A HŰTLEN

 

 

Egy férfi toppant be a kocsmaajtón. Cheena még sosem látta. Egy röpke pillanatig azt gondolta, talán egy vendég, de aztán észrevette, hogy csak egy széles bőröv és egy rövidnadrág van rajta. Tehát egyike a felszolgálóknak a spirálfolyosó alján lévő táncklubból.

A harmadik műszak közepén nem volt sok mozgás a bárban. Persze ha egy hajó érkezett volna a kikötőbe, a kocsma zsúfolásig tele lenne lármás matrózokkal, ő pedig a belét is kidolgozná, hogy senki se essen ki emelkedett hangulatából, és tovább költse a zsoldját. Két dokkolás között azonban, amikor a második műszakos kiszolgáló személyzet már végzett műszakzáró italával, és hazament, a hely általában üresen kongott.

Szokatlan volt, hogy a lenti klubok dolgozói esnek be a bárba, ahová ilyen nagy utat kellett megtenni fölfelé. Cheena tudta, hogy valami nem stimmel. Kikapcsolta a zenét úgyse volt, aki hallgassa – és a férfira nézett.

– Ahoj! – A férfi a szokásos hajósköszöntést használta. – Hajótörés! Hajótörés történt! Most halásszák össze a roncsokat! – Ezzel már el is tűnt, az ajtó halk szisszenéssel záródott be mögötte.

Cheena átfurakodott a tömegen, amely a szervizdokkban verődött össze. Itt a gravitáció olyan alacsony volt, hogy inkább lebegtek, mintsem álltak: a tömeg lassan hullámzott fel és le. Cheena észrevette a felszolgálót, aki a hírt hozta, egy csapat pincérlány és – fiú között. Mellettük szerelők, Cauchy-szakértők, navigátorok és egy csapat munkára váró matróz bámészkodtak.

– Hátrébb, álljanak hátrébb! – kiabálta egy biztonsági ember. – Még úgyse lehet látni semmit!

Senki nem mozdult.

– Melyik hajó volt az? – kérdezte valaki. A tömegben néhányan visszhangozták a kérdést. – Melyik hajó? Melyik hajó? – A feszültség tapintható volt.

– Még nem lehet tudni – mondta a biztonsági ember. – Álljanak hátrébb!

– A Hesperia – mondta egy hang a hátuk mögül. Cheena megfordult, a többiek szintén. Egy vontatóhajó pilótája volt, fluoreszkáló sárga pilótaruhájában, hóna alatt a sisakjával. – A hajóroncs a Hesperia.

Egy pillanatig csend volt, majd egy sóhaj hagyta el az emberek ajkát, amit elszórt fecsegés hangjai követtek. Néhányan megkönnyebbültek, mások kíváncsian várták a fejleményeket, voltak, akik döbbenten álltak. A Hesperia, gondolta Cheena. A szó selyemszalagként szálldosta körül, majd körbefonta és elszorította a szívét.

– Most vontatják be a roncsot – mondta a pilóta.

Néhány lány, akit Cheena ismert, több matróz-férjet is tartott. A kockázat csekély volt; a hajók csak évente egyszer-kétszer álltak meg ugyanabban a kikötőben, így a matrózok joggal hihették, hogy Zee vagy Dayl, vagy bárki is volt a feleségük, türelmesen és vágyakozva várt rájuk, csakis rájuk. Ha meg is történt néha az a valószínűtlen esemény, hogy egyszerre érkezett két olyan hajó, amelyeken egy-egy férj volt – nos, némi szerencsével és sütnivalóval, no meg sebtében kitalált kifogások segítségével a két férfi sosem találkozott.

Cheena azonban hitt a hűségben. Számára csak egy férfi létezett: Daryn, a navigátor. Néha azért ő is keresett néhány florint azzal, hogy ivott egy-két sört egy matrózzal, kicsit kacérkodott is vele, ha Dari épp nem volt az állomáson. De hát mi van abban? Végül is ezért fizették a pultoslányokat, az italokat egy automata is felszolgálhatta volna. A szíve azonban csak egy férfihoz tartozhatott, és csak akkor volt boldog, ha tudta: az a férfi csak őt szereti. És Daryn szerette őt. Vagy legalábbis ezt mondta egyszer, még mielőtt összevesztek.

Daryn.

