4. A TŰZHÁNYÓ

 

 

Carlo lezárta számítógépét, és Layrhez fordult.

– Még mindig nem sikerült senkit se találnod, aki képes a Föld elemi potenciálját kezelni? – kérdezte Layr anélkül; hogy a számítógépe billentyűiről felnézett volna.

– Nem – felelte fáradtan Carlo. – Az adatbank mindössze hét embert jelez az egész világon, aki erre képes. Egyikük történetesen éppen itt van az űrkikötőben.

– Itt? Kicsoda? Az űrkikötőben? Hol?

– A jelzés szerint az űrkikötő Hiltonjában lakik. Egy bizonyos Susan Robinette. Egy órája próbálok érintkezésbe lépni vele, az ön nevében, de hiába. Csak egy üzenetet kaptam vissza a számítógépből. E pillanatban éppen útban van a Vezúv felé...

– A Vezúv felé? Akkor ő már tisztában van, mi a probléma.

– Hacsak nem turistáskodni ment oda.

– Kinézett már az ablakon? Józan ésszel ma senki se indul el a Vezúvra. Inkább abban bízzunk, hogy meg fogja akadályozni a kitörést. Mi ezzel nem foglalkozhatunk. Inkább foglalkozzunk az antianyaggal.

– Ha a nő le tudja állítani a tűzhányót, nem kell törődnünk az antianyagunkkal.

– De hátha nem tudja? Állandóan figyelem az elemi erők energiakijelzéseit. Óriási számok. Hihetetlenül erősek. Ebben a fázisban nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik-e mód arra, hogy megállítható legyen.

– És mit tehetünk mi az antianyaggal? Invertálhatjuk?

– Bárcsak olyan könnyű lenne...

– Miért? Egyszerű mágia. A létező lehető legegyszerűbb. Az antianyagot anyaggá visszafordítani legalább olyan egyszerű kell, hogy legyen, mint egy bal cipőt jobbá alakítani.

– Ó, elég egyszerű mágia, az igaz, de két okból nem tudjuk alkalmazni. Hallott már az ENSZ-bizottságról, amelyet a thaumaturgia békés felhasználására hoztak létre? Ők egy védőhálót vontak az egész Föld köré, amivel megakadályozzák az anyag/antianyag inverziós varázslatok működését. El tudja képzelni, mi történnék, ha holmi obskúrus thaumaturgok elhatároznák, hogy csak éppen szórakozásból készítenek egy kis antianyagot?

– El tudom képzelni. De nem tudnánk ezt valahogy megkerülni?

– Valószínűleg meg tudnánk. Azok nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják megfékezni az amatőröket, a hivatásosakat nem tudják leállítani. Időbe kerülne, de megtehetnénk.

– A másik probléma, hogy az antianyagunk invertálásához először le kellene építenünk a saját védelmi rendszerünket...

– Ó! – mondta Carlo. – Hát persze. Ha pedig ezt megtesszük, megtettük az első lépést a felé a katasztrófa felé, amit éppen el akartunk kerülni. – Elgondolkodott. – Mi lenne, ha egy pentagramot szerkesztenénk az egész energiaszabályozó körül? Azon belül aztán mindent invertálnánk, az épületet, a levegőt, a számítógépeket, még magunkat is? Mindezt ellenanyaggá alakítanánk, mindent, kivéve az antianyagot, amely magában is védve van, és így változatlanul megmarad. Ha mi magunk antianyag lettünk, minden károsodás nélkül felbonthatjuk a belső védőburát. És akkor végrehajthatunk egy újabb inváziót, és biztonságban lennénk.

Carlo mosolyogva nézett Layrre.

– Ügyes – mondta Layr. – Csak egy probléma van. Mi történik, ha a tűzhányó éppen akkor tör ki, amikor még csak félig vagyunk készen?

– Aha! – mondta Carlo elgondolkodva. – Akkor a katasztrófa milliószorosára növekedne.

– Pontosan. A Föld úgy hasadna ketté, mint egy kagyló héja. Igen. Ez jó módszer lenne, Carlo, de még gondolni se merünk arra, hogy megpróbáljuk alkalmazni. – Kibámult a messzeségbe. – És mégis, az ötlet alapjában jó. Ha ezt túléljük, nem lesz nehéz felállítanunk egyfajta automatikus mágiát, amely baj esetén invertálja az antianyagót. Valami ilyesmit kellett volna megcsinálnunk mindjárt kezdetben.Felnézett Carlóra. – Akárhogyan is, előbb túl kell éljük ezt.

