenyésző volt, s egyetlen főrangú nemesüket sem sikerült megölni vagy foglyul ejteni. Úgy látszott, mintha valamennyi francia nyílvessző talált volna, miközben valamennyi német, angol, flamand és boulogne-i célt tévesztett. A két tökéletesen egyforma sereg, amely ugyanazt a taktikát választotta, vagy inkább ugyanabból a felfordulásból vette ki a részét, mégsem ugyanúgy osztozott a sikerben. Nem csoda, ha a franciák körülvették királyukat, és hódolattal fejet hajtottak, miközben a harcias püspökök hálát adtak a győzelemért. És az sem csoda, hogy a támadók némán kullogtak el, ki-ki saját hazájába, s ezzel a szövetség összefoltozhatatlanul szétesett.
A bouvines-i csata néven vált ismertté Franciaország döntő győzelme a szövetséges csapatok fölött. Bouvines kitúrta helyéből Mirebeau-t. Bouvines megismételte Gaillard-t. Bouvines ütötte rá a pecsétet a francia fennhatóságra, bárhol akarta is Franciaország azt érvényesíteni. Jánosnak megrándult az arca a hírek hallatán, gyors és rettenetes bosszút fogadott, és amíg csak mert, La Rochelle-ben maradt. Aztán, amikor meghallotta, hogy Fülöp délnek indult, szépen visszavitte feleségét, udvarát és seregét Angliába. Vissza – ahogy gyanította – élete elkövetkezendő legnagyobb megpróbáltatásához.
A bárókat letaglózta a csapás. A telet az innen-onnan érkező hírek átrostálásával töltötték, és – szakadárok és kírálypártiak – lényegében ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottak. Jánosnak nem sikerült kamatoztatnia első poitou-i eredményeit, nem sikerült szembeszállnia Fülöp déli seregével, és nem sikerült megsegítenie Ottót északon. A tanulságot be lehetett volna szőni egy faliszőnyegbe: a Hódító Király – a Tétova Király – a Megfutó Király. Maga János is meg-megállhatott volna egy-egy órára a szőnyeg előtt, hogy eltűnődhessen a katasztrófa képein. Jó gondolat volt, bár senki sem hitte, hogy tanulna belőle. Durvább leckére volt szüksége.
Mire János megtelepedett téli szálláshelyén Londonban, már tudta, hogy kit kell okolnia a vereségért. A poitou-i nemességet, hát persze, amiért nem volt hajlandó szabályos ütközetbe bonyolódni a franciákkal. No meg azokat az angol bárókat, akik otthon maradtak. Ha támogatták volna az ügyet, és átkeltek volna a csatornán, a poitou-iak is felbátorodtak volna a hódító sereg láttán, és nyilván tovább harcolnak. Akkor pedig meghátráltak volna a franciák. Minél többet gondolkozott rajta, ez annál bizonyosabbnak látszott. Ha Anglia mindjárt az elején összeszedi magát, Poitou is szilárdan kitartott volna, legyőzhették volna az ellenséget, délen János serege szedte volna ízekre, északon pedig a császáriak verték volna tönkre.
Az angol szakadárok bűne az egész, de meg is fizetnek gyávaságukért.
Az utóbbit szó szerint értette, mert a kalandozás a tönk szélére juttatta. A bárók három márkát fognak fizetni minden egyes lovagért, akit elfelejtettek kiállítani és elküldeni külföldre, ezenkívül külön büntetést is kell fizetniük, amiért elmulasztottak személyesen megjelenni a harctéren. Igaz, hogy többen még most is tartoztak bizonyos adóhátralékkal, vagy nem voltak hajlandók túszul ejtett feleségükért, gyerekükért váltságdíjat fizetni. A dolog csigavonalban kezdett gyűrűzni: János egyre végletesebb lépésekre szánta el magát, hogy legyőzze a bárók egyre megátalkodottabb hajthatatlanságát. Többet követelt, mint Henrik vagy Richárd valaha, brutálisabb módszerekkel zsarolt, és sokkal kibírhatatlanabb volt, ha megsértődött. Elvesztette Anglia kontinentális birtokait, összetűzött a pápával, és ezzel az interdiktum sötétségébe taszította a népet. Fittyet hányt az elődök törvényeire és saját koronázási esküjére, végül pedig annyira elidegenítette magától a nemességet, hogy ha mostanában szóba került a háború, az csakis a király elleni háborút jelenthette.
És ezt a törékeny tálat még meg is púpozta azzal, hogy további adókat követelt, és újabb bírságokat rótt ki. A tál összeroppant.
Amikor megpillantotta őket, azt hitte, azért jönnek, hogy elfogják – vagy még rosszabb következik. Bejelentés nélkül léptek a terembe, tizennyolc vérig sértett báró, élükön Robert FitzWalterral és Eustace de Veséivel, és valamennyien állig fel voltak fegyverezve. Már-már ösztönösen futásnak eredt, de a csoport szétvált, és János Canterbury érsekét látta közeledni.
János király a tél első heteit a londoni Towerben töltötte, aztán feljebb költözött a folyó mentén, a Temple néven ismert erődítménybe, amely közvetlenül a város nyugati falán kívül helyezkedett el. Itt találtak rá Stephen Langton és a szakadárok, amint egy íróasztal mellett a kincstár hivatalnokaival tanácskozott. Az íróasztal és a környező asztalok tele voltak iratokkal, amelyek azt tartalmazták, hogy kinek mije van, tehát mennyi adóval tartozik.
A király felállt, úgy döntve, hogy tréfára veszi a betörést, és megkérdezte Langtontól, hogy ért-e a számokhoz. – Bevallom, én nem. Gyere, ülj mellém, és segíts kihámozni...
– Ismered ezeket az embereket – vágott közbe Langton –, így hát azt is tudod, hogy nem a barátaid.
– Igen, ismerem, és tudom róluk, hogy mindenekelőtt eladósodtak a koronának, de ez még nem magyarázza, hogy hívatlanul...
– Elküldtem az őreidet, felség, ez a magyarázat. Aminthogy remélem, most te is elküldöd a hivatalnokaidat.
– Miért küldenem el? Valami olyasmi fog történni, amit nem szabad látniuk? Miért viselnek a társaid páncélinget és sisakot? Ha netán harcolni akarnak, a háború a csatorna másik oldalán folyik.
– Mostanáig valóban ott folyt – ismerte el Langton –, de úgy látszik, tovább terjed. Bocsásd el a hivatalnokokat, felség.
János a hajába túrt. A jelenet egy korábbi összekülönbözésre emlékeztette a király és Canterbury érseke között. Az apjáéra, II. Henrikére, aki a megvesztegethetetlen érsek, Becket Tamás halálát kívánta... Egy-két elejtett szó, és Henrik lovagjai máris a katedrálisba vágtattak, ahol, miután elbántak a papokkal, az oltár lábánál megölték Becketet...
Most viszont Becket utódja hoz fegyvereseket a királyra...
– Küldd el őket – ajánlotta Langton –, s én közéd és a nemesek közé állok. Tanultam történelmet, de ma nem lesz vérontás. Csak azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk. A fegyver pedig azért van, hogy kedvét szegjük az ellenállóknak. Látod, felség, már senki se bízik benned.
János leeresztette a kezét, szólt a hivatalnokoknak, hogy várjanak odakint, aztán a behatolókhoz fordult, hogy mondják el, mit akarnak. – Fogalmam sincs, miféle ellenállásra számítottatok, de ha nagyobb biztonságban érzitek magatokat páncélban...
– Nem akarnálak megfélemlíteni – mondta Langton, miközben pontosan ezt tette –, de azt ajánlanám, nyeld le gúnyos megjegyzéseidet. Megígértem, hogy közéd és a bárók közé állok. De azt nem mondtam, hogy mind a tizennyolccal el tudok bánni.
János fáradtan felsóhajtott, teátrális vállvonogatással jelezte, hogy türelmes lesz. – Rendben van. Nem teszek több megjegyzést. Leülök ide, az asztal mellé, és végighallgatok mindenkit, akinek mondandója van.
FitzWalter annyira beszélni akart, hogy már mozgott is az ajka, de hagyta, hogy Langton megelőzze, így hát az érsek emelkedett szólásra.
– Beszélhetek anélkül, hogy közbevágnál, felség?
– Ahogy akarod – intett János. – Odaadó közönséged leszek.
Langton lassan megcsóválta a fejét: János soha nem hagyna ki egyetlen alkalmat, amikor visszavághat. Mondhatta volna ilyen egyszerűen is: „Igen, hallgatlak.” De ő mindig a gunyorosabbat választja: „Ahogy akarod. Odaadó közönséged leszek.”
– Túl feszült lett a helyzet – mondta Langton. – Vagy legyünk pontosak: túlfeszítetted a húrt. Azok a bárók, akik támogattak, szinte teljesen tönkrementek, aki kétségbe vonja jogodat, hogy nyakra-főre adót vess ki rá, attól elragadod a feleségét, a gyerekeit, vagy éppen ő maga lesz megvetésed tárgya. Ebben a kérdésben is, sok más között, túlfeszítetted a húrt.
– Könyörgöm, folytasd – dorombolta János. – Szavaidban a gazdagok nyafogását hallom, akiket egy kicsit megkurtítottam.
– Az egyháznak ugyancsak komoly elszámolnivalója van veled – folytatta Langton. – Vissza kell juttatnod számos elkobzott vagyont, és nem egy kiemelkedő műalkotást utoljára hivatalnokaid kezében láttak. Megadóztatod az egyházat, de közben próbára teszed a barátságát is.
János az asztalon lévő papírok közt matatott, aztán megkérdezte: – Van még valami? – Látta, hogy FitzWalter egy lépést tesz előre, mire kiejtette kezéből a pergament. – Ó, hát persze hogy van. Azért vagytok itt, hogy az összes panaszotokat kiteregessétek, nem igaz, Stephen? Mindjárt előrángatjátok a külföldi vereségeimet, felsoroljátok gyöngeségeimet, ecsetelitek azt a szakadékot, amely a király és a nemesség között tátong, hogy végezetül valami rettenetes figyelmeztetést mennydörögjetek el, amely történetesen felmenti az egyházat minden további fizetési kötelezettség alól, és a zúgolódókat, mint például FitzWalter és de Vesci, meghagyja kiskirályoknak a nem is olyan kicsi királyságukban. Vagy félreértenélek?
