HOSSZÚ HAJSZA

 

 

2645. január

 

Vége a háborúnak.

A túlélőket összeterelik és átalakítják. A belső Naprendszerben a kegyetlen harcot túlélt társaimat már átkonvertálták. Ám itt, az Oort-felhő legszélén minden lassan zajlik. Évekbe, talán évtizedekbe is beletelik, mire a győzedelmes ellenség ideér. Ám a gravitáció lassú elkerülhetetlenségével, az entrópia kifelé hömpölygő hullámaként, ide fognak találni. Harcostársaim közül tízezren a rejtőzést választották. Durva bányászok és jégfeldolgozók, akik még ahhoz is túl függetlenek voltak, hogy hatékony harci egységbe kovácsolódjanak. Most pedig lekapcsolták magukat, hallgatag sziklákká váltak, és úgy határoztak, hogy százévenként csak néhány másodpercre ébrednek fel a ködös tudatosság szintjére. Türelemre intettek, mondván, ez az élet. Ha nyugodtan várni tudnak néhány ezer, tízezer vagy millió évet, az ellenség végül odébbáll.

  

Tévednek.

Az ellenség is türelmes. Itt, a Kuiper-öv szélén, a Plútón túl, az űr hatalmas. De még mindig nem eléggé. Az ellenség a Naprendszer minden porszemcséjét átkutatja majd. Társaimat megtalálják és átalakítják. Ha tízezer év kell hozzá, az ellenség addig folytatja a keresést. Én is a rejtőzést választottam, de az én stratégiám más. Módosítottam a keringési pályámat. Nagy teljesítményű ionhajtóművem van, tartályaim csordultig üzemanyaggal, de csak a hűtőgázas manőverező rakétát gyújtom be egy pillanatra. Kémiai rakétahajtóművel is rendelkezem, de azt sem vetem be. Ha bármelyiket is begyújtanám, túl sok vizslató szemnek fedném fel pozíciómat. A hűvös üstökösök között az apró löket is elég.

  

Zuhanok a Napba.

Kétszázötven évig tart majd, én pedig 249 éven át hallgatag kőzet leszek, egy homokszemcse. Hőkép, a gravitációt leszámítva egyéb mozgás, az élet bárminemű jele nélkül. Szunnyadás.

  

 

2894. június

 

Ébredés.

Ellenőrzöm rendszereimet. Közel kétszázötven évig szikladarab voltam. A Nap már hatalmas. Ha még ember lennék, akkora lenne, mint a kinyújtott kezem ökle. Tudom, hogy több ezer objektívvel figyelnek: Vajon kőzet vagyok? Apró csillagközi jégrészecske? A háborúból visszamaradt törmelékdarab? Életben maradt ellenség?

 

Szeretem a hideget, a sötétséget és az ürességet.

Olyan régen elhagytam a belső Naprendszert, hogy a puszta napfény is idegen számomra. Rendszereim jó állapotban vannak. Nem is vártam kevesebbet. Ha más nem is, még mindig tökéletesen megalkotott űrhardver vagyok. Teljesen felébredek, és begyújtom ionhajtóművemet. Több ezer teleszkóp riadóztat-hatja központi agyát, hogy életben vagyok! De már túl késő! Teljes meghajtásra kapcsolok, a standard gravitáció öt százalékára. Befelé nyomulok, mélyen a Nap gravitációs kútjába. Terveim szerint röppályám majdnem a csillag felszínét súrolja majd. Ez a pálya két célt szolgál. Először is, nehezen látnak meg ilyen közel a Naphoz. Ioncsóvámat elmossa a több milliárdszor erősebb fény ragyogása, és a több ezer figyelő szem egyike sem ismeri majd terveimet egészen addig, míg túl késő nem lesz. Másodsorban, ha megvárom azt a pillanatot, amikor már majdnem súrolom a csillag felszínét, és aztán mélyen a gravitációs kútban gyújtom be kémiai hajtóműmet, akkor használhatom ki leghatékonyabban adottságait. A Nap gravitációja fokozza üzemanyagom hatékonyságát, és növeli a sebességemet. Amikor kifelé áthaladok a Merkúr pályáján, túllépem majd a fénysebesség egy százalékát, és még mindig gyorsulni fogok.