– Van valami javaslata?

– Van – felelte mosolyogva Layr. – Mi egy űrkikötő vagyunk, igaz? Tegyük azt, amit egy űrkikötő tesz. Azt javas lom, egyszerűen repítsük egyenesen az űrbe azt az ördögfiókát, pentagramostul, mindenestül.

– Hát persze! Miért ne? – Carlo visszamosolygott rá. – Mindenesetre ez alaposan fejre állítja majd az űrkikötőt! A pentagramokat érintetlenül kell hagynunk, ami azt jelenti, hogy ki kell lőnünk vele az energiakontrollnak körülbelül a felét.

– Ez igaz. És még nagyobb zűr keletkezik majd, amikor elindul.

  

A szuborbitális űrhajó éppen hogy belépett Itália felett az atmoszférába, amikor Ramsey felfigyelt a pilóta bejelentésére. A nápolyi kikötő minden érkező járat elől zárva, azaz senki sem hagyhatja el az űrhajót. Amennyi kimenő utast az űrhajó fel tud venni, azonnal felveszi, és nyomban indítják tovább. Nápolyt kiürítik. Ramsey halkan átkozódott magában.

Ahogy földet értek, az ablakokon keresztül látta, hogy a nápolyiak komolyan veszik a dolgot. Egy kötélbarikád mögött hatalmas tömeg nyüzsgött, mindenki a sorára várt, hogy felszállhasson egy szuborbitális szállítóeszközre, bármelyikre, csak kikerüljön a városból... és messze a tűzhányótól. Néhány rendőr kábítóbotokkal őrködött, hogy a kiürítés rendben folyjon.

Ramsey felkelt, és egykedvűen végigsétált az ülések között. Az egyik utas felnézett rá.

– Csak éppen a lábamat nyújtóztatom – jegyezte meg, mintegy mellékesen. – Úgy látszik, nem fogunk tudni kiszállni... – Megállt a VÉSZKIJÁRAT feliratú tábla előtt.

Körülnézett. Senki sem figyelt rá különösképpen.

FORDÍTSA EL A GOMBOT.

TÁVOLÍTSON EL MINDEN ÉLES TÁRGYAT A ZSEBÉBŐL, MIELŐTT A CSÚSZDÁN LECSÚSZIK.

Ramsey kinyúlt, elfordította a fogantyút, egyetlen gyors mozdulattal megrántotta. A vészkijárat kinyílt, és a mentőcsúszda egy pukkanással felfújódott. Mielőtt a meglepett utasok közül bárki bármit tehetett volna, Ramsey felkapta a Kirschmeyertől kapott aktatáskát, és fejjel lefelé lecsúszott a csúszdán.

Már majdnem földet ért, amikor az egyik őr észrevette.

– Hé! Non autorizato... – Ramsey befurakodott a tömegbe, az aktatáskát keményen a gyomrának szorította, és lehajtotta fejét hogy a magassága és világos arcszíne el ne árulja. Az őr utánabámult, de egyik társa megfogta a karját, és pergő olasz nyelven mondott neki valamit, mire az felelt ugyan, de aztán csak a vállát vonogatta. Végül is ők a kiürítés rendjét próbálják biztosítani, nem az a feladatuk, hogy megakadályozzák, ha valaki be akar jutni a városba. Ha egy őrült amerikai önként besétál a katasztrófaövezetbe, mi köze hozzá?

Ramsey, mihelyt kiért a reptér épületéből, nyomban rájött, hogy három problémával áll szemben: nem tud olaszul, továbbá, még ha tudna is, nincs az a pénz, amiért bárki hajlandó lenne elvinni bárhová a Vezúv közelébe, és végül egyébként sincsen semmi pénze.

Kirschmeyernék gondolnia kellett volna ezekre a dolgokra, mielőtt útnak indítja, gondolta. Átkozott, gyáva bolond. Legalább arra gondolt volna, hogy valaki tudjon a jöveteléről.

Az épület bejáratához sétált. Az űrkikötőből kifelé vezető úton egy lélek sem járt, de a bejárat zsúfolt volt. Végig a járdák mellett ezrével álltak az elhagyott autók. A sor benyúlt a térig. Ramsey elvigyorodott. Régen volt, nagyon régen, hőskorában... de úgy gondolta, talán még nem felejtette el, hogyan kell néhány dróttal egy autót beindítani.

