Gyulai Pál

I.
Fölfedezetlenül

Mióta Vadnay Károly fölfedezte Szabolcskát, mindig azon tünődöm, hogyan fedeztessem föl én is magamat.

Mert a fölfedezéshez utoljára is csak kettő szükséges: a fölfedezni való és a fölfedező.

Az egyik már megvan nálam. A másik még nem tudom ki lész.

Elvégre is az ember nem fedeztetheti föl magát olyanokkal, akik csak azért fedeznek föl, hogy ezáltal ők is mint fölfedezők legyenek fölfedezve.

Gondoltam: elmegyek Gyulai Pálhoz. Ő még nem fedezett föl senkit. Petőfinél elhibázta a fölfedezést s azóta őmaga is Romhányiban lappang.

Gyulai örömmel fogadott. A kezét olyan lelkesedéssel dörzsölte egymáshoz, hogy a kabátja füstöt vetett.

Megkérdezte tőlem, hogy mit fedezzen föl bennem.

Vállat vontam és kijelentettem, hogy ez az ő dolga. Ha tudnám mi van bennem fölfedezni való, nem lenne szükségem senkire.

– Dehát egyáltalán van-e önben fölfedezni való? - kérdezte beleülve egy svédbőrös karosszékbe.

– Az kétségtelen, - feleltem angol nyugalommal. - Valami nagy talentum csecsemőkorom óta veszekedik bennem. És hogy eddig hírre nem kaptam, annak csupán a fölfedezők az okai: nem láttak meg.

Lázas kíváncsisággal érdeklődött, hogy mégis miben jelentkezett eddig nálam a talentum.

– Először is hat éves koromban vettem észre, hogy nem születtem hétköznapi embernek: mindig az ünneplő ruhámban szerettem volna járni és a tanítómat ostoba embernek tartottam.

– Aztán?

– Aztán az építészet felé tört ki bennem a tehetség. Három horgonykő-építőszekrényt szétépítettem és szüntelen házakat és templomokat rajzoltam a palatáblámra. Ahhelyett hogy tovább engedtek volna ebben az irányban fejlődni, a közönséges írásra szorítottak.

– Folytassa!

– Egy darabig nem jelentkezett nálam egyéb, mint egy rövid ideig tartó harmadnapos hideglelés. Azután gyorsan áttértem a festőművészetre.

– A festőművészetre?

– A festőművészetre. Az anyámnak sok paradicsoma termett, s én észrevettem, hogy a paradicsomnak a falon való szétfestése által megragadó alkonyatokat produkálok. Az apám csírájában elpáholta bennem a festőművészetet is. Prózai ember volt. Azt kívánta, hogy a grammatikára fektessem összes tehetségemet.

Azonban bennem már akkor a költészet és irodalom magvai el voltak vetve. Megértettem, hogy grammatikára szükségem nincs.

Inkább a zenére szántam rá magamat. Okarinát vettem, és egész nap azt fújtam.

Az okarina szépen szólt s én talán világhírű okarina-művész lettem volna, ha a gyöngytyúk-utcai lakók föl nem lázadnak ellenem.

El kellett hallgatnom, hogy azok is elhallgassanak.

Persze nem maradhattam sokáig nyugodtan. Az okarináról a lírára tértem. Csakhamar rájöttem, hogy az összes verseket elírták előlem, s én egy csipetnyi bájt sem bírtam már föltalálni, amelyet előttem meg ne énekeltek volna.

Nem maradt más hátra, mint valami korszakalkotó találmány.

Vegytani laboratóriumot rendeztem be, s mingyárt a harmadik napon rájöttem, hogy az acélnak csattanó érintkezése a kovával szikrát szül, amely taplóval felfogható.

Ebben megelőztek.

Azután föltaláltam az üvegzongorát.

Ebben nem előztek meg.

De nem is tudták a hutában felfujni. Hat embernek a tüdeje pattant szét a kísérletnél s az egész országban nem tudtam olyan nagytüdejű csehet találni, aki a találmányomat sikerre fújja.

(Gyulai könnyezett.)

