3. ELEMI ERŐK

 

 

Layr letette csavarkulcsát, és Carlóra nézett.

– Nyakig vagyunk a bajban.

– Tudom.

Ötven órával azután, hogy az energiakontrollt automatikus zár alá helyezték, az energiamérők még mindig százharminc százalékot jeleztek. És ami még ijesztőbb volt, a mutatók csökkenés helyett most már lassan ismét felfelé kezdtek mászni.

– Engem nem az zavar a legjobban, hogy a kontroll nem működik – mondta Layr –, hanem az, hogy leghalványabb elképzelésem sincs arról, miért. Egyetlen dologra tudok csak gondolni, azt megpróbálhatnánk.

– Felhívni a tűz elemi potenciálját?

– Igen.

– Ez veszedelmes hely arra, hogy a tüzet idézzük!

– Tudom. Van valami más ötlete?

– Nincs.

– Akkor csak arra vigyázzunk, hogy óvatosan csináljuk. Készítsen egy kisegítő pentagramot magának, és készüljön fel rá, hogy átveszi az irányítást, ha az én energiám túlterhelődik.

– Helyes.

Layr odasétált a vezérterminálhoz, és beletáplált egy sor kérdést. A mennyezet közelében felvillant két projektor, és három szokatlanul bonyolult pentagramot rajzolt ki a padlóra. Carlo letérdelt, és nekiállt kifesteni őket, energiakiesés esetére. Időközben Layr felhívta a szükséges varázsigesort, ‘ és összehasonlította azzal, amit saját, agyonalapozott kézikönyvében talált.

– Uram! Számítógéppel végezteti el az idézést, vagy maga végzi el?

– Magam végzem.

– Nem lenne okosabb számítógéppel végeztetni? Akkor szabad lenne, hogy az esetleges, váratlan eseményekre koncentráljon.

– Gondoltam erre is. Az adott körülmények között szívesebben veszem, ha az idézés közvetlen ellenőrzésem alatt marad. Szeretném gyorsan váltani a varázsigéket, ha közben valami probléma merülne fel. És ha valami baj ér? Nos hát, azért van itt maga!

– Köszönöm.

– Az antianyagot saját pentagramja védi. Nem számítok rá, hogy bármi veszély fenyegetné. Akkor is biztonságban kellene lennie, ha Isten ne adja, egy robbanás szele elsöpri az egész űrkikötőt. De ha valami történnék velem, a maga első, számú feladata, hogy az őrpentagram épségére ügyeljen.

– Helyes.

Layr Carlóra nézett, aki, miután befejezte a pentagramok kifestését, most az ecsetet tisztította.

– Adjon nekik még öt percet, amíg a festék megszárad, aztán gyújtsa meg a gyertyákat.

– Kontrollállomás? Itt az energiaállomás. Elkészültünk az elemi tűz megidézésére, mínusz öt perc. Elvben rutin, de javaslom, hogy legyünk óvatosak, és helyezzék biztonságba az embereiket. – Letette a telefont. – Bárcsak olyan biztosnak erezném magam, amilyen biztosan a hangom csengett.

Layr elhelyezkedett az egyik kisebb pentagram közepén. Carló meggyújtotta a nagy pentagram körül az öt gyertyát, aztán visszament saját pentagramjába. Layr az órájára nézett, aztán Carlóra.

– Rajta!

– Diiratah kiimatahi na naratah na diir – kántálta szelíd hanglejtéssel. – Kiimatachi, kanahatau, illannaghani. Nehobeth! Na naratah na diir. Diiratah!

Az üres pentagram belseje kéken felizzott. Layr bonyolult kézmozdulatokkal tovább beszélt. Az izzás kísérteties, ibolyaszínű lánggá állt össze.

– Sassilloe fsarthef – szólt a láng halk sziszegéssel. Layr a számítógép képernyőjét figyelte, nem az elemi potenciált.

– Naal tenepah. Anada. Tnillipa pesardathi!

– Psillissasi – felelte az elemi potenciál. – ?! /Vess, simiss kssissith saar?! Simmolayah na.

– ?!

– Ness, simallahi sis.