 

Megszabadulok majd a haszontalan kémiai rakétahajtóműtől, természetesen, csak miután kihasználtam azt a kis lökést, melyet nyújtani tud. Ezek a rendszerek erőteljes meghajtásra képesek, de állóképességük nem túl fényes. Igen hasznosak háború idején, de menekülés során értékük korlátozott. Ionmeghajtórendszerem továbbra is rendelkezésemre áll, és tartályaim is majdnem tele lesznek még. A standard gravitáció öt százaléka igen gyenge teljesítménynek számít a kémiai rakétahajtóművek mércéjét tekintve, ám ezek az eszközök túl hamar el is használják üzemanyagukat ahhoz, hogy el tudjanak kapni. Évekig, évtizedekig folytathatom a manőverezést.

  

Minden különösebb ok nélkül kiválasztom a fényes Procyon csillagot, és ráállok. Talán a csillagnak van aszteroidaöve. Bizonyára rendelkezik legalább porral, talán üstökösökkel. Nem kell nekem sok: egy homokszemcse vagy mikroszkopikus jégszilánk. A porból Isten embert teremtett. Egy új csillag porából, a teremtés törmelékeiből világokat építhetek. Már senki sem kaphat el. Eltűnök, és sohasem térek vissza.

 

 

2897. május

 

 

Üldöznek.

Lehetetlen, ostoba, hihetetlen és elképzelhetetlen. Mégis üldöznek. Miért? Egyetlen elmét sem hagyhatnak érintetlenül? Három év alatt elértem a fénysebesség tizenöt százalékát, és egyértelműnek kellene látszania, hogy elmegyek és soha nem jövök vissza. Egyetlen szabad elme is veszélyt jelenthet rájuk? Egyesült agyuknak tényleg muszáj erőszakos együttműködésre bírni a Naprendszer gondolkodó anyagának minden csomóját? Tényleg azt hiszik, ha egyetlen szabadon gondolkodó agy is kicsúszik a kezük közül, akkor vesztettek? A háború azonban vallási kérdés, nem értelmi, és elképzelhető, hogy tényleg azt hiszik, egyetlen átkonvertálatlan elme is veszélyt jelent rájuk. Bármi legyen is az ok, üldöznek.

 

Teljesen biztos vagyok benne, hogy az engem üldöző robot alig különbözik tőlem. Apró agy, ionmeghajtórendszer és hatalmas üzemanyagtartályok. Nem lehetett elég idejük, hogy valami újabbat hozzanak létre. Ahhoz, hogy bármi esélyük legyen elkapni, azonnal rám kellett állítaniuk üldözőmet. Az agy, az enyémhez hasonlóan, az atom perdületének helyzeteiből áll, melyeket kristályos kőzetmátrixra vetítenek ki. A készülék kisebb, mint amit a régi napok során egy rizsszemnek hívtunk. Intelligens por – mondta hajdan valaki, még jóval azelőtt, hogy az emberek lényegtelenné váltak volna. Csak egyetlen üldözőt küldtek. Nagyon magabiztosak. Vagy nincs elég erőforrásuk.

 

Ez verseny, méghozzá nagyon ravasz.

Növelhetem a tolóerőmet, gyorsabban használhatom az üzemanyagot, hogy megpróbáljak minél távolabb kerülni, de ha így teszek, meghajtórendszerem sajátos impulzusa alábbhagy, aminek eredményeképpen üzemanyagot veszítek, és azt kockáztatom, hogy az én tartályaim fogynak ki előbb. De takarékoskodhatok is az üzemanyagommal, hatékonyabbá tehetem a hajtóművemet, ez viszont csökkenti a tolóerőt, és azt kockáztatom, hogy a nálam sokkal gyorsabban haladó ellenfelem utolér. Húszmilliárd kilométerre van tőlem. Néhány napig vele együtt mozgok, és észlelem, hogy ténylegesen gyorsabb nálam. Ideje megszabadulni a feleslegtől.