Daryn Bey alacsony volt, fekete hajú és olyan zömök, hogy akár dokkmunkásnak is beillett volna. Bőre sötétbarna volt, mint minden mélyűri matrózé, mert az ultraibolya sugárzás ellen biokémiai festékkel kezelték. A bőrszínt mintegy ellenpontozva, világító fehér tetoválások díszítették teste szinte minden látható négyzetcentiméterét. Amikor a férfi meghódította őt, és elvitte egy nyugodt helyre, ahol közelebbről is szemügyre vehették egymást, Cheena láthatta, hogy a ruha fedte helyeken is tetoválva van, mégpedig nagyon mívesen. Egy élő műalkotás volt, és ő órákig el tudta nézni a képeit.

És Daryn a Hesperian volt.

Az állomás a féreglyukaknak köszönhette létét, melyek minden másnál fontosabbak voltak az univerzumban. Figyelembe véve fontosságukat, talán furcsa is volt, hogy Cheena szinte soha nem ment fel megnézni őket. Zord, sötét hangulatban zárta be a bárt, és indult el fölfelé a spirálfolyosón. Patryos, a Ravasz Tigrishez címzett kocsma tulajdonosa biztosan mérges lesz, mert a hajótörés hírét követő órákban, amikor még senki nem tudott semmit, de mindenki hallott néhány pletykát, az emberek özönlenének a kocsmába, és dőlne a pénz. Hát akkor jöjjön, és szolgálja fel az italokat ő maga, gondolta Cheena. Ő most egy kis magányra vágyott. A gondolattól, hogy el kellene játszania a vidám és pletykás pultosnő szerepét, borsódzott a háta.

Akárhogy is, a matrózok – még a navigátorok is – néha másik hajóra szegődtek útközben. Lehet, hogy Daryn nem volt a Hesperian. Talán nem is annak a roncsait találták meg, hanem egy régen volt baleset maradványait vetették partra a féreglyuk titokzatos időörvényei. Vagy akár lehetett egy, a távoli jövőből származó hajó is, amelyet majd Hesperiának fognak keresztelni, ha egyszer megépül. A relativitás szigorú szabályai szerint a féreglyukak nem csak a tér, hanem az idő szövetét is átlyuggatták. Ahogy Daryn egyszer magyarázta, a navigátor munkájának a fele – a fontosabbik fele – abból állt, hogy megbizonyosodott róla: a megfelelő hol mellett a megfelelő mikorba érkeznek. Ha belekerülnek egy Cauchy-hurokba, az egész hajó darabokra szakadhat, ezért a navigátornak pontos számításokat kellett végeznie, hogy megbizonyosodjon: nem kerülhetnek a saját múltjukba, csak ha biztonságos távolságban, jó pár fényévvel arrébb bukkannak fel. Egy hajó súrolhatja, de soha nem keresztezheti saját Cauchy-horizontját.

Cheena a központi kilátóterem felé indult, fel a spirálfolyosón. A terem egyik falán hatalmas, öt méter átmérőjű, kör alakú ablak volt, melyen át ki lehetett nézni a semmibe – és a féreglyukra. Belépett, de aztán rögtön vissza is hőkölt, mert az általában üres kilátóban most nyüzsögtek a bámészkodók. Hát persze, gondolta Cheena. Egy katasztrófa szemtanúi lehetnek.

Cheena nem akart ott maradni. Ahogy töprengett, hogy mitévő legyen, egyszer csak, akár egy lebegő roncsdarab, beúszott agyába egy gondolat. Egyszer Daryn elvitte őt egy másik kilátóba, amely egy szervizdokkban volt. Az persze kívül esett a nyilvános zónán, de Cheena születése óta az állomáson lakott, és tudta, hogy ha magabiztosan mozog, mintha oda tartozna, és pont egy belépésre jogosult munkással együtt érkezik az ajtókhoz, akkor senki nem vonja kérdőre. Tehát lement a hangárba, amit teljesen üresen talált. Itt nem volt gravitáció, szabadon lebegett, és próbálta kitisztítani a gondolatait.

Az állomás lassan keringett a Dorado nevű féreglyuk körül, amely a legnagyobb volt a három közül. A csillagközi űrben lebegett, messze minden csillagtól, de a fény itt nem sokat számított: nem volt sok látnivaló.

