PERIMELZAMA-KÖZELBEN

 

 

A tudomány mai állása szerint senki nem utazhat át élve egy fekete lyukon. Az emberi találékonyság azonban határtalan. Csupán idő kérdése, és valaki megfejti a módját. Ám a problémák csak akkor kezdődnek. Mert, ugye, jó lenne visszatérni is.

Perimelazma: a fekete lyuk körüli pályának a lyukhoz legközelebb eső pontja.

 

 

Hirtelen eláraszt az adrenalin, de olyan hevesen, hogy az szinte már rémületnek tűnne (ha még képes lennék rémületet érezni), és rájövök, hogy elérkezett a pillanat. Ez alkalommal rajtam a sor.

En vagyok az, aki belezuhan egy fekete lyukba!

Ó, Istenem, most rajtam a sor, nem rajtad!

Ez most komoly!

No persze korábban is átéltem már pontosan ezt az érzést. Mindketten tökéletesen ismerjük.

A testem valahogy furcsa, túl nagynak tűnik, és ugyanakkor túl kicsinek is. Semmi sincs rendben: az izmaim, a látásom, a mozgásérzékelésem... minden olyan furcsa. A látásom elhomályosul, a színek furcsán eltorzulnak. Ha megmozdulok, a testem váratlanul gyorsan reagál. De úgy tűnik, nincs ezzel semmi baj. Már kezdek hozzászokni.

– Megteszi – szólok.

Túl sok mindent kell tudni, túl sok mindennek kell lennem egyszerre. Lassan összeszedegetem személyiséged töredékeit. Egyikük sem te vagy – és mindegyikük te vagy.

Pilóta, hát persze, kell egy pilóta, tehát pilótának kell lenned! Magamba olvasztom pilóta-személyiségedet, s ő is én vagyok. A sötétség szívébe fogok repülni, mely sokkal sötétebb holmi feltáratlan földrésznél. Egy tudós, valaki, aki megérti a tapasztalatodat – igen, előállítok egy személyiséget. Te ő is vagy, és már mindent értek.

De kell valaki, aki egyszerűen átéli az egészet, hogy elmesélje (ha az énemből bármi is megmarad addig), miként zuhantál bele egy fekete lyukba, és miként maradtál életben. Feltéve, hogy életben maradsz. Maradok. Wolfnak fogom nevezni magam, az egyik közeli csillagról. Nincs rá különösebb okom, csupán az, hogy kijelenthessem, ha csak magamnak is: nem vagyok te.

Valamennyien én vagyunk, te vagyunk. Valós értelemben azonban egyáltalán nem is vagy itt. Az énemből semmi sem te. Te messze vagy. Biztonságban.

Egyes fekete lyukakat, suttogja tudományos személyiségem, akkréciós korong díszít, mely dévaj jelként ragyog az égen. A csillagközi térből por és gázok hullnak a mohó szingularitás felé, zuhanásuk közben csaknem fénysebességre gyorsulnak, s szédülten kavarognak. Összeütköznek, összepréselődnek, ionizálódnak. A súrlódás sok millió fokosra hevíti a plazmát, mígnem az ragyogni nem kezd kemény röntgensugaraival. Az ilyen fekete lyukak sok mindennek nevezhetők, csak feketének nem: a beléjük hulló gáz izzása talán a galaxisok legragyogóbb objektumaivá teszi őket. Senki és semmi nem lenne képes a közelükbe jutni,- semmi nem élhetné túl a sugárzást.

A Virgo fekete lyuk azonban nem ilyen. Ősöreg, még a világegyetem újkorából, az első csillagképződési hullám idejéből származik, s már rég elnyelte vagy kilökte környezetéből az összes csillagközi gázt, hatalmas ürességet vájva a környező űrbe.

A fekete lyuk ötvenhét fényévre van a Földtől. Tízmilliárd évvel ezelőtt szupermasszív csillag volt, amely szupernóvává robbant, s kis ideig az egész galaxisnál fényesebben ragyogott, miközben a világűrbe szórta tömegének felét. Mára már semmi sem maradt belőle. Kiégett, vagy harminc naptömegnyi maradványa maga köré csavarta a teret, és nem hagyott más nyomot maga után, csak a gravitációját.

 

A letöltés előtt a pszichológus megvizsgálta szellemi egészségemet / egészségedet. Nyilván megfeleltünk a vizsgán, hiszen itt vagyok. Vajon milyen ember az, aki hagyja, hogy belezuhanjon egy fekete lyukba? Ez az én nagy kérdésem. Talán ha válaszolni tudnék rá, magunkat is megérteném.

Úgy tűnt azonban, hogy a nőt ez nem érdekli. Még csak rám se nézett. Elvont, semmibe révedő tekintete volt – azok jellemző arckifejezése, akiknek látóidege egy számítógéppel áll kapcsolatban. Beszélni is gépiesen beszélt. Az igazság kedvéért persze el kell mondanom, hogy vizsgálatának nem testi valóm volt a tárgya, hanem számítógéppel előállított képmásom, lelkem digitális térképe. Jól emlékszem, miről beszélt utoljára.

– A fekete lyukak azért izgatnak bennünket, mert az embert mélyen érintő metaforát kínálnak – mondta a semmibe nézve. – A fekete lyuk olyan hely, ahonnan nincs visszaút. Ebben önmagunk metaforáját látjuk: vakon vetnek oda bennünket egy olyan helyre, ahonnan soha semmilyen információ nem ér el bennünket, egy olyan helyre, ahonnan soha senki sem tér vissza. A jövő felé zuhanva éljük az életünket, s elkerülhetetlen, hogy végül valamennyien eljussunk a szingularitáshoz.

Elhallgatott, bizonyára valamilyen megjegyzésre várt. En azonban csendben maradtam.

– Csak azt ne feledje – folytatta, s szeme most először tért vissza a külvilágba, tekintete először fordult felém –, hogy ez nem metafora, hanem egy valódi fekete lyuk. Ne is kezelje metaforaként, inkább a valóságra számítson!

Kis szünetet tartott, majd még hozzátette:

– Bízzon a matematikában! Az az egyetlen, amit biztosan ismerünk, s az egyetlen, amiben meg kell bíznunk.

Kösz a semmit.

 

Wolf a fekete lyuk ellen! Azt hihetnénk, hogy egy ilyen küzdelem meglehetősen egyenlőtlen, és hogy a fekete lyuknak elsöprő fölénye van.

Szerencsére nem annyira egyenlőtlen.

Engem segít ugyanis a technika. Ott van mindjárt a féregjárat, ez a technikai űrtrükk, amelynek segítségével a Földtől ötvenhét fényévre jutottál.

A féregjárat éppúgy a relativitás szülte szörnyeteg, mint a fekete lyuk: a görbült tér furfangja, melyet az általános relativitás elmélete tételezett fel. A Virgo fekete lyuk felfedezése után fáradságos munkával odavontatták egy féregjárat száját. A fénysebességnél lassúbb vontatás miatt ez több mint száz évig tartott. Miután azonban ideértek a féregjárattal, az út elképesztően lerövidült, alig egyméteresre zsugorodott. Bárki megteheti, hogy eljön ide, és belepottyan.

A féregjárat – a név túlságosan bájos, de úgy tűnik, rajta ragad – afféle útrövidítés két hely között. Fizikai értelemben csupán egzotikus anyagból álló hurok. Ha áthaladunk a féregjárat innenső nyílásán, a túloldali nyíláson jutunk ki belőle. Topológiailag a féregjárat két oldala egymáshoz rögzül, mintha kivágtak volna egy darabot a térből, s máshol ragasztották volna össze.

A Földtér felügyelői túlzott óvatosságról téve tanúságot megtiltották, hogy a Virgo féregjárat innenső vége a nagy közlekedési csomópontban, azaz a Neptunusz 4. trójai kisbolygója körüli féregjárat-csoportban legyen. Ezért aztán a féregjárat másik vége a Wolf-562 nevű jellegtelen vörös törpe körüli pályára nyílik. A Földtől huszonegy fényévre lévő csillag körül két, légkör nélküli bolygó kering – valójában alig többek fagyott szikláknál. Ahhoz tehát, hogy eljussunk ide, kettős féregjárat-ugrás kellett: Wolf, Virgo.

A fekete lyuk átmérője száz kilométer. A féregjáraté csupán néhány méter. Szerintem tényleg túlzott volt az óvatosság.

A relativitás első leckéje szerint a tér és az idő egy. Miután elméletileg megjósolták a járható féregjáratok létezését, hosszú időn át hitték azt, hogy a járatok segítségével az időutazás is lehetséges. Csak jóval később, a féregjárat-utazás tesztelésekor derült ki, hogy a Cauchy-instabilitás miatt nem hozható létre az időben visszafelé vezető féregjárat. Az elmélet helytálló volt – a tér és az idő valóban egyazon valóság, a téridő aspektusai –, ám ha megpróbálnak úgy mozgatni egy féregjáratot, hogy az időjárattá váljon, vákuumpolarizáció lép fel, s kioltja az időbeli hatást.