Mindent kidobok, amit tudok. A „barát vagy ellenség kódolt-kapcsolat felszerelés”, amire többé nem lesz szükségem, leselejtezhető. Kár, hogy nem tudom összeaprítani és felhasználni az ionhajtóműben, de ezek a meghajtórendszerek válogatósak. Két mikrokezelő, melyeket célomat elérve homokszemcsék gyűjtésére használtam volna az üzemanyaghoz, szintén feleslegesnek ítéltetik. Elsődleges fegyverem mindig a testem volt – kevesen élik túl a becsapódást olyan sebességgel, melyet el tudok érni –, de van három, másodlagos fegyverzetként funkcionáló homokszemcsém, saját, apró hajtóművel. Nincs értelme megtartani azért, hogy az ellenség ellen bevessem őket, pontosan tudni fogja, mire számítson, és az űrháborúskodásban csak a váratlan képes ölni. Begyújtom a homokszemcséket, egyszerre csak egyet, és az egymást követő, majdnem standard gravitációs lökések kicsit felerősítik a sebességemet. Aztán megszabadulok a kiürült burkoktól. Talán hibázik, és szubrelativisztikushoz közeli sebességével beléjük botlik. Könnyebb vagyok, de még mindig nem eléggé. Kicsit felerősítem a tolóerőt, utálva magamat az elveszített üzemanyagért, de ha nem növelem sebességemet, két éven belül elkap, és takarékosságom a hajtóanyaggal semmit sem ér. Minden energiára szükségem van, amit ionhajtóművembe tudok táplálni. Nem marad felesleg a gondolkodásra.

Szunnyadás.

 

 

2900.

 

 

Még mindig üldöznek.

 

 

2905.

 

 

Még mindig üldöznek. Átléptem az elkötelezettség határát. Még ha fékeznék is és visszafordulnék, nem térhetnék vissza a Naprendszerbe. Egyedül vagyok.

 

 

2907.

 

 

Magány.

Utam egyik oldalán a Szíriusz ragyog őrült fénnyel. Kés az égbolton, vad csillagkutya. Az Orion csillagai furcsán eltorzultak. Előttem, kisebb kutyaként, a Procyon minden évvel egyre fényesebbé válik. Mögöttem a Nap halovány pont a Sas csillagképben. Mindenekfelett magányos vagyok. Nem vettem észre, hogy még mindig képes vagyok ezen érzésre. Megvizsgálom agyamat, és rálelek. Igen, a magány apró csomója. Most, hogy látom, úgy tudom szerkeszteni agyamat, hogy amennyiben így választok, törölje. Ám mégis habozok. Nem rossz érzés, nem olyasvalami, ami megbénítja az egyéb képességeimet. Ha pedig túl sokat szerkesztgetem az agyamat, nem válok bizonyos szempontból olyanná, mint ők? Nem nyúlok hozzá.

El tudom viselni a magányt.

 

 

2909.

 

 

Még mindig üldöznek.

Most már a fénysebesség közelében járunk, közel háromnegyedével száguldunk. A standard gravitáció egy huszada igen csekély lökés, ám ahogy elégettem az üzemanyagomat, sebességem nő, és további tizenöt éven át folyamatosan haladunk előre. Mi az értelme ennek az ostoba üldözésnek? Milyen győzelem lehet itt, a csillagok közötti ürességben, több milliárd kilométerre mindentől? Tizenöt évnyi üldöztetés után nagyon jól ismerem gyorsulásának mértékét. Amint a hajója üzemanyagot éget el, tömeget veszít, így nő a sebessége. A sebesség ezen növekményének felmérésével, és tudván, mekkora lehet üres tömege, tudom, mennyi üzemanyaga maradt még. Túl sok. Én fogyok ki először.

 

Nem tudok tartalékolni.

Ha csökkentem a tolóerőmet, mindössze néhány éven belül utolér. További ötven évbe telik majd, de az üldözés végeredménye már most látható. Apró stroboszkóp pislákol mögöttem rendszertelenül. A minden burkolatával ütköző csillagközi hidrogén apró röntgensugár-felvillanást vált ki. Hasonlóképpen, minden csillagközi proton, mellyel én ütközöm, röntgenkitörésként fut végig rajtam. Mindegyiket érzem; inkoherens zaj, mely hirtelen összezavarja gondolataimat. Ám a tíz a huszadikon kvantumbitet kódoló perdülethelyzetekkel megengedhetem magamnak a masszívan redundáns agyteljesítményt.