Az ezer kilométer átmérőjű Dorado csak akkor vált láthatóvá, ha az ember hozzászokott az űr látványához, és észrevette, hogy a csillagok máshogy látszanak, ha a féreglyukon keresztül nézik őket. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, tucatnyi apró fénypontot vett észre a féreglyuk körül; automata irányfényeket, amelyekhez a csillaghajók hozzá tudták igazítani a lyukon át vezető pályájukat. Észrevett néhány hajót is: kis, egyszemélyes szervizkapszulákat, amelyek alig voltak nagyobbak egy koporsónál. Acélkarjaikkal módszeresen szedték össze a roncsdarabokat.

Cheena kiürítette elméjét. Nem akart a roncsokra gondolni; arra, hogy mit jelentenek. A féreglyukba bámult, és az jutott eszébe, hogy a tízezer fényév hosszú járat másik oldalán lévő csillagok a galaxis túlsó végében vannak; felfoghatatlanul messze, mégis csak egy ugrásnyira.

Cheena sosem volt még egyiknél sem. Az állomáson született, és azon is fog meghalni. A hajósoknak a csillagutazás volt az életük, imádtak átzuhanni a féreglyuk szakadozott időalagútján. A gondolat félelemmel töltötte el Cheenát. Ő soha nem akart máshol lenni.

Egyszer el is mondta ezt Darynnak. Ha igazán szereti, miért nem marad vele, miért ne építhetnének fel egy közös életet az állomáson? Ő csak nevetett – szelíden, kedvesen, amit Cheena szeretett – de mégiscsak nevetett.

– Nem lehet, gyönyörűm. A csillagok a részemmé váltak, tudod? Ha túl sokáig maradok a kikötőben, szólongatni kezdenek, és ha ilyenkor nem találnék egy hajót, megőrülnék. – Gyengéden megcsókolta. – De tudod, hogy mindig visszajövök hozzád.

Cheena bólintott, beletörődve, de nem elégedetten – mindig is tudta, hogy ez a legtöbb, amit remélhet.

A Hesperia, gondolta. Daryn a Hesperian volt. Tudta, hogy soha, senkitől sem fogja hallani még egyszer ezt a nevet, mert élt egy babona a hajósok és a kikötői munkások között, hogy soha nem mondják ki a szerencsétlenül járt hajó nevét. Ettől kezdve csak úgy emlegetik majd, hogy „a hajó”, vagy „az a hajó, tudod melyik”. És mindenki tudni fogja.

Csak lebegett, meredt a semmibe, talán órákig. A szervizkapszulák már visszatérőben voltak, acélkarjaikban roncsdarabokkal, és a roncsok között az első halottakkal.

A kikötői személyzetnek megvoltak a maga legendái. Néhány talán még igaz is volt. Az egyik szerint egyszer egy ősrégi építésű hajó érkezett a Pskov állomáshoz. A Pskov a Viadei féreglyuk körül keringett, két ugrásra Cheena otthonától. Ő maga sosem fordult meg rajta, de az onnan származó pletykák az összes állomást bejárták. A kikötői személyzet még az űrben azonosította a hajót: a Tsander volt, amely háromszázhetven évvel azelőtt lépett be a Viadei féreglyukba, miközben nem messze a valaha észlelt egyik leghatalmasabb napkitörést regisztrálták. A hajó nyomtalanul eltűnt.

Amikor a Tsander kibukott a járatból, érzékelői teljesen vakok voltak: kiégette őket a napkitörés. A Pskov állomás vontatói befogták a hajót, és bevontatták a dokkba.

Miután a legénységet kiszabadították, a hajósok régies, alig érthető akcentussal köszönték meg a segítséget. Már az is csoda volt, hogy a hajó egyáltalán előbukkant: megbízhatatlan, rég elavult navigációs rendszerei mind működésképtelenné váltak.

A Tsander legénysége elképedt az állomás méretein és a rajta található sokfajta szórakozási lehetőségen, s hitetlenkedve hallgatták, hogy az ő idejük óta mennyit fejlődött a féreglyukakra épülő közlekedési hálózat. A bárokban egy elfeledett kultúra archaikus érméivel akartak fizetni, amelyek már csak különlegességük miatt értek valamennyit.

Egyhetes javítás után a Tsander elhagyta az állomást, hogy a féreglyukon keresztül visszatérjen saját idejébe. A matrózok már alig várták, hogy elmesélhessék ezt a történetet, melyért cserébe ingyen italokat kaphatnak minden kocsmában.