Mármost nem tudom, mihez fogjak. A politikai pályát lassúnak tartom, mert oda évtizedek kellenek, míg az ember annyi elvet gyüjt, hogy a magasabbra való emelkedés végett elhagyogathassa.

Hát mi legyek?

– Kritikus! - kiáltott föl örömmel Gyulai Pál.

Kedvetlenül szedtem föl a kalapomat.

Ez az úr kételkedik abban, hogy talentumos ember vagyok.

II.
A magyar kritikus

Az ember bizonyára sokszor él. A testet váltogatja életről életre, de a jellemének alapvonala mindig-mindig ugyanaz marad.

Mondjuk, hogy valamelyik mostani kritikus volt az első ember.

*

Már egy hónapja, hogy él. Nem tudja honnan? s nem tudja miért? de nem is kérdi. Az egy hónap alatt végigkóborlotta a Paradicsomot:

Nézett.

Tapogatott.

Szagolt.

És a fejét rázta gyakorta.

Egyszer azonban megjelenik a főangyal és szól:

– Én annak a küldötte vagyok, aki mindent alkotott. Mindenekelőtt tudni óhajtom, hogy az Úrnak remekléseit miképpen fogod föl?

Ádám vállat von.

Az angyal folytatja:

– Ime itt ez a kert: a művészetnek oly pompás alkotása, minő nem volt és nem is lesz többé ezen a világon.

Ádám habozás nélkül válaszol:

– Nem ér semmit.

– Micsoda nyilatkozat ez? - kérdi az angyal elképedve.

– Nem ér semmit! - ismétli Ádám határozottan.

– Megnéztél mindent?

– Meg.

– No és?

– Nem ér semmit.

– De kérlek, ez a kert, ez a mérföldekre nyúló zöld csoda, ez az élő festmény, s fölötte az égnek magas kék sátora...

– Nem ér semmit!

– Az egész mindenségről mondod ezt?

– Az egészről.

– Dehát mért?

Ádám a bokor aljára mutat:

– Az a keserűlapu nem sikerült! Nem sikerült!! Nem sikerült!!!

– A keserűlapu? Nézd a fenyőfát, nézd az égbe nyúló jegenyét, ezeket az ernyős pálmákat...

– Jó, jó, de az a keserűlapu...

– Nézd a millió színben pompázó virágok sokaságát: a liliomot, a tulipánt, az azaleát, a rózsát, a szegfűt, a jázmint...

– Annak a lapunak semmi színe sincsen.

– Nézd a madarakat, e szárnyas zenészeket. Nézd a pillangókat, e szárnyas virágokat. Nézd az őzikét, a hattyút, a galambot, vagy azt a remek pejlovacskát ottan!

– Mit ér, ha ennek a lapunak ekkora otromba levele vagyon!

– Nézd: nyugoszik a nap. Tűzpompában izzik az egész égboltozat!

Ádám csak a lapura néz:

– Ki látott ekkora leveleket ilyen alacsonyra tenni! Ha legalább öles volna a szára!

– Nézd a tavat, ezt a gyönyörű tükröt, virággal körülrámázva. Mostanig acéltükör volt, íme aranytükörré változott!

– De ez a keserűlapu elmaradhatott volna.

– Láttad-e a Holdat, amint az ég sötétkék térségében lebeg és szelíd világossággal árasztja el a Paradicsomot? És a csillagok ragyogó világa? Mindezt az Úr teremtette.

– Minek teremtett keserűlaput?

– Ugyan ne azt a laput nézd örökké! Hátha nem is volna!

– De van!

– Mi az a lapu az Ég és Föld temérdek remekei között?

– De ez rossz! Ez nem remek!

– És nem is rossz. És ez is remek. A bogárkák, békák, éjjeli állatok tanyája ez. Hűselő nekik délben, menedék nekik zivatarban. Márcsak az is mesteri ebben a növényben, ahogyan szívja magába a földből az életet, ahogyan lélekzik, ahogyan növekszik, ahogyan él. A te ivadékaid a jövendő évezredekben megtalálják benne az orvosságos erőt és Isten áldásaként becsülik.

Ádám e növényt epésen gázolva:

– Mégiscsak keserűlapu.