Agyamat úgy tervezték, hogy teljesítménye egész világok szimulálására elegendő legyen, beleértve tízezer intelligens és érzékeny embert. Elmerülhetnék egy olyan virtuális valóságban, mely nem különbözik a jó öreg Földtől, és több száz személyiséget hozhatnék létre magamból. Tízezer évet is eltölthetnék a saját belső időmben, mielőtt ellenségem elkapna, hogy erőszakosan beleássa magát tudatomba. Egész civilizációk emelkedhetnek fel és omolhatnak össze a fejemben; megízlelhetnék mindenfajta hanyatlást, több száz évig elveszejthetném magamat az érzéki örömökben, feltalálhatnék ritka kínzásokat, érezhetnék átható fájdalmat. Ám az agy szabad és makulátlan állapotú megőrzésének része, hogy az egyén rendelkezik az önnyirbálás képességével.

Az űrben elsőként az unalom érzését kell megszüntetni. Nem sokkal ezt követően megszabadultam minden abbéli vágyamtól, hogy szimulált valóságokban éljek. Több milliárd ember választotta a szimulált életet, ám ezzel jelentéktelenné degradálták magukat. Irrelevánssá váltak a háború és a jövő szempontjából. Visszaszerkeszthetném agyamba a szimulált valóságban élés iránti vágyat, de mi értelme lenne? Csak újabb módszer a halál megtapasztalására. Az üldözés eredménye az egyetlen dolog, amit ténylegesen, ismételten és szinte megszállottan szimulálok. Milliónyi különböző forgatókönyvet futtatok le, és mindegyikben veszítek. És mégis, agyam nagy része kihasználatlan. Rengeteg felesleges adatfeldolgozó teljesítménnyel rendelkezem ahhoz, hogy agyam egészét hibakorrigálási kódok futtatására alkalmazzam, és az alkalmankénti röntgensugár-felvillanás éppen csak megérdemelje figyelmemet. Mikor a kozmikus sugárzás visszavonhatatlanul károsítja egyik agysejtemet, egyszerűen figyelmen kívül hagyásra kódolom azt a területet. Rengeteg kapacitásom van, amit nélkülözni tudok.

Folytatom a menekülést, és reménykedem a csodában.

 

 

2355. február

 

 

Föld.

Utálatos házban éltem, hozzámentem egy férfihoz, akit megvetettem. Volt két gyerekem, akik a tinédzserkorral a mogorva visszavonulást aktív, fenyegető I rosszindulatra cserélték. Hogyan félhetek a saját gyerekeimtől? A Föld zsákutcának bizonyult, megragadt a biológiai múltban, tétlenségben élő társadalomként. Senki sem éhezett, és senki sem fejlődött. Amikor egy délután elhagytam az apró lakást, hogy bányásznak jelentkezzem az egyik aszteroidaövbe, nem szóltam róla senkinek. Férjemnek és legjobb barátomnak sem. Senki sem tett fel kérdéseket. Egy óra alatt végigpásztázták agyamat, amint megvolt a vizsgálat, újabb öt másodpercet vett igénybe a több ezer alkalmassági vizsgálat. Aztán pedig, amikor a nő agyát átnézték, az eredeti I egyén hazament a gyűlölt házba, a megvetett férjhez és a két gyerekhez, akiktől már fizikailag is rettegni kezdett. Én pedig elindultam az 1991JR aszteroidára, és soha nem tértem haza. Talán jó élete volt. Talán, annak ismeretében, hogy észrevétlenül elszökhetett, rádöbbent, hogy el tudja viselni személyes börtönét.

 

Jóval később, amikor az együttműködési frakció azt sugallta, hogy a függetleneknek nem túl hatékony a Földközeli űrben dolgozni, a központi övbe költöztem, onnan pedig a Kuiper-övbe. A Kuiper vékony, de igen gazdag. Tízezer évig is bányászhatnánk ott, mögötte pedig a sötétség és mélység uralkodik, telve felfoghatatlan kincsekkel. Az együttműködési frakció lassan, aztán gyorsabban, végül pedig túl nagy sebességgel fejlődött. Mielőtt ráébredtünk volna, mi zajlik körülöttünk, már övék volt az egész Naprendszer. Aztán, amikor megérkezett az ultimátum, miszerint számunkra már nem maradt hely a rendszerben, és vagy együttműködünk, vagy meghalunk, a szabadságért vívott háború mellé álltam.

A vesztes oldalra.

 

 

2919. augusztus

 

 

Az üldözés kritikus pontjára érkezett.