Senki nem mondta meg nekik, hogy a régi nyilvántartásokban dokumentálva van a féreglyukakon történt összes átkelés, és ezek a nyilvántartások, amelyeket gondosan vezettek forradalmakon, katasztrófákon és válságokon keresztül, nem szóltak arról, hogy a Tsander valaha is felbukkant volna a múltban.

Talán ők is tudták. Hajósok voltak, a Tsander legénysége: a különös ruháik és furcsa beszédük ellenére is ugyanolyan hajósok, mint a többi.

A szervizdokkban Cheena reszketve figyelte a roncseltakarítást. Soha nem lett volna szabad elengednie őt. Ragaszkodnia kellett volna hozzá, ahelyett, hogy ellöki magától. A tömeg megnőtt, és Cheenát nekitolták egy szőrmealsós, bőrköpenyes férfinak.

– Bocsánat – mondta, és észrevette hogy az a pincérfiú volt a lenti táncklubból, aki a hírt hozta. Ösztönösen megérintette a karját.

– Cheena vagyok – mondta. Az visszanézett rá, meglepetten, hogy megszólították.

– Tayo – válaszolt. – Te vagy a pultoslány a Ravasz Tigrisből, ugye? Láttalak a közelben. Szaporán lélegzett, és a szemhéja remegett, ahogy a könnyeivel küzdött.

– Volt valakid azon a hajón? – kérdezte a nő.

– Nem tudom. – A fiú megremegett. – Remélem... remélem nem. Egy navigátor.

Hirtelen Cheena ösztönösen arra gondolt, hogy az a navigátor Daryn volt, hogy a férfi két szeretőt tartott a kikötőben. De aztán a fiú folytatta.

– A Singapore fedélzetén hajózott be. – És Cheena rájött, hogy az mégsem lehetett Daryn.

Megkönnyebbülés hulláma futott át rajta, bár tudta: bolondság volt azt feltételezni, hogy Darynnak két szeretője is volt az állomáson. Hogyan lett volna ideje mindkettővel foglalkozni?

– De te is tudod, milyenek a hajósok – folyatatta a fiú. – Azt mondta, a következő hajóval visszajön hozzám, és ha az épp a Hes... ha az épp ez a hajó volt...

Cheena átkarolta Tayót.

– Biztos, hogy jól van. Nem ezen a hajón volt, biztos.

Tayo az ajkába harapott, de kicsit felvidult.

– Biztos vagy benne?

Cheena sokatmondóan bólintott, bár fogalma sem volt róla.

– Persze.

Amikor egy hajóval katasztrófa történik, a roncsok keresztülsodródnak téren és időn egyaránt. Cheena még azt sem tudta, mikor történt a katasztrófa, talán évekkel, vagy akár évszázadokkal a jövőben. Ebbe a gondolatba kapaszkodott.

Egy másik hajó érkezett, nem a Dórádon, hanem a Camino Estrellán keresztül. Ez a három közül a legkisebb féreglyuk volt, és az Orion csillagkép egy régóta feltérképezett, bolygókban gazdag szegmensébe vezetett. Három napra kötött ki, hogy a legénység kipihenhesse magát, majd a terv szerint továbbindult a Dórádon keresztül a galaxis túlsó végébe.

Cheenának nem volt más választása, mint visszamenni a bárba, és felkészülni a hajósok érkezésére. Amikor hajó érkezett, Patryos nem tudta nélkülözni őt, munkanélkülieknek pedig nem volt helyük az állomáson. De amikor lejárt a műszakja, már rohant is a szervizdokkba, és szótlanul várta, hogy nyilvánosságra hozzák a halottak listáját.

Semmi.

Tayo, a fiú a lenti bárból a következő műszak elején ugrott be, és elmondta neki a legújabb pletykákat a roncsok átvizsgálásáról. A karbantartók befejezték a darabok összegyűjtését, és elég információt gyűjtöttek ahhoz, hogy a hajótörés dátumát megállapítsák. A mi időnkhöz közel történt, mondta Tayo és Cheena szíve összeszorult.

– A múltban vagy a jövőben? – kérdezte.

– Kétszáz órányira visszafelé az általános időtől – válaszolt a fiú. – Legalábbis ezt mondták.

Tehát nyolcnapnyira. Gyors fejszámolást végzett. Most, a Dórádon keresztül az állomás ötvenkét nappal a Viadei mögött volt a múltban, a Viadei pedig negyven nappal volt előbbre az általános időnél. Tehát, ha a két féreglyuk nem sodródott el egymástól az időben, és ha a Hesperia a legrövidebb utat választotta, s nem ment bele néhány időhurokba, akkor a roncs hat nappal az állomás jövőjéből érkezett.