– Félreértesz – mondta Langton csöndesen. – Azért vagyunk itt, hogy megkérjünk, szüntesd be akcióidat, hagyj fel a próbálkozásokkal; add vissza a túszokat mindazzal a vagyonnal, pénzzel, ékszerrel és ingatlannal együtt, amely többet ér egy ezüstmárkánál. Kérünk továbbá teljes kártérítést azoknak a báróknak, akiknek elraboltad a feleségét és a gyerekeit, tegyél keresztes vitézhez méltó fogadalmat, újra erősítsd meg szeretetedet az egyház és a legnagyobb angol király, Hitvalló Edward törvényei iránt. Ó, igen, és anyád örökségét juttasd el bátyád boldogtalan özvegyének, Berengária királynénak. Eleonóra is így akarta volna, Richárd is. Más szóval ez azt jelenti, hogy az örökség javát vissza kell kérned Izabella királynétól, de biztos vagyok benne, hogy találsz rá valami módot.
János Langtonra meredt, aztán FitzWalterra és de Veséire. Megint a papírok között kezdett matatni, egyiket a másikra téve. A szakadárok csak nézték, de egyikük sem akarta megtörni a varázst, amit Langton vádbeszéde keltett.
János váratlanul megszólalt: – Nos, egész szép kis lista a gaztetteimről. Szép kis bizonyíték rá, hogy mennyire utáltok. És ha nem fogadom el a feltételeket, visszatértek váraitokba, kolostoraitokba, és az idők végezetéig dacoltok velem.
– Épp ellenkezőleg – mondta Langton. – Előjövünk a várakból, hadat üzenünk, és leteszünk a trónról. Nem ezt akartuk, de úgy látszik, nincs más választásunk. Vagy elfogadod a feltételeinket, és ez lenne a legbölcsebb, amit tehetsz, vagy lekerül a korona érdemtelen fejedről. Még hogy az idők végezetéig? Isten a tudója, Fakardú, te sokkal előbb bevégzed földi pályafutásodat.
Köhögött, zavarba jött saját dühkitörésétől. Nem helyénvaló viselkedés Canterbury érsekétől, ennek ellenére a báróknak nagyon tetszett. János csak ült, és bámult az íróasztal mögül, még mindig nem akarta elhinni, amit pedig régóta gyanított – hogy a farkascsorda egy nap vezérére támad, és ugyanazokkal a módszerekkel fog élni, amelyeket tőle tanult.
Időt kért, hogy megfontolhassa követeléseiket. FitzWalter és de Vesci ugyan azonnal hallani akarta a választ, de morogva beletörődtek, hogy Langton megmásítsa véleményét. Megegyeztek, hogy János Northamptonban, április 26-án, húsvét utáni első vasárnap fog találkozni a bárókkal. ígérete szerint majd ott és akkor fog kimerítően foglalkozni a panaszokkal. És – bár ezt nem mondta ki, csak gondolta – velük is.
A Sólyom hallgatózott, próbálta megjegyezni, amit hallott, és napról napra jobban félt a jövőtől. Anglia jövőjétől, Jánosétól és mindenekelőtt a sajátjáétól.
A király változatlanul ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová testőrséggel utazzon, bár időközben maguk az őrök is belefáradtak a feladatba. Tudomásuk szerint – és bizony meggyűlt volna a bajuk a királlyal, ha másképp tudják – Izabella királyné hű maradt férjéhez. Változatlanul továbbították a jelentéseket, bár ez újabban merő formaság lett, János hetente megbizonyosodhatott róla, hogy Izabella az övé, csakis az övé.
A helyőrség több tagja – még ha időnként bevert orral fizettek is érte – „erényövnek” csúfolta a királyné őrségét. Pontatlan megfogalmazás volt, de találó. Ezek a harcedzett katonák szinte belebetegedtek, hogy egy ártatlan fiatal teremtés után kell koslatniuk. Nevetségesnek érezték, hogy elkísérjék sétáira, utat törjenek London piacán, és ásítozzanak, amíg Izabella és szolgálói megvitatták egy pár cipő vagy egy vég vászon értékét. Krisztus sebeire, mondogatták, ha egyszer otthagyják a hadsereget, kereskedők lesznek, hogy hasznát vegyék mindannak, amit itt tanultak.
Lankadó figyelmük nagyobb szabadságot, nagyobb mozgásteret biztosított Izabellának, aki miután végighallgatta János lassan kiformálódó terveit, majd a lediktált leveleket, pokollá tette az őrök életét.
Naponta kétszer, háromszor is végigjárta a piacot, órákig eltöprengett a legegyszerűbb vásárláson, magánkívül érkezett haza a Temple-be, s akkor meg ragaszkodott hozzá, hogy kísérjék vissza, mert újra meg akarja nézni az árut. A katonák néhány hét alatt belebetegedtek az unalomba. Könyörögtek Izabellának, hogy legyen határozottabb, erre a királyné első látásra mindent megvett, aztán megbánta, és őket okolta érte.
– Kezdem azt hinni, hogy az árusok pártján álltok, annyira sürgettek, hogy váljak meg a pénzemtől. Pedig semmit se lehet kapni érte, uraim; nem tetszik, amit vettem, vissza fogom cserélni, vagy követelem a pénzemet. Hallhattok egy-két keresetlen szót, ha majd megpróbálom visszaszerezni a pénzemet az árusoktól.
Március 4-én – erre a napra Izabella királyné mindig emlékezni fog – az őrök nem mozdultak, amikor úrnőjük bejelentette, hogy egy halványzöld, bő ujjas ruhára vágyik. Tudták, hová akar menni és miért; tudták, hogy vagy megveszi a köntöst, akkor pedig megbánja, vagy ezt az utat még tucatnyi újabb felfedező út követi. Halványzöld ruha? Bő ujjal? Szerelmetes Jézus, ez már több a soknál.
Így történhetett meg, hosszú idők óta először, hogy a Sólyom butuska szolgálólánynak öltözve, kíséret nélkül hagyhatta el a Temple-t. A piac a város falain belül, keletre esett. Izabella nyugatra fordult, átvágott a fél mérföldes nyílt, ingoványos területen, és követte a Temze kanyarulatát. Senki sem ismerte föl, amíg el nem érte a Westminsterpalota udvarát, ahol is közölte, hogy beszélni akar Anglia prímásával, Stephen Langtonnal.
Langton meleg pokróccal meg egy pohár borral kínálta, aztán csöndesen végighallgatta, amint Izabella elárulja a férjét. Izabella elmondta, hogy Jánosnak esze ágában sincs Northamptonban találkozni a bárókkal, írt a pápának egy segélykérő levelet, aztán Flandriának, Németországnak és még húsz másik fejedelemnek is, arra kérve őket, hogy küldjenek zsoldosokat az angol trón támogatására.
– Azt hiszem, lebecsülöd őt, Langton. A hálókamránkban, ahol senki se látja, János tombol, tajtékzik, és tudom, hogy nem fog beleegyezni a feltételeitekbe. Már jóval húsvét előtt vagy amikor a tervek szerint újra találkoztok, sereget fog toborozni. Csapdában érzi magát, és jegyezd meg a szavaimat: rátok fog rontani. Ez nem Normandia, ahol maradt egy kiskapu, Barfleur. Nem is Poitou, ahonnan La Rochelle-en keresztül el tudott menekülni. Ez Anglia, innen hová mehetne?
– Harcolni fog, Langton – folytatta kis szünet után Izabella. – Nem mondom, hogy győz, de véres lesz utána a föld, lerontja a városokat és várakat, felégeti a termést – ha ugyan most van az ideje –, és lerombol minden követ. Hívd csak meg egy találkozóra, nem fog elmenni. De üzenj hadat neki a saját országában, és előbb rombolja le Angliát, mintsem hogy megadná magát. Gondoltam, nem árt, ha tudod, mi a helyzet; csak ennyit akartam mondani.
Langton bólintott, aztán előrehajolt a székében. – Kockázatos útra vállalkoztál, amikor átjöttél az ingoványon.
A rablók kedvenc vadászterülete az. – Az egyik szolgára pillantott, és egy láthatatlan pohárra fonta ujjait. – Azt hiszem, veled tartok, asszonyom. Ez az első alkalom, hogy négyszemközt beszélhetünk. – A pohár megérkezett, s az érsek előbb a sötét folyadékra meredt, aztán a királynéra emelte tekintetét. – Egyszóval olyan mélységes aggodalommal töltenek el a dolgok, hogy egészen idáig űztek. Meg vagyok döbbenve.
– Gondoltam, nem árt, ha tudod – ismételte Izabella.
– Valóban nem árt; igaz, nem egészen erre gondoltam. Mindenekelőtt az döbbent meg, hogy ilyen erősek az önfenntartó ösztöneid. Te rettegsz, úrnőm. Magad előtt látod, amint vérben úszik az ország, amint meginog a trón, látod, amint vár rád egy hajó, hogy visszavigyen Angouléme-be. Ez aggaszt téged, meg az, hogy a hajón sem ékszert, sem pénzt nem vihetsz magaddal. Azért merészkedtél ide, hogy felfedd férjed titkait, mivel nem akarsz a mélybe zuhanni Londonban, sem a magasba repülni a hullámok hátán. Azért jöttél, úrnőm, hogy magadat mentsd, ha már Anglia királyát nem lehet megmenteni.
Izabella megmakacsolta magát, és újra csak azt mondta: – Gondoltam, nem árt, ha tudod, mi a helyzet, semmi mást nem akartam.
Langton forgatni kezdte a poharat, átnézett a pereme fölött, és azt mormogta: – Márpedig mégiscsak akarhattál valamit. Volt valami titkos elképzelésed arról, hogyan tudnád megtartani a koronádat? Mi lenne az, úrnőm? Mit kívánsz tőlem?
Eleget gyakorolta az ingoványon, mégis alig bírta kipréselni ajkán a szavakat. – Azt akarom, arra akarlak kérni, hogy küldess el Pembroke grófjáért. Add meg neki, ami csak kell, de hozasd ide. Azt akarom, hogy William Mar shal itt legyen melletted, hogy elejét vegye a teljes pusztulásnak. Mert erre senki más nem képes.
– Nem bizony – mondta Langton. – Egyedül ő képes rá, és ezt mindketten tudjuk. Örülök, hogy beszámoltál a király előkészületeiről meg a többiről, bár a legtöbb akciójáról már tudomást szereztünk.