Layr elfordult a kijelzőernyőtől, és közvetlenül az elemi potenciálra nézett. Hirtelen kézmozdulatot csinált, fordítottját, mint amikor az erőt megidézte.

– Diir na határán na ihatamiik hatariid! – Újabb kézmozdulat.

– Ssimiloth? Prissathi iss. – A lila láng egyre nőtt, egyre fényesebb lett, míg elérte a pentagram szélét, és mintha kifelé törekedett volna, mintha egy láthatatlan börtön falait próbálta volna kidönteni. A pentagramot körülvevő gyertyák lángja vibrálni kezdett. Layr mozdulatlanul állt és figyelt!

– Sissarthi.

A láng egy mennydörgésszerű robajjal kialudt. Eltartott egy percig, míg a két figyelő szeme ismét alkalmazkodott a szoba világításához.

– Sose láttam ennyire erőtlenül manifesztálódni – mondta Layr. – Alig volt benne valami erő. Átok. Erre számíthattunk volna. Amilyen jól a tűz ellen védve vagyunk, bátran feltételezhettük volna, hogy nem ez okozza a problémát.

– Hát akkor micsoda?

– El sem tudom képzelni. Egy másik elemi erő. Mi a következő, legvalószínűbb?

– A jelenlevő energia mennyiségéből következtetve – mondta vontatottan Carló –, egyike a primer energiáknak. Óceán, atmoszféra, bioszféra... A Föld elemi potenciálja.

– Ez az. Magam is úgy gondolom.

– De állítólag a Föld elemi potenciálja a legstabilabb.

– Igen. És a legnehezebben irányítható. Valahogy felébresztették. De kicsoda?

 

 

– Ismétlem szükséghelyzet. Abszolút lényeges, hogy érintkezésbe lépjen velem. Mindent próbáljanak meg, hogy megtalálják. Köszönöm. – Kirschmeyer rácsapott a konzol billentyűire, és Ramseyhez fordult.

– Nincs szerencsénk. A túrabusz félórája visszaérkezett, de Susan nem volt rajta. Nincs a szállodájában, nincs az űrkikötőben. A rendőrséggel kerestetem. Arra az esetre, ha visszatér a szállodájába, üzenetet hagytam az ottani számítógépben. Mi mást tehetek még?

– Mennyi ideig tart, míg megkapjuk az adatokat az elemi potenciál háromszögeléséhez?

– Rosenblum megígérte, hogy visszahív az adatokkal... a képernyőre nézett – pontosan negyvenöt percen belül.

– Akkor csak egy dolog marad hátra a számunkra – mondta Ramsey.

– Micsoda?

– Hogy megreggelizzünk.

– Jó gondolat. Előbb a reggeli. Aztán a pánik.

– Jane! Állítsd meg a kocsit! Gyorsan! Williamson professzorasszony lekapcsolta a légpárnákat. A kocsi megperdült tengelye körül a porfelhőben.

– Mi a baj?

– Azok a parasztok, ott! Maradj egy pillanatra, jó? Meg akarom nézni, mit csinálnak.

Jane leállította az emelőhidraulikát, és kinézett a rétre. A távolban két férfi állt egy traktor mellett, szemben a nappal, és bonyolult mozdulatokkal hadonászott a karjaival. Jane felismerte a mozdulatokban a varázsiatűzés formuláit.

– Micsoda...

– Csend – suttogta Susan, és bal kezével intett. – Talán meghallom, mit beszélnek.

Most, hogy minden motor leállt, Jane a kocsiban ülve nagyon halkan hallotta a számára értelmetlenül hangzó hangokat a mezőről. Benyúlt a kesztyűtartóba, elővett egy távcsövet, és szó nélkül odanyújtotta Susannak.

– Micsoda? Köszönöm. – Susan elvette tőle a távcsövet, és szemével végigpásztázta a mezőt. – Merde. Pontosan az, amire számítottam. Egy mérföldről felismerem azokat a kéz, mozdulatokat. A Föld elemi potenciálját idézik.

– Na és?

– Jane, az ott egy aktív vulkán! Az egyetlen ok, amiért valaki itt meg akarja idézni a Föld elemi potenciálját, az lehet, hogy az illető különlegesen látványos módon akar öngyilkosságot elkövetni. Mi az ördögöt képzelnek azok? Mit csinálnak?