Miután az űrhajó, amelyet vezetnem kell, és én/te átérünk a járaton, rögtön munkához látnak a féregjárat-mérnökök. Még soha nem láttam közelről az eljárást, ezért a közelben maradok és figyelek. Érdekesnek ígérkezik.

A féregjárat leginkább egy kör alakú húrhurokhoz hasonlít. Valójában egzotikus anyagból álló, negatív tömegű kozmikus húr alkotja. A mérnökök távirányítású robotjaik és vákuummanipuláló eszközeik segítségével töltést szórnak a húrra. Addig töltik, amíg szó szerint fényleni nem kezd a Paschen-kisülésektől, mintha holmi fénycső lenne a „piszkos" vákuumban, majd az elektromos töltés felhasználásával manipulálják az alakját. A húr a láthatatlan elektromágneses tér alkalmazásának hatására csavarodni kezd. A folyamat igen lassú: az alig néhány méter átmérőjű féregjárat-hurok tömege nagyjából a Jupiterével egyenlő. Pontosabban a Jupiter tömegének a negatívja, emlékeztet tudós személyiségem, de a lényeg az, hogy a járat mozgatása igen lassú.

Lassan és méltóságteljesen tehát egyre jobban megcsavarodik, míg végül lemniszkátává, azaz nyolcas alakúvá válik. Amint a húr megérinti önmagát, egy pillanatra felragyog, aztán máris két fénylő kört látunk, melyek úgy tekeregnek és rezegnek, mintha csak medúzák lennének.

A mérnökök még több töltést szórnak rájuk, s a két féregjárat ívkisüléseket húzva lassan taszítani kezdi egymást. A kozmikus húr rezgései gravitáció-sugárzást permeteznek szét az űrbe, mint ahogy a kutya rázza le magáról a vizet – még ahol én vagyok, jó tíz kilométerre, ott is érzem: olyan, mintha láthatatlan árapály húzna-vonna –, s a hurkok az energiasugárzás közben tágulni kezdenek. A sugárzás komoly veszélyt jelent. Ha a mérnökök akár csak egy pillanatra is elveszítenék az ellenőrzést a húr felett, az a „tekergés" néven ismert instabil állapotba kerülne, és katasztrofális mértékben megnagyobbodna. A mérnökök azonban még a kritikus érték elérése előtt kioltják a sugárzást – elvégre nagy tapasztalatuk van már ebben –, és a hurkok két tökéletes kör formájában stabilizálódnak. A másik oldalon, a Wolfnál pontosan ugyanez a jelenet játszódott le, és a Wolf-562 körül immár két, egzotikus anyagból álló hurok kering. A féregjárat klónozása befejeződött.

Minden féregjárat az első, eredeti féregjáratból származik, amelyet a csillagközi térben találtak ezeregyszáz évvel ezelőtt. A negatív kozmikus húr-hurok olyan régi volt, mint az Ősrobbanás, és szabad szemmel nem is lehetett volna észrevenni, ha nem torzítja a téridőt. Az az első járat egy érdektelen helyről egy unalmas helyre vezetett, de azóta több százat hoztunk létre belőle, s ma már magától értetődő módon szállítjuk a féregjárat-nyílásokat csillagtól csillagig, s kedvünk szerint állítunk elő egyre újabbakat, egyre bővülő összeköttetés-hálózatot hozva így létre.

Nem kellett volna ennyire közel jönnöm. Látóterem peremén már egy ideje dühös vörös fények villognak: figyelmeztető jelzések, melyekre ügyet sem vetettem. A gravitációs hullámok formájában kisugárzott energia igen nagy mennyiségű volt, s egy köznapi emberre veszélyes is lett volna. En azonban az új testemben szinte sebezhetetlen vagyok, és ha nem bírnék ki egy egyszerű féregjárat-klónozást, akkor a fekete lyukban semmi esélyem sem lenne. Így tehát nem törődöm a figyelmeztetésekkel, s még a mérnököknek is odaintek – bár kétlem, hogy látnak engem, hiszen kilométerekkel arrébb lebegek –, aztán hagyományos hajtóműveimmel visszatérek a hajómhoz.

 

A hajó, melyet vezetni fogok, a kutatóállomásnál dokkolt, ahol a tudósok műszerei találhatók, és ahol a bioemberek élnek. A féregjárat-állomás valóságos óriás a hajómhoz képest: az aprócska, tojásdad jármű szinte észrevehetetlenül lapul meg a törzs egyik kikötőállásában. Nincs okom sietni, hogy odaérjek.

Meglep, hogy van, aki egyáltalán észrevesz, hisz oly parányi vagyok a végtelen űrben, de a jelek szerint néhány technikus meglátott, mert a rádiómon keresztül üdvözleteket hallok: Hogy s mint, ohajo gozaimasz, hé, de jó, hogy sikerült, milyen a test? A hangok alapján nehéz megállapítani, kik azok, akiket jól ismerek közülük, és kik a futó ismerősök. Mindenesetre válaszolok: üdv, ohajo, kösz, jobb, mint vártam.

Különféle dolgokat ejtenek a fekete lyukba.

Dolgokat hajigálnak befelé, ha pontos akarok lenni. A féregjárat-állomás egytized csillagászati egységnyire kering a Virgo fekete lyuk körül, vagyis közelebb van hozzá, mint a Merkúr a Naphoz. A keringési ideje alig több mint két nap, de még ilyen közelről sem látni semmit. Ha elengednek egy követ, hogy egyenesen befelé hulljon, majdnem egy nap alatt éri csak el a horizontot.

A munkát felügyelő tudósok egyike, egy Sue nevű bioember szakít rám egy kis időt, és elmagyarázza, mit is mérnek. Engem az a mérés érdekel legjobban, amellyel azt akarják kideríteni, hogy az esés pályája eltér-e az egyenestől. Ebből meg tudják állapítani, forog-e a fekete lyuk. Már egy csekély forgás is összezavarhatná a hajómnak kiszámított, bonyolult tánchoz hasonló pályát. A legjobb érvényes elméletek szerint azonban a fekete lyuk már rég elveszítette impulzusmomentumát, s amennyire a technikusok meg tudják ítélni, eredményeik is ezt a feltételezést támasztják alá.

A fekete lyuk, vagyis a helyén található hiány az űrben teljességgel láthatatlan innen. Tekintetem a tudós ujja mutatta irányba fordítom, de nem látni semmit. Valószínűleg még távcsővel sem tudnám észlelni a teljes sötétségnek azt a parányi foltját az ismeretlen égbolt kusza háttere előtt.

Hajóm nem sokban különbözik az ejtőszondáktól. A fő különbség az, hogy én is benne leszek.

Mielőtt bemennék az állomásra, a hajómhoz kormányzom magam, és megszemlélem. Parányi, tökéletesen fényvisszaverő tojás. A törzs szintetikus anyagból előállított egykristály, s olyan hihetetlenül szilárd, hogy nincs az a földi erő, amely akár egy karcolást tudna ejteni rajta.

Csak hát a fekete lyuk nem földi erő.

 

Wolf a fekete lyuk ellen! A második technikai trükk, amelyet a fekete lyukkal vívott párbajomban bevetek, a testem.

Már nem vagyok törékeny, folyadékokkal teli bioember. A fekete lyuk horizontján fellépő árapályerők pillanatok alatt cafatokra szaggatnának egy valódi embert,- a lebegéshez szükséges gyorsulás péppé zúzná a testét. Hogy megtehessem ezt az utat, sérülékeny biológiai elmédet sokkal erősebb anyagból készült testbe töltöttem le. Új testem szilárdsága mellett legalább ugyanolyan fontos az apró mérete is. A gravitáció görbülete miatt ébredő erők a objektum méretével arányosak. Új testem egy milliméter magas, és ezért több milliószor ellenállóbb a spagettivá nyújtására törekvő erőkkel szemben.

Az új testnek van egy további előnye is. Mivel az elmém valójában tűhegynyi számítógépen futó szoftver, gondolkozásom és reflexeim sokezerszer gyorsabbak a bioemberekénél. Máris lelassítottam a gondolataimat, hogy kapcsolatot tarthassak a biókkal. Mikromásodperces reakcióim teljes sebességen villámgyorsak a bioemberek neuronjainak csigalassúságához képest. Messze az ibolyántúli tartományban is látok – ez szükséges kompenzáció, mivel a látható fény tartományában minden összemosódna előttem.

A testemet persze bármilyen formájúra készíttethetted volna – lehetne mondjuk apró kocka, vagy jellegtelen gömb is. Te azonban ragaszkodtál a társadalmi konvenciókhoz: egy rendes ember legyen felismerhetően ember formájú, még akkor is, ha hangyánál kisebb. Így aztán a testem az emberi testet utánozza, noha nincsen egyetlen szerves része sem, s agyam hűen hajtja végre emberi agyad programjait. Annak alapján, amit látok és érzek – mind kívül, mind pedig belül –, tökéletesen emberi vagyok.

Ez így is van rendjén. Mi értéke lenne a tapasztalásnak egy gép számára?

Később, a visszatérésem után – ha visszatérek – visszatöltődhetem beléd, s akkor újra te lehetek.

A visszatérés azonban, ahogy mondani szokták, nem olyan egyszerű.