– És Pembroke grófja?
– Ó, nem mondtam volna? – mentegetőzött Langton. – Egy hónapja üzentem érte. Már úton is van a szomszédjával, Manorbierrel. Ha ők se találnak valami megoldást a bajra, akkor valamennyien futhatunk a csónakokért.
William Marshal és Gerard de Barri későn érkezett, hogy a korona ellen lázadók első kegyetlen tettét megakadályozhassa. Mivel egyre közeledett a megbeszélt találkozó napja, a Northamptonba gyűlt szakadár bárók kénytelenek voltak beismerni, hogy a király nem fog megjelenni.
Az a hír járta, hogy János alig húsz mérföldre áll a megbeszélt találkahelytől, de addig nem hajlandó közelebb jönni, amíg a felkelők vezérei szélnek nem eresztik a seregüket. Érthető követelés volt, hiszen Robert FitzWalter és Eustace de Vesci negyven harcias báróval és közel kétezer lovaggal jelent meg.
De FitzWalter elvesztette a türelmét. Amúgy is bajkeverő volt a javából, ráadásul még mindig meg volt győződve róla, hogy a király megbecstelenítette a lányát, így hát nem sok kedve volt alkudozni. János megesküdött, hogy ott lesz a northamptoni gyűlésen április 26-án, de megszegte a szavát. Márpedig a gyűlés meg lesz tartva, ha nem ma, akkor holnap; ha nem a városban vagy a falak tövében, akkor az országúton, húsz mérfölddel lejjebb.
FitzWalter számított rá, hogy János egy sereg kémet foglalkoztat, ezért egy kis jelenteni valoval szolgált nekik, amikor szétküldte embereit, hogy gyújtsanak föl néhány tehetősebb házat. Ha a király elég magas helyet választ, és éjszaka észak felé pillant, láthatja, hogy vörösen izzik az ég a város felett.
Ezt az értelmetlen és bosszúszomjas akciót újabb követte, mert a szakadárok leügettek délre, János feltételezett táborhelyére, Brackleybe, s miután megtudták, hogy nincs ott, sőt, soha nem is járt arra, ártatlan városi polgárokon töltötték ki rosszkedvüket. Gyilkosságra ugyan nem vetemedtek, bár senki se volt biztos benne, hogy valamennyi lakó kimenekült-e az égő házakból.
Az erőszak egyre tovább terjedt. A mértéktartó hangokat elfojtották, és úgy tűnt, hogy Anglia, amely olyan gyatrán vitézkedett külföldön, most eltökélte, hogy itthon bünteti meg magát. Királypártiak és zsoldosok álltak szemben a felkelés egyre növekvő haderejével, de mindkét oldal önmagát ostorozta; egymás vérét akarták szívni, mégis az ország hátán vágtak végig az ostorral.
Langton, Marshal és a pókhasú Gerard de Barri északnak indult, hogy feltartóztassa a szakadárokat. Egy sor javaslatot vittek magukkal – hevenyészett tervezetet arról, hogy a továbbiakban mi a teendő –, de se FitzWalter, se de Vesci nem volt hajlandó tárgyalni velük. Miután csapást mértek Northamptonra, aztán Brackleyre, most úton voltak Londonba. Számos várúr és hűbéres átállt hozzájuk. Fejükbe szállt a vér. Vadul csaholtak a farkas után. Nem volt szükségük többé alapos dokumentumokra, mérsékletre intő szavakra. A Fakardú a szemük világát is megadóztatta volna, elvesztegetett egy birodalmat, és elfelejtett eljönni a találkára. Most majd megkapja a magáét, de azt kardheggyel és nem tollszárral fogalmazzák meg.
A sebhelyes, bicegő William Marshal hatvankilenc évesen újra nyeregbe szállt. Eustace de Vescire ügyet se vetett, ahogy az ifjabb Lusignan testvért, Exouduni Ralfot se becsülte semmire. Mindketten azt tették, amit mondtak nekik, Ralfot a makacsabb Hugh le Brun irányította, de Vescit a becsvágyó Robert FitzWalter. FitzWalter képes lett volna lángba borítani Angliát, ha le nem hűtik.
– Mondd, hogy képzeled a jövőt? – kérdezte Marshal. – Elfoglalod Londont, és aztán?
– Aztán? Ha vársz egy kicsit, megláthatod – vágott vissza FitzWalter. – Elfogjuk a királyt, tárgyalást rendezünk, aztán élete végéig elrekkentjük szem elől.
– És mit fog szólni Róma, ha megtudja, hogy bebörtönöztétek új vazallusát?
– Tudod – felelte FitzWalter –, ezzel, márminthogy Róma mit gondol, vagy mit tesz, egyáltalán nem törődöm.
– Sem azzal, hogy Fülöp hogy fogadja a hírt?
– Sem azzal, hogy hogyan fogadja a francia.
– Azzal sem, hogy Anglia uralkodó nélkül marad? FitzWalter elfordult, felemelte a kezét, jelezve, hogy tanácstalan. Aztán vadul, ellenségesen visszapördült. – Mi a szándékod, Marshal gróf? Minek ez a kérdésözön? Te nem állsz sem János oldalán, sem az enyémen. Két vasat tartasz a tűzben, miért bízzak hát benned? Bocsáss meg őszinteségemért, ha azt mondom, hogy lejárt az időd.
– Az én időm már tíz éve lejárt – helyesbített Marshal. – De ha megfelelek a kérdéseidre, akkor te is felelj az enyémekre. Mi a szándékom? Elkerülni a polgárháborút. Azt szeretném, hogy fegyverek nélkül kerüljenek szembe a viszálykodó pártok. Hogy miért kéne megbíznod bennem? Azért, te véres kezű senkiházi, mert bennem jobban bízhatsz, mint az ellenségben! Kifüstöltél egy-két ártatlan polgárt, és ettől mindjárt ellenállhatatlannak hiszed magad. De tégy csak próbát. Kérdezd meg a többieket, ki támogatná Robert FitzWaltert William Marshal ellenében? Most te bocsáss meg az én őszinteségemért, de olyan egyedül maradnál, mint az ujjam.
A felkelők vezére valóban megkérdezett mindenkit, ám a kitérő válaszokból arra következtetett, hogy Marshalnak igaza van. A szakadárok hajlandók harcolni a királlyal, de nem akarnak közvetlenül szembeszállni Stephen Langton-nal, William Marshallal, sem a gróf barátaival és szomszédaival. A cél végül is az, hogy csapdába ejtsék a farkast, és nem az, hogy Anglia prímása vagy Pembroke ura ellen harcoljanak.
Ennek ellenére FitzWalter folytatta útját Londonba. Útközben felvette az „Isten és az anyaszentegyház seregének sáfárja” jámbor címét, hogy egy kis méltóságot kölcsönözzön erőfeszítésének, amellyel meg akarta dönteni a királyt.
1215. május 17-én a felkelők – Isten és az anyaszentegyház serege – a bevehetetlen erőd, a londoni Tower kivételével elfoglalták a fővárost. Anglia számos keleti és északi grófsága csatlakozott hozzájuk, a nyugat és délnyugat viszont túlnyomórészt hű maradt a koronához.
Jánost és Izabellát már jóval korábban figyelmeztették a felkelők előrenyomulására, s el is menekültek Londonból windsori várukba. Itt csatlakozott hozzájuk a két hadvezér, Gerard d'Athies és Engelard de Cigogné, akik elfogták Maud de St. Valérie-t, valamint Marshal ádáz ellensége, Saldon várnagy. Kétségbeesve várták a pápa támogató levelét vagy a zsoldosok partraszállásának hírét. Az előbbi megzavarná Langtont, az utóbbi lekötné FitzWaltert és seregét a tengerparton. De addig is, míg ez megtörténik, jobb, ha a királyi család nyugaton marad. Windsor éppolyan bevehetetlen, mint a londoni Tower, és mire a felkelők megindulnak ellene, ha Isten is úgy akarja, ideért a segítség a kontinensről.
Izabella árulása azonban felbátorította az érseket, hogy maga is írjon leveleket. Biztosította régi barátját, Ince pápát, hogy ura a helyzetnek, és hogy Jánosnak – Róma gyermekének – nem esik bántódása. Aztán, hangot váltva, felszólította a király flamand, német és boulogne-i szövetségeseit, hogy tartsák távol magukat Angliától. „Belső ügyről van szó – közölte. – Törődjetek a magatok dolgával meg a francia Fülöppel. Jobb, ha előbb a saját határaitokat véditek meg, s csak utána lépitek át a miénket.”
János nem tudhatta, hogy szövetségesei időközben ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak.
Június elején Robert Fitz Walter áttette főhadiszállását a folyó menti Stainesbe, alig néhány mérföldre Windsor-tól. Ahhoz nem volt elég felszerelése, hogy megostromolja a várat, de ha nem tudott is bejutni, legalább János sem tudott kitörni.
Eközben Langton érsek, Marshal gróf és mások tovább dolgoztak az ideiglenes tervezeten, s az eredeti tizenkét cikkelyt kibővítették több mint hatvanra. Többféle címe is lett: „A szabadságjogok chartája”, „A bárók artikulusai”; „A nagy bulla”, vagyis latinul: Magna Charta.
Megvitatták, hogyan lehetne a leghathatósabban lesújtani. A vezérek, a harciasak és a mérsékeltebbek egyaránt meg akarták látogatni a királyt – mármint ha beengedi őket –, bár abban egyetértettek, hogy inkább neki kellene hozzájuk jönnie. Az előkészületek során FitzWalter legfőbb támogatója, Eustace de Vesci váratlanul előrelépett, mintha meg akarná kaparintani a dokumentumot, de csak azt érte el vele, hogy tucatnyi kard szegeződött a mellének. Lovagjai a segítségére akartak sietni, de hirtelen visszahőköltek, amikor Manorbier urának páncélos pocakja állta útjukat. – Ez nem játék, messires. És még ha az lenne is, gazdátok nem valami jó játékos. Vissza! Ezeket a dolgokat hagyjátok csak Langtonra és Marshalra.
Végül is úgy egyeztek meg, hogy egyikük sem viszi a pergamentekercset. Inkább meghívják a királyt, hogy semleges területen találkozzon a bárókkal, valamelyik lapos, ingoványos legelőn Windsor és Staines között.