 

A tűzhányót megtalálni nem volt nehéz. Alulról kísérteties vörös fénnyel megvilágított, hatalmas, fekete füstfelhő gomolygott felfelé az esti égboltra, mint egy óriási oszlop.

Tíz mérfölddel arrébb egy úttorlasz útját állta. Valami sietve összeeszkábált fészerből egy rendőr bújt elő, olaszul kiáltott valamit, alaposan szemügyre vette Ramseyt, aztán angolra fordította a szót: nincs átjárás. Az út zárva. Menjen vissza.

– Át kell jutnom! – kiáltotta vissza Ramsey. – Sürgős!

– Út zárva – ismételte a rendőr. – Veszélyes. Nincs átjárás.

Visszamehet addig, ahol már a rendőr nem látja, gondolta Ramsey, aztán megpróbált a mezőkön átvágni., – Ramsey! Ramsey, maga az?

– Williamson doktornő! Mi a csodát keres maga itt?

– Nincs idő magyarázkodni. Hol van Hans?

– Nincs itt. Engem küldött valami anyaggal. – Feltartotta Kirschmeyer professzor aktatáskáját.

– Nagyszerű! Susan mondta, hogy hírt fog adni magáról!

– Susan? – kiáltott fel Ramsey. – Hol van? Williamson doktornő a hegy felé mutatott. Alig volt valami látható belőle a hamu- és füstfelhőben.

– Ott. Látja azt a kiszögellést, pontosan az alatt a kinyúló szikla alatt? Ott balra!

– Ó, istenek! – kiáltotta Ramsey. – Hogy maradhat meg élve odafönt?

– Természetesen védve van.

– Helyes – bólintott Ramsey. – Rá tudná venni ezeket itt, hogy odaengedjenek hozzá?

Miss Williamson odafordult a rendőrhöz, és mondott neki valamit olaszul. A rendőr elment, és hamarosan egy másik rendőr társaságában tért vissza. Williamson doktornő azzal is beszélt, mire az felemelte a sorompót, és intett Ramseynek, hogy átmehet.

– Jó lesz, ha siet – szólt utána a professzornő. – És jó szerencsét.

Az út a tűzhányón felfelé olyan volt, mintha a poklon hajtana keresztül. Az összeégett fák girbegurba törzsükkel úgy meredtek ki a hamufelhőből, mint kárhozott lelkek. Vörösen izzó kődarabok vágtattak fel az égre és csapódtak le körülötte a földre. Olyan gyorsan hajtott, amennyire a furcsa, szürkéspiszkos félhomályban mert. Egy repülő szikladarab leszakította a motorháztetőt. Közvetlenül utána a következő belevágott a szélvédőjébe. A repedésen át kénes bűz áradt be a kocsiba.

Valahol előtte egy viszonylag nyugodt, foltnyi terület. A vihar középpontja? A szeme szúrt, de elindult feléje. Ahogy a közelébe ért, meglátta, mi az: egy pentagram. Susan állt a közepén, és varázslatot űzött. Ramsey a pentagram közelében felfedezte egy összevissza tört drága sportkocsi romjait. Saját lopott kocsijával odaállt a roncs mellé, aztán az aktatáskát markolva átrohant a hamuesőn, és behúzódott a pentagram védelmébe.

– Susan!

– Ramsey! Sikerült! – Susan Ramsey karjaiba vetette magát, és megcsókolta. – Ó, Ramsey! Ő nem jött el?

– Nem.

– Nem? Nem? Miért nem?

Ramsey furcsán vonakodva elmondta neki, hogy Kirschmeyer begyulladt, és inkább elindult a földgömbnek pontosan az ellentétes pontjára.

– Nos hát...

– Micsoda?

– Mikor otthagytam, éppen Új-Zélandba indult – mondta Ramsey.

– Új-Zélandba? Miért... Ó! Értem. Szóval úgy gondolja, nem tudom megcsinálni, mi? Azt hiszi, nem tudom eléggé lecsillapítani a kitörést. Merde! Bárcsak itt lenne! Biztos, hogy hasznát venném, amilyen gyakorlata van. •

– Azt mondta, te mindent tudsz, amit ő tud.

– Hülyeség. Fene jó vagyok, de ő még jobb. Nos, ezek szerint azzal kell boldogulnom, amivel tudok. Szóval, mennyi időnk van?

– Micsoda? Ó, az adatok. – Ramsey kinyitotta az aktatáskát. Egy rakás mágikus berendezés alatt talált két mikrodiszket. Susan elővette őket, és beledugta hordozható számítógépébe. És várta a kijelzést.