 

Mit érzel te, az eredeti énem? Miért gondoltam, hogy megcsinálom? Sejtem, most elégedetten vihogsz a cselfogásodon, hogy engem küldtél a fekete lyukba, miközben te tökéletes kényelemben és biztonságban üldögélsz. Számomra megnyugtató, ahogy elképzelem a nevetésedet, mivel amennyire meg tudom ítélni, igencsak erőltetett lehet. Korábban én is voltam már a másik oldalon, és nem nevettem.

Jól emlékszem az első alkalomra, amikor egy csillagba zuhantam.

 

Elő kapcsolatban álltunk egymással, egyek voltunk az online-valósidőben, különálló agyaink egyetlen agyként működtek. Még arra is emlékszem, mire gondoltam, milyen hihetetlenül felvillanyozó érzés volt: óistenem, tényleg megcsinálom? Már túl késő lenne visszakozni?

Az ötlet kezdetben csupán futó szeszély volt, őrült elképzelés. Szondákat repítettünk egy csillagba, a Groombridge 1830B-be, hogy tanulmányozzuk a flér csillagok dinamikáját. Már majdnem befejeztük a munkát, és a projektzáró bulin kezdett bemelegedni a hangulat. Valamennyien csak úgy pezsegtünk az ingerületátvitelt véletlenszerűvé tevő szerektől, a kreativitás orgiájában egymás után szültük a vadnál vadabb ötleteket, miközben kritikus gondolkozásunk valahol a béka feneke alatt lapított. Valaki – azt hiszem, Jenna volt – felvetette, hogy egy szondával mi is leutazhatnánk. Kivárnánk egy kitörést, aztán belevetnénk magunkat a közepébe. Micsoda út lenne!

És micsoda csobbanás lenne a vége, bökte közbe valaki nevetve.

Hát persze, mondta másvalaki – talán én. Mi a véleményetek? Letöltőd magad egy átmeneti tárolóba, aztán zuhanás közben „képeket" sugárzol fel az elmédről.

Meg lehet csinálni, felelte Jenna. Sőt, először másoljuk le a testünket, aztán kapcsoljuk össze a két agyat! Az egyik test lezuhan, a másik pedig folyamatos kapcsolatban marad vele.

Azután valahogy, már nem is emlékszem, hogyan, én is belekerültem a „mi "-be.

– Ja – mondtam –, ráadásul az ittmaradó példány felfüggesztett érzékelésben van, így az egészet valós időben élheti át!

Reggel, amikor ismét józanul tudtunk gondolkozni, én talán csak a szerek hatásának tulajdonítottam volna az ötletet, s ki is verem a fejemből, ám Jenna számára a döntés már éppoly mozdíthatatlan volt, mint egy neutróniumcsepp. Persze, hogy megcsináljuk, kezdjük el máris!

Pár dolgot azért megváltoztattunk. Elég soká tart belehullani egy csillagba, még egy olyan kicsibe is, mint a Bé, ezért a másolatot lassabb gondolkozási sebességűre tervezték, a felfüggesztett érzékállapotban lévő eredeti test agyát pedig impulzus-visszaverők segítségével szinkronizálták hozzá. Mivel a két agyvelő molekuláról molekulára azonos volt, egészen csekély átsugárzási sávszélességre volt szükség.

A szondákat átalakították, hogy be tudjanak fogadni egy bioembert. Ez elsősorban egy hűtőrendszer hozzáadásából állt, amely a belső hőmérsékletet a víz cseppfolyós állapotának megfelelő tartományban tartotta. A létező legegyszerűbb módszert választottuk: a szondákat jókora üstökösjég-tömbbe fagyasztottuk. A jég szublimációja során az ionizált gáz szállította el a hőt. A megoldás másik nagy előnye az volt, hogy a csillag körüli pályáról figyelő barátaink egy ragyogó üstököscsóvában is gyönyörködhettek. Miután az összes jég elfogy, a test természetesen el fog párologni. Egyikünk sem érheti meg a csillagba csapódás pillanatát.

Ez azonban nem különösebben aggasztott bennünket. Ha az élmény túlságosan kellemetlennek bizonyul, a fájdalmas részleteket később bármikor kitörölhetjük az emlékezetből.

Talán ésszerűbb lett volna, ha a másolat agyhullám-közvetítését egy helyi hőálló puffertárolóban rögzítjük, onnan sugározzuk vissza, s csak emlék-feltöltésként kapcsolódunk rá. Jenna azonban hallani sem akart erről. O valós időben akart átélni mindent – legalábbis annyira valós időben, amennyire a fénysebességű közvetítés korlátjai lehetővé tették.

Hárman csináltuk meg a zuhanást: Jenna, Martha és én. Itt mintha hiányozna valami az emlékeimből, mert nem tudom, miért vállalkoztam rá. Az ok talán a biológiai testtel lehetett kapcsolatban – valami abszolút ésszerűtlen meggondolás, amely teljesen normálisnak tűnt akkori testemnek: nem visszakozhatok Jenna őrült ötletéből.

Ugyanazt tapasztaltam, ugyanazt éreztem akkor, amit én, és te, mindig is érzünk – azt, hogy istenem, én vagyok a másolat, én fogok meghalni. No persze, mivel minden gondolatot összhangban gondoltunk, nem lehetett megkülönböztetni a másolatot az eredetitől, nem lehetett különválasztani az ént tetőled.

A maga módján csodálatos érzés.

Zuhantam.

Te is érezted, emlékszel rá. Eleinte unalmas volt a hosszú zuhanás szabadesésben, miközben csak a barátok fecsegését hallottam a rádión keresztül. Később a jégpajzs lassan letöredezett, részecskéi ionizálódtak, ragyogni kezdtek, s áttetsző, halványlila gubó-ként vettek körül, miközben alattam egyre nagyobbra nőtt a foltos és ráncos felszínű vörös csillag. Azután egyszer csak elértük a kitörést, majd átjutottunk rajta, s az gigászi, fénylő boltozatként emelkedett fölöttünk, testünk pedig eltörpült a teremtés mérhetetlensége mellett.

Az alattam megbecsülhetetlen távolságban lévő csillag görbülete eltűnt, s én még mindig másodpercenkénti 300 kilométeres sebességgel zuhanva mozdulatlanul függtem a szemhatártól szemhatárig húzódó végtelen síkság fölött.

Végül a jég utolsó maradéka is elpárolgott, és hirtelen a semmiben lebegtem: ott függtem a lángoló égbolthoz szegezve, a végtelen karmazsinvörös horizontja fölött, s lecsapott rám az elkerülhetetlen fájdalom – nem, nem töröltem. A fájdalom olyan volt, mint valami vég nélküli óceán, mint óriás földrészek sokasága, mint egy hatalmas, levegőtlen világ.

Jenna, igen, már emlékszem. Különös, hogy soha nem kerültem semmilyen tartalmas kapcsolatba vele. Megvolt a maga kvadrádja, amelyhez végtelenül hűséges volt – egy stabil négyes, amely elfogadta Jenna kaméleontermészetét, s nem igényelt és nem is akart egy ötödik tagot.

Jóval később, talán egy vagy két évszázaddal azután tudtam csak meg, hogy Jenna szétszórta magát. Kvadrádjának felbomlása után letöltötte a személyiségét egy központi számítógépbe, majd aprólékos munkával katalogizálta mindazt, ami őt Jennává tette: különféle szakértelmeit és felismeréseit, s mindent, amit csak átélt, bármilyen apró dolog volt is. Sorra vette karakterének összes elemét, valamennyi emlékét, vágyát és álmát, személyiségének számtalan szubrutinját. Pontos listát készített a lelkéről, s annak mind a tízezer darabját nyilvánosan hozzáférhetővé és letölthetővé tette. Ma már ezernyi, milliónyi vagy talán még több ember hordoz magában részeket Jennából: az okosságát, a meglátásait, az antik hangszerek megszólaltatásában szerzett jártasságát.

Ámde senki sem rendelkezik az éntudatával, ugyanis szubrutinjainak átmásolása után törölte magát.

 

És ki vagyok én?

 

Ketten a technikusok közül, akik behelyeznek az űrhajómba, és segítenek a repülés előtti ellenőrzés több tízezer pontjának végrehajtásában, régi barátaim az első zuhanás idejéből, egyikük még mindig ugyanabban a biológiai testben él, mint akkor, csak éppen nyolcszáz évvel öregebb, de a helyreállításoknak köszönhetően ma is ugyanolyan életerős, mint egykor. A túlélésem – feltéve, hogy életben maradok – a mikromásodperces pontosságú időzítésen fog múlni, s nagyon szégyellem, hogy nem jut szembe a neve.

Arra viszont emlékszem, hogy már akkor is meglehetősen unalmas és konzervatív alak volt.

Tréfálkozással és fecserészéssel múlatjuk az időt, miközben folytatódnak az előkészületek. Figyelmemet azonban még mindig elterelik a kétségek, azon

egyre erősödő felismerés jelentősége, hogy sejtelmem sincs róla, miért csinálom ezt az egészet.