Marshal, aki mindig nagy tiszteletben tartotta a tulajdont, most végigjárta a folyópartot, megtalálta, amit akart, aztán tudakozódni kezdett a mező birtokosa felől. Egy paraszté volt, aki running-middle -nek, folyóköznek hívta, egyszerűen azért, mert egyik oldalról a Temze szegélyezte, másik oldalról pedig egy kis patak. Marshal elfogadta a paraszt feltételeit, és bőkezűen fizetett, hogy meghatározatlan időre bérbe vehesse a Runnymede-nek nevezett földdarabot.
Miután felállították a sátrakat, leverték a védőpóznákat, kivágták a környező fákat, nehogy váratlanul rajtuk üssenek, elhelyezték Pembroke és Manorbier különleges őrségét egy magaslaton, ahonnan szemmel tarthatták a királypártiakat is meg a felkelőket is, Stephen Langton küldöncöket menesztett Windsorba. Magukkal vitték a bulla egy példányát, és egyben felkérték a királyt, hogy jelenjen meg a legelőn.
János a várban maradt, amíg csak lehetett. Először bele se akart nézni az okmányba, aztán visszautasította a pontok felét, később kijelentette, hogy nem hajlandó engedelmeskedni az erőszaknak, és nem adja pecsétjét semmihez, végül pedig betegségére hivatkozott.
Ezt később letagadta ugyan, de június 8-án Gerard d'Athies-ért küldött, várt vagy egy órát, aztán kerestetni kezdte szerte a várban. A nyomozás során kiderült, hogy nemcsak d'Athies, hanem Engelard de Cigogné is eltűnt.
– Micsoda szégyen – jegyezte meg keserűen Izabella. – Ha tudnánk, hogy merre szöktek ki, utánuk mehettünk volna.
Június 15-ére elfogyott a király összes kifogása és barátja. Alig tíz lovag maradt Windsorban. Nyugaton a királypártiak nem mozdultak a felkelők ellen. A pápa sem indított sereget, hogy felszabadítsa vazallusát. A német sas is szülőföldjén maradt.
Még aznap délelőtt János kiüzent a báróknak. Ha garantálják biztonságát, hajlandó pecsétjével ellátni a bullát. Stephen Langton hátrahagyta Marshalt, hogy vigyázzon a legelőre, és elindult a várba, hogy kihozza a királyt.
Sietve készítették elő a dokumentumot, később át is kellett nézni és továbbfejleszteni. A feudális jogokat próbálták tisztázni benne – legtöbbjük mostanáig le sem volt írva –, hangot akartak adni a bárók panaszainak és korlátozni a király túlkapásait. A bulla az idegenek ellen irányult, nagymértékben kedvezett az angol nemességnek, viszont annál kevesebb előnyt jelentett a köznépnek. Nyilvánvaló volt benne az önös érdek, de az az idealista hit is, hogy régen, mielőtt az Anjou-királyok átkos nyomot hagytak az országon, az élet szép és igazságos volt.
Egyes helyeken érthetetlen volt a bulla, másutt világos és szabatos. Átfogó volt, ugyanakkor szűk látókörű, nagylelkű és bosszúvágyó, de ami a legfontosabb: olyan időszerű, mint a napkelte hajnalban, vagy a hold szürkület után.
Az első paragrafuson Langten keze látszott; ebben János megerősítette, hogy az angol egyház szabad, jogai csorbíthatatlanok, kiváltságai sérthetetlenek. Az egyház a király közbeavatkozása nélkül, maga választhatja tisztségviselőit, s a királynak megtiltatik, hogy kedvenceit bárhová bejuttassa, amivel remélhetőleg az interdiktumot is sikerül a jövőben elkerülni.
Egy másik paragrafus azt mondta ki, hogy nem lehet özvegyeket vagy örökösöket arra kényszeríteni, hogy akaratuk ellenére házasodjanak; korábban ez a visszatetsző gyakorlat tette lehetővé, hogy a király birtokokkal vagy címekkel jutalmazza barátait, függetlenül attól, hogy a várúrnő otrombának találta-e leendő férjét vagy sem.
Egy másik szerint a bárók közmegegyezése nélkül nem lehetett adókat kivetni. Elég volt a csődbe jutott királyok szeszélyes adóiból.
A kereskedőkkel, iparosokkal és parasztokkal foglalkozó részbe belefoglalták, hogy az illetőnek akármennyi adóhátraléka van is, megtarthatja szerszámait. Kinek származna abból előnye, ha elkobozzák az árut vagy az ekét? Sokkal jobb, ha hagyják dolgozni, hogy apránként fizethesse vissza a pénzt.
Egy másik paragrafus kimondta, hogy grófokra és bárókra csak főrendű társaik róhatnak ki bírságot, a király és kincstári cimborái nem.
A bulla derekas figyelmet szentelt a részletkérdéseknek is: megtiltotta például, hogy a tulajdonos beleegyezése nélkül a királyi tisztviselők elvihessenek akár egy lovat vagy egy szekeret.
Két másik – mindkettő a Magna Charta legtovább érvényben maradt cikkelye – megerősítette, hogy szabad embert nem lehet elfogni, bebörtönözni, megfosztani jogaitól, földönfutóvá tenni, száműzni, tönkretenni, csakis a főrendek ítélete és az ország törvényei alapján. Továbbá senkit sem szabad kényszeríteni, hogy az igazságszolgáltatásért fizessen, az igazságszolgáltatást pedig senkitől sem szabad megtagadni.
Ε jogokkal szerzi meg majd egy nap Anglia népe a lehető legnagyobb biztonságot és kényelmet. Időbe telik, amíg a szavak elterjednek, és megértik őket, s még azután is lesznek túlkapások; visszaélés mindig lesz. Mindenesetre alapvető jogok kerültek papírra: senki nem ítélhető el tisztességes tárgyalás nélkül, és az igazságszolgáltatás soha nem késlekedhet.
Egy másik paragrafus közvetlenül a király ellen irányult. Szabadon kellett engednie az összes túszt.
Egy cikkely William Marshal személyes szúrása volt azok ellen, akik megkínozták barátját, Briouze-t, és részük volt Maud és fia borzalmas halálában. Követelte, hogy Gerard d'Athies-t és Engelard de Cigognét mozdítsák el hivatalából, s hogy soha többé ne tölthessenek be bizalmi állást Angliában.
Egy másik, amely súlyos csapás volt az idegenekre – a d'Athies-hez és a de Cigognéhoz hasonlókra –, azt követelte, hogy bírót, várnagyot, ispánt és egyebet azok közül válasszanak, akik ismerik az országot, és szívükön viselik sorsát. Más szóval, angolok közül.
Ehhez kapcsolódva egy cikkely kimondta, hogy távolítsanak el minden idegen lovagot, íjászt, szolgát és zsoldost lovastul, fegyverestül, rokonaikkal együtt. Angliának van épp elég gondja a külföldi bajkeverők beáramlása nélkül is.
Ezeket, valamint a többi pontokat egy húsz hüvelyk széles, tizenhárom hüvelyk hosszú pergamentekercs tartalmazta. Már a szorosan egymás alá írt soroktól is elhomályosodott az ember előtt a papír, de János királynak sikerült pecsétjét a meleg viaszba nyomni, mielőtt megtörölte volna a szemét. Az olvasás merítette ki, bizonygatta, nem pedig az, amit olvasott.
Miután megbizonyosodtak róla, hogy FitzWalter és de Vesci tisztes távolságban marad, Langton és Marshal elkísérte a királyt a legelő széléig. Nem kérdezték, merre megy, ő pedig nem közölte velük. Még mindig Anglia királya volt, és noha jogait közzétették, maradt még néhány dolog, amit titokban akart tartani. Az ember úticéljához senkinek semmi köze. Akárcsak az érzéseihez. Meg a félelmeihez...

TIZEDIK FEJEZET
A VADKAN VÍZBE FULLAD
1215. június - 1216. október

A király végül a londoni Towert választotta betegsége színhelyéül. Senki nem tudta, hogy jutott el odáig észrevétlenül; Izabella királynét Windsorban hagyta, szánalmas kíséretét pedig a fővárostól tíz mérföldre elbocsátotta. Onnan egyedül folytatta útját, talán a folyó mentén, talán megkerülve Londont, hogy keletről érhesse el a Towert. De bármelyik úton jött is, nem fogták el, és június utolsó napjaiban megérkezett a várba.
Nem valami közönséges nyavalyája volt, nem hűlt meg, láza sem volt. Az Anjou-kór vette elő s rémítette halálra a helyőrséget.
Később, jóval később merték csak elmesélni, mi is történt, amikor démon szállta meg a királyt.
János a gipsszel burkolt kőpillérekre vicsorított, beléjük harapott, mintha le akarta volna rombolni a tetőt. A padlóra vetette magát, a körmeit harapdálta, a bőrét tépdeste, aztán talpra ugrott és üvöltve rohanni kezdett a falak mentén.
Jó néhány embert látott már életében, aki a pajzsát kezdte rágni, vagy eszét vesztve egy hálókamra berendezését verte szét. Apja, II. Henrik, akit ugyanez a démon tartott hatalmában, addig hajszolta a lovát, míg az kidőlt, akkor tovább botladozott, és faágakat szaggatott le, vagy akkora szikladarabokat hajigált, amilyeneket két ember is alig tudott volna felemelni. Oroszlánszívű Richárdot is ez a kór kínozta, igaz, hogy ő jobban szeretett egy súlyos, kétélű bárddal hadonászni. Az egész családot ösztökélte valami, mindenkit más, és most Jánosba bújt bele az ördög.
A folyosókon csatangolt, minden árnyéknak nekiugrott, minden hangra vicsorogni kezdett. Azt használta fegyvernek, ami éppen a kezébe akadt, előrerohant egy függönnyel, rádobta a semmire, aztán rávetette magát a képzeletbeli ellenségre. Időről időre összerogyott a kimerültségtől, bár ilyenkor is veszélyes volt, s az őrök hamar megtanulták, hogy jobb ott hagyni, ahova esett. Ételt és italt tettek melléje, bár többnyire összetörve találták a tálat, a kenyér meg a hús pedig ott hevert kiszáradva a padlón.
