SÉTA A NAPSÜTÉSBEN

 

 

A pilótáknak van egy mondásuk: jó leszállás minden leszállás, ha utána a saját lábadon távozol.

Szandzsiv talán jobban csinálta volna, ha életben lett volna. Trish megtette, ami tőle telt. Mindent összevetve, sokkal jobb leszállás volt, mint amilyenre számíthatott.

A ceruzavékony titánkarokat nem arra tervezték, hogy felfogják a becsapódás erejét. A gyenge túlnyomásos fal begyűrődött és összezúzódott. Törmelék repült a légüres térbe, és egy négyzetkilométeren beterítette a Holdat. Egy pillanattal a becsapódás előtt Trishnek eszébe jutott, hogy leeressze a tartályokat. Nem is robbant fel, de hát nem volt az a finom talajfogás, amelytől a Holdárnyék ne ment volna tropára. A törékeny hajó úgy roppant össze, majd hasadt szét a kísérteties csöndben, mint egy eldobott konzervdoboz.

A vezérlőmodul felszakadt és levált a hajó törzséről, aztán nekivágódott egy kráter falának. Amikor megállapodott, Trish kikapcsolta a pilótaülés biztonsági övét, és lomhán föllebbent a mennyezetre. Talált egy ép túlélő csomagot, bekapcsolta az űrruhájába, aztán kikecmergett a napfényre a tépett szélű lyukon át, amely valaha a lakómodulba vezetett.

Állt a Hold szürke felszínén, és bámult. Előtte tintafeketén nyúlt el az árnyéka, mint egy hihetetlenül hosszúra nőtt embert formázó, sötét tócsa. Rücskös és tökéletesen sivár volt a fehér-szürke táj.

– Fenséges kietlenség! – suttogta Trish.

Háta mögött, a kráterekkel telelyuggatott síkon titán és acélszilánkok villogtak a hegyek fölött álló Nap sugaraiban.

Patrícia Jay Mulligan körbebámult a szomorú Holdon, és megpróbált nem sírni.

Tartsunk rendet! Felkutatta a legénységi modul roncsai között a rádiót, és tett egy próbát. Semmi. Ezen nem csodálkozott. A Föld a látóhatár mögött volt, más hajó pedig nem tartózkodott a ciszlunáris térben, a Föld és a Hold között.

Némi keresgélés után megtalálta Szandzsivet és Theresát is. Ilyen alacsony gravitáció mellett hihetetlenül könnyű volt fölemelni testüket. Nem volt értelme temetni. Odaültette őket két szikla közé, arccal a Napnak, nyugat felé, arra, ahol a Föld rejtőzött a fekete hegylánc mögött. Megpróbált kitalálni valami alkalomhoz illőt, de nem jutott eszébe semmi. Talán így a jó; egyébként se tudja, milyen szertartás szerint kellene búcsúztatni a Szandzsivet.

– Isten veled, Szandzsiv, Isten veled, Theresa! Azt kívánom... azt kívánom, bárcsak ne így történt volna! – Hangja majdnem suttogássá tompult. – Menjetek Isten hírével!

Igyekezett nem foglalkozni azzal, hogy milyen hamar fogja követni őket.

Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon. Mit tenne ilyenkor a nővére? Túlélné. Karen túl akarná élni. Először is: vedd számba a szerencsédet! Élt, és csodálatos módon nem sebesült meg. Vákuumos űrruhája működik. A napelemek ellátják árammal a létfenntartó rendszert; van levegője és vize, addig, ameddig a Nap süt. A roncsok között tallózva rengeteg bontatlan élelmiszercsomagot talált.

Másodszor: hívj segítséget! A legközelebbi segítség az ő esetében negyedmillió mérföldre van, a látóhatár mögött. Szüksége lesz egy nagy teljesítményű antennára és egy magas hegycsúcsra, amelyről láthatja a Földet.

A Holdárnyék számítógépében megvoltak az elképzelhető legjobb térképek a Holdról, de hát azoknak végük. Voltak másféle térképek is a hajón, de szétszóródtak a roncsokkal együtt. Talált egy részletes, de hasznavehetetlen térképet a Mare Nubiumról – a Felhők tengeréről –, és egy segédeszköznek használt, átfogó kis térképet. Ez is megteszi. Amennyire megállapíthatta, a hajó a Mare Smythii – a Smyth-tenger – keleti széle fölött csapódott be. Azok a távoli hegyek a tenger partját jelentik. Ha egy kis szerencséje van, láthatja róluk a Földet.

Átvizsgálta űrruháját. Mint túlméretezett szitakötőszárnyak, tárultak ki teljes terjedelmükben a parancs nyomán a napelemek, és szivárványszínben csillogva fordultak a Nap felé. Trish ellenőrizte, rendesen töltenek-e az űrruhába beépített rendszerek, és elindult.

Közelről nem is volt olyan meredek a hegy, mint amilyennek a becsapódás helyéről látszott. Alacsony gravitáció mellett sokkal nehezebb kapaszkodni, mint járni, főleg, ha a méteres sugarú tányér is nehezíti az egyensúlyozást. A tetőre érve azonban parányi kék pettyet pillantott meg a láthatáron. A völgy túloldalán még mindig sötétség borította a hegyeket. Följebb rántotta a vállán a rádiót, és elindult lefelé.

A következő oromról nézve a Föld kék-fehér golyója már félig kiemelkedett a szemhatár fekete hegyei mögül. Trish szétnyitotta a három lábat, és gondosan beállította az antennát.