A fekete lyuk felderítése nem volna nagy kaland, ha képesek lennénk a fénysebességnél gyorsabb utazásra, ám hiába a harmadik és negyedik évezred ezernyi műszaki csodája, ezt az álmot még mindig nem sikerült valóra váltanunk. Ha rendelkeznék a nem létező FSGy-hajtóművel, egyszerűen kirepülhetnék vele a fekete lyukból. Az eseményhorizonton a tér fénysebességgel zuhan befelé, ám egy olyan mitikus hajtómű számára ez sem lenne akadály.

Csakhogy nincs ilyen hajtóművünk. Utazásom egyik oka – nem az egyetlen, és nem is a legfontosabb – az a remény, hogy a fekete lyukon belüli torzult térre vonatkozó mérések alapján sikerül tisztázni a téridő természetét, s így nekem köszönhetően újabb kis lépést tehetünk az FSGy-hajtómű megvalósításához vezető, beláthatatlanul hosszú úton.

Az űrhajóm hajtóműve majdnem – de csak majdnem – ugyanolyan jó. Áthatolhatatlan burkolatba zárva a torzult téridő egy mikroszkopikus szegmensét tartalmazza. Ez a torz szegmens a közönséges anyagot paritásfordítással tüköranyaggá teszi. A teljes átalakításon alapuló hajtómű rendkívüli tolóerőt biztosít az űrhajómnak: irányítórakétáim a legkisebb teljesítményen is a normális gravitáció több ezerszeresének megfelelő gyorsulást nyújtanak. Ez elviselhetetlenül nagy lenne egy biológiai test számára, bármilyen kiválóan párnázzák is körbe. Űrhajóm e hajtóműnek köszönhetően megkísérelheti az elképzelhetetlent: az eseményhorizont peremén lebeghet, s manőverezhet ott, ahol már maga a tér is csaknem fénysebességre gyorsult. Az alig mogyorónyi járműbe egy csillagközi szonda hajtóműveit építették be.

A hajó túlnyomó részét azonban még így is a reakciótömeg teszi ki.

Az összes indulás előtti ellenőrzés sikeres. Készen állok. Bekapcsolom a műszereimet, magam is ellenőrzők mindent – noha már három hasonló ellenőrzést végeztek –, majd még egyszer végigcsinálom. Pilótaszemélyiségem igen alapos. Minden rendben.

– Még mindig nem adtál nevet a hajónak – hallok egy hangot. A technikus az, akinek elfelejtettem a nevét. – Mi legyen a hívójeled?

Azt hiszem, egyirányú utazás lesz. Talán Dantétól valamit? Nem, Sartre jobban fogalmazta meg: nincs kiszállás.

– Huis Clos – mondom, és leoldom a hajót az állomásról.

Nézzenek utána, ha akarnak!

 

Egyedül.

Az orbitális mechanika törvényei továbbra is érvényesek, így nem zuhanok a fekete lyukba. Még nem. Kormányhajtóműveim leheletnyi lökésével – nem merem beindítani a főhajtóművet az állomás közelében – elliptikus pályára állok, melynek perimelazmája közel van a fekete lyukhoz, de még bőven a veszélyzónán kívül. Maga a lyuk még mindig láthatatlan, de aprócska birodalmamban rendkívüli finomságú érzékek szolgálnak, melyek a rádiósugárzástól a gamma-sugárzásig a teljes spektrumot átölelik. Uj szememmel körülnézek, látom-e az elemeire szakadó csillagközi hidrogén röntgenizzását, de ha van is ilyen, túlságosan gyenge, még érzékeny műszereim számára is. Errefelé oly ritka a csillagközi anyag, hogy szinte már nem is létezik, a fekete lyuk pedig láthatatlan.

Elmosolyodom, s ettől valahogy jobban érzem magam. A fekete lyuk tiszta, nem szennyezi külső anyag. Puszta gravitáció alkotja, semmi más,- olyan közel áll a tiszta matematikai absztrakcióhoz, amennyire az univerzumban csak közel állhat hozzá valami.

Még nem késő visszakozni. Ha egymillió g-s gyorsulásra kapcsolnék, úgy harminc másodperc alatt elérném a relativisztikus sebességet. Nem volna szükségem féregjáratra a meneküléshez; az agyamat is alig kellene lelassítanom ahhoz, hogy közel fénysebességgel eljussak a meghódított galaxis bármely részére.

Ámde tudom, hogy nem teszem meg. A pszichológus is tudta, hogy vinné el az ördög, máskülönben nem egyezett volna bele, hogy én vegyek részt a küldetésben. Miért? Mi tesz rá alkalmassá?

Miközben figyelmem egy részét az e kérdésen való rágódásra fordítom, pilóta-személyiségem pedig a hajó irányításával foglalkozik, belém hasít a felismerés, s azzal együtt egy újabb emlék. A pszichológusnőről van szó, s emlékszem, szexuálisan vonzódtam hozzá, olyannyira, hogy az elvonta a figyelmedet a szavairól.

Most persze nem érzek szexuális vonzalmat. Arra is alig emlékszem, hogy mi az. Emlékezetemnek ez a része különös és idegen.

– A szimulációba nem tudjuk átmásolni a teljes agyat, de ahhoz éppen eleget kap, hogy önmagának érezze magát – mondta a pszichológus. A levegőhöz beszélt, nem hozzád. – Nem veszi majd észre a hiányt.

Tehát agykárosodott vagyok – ez a magyarázat.

A homlokodat ráncoltad:

– Hogyan ne venném észre, hogy egyes emlékeim hiányoznak?

– Az agy kompenzál. Ne feledje, soha nem használunk egy százaléknál többet az emlékeinkből. Olyasmiket hagyunk majd ki, amikre nem lesz oka gondolni. Például az eper ízének emlékét, gyerekkori otthona alaprajzát vagy az első csókot.

Téged kissé nyugtalanított a gondolat – szeretnél önmagad maradni. Keményen összpontosítok. Milyen íze van az epernek? Nem tudom felidézni. Még a színében sem vagyok biztos. Azt hiszem, valami kerek gyümölcs, mint az alma, de kisebb. A színe is az almáéhoz hasonló, ebben biztos vagyok – csak éppen azt nem tudom, hogy milyen szín is az.

Végül úgy döntöttél, képes leszel együtt élni a részleges memóriával, feltéve, hogy az nem változtatja meg éned lényegét. Elmosolyodtál:

– Az első csók maradjon!

Most tehát esélyem sincs rá, hogy megoldjam a rejtélyt: miféle ember az, aki önszántából beleegyezik, hogy egy fekete lyukba ejtsék? Nincs rá esélyem, mivel nem emlékszem rád. Bizonyos értelemben egyáltalán nem vagyok te.

Viszont jól emlékszem a csókra. A sétára a sötétben, a harmattól nedves fűre, az ég peremén ezüstszilánkként lebegő holdra; arra, hogy a lányhoz fordultam, s ő már felém emelte arcát, hogy ajkaink találkozzanak. Az íz leírhatatlan, inkább érzés, mint íz (és egyáltalán nem eperszerű), fogainak tompa keménysége az ajkak mögött – mindenre tisztán emlékszem. Csak egyetlen fontos részlet hiányzik: sejtelmem sincs róla, ki volt az a lány.

Mi hiányzik még? Tudom egyáltalán, hogy mit nem tudok?

Gyerekkoromban, amikor kilencéves lehettem, nem volt a környéken olyan fa, amelyet ne tudtál volna megmászni. Megfontolt, aprólékos, módszeres mászó voltam. A fák legmagasabbikán, amikor a csúcsra értél, az egész erdő alattad terült el (erdőben éltem volna?), s ahogy felfelé haladtál, a talajszint homályából ragyogó napsütésbe jutottál. Senki sem tudott úgy mászni, mint te, soha senki sem sejtette, milyen magasra jutottam így fel. Ez volt a titkos rejtekhelyed, olyan magasan, hogy a világ csupán zölden hullámzó tengernek tűnt a hegyek közti völgyben.

A saját ostobaságom volt az oka. Azon magasság felső határán, ahol már ki lehetett érni a napsütésbe, az ágak nagyon véznák voltak, alig kisujjnyi vastagságúak. Riasztóan meghajoltak a súlyod alatt, de pontosan tudtam, mennyit bírnak el. A hajló ágak tovább fokozták az izgalmat, de óvatosan másztam, és tudtam, mit csinálok.

Lejjebb viszont, ahol az ágak vastagok és biztonságosak voltak, meggondolatlanná váltam. Az volt az aranyszabályom, hogy mindig három ponton kell támaszkodni, de egyszer figyelmetlenül nyúltam a következő ág felé, s amikor a másik kezem alatt eltörött egy, elveszítettem az egyensúlyomat. Megcsúsztam. Egy nagyon hosszú pillanatig a semmiben függtem, és ágak vettek körül. Kinyújtottam a kezemet, de csak leveleket markoltam, aztán zuhantam, zuhantam és zuhantam, s miközben a levelek és ágak felfelé, felém zuhantak, csak az járt az eszemben: ó, Istenem, elszámoltam magam, milyen ostoba voltam!