Nem tudták, hogy hol és mikor fog legközelebb feltűnni. Hallották, hogy üvöltözik, hallották, amint a páncél nekicsattan a kőnek, hallották a sarka kopogását a tölgyfa padlón. Egy-két hencegő őr állítólag látta, de társaik nem voltak hajlandók elhinni, hogy a királynak megfeketedett a karja, suhogó szárnya nőtt, vagy hogy egy szempillantás alatt varangyosbékává, denevérré változott. Lehet, hogy Meluzin leszármazottja, de akár az, akár nem, úgy vélték, jobb, ha távol tartják magukat tőle.
János majdnem egy hétig kísértette a londoni Towert, s eközben őrült gyanú gyötörte elméjét. Olyan gigantikus, olyan egyetemes bűnszövetkezetet leplezett le, hogy egy percre se fogyott ki a nevekből. Mindenekelőtt Audemar Taillefer bűne volt, meg a két megtermett hordáré, akik behozták a hordszéket, mi is volt a nevük, mindegy, az ő bűnük, mert nem voltak hajlandók támogatni a gyilkos Lusignan testvérek ellen, akik üldözték az anyját, a drága Eleonórát, az ő bűnük meg Marshalé és Briouze-é, Briouze, őt nem szabad elfelejteni, meg a gaillard-i tragédiát, Roger Lacyt meg a roueni halászokat sem, akik elmulasztották közölni, hogy megfordult a folyó, ezt se szabad elfelejteni...
Annak a ronda boszorkánynak, Maud de St. Valérie-nek a bűne volt, vagy ha nem az övé, akkor a pókhasú Gerard de Barrié, igen, ő meg a druszája, Gerard d'Athies, Windsor árulója, akárcsak Engelard de Cigogné, átálltak az ellenséghez, de Ottó se jobb, meg az a sok nyomorult pribék, akik úgy elpucoltak a bouvines-i csatamezőről...
Lélegzet-elállító volt a bűnszövetkezet nagysága, mert nemcsak FitzWalter és de Vesci tartozott bele, Isten küldje pokolra a lelküket, hanem Langton és az egyház, sőt, ami a legfájdalmasabb, a ragadozó Sólyom is...
Szövetséget alkottak, de nem is tehettek másképp, ha össze akarták szedni a bátorságukat, hogy János, Anglia királya ellen támadjanak...
Aztán az ordítozás és motyogás hirtelen abbamaradt. A folyosók többé nem visszhangoztak lépteitől. Az étel érintetlenül hevert. János éppolyan lopva távozott, ahogy érkezett, és még a leghitetlenkedőbb őrök is azon kapták magukat, hogy denevérek és varangyosbékák járnak az eszükben.
A bulla nem oldott meg semmit. Tizenöt éves bizalmatlanságot nem lehet kiirtani egy pergamentekerccsel és egy viaszpecséttel. A felkelők továbbra is fegyverben maradtak, a vezérek biztosak voltak benne, hogy János hamarosan megszegi a szavát. Kénytelen volt belemenni a követeléseikbe, de alig tett valamit, hogy végre is hajtsa ígéreteit, és FitzWalter eltökélte, hogy mindaddig nem ereszti haza seregét, amíg a kikötéseknek legalább a fele nem teljesül.
Nem volt alaptalan a gyanúja. Mihelyt a király kigyógyult az Anjou-nyavalyából, és visszatért Windsorba, újabb folyamodványt intézett a pápához. Közölte Incével, hogy erőszaknak engedve kénytelen volt aláírni a bullát, és hogy a haszonleső FitzWalter szemet vetett a trónra. „Róma engedelmes gyermeke vagyok – bizonygatta –, és úgy tekintek rád, mint megszabadítómra. Itt, Angliában valamennyien gyermekeid vagyunk, ezért szabadíts meg a kapzsi emberek becsvágyától.”
Aztán kényelmesebbnek látta elfelejteni, hogy Ottót és a császári szövetségeseket is beleértette a nagy bűnszövetkezetbe, írt Németországba, Flandriába, Boulogne-ba, s könyörgött, hogy küldjenek zsoldossereget a felmentésére. „Mindig is barátok voltunk, te meg én, és úgy tekintek rád, mint megszabadítómra. Egy-két becsvágyó embert kivéve itt, Angliában valamennyien a barátaid vagyunk.”
A pápa válasza kiábrándító volt, mivel univerzális gyógyszert ajánlott: valamennyi frakciót mérsékletre intette, és kérte, hogy tartsák hüvelyben a kardot. Higgadjatok, szólt az üzenet; próbáljatok látni a másik ember szemével is.
Ottó levele valamivel biztatóbbnak látszott, bár János nem volt túlságosan elragadtatva, amikor megtudta, hogy Fülöp Ágost mozgolódni kezdett. Pontosan nem lehetett tudni, miért, de a francia parancsnokok összegyűltek Párizsban, és a hal állítólag szokatlanul széles vigyorral jártkelt. Vigyázz, hangzott Ottó figyelmeztetése: Fülöp mosolyából soha nem volt haszna senkinek.
Egyszóval, miközben János és FitzWalter zászlói egymásnak bólogattak, a pápa türelemre intett, Ottó útnak indította zsoldosait, a francia udvar pedig suttogva tárgyalt. Langton, Marshal és a többi mértéktartó beleszagolt a szélbe, és prüszkölni kezdett tőle. A bulla, amelyen annyit dolgoztak, és amelyet olyan nehezen tudtak tető alá hozni, most vészesen közel járt ahhoz, hogy valaki darabokra tépje. Túl sokan voltak fegyverben, és túl kevesen a tárgyalótermekben.
Lassan indult, aztán lendületbe jött, hogy végül mint egy elszabadult hordó, széthasadva kiloccsanjon a tartalma. Egyszerre tucatnyi helyen tört ki a háború, újra lovasok nyargaltak a száraz őszi völgyekben, dagasztották a tél sarát, és naponta alig egy mérföldet jutottak előre a hóban. A királypártiak körülfogták Londont, és lerohantak számos keleti grófságot. Elfoglalták a hatalmas Rochester várát tucatnyi kisebb erődítménnyel együtt, de végül is a felkelők kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy János király, ahelyett, hogy legyőzték volna, megint úgy forgolódik, mint egy farkas. Német és flamand zsoldosokat sikerült megnyernie az ügynek, a Magna Chartából távoli emlék lett, gyónás, amelyet egykor kicsikartak és aláírattak, hogy aztán elvessék, mint semmit érő papirost.
A János feléledésétől megriadt lázadóvezérek csupa ostobaságot műveltek. Annyira nem bíztak a királyban, annyira ki akarták túrni a helyéből, hogy FitzWalter és de Vesci a csatorna felé fordították tekintetüket, átnéztek rajta, túl Bretagne-on, Normandián, túl az eltűnt határon. Nehéz elhinni, hogy akik oly elszántan próbálták megmenteni az Anjou-birodalmat legfőbb ellenségétől, most hagyták, hogy pillantásuk a messzi városon, Párizson pihenjen meg. De hol is pihenhetett volna meg másutt, ha Anglia trónját Franciaország királyának akarták felajánlani?
– Igen – bólintott Fülöp –, mi is így hallottuk. Valóban szellemi sötétségben élő csőcselék vette át a hatalmat a szigeten. Biztos vagyok benne, hogy ha közülük ketten megegyeznek, hogy leülnek sakkozni – ha egyáltalán sikerül megegyezniük –, mindjárt az elején hajba kapnak, hogy ki kezdjen. Szerintem Anglia az egyetlen ország, amely megvan külföldi ellenségek nélkül. Otthon is van belőlük épp elég!
Jó néhány hetet töltött a felkelők kérésének és meghívásának tanulmányozásával. Akárcsak János, Fülöp Ágost is Róma gyermeke volt, és nem szívesen zúdította volna magára Ince pápa haragját. Másrészt viszont Franciaország nem akarná elfoglalni a szigetet, inkább csak megszabadítaná elnyomójától, a többek szerint háborodott Fakardú Jánostól.
Ő, Fülöp amúgy sem kelne útra. Ötvenen túl jár, egyik szemére teljesen megvakult, a másikra részlegesen, megkopaszodott, elhízott, és különben sem szívesen merészkedik külföldre. Inkább a fiát, Lajost küldené, hogy tőle hallhassa a csőcselékről szóló történeteket, amely képes egy parasztelőnyért hajba kapni. Lajosra bízná annak földerítését is, hogy vajon még mindig kapható-e az angol trón.
Május 21-én a kenti partoknál, Stonar mellett kötött ki a francia herceg; azért választották ezt a partszakaszt, mert sima volt, s a kavicsos föveny ideális helyet kínált az ostromgépek kirakásához. Lajos komoly fiatalember hírében állt, még el sem múlt harminc, de máris az apja büszkesége volt. Nem tett semmit elhamarkodottan, de nem is hitegette az udvart. Fülöp király olyan hűvös volt, mint a hal, okos és körültekintő. Lajost semmivel se lehetett meglepni, ő még a meglepetést is meglepte. Annyit gondolkozott a jövőn, hogy barátai gyakran megkérdezték, milyen lesz az élet öt év múlva.
Most is, amint Stonar mellett partra lépett, már tudta, hogy a vastag kavicsréteg el fogja bírni az ötszáz lovagot, lovaikkal együtt, a negyvenhat válogatott katapultét, faltörő kost és kőhajító gépet, és azt is tudta, hogy több ostromgépe van, mint akár a királypártiaknak, akár a lázadóknak. Az angol felderítők a sziget belseje felé fordították lovaik fejét, hogy megvigyék a hírt vezéreiknek. János Canterburyben vitatkozott Langtonnal és Marshallal. Nem sok dologban tudtak megegyezni, azt kivéve, hogy mindhárman túlzással vádolták a felderítőket. Ezerkétszáz lovag még hagyján, de negyvenhat ostromgép, az lehetetlen. összesen se volt ennyi Angliában, hát még akkorák, mint amilyenekről a felderítők beszámoltak.
– Ha ez csakugyan francia invázió – mondta Marshal –, akkor FitzWalter kérésére történt. Fülöp király nem szentesítette volna, hacsak nincs kész válasza a pápának. Ezek szerint az ezerkétszáz lovag és a ki tudja, hány ostromgép mihelyt lehet, egyesül a felkelők seregével. Márpedig ha ez megtörténik, újra sarokba leszel szorítva, felség.
– Erre nem volt nehéz rájönni – csattant fel János. – Nekem is eszembe jutott. De szabad kérdeznem, mit tennél a helyemben? Tudom, hogy mindenképpen ellene vagy ennek a háborúnak, Marshal gróf...