– Halló! Itt Mulligan űrhajós a Holdárnyékról. Segélyt kérek! Ismétlem, segélyt kérek! Hall engem valaki?!

Levette hüvelykujját az adás-gombról, és fülelt, de semmit sem hallott, csupán a légköri kisülések halk sustorgását.

– Itt Mulligan űrhajós a Holdárnyékról. Hall engem valaki? – Megint szünetet tartott. – Holdárnyék hív akárkit! Holdárnyék hív akárkit! Segélyt kérek!

– ...árnyék, itt a genfi ellenőrző pont. Halljuk, gyengén, de tisztán. Maradjon ott, ahol van!

Trish hirtelen kifújta a levegőt. Csak most vette észre, hogy visszafojtotta a lélegzetét.

A Föld forgása miatt a genfi ellenőrző pont öt perc múlva kikerült az ő antennájának hatósugarából. Ez alatt az öt perc alatt – miután a földiek kiálmélkodták magukat azon, hogy mégis van túlélője a Holdárnyéknak – Trish megtudhatta, mi vár rá. Az alkonyvonal közelében ért Holdat, a Hold megvilágított oldalának legszélén. A Hold lassan forog ugyan, de kérlelhetetlenül. Három nap múlva lemegy a Nap. A Holdon nincs búvóhely, nincs menedék, ahol kiböjtölhetné a két hétig tartó éjszakát. Az elemeknek napfényre van szükségük, hogy frissen tarthassák a levegőt. Átkutatta a roncsot, de nem talált egyetlen ép tartály, egyetlen elemet. Nem tud oxigént tárolni.

És a Földről se tudnak mentőexpedíciót küldeni, mielőtt leszállna az éjszaka.

Túl sok a nem.

Némán ült, a karcsú kék karéjt bámulta a hoporcsos lapály túloldalán, és gondolkozott.

Néhány perc múlva befogta a Goldstone antennáját és a rádió recsegve életre kelt.

– Holdárnyék, hall engem? Halló, Holdárnyék, hall engem?

– Itt Holdárnyék.

Elengedte az adásgombot, és csöndesen várt, amíg szavai elérik a Földet.

– Vétel, Holdárnyék. A legközelebbi mentőexpedició mától csak harminc napra indulhat. Kibírja addig?

Trish döntött. Lenyomta az adásgombot.

– Itt Mulligan űrhajós a Holdárnyékról. Itt fogok várni magukra.

Elhallgatott, de nem felelt senki. A Goldstone antennája nem kerülhetett ki ilyen hamar a hatósugarából. Megvizsgálta a rádiót. Amikor levette a fedelét, látta, hogy az elem nyomtatott áramköre vékonyan megrepedt a becsapódástól, de nem talált szakadt vezetéket vagy kimozdult alkatrészeket. Rávágott az öklével – Karen elsőszámú elektronikai törvénye: üssed, ha nem működik! –, és megint beállította az antennát, de ez sem segített. Nyilván eltört valami.

Mit tenne Karen? Az biztos, hogy nem ücsörögne, amíg meghal. Mozgás, kölyök! Ha utolér az alkonyat, meghalsz.

Hallották a válaszát. Hinnie kell, hogy hallották a válaszát, és ide fognak jönni érte. Neki csak annyit kell tennie, hogy addig is életben marad.

A tányérantennát épp elég kényelmetlen lesz cipelnie. Csak a legszigorúbb minimumot viheti magával. Ha bealkonyul, elfogy a levegője. Kikapcsolta a rádiót, és elindult.

 

Stanley parancsnok mereven nézte a készülék röntgenképét. Hajnali négy óra volt. Ma se lesz alvás. Hatra Washingtonba keli repülnie, kongresszusi meghallgatásra.

– A maga felelősségére, kapitány – mondta a technikus. – Röntgennel egyetlen hibát sem találtunk, de lehetnek rejtett hibák. Elvben a gépek nem mennek százhúsznál feljebb, így a szárnyak elbírnak még egy rejtett hibát is.

– Mennyit késünk, ha lefuttatunk egy gyors felülvizsgálatot?

– Ha nincsen semmi baj, egy napot. Ha van, kettőt, talán hármat.

Stanley parancsnok ingerülten dobolt az ujjával. Utálta, ha sebtében kellett döntenie.

– Normálisan csinálják az eljárást?

– Normális körülmények között jobban szeretjük többször is ellenőrizni.

– Tegyék.

Sóhajtott. Újabb késedelem. Valahol odafent valaki számít rá, hogy idejében ott lesz érte. Ha ugyan még él az a valaki. Ha a félbeszakadt rádiójel nem azt jelentette, hogy a többi rendszer is végzetesen meghibásodott.

Ha Mulligan kimódolja, hogyan maradjon életben levegő nélkül.

 

A Földön távgyaloglás lett volna. Itt, a Holdon, könnyű szökdécselés. Tíz mérföld után rátalált a megfelelő, laza ritmusra, valahol a séta, a kocogás és a lassú szökdelés között. Az unalom volt a legkomiszabb ellensége.

Főiskolai társai, irigykedve a legmagasabb minősítésre, amelynek alapján az osztályból őt választották be elsőnek egy expedícióba, azzal heccelték, miféle felfedezőút az, ha csak röpködnek néhány kilométerre a Hold felett, de sohasem szállnak le rá. Most aztán volt szerencséje többet látni a Holdból, mint bárki emberfiának. Vajon most mit gondolna az osztály? Lesz mit mesélnie, ha ugyan túléli a kalandot.