Az emlékvillanás azonban nem fejeződik be. Bizonyára a földre zuhantam, de nem emlékszem rá. Valaki megtalálhatott, esetleg egyedül mentem vagy másztam haza, de az is lehet, hogy kábult állapotomban nekem sikerült találnom valakit, de egyszerűen nem emlékszem.

 

Félmillió kilométer a lyuktól. Ha most nem egy fekete lyuk, hanem a Nap körül keringenék ugyanezen az elliptikus pályán, már behatoltam volna a felszínbe. Máris én vagyok az, aki valaha a legközelebb került egy fekete lyukhoz. Nagyítás nélkül még mindig nem látni semmit. Valahogy szürreálisnak tűnik, hogy egy olyan hatalmas erő szorításában vagyok, amely teljesen láthatatlan. Feljavított szememet távcsőként használva észlelhetem a fekete lyukat annak alapján, ami hiányzik: apró fekete folt, alig különbözik a többi sötét területtől, csak éppen a közelében lévő csillagok furcsán mozognak.

Hajóm folyamatos telemetriai jelsorozatot sugároz vissza az állomásra. Késztetést érzek, hogy szóban is közöljem tapasztalataimat – a sávszélesség bőven elegendő erre –, de nincs mit mondanom. Egyetlen olyan személy van csak, akivel lenne kedvem beszélni, de te az abszolút nulla fokra hűtve várod, hogy feltöltsem magam, és te legyek.

Pályám egyre beljebb visz, s mind gyorsabban haladok. Még mindig Newtonnak engedelmeskedem, messze vagyok attól a gömbhéjtól, ahol Einstein veszi át az uralmat.

A Nap sugarának egytizede. A keringésem központjában lévő feketeség most már elég nagy ahhoz, hogy távcső nélkül is lássam, akkora, mint a Nap a Földről nézve, s időtágulásos érzékeim számára észrevehetően növekszik. Gravitációja miatt a csillagmező előtti feketeség valamivel nagyobb, mint a fekete lyuk korongja. Huszonhét egykettedének négyzetgyöke – kicsit több mint két és félszer nagyobb, jegyzi meg fizikus személyiségem. Lenyűgözve figyelem.

A lehető legfeketébb buborék képe tárul a szemem elé. Ahogy tágul, a széle mentén kifelé tolja a távoli csillagokat. Keringő mozgásom miatt úgy tűnik, mintha a csillagok végigsöpörnének az égen, s figyelem, ahogy megközelítik a fekete lyukat, majd a gravitáció hatására szépen oldalra mozdulnak; olyan, mintha csillagfolyó kerülne ki valami láthatatlan akadályt. Tudom, hogy a gravitációs lencse effektust látom, de az áramló csillagok olyan látványosak, hogy önfeledten gyönyörködöm bennük. A gravitáció hol az egyik, hol a másik oldalra tolja el a soron következő csillagot,- ha pedig valamelyik pontosan a lyuk mögött haladna át, akkor úgy tűnik, mintha kettéválna, majd egy pillanatra tökéletes fénykört – Einstein-gyűrűt – alkot. Ez a fajta pontos egybeesés azonban olyan ritka, hogy véletlenül szinte nem is pillantható meg.

Közelebb érve egy még különösebb hatásra leszek figyelmes. A száguldó csillagok egyenletes mozgással kerülik meg a sötétség buborékát, ám annak közvetlen közelében más csillagok is láthatók, s ezek az ellentétes irányban mozognak. Hosszú időbe telik (talán mikromásodpercekbe is), mire fizikus személyiségem végre közli, hogy a csillagok képét látom az Einstein-tükörben. Az egész környező világegyetem visszatükröződik a fekete lyukat övező keskeny gyűrűben, s a tükörkép a saját mozgásommal ellentétesen mozog.

A gyűrű belsejében azonban nincs semmi, az égvilágon semmi.

Ötezer kilométer, és most már nagyon gyorsan száguldók. A gravitációs gyorsulás itt meghaladja a tízmillió g-t, pedig a Schwarzschild-sugárnál ötvenszer messzebb vagyok a fekete lyuktól. Az Einstein-korrekció azonban még mindig csekély, s ha semmit sem tennék, megkerülném a fekete lyukat, s kiszökhetnék a környező világba.

Ezer kilométer. Perimelazma, elliptikus pályám legközelebbi pontja. Ez a távolság csupán tízszerese a Schwarzschild-sugárnak: elég közel vagyok ahhoz, hogy Newton törvényeinek einsteini korrekciója miatt kissé megváltozzon a tér geometriája. Beindítom a hajtóműveket. A sebességem olyan óriási, hogy a millió gravitációval gyorsító rakétának is több mint egy másodpercbe telik, mire pályámat kör alakúvá igazítja.

Időérzékem már rég visszagyorsult a normális szintre, majd a normálisnál is gyorsabbra. Másodpercenként nagyjából tízszer kerülöm meg a fekete lyukat.

Istenem, ezért létezem, ezért vagyok itt!

A hatalmam okozta izgalomban kétségeim füstként oszlanak szét. Egyetlen bioember sem bírta volna ki idáig, egyikük sem élte volna túl a pályát kiigazító millió g-s gyorsulást, én vagyok az egyetlen, aki idáig eljutott! Eszelősen vigyorgok, teljességgel tudománytalan izgalom lüktet bennem – nyilván ez a megemelkedő adrenalinszint elektronikus megfelelője.

Micsoda hajó ez, milyen remek hajó! A millió g-s lökés olyan simán ment, mintha csak mágneses lebegtetés lett volna, s alig értem hozzá a gyorsítókarhoz. Mielőtt berepültem, el kellett volna vinnem a Huis Clos-t egy kis száguldozásra a környező csillagok között. Csak persze a fő hajtóművet semmiképpen sem indíthattam be a féregjárat-állomás közelében. Bármilyen elképesztően hatékony is a hajtómű, a perimelazmánál végrehajtott begyújtás úgy kivilágíthatta a kutatóállomást, mintha nap lobbant volna be a közelben.

Alig várom már, hogy a Huis Clos-val közelebb repüljek, és megnézzem, mire képes valójában...

A fénysebesség negyedével keringek.

A lyuktól kilencszáz kilométerre húzódó körpálya csupán parkolópálya, ahol módom nyílik a berendezések beállítására, elvégezhetek néhány mérést, s – legalábbis elvben – még utoljára meggondolhatom magam. Persze nincs itt semmi, amit a szondák ne mértek volna már meg, arról pedig szó sem lehet, hogy meggondoljam magam, bármilyen ésszerűnek tűnne is.

A csillagfolyam két irányban táncol alattam a feketeség körül. Vár rám a horizont.

A mélyben húzódó horizont láthatatlan, de nagyon is valós. Nem jelzi fizikai határ, nincs rajta semmi látnivaló, és nem is érezhető. Még a műszereimmel sem lesz kimutatható, csak a számítások alapján fogom tudni, ha elérem.

Az eseményhorizont egyirányú hártya: olyan hely, ahová az ember bejuthat, de többé sem ő, sem a rádiójelei nem szabadulhatnak ki mögüle. A matematika szerint miközben áthaladok az eseményhorizonton, felcserélődik a tér és az idő irányának identitása. A tér idővé válik, az idő térré. Ez azt jelenti, hogy a fekete lyuk közepe felé vezető irány az eseményhorizont mögött a jövő lesz, míg a kifelé vezető irány a múlt. Ez az oka annak, hogy senki és semmi nem hagyhatja el a fekete lyukat. A befelé vezető irány az egyetlen irány, amelyet követhetünk, és amelyet követnünk kell, akár tetszik, akár nem: a jövő felé kell haladnunk.

Legalábbis ezt állítja a matematika.

A fekete lyukon belüli jövő igen rövidre szabott.

A matematikának mindeddig hajszálpontosan igaza volt. Ennek ellenére továbbmegyek. Hajtóművem igen óvatos lökéseivel fokozatosan csökkentem pályám sugarát.

A fekete buborék egyre nő, s körülötte mind bonyolultabbá válik a csillagok kétirányú áramlása. A Schwarzschild-sugár háromszorosához – 180 kilométeres távolsághoz – közeledve újra ellenőrzöm a rendszereimet. Ez az a pont, ahonnan már nincs menekvés, a Schwarzschild-sugár háromszorosán belül minden pálya instabillá válik, s automata vezérlésű hajtóműveimnek folyamatosan működve kell majd korrigálniuk a körpályámat, nehogy a fekete lyukba zuhanjak, vagy kivágódjak a végtelenbe. Minden rendszer működik, tökéletes állapotban, készen vagyok a veszélyes zuhanásra. Keringési sebességem elérte a fénysebesség felét. Ha e pontnál lejjebb ereszkedek, a centrifugális erő egyre gyengülni fog, míg meg nem szűnik, s lefelé haladva a hajtóműveimmel kell gyorsítanom, máskülönben a lyukba zuhannék.

Ifjúkoromban, a második évezred utolsó éveiben senki sem gondolta, hogy örökké fog élni. Senki nem hitte volna el nekem, ha azt mondom, hogy az ezredik születésnapomon már nem is nagyon fogom érteni, mi az a halál.