– Nincs sok időnk, igaz? Legokosabb, ha máris nekiállunk.

  

Wellington kikötőjében Hans Kirschmeyer megpróbált valami közlekedési eszközt bérelni.

– Nincs véletlenül légpárnás autója? Vízen is kell utaznom.

– Elnézést, de pillanatnyilag csak kerekes járműveim vannak. Próbálja meg egy óra múlva...

– Egy óra múlva? Egy óra múlva valamennyien halottak leszünk. Nincs valami más? Kétségbeejtő helyzetben vagyok.

– Talán a dokkoknál.

A dokkoknál Kirschmeyer mindössze egyetlen nyitott csónakkölcsönzőt talált. A tulajdonos, egy báránybőr dzsekis, sovány, szőke fiatalember a korlátnak támaszkodva álldogált. A cégtáblán ez állt: Mindent árusítunk.

– Bérelhetnék légpárnás kocsit?

– Nincs – felelte a tulajdonos.

– Repülőgépet? Esetleg hidroplánt?

– Nincs.

– Motorcsónakot?

– Nincs.

– Vitorlást?

– Nincs.

– Hát akkor mije van?

A tulajdonos a víz felé bólintott.

– Evezős csónak.

Kirschmeyer odanézett. Egy apró kis kétevezős csónak bukdácsolt a hullámokon.

– Kibérlem. Mennyiért?

– Viheti, ha kell.

– Köszönöm. – Kirschmeyer beledobta a csónakba a csomagját, maga is beleugrott, és kidobta a kikötőkötelet.

– Persze – jegyezte meg lakonikusan a tulajdonos – evező nincsen benne.

De Kirschmeyer nem figyelt oda. Egyensúlyozva állt arccal a csónak fara felé fordulva, és kezeivel vadul hadonászva kántált.

A csónakkölcsönző tulajdonosa még jobban kihajolt a korlátón, úgy figyelte. A csónak mögött egy hullám emelkedett ki a tengerből, felkapta a csónakot, és előrelendítette. Egy percig úgy tűnt, Kirschmeyer nyomban előrebukik, de végül is visszanyerte egyensúlyát, és tovább kántált. Amikor a csónak a látóhatáron eltűnt, még mindig fokozta iramát.

 

Susan szemben állt a tűzhányóval, hangosan, parancsoló hangon beszélt, és időnként komor képpel lepillantott a lábánál álló hordozható konzolra.

Egyszer Ramsey valamit mondani akart, de ő intett, hogy hallgasson, és egy pillanatra se szakította meg dallamos kántálasát. A békés kis körön kívül fekete hamu és narancsszínű lángnyelvek kavarogtak, kígyóztak körülöttük. Mint egy lázálom.

A hamufelhőből mintha mély, zengő hang válaszolt volna értelmetlen szótagokkal Susan kántálására. Susan hirtelen változtatott hangján, és kezeivel újabb, másfajta mozdulatokat végzett. A hang előbb felerősödött, mélyült, aztán alig hallható mormogássá szelídült. Susan a lába nagyujjával megütött egy billentyűt a számítógépen.

– Megvan – jegyezte meg, ezúttal normális hangján.

– Naach forsitthanna quanne – állapította meg a hang hűvös, szenvtelen hanghordozással. A pentagramon kívül a kavargó hamufelhő mintha határozott formát öltött volna. Nem egészen egy arc formáját, de mintha valami nem emberi lény jelenlétét jelezné. Ramsey úgy érezte, mintha óriási szemek unott érdektelenséggel figyelnék hátulról.

– Naal tenepahh – mondta Susan ugyanolyan szenvtelen hangon. – Suumayeh anada. Tiirata na! Sooranala nal Tiir!

– Doonoro tűr – mondta a lény. – Na ksissíth, doon. – Odakint a lángok fellobogtak és körülnyaldosták a pentagramot.

– Nadilil nabokikok – mondta Susan, s közben a karját mozgatta. Sötétlila láng csapott ki kezeiből és futott körbe a pentagramon.

– Doon – mondta a lény. A lila láng eltűnt. – Toorah.A pentagram körül mély narancsszínű búra képződött és lassan egyre szűkebbre húzódott. Susan egyik kezével hanyagul intett, mire a narancsszínű fény eltűnt.

– Meglehetősen egyenlő erőt képviselünk – közölte Ramseyvel Susan. – Eddig még nem tudtam visszaküldeni, de ő sem tud engem elpusztítani.

– Most mi lesz?