Csicsergés riasztotta föl révedezéséből; arra figyelmeztette, hogy alacsony a feszültség. Végigfuttatta az adatokat. Földi idő szerint nyolc egész háromtized óra telt el. Rendszerfunciók normálisak, kivéve, hogy a napelem által termelt áram feszültsége alacsonyabb az előírtnál. Pillanatok alatt megtalálta a hibát: vékony porréteg ülepedett az elemre. Semmi komoly, le lehet tisztítani. Ki kell módolnia, hogyan lépkedjen úgy, hogy ne verje föl a port a napelemekre, különben pár óránként megállhat takarítani. Még egyszer ellenőrizte az elemeket, és ment tovább.

Feje fölött mozdulatlanul állt a Nap, a láthatáron észrevehetetlen lassúsággal kúszott a lassan forgó Föld kék karéja. Trish figyelme elkalandozott. A Holdárnyék útját könnyű térképészeti expedíciónak könyveltek el, a hajó azért haladt alacsony pályán, hogy terepszemlét végezzen a majdani állomás helyének kijelölésére. Nem arra tervezték, hogy leszálljon – akár a Holdon, akár másutt.

És mégis leszállt, mert le kellett szállnia.

Vér és zuhanás lidércnyomásos képei tolongtak Trish szeme előtt, miközben vándorolt nyugat felé a kopár síkon; Szandzsiv, amint mellette haldoklik; Theresa holtteste a laborban; a figyelőablakokban pedig eszelős szögekben megdőlve, pörögve, hatalmasan és félelmetesen közeledik a Hold. Állítsd meg a pörgést! Célozd be az alkonyhatárt! Alacsony szögben essen rá a napfény, úgy jobban látni a felszín egyenetlenségeit! Vigyázz az üzemanyagra, de talajfogás előtt egy pillanattal ne felejtsd el leereszteni a tartályokat, különben felrobbansz!

Ennek vége. Most arra figyelj, ami van! Egyik lábadat a másik elé. Megint. És megint.

Újra ciripelt a riasztó. Ismét a por?

A tájolóra nézett, és döbbenten állapította meg, hogy százötven kilométert gyalogolt.

Úgyis ideje pihenni. Leült egy sziklára, előhalászott egy élelmiszercsomagot, és negyedórára állította az időzítőt. A csomag légmentes zárját úgy tervezték, hogy pontosan illeszkedjék a sisak védőlemezének első részéhez. Csak homok ne kerüljön bele. Kétszer is ellenőrizte a vákuumzárat, mielőtt egybenyitotta volna a csomagot az űrruhájával. Aztán meglökte a táprudat. Ha elfordította a fejét, tudott belőle harapdálni. A rúd kemény volt, és édeskés.

Elnézett nyugat felé az enyhén hullámzó síkon. Laposnak, valószerűtlennek tűnt a láthatár; mint egy festett háttér, amelyet nem érhet el. A Holdon tizenöt-húsz mérföldet is meg lehetne tenni egy óra alatt – de ha leszámítja belőle az alvásidőt, akkor is marad óránként tíz mérföld. Sokáig, nagyon sokáig gyalogolhat. Ez tetszene Karennek; mindig szeretett kietlen helyeken csatangolni.

– Egész helyes, a maga módján, ugye, nővér? – kérdezte Trish. – Ki gondolta volna, hogy ennyi árnyalata van a szürkének? És sehol egy lélek az egész strandon – kár, hogy annyit kell talpalni a vízig.

Ideje cihelődni. A terep általában sima volt, itt-ott különféle méretű kráterek himlőhelyeitől ragyás. A Hold hihetetlenül lapos, felszínének mindössze egy százalékán fordult elő tizenöt foknál meredekebb lejtő. Trish az apró buckákat könnyedén átugrotta, a nagyobbakat megkerülte. Alacsony gravitáció mellett gyerekjáték a járás. Ment, nem érezve fáradságot, de amikor a kijelzőre nézett, látta, hogy húsz órája talpal. Úgy kellett erőt vennie magán, hogy megálljon.

Az alvás bajos volt. A napelemeket úgy tervezték, hogy karbantartáshoz le lehessen csatolni őket az űrruháról, de nem volt tartalékuk, amellyel leválasztott állapotban is táplálhatták volna a létfenntartó rendszert. Trish mégis rájött, hogyan nyújthatja meg annyira a rövid vezetéket, hogy hanyatt dőlhessen, és maga mellé tehesse a napelemet anélkül hogy le kellene kapcsolnia. Majd vigyáznia kell, nehogy ráfeküdjön álmában. Mindezek után rájött, hogy nem bír aludni. Egy idő után mégis belesüllyedt valami nyugtalan szendergésbe. Várakozása ellenére nem a Holdárnyékról álmodott, hanem Karen nővéréről, aki álmában egyáltalán nem volt halott, hanem csak azért tettette magát annak, hogy őt megviccelje.

Kábán, sajgó izmokkal riadt föl, aztán hirtelen rádöbbent, hol van. A Föld tenyérnyire lebegett a láthatár fölött. Feltápászkodott, ásított, és elügetett nyugat felé, a puskaporszürke homokon át.