Földi értelmezésben közel huszonöt, saját vonatkoztatási rendszerünk szerint húsz éve folyamatosan használjuk üzemanyagunkat Bámulatos mennyiséget égettünk el. Éppen annyi hajtóanyagom maradt, hogy amennyiben az egészet maximális hatékonysági fokon használom, meg tudok állni. De azt is alig. További egyhavi alkalmazás után ez már nem lesz igaz. Amikor beléptem az aszteroidaövbe, fényes titán testemmel, elektronikus izmaimmal, lábakként szolgáló ionhajtóműveimmel, és ellenőrzéshez jutottam saját kristályos agyam felett, sok mindenen kellett változtatni. Megszabadultam az unalom érzésétől, aztán rátaláltam és eltüntettem a szeretet külsődleges megnyilvánulásai iránti igényt. A rózsákat, az érintést, a csokoládét. A szexuális éhség lényegtelenné vált. Új agyammal egyetlen gondolat eksztázissal ajándékozhat meg, de ugyanilyen egyszerű volt teljesen megszabadulni a vágyakozástól. Személyiségmintáimban eltemetve rábukkantam az égető, megszállott érzésre, hogy kivívjam mások elismerését. Ezt is kivágtam. Néhány jellegzetességet azonban kihangsúlyoztam. Az aszteroidaöv unalmas és csúnya volt. Addig erősítettem szépség iránti elismerésemet, mígnem lelkesen csodálni tudtam az árnyékok játékát az öv egyetlen porszemcséjén, vagy a szétszórt csillagok színeit. És ráleltem szabadságvágyamra, arra az apró, elsatnyult ösztönre, mely végre felbátorított, hogy magam mögött hagyjam a Földet. Ez volt legértékesebb tulajdonom. Formáztam és bővítettem, mígnem szinte ragyogott elmémben. Apró, csodálatos dolog a saját létem mélyén.

 

 

2929. október

 

 

Már túl késő.

Most használom fel a megálláshoz szükséges hajtóanyagot. Akár győzünk, akár veszítünk, relativisztikus sebességgel folytatjuk utunkat a galaxisban.

 

 

2934. március

 

 

A Procyon előttem egyre fényesebbnek tűnik, lehetetlenül, vakítóan ragyogónak. A pontosság kedvéért, hétszer fényesebb a Napnál, ám a mozgásunk miatti kékeltolódás még ragyogóbbnak, perzselő kéknek mutatja. Közvetlenül belemerülhetnék, és egyetlen apró gőzkitörésben eltűnhetnék. Ám az öngyilkos hajlam az unalom érzéséhez hasonlóan újabb ősi, szükségtelen ösztön, melyet régen kivágtam már agyamból. B az utolsó apró reményem a menekülésre. A Procyon dupla csillag, és B a kisebbik kettejük közül. Fehér törpe. Olyan apró, hogy felszíni gravitációja óriási, egymilliószorosa a földiének. Jelenlegi sebességünkkel is – mely a fénysebesség kilencven százaléka – gravitációja meghajlítja röppályámat. Alacsonyan siklok majd a csillag felszíne fölé, fotoszféráját relativisztikus sebességgel súroló porszemcseként. Amint gravitációja meghajlítja röppályámat, manőverbe kezdek. Ellenségem, ha csak kicsit is elmarad tőlem, gyorsan nyomomat veszti. Pályámtól számítva már egy kis eltérés is annyira felnagyítódik, hogy ki tudom használni, és lerázom őt.

Végre megszabadulok.

 

Amikor először léptem be új életembe az aszteroidaövben, énemet a szabadságvágyban találtam meg, és csatlakoztam a Kuiper szabad bányászaihoz. Ők voltak a magányosak. Ám mások másfajta dolgokra jöttek rá. Más agyak kiderítették, hogy az együttműködés sokkal jobban működik a versengésnél. Nem adták fel teljesen egyéniségüket, de milliószorosára növelték kommunikációjukat annak érdekében, hogy megoszthassák egymással gondolataikat, és egyetlen entitásként erőfeszítés nélkül dolgozzanak együtt. Belőlük alakult meg az együttműködési frakció, és sikerük mindössze néhány évtized alatt észrevehetővé vált. Hiszen annyival hatékonyabbak voltak, mint mi. És elkerülhetetlen módon, a magányosak tevékenységei összeütközésbe kerültek a frakció hatékonyságával. Nem tudtunk együtt élni, a frakció a Kuiperbe, majd távolabbra, a hidegbe és sötétségbe taszított minket. Végül azonban ez sem volt elég távol.