– Niiratah doow! – mondta Susan. – Kirilak!

– Doon, slbborkah – felelte a mély hang szenvtelenül.

– Sims na nabolith – mondta Susan. – A fenét. Ez sem elég hatásos. Kirschmeyernek igaza volt. Nincs még meg teljesen a képesség vagy az erő bennem, hogy kézben tudjam tartani. Már majdnem, de még nem egészen.

– És most mi lesz?

– Valahol ki fog törni – felelte nyugodtan Susan. – Nincs annyi erőm, hogy visszatartsam, legalábbis nem sokáig. Azt viszont most már bizonyos mértékig képes vagyok irányítani, hogy hol törjön ki.

Ramsey agyában hirtelen világosság gyúlt.

– Azt akarod mondani, képes vagy megcsinálni, hogy. a kitörés valahol másutt következzen be? Ahol nincsenek emberek? Mint mondjuk a Csendes-óceán közepén? Vagy talán Új-Zélandban?

– Igen, valami ilyesmi. Csak éppen a pontos helyet nem tudom meghatározni, ahol kitörjön, de irányítani tudom. Megcsinálom, hogy a kitörés pontosan a föld másik oldalán történjék.

– Éspedig hol?

– Mielőtt elindultunk, megnéztem a számítógépben. A Chatham szigetektől körülbelül 500 kilométernyire keletre és talán száz kilométerre északra, az óceán közepén. Nem messze Új-Zélandtól.

– Ahol most Kirschmeyer professzor vár rá, hogy kézben tartsa.

– Remélem.

Susan, mindkét kezét a feje fölé emelve ezúttal határozott, magabiztos hangon szólalt meg:

– SIBBOLAH! DIIRATAH! KAARANATATH NA TIIRI RAMANAH! – Aztán egy utolsó, lendületes karmozdulat.

– Tiirl – A hang alig hallható, szelíd sóhajjá szelídült. Odakint, a pentagramon kívül még egyszer felkavargott a hamu, aztán lassan ülepedni kezdett, és néhány perc múlva feltűnt felettük a felhőtlen égbolt.

Susan leroskadt a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott:

– Vége.

Messze délen, valahol egy fény villant fel, apró fényfolt száguldott felfelé az éjszakai égen, majd fénylő, lila színű villámlás következett, és vagy egy perc múlva felhangzott a mennydörgés.

– Ez mi az ördög volt? – ugrott fel Ramsey. Susan elgondolkodva nézett dél felé.

– Az űrkikötő. Csak az lehetett. Nem tudhatták, hogy meg tudjuk állítani a kitörést, és azt mondanám, az antianyagjukat lőtték ki az űrbe, hogy megvédjék a várost arra az esetre, ha nekünk nem sikerül a dolog, és a tűzhányó kitör.

– Kicsit elkéstek, nem? Susan az órájára nézett.

– Nem. Még tíz másodpercük volt. Tíz másodpercük, mielőtt a vulkán kitört volna.

 

Hans Kirschmeyer ötszáz kilométernyire a szárazföldtől a déli Csendes-óceán közepén egyedül a kis evezős csónakban különös módon otthon érezte magát. Nem volt módja pentagramot készíteni, de nem is volt szüksége rá. Az óceán elemi potenciálját barátjának tekintette, olyan barátnak, akit sokkal jobban ismert, semmint hogy szavakra lett volna szüksége.

Józan eszével persze tisztában volt vele, hogy ez ostobaság: az elemi potenciálok természeti erők, és éppen úgy nincsenek barátaik, mint ahogy nincs barátja a szélnek és a csillagoknak. Az órájára nézett. Felállt.

– Ksirrith, Kisirrith na diir, barátom – mondta. – Na naratah na diir, a kedvemért, öreg barátom. Diiratha, tegahl Naboleth, tegah! Diiratah!

Ismét megnézte az óráját. Arra nem volt lehetőség, hogy a közelgő kitörést megakadályozza, nem is akarta megpróbálni. Tudta, egy hirtelen vulkáni kitörés az óceán közepén sokkal nagyobb katasztrófát jelentene, mint a szárazföldön. A rengés ereje nem a levegőt hozná mozgásba, hanem a vizet, hatalmas vízfal képződne, szökőár, amely az óceánon ezer mérföldeken át úgy vonulna végig, olyan könnyeden, mint egy fürdőkádban, és úgy rombolná szét a városokat vagy akármit, ami az útjába kerül, mint egy kártyavárat. Ennek ellenére nem aggódott. A kitörést megakadályozni nem tudja, de barátját, az óceán elemi erejét előkészítheti rá. Még egy utolsó pillantást vetett az órájára.

