2. SUSAN

 

 

Amikor Layr megkezdte műszakját, nyomban érezte, hogy valami nincs rendjén. Atranszferpentagram bíbor fénye majdnem élesebben világította be a szobát, mint a fluoreszkáló lámpák. Olyan erős fénnyel, hogy emberi szem nem viselte el. Layr ellenőrizte a totálenergia kijelzést. Száznyolcvan százalék névleges érték. Életében nem látta ilyen magasnak. Perceken belül befutott Carlo is.

– Valami baj van, uram – közölte mintegy üdvözlésképpen. Layr jó véleménye szemmel láthatóan nőtt róla.

– Tudom. Ismered a zárlattal kapcsolatos eljárást?

– Természetesen.

Az űrkikötő kilövőrendszere tökéletesen példázta, hogyan keveredik a régi és az új technológia. Antianyag energiaforrás, amelyet thaumaturgiai védőháló tart ellenőrzés alatt, számítógép által keletkeztetett mágikus erő szabályozza a tűz elemi potenciálját, ez az energiaáramlást a pozitronium lézerbankhoz irányítja, amely aztán kilövi az űrhajót. Az egész komplexum egyetlen thaumaturgiai kapcsolatrendszerben egyesül, s ez még fokozza hatékonyságát. ElméletiJég az egész roppant egyszerű, de működése részleteiben meglehetősen bonyolult. Mi lehet most a hiba?

– Csökkentsd le nyugalmi szintre.

Layr odament a kontrolltelefonhoz, felvette a kagylót, . és megnyomott egy gombot.

– Itt az energiakontroll. Lehetséges, hogy valahol funkciózavar van, kikapcsolunk, amíg meg nem találjuk a hibát. Nem, még nem tudjuk, mi az és azt sem, komoly baj lehet-e belőle. Nem tudom, meddig. Inkább töröljenek mára minden indulást. Telefonálok, ha úgy látom, veszély fenyegeti a kilövőállomást. Egyelőre csak óvatosak vagyunk. Helyes, így rendben. Ha szerencsénk van, holnap reggel visszatérünk rá. Vigyázzanak. Viszlát.

Letette a kagylót, és odament