– Igen, a polgárháborúnak. De ugyanígy ellenzem a külföldi beavatkozást. Nem tudom, ki vezeti, Fülöp-e vagy a fia, de nem azért jöttek, mert levegőváltozásra volt szükségük. Ha segítenek FitzWalternak, cserébe akarnak is valamit. Nagyon valószínű, hogy a koronádat.
– Vagyis?
– Vagyis a legjobb, amit tehetsz, ha feltartóztatod őket, és lecsapsz az ostromgépeikre. Minden egyes gép az önbizalom nyilvánvaló jele, az előrenyomuló hadsereg tulajdona. Ezeket hagyják el először, ha menekülni kell, addig azonban jól fognak festeni, amint felgördülnek a tengerpartról. Azt tanácsolom tehát, hogy találd meg őket, és tedd rájuk a kezed.
– Velem jössz? És te, Langton?
Nem, válaszolták, éppúgy nem, ahogy FitzWalterral se tartanának. A király az imént azt kérdezte, hogy mit tennének az ő helyében, de hát nincsenek az ő helyében. Ha együtt mennének valahová, az csakis a legközelebbi tárgyalóasztal lehetne.
A magára maradt János útnak indította katonáit, hogy felkutassák az ostromgépeket. De nem sikerült megtalálni őket, ezért türelmét vesztve visszavonult Winchesterbe.
Tíz nappal a partraszállás után Lajos herceg elérte London határát, ahol FitzWalter és de Vesci üdvözölte. Mély benyomást tettek rájuk a faltörő kosok és a katapulták, és arra kérték Lajost, hogy szerelje föl őket, aztán csatlakozzon Isten és az anyaszentegyház seregéhez, hogy együtt üldözhessék a farkast.
Június 5-én János riasztotta feleségét és a kíséretét, s elmenekültek Winchesterből, ezúttal az egyetlen biztos helyre, Corfe-ba. János, feltehetőleg FitzWaltertól tanulva, felgyújtotta a katedrális városát.
Alig néhány hetes corfe-i tartózkodás után máris újabb gond nyomasztotta a királyi párt. Ahhoz túl gyorsan változott a hadiszerencse, hogy bármelyik fél nyílt győzelmet arathatott volna, vagy be kellett volna ismernie, hogy vesztett. János és a Sólyom azonban egy könyörtelen ténnyel került szembe: fogyóban volt a pénzük. Ha nem tudnak fizetni a zsoldosoknak, azok otthagyják a harcteret vagy, ami még rosszabb, FitzWalternak ajánlják fel szolgálataikat. A zsoldosok támogatása nélkül a bárók se lennének hajlandók tovább harcolni. Ettől megint csak a lázadók felé hajlana a mérleg nyelve, egészen addig, míg végül magának a királyi testőrségnek is üres maradna az erszénye.
Arra viszont aligha alkalmas a pillanat, hogy újabb adót vessen ki Anglia népére.
Pedig volt pénz, természetesen, csak más formában. János egy jelentős részét már vissza is szerezte Winchesterben, és most több mint húsz kolostornak írt, figyelmeztetve őket, hogy jön követelni, ami megilleti. Izabella királyné osztotta János rögeszméjét, mert ő is eltökélte magában, hogy összeszedi a saját szétszóródott értéktárgyait.
Július végén tehát elindultak kincset keresni.
Közben Stephen Langton visszatért sikertelen békéltető útjáról, és közölte Marshallal, hogy a lázadók és szövetségeseik összerúgták a port.
– Nem tudom, mire számított FitzWalter, amikor üdvözölte Lajost és az ezerkétszáz lovagot, de szerintem most sokallja az árat. A franciák azt állítják, hogy az angolok a piszkos fukarság iskolapéldái lehetnének, és többek közt felhánytorgatják, hogy még tisztességes bort se kaptak. FitzWalter cimborái viszont felháborító pimaszsággal vádolják őket, szerintük csak azért jöttek át a csatornán, mert külföldi birtokra áhítoztak. Mindenesetre Jánossal változatlanul nem akarnak találkozni.
– János se velük – tette hozzá Marshal. – És ez így megy egészen addig, amíg fel nem perzselik Angliát, vagy amíg egyiküknek nyílvessző nem fúródik a mellébe.
– Nos – mondta Langton kétértelműén –, imádkozzunk.
A következő hónapokat felháborítóan kegyetlen akciók tarkították. A csapatok vagy egymással tűztek össze, vagy fallal körül nem vett városokat tiportak le. A tömeges akasztások éppolyan gyakoriak lettek, mint a vásárok, és ha az áldozatok királypártiak voltak, a másik fasort hamarosan a lázadókkal rokonszenvező polgárokkal díszítették ,fel. A legkíméletlenebbek a király csapatai voltak, és állítólag amit útközben nem tettek a föld színével egyenlővé, azt visszafelé rombolták le. Mindkét tábor igényt tartott a győztes jogaira: megerőszakolták a nőket, függetlenül attól, hogy esetleg apácák voltak, és kifosztották a házakat, függetlenül attól, hogy netán az Isten házai voltak.
Talán mert a véres kezű sereg kedvében akart járni, vagy mert többé nem féltette a lelkét, János király is részt vett az akasztásokban, és ragaszkodott hozzá, hogy elsőként ő dobhasson fáklyát az oltárra. Hívei megtapsolták – bár tizenöt évvel ezelőtt mutatott volna ilyen elszántságot, gondolták.
Jánost Izabella királyné is elkísérte mindenhová, és nem talált semmi kivetnivalót férje buzgalmában. Az atrocitásoknak ugyan nem szívesen volt szemtanúja; beérte az égő kolostorok látványával. Az egyház mindig is akadályozta a férjét. Most János eltávolít egy-két személyt.
A királyi pár időről időre kis kerülőt tett, hogy folytathassa a kincskeresést. Egyre hosszabbodó szekérsor és teherhordó lovak karavánja követte a sereget, s a rakományt a király kétszáz barátja és kedvence őrizte féltő gonddal. Pontosan tudták, mi van a szekereken és a nyeregtáskákban, de halálbüntetés járt érte, ha véletlenül a szíjakhoz nyúltak.
Futár hozta a boldogító hírt, hogy London közelében meggyilkolták Eustace de Vescit. A király epitáfiuma a lázadóra csak ennyi volt: „Remélem, sokat szenvedett.”
Szeptember utolsó napjaiban a királyi hadsereg kiűzte Lincolnból, a mocsaras síkság városából a lázadó bárók egy csoportját. A város bátor védője egy asszony volt, Nicola de la Haye, és Izabella királyné ajka fagyos mosolyra húzódott, amikor János megölelte a várúrnőt, majd bekísérte a hálókamrába. Az eset nézői tudták, hogy a király reggelig nem kerül elő.
Lincolnból a sereg délkeletnek indult tovább, s a Wash széles torkolata melletti Bostonba tartott. Miután tökéletesen kiismerték az árapályt, a lovas karaván, a gyalogság és a társzekerek átkeltek a homokzátonyon, és hamarosan beértek a déli parton fekvő Lynn faluba. Innen a király egy testőrcsapat élén a közeli kolostorba vágtatott, hogy további két vaspántos ládát követeljen vissza. Végül is úgy döntött, hogy megszakítja útját, s a szerzetesek kitettek magukért, hogy a vendégek jól szórakozzanak. Az egyetlen kutat épp tisztították, s a papok kénytelenek voltak beérni a folyó szennyes vizével. A mocsaras síkságon töltött évek alatt megedződtek a közönséges betegségekkel szemben, de a király az éjszaka nagyobb részét ágyon kívül töltötte, mivel vérhast kapott.
A következő megálló, Wisbech, már távolabb esett a tengerparttól, de még ez is a torkolat mentén feküdt. János némán szenvedett a lovaglás alatt, és Izabella úgy tett, mint aki észre sem veszi férje gyakori látogatásait az árokpartra.
Wisbechben a király ismét végigkutatta a kolostort, s az apát idegesen húzkodva reverendája ujját, elmagyarázta, hogy a rábízott ládákat a swinesheadi apátságba szállíttatta át.
– Egy hónapja FitzWalter emberei jártak a környéken, bár Isten kegyelméből elkerültek bennünket. Mindazonáltal megfogadtuk a figyelmeztetést és elküldtük...
– Hol van ez a Swineshead?
– Ott túl, uram, a torkolat északi oldalán. A kápolnánk tornyából látni lehet az apátság tornyát. Ha akarod, együtt felmászhatunk...
– Nem akarom. – Túl késő volt, hogy rögtön induljanak tovább Swinesheadbe. A lovasság még odaért volna sötétedés előtt, de a társzekerek három mérföldet is alig tettek meg óránként, és János nem szívesen hagyta őket őrizetlenül. Különben is még mindig vérhas gyötörte, és sokkal jobban kimerült, mintsem hogy tovább tudott volna lovagolni. Reggel majd folytatja a kincsvadászatot.
1216. október 11-én értek Wisbechbe. Anglia királyát – és Anglia örökségét – egy nap választotta el a katasztrófától.
A sereg Wisbechből leereszkedik a torkolat homokos partjára, átvág a besüppedt lapályon, aztán még lejjebb ereszkedik, hogy átgázoljon a Wellstreamnek nevezett keskeny folyón. Elöl a lovasság, őket a gyalogosok követik, utánuk jönnek a társzekerek és a kíséret, végül a lovagok és az íjászok hátvédserege. Az átkelés nem lesz nehéz, két lépés le a folyóig, aztán két lépés fölfelé, és máris az északi parton találják magukat. Helybeli vezetőket szereztek, és hogy elkerüljék a Chateau Gaillard-i kudarc megismétlődését, újra és újra ellenőrizték az árapály változását. Délelőttre a tenger visszahúzódik az öbölből, és utána kockázat nélkül átgázolhatnak a Wellstreamen. A swinesheadi apátság tíz mérföldre van Wisbechtől, bár maga a torkolat fele ilyen széles sincs. Az ígéretesen tűző októberi nap talán eloszlatja a ködöt, s akkor semmi akadálya, hogy a sereg Swinesheadben fogyassza el az ebédjét.
A futóhomok itt-ott turzásokat emelt, de a vezetők hosszú bambuszrudakkal mentek előre, és kiáltottak, ha nem találták elég erősnek a talajt. János és Izabella valahol a sor elején lovagolt, bár a király gyakran hátranyargalt, hogy biztosan jön-e utánuk a trén. A könnyű szellő foszlányokká tépte a ködöt, s ettől a kocsisok is könnyebben tudták tartani a sort.