– Most – suttogta maga elé.

A távolban hatalmas víztömeg emelkedett a magasba. Olyan volt, mint egy dóm kupolája, ezer meg ezer óriási cséppé formálódott, aztán lassan visszazuhogott a földre. Alatta fényes tűzcsóva hasított felfelé, óriási, fekete hamufelhő kíséretében, aztán felnyúlt a kék égig...

Hang még nem hallatszott. Kirschmeyer két hullámot különböztetett meg, az egyik az óceán talapzatának a hasadékából indult ki, a másik visszafelé áradt, hogy elfoglalja a kitörés által kiloccsantott víztömeg helyét. Amikor a hullám összetalálkozott a lángoszloppal, vakító fehér felhő lövellt fel a levegőben, elhódítva a fekete hamufelhőtől az egyeduralmat az égbolt felett.

– Csodálatos! – suttogta Kirschmeyer.

A hirtelen érkezett hullám majdnem felborította a kis csónakot. Hansnak csak nagy nehezen sikerült talpon maradnia. Egy szót súgott oda az elemi erőnek, feltételezett barátjának. A csónak kiegyenesedett. Előtte a szökőár egyre magasabbra nőtt, tíz, húsz, ötven láb magasra, és úgy kapta fel a csónakot, mint egy szalmaszálat.

– Csak szelíden, szelíden, barátom – mormolta Hans.Nakonah, nádorán, nakonah na diir. Nyugodtan, csak nyugodtan. – A csónak úgy száguldott előre, mint egy szörfölő fantáziájának hullámhegyén lovagló deszkaszál. Hans szelíden mosolygott. Újabb ötlete támadt. Lecsillapítja a szökőárat, igen... mindenütt, csak a csónak mögött nem. Hogy meglepődött a csónakkölcsönző tulajdonosa, amikor távozott. Nos, csak várjon, amíg visszatérni látja.

 

A még füstölgő tűzhányó csúcsán két összenyomorított fémrakás hevert a holdfényben. Lassanként ki fognak hűlni. Ramsey már nem tudta volna megmondani, melyik volt a fémkupacból valaha a sportkocsi. Keresett egy alkalmas sziklát, amely elég hűvös volt, letakarította róla a vulkáni hamut, és rátelepedett. Susan odasétált, és leült melléje.

– Azt hiszem, még mindig nem értem, miért... – Ramsey a lepusztult hegyoldalra mutatott – miért kellett ennek megtörténnie. Azt mondod, mert néhány paraszt megpróbálta a termését növelni.

– Nem néhány. Nem tudom, mennyi. Ezrek, gondolom, talán milliók. Egyszer az egyik talált egy varázsigét, amely hatásosnak bizonyult, és elmondta valakinek. És a hír a mértani haladvány arányában terjedt. Egyenként egyik sem számított volna, de mind együtt, nos, ezek együttesen felébresztettek valamit, ami senkinek sem állt szándékában.

– Egyszerű, tudatlan parasztok... – jegyezte meg Ramsey.

– Tudatlan? Tulajdonképpen nem. Semmivel sem tudatlanabbak, mint te vagy bárki más, aki egy technológiát úgy alkalmaz, hogy alapjában yéve nem érti, akár a technológiát magát, akár azt, micsoda következményei vannak. Csak éppen ebben az esetben a következmények valamivel rosszabbul alakultak, mint mikor valakinek egy rakás hó esik a fejére. Mindössze annyi történt, hogy egy alkalmatlan varázsigét ismertek meg, amit rossz időben és a lehető legrosszabb helyen alkalmaztak.

Egy darabig némán ültek egymás mellett.

– Nos, gondolom, előbb-utóbb valaki csak eljön értünkjegyezte meg aztán Ramsey. – Bár, talán egy darabig nem jönnek.

– Nos, én azt hiszem, nekem nem sürgős – közölte Susan, és mosolyogva nézett Ramseyre. – És neked?

Ramsey visszamosolygott rá. Susan haja kócos volt, a ruhája tépett, hamufoltos, úgy látszott, némi hamunak sikerült beférkőznie a védőbúra alá. És még mindig remegett a kimerültségtől. Ramsey életében nem látott szebbet nála.

– Nincs a világon senki, akivel szívesebben lennék hajótörött egy vulkán tetején – közölte.

 

 

Kaposi Tamás fordítása