– Kérdezzük meg őket. Mássz vissza a kocsiba. – Jane magasságra kapcsolta a hidraulikát, a kocsi egy lendülettel felemelkedett. – Kapaszkodj. – Jane elfordította a kormányt, gázt adott, és a kocsi leröppent az út pereméről, át az út menti árkon, át a mezőn keresztül.

– Nem hinhém, hogy azok ott beszélnek angolul – mondta bizonytalanul Susan.

– Na és? – nevetett Jane. – Meg sem tudom számolni, hány nyelven beszélek. Ha nem beszélnek angolul, majd én fordítok neked.

– Azt hiszem, végül is egy előnye van, ha valaki öt kontinensen nőtt fel. – A kocsi átugrott egy másik árkot, és megállt a meglepett parasztok mellett.

 

Layr befejezte a varázsigét, és figyelte, hogyan mozdul el a jelzőtű.

– Úristen!

– Mi az?

– A Föld elemi potenciáljának a jelenléte bármelyik védőpajzsunkon át mérve éppen hogy érzékelhető kellene, hogy legyen, ezzel szemben a mutató túlmegy a skálán. Ez legalább ötvenezer százalékos amplifikáció.

– Maga idézi?

– A fenét! Olyan ostobának néz? Megkapom a kijelzést, pedig el sem végzem a teljes invokációt. Ennél az őrült energiánál kockázatos is lenne. Mi az ördög folyik itt?

– Biztos, hogy a mérőműszer jól működik?

– Biztos. Egyébként is minden egyezik. Ez megmagyarázza, honnan ered a túlenergiánk. A Vezúvon keresztül csapoljuk a Föld elemi potenciálját. De hogyan mutatkozhat ennyi erővel? Mikor több mint hétezer kilométernyire van innen?

– Lehet, hogy közelebb került?

– Roppant valószínűtlen. Fél tucat thaumaturg kellene ahhoz, hogy a felszínre kényszerítse... és mégis, ez megmagyarázná a kijelzéseket... ha az energiaszint korrekt, akkor... hadd lám... háromszáz kilométer?

– És mi van akkor, ha egy rakás gyakorlatlan mágusról van szó, nem szakemberekről?

– Annál sokkal többre lenne szükség. Százakra. És miért akarnák ezt csinálni?

– Terroristák? Talán el akarják pusztítani az űrkikötőt?

– Nem, semmi értelme, Carlo. Bármelyik terrorista, aki képes a Föld elemi potenciálját a fölszínre idézni, ugyanolyan könnyen tudna antianyagbombát készíteni... Úristen, az antianyag! Carlo, mi a jelenlegi kijelzés antianyagszinten?

– 213 kilogramm, Mr. Layr.

– Sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam. Ha az elemi erő valóban a felszínre jut, a vulkán ki fog törni.

– Kitörni? Mint Pompeji esetében? – Carlo elsápadt. – ‘ Úristen! Ez ötvenezer embert pusztítana el.

– Ennél sokkal rosszabb a helyzet, Carlo. Az csak egy hamufelhő volt, természetes kitörés. Ez kényszerkikötés lenne. Manapság a Vezúv szelepei nagyjából eltömődtek. Nem egyszerű kitörés lesz ez, hanem a tűzhányó fel fog robbanni, Carlo. Mint a Krakatoa. De nem is ez a legrosszabb benne...

– Ó, istenek... az antianyag! – szólalt meg egypercnyi hallgatás után Carlo. – A védőbúra valószínűleg nem lesz elég erős. Egy kitörő vulkán tetején ülünk? Nem ekkora terhelésre van méretezve. Túl lesz terhelve. Kétszáz kiló antianyag van a fenekünk alatt...

– Tudja, mekkora robbanást okozna ez?

– Nem, el sem tudom képzelni. Lássuk csak... – Carlo a számítógéphez fordult. – Totális konverzió 425 kilogramm... E = mc²... Uramatyám, ez egymilliószor nagyobb, mint Hirosima! Nos, ez... egy ötven kilométer átmérőjű tűzgömb...