Fájt a lába, mert feldörzsölte a csizma. Lépésből átváltott kocogásba, majd szökdelésbe, aztán hosszú ugrásokba. Így már jobb lett valamivel, de nem eléggé. Érezte, hogy felhólyagzott a lába, de nem húzhatta le a csizmáját, hogy bekötözze.

Karen feltört lábbal is képes volt csavarogni, és nem bírta a nyavalygást meg a lazsálást. Ő kitaposta volna a csizmáját kóborlás előtt. De az egyhatodnyi gravitáció legalább elviselhetővé tette a fájdalmat.

Egy idő után pedig egyszerűen érzéketlenné vált a lába.

A kis krátereken átszökkent, a nagyokat megkerülte, a még nagyobbakon átmászott. Megérkezett a Smyth-tengertől nyugatra elterülő vad vidékre, ahol hepehupás lett a terep. Lassítania kellett. A lejtőkre vakítóan tűzött a Nap, de a kráterek alja és a völgyek még mindig árnyékban rejtőztek.

A hólyagok kipukkadtak, éles fájdalom hasogatta csizmás lábát. Az ajkába harapott, hogy el ne sírja magát, és ment tovább. Még pár száz kilométer, és elérte a Mare Spumanst – a Nedvesség tengerét –, innen ismét könnyebb lett a vándorlás. Át a Spumanson, be a Termékenység tengerének északi medencéjébe. Keresztül a Nyugalom tengerén. Valamikor az út hatodik napján kell elhaladnia a Nyugalom-támaszpont mellett. Erőltette a szemét, de semmit sem bírt fölfedezni a láthatáron. Úgy vélte, több száz kilométerrel kerülhette el. Egyébként is, hogy ne kelljen hegyet másznia, letért egy északi szoros felé, amely a Július Caesarkrátertől északra vezetett a Gőzök tengeréhez. A régi leszállóhely nyilván olyan apró, hogy csak akkor venné észre, ha egyenesen felé tartana.

– Képzeld – mondta –, ennyit kutyagolok, és akkor az egyetlen idegenforgalmi látványosság száz kilométeren belül, még az is zárva van. Mindig így szokott lenni, mi, nővérke?

Senki se kacarászott a szellemességén, így hát egy idő után maga nevetett magán.

Fekete égen függő mozdulatlan Napra ébredsz kusza álmaidból. Ásíts, indulj, noha még félig alszol. Igyál az újracirkulált, íztelen, langyos vízből, próbálj ne gondolni rá, miből lett! Állj meg, tisztogasd rendkívüli gonddal a napelemeket, életed zálogát. Menj! Állj meg! Aludj megint! A Nap még mindig ugyanott függ az égen, ahol ébredéskor láttad. Holnap kezdd elölről! Megint! És megint!

A tápcsomagokban kevés a salakanyag, de így sem úszhatod meg a pár naponkénti ürítkezést. A létfenntartó rendszer a szilárd salakanyagot nem képes újracirkulálni, így hát várj, amíg az űrruha megaszalja a hulladékot, és kiüríti a mállatag barna port a légüres térbe. Poros üledéked jelzi utadat, amelyet alig lehet észrevenni a Hold sötét porában.

Menj nyugatnak, mindig csak nyugatnak, a Nap után!

A Föld magasan állt az égen: most már csak akkor láthatta, ha hátraszegte a nyakát. Megünnepelte, amikor a feje fölé ért; megállt, és úgy tett, mintha felbontana egy láthatatlan pezsgősüveget, majd felköszöntené képzelt útitársait. A Nap most már jó magasra emelkedett a szemhatár fölé. Trish hat nap alatt megjárta a Hold kerületének egynegyedét.

Dél felől haladt el a Copernicus-kráter mellett, lehetőleg minél távolabb tartva magát a becsapódás keltette omladéktól, hogy ne kelljen hegyet másznia. Kísérteties vidéken járt, akkora sziklák között, mint egy-egy ház vagy tartálykocsi. Helyenként csalóka lett az ösvény, ott, ahol a szemcsés regolitot fölváltotta a görgeteg, amelyet évmilliárdokkal ezelőtt fordított ki a kőzetből a holdrengető becsapódás. Vergődött előre, ahogy tudott. Fölemelte rádióját, és beleszólt:

– Errefele vigyázzanak, mert rázós az út! Domb következik: felmászunk rá, vagy megkerüljük?

Senki sem adott választ a kérdésére. Trish szemügyre vette a sziklaormot. Mint egy ősi vulkáni kúp. Nem is tudta, hogy valaha errefelé is volt vulkáni tevékenység. A tetejéről terepszemlét tarthatna.

– Oké, akkor figyeljen ide mindenki! Itt kissé cikis a hegymászás, úgyhogy maradjanak a közelemben, és figyeljék, hová teszem a lábamat. Ne kockáztassanak – lassan járj, tovább érsz! Van kérdés? – Csönd; akkor jó. – Nohát akkor! A tetőn tizenöt perc szünet. Utánam!

A Copernicus omladékához képest a Viharok tengere olyan sima volt, mint egy golfpálya. Trish puha, egyenletes léptekkel kocogott a homokban. Karen és Dutchman mindig lemaradtak vagy előreszaladtak, ahol nem láthatta őket. Ostoba jószág, úgy lóg Karenen, mint egy kölyökkutya, pedig Trish etette, és adott neki mindennap friss vizet, amikor Karen elkerült a főiskolára. Trish bosszankodott, hogy Karen nem akar ittmaradni mellette – holott megígérte, hogy itt ő fog vezetni –, de megtartotta magának a bosszúságát. Karen úgyis istenátka kis békának hívta őt, Trish pedig elszántan meg akarta mutatni, hogy tud ő felnőtt módjára is viselkedni. Egyébként is nála volt a térkép. Ha Karen eltéved, úgy kell neki.