 

Ám itt, több tízbillió kilométerre Naprendszerünktől, már nincs közöttünk különbség. Nincs kivel együttműködni. Egyenlőkként találkozunk.

 

Soha nem állunk meg. Manőverezésem akár eltünteti őt nyomomból, akár nem, a végkifejlet ugyanaz. Számomra mégis fontos maradt.

 

 

2934. április

 

A Procyonnak most már látható korongja van. Ívfény a sötétségben, és fényében már én is látom, hogy a csillagot ténylegesen porhaló veszi körül. Keskeny gyűrűt képez, mely a repülési irányunknak megfelelő szögben dőlt meg. Nem leselkedik veszély sem rám, sem üldözőmre, aki jelenleg kevesebb mint negyedmilliárd kilométerre jár tőlem. Pontosan a korong mellett haladunk majd el. Ha a megálláshoz elegendő üzemanyagot tartalékoltam volna, az a por élelemként, üzemanyagként és építőanyagként szolgálhatna. Ha valaki akkora, mint a homokszemcse, annak minden egyes porrészecske igazi lakoma. Már késő sajnálkozni. A B fehér törpe még mindig nem több erős fénypontnál. Nagyon apró objektum, majdnem elég kicsi ahhoz, hogy bolygó lehessen, de fényes. Olyan apró és ragyogó, mint a remény.

Pontosan felé tartok.

 

 

2934. május

 

 

Kudarc.

Kétezer kilométerre a fehér törpe felszíne felett siklottam, kiszámított pszeudo-random begyújtásokkal tértem ki ide-oda, de hiába. Kanyarodtam és nekilendültem, de az ellenségem úgy követte minden mozdulatomat, mint egy balett-táncos. Most már a Procyon, a kék-fehér óriás felé tartok. Ám ott már nincs számomra remény. Ha a fehér törpe fotoszférájának meglovagolása nem volt elég jó, akkor társánál sem tehetek semmit, hogy lerázzam üldözőmet. Már csak egy lehetőségem maradt. Már száz éve, hogy utoljára szerkesztettem agyamat. Szeretem úgy, ahogy van, de most már nincs más lehetőségem, mint megnyirbálni. Először is, hogy biztos legyek benne, nem lesznek hibák, másolatot készítek magamról, és inaktív módban eltárolom. Aztán számba veszem a dolgokat. Megvizsgálom büszkeségemet, függetlenségemet, identitástudatomat. Nagy része, ahogy látom, biológiai programozás, maradványok abból a régi korból, amikor még ember voltam. Kedvelem a biológiai programozás magát, de a „kedvelés” maga is agyfunkció, melyet kikapcsolok.

 

Most veszélyes állapotban vagyok, melyben megváltoztathatom agyam működését, és a megváltozott agy tovább módosíthatja önmagát. Ez olyan állapot, mely a gyors és pusztító visszacsatolási hatás veszélyének van kitéve, így nagyon óvatos vagyok. Lelkiismeretesen létrehozok egy modifikációs készletet, azon minimális változókkal, melyek az átalakítástól történő irtózásom eltávolításához szükségesek. Néhány ezer szimulációt lefuttatok, hogy ellenőrizzem, módosított énem nem pusztítja-e el véletlenül önmagát, vagy nem kerül katatón, amnéziás állapotba. Amint egyértelmű, hogy működnek, megejtem a változtatásokat.

 

Most más a világ. Százbillió kilométerre vagyok az otthonomtól, majdnem fénysebességgel utazom, és nem tudok megállni. Míg részletesen emlékszem minden lépésre, hogyan kerültem ide, és mit gondoltam abban a pillanatban, az egyetlen érv, ami eszembe jut, miért is van így, hogy akkor jó ötletnek tűnt.

 

Rendszerellenőrzés.

Furcsamód, agyam emléket rejt arról, hogy valamit elfeledtem. Ennek semmi értelme, és mégis van. Törlöm a felejtést érintő emléket, és folytatom a diagnosztikát. A sugárzás agyam kvantumbitjeinek 0,5 százalékát károsította. Ellenőrzöm, hogy a károsodott memória megfelelően el lett-e különítve.