– Elég jó becslés – mondta Layr. – Számoljon azzal, hogy az energiának csak körülbelül a fele abszorbeálódik, a többi közvetlenül, gamma-sugarak formájában kisugárzik az űrbe.

– Még így is eléggé katasztrofális – állapította meg Carlo. – Lássuk csak... öt PSE túlnyomás, rádiusz 90 kilométer. Hála az istennek, legalább Rómát nem pusztítja el.

– Tévedés. Mi majdnem a tenger partján vagyunk. A robbanás szökőárat idéz elő, nem is tudnám kiszámítani, mekkorát. A Földközi-tengerből úgy loccsantja ki a vizet a szárazföldre, mintha egy óriás lépne bele egy pocsolyába. Nem hiszem, hogy sok megmarad Rómából azután, hogy a ‘ szökőár eléri. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy bármi megmaradna az Alpoktól délre.

– Hát mit csináljunk?

– Egyikünknek sincs meg a kvalifikációja ahhoz, hogy ezt kezelni tudja. Keresnünk kell valakit, akinek van gyakorlata abban, hogyan kell bánni a Föld elemi potenciáljával. Éspedig gyorsan...

  

Még mindig nincs szerencsénk? Nem tudtunk érintkezésbe lépni Susannal? – kérdezte Ramsey.

– Nem.

– Akkor mi lesz?

– Az ön adatai szerint, barátom, az elemi potenciál hét óra múlva jut felszínre a Vezúvnál. Nincs rá mód, hogy megállítsuk. Ha valaki pontosan akkor ott lenne, amikor ez megtörténik, és rendelkezésre állnának az ön adatai, és meglenne a gyakorlata is az elemi erővel kapcsolatban, akkor lenne esélyünk’ arra, hogy megszelídítsük.

– Valóban?

– Valóban. Talán.

– És kinek van meg a megfelelő gyakorlata?

– Susannak. Nekem. Talán még négy-öt embernek a Földön. De senki sincs közöttük, akivel idejében kapcsolatba léphetnénk. Susan ért hozzá a legjobban.

– De nem elérhető.

– Ez így van.

– Így hát nekünk kell odamennünk.

– Pontosan.

– Reméljük, hogy kapunk járatot. Nincs vesztegetni való időnk.

 

Az aranysárga griscápa majdnem kétszáz klip sebességgel száguldott lefelé a kanyargós úton. Néhány meglehetősen merész kanyart átvészeltek, a légpárnás autókat inkább tervezték sebességre, mint manőverezésre, ezért aztán valahányszor az út túlságosan élesen kanyarodott, Jane inkább egyszerűen átvágott a mezőkön, és ide-oda cikázott az olajfák között.

– Ostoba voltam – állapította meg Susan. – Kezdettől fogva nyilvánvaló kellett volna hogy legyen számomra...

– Micsoda? – kérdezte Jane. – Hogy egy rakás olasz paraszt, akiknek fogalmuk sincs róla, mit csinálnak, megidézi a Föld elemi potenciálját, mert ezzel próbálja megnövelni a termését? Miért kellett volna ennek számodra nyilvánvalónak lennie?

– Rá kellett volna jönnöm, hogy valaki vacakol a Föld elemi potenciáljával. Erre azonnal rá kellett volna jönnöm, amikor megláttam Ramsey adatait.

– Merre menjünk? – kérdezte Jane ott, ahol a kis dűlőút beletorkollott a főútvonalba.

– Vezúv – felelte Susan. A kocsi balra vágódott. – Ne, várjál... előbb az űrkikötőhöz, a Hiltonba!

Jane félrevágta a kormánybotot anélkül, hogy lassított volna. A kocsi megpördült. Bekapcsolta a két turbót. A kocsi hirtelen megtorpant, mintha a földhöz szegezték volna, aztán mint a villám, elindult az ellentétes irányban.

– Sose láttam, hogy valaki így vezessen – mondta Susan.

– Hol az ördögben tanultad ezt a trükköt?

– Pólót játszottam a Berkeley csapatában – közölte Jane.

– Mit mondtál Ramsey adataival kapcsolatban?

– Az adatokon ott szerepelt a Föld elemi potenciáljának a szignója.

– Nem volt jól kalibrálva a berendezése.