Még ha az összes ügyes trükkünk kudarcot vall is, még ha át is zuhanok az eseményhorizonton, s a szingularitás spagettivé nyújt és összezúz, akkor sem fogok meghalni. Te, az eredetim tovább élsz, s még ha meg is halnál, a múltban több tucat biztonsági másolatot és másodpéldányt készítettünk magamról, melyek egyes változatai minden bizonnyal ma is élnek. Egyéni életemnek csekély a jelentősége. Ha akarom, akár ebben a pillanatban is felsugározhatom agyi állapotomat az orbitális állomásra, s pontosan e gondolatot folytatva ébredhetek fel, nem is tudván (csak egyfajta elvont, intellektuális szinten), hogy én és te nem vagyunk egyek.

Pedig nem vagyunk egyek, te és én. En csupán a te leegyszerűsített változatod vagyok, s a kihagyott emlékek, még ha soha nem gondolok rájuk, akkor is különbözővé tesznek, másik egyénné. Nem vagyok te.

A fekete lyuk metaforikus szinten a halál megfelelője, azé a feketeségé, mely mindenkit magába szippant. De mi a halál jelentősége a biztonsági mátrixmentések és a moduláris személyiségek világában? Ez a vállalkozás talán a halálvágyamat jelzi? Így próbálnám kigúnyolni a halált? Ugyanis feltett szándékom, hogy életben maradok. Nem te. Én...

Most már másodpercenként százszor kerülöm meg a fekete lyukat, de az agyam feldolgozási sebességét is ennek megfelelően pörgettem fel, így keringésem kényelmes tempójúnak tűnik. A látvány eléggé különös. A fekete lyuk kisebb bolygónyivá duzzadt alattam: bársonyos, tökéletesen fekete világgá, amelyet őrülten kavargó csillagok öveznek.

Nincs olyan hajtómű, bármilyen nagy is a teljesítménye, amely a Schwarzschild-sugár másfélszeresének megfelelő körpályán tudna tartani egy űrhajót. Ebben a távolságban ugyanis az orbitális sebesség megegyezik a fénysebességgel, s még a teljes átalakítás elvét alkalmazó hajtóművem sem tud ennyire felgyorsítani. E távolság alatt pedig már nincsenek is körpályák. Süllyedésemet az eseményhorizonttól 60 kilométerre állítom meg, keringési sebességem immár a fénysebesség 85 százaléka. Itt elhajózgathatok, mit sem törődve a segédrakétákkal, amelyek állandó módosításokkal akadályozzák meg, hogy lebillenjek rendkívül kiélezett körpályámról. A bársonyos feketeség most már csaknem a fél világegyetemet jelenti számomra, s ha hinnék a szememnek, azt gondolnám, hogy ferdén lefelé haladva száguldók a fekete lyukba. Leküzdöm a pilóta-személyiségemben támadó kényszert az automatikusan tartott röppálya kiigazítására. A ferdén lefelé való haladás csupán relativisztikus eltérés, a sebességem okozta illúzió.

A fénysebesség 85 százaléka a legmagasabb orbitális sebesség, amelyet meg merek kockáztatni; takarékoskodnom kell az üzemanyaggal a zuhanás előttem álló, legnehezebb részére.

60 kilométerrel a fekete lyuk felett, ingatag körpályán keringve hagyom, hogy hajóm számítógépe elcsevegjen a féregjárat-állomáson lévő társával, s frissítse és feltöltse érzékelőim adatait.

A küldetésterv szerint ezen a ponton kellene felsugároznom agyi állapotomat, hogy ha még mélyebbre ereszkedve valami balul ütne ki, te, az eredetim, le tudd tölteni azt és az addigi tapasztalataimat. De a pokolba vele, gondolom, mert feléled bennem a lázadás szikrája. En nem te vagyok. Ha az emlékeimmel ébredsz, attól én még nem leszek kevésbé halott.

Az állomáson senki sem vitatja azon döntésemet, hogy nem töltök fel.

Felötlött bennem egy újabb emlék:

– Maga Ú-típusú személyiség – mondta a pszichológusnő, miközben hüvelykujját mozgatva végiglapozta a teszteredmények láthatatlan lapjait. E mozdulat alapján könnyű volt azonosítani a korszakát; csak egy, a közvetlen számítógépes kapcsolatok kora előtt felnőtt személy mozgatja ténylegesen az izmait, miközben parancsokat ad a virtuális világban. Huszonegyedik századi volt, vagy talán huszadik századi. – De gondolom ezt úgyis tudja.

– Ú-típusú? – kérdezted.

– Újdonságkereső – magyarázta. – Még pontosabban olyasvalaki, aki az újszerű helyzetekben sem hajlamos a pánikra.

– Ó – mondtad. Ezt már tudtad. – Ha már az újdonságkeresésről esett szó, nem lenne kedve ágyba bújni egy Ú-típusú személyiséggel?

– Az roppant etikátlan lenne – ráncolta a homlokát. – Legalábbis azt hiszem.

– Még azzal sem, aki most készül belevetni magát egy fekete lyukba?

Egy csuklómozdulattal megszakította a számítógépes összeköttetést, és odafordult hozzád.

– Hát...

 

Mostantól kezdve mikromásodperces pontosságú időzítésre lesz szükség a jó előre megtervezett tánchoz. Számítógépem és az állomás számítógépe igen aprólékosan összehasonlítják óráikat, s elképesztő pontossággal megmérik a Doppler-eltolódást. Óráim a várakozásoknak megfelelően lassan járnak, de a késés fele a sebességem okozta relativisztikus időtágulásból adódik. A gravitációs vöröseltolódás még mindig eléggé mérsékelt. Néhány ezredmásodperc elteltével

– felpörgetett állapotomban ez hosszú várakozásnak tűnik – a számítógépek közlik, hogy minden rendben. Az állomás már megtette a maga dolgát, így megkezdhetem az ereszkedés következő szakaszát.

Először is beindítom a hajtóművemet, hogy megállítsam keringésemet. Ötvenmillió g-s gyorsulásra kapcsolok, de még így is csaknem egy teljes másodpercbe – számomra örökkévalóságnak tűnőén hosszú időbe – telik, hogy röptöm lelassuljon.

Egy pillanatig még lebegek, majd ereszkedni kezdek. Nem merek túl gyorsan zuhanni, ezért gyorsítok: százmillió g, ötszázmillió, egymilliárd... A földi nehézségi gyorsulás negyvenmilliárdszorosánál hajtóművem tolóereje azonos a fekete lyuk gravitációjával, s egy helyben lebegek.

A sötétség immár a világegyetem felét elnyelte. Alattam minden fekete. A lent tátongó sötétség és a fenti csillagok között látványosan ragyogó vonal szeli pontosan ketté az eget. Elértem azt a magasságot, ahol az orbitális sebesség azonos a fénysebességgel, s hajtóművem fénye most körpályán kering. A körülöttem izzó vonal saját rakétám izzása, amely megkerülte a fekete lyukat. Ragyogása minden másnál sokkal fényesebb.

A második legfényesebb dolog a féregjárat-állomás jelzőlézere, amely éppen fölöttem világít, s színe az eredeti vörösből a kékeszöld tartományba tolódott. A lézer jelöli ki az állomás és a fekete lyuk közötti egyenest, s óvatos irányváltoztatásokkal addig manőverezek, amíg pontosan az állomás alá nem kerülök.

Negyvenmillió g már az én ultraszilárd testemnek is majdnem túl sok. Mozdulni sem bírok, s még a kisujjam is belepréselődik az alakomhoz igazított gyorsulásvédő ülésbe. Az agyamhoz hardveresen csatlakozó irányítórendszer működtetéséhez azonban az ujjamat sem kell mozdítanom. A Huis Clos-nak adott következő utasításom így szól: lefelé..

Hajtóművem teljesítménye valamelyest csökken, s a foton-gömbhéj alá süllyedek. Eltűnik a rakétáimból származó fényes csík: immár a hajtóművemből kiszabadult fotonokat is lefelé szippantja a fekete lyuk.

Megváltozott az univerzum képe is. A fekete lyuk lett az engem körülvevő világegyetem, maga az univerzum a maga számtalan csillagával és galaxisával csupán egyre zsugorodó, csillogó porgömbnek tűnik a fölöttem.

Hatvanmilliárd g. Hetven. Nyolcvan.

Nyolcvanmilliárd g a hajtóművek maximális teljesítménye. Elképesztő tempóban fogyasztom az üzemanyagot, de így is alig tudom tartani a helyzetemet. Még mindig 20 kilométerre vagyok a horizonttól.

Van egy megkerülhetetlen fizikai törvény: a hihetetlen gyorsuláshoz hihetetlen üzemanyag-fogyasztás társul. Noha űrhajóm tömegének java részét az üzemanyag teszi ki, ezt a gyorsulást csak kevesebb mint egy ezredmásodpercig tudom fenntartani. Leállítom a hajtóművet, és zuhanok.

Most már nem tart sokáig. Ez az utolsó lehetőségem, hogy feltöltsem elmém másolatát a féregjárat-állomás számítógépébe, s úgy ébredjek majd a testedben, hogy a feltöltésre vonatkozó döntés az utolsó emlékem.