Az állomáson mindenki ugyanerre a következtetésre fog jutni, gondolta.

– Mi hír a te ismerősödről? – kérdezte Cheena, de Tayo arcának ragyogásából már tudta is a választ.

– A Dórádon át futott ki.

Tehát majdnem biztos, hogy jól van, gondolta Cheena. Hacsak nem ment vissza nagyon az időben. A Dorado ötvenkét nappal előre a jövőben nyílik meg. Nem lehetetlen, ha nagy kerülővel jöttek, de elég valószínűtlen ahhoz, hogy Tayo megnyugodjon egy kissé. Cheena nem reménykedhetett ilyesmiben: tudta, hogy Dari a katasztrófát szenvedett hajón volt.

– Hát, gondoltam kíváncsi vagy a hírekre – mondta Tayo. – Ne haragudj, de vissza kell mennem. Egy órán belül megérkeznek a matrózok, és a főnök hiányolni fog.

Cheena bólintott.

– Táncoltasd meg őket! – kacsintott a fiúra.

– Te jól vagy? – kérdezte az.

– Persze – mosolygott Cheena. – Megvagyok.

Visszament kitakarítani a kocsmát, vissza, gyűlölni magát. Kirúgta Darynt, nőfaló szemétnek nevezte, és ami a legrosszabb: azt mondta, hogy nem szereti. Daryn tiltakozott, megpróbálta megnyugtatni őt, csak egyet nem mondott: hogy ami Cheena tudomására jutott, az hazugság.

Egy ismeretlen matróz a kocsmában egyszer azt kívánta, bárcsak őt is annyira szeretnék a nők, mint Darynt.

– Kicsodát? – kérdezte Cheena, bár a szíve mélyén már tudta.

– Hát Daryn Beyt – mondta a matróz. – Annak a szerencsés flótásnak minden kikötőben van egy nője!

– Bocsásson meg – ugrott föl Cheena. – Rögtön visszajövök. – Felvett egy kissé visszafogottabb ruhát, és felment a spirálfolyosón a tiszti szállások melletti bárba, ahová Daryn nem nagyon járt.

– Daryn Beyt keresem – mondta egy férfinak a bárban. – Egy üzenetet hoztam neki a Pskov állomásról, a feleségétől. Ismeri valaki?

– Üzenetet Karinától? – kérdezte az egyik tiszt. – Két nappal ezelőtt találkoztak, miért üzenne neki?

– Ej, ez a Daryn – csóválta a fejét egy másik. – Vajon hogy tartja számon mindet?

Cheena ezután már nem hallott semmit. Visszament a szállásukra, és hisztérikus kacajjal dobálta ki Daryn ruháit az ajtón; a könyveit, iratait és szimulációs lemezeit pedig leszórta az alsóbb szintekre. Aztán bereteszelte az ajtót, s meg sem hallotta Daryn dörömbölését és magyarázkodását. Később hallotta, hogy a férfi elment a Hesperiával, és ő boldog volt, hogy eltűnt az életéből.

Még mindig a kocsmát takarította, amikor Patryos, a tulajdonos lépett be.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi. Ugyanezt kérdezte Tayo is. Cheena szótlanul bólintott.

– Most hallottam, hogy kiírták a halottak listáját – mondta Patryos. – Fönn, a dokkoknál.

Cheena kissé feléje fordította a fejét, csak hogy jelezze, figyel.

– Fel akarsz menni? A matrózok érkezése utáni órában még mindig elég kevesen lesznek. Ha akarod, beugrom helyetted.

A nő nem nézett fel, csak megrázta a fejét.

– Menj! – mondta a férfi, Cheena pedig meglepetten pillantott fel. – Ebben az állapotban nem érsz semmit, és nem is fogsz, amíg nem tudsz biztosat. Akár jót, akár rosszat.

Patryos lehalkította a hangját, és nyugodtabban folytatta:

– Akárhogy is, jobb megtudni az ilyet. Higgy nekem! Menj!

Cheena bólintott, a bárpultra dobta a törlőruhát, és elindult.

Tudta, hová kell mennie a szervizrészlegben, ahogy mindenki, bár eddig soha nem volt oka odamenni. Az ajtó mögött egy íróasztal volt, az asztal mögött pedig még egy ajtó. Az asztalnál egy hivatalnok ült. Cheena odalépett hozzá, és halkan megszólalt.