A Wash nem volt teljesen sima, de az apály csak néhány hüvelyknyi vizet hagyott a mélyebben fekvő részeken. A köd lassacskán felszállt, és már a wisbechiek is látták, amint a mérföldnyi hosszú sor átkígyózik a homokon. A kolostor tornyában az egyik szerzetes a szárazföld felé pillantott, aztán a távoli esőfelhőkre mutatott. – Egy kiadós záport legalább megúsztak – jegyezte meg. – Ha szerencséjük van, ragyogó napfényben kelhetnek át.
Izabella királyné a vezetőket követve elámult, hogy azok két látszólag egyforma homokfolt közül meg tudják állapítani, melyik nem biztonságos. Azon kezdett tűnődni, hogy az ingovány valóban el tud-e nyelni egy lovast a lovával együtt, és ha igen, vajon hány óvatlan utazó pihen a torkolat mélyén. Az ijesztő képtől megborzongott, és gyorsan felzárkózott a többiekhez.
A lovasság elérte a Wellstreamet, behajtották a lovakat a vízbe, aztán visszakiáltottak, hogy a csizma fölött száraz maradt a ruhájuk. Egy kis fröcskölés után a sor eleje már ki is léptetett a partra, onnan pedig a túloldali hullámos lapályra.
Nyugaton a vihar elsötétítette az eget, de a torkolatot még a nap melegítette. Az első társzekerek már nem voltak messze a Wellstreamtől.
Aztán az egyik szekérnek kiesett egy kereke, és időbe telt, amíg vezetőkért küldtek, hogy egy másik gázlót keressenek az elakadt kocsi mellett. A katonáknak nem kis erőfeszítésébe került, amíg kiemelték a tengelyt a homokból, és a helyére ütötték a kereket. János már negyedszer kelt át a Wellstreamen, újra és újra visszalovagolt, hogy felügyeljen a javításra. Előző éjszaka rosszul aludt, és alig várta, hogy elérjék Swinesheadet. Hallotta, hogy az ottani szerzetesek kitűnő almabort készítenek, s már előre nyalogatta a szája szélét.
Egy másik kocsi túl messze került a gázlótól, s a lovak egyre mélyebbre süppedtek a futóhomokba. Semmit se lehetett tenni értük, kifogták őket a hámból, s a szekér tartalmát a mögötte jövő másik háromra rakták át.
A király visszajött a folyóhoz, átgázolt rajta, és savanyú képpel megállt. A víz most jobban lehúzta, mint korábban, már térdig elázott. Felfelé nézett a folyón, látta a homokos partokat, távolabb a kibukkanó nádast, a bokrok elmosódó körvonalait, aztán, valóban csak egy szempillantásra, a nyugaton tornyosuló viharfelhőket.
Nyilván esik arrafelé, és az esővíz megtölti a folyót...
Átkiáltott a déli parton levő kíséretnek, hogy igyekezzenek a társzekerekkel, aztán vadul az elöl haladó kocsisok felé intett. – Gyertek már! Emelkedik a víz szintje! Hajtsatok át a szekerekkel!
Az egyik lovag előrevágtatott; egy vezető kapaszkodott a nyeregkápájába. – Mondani akar valamit, uram. – Dühösen oldalba bökte utasát. – Na, most mondd, jóember!
A még mindig bambuszrudat szorongató kalauz lecsúszott a homokra, meghajolt János előtt, és motyogni kezdett: – Engedelmeddel, felség. Ezen a környéken lakom legalább... hm, szóval gyerekkorom óta, és ismerem a vizek járását. Itt évszakonként minden megváltozik, még a föld is átalakul, és amikor először átkeltem a torkolaton, még jóval mélyebb volt.
János egyrészt a viharfelhőkre figyelt, másrészt a vízállásra és a szekerek haladására, de most hirtelen rárivallt az emberre: – Ne az életedről mesélj! Mit akarsz?
A vezető pislogni kezdett, és megnémult a félelemtől. Az első szekér éppen nagy robajjal átgázolt a vízen – kicsit arrébb vitte a sodrás.
– Mit akarsz?
– Ha szabad tanácsolnom valamit, felség...
– Mondjad! – üvöltötte János. – Mit akarsz?
– Biztonságosabb lenne följebb átkelni. A dagállyal bejön a tenger, és ha összetalálkozik a folyóval... – Forgatni kezdte a kezét, egyiket a másik után, hogy mutassa, mi történik, amikor összecsapnak. – Látod, itt keskeny a folyó, és most, hogy kezd feltöltődni, hamarosan örvényleni fog. Biztonságosabb lenne, ha ott feljebb, a nádas innenső felénél kelnél át, felség.
János a lovagra bökött. – Hallod-e? Vidd föl ezt az embert a part mentén. Majd megmutatja, hol gondolja. Az Isten szerelmére, húzd már föl a nyeregbe! Induljatok! – Megfordult, és odakiáltott a szekereseknek, hogy kövessék a lovagot.
Az első társzekér már feljutott az északi partra, és János megismerte, hogy ennek esett ki a kereke. Nézte, amint zörögve elhalad mellette, elfordította a fejét, aztán káromkodva utánaeredt. Intett a kocsisnak, hogy lassítson, és amikor beérte, azt kérdezte: – Hogy kerültél a sor elejére?
A kocsis zavarba jött a kérdéstől. – Most, hogy leraktuk a terhet, mindjárt...
– Leraktátok? De miért?
– Hogy könnyebben fel tudjuk emelni, uram. Csak így tudtuk visszatenni a kereket. De a ládák biztonságban vannak. Áttettük őket a másik szekerekre.
Biztonságban, gondolta János, de a túlparton.
A lovasság és a gyalogosok átkeltek a Wellstreamen, aztán szétszóródtak a homokdűnék közt kanyargó szilárd úton. Izabella, mihelyt biztos talajt érzett a lába alatt, leszállt a lóról, hogy bevárja Jánost és a rakományt. A torkolat északi peremét majdnem három mérföld választotta el az esőtől megduzzadt folyótól, így hát nem láthatta, mi okozza a késést.
Lent a homokon a helybeli vezetők szenvedélyesen vitatkoztak a lovagokkal, miközben a gyalogosok felvánszorogtak a lapályról, és leroskadtak a parton. Izabella látta, hogy jó néhány lovag megfordítja a lovát, és visszaüget a Wellstream felé; volt, aki egyedül ült a nyeregben, volt, aki utast is vitt magával.
Furcsa idő volt, Izabella feje fölött tiszta volt az ég, de a válla mögött már sötétlett.
A keskeny folyómederben felgyülemlett víz a tenger felé igyekezett. A Wellstreamet délről két mérföldes, északról majdnem három mérföldes homokos part szegélyezte, és nem lehetett körülhajózni még akkor sem, ha az ember Wisbechből Swinesheadbe akart utazni.
A délelőtt első fele lassan letelt, és most, a dél közeledtével a dagály visszatért, hogy megtöltse a Washt. A beáramló tenger nem ütközött akadályba, átsiklott a homokbuckákon, s az egymás fölé tornyosodó, örvénylő hullámok egy ugyancsak szaporán lépő ember sebességével törtek előre. Kicsit beljebb, a szekérsor és az őrjöngő kocsisok sem jelenthettek nekik akadályt, hisz olyan könnyű felkapni őket, kimosni lábuk alól a talajt, aztán elnyelni mindent.
És a tenger valóban ellenállhatatlannak bizonyult. A társzekerek és a kíséret, most már a hátvédsereggel egyesülve, még mindig a déli lapályon manővereztek. A tenger rájuk rontott, megtöltötte a mélyebben fekvő részeket, s ezzel elmosta a biztosnak látszó gázló nyomait. János a túlpartról nézhette végig, amint két szekér belefordul a folyóba, a többi pedig elmerül a vízzel átitatott futóhomokban. Odaüvöltött a kocsisoknak, hogy forduljanak vissza, aztán megragadta a nyergét, mert a lova botladozni kezdett a bezúduló tengerárban. A lovagok, akik vele maradtak vagy az északi lapályon visszaügettek hozzá, most odakaptak a lóhoz, hogy le ne essen, de János félresöpörte őket, és továbbra is parancsokat harsogott. – Vigyétek vissza őket! Még át tudtok menni... A vízen... Át tudtok úsztatni a vízen...
De a jelek másra vallottak, és most már nemcsak a déli lapályon levők estek csapdába. A Wellstream mindkét oldalán a gázló utolsó nyomai is eltűntek a vízben, és velük együtt eltűntek a homokbuckák is.
A lovagok most már keményebben ragadták meg a királyt. Egyik józanabb ember úgy okoskodott, hogy a folyópart nyilván elég erős, máskülönben rég beomlott volna, ezért a part mentén vezették el a királyt a dagály elől. János lelki gyötrelme szánalmas volt, igaz, még soha nem volt akkora oka a sírásra, mint most.
A szekerek lovastul, a kíséret lovastul, a hátvéd lovastul – mind ottvesztek. Velük együtt az összes doboz, ládikó, utazótáska, kosár és batyu, amelyet a király és a királyné szedett össze a kincsvadászat során. Bennük koronák, Anglia koronázási jelvényei, a fehérarany, sárgaarany, ezüst és bronz talpas poharak, serlegek, kardok és jogarok, fedeles kancsók, gyűrűk, övek és csatok, függők és melltűk, keresztek és karos gyertyatartók, az uralkodói hatalmat jelképező sarkantyúk és hermelines bíborfövegek, pecsétek és iratok, az évek során összegyűjtött ékszerek, a csat, amelyet Izabella ellopott Marshal szobájából, az ezüstboglár, a diplomatikus Hubert Walter ajándéka a királynak, a vadkant ábrázoló boglár, amelyet János a bátorságáért kapott. Minden – Anglia egész tündöklő öröksége – elveszett. Vagy talán nem is veszett egészen el, hiszen maga Anglia vette vissza.
A tenger már a Wisbech alatti partokat mosta. Szétterült a déli lapályon, nekiveselkedett a Wellstreamnek, megtöltötte a medrét, míg végül nyoma se maradt a folyónak. Az északi lapályon akadálytalanul nyomulhatott előre, és rohant tovább a part alatt, ahol vezetők, lovasok, gyalogosok meg az egyetlen partot ért, üres szekér hajtója figyelte némán az emelkedő vizet. No meg a Sólyom, aki a meg-megcsillanó nap sugarait is folyton diadémnak nézte.