De nem teszem meg.

A csillagok kékeltolódása kétszeres, ettől nem válnak észrevehetően kékebbé. Most, hogy már nem gyorsulok, a csillagfény velem azonos sebességgel hullik a lyukba körülöttem, s az eltolódás mértéke nem változik. Műszereim a környező vákuumot vizsgálják. Az elméleti szakemberek szerint a fekete lyuk horizontja közelében lévő vákuum egzotikus vákuum, s titokzatos energiáktól pezseg. Ezt azonban csak egy, az eseményhorizonton átszáguldó űrhajó tudná megmérni. Igy hát megteszem, s az eredményeket hajóm fedélzeti adatrögzítőibe táplálom, mivel már jó ideje nem tudok rádióüzeneteket küldeni.

Semmi sem jelzi az eseményhorizont helyét, így azt sem észlelem, amikor áthaladok rajta. A számítógép nélkül nem tudnám megállapítani, mikor érkeztem el ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés.

Nem veszek észre változást. Körülnézek a parányi kabinban, de itt is ugyanolyan minden. Lent tovább növekszik a feketeség, de egyébként változatlan. Fölöttem egyre kisebbre zsugorodik az univerzum; a fény ragyogó gyűrűvé kezd sűrűsödni az izzó csillaggömb peremén, de ez csupán a mozgásomból fakadó hatás. Az eddigiekhez képest az egyetlen igazi különbség az, hogy már csak néhány száz mikromásodpercem maradt.

A külvilágból nézve úgy tűnik, hogy űrhajóm fénye lelassul, majd megáll a horizonton. En azonban már messze magam mögött hagytam lemaradozó képemet, s hihetetlen sebességgel zuhanok a középpont felé. Pontosan a középpontban vár rám egy végtelen gravitációjú s végtelenül titokzatos matematikai pont, az atomnál is sokkal kisebb szingularitás.

Bárki vagyok is, és függetlenül attól, hogy életben maradok-e, vagy sem, én vagyok az első ember, aki

átjutott egy fekete lyuk eseményhorizontján. Ez megér egy éljent, még ha nincs is senki, aki hallja. Most már csak abban kell reménykednem, hogy a messze fölöttem lévő technikusok mikromásodperc-pontosságú időzítése bonyolult táncom második felében is hibátlan marad – abban a felében, amely, ha minden jól megy, lehetővé teszi az életben maradásomat.

Az elmélet szerint fölöttem már kiégtek a csillagok, a legnyomorúságosabb vörös törpe is elfogyasztotta minden hidrogénjét, s teljesen kihűlt. A világegyetem véget ért. Látom ugyan fejem fölött az univerzumból származó csillagfény ragyogását, de ez fosszilis fény, amely eonok óta zuhan velem együtt a fekete lyukba, s örökre e különös világ végtelen hosszúra nyúlt idejének rabja lett.

Az idő az én számomra már térré vált, a tér pedig idővé. Semmilyen különbséget sem érzek, de ugyanúgy nem kerülhetem el a fekete lyuk középpontjában várakozó szingularitást, mint ahogy a jövőt sem kerülhetem el. Hacsak persze nincs valami trükköm.

Hát hogy ne lenne?

Fejem felett, a világegyetem gömbjének közepén ragyogó ibolyáskék pont világít: az orbitális állomás jelzőlézerének fosszilis fénye. Hajtóműveim folyamatosan korrigálták a röppályámat, hogy pontosan ezen iránymutató sugár alatt maradjak, így most az állomás éppen fölöttem van. Ha minden jól megy, akkor az, amit onnan a fekete lyukba ejtenek, az pontosan az általam követett útvonalra esik.

Közeledem a középponthoz, s a testemre ható árapályerők nagysága lassacskán megközelíti a millimé-terenkénti egymilliárd g-t. Ennél sokkal többet még az én elképesztően erős testem sem bír ki, hamarosan apró darabokra szakad. Már csak mikromásodperceim maradtak. Itt az idő.

Maximális teljesítményre kapcsolom a hajtóműveket. Innen nagyon messze és nagyon régen az állomáson dolgozó barátaim egy féregjáratot dobtak az eseményhorizontra. Hajói időzítettek...

És a rég kimúlt világegyetemből megérkezik a féregjárat!

A dolgok még az én nagy sebességű érzékelésem számára is gyorsan történnek. A lézer jelzőfény kialszik, s a féregjárat úgy száguld el körülöttem, mint Isten bosszúja – túl gyorsan ahhoz, hogy reagálni tudjak. Az univerzum szikrákkal teli gömbje kihuny, s a fekete lyuk – valamint a testemet szétfeszítő árapályerő – hirtelen eltűnik. Egy pillanatig látok magam alatt egy fekete korongot, aztán a féregjárat forogni és tekeregni kezd, megnyúlik, majd hangtalanul eltűnik.

Széttépte a fekete lyuk.

Hajóm harangként remeg az árapály-feszültség hirtelen megszűnésétől.

– Megcsináltam! – kurjantom. – Sikerült! Az istenit, sikerült!

Az elméleti szakemberek pontosan ezt jósolták: képes leszek átjutni a féregjáraton, mielőtt azt szétszaggatná a központban lévő szingularitás. A másik lehetőségen – hogy utánam a végtelenül kicsiny és végtelenül nagy erejű szingularitás is áteshet a járaton – csak nevetett mindenki, aki egy kicsit is ért a féregjáratok fizikájához. Ez alkalommal a teoretikusoknak igazuk volt.

De hol vagyok?

Mostanra már gratulációknak kellene áradni felém a rádión keresztül, a barátaim és a technikusok egymást túlkiabálva kellene hogy köszöntsenek és ünnepeljenek.

– Itt a Huis Clos – szólok a mikrofonba. – Megcsináltam. Itt a Huis Clos. Hall valaki?

Elméletileg a Wolf-562-nél kellett volna előbukkannom, de sehol sem látom. Sőt, amit látok, az egyáltalán nem is hasonlít a világegyetemre.

Nincsenek csillagok.

Csillagok helyett az eget vonalak töltik be, sok ezer párhuzamos, fehér fénycsík. Az égbolt leglátványosabb objektuma – nagyjából ott, ahol a Wolf-562 csillagnak kellene lennie – egy izzó vörös henger, mely tökéletesen egyenesen húzódik a végtelenbe mindkét irányban.

Talán egy másik univerzumban kötöttem ki? Lehetséges volna, hogy a fekete lyuk gravitációja elszakította a féregjáratot, teljesen elválasztotta a mi univerzumunktól, aztán ehhez a különös, új világegyetemhez kapcsolta?

Ha így történt, akkor nekem befellegzett. Egyetlen kivezető ajtóm ebből a különös univerzumból, a féregjárat már megsemmisült. Nem mintha segített volna, hiszen ugyanoda vitt volna vissza, ahonnan az imént menekültem el, hogy ott összezúzzon a fekete lyuk szingularitása.

Megtehetném, hogy egyszerűen kikapcsolom az agyamat: így bizonyos értelemben semmit sem veszítenék. Majd kihoznak a felfüggesztett életműködésből, közlik veled, hogy a fekete lyukba merészkedő másolatod nem töltötte fel magát, s az eseményhorizonton való áthaladása után elveszítették vele a kapcsolatot.

A kísérlet kudarcot vallott, de te egy pillanatig sem voltál veszélyben.

Csakhogy bármilyen egyformának tartasz is bennünket, én nem vagyok te. Ónálló egyéniség vagyok. Amikor felélesztenek a várt új emlékek nélkül, én még mindig nem leszek.

Életben akarok maradni, vissza akarok térni!

Fénycső-világegyetem! Ragyogó rácsokból álló ketrec. A fényes vonalak színe nem teljesen egyforma, a paletta a halványvöröstől az ívkisülés kékjéig terjed. Bizonyára hasonlóak a közelemben lévő vörös hengerhez, jövök rá, csak éppen több fényévnyire vannak tőlem. De hogyan lehetnek egy univerzumban a csillagok helyett fénycsíkok?

A kérdés megvizsgálásához meglepően jól fel vagyok szerelve, a rádióhullámoktól a röntgensugarakig mindent képes vagyok észlelni, és a következő kábé ezer évben amúgy sincs más dolgom. Így aztán megvizsgálom az izzó vörös henger színképét.

Nem különösebben bízom abban, hogy bármi is kiderül belőle, de a színkép furcsamód teljesen normálisnak tűnik. Sőt, bármilyen képtelenség is, olyan, mint egy csillag színképe.

A számítógépem a memóriájában tárolt adatok alapján még azt is pontosan meg tudja állapítani, melyik csillagról van szó. A hengerből sugárzó fény színképének jellemzői azonosak a Wolf-562-ével.

Véletlen egybeesés lenne? Kizárt dolog, hogy az égen ragyogó kard színképe a sok milliárd lehetőségből véletlenül egyezzen meg azon csillag spektrumával, amelynek ott kellene lennie. Egyetlen következtetés lehetséges: az a henger a Wolf-562.