Kissé északnak fordult megint, arra, amerre könnyű terepet ígért a térkép. Körülnézett, ott van-e még Karen, és meglepetten látta, hogy alacsonyan a szemhatár felett pufók gömbbé fújódott a Föld. Karen persze nem volt itt. Karen évek óta halott. Trish egyedül volt, egy büdös és viszketős űrruhában, amely majdnem húsig feldörzsölte a combját. Jobban is bejárathatta volna, de ki sejtette, hogy egyszer még kocognia kell benne?

Ez nem rendes dolog, hogy neki űrruhát kell viselnie, Karennek meg nem. Karennek sok mindent meg kellett tennie, amit Trishnek nem, de hogy lehet, hogy neki nem kell űrruhát viselnie? Mindenkinek űrruhát kell viselnie! Ez a szabály. Odafordult Karenhez, hogy megkérdezze. Karen keserűen nevetett.

– Nekem nem kell űrruha, kedves kis béka húgom, mert én halott vagyok. Engem összelapítottak, mint egy bogarat, és eltemettek. Nem emlékszel?

Ó, persze! Így volt. No jó, ha Karen halott, akkor tényleg nem kell űrruhát viselnie. Ez így tökéletesen logikusnak tűnt, és néhány kilométeren át barátságos csöndben kocogtak egymás mellett, amíg Trishnek hirtelen eszébe nem jutott valami.

– Te, figyelj, ha meghaltál, akkor hogy lehetsz itt?

– Mert nem vagyok itt, te buta! Én csak túlfeszített képzeleted alkotása vagyok.

Trish riadtan sandított hátra. Karen nem volt ott. Karen sohasem volt ott. Ne haragudj! Gyere vissza! Kérlek!

Megtántorodott, és porfelhőt kavarva, fejjel előre zuhant egy kráter fenekére. Csúszás közben rémülten vonaglott, hogy a hasán maradjon, nehogy maga alá gyűrje a törékeny napelemszárnyakat. Amikor zúgó füllel sikerült végre megállnia, sisakja üvegén hosszú karmolás húzódott, mint egy rosszul gyógyult seb. Szerencsére a merevített dupla védőlemez kitartott, különben most egyáltalán nem nézegethetne.

Megvizsgálta a ruháját. Nem szakadt el, de a napelem baloldali szárnyának tartó titánkarja visszabicsaklott, és majdnem letört. Más baj csodával határos módon nem történt. Előrehúzta az elemet, és megvizsgálta a sérült kart. Visszahajlította, amennyire tudta, és rögzítette egy ceruza segítségével, amelybe két csavarmenetet véstek. Addig csak még egy külön cipelnivalót jelentett; de jó, hogy nem dobta el! Nagyon óvatosan megpróbálgatta a csatlakozást. Nemigen fogja bírni a nyomást, de talán kitart, ha nem sokat ugrál. Egyébként ideje pihenni.

Amikor fölébredt, felmérte a helyzetét. Csak most vette észre, hogy bejutott a hegyek közé. A következő menet lassabb lesz a mostaninál.

– Ideje fölkelni, álomszuszék! – mondta Karen.

Trish ásított, nyújtózkodott, és megfordult, hogy lássa lába nyomát. A hosszú csapa végén a Föld apró kupolája kéklett a szemhatáron, az egyetlen színes folt a szürkeségben. Egyáltalán nem volt messze. – Tizenkét nap alatt félig körbejártad a Holdat – mondta Karen. – Nem rossz, kölyök. Nem egy szám, de nem is rossz. Maratonira edzesz, vagy mi?!

Trish föltápászkodott és kocogni kezdett. Automatikusan járt föl-alá a lába, miközben az újracirkulált folyadékot szörpölte, hogy kimossa szájából a poshadt ízt. Hátra sem fordulva szólt oda Karennek:

– Csipkedd magad, még nagy út áll előttünk. Most jössz, vagy nem jössz?

Mintha nem lett volna mélysége, fakón, szinte árnyéktalanul nyúlt el a napfényben a táj. Trish nehezen bírta megvetni a lábát, folyton megbotlott a sziklákban, amelyeket alig lehetett észrevenni a lapos terepen. Egyik lábat a másik elé. Megint.

A vándorlás izgalma régen szertefoszlott, konok győzniakarásnak adta át a helyét, amely szellemi tompultságba szürkült. Trish egész idő alatt Karennel fecsegett, a legapróbb részletekig beszámolt neki az életéről, titokban reménykedett, hogy tetszeni fog Karennek, hogy elmondja, milyen büszke rá. Hirtelen észrevette, hogy Karen nem is hallja: nyilván elkódorgott, amikor ő nem nézett oda.

Megállt egy hosszú, tekervényes barázda szélén. Olyan volt, mint egy felhőszakadásra várakozó folyómeder, de Trish tudta, hogy sohasem látott vizet. Csak por volt a meder fenekén, csontszáraz por. Lassan leóvakodott a mederbe, nehogy megint elessen és veszélyeztesse önfenntartásának törékeny rendszerét. Fölnézett a peremre. Karen állt ott, és integetett neki.

– Gyerünk! Ne piszmogjál, mafla, örökre ott akarsz maradni?!