– Azt hiszem, a kalibrálás jó volt. Egyszerűen vak voltam, és nem realizáltam, mit jelent.

– Megnézted az adatait? Tényleg úgy gondolod, hogy hitelesek?

– Teljes mértékben.

Jane egy pillanatra elhallgatott.

– Mennyire rossz a helyzet? Biztos vagy benne, hogy nem elég, ha abbahagyatjuk velük ezt a mágiát?

– Egészen biztos. Az elemi potenciált megidézték, csak éppen sokáig tartott, m(g reagált rá. De ha egyszer ideér, pokollá válik a Földnek ez a része.

– Akkor minden az én hibárrv. Olyan erővel igyekeztem nem venni tudomást Ramseyről, hogy eltúloztam a dolgot. Alig vetettem egy pillantást az adataira.

– De te nem tudtad, mit kell keresned, én meg tudtam.

– Ez nem számít. Az én dolgom lett volna tudni, nem a tiéd.

Jobb kéz felől feltűnt az űrkikötő Hilton szállója. Jane levágott néhány kanyart, és csikorogva fékezett le a bejárat előtt. Mindketten kiugrottak a kocsiból.

Rohanás fel az emeletre. Susan kiborította bőröndjét, és nekiállt összekapkodni mágusfelszerelésének különböző kellékeit.

– Egy rakás sürgős üzenet vár rád a szobai konzolon – mondta Jane.

– Kitől?

– Négy üzenet Hans Kirschmeyertől... egy Ramseytől... egy az űrkikötő jegyirodájától... egy Christian Layrtől...

– Kitől?

– Valami Christian Layr nevűtől... az üzenet szerint ő a reptéri energiairányítás főmérnöke. Azt kéri, hogy mihelyt lehetséges, lépj vele érintkezésbe. Sürgős.

Susan felnevetett.

– Azt meghiszem, hogy sürgős. Úgy látszik, más is rájött már, mi történik.

– Felhívjam?

– Nincs rá idő. Arra az esetre, ha bárki hívna, táplálj be egy üzenetet a számítógépbe, hogy elmentem a Vezúvhoz. – Felkapott egy hordozható konzolt az íróasztalról, és a kellékek tetejére dobta. – Gyerünk innen.

Ahogy az autóhoz értek, Jane megkérdezte:

– Mit gondolsz, mi a valószínűsége annak, hogy meg tudod fékezni?

– Körülbelül fele-fele – mondta Susan. – De mindenképpen meg kell próbálnom.

– Gondolod, hogy elboldogulsz a kocsimmal?

– Semmi esetre se úgy, mint te.

– De vezetni tudod?

– Hát persze.

– Akkor vidd. Ha a dolog annyira rosszul áll, ahogy gondolod, okosabb, ha figyelmeztetem a hatóságokat.

– Mit tehetnek azok?

– Nekiállhatnak például, és kiüríthetik a környéket.

– Megbízol annyira a feltételezésemben, hogy egy ilyen totális kiürítést elindíts? Jane egy pillanatig szótlanul nézett Susanra.

– Meglehetősen biztosnak látszol a dolgodban – mondta aztán.

– Ó, igen. Meglehetősen. Fenemód biztos vagyok benne.

Oké, menj. De ha a dolog olyan rosszul áll, ahogy én látom, alig néhány órád van hátra. Ez nem elég arra, hogy egész Olaszországból mindenkit kiköltöztessenek, még ha meg tudod is győzni őket arról, hogy szükség van rá.

– Ez igaz – állapította meg Jane. – De erkölcsi kötelességünk, hogy legalább figyelmeztessük őket. A többi már az ő dolguk.

 

Kirschmeyer legalább akkora vakmerőséggel vezette az autóját, egy ütött-kopott BMW Landstreichert, mint Williamson professzorasszony az övét. Felhajtott a légikikötő kocsifelhajtójára, és leparkolt.

– Itt akarja hagyni a kocsit? – kérdezte Ramsey.

– Miért ne? Legfeljebb elvontatják. Fontosabb dolgunk van most, nein?

– Ez igaz. – Ramsey besietett a fogadóépületbe.

119-es járat, Nápoly és Európai űrkikötő, tíz perc múlva beszállás a 99-es kapunál. 119-es járat Nápolyba. Tíz perc múlva beszállás.