Megvizsgálok még néhány színképet – most véletlenül választok ki három fénycsíkot az égről, s azokat a számítógép elemzi. A fényesebbek egyike: a 61 Virginis színképe. Egy haloványabb sáv: pontosan megegyezik a Wolf-1061-gyei. Kékesfehéren ragyogó egyenes: a Vega.

Az égen húzódó vonalak csillagok.

Mit jelenthet ez?

Nem egy másik világegyetemben vagyok, hanem a sajátunkban, csakhogy az valami módon átalakult. Talán a féregjárat és a fekete lyuk ütközése megsemmisítette a világegyetemünket, s a csillagokat végtelen szálakká húzta, mintha csak karamellcukorkák lettek volna? Az lehetetlen. Még ha így is történt volna, a távoli csillagoknak pontokként kellene látszaniuk, hiszen fényük több száz évvel ezelőtt indult el felém.

A világegyetem nem változhatott meg, így tehát a logika szerint én vagyok az, aki megváltozott.

Miután erre rájöttem, az egyetlen lehetséges magyarázat is nyilvánvalóvá válik.

A fekete lyuk eseményhorizontján való áthaladáskor a matematikusok szerint a tér és az idő felcserélődik. Mindeddig azt hittem, hogy ez csak valamiféle matematikai hókuszpókusz, de ha mégis igaz, ha az eseményhorizonton áthaladva valóban átfordultam, és az időt most térbeli irányként érzékelem, a térbeli irányok egyikét pedig időként, akkor ez mindent megmagyarázna. A csillagok a sok milliárd évvel ezelőtti múltból a távoli jövő felé nyújtózkodnak,- mivel az időt térként érzékelem, fénycsíkokat látok. Ha közelebb mennék, és megtalálnám a Wolf-562 sziklás bolygóinak egyikét, az olyan lenne, mint valami fonat a csillag körül – szilárd kőzetből álló spirál. Vajon le tudnék szállni rá? Hogyan boldogulnék egy olyan világon, ahol az, amit időként érzékelek, valójában térbeli irány?

Fizikus személyiségemnek nincs ínyére ez a magyarázat, ám képtelen jobbat találni. Nem kétséges, hogy e bizarr, oldalazó világban fittyet hányok a fizika megmaradási törvényeinek, ám a bennem lakozó fizikus nem tud más hipotézissel előállni, ezért vonakodva bár, de kénytelen egyetérteni: az idő térbe fordult át.

A külső szemlélő számára úgy nézhetek ki, mint egy zsinór, egy hosszú, bütykös kötél, melynek egyik vége a féregjáratnál van, a másik pedig a halálomnál, akárhol legyen is az. De senki sem lehet képes elég gyorsan látni ahhoz, hogy meglásson, hiszen időbeli kiterjedés híján csupán átmeneti jelenség vagyok, mely mindenhol megjelenik, majd ugyanabban a pillanatban el is tűnik. Nincs módom rá, hogy jelezzek, képtelen vagyok kommunikálni...

Vagyis – az idő most térbeli irány a számomra, így a rakétáimat használva könnyedén utazhatok benne. Kereshetek egy bolygót, aztán a felszínnel párhuzamosan haladva...

Nem, mégsem. A bolygó lakói számára így is csak egy pillanatig látható korong lennék, önmagam végtelenül vékony keresztmetszete. Nem tudnék kommunikálni velük.

Viszont ha akarok, utazhatok az időben. Nem tudnám valahogyan ezt felhasználni?

Várjunk csak! Ha a térből átfordultam az időbe, akkor van a térnek egy olyan iránya, amelyben nem utazhatok. Melyik az az irány? Az, amelyik a fekete lyuktól mutatott kifelé.

Érdekes gondolatok, kár, hogy nem sokra megyek velük. A hazatéréshez ismét át kellene fordítanom a teret és az időt. Beleszáguldhatnék a fekete lyukba, így a tér és az idő megint helyet cserélne, de rajtam ez nem segítene: a fekete lyukat elhagyva – ha el tudnám hagyni – semmi sem változna.

Kivéve persze, ha a fekete lyukba éppen egy féregjárat zuhanna befelé, a pusztulás felé ugyanabban a pillanatban, amikor én is ott vagyok. Csak hát az egyetlen féregjárat, amely a fekete lyukba hullott, már rég megsemmisült. Viszont mi lenne, ha előre utaznék az időben? A kutatócsoport előbb vagy utóbb bizonyára beejt egy újabb féregjáratot a fekete lyukba...

Hülye! Hát persze, hogy van megoldás! Az idő most térhez hasonló dimenzió a számomra, tehát mindkét irányban utazhatok benne: előre és visszafelé is. Csak vissza kell utaznom az időben közvetlenül azon pillanat utánra, amikor a féregjárat átesett az eseményhorizonton, s a hajtóműveket maximális teljesítményre kapcsolva át kell száguldanom rajta. Ugyanabban a pillanatban, amikor eredeti énem a szingularitás elől menekülve kiszáguld a féregjáratból, az ellentétes irányban én is áthaladhatok azon, s visszaforgathatom magam a valódi világegyetembe.

A Virgo fekete lyuknál működő állomás negyven fényévnyire van, de nem merem az eredeti féregjáratot használni, hogy odajussak. A téridő ezen változatába átfordult testem hosszú kígyóhoz hasonlíthat, és semmi kedvem kipróbálni, mi történne vele a féregjáraton való áthaladás közben, amíg van más választásom. Egyébként is, ez nem gond a számomra. Noha az üzemanyagom már csak néhány mikromásodpercre elegendő, így is a fénysebesség jelentős hányadára gyorsulhatok, s ha az agyamat lelassítom, úgy fog tűnni a számomra, mintha az egész út csak egy pillanat lett volna.

Egy külső megfigyelő számára pedig szó szerint nem tart semeddig.

 

– Nem – mondja a pszichotechnikus, amikor megkérdezem –, nincs törvény, amely arra kötelezné, hogy feltöltse magát az eredetijébe. Maga szabad emberi lény. Az eredeti semmire sem kényszerítheti.

– Nagyszerű! – felelem. Hamarosan elintézem, hogy készítsenek nekem egy biológiai testet. Nem mintha a mostani nem lenne kiváló, de a társas kapcsolatokban súlyos hátrányt jelent, ha valaki csupán egy milliméter magas.

A visszatérés a valós térbe tökéletesen sikerült. Miután rájöttem, hogyan tájékozódhatok az időbe fordult térben, nem volt különösebben nehéz megtalálni a féregjáratot, és azt a pillanatot, amikor átjutott az eseményhorizonton.

– Nem akarja hozzáférhetővé tenni az élményeit? – kérdezi a technikus. – Azt hiszem, sokan szeretnék látni azt, amit átélt. Elképesztő lehetett.

– Talán – válaszolom óvatosan.

– Ha igen – teszi hozzá a pszichotechnikus –, akkor én is szeretnék kapni egy hozzáférést.

– Majd gondolkozom rajta.

Tehát valódi emberi lény vagyok, független tőled, az eredetimtől.

Nagy éljenzés és ujjongás fogadott, amikor kiléptem a féregjáratból, de senkinek nem volt még csak sejtelme sem róla, milyen furcsa utat tettem meg, amíg el nem meséltem. Azt hiszem, még akkor sem nagyon hittek nekem, de azután a Huis Clos érzékelőinek adatrögzítői és a számítógépes hajónapló megtámad-hatatlan tényekkel támasztották alá szavaimat.

A fizikusok valósággal eksztázisba estek. Uj eszközt kaptak a tér és az idő vizsgálatához! A tér idővé való átforgatásának lehetősége hihetetlen távlatokat nyit meg. Máris újabb expedíciókat terveztek – az egyik például nem kevesebbre vállalkozott, mint a szingularitás elérésére.

Kellően lenyűgözte őket a probléma általam talált megoldása is, noha miután egy órát rágódtak rajta, mind egyetértettek abban, hogy voltaképpen teljesen kézenfekvő volt.

– Nagy mázli – jegyezte meg egyikük –, hogy második alkalommal az ellentétes oldalról haladtál át a féregjáraton.

– Miért? – kérdeztem.

– Ha megint abban az irányban mentél volna, a visszatérés helyett további kilencven fokot fordultál volna.

– És?

– Megfordult volna az idővektor. Antianyaggá váltál volna, és a csillagközi tér anyagával való első találkozáskor: bumm.

– Ó – buggyant ki belőlem. Erre nem is gondoltam. Már nem éreztem magam annyira okosnak.

Most, hogy a küldetést teljesítettem, nincs célom, nincs iránya a létezésemnek. A jövő üres, vár rám a fekete lyuk, amely felé valamennyien tartunk. Persze szerzek egy biológiai testet, aztán nekilátok, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában. Talán, jut eszembe, ez az a feladat, amellyel mindenkinek meg kell birkóznia.

Azután pedig találkozom majd veled. Ha szerencsénk van, még meg is kedvellek.

Még az is lehetséges, hogy ha eléggé megkedvellek, és eléggé megbízom benned, akkor feltöltelek magamba, s ismét egyek leszünk.

 

 

Sóskuthy György fordítása