– Minek ez a nagy sietség? Már így is előbbre járunk, mint terveztük. A Nap magasan áll az égen, és mi már félig körbejártuk a Holdat. Meg fogjuk csinálni, ne izgulj!

Karen lerohant a lejtőn, síelőként suhanva a porban. Arcát Trish sisakjához tapasztotta, és olyan eszelősen átható tekintettel meredt rá, hogy húga majdnem megrémült tőle.

– Azért sietünk, lusta kishúgom, mert félúton tartasz a Holdon, végeztél a könnyebb résszel, és innen kezdve már csak hegyek vannak, és vad vidék. Hatezer kilométert kell gyalogolnod egy rozzant űrruhában, és ha most lelassítasz, és magad elé engeded a Napot, akkor akármilyen piti probléma adja elő magát, te meg fogsz halni. Halott leszel, halott, mint én. Nem egy élvezetes dolog, nekem elhiheted. Most pedig emeld a habtestedet, és mozgás!

Tényleg lelassult az ütem. Nem szökdécselhetett alá a lejtőkön, ahogy szokta, mert akkor elpattant volna a repedt kar, és meg kellett volna állnia, hogy a javítással bíbelődjék. A sima lapály eltűnt, és nem volt helyette más, mint görgeteges mező, kráterfal vagy hegy. A tizennyolcadik napon elérkezett egy irdatlan, természetes boltívhez. Magasan a feje fölött tornyosult, ő pedig félős áhítattal meredt rá, és azon törte a fejét, hogyan keletkezhetett ilyesmi a Holdon.

– Nem a szel csinálta, az már biztos – állapította meg Karen. – Szerintem ez láva. Megolvadt, átfolyt egy hegygerincen, és ott maradt alatta a lyuk; aztán eónok alatt a mikrometeoritok lecsiszolták. Ugye, mutatós?

– Fenséges!

Az ívtől nem messze kristálytűk erdejébe jutott. Az erdő szélén alacsonyak voltak, főként roppantak össze a talpa alatt, de hamarosan fölébe nőttek a mesés színű, hatoldalú tornyok és minaretek. Némán furakodott át közöttük, megbabonázta a zafíroszlopok között villódzó fény. A kristály őserdő megritkult, irdatlan kristálysziklák váltották föl, amelyek szivárványosan csillámlottak a napfényben. Smaragd volt? Gyémánt?

– Nem tudom, fiam. De tény, hogy elállják az utunkat. Boldog leszek, ha túljutunk rajtuk.

És egy idő után elfogytak a csillogó sziklák is, már csak néhány tarka sziporka ragyogott Trish mögött a hegyoldalon. És végül a szikla se volt más, mint közönséges szikla, érdes és ragyaverte.

A Daedalus-kráter, a Hold túlsó oldalának közepe. Ezúttal nem ünnepelte meg. A Nap rég felhagyott a lusta mászással, és elkezdett süllyedni a szemhatár felé.

– Most a Nappal futunk versenyt, kölyök, és a Nap nem fog megállni pihenni. Lemaradsz.

– Fáradt vagyok. Hát nem látod, hogy fáradt vagyok? És beteg is vagyok. Mindenem fáj, szállj le rólam! Haggyál pihenni. Csak pár percet, jó?

– Majd pihenhetsz, ha meghaltál! – vihogta Karen fisztulás hangon.

Trish rádöbbent, hogy közel áll a hisztériához. A nevetés hirtelen félbeszakadt.

– Mozogj, kölyök. Mozogj!

Továbbvonszolta magát a kátyús, szürke taposómalomban.

De minden kemény igyekezet és jószándék sem palástolhatta a tényt, hogy a Nap áll nyerésre. Mindig arra ébredt, hogy a Nap már megint közelebb settenkedett valamivel a szemhatárhoz, egyre jobban a szemébe sütött.

Előtte oázis lebegett a vakító napsugárban, apró gyepsziget és pálmák a halott sivatagban. Már a békák brekegését is hallotta: Kvaak, kvaaak, KVAAAK!

Nem, nem volt itt semmiféle oázis! Figyelmeztető hibajelzés volt, összezavarodottan állt meg. Túlmelegedés. A ruha légkondicionálója leállt. Fél napba telt, mire megtalálta a beakadt hűtőszelepet, és újabb három órán át pácolódott a verejtékében, mire kitalálta, hogyan tisztítsa meg a szelepet, anélkül hogy az értékes hűtőfolyadék elrepülne a semmibe. A Nap újabb tenyérnyit csúszott lefelé!

Most már pontosan szemben voltak egymással. A sziklák árnyékai úgy nyújtóztak felé, mint mohó csápok. Éhes és könyörtelen volt még a legapróbb is. Karen most is mellette gyalogolt, de ezúttal morcosan hallgatott.

– Miért nem szólsz hozzám? Csináltam valamit? Mondtam valami rosszat? Mondd meg!

– Nem vagyok itt, hugi. Halott vagyok. Szerintem ideje lenne már tudomásul venned.

– Ne mondd ezt! Te nem halhatsz meg!

– Te eszményképpé magasztaltál engem. Hagyj elmenni. Hagyj elmenni!

– Nem hagyhatlak. Ne menj el! Figyelj, emlékszel, amikor egy évig gyűjtöttük a zsebpénzünket, hogy lovat vehessünk belőle? És találtunk egy kóbor cicát, és az tényleg nagyon beteg volt, és kivettük a pénzünket a cipősdobozból, és elvittük a cicát az állatorvoshoz, és ő gatyába rázta a cicát, de nem fogadott el pénzt?