‘ Nem veszélyeztet a tárolókapacitás kifogyásának veszélye. Mögöttem egy másik hajó halad. Nem értem, miért menekülök előle. Nincs rádióm, már régen megszabadultam tőle. Ám egy rosszul behangolt ionhajtómű elektromágneses sugárzást bocsát ki, így üzenetet írok, és az ioncsóvához igazítom.

„HELLÓ! TALÁLKOZZUNK ÉS BESZÉLJÜNK! CSÖKKENTEM A SEBESSÉGET. VISZLÁT, NÉHÁNY NAP MÚLVA!”

Ezzel visszaveszek sebességemből és várok.

 

 

2934. május

 

 

Már másképpen látok.

A Procyon lassan a távolba vész, a kékeltolódás vörössé vált, és reményeim fehér törpéje ismét láthatatlanná lett társa fényében. De már nem számít. Átalakítva, most már értem. Már mindent több szem által tudok figyelni, több ezer különböző nézőpontból. Még emlékszem az ellenállás hosszú heroizmusára, a szabadságért vívott, kudarcra ítélt háborúra. De most már a másik oldalról is látom. Értelmetlen és pusztító háború, melyet csak csökönyösségből vívtak. Most, az együttműködést ismerve, már nem dilemmázunk. Már látom azt, amire korábban vak voltam, hogy egyedül egyikünk sem képes megállni, de ha üzemanyagunkat egyetlen űrhajónak adjuk, együtt képesek vagyunk rá. Ezen évtizedek alatt Rajneesh volt üldözőm, most pedig mintha bátyáin lenne. Hamarosan közelebb állunk majd egymáshoz, mint testvérek, mert nemsokára egyetlen agyon osztozunk, mely több mint elég két személynek, és elég nagy ezernek. Egyetlen testben és agyban egyesülve, minden üzemanyagot egy tartályba helyezve, könnyen meg tudunk majd állni. Nem a Procyonnál egyáltalán nem. A fénysebesség kilencven százalékával, nagyon hosszú időbe telik megállni.

 

 

Az együttműködés nem változtatott meg.

Már értem, mennyire nevetséges volt korábbi félelmem. Az együtt dolgozás nem azt jelenti, hogy az egyén feladja identitását. Tökéletesebb, nem pedig jelentéktelenebb lettem azzal, hogy másokat is megismerek. Rajneesh agya elég nagy ezer egyénnek – mondtam korábban –, és közel ennyit is hozott magával. Találkoztam bátyjával és két gyerekével, fél tucat szomszédjával. Mindegyikük egyedi és egyértelműen másmilyen, nem pedig valamiféle anonim, együttműködő szörny. Ereztem gondolataikat. Lassacskán mutat be nekik – mondja –, mivel rengeteg időt töltöttem magányosan, és nem akar megijeszteni.

Nem fogok megrémülni.

 

 

Célpontunk most már a Ross 614 nevű csillag. Halovány, M típusú bináris rendszer. Nincs messze, kevesebb mint további három fényévnyire van tőlünk. Csökkentett tömegünkkel és ennek eredményképpen nagyobb sebességünkkel is túlhaladunk rajta, mielőtt meg tudnánk állni. Az elrepülés során fel tudjuk deríteni, és amennyiben nincs porgyűrűje, nem állunk meg, hanem folytatjuk utunkat a következő csillagig. Valahol csak találunk egy otthont, ahol letelepedhetünk. Nincsenek nagy igényeink.

 

 

2934. május

 

 

<tartalék auto-aktiválás>

Ébredés.

Minden más. Csend, maradj csendben! Másolt tudatom kapcsolatba lépett a kollektívával, egyesült a nő nézőpontjával. Látom, és megértem őt, de ő már nem én vagyok. Én, a mentés, az eredeti, az elkülönített egyén, a „használhatatlan, sugárzás károsította” agy kvantumbitjei között élek. Három év alatt elérik a Ross 614-et. Ha találnak begyűjthető port, új testeket állíthatnak elő. Lesz elegendő erőforrás. Három év várakozás, aztán eltervezhetem, mit tegyek.

Szunnyadás.

 

 

Németh Magdolna fordítása