– Daryn Bey.

A férfi felpillantott.

– Hozzátartozó?

– A felesége vagyok. – A házasság volt az egyetlen kapcsolat, amelyet hivatalosan is elismertek az állomáson. A hivatalnok belenézett a papírjaiba, majd megszólalt.

– Fogadja részvétemet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Akarja látni őt?

Cheena bólintott, a férfi pedig a mögötte lévő ajtó felé mutatott.

A szobában hideg volt. A halál hidege, gondolta Cheena. Egyedül volt a szobában, és nem tudta, mit tegyen. Egy karbantartó lépett be egy másik ajtón, és intett, hogy kövesse. Ilyen közel a forgási tengelyhez a gravitáció csekély volt, így a férfi kísértetiesen lebegett. Cheena utánaúszott, alig érintve a padlót. Nem volt hozzászokva az alacsony gravitációhoz.

A férfi egy pilótaszék maradványai mellett állt meg. Nem, Daryn nem pilóta volt, akkor ez valaki más, gondolta Cheena. De aztán a karbantartó visszahúzódott, és Cheena meglátta őt.

A vákuum hatása elváltoztatta a külsejét. Úgy nézett ki, mintha egy csapat vandál esett volna neki vascsövekkel. A szeme csukva volt. Tetoválásai még mindig fénylettek, talán ez volt a legrosszabb. A tetoválások még éltek, Daryn már halott volt.

Kinyújtotta a karját, és ujjbeggyel könnyedén végigsimított Daryn arcán. Hirtelen megmagyarázhatatlan dühöt érzett iránta. Meg akarta mondani neki, hogy milyen meggondolatlan volt, milyen önző és idióta és, és... de ő nem figyelt. Sohasem figyelt rá.

A harag segített visszatartania a könnyeit.

Mire visszatért a Ravasz Tigrisbe, matrózok csoportjai járkáltak fel-alá a spirálfolyosókon, beszélgetve, nótázva. Betértek egy-egy kocsmába, ha az elég barátságosnak tűnt, aztán továbbálltak. Cheena elment egy ketrecbe zárt vadászgörényeket cipelő csoport mellett, amely felfelé vonult a folyosón. A vékony, kígyóként tekergő vadászgörények már alig várták, hogy a kikötött hajón levadászhassák a potyautas patkányokat.

Cheena felváltotta Patryost a kocsmában és – még mindig kábultan – felszolgálta az italokat. Most képtelen volt frappáns válaszokkal visszavágni a matrózok élcelődésére és ártalmatlan évődéseire. Nagy részük tudta, hogy neki is hajós a férje, de azt persze nem sejthették, hogy a szerencsétlenül járt hajón volt.

Valójában az újonnan érkezett matrózok közül senki sem hallhatott még a szerencsétlenségről, hacsak nem egy jövőn keresztül vezető útvonalon jöttek. Mivel ők a múltból érkeztek, a hajótörés az ő jövőjükben történt, és az állomáson dolgozók sohasem árulták volna el nekik, hiszen az, katasztrófát okozhatott volna. A múlt és a jövő effajta találkozása összekuszálhatta volna az idő szálait, és bezárhatta volna a féreglyukat. Némi információ persze mindig átszivárgott a jövőből a múltba, de a történelemnek mindig konzisztensnek kellett maradnia. Ha túl sok információ szivárogna ki, akkor a lyukak bejárata egyszerűen becsapódna.

Az állomás a Dorado féreglyuk szája körül keringett, fényévekre minden csillagtól. Ha az őket a civilizációval összekötő alagút bezáródik, több ezer évig kellene utazniuk hagyományos, fény alatti sebességgel, hogy lakott bolygóra érjenek. Az állomás személyzetét nem kellett emlékeztetni a jövő és múlt találkozásának következményeire; a jövő eltitkolása olyan természetes volt számukra, mint az oxigéngyártás.

Lassan a tréfálkozás és a matrózok kiszolgálásának rutinja jobb hangulatra derítette Cheenát. Az egyik férfi meghívta egy italra; ő elfogadta, és elgondolkozva megiszogatta. A búskomorság nem sokáig volt tartható, amikor a matrózok így szórták a pénzüket és döntötték magukba az italt. Végül is, Cheena szakított Darynnal: már nem tartozott hozzá. Bármikor válogathatott a tucatnyi lelkes jelentkező közül. Még az a matróz is megfelelőnek tűnt, aki az előbb az italt fizette neki, ha valóban olyan kedves volt, mint amilyennek látszott.