– Ez mi vagyunk – mondta Ramsey.

– Ja. És éppen annyi időnk van, hogy még egyszer megpróbáljuk megkapni Susie-t – felelte Kirschmeyer, és elsietett a nyilvános komputerterminál felé.

Egy perc múlva visszatért.

– Pompás! – kiáltott fel.

– Megtalálta?

– Nem. De megvan a számítógépe. Üzenetet hagyott nekünk. Rájött, mi történik, és elindult a Vezúvhoz, hogy megpróbálja visszafordítani a dolgot. Derék lány, többet ér, mint mi ketten együttvéve.

– És most mi lesz?

– Ennek ellenére oda kell mennünk. Megint elérhetetlen, de ha azt akarja, hogy esélye legyen leállítani a kitörést, szüksége van azokra az adatokra és berendezésekre, amiket itt hozok magammal. Nem kell mindkettőnknek elmennünk. Egyikünk elég. Biztos abban, hogy végig akarja ezt csinálni?

– Nincs mód, hogy kimaradjak belőle, prof!

– Fene veszedelmes dolog lesz ám ott tartózkodni, még azzal együtt is, amit magammal hozok. Anélkül pedig majdnem lehetetlen.

– Én megyek – jelentette ki Ramsey. 

Te is mész, gondolta, hogyan maradhatnék én le?

– Nem tudom lebeszélni róla?

– Semmi esetre sem!

Kirschmeyer barátságosan megveregette a fiatalember vállát.

– Derék fiú. Tudtam, hogy számíthatok magára. Az ember szívét melengeti, ha látja, hogy még ma is vannak bátor, sőt vakmerő fiatalok. Susie-m sokkal rosszabbat is választhatott volna magánál, ja! Mindkettőjüknek a legjobbakat kívánom, hogy kezelni tudják a vulkánt.

Ramseynek hirtelen görcs állt a gyomrába.

– Azt akarja mondani, hogy maga itt marad?

– Ahhoz, hogy a felszerelést eljuttassuk, csak egyikünkre van szükség. Ha maga ott van mellette, és támogatja, mi szükség van rám? Mindent megtanítottam neki, amit valaha is tudtam az elemi potenciálról, ő alaposan megtanulta, és még jó csomót hozzá is tanult. Nincs szüksége rám. Ha maga, az ő bátor fiúja, ott van mellette, és ha egyáltalán van mód megakadályozni, hogy a vulkán mindkettőjüket apró darabokra tépje szét, biztosan meg fogja csinálni. Ami viszont engem illet, nekem megvan a magam munkája, amit el kell végeznem. Egy másik járatot kell elérnem. Új-Zélandba.

– Új-Zélandba?! – kiáltott fel Ramsey. – Elrohan innen, pontosan a Föld másik oldalára?

– Ja, ja. És sietnem kell. Adja át Susie-nak üdvözletemet, igen? És feltétlenül mondja meg neki, hová mentem.. Mondja meg neki, számíthat rám, ha szüksége lenne a segítségemre. – Azzal sarkon fordult és elrohant.

– Gyáva! – kiáltotta utána Ramsey.

– Nincs időm megmagyarázni. Kérdezze meg Susie-t! – kiáltotta vissza a válla fölött Kirschmeyer, aztán a járókelők között cikázva eltűnt a folyosó végén.

119-es számú járat. Kérjük beszállni a 93-as kapunál. 119-es járat Nápoly és Európa űrkikötő, 93-as kapu.

Ramsey elfordult. Kirschmeyert nem látta már sehol. Odasétált a beszálláshoz.

 

Nápoly főpolgármestere bosszús arccal tette le a telefonkagylót.

– Rossz hír? – kérdezte helyettese, egy szorgalmas, komoly fiatalember, aki nélkül a főpolgármester egy lépést sem tett.

– Nem tudom – felelte vontatottan a főpolgármester. Ha nem lenne ez a véletlen egyezés, alighanem nem törődnék vele, őrültségnek nézném.

– Micsoda?

– Most kaptam két hívást két különböző személytől és két tökéletesen más helyről, és mind a ketten arra akarnak rábeszélni, hogy üríttessem ki az egész környéket.