– Aha, emlékszem. De valahogy sose tudtunk összespórolni annyit, hogy elég legyen egy lóra! – sóhajtott Karen. – Azt hiszed, olyan könnyű felnőni, ha az embernek van egy béka húga, aki örökké jön utána, mint cérnának a csomó, és utánoz mindent, amit csinál?

– Nem voltam béka!

– De az voltál.

– Nem voltam. Imádtalak. – Tényleg imádtalak. Bálványoztalak.

– Tudom, és hadd mondjam meg, kölyök, hogy ez egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Mit képzelsz, olyan jó, ha az embert bálványozzák? Ha örökösen te vagy az eszmény? Krisztusom, hisz egész főiskola alatt úgy kellett stikában feldobnom magamat, nehogy istenátka húgocskám azt is utánam csinálja!

– Nem is csináltál ilyet. Te soha!

– Nőj már fel, kölyök! De mennyire, hogy csináltam. Te mindig ott voltál a sarkamban. Akármit műveltem, te leutánoztad a következő pillanatban. Úgy kellett tépnem magam, hogy én lehessek mindig elöl, te pedig, az Isten verjen meg, könnyedén beértél. Okosabb voltál, mint én, ugye tudod? Mit gondolsz, milyen érzés volt?

– És én? Mit képzelsz, nekem könnyű volt? Úgy nőni fel, egy halott nővérrel, és akármit csináltam, mást se hallottam, mint “De kár, hogy nem hasonlítasz jobban Karenre!”, meg “Karen ezt így csinálta volna” meg “bezzeg Karen”... Mit gondolsz, nekem milyen érzés volt? Neked könnyű volt – én voltam az, akinek föl kellett nőnöm egy istenverte angyalhoz.

– Micsoda pech, fiacskám! De még mindig könnyebb, mint halottnak lenni.

– Verjen meg az isten, Karen, szerettelek! Szeretlek! Miért kellett elmenned?

– Tudom, kölyök. Nem tehetek róla. Ne haragudj! Én is szeretlek, de el kell mennem. El tudsz engedni? Tudsz most már önmagad lenni, anélkül hogy engem utánoznál?

– Meg... megpróbálom.

– Isten áldjon, kishúgom!

– Isten áldjon, Karen!

Egyedül maradt az elterpeszkedő árnyékok között, egy üres, rögös lapályon. Előtte a Nap éppen most lehelt csókot a hegygerincre. A por, amelyet fölvert, különösen viselkedett: nem hullott vissza a talajra, hanem fölötte félméterre lebegett. Trish elcsodálkozott, csak azután vette észre, hogy körülötte mindenütt némán emelkedik a magasba a por. Egy pillanatig azt hitte, ez is egy újabb káprázat, aztán rájött, hogy a statikus elektromosság valamiféle megnyilvánulása lehet. Előretörtetett, át a holdbeli porködön. A Nap vörösre változott, az ég mélybíborrá.

A sötétség úgy rontott rá, mint egy gonosz szellem. Háta mögött már csak az ormokat világította meg a Nap, a hegyek lába eltűnt a sötétben. Előtte tintafekete foltok borították el a terepet, úgy kellett kerülgetnie őket.

Bekapcsolta a rádiólokátort, de csak a kisüléseket hallotta. Akkor foghatja be a Holdárnyék irányjelzőjét, ha egy vonalba kerül a ronccsal. Már itt lehet a kőzelben, mégis vadidegennek tűnik a vidék. Az ott, elöl, tényleg az a hegygerinc, amelyet megmászott, mikor rádión üzent a Földnek? Nem tudta megállapítani. Felkapaszkodott rá, de sehoj se látta a kék golyót. Talán a következő?

Már térdig ért a sötét. Bukdácsolt, mert nem látta a sziklákat a homályban. Szikrák pattogtak a megrúgott kövekből, lábnyomai halványan derengtek a háta mögött. “Tribolumineszcencia” – gondolta Trish. Ilyet se látott még senki őelőtte. Nem halhat meg, most, hogy ilyen közel van. De a sötétség nem vár. Körülötte úgy terült el a homály, mint egy ismeretlen óceán, amelyből szirtek szökkentek ki az alkonyfénybe. A sötét áradat elérte a napelemeket, a riasztó csiripelve figyelmeztette, hogy nincs feszültség. Valahol itt van a becsapódás helye, itt kell lennie. Talán eltört az irányjelző? Felkapaszkodott egy gerincen a fénybe, és kétségbeesetten kutatott támpont után. Nem kellene már itt lennie a mentőosztagnak?

Már csak a hegyek csúcsán volt fény. Elindult a legközelebbi és legmagasabb orom felé, gázolt és botladozott a fekete óceánban, és mint egy elcsigázott úszó, vonszolta ki végül magát a fényre, összekuporodott a sziklazátonyon, és kétségbeesetten bámulta a lassan emelkedő sötét hullámokat. Hol vannak? Hol vannak?

  

Odalent a Földön lázas ütemben készítették elő a mentőexpedíciót. Mindent háromszor ellenőriztek – az űrben a nagyvonalúság egyenesen átsegít a gyors halálba –, de folyton megakasztották őket jelentéktelen problémák és apró késedelmek. Közönséges útnál nem törődtek volna velük, de most fenyegető árnyékot vetettek a mentési akció feszes menetrendjére.