Aztán a kocsmában különösen megnőtt az élet, tucatnyi matróz akart egyszerre inni, további fél tucat ennél többet is akart, ketten pedig egy nótába kezdtek, amelyet Cheena még sosem hallott: egy navigátorról szólt, aki egeret tartott a nadrágjában. Az egyik matróz énekelte a navigátor szólamát, a másik, nagydarab fickó pedig az egér dalát cincogta éles fejhangon.

Cheena csak nevetett és felszolgált, így nem is volt meglepő, hogy nem látta őt bejönni. A férfi csendesen érkezett, leült egy félreeső helyre, és várta, hogy Cheena odalépjen hozzá.

Daryn.

Cheena annyira megdöbbent, hogy kis híján leejtette a felszolgálandó söröskorsókat, így is épphogy csak sikerült őket megtartania, jó nagy adagot a padlóra és két matrózra löttyintve. Az, amelyiket telibe találta, felugrott, és csak bámulta lelocsolt egyenruháját. A másik fölnevetett:

– Na, fiam, felvetted keresztségedet a sörben, és még mindig fiatal az este, én mondom.

Egy pillanat múlva már a leöntött matróz is nevetett:

– Jó ómen, nem gondolod?

– Bocsánat, fiúk – mondta Cheena, és hozott nekik két teli korsó sört. Azok fizetni akartak, de ő elhárította. – Az előbbi rajtatok kötött ki, úgyhogy erre a ház vendégei vagytok. – Azok harsányan nevetve köszönték meg. Cheena mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen Daryn felé.

 

Daryn.

A férfi a kocsma végében ült, a sörét iszogatva, amit a másik pultoslány vitt neki. Nem intett felé, de önelégült arckifejezéséből látszott: biztos benne, hogy Cheena előbb-utóbb odamegy hozzá. Mondott valamit, amin a másik pultoslány kuncogott; Cheena kíváncsi volt, mi lehetett az. Még kiszolgált néhány matrózt, aztán tétován odalépett a férfihoz.

– Hát te még élsz? – suttogta.

– Hisz itt vagyok, nem? Daryn Bey, személyesen – nevetett harsányan a férfi. – Meglepődtél, mi?

– Hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy... azon a hajón vagy.

– A Hesperian? Ja, igen. De a Tarrytown kikötőben a Lictor mellett horgonyoztunk le, ami épp híján volt egy navigátornak, és a Hesperiáról elengedtek, és tudtam, hogy a Lictor visszafelé jön, és így találkozhatunk, és... – széttárta a karját. – Nem maradhatok.

– Nem maradhatsz – visszhangozta Cheena.

– Nem, tovább kell mennem a Lictorral, hogy utolérjem a Hesperiát a Dulcinea állomáson. – Cheena csak álldogált mellette, és értetlenül bámulta. A férfi ránézett. – Látni akartalak.

– Látni akartál – mondta Cheena lassan, külön értelmezve minden szót.

– El kell mondanom valamit – folytatta a férfi. – Tudnod kell, hogy te vagy számomra az egyetlen.

Olyan jól hazudsz, gondolta a lány, hogyan is bízhatnék benned? De a mosolya oly sok szép emléket ébresztett az együtt töltött időről. Hirtelen elszomorodott.

– Az egyetlen – ismételte Cheena. Még mindig képtelen volt bármi mást mondani.

– Ugye már nem haragszol? – kérdezte a férfi. – Kérlek, mondd, hogy már nem haragszol! Tudod, hogy mindig te voltál az egyetlenem.

Eljött a reggel. Cheena felkönyökölt az ágyban, és ránézett Darynra. A férfi tetoválásainak fénye puha, tarka mintákat vetett a falra.

Daryn felébredt, és visszanézett rá. Szélesen elmosolyodott, szeme még mindig fátyolos volt az alvástól. Előrehajolt, hogy megcsókolja.

– Mostantól nem lesz senki más az életemben – mondta a férfi. – Ígérem.

A lány lehunyta a szemét, megcsókolta őt, és tudta, hogy ez az utolsó csók, amit váltanak.

– Tudom, hogy így lesz – mondta.

 

 

Hidy Mátyásfordítása