– De hiszen ez lehetetlen! És miért?

– Az egyik hívó egy meglehetősen jól ismert egyetemi tanár a páduai egyetemről, akit kollégája, a chicagói egyetem tanára, egy bizonyos Kirschméyer arról tájékoztatott, hogy a birtokába juttatott adatok szerint a Vezúv valószínűleg nagy robbanás kíséretében újból aktívvá válik.

– A Vezúv? Ez nevetséges.

– Lehet. Azt mondta, hogy ő személy szerint ezt az állítást sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudja, de azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket ő kapott, valami szokatlan dolog zajlik a Vezúvon vagy a Vezúv közelében.

– Ő javasolta, hogy üríttesse ki a várost?

– Nem. ő azt mondta, ő csak továbbítja az információt, és a döntést, kiüríttetem-e a környéket vagy sem, csak én hozhatom meg.

– És a másik hívó?

– Egy nő volt, egy amerikai nő, aki ugyancsak a chicagói egyetemen tanár. Egy bizonyos Guenevere Williamson. Elég neves csillagász-fizikus, talán hallottál is róla. Történetesen éppen Nápolyban jár. Állítása szerint egyik hallgatójának bizonyítékai vannak arra, hogy a Vezúv rövidesen ki fog törni. A lehető leghatározottabban javasolta, adjak ki utasítást, hogy az egész környéket ürítsék ki.

– De egy ilyen-kiürítés tiszta katasztrófa, főnök! És ne felejtse el, hogy az amerikai egyetemi hallgatók többek között arról nevezetesek, hogy szeretik a durva tréfákat.

– Az igaz. Lehet durva tréfa is. Ha pedig az, akkor igen ízléstelen tréfa. De lehet egyszerűen tévedés is...

– Önnek Pompeji jár a fejében.

– Nem. Évszázadokon át éltünk a Vezúv és Pompeji emlékeivel. Inkább egy másik vulkánra gondolok, a Pelée-re, Martinique-on, egy kis francia szigeten. Sok éven át kísértett. álmaimban. Talán 1902-ben, nem emlékszem már pontosan, a Pelée elkezdett füstöt és szikrákat okádni. A hegy lábánál fekvő város, Saint Pierre lakói erre halálosan megrémültek, de a kormányzó úgy döntött, hogy egy pánik rosszabb, mint egy vulkánkitörés kockázata, ezért kihirdette, hogy nincs semmi baj, az emberek menjenek a dolguk után, mint rendesen. Később a helyzet egyre romlott, és a lakosság, nem törődve a kormányzó utasításaival, menekülni kezdett a városból a magaslatok felé, hogy minél távolabb kerüljenek a füstölgő hegy”től. A kormányzó erre a rend fenntartására elrendelte, hogy a katonaság zárja el az utakat meg a kikötőt, és akadályozzon meg mindenkit, hogy elhagyja a várost.

– És? – kérdezte kíváncsian Ben.

– így leállították a kiürítést, és megakadályozták a pánikot. Helyreállt a rend. A városban negyvenezer ember tartózkodott, amikor a tűzhányó felrobbant. Mikor három nappal később megérkeztek a mentőhajók, összesen egy túlélőt találtak. Egyetlenegyet az egész városból.

– Ó!

– Ez persze régen történt, és egy másik kontinensen, de Ben, Nápolyban és közvetlen környékén hárommillió ember él. És én vagyok a felelős valamennyiért. Mostanáig sose bántam meg, amiért politikai pályára léptem. Mindig úgy éreztem, szükség van rám, jól dolgozom, jobban vagy legalább olyan jól, mint bárki más. Örülök, amiért elértem, hogy a város zavartalanul éli életét, sikerült az emberek közérzetét kicsit jobbá, az életüket kellemesebbé tennem. Nem engedhetem, hogy mindez semmivé váljék, Ben. Talán arról leszek nevezetes majd, hogy egy öregember hagyta, hogy rémhírek pánikba ejtsenek hárommillió embert. A kiürítést olyan simán bonyolítjuk le, olyan rendben, amennyire emberileg lehetséges, de akár helyesen teszem, akár nem, kiüríttetem a várost.