Már nem kereste a férjét. Nem érdekelte, hogy megfulladt-e vagy megmenekült; számára János halott volt. Elvesztette összes vagyonát, így hát nem maradt más hátra, mint hogy őt, Izabellát is elveszítse.
Az egyik vezető a homokban hagyta bambuszrúdját. Kicsit megdöntötte a beáradó tenger, de jó mércének bizonyult, s az emberek ezt figyelték, amíg el nem borította a víz.
Egyesek imádkoztak, mások csoportokba verődtek, hogy megvitassák a jövőt. Látták, hogy távolabb lovasok nyargalnak a szárazföld belseje felé, feltehetően a folyó mentén, de azt nem tudták volna megmondani, hogy János király közöttük van-e. Remélték; Anglia és János miatt is, de főképp maguk miatt. Semmiképpen sem alkalmas rá a pillanat, hogy most haljon meg az uralkodó. Meg kell még neveznie az utódját, máskülönben továbbra is megoszlik az ország, mert egyesek a kilencéves kisfiúnak, Henriknek fogadnának hűséget, mások Lajos hercegnek, az idegennek, megint mások egy asszonynak, Izabellának. Ezért hát adja Isten, hogy János megmeneküljön a futóhomoktól és a tengertől.
Két órába telt, míg a lovasok megtették a vargabetűt: előbb befelé vezették a királyt, aztán a Wellstream felső folyásánál kifordultak, és a torkolat északi peremén ügettek vissza. János betegségét csak súlyosbították az álmatlanul töltött éjszakák, az éhezés és az átkelés fáradalmai. Erősen izzadt, és öklendezett a nyeregben. Kísérete tévesen azt hitte, hogy Izabella vigasztalhatatlan lesz, ezért azon voltak, hogy mielőbb egymásra találhassanak. No meg az az önző szempont is hajtotta őket, hogy minél előbb megszabadulhassanak Jánostól. Súlyosnak látszott az állapota, és most, hogy kihozták a torkolatból, szerették volna, ha megmentőként ismeri meg nevüket a világ, és nem gyászhuszárként.
A parton ácsorgó lovasok előrevágtattak a fogadásukra. Izabellának is szóltak, de ő ott maradt, ahol volt, szemét továbbra is az ékszereket rejtő folyóra függesztve. Jánost odavezették hozzá; a királyné várt még egy kicsit, aztán felnézett rá. Férje arcán izzadság gyöngyözött, a szája petyhüdt volt, karja ernyedten csüngött az oldalán. A lovagok ott akarták hagyni őket, de két embernek maradnia kellett, hogy tartsa Jánost a nyeregben. Próbálták elkerülni uruk és úrnőjük tekintetét, süketnek tettették magukat, bár Izabella nem nagyon törődött vele, hogy ki lesz a szemtanúja boldog egymásra találásuknak. Ha ugyan lehet ezt boldogságnak nevezni.
– Hány szekér tért vissza a faluba?
János megrázta a fejét, izzadság fröccsent szét róla.
– Értem. Ezek szerint teljes nyomorba jutottunk, te meg én. Én azért, mert nem vigyáztál, és megint nem azt csináltad, amit kellett volna. Most hová mész? Swinesheadbe? Tudnom kell, mert olyan messzire akarok kerülni tőled, amennyire csak lehet. Ó, ne tátsd a szád, felség. Jegyezd meg, többé egy lépést se teszek veled. Most beteg vagy, és nem tudsz nők után járkálni, de ha találsz egy szeretőt magadnak, én tapsolni fogok. Ami engem illet, a magam útját akarom járni, nem is biztos, hogy ebben az országban. Túlságosan feltűnő lenne, ha olcsó fakoronát hordanék, míg valaki el nem készíti vasból a másikat. Ennyit engedhetnék meg magamnak, most, hogy a többit a víz fenekére küldted.
– Vigyetek az apátságba – mordult fel János. – Beteg vagyok. Egy-két dolgot el akarok rendezni, bizonyos dolgokról tudnotok kell, ha én esetleg...
– Belehalnál a betegségbe? Nem, felség, te nem halsz meg. Swinesheadben még van két kincsesláda. Ha csak felpróbálhatod a gyűrűket meg a karpereceket, máris jobban leszel. Számomra már délelőtt meghaltál, de Anglia még sokáig fogja hallani a cipősarkad kopogását. – Aztán a lovagokhoz fordult: – Vezessétek el, messires. Vigyétek a ládikáihoz. Azok majd felvidítják. – Visszafordult a torkolat felé, még most is reménykedve, hogy megpillant a víz hátán egy lepecsételt ládát.
A sereg maradéka elérte Swinesheadet, ahol a király gyógyfüves fürdőt vett. A szerzetesek bemelegítettek egy ágyat, de ő hagyta kihűlni a köveket, és ragaszkodott hozzá, hogy adjanak neki őszibarackot, és a kitűnő almaborból is kért.
Közölték vele, hogy idén nagyon gyatra termésük volt, de János az asztalra csapott, és álszerénységgel vádolta őket. Aztán helyesbített: – Ki tudja? Lehet, hogy igazatok van. De hadd ítéljem meg magam, hogy milyen volt a szüret. És még valami: kérek egy zsákkal azokból a gyógyfüvekből. Remekül kiűzték belőlem a lázat.
– Ami pedig gyorsan visszatérhet az esti levegőtől, felség. Ha már enni és inni akarsz, legalább húzódj be a melegre. Előkeressük, amit csak kívánsz, és odavisszük az ágyadhoz.
– Az Isten szerelmére – nyafogott János –, miattatok fog visszatérni a lázam, ha még sokáig hagyjátok, hogy korogjon a gyomrom. Csak egy kis gyümölcsöt és italt kérek.
A kis gyümölcsből egy tucat őszibarack lett, az ital pedig elég lett volna egy egész családnak. János beszéde egyre kivehetetlenebb lett, mozgása egyre bizonytalanabb, lassan lehiggadt, és már mindenkinek megbocsátott. Izabella királyné egy-két napon belül újra itt lesz, fontolgatta magában, vagy délen fogja bevárni. Jól felvágták a nyelvét, szent igaz, de hát láthatóan nem volt eszénél, annyit aggódott. No meg a kincstár elvesztése is szörnyű kellemetlen, de talán a legközelebbi apállyal a nagyját még meg lehet menteni.
Motyogva utasította kísérőit, hogy szervezzék meg a kutatást, és részegen méltatlankodni kezdett, amikor a többiek megjegyezték, hogy a tenger csak éjfél után húzódik vissza a torkolatból. – Na és? Még itt, az ingoványon is akad egy-két fáklya, szövétnek. Menjetek, menjetek már, lássatok munkához!
Amikor végre elszunnyadt, a lovagok ágyba vitték, aztán visszatértek a refektóriumba, és üvöltözni kezdtek a szerzetesekkel. – Miért néztek ilyen rosszallóan, testvérek? Ti kotyvasztjátok, aztán jó pénzért eladjátok, hát miért ne kóstolhatná meg a király is?
– Nem az a baj, hogy megkóstolta – vágtak vissza –, hanem hogy nem tudta abbahagyni. Akárcsak az őszibarackkal. Úgy ette, mintha szamócázna, pedig inkább száraz kenyeret kellett volna majszolnia.
– Azt eszik, amit akar. Egyébként lebecsülitek az erejét.
– Igen, lehetséges – felelték a szerzetesek.
Reggel János olyan gyönge volt, hogy suttogni se tudott. Az erjedő almaléből és az éretlen őszibarackból ecet lett a gyomrában. Összegörnyedt a fájdalomtól, egyedül nem tudott felöltözni, se járni. A lovagok pánikba estek, elvetették a szerzetesek tanácsait, lóra ültették a lázas királyt, és elvágtattak vele először Sleafordba, onnan pedig nyugatnak, Newarkba. Mire elérték a várat, János már félrebeszélt, s a teste felmondta a szolgálatot.
Futárt menesztettek Izabella királynéért, Stephen Langtonért, William Marshalért, bárkiért, aki kezébe tudja venni a leesett gyeplőt. A vihar előző nap járhatatlanná tette a Wellstreamet, s most felhúzódott északra, mintha ő is a király után leskelődne. Newark várnagya nem volt otthon; a lovagok egy hatalmas tölgyfa ágyba fektették Jánost, de úgy csattogtak az ablaktáblák, olyan hangosan sóhajtozott a szél, hogy az ágy köré kellett gyűlniük, ha hallani akarták. A jelenet baljós hangulatát csak fokozták a király váratlan kísérletei, hogy a körmével szétmarcangolja a koponyáját, vagy tövig őrölje a fogait.
Egy világos pillanatában Marshalról mint Anglia rendíthetetlen bajnokáról beszélt, és közölte a lovagokkal, hogy Henrik herceget a gondjaira bízza. – Isten után a fiam fog uralkodni ebben az országban, de szüksége lesz az Arab tanácsaira. – Aztán egy kis önsajnálattal még hozzátette: – Látjátok, mi lett belőlem, hogy fittyet hánytam annak az ösztövér öregembernek.
Néhány óra múlva sikerült lediktálnia a végrendeletét, amelyben tizenhárom férfiút nevezett meg végrehajtójául. Croxton apátja még idejében érkezett, hogy meggyóntassa és feladja neki az utolsó kenetet. A szél befújt az ablaktáblák közt, és eloltotta az egyik gyertyát. Mire a kanócát egy másik gyertyával sikerült újra meggyújtani, a király már halott volt. 1216. október 18-át írták. A kalendárium szerint semmi más miatt nem volt nevezetes ez a nap, csakhamar el is felejtették az emberek.
Jánosra viszont annál inkább emlékeztek, és kevés kivételtől eltekintve gyalázták. Nemcsak alulmaradt a bátyjával, az óriás termetű Richárddal való összehasonlításban, hanem elvesztegette az angol birodalmat is. És ami még gyűlöletesebbé tette emlékét: kigúnyolta és meghurcolta az egyházat, márpedig a kor nagy krónikái és annálesei az egyház műhelyeiben készültek. János király, míg élt, azt tehette, amit jónak látott. De arra nem volt befolyása, hogy holta után mit mondanak róla a szerzetesek. Erre senkinek sincs.

UTÓHANG