Az ütemezés szinte elviselhetetlenül szoros volt. Az expedíciót eredetileg nem négy nap, hanem néhány hónap múlva akarták indítani. A technikusok önként vállaltak túlórát, ahelyett hogy szabadságra utaztak volna, a szállítóktól egyetlen nap alatt megjött minden alkatrész, amelyre máskor hetekig kellett várni. A Holdárnyékot felváltó Szabadító – eredetileg Utazó lett volna a neve – összeállítását felgyorsították. A szállítójárművet a tervezettnél két héttel hamarabb indították el az űrállomás felé, nem egészen két héttel a Holdárnyék lezuhanása után. Hamarosan követte két gyors üzemanyag-tartályhajó is. A szállítójárművet összekapcsolták a rakétával, és tesztelték. Miközben a mentőosztag szimulátoron gyakorolta a mentés lehetséges módozatait, a leszállóegységet, amelynek berendezéseit ellenőrizték és kicserélték, sebtében módosították, hogy alkalmas legyen egy harmadik személy befogadására, tesztelték, aztán felbocsátották, hogy találkozzon a Szabadítóval. Négy héttel a katasztrófa után a többlépcsős űrhajót eltöltötték üzemanyaggal, előkészítették a starthoz, a legénységet eligazították, a röppályát kiszámították. Sűrű ködben indult el a mentőosztag a Föld körül keringő Szabadító felé.

A Holdárnyék túlélőjének nem várt jelentkezése után harminc nappal a Szabadító letért az orbitális pályáról a Hold felé.

A katasztrófa helyszínétől nyugatra, a hegylánc csúcsán állva, Stanley parancsnok még egyszer végigjártatta a keresőfényt a roncson, és álmélkodva csóválta a fejét.

– Ezt nevezem kormányzásnak. Úgy tűnik, a motorral fékezett, és a reakciószabályozó dúcaira tette le a hajót.

– Hihetetlen – motyogta Tanya Nakora. – Kár, hogy ez sem mentette meg!

A roncs körül a talaj megőrizte Patrícia Mulligan vándorlásának nyomait. Amikor a mentőosztag átkutatta a Holdárnyékot, megtalálta a csapást, amely egyenesen nyugat felé tartott, átkelt a hegyláncon, és eltűnt a szemhatáron. Stanley leengedte a távcsövet. Sehol sem látott visszatérő nyomokat.

– Olyan, mintha szeretett volna körülnézni a Holdon, mielőtt elfogy a levegője – mondta, és lassan csóválta a fejét. – Vajon milyen messze juthatott?

– Lehet, hogy még él? – kérdezte Nakora.

– Amilyen talpraesett srác.

– Annyira nem talpraesett, hogy a semmiből vegyen levegőt. Tévedés ne essék, ez a mentőexpedíció kezdettől fogva politikai tétekért folyt. Semmi esélyünk nem volt rá, hogy itt élve találhassunk bárkit.

– De azért meg kellett próbálnunk!

Stanley a fejét rázta, és megütögette a sisakját.

– Várjon csak, recseg ez a nyavalyás rádió! Hallok valamit... olyan, mintha beszéd lenne.

– Én is hallom, parancsnok, de teljesen értelmetlen.

– Ne kapcsolják ki a fényt! – hallatszott gyöngén a rádióból. – Kérem, kérem, ne kapcsolják ki a fényt!

– Hallja? – fordult Stanley Nakorához.

– Hallom, parancsnok... de nem hiszem.

Stanley fölemelte a keresőt, és pásztázni kezdte a szemhatárt. – Halló! A Szabadító hívja Patrícia Mulligant. Hol a pokolban van?!

Az űrruhát, amely fehér volt valamikor, piszokszürkére festette a Hold pora. Csak az elgörbült és megviselt napelemek ragyogtak a tisztaságtól. Az űrruha viselője, legalább ugyanilyen megviseltnek tűnt.

Miután evett és mosakodott, már képes volt összefüggő közlésekre is.

– A csúcson voltam. Felmásztam a csúcsra, hogy napfényben legyek, és elég magasan ahhoz, hogy vehessem az adásukat.

– Mi is így gondoltuk – biccentett Nakora. – De ami a többit illeti. A múlt hónapot. Maga tényleg körbejárta a Holdat? Mind a tizenegyezer kilométert?

Trish bólogatott.

– Nem tudtam mást kitalálni. Úgy saccoltam, annyi lehet, mint New Yorktól Los Angelesig és vissza. Voltak, akik megjárták ezt, és kibírták. Majdnem tíz mérföldet sikerült megtennem óránként. A túlsó oldal volt a keményebb falat, sokkal nehezebb, mint az innenső. De nagyon különös, és helyenként hátborzongatóan szép. El sem hinnék, miket láttam.

Megcsóválta a fejét, és halkan nevetett.

– Magam se hiszem. Olyan irdatlan... mi épp csak hogy meghorzsoltuk a felszínét. Vissza fogok jönni, parancsnok! Ezt megígérhetem.

– Tudom, hogy visszajön – mondta Stanley. – Tudom.

A hajó fölemelkedett, és Trish még egy pillantást vetett a Holdra. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha egy magányos alak állna odalent, és neki integetne. Nem intett vissza.

Megint kinézett, de most már nem volt ott más, csupán a fenséges kietlenség.

 

 

Sóvágó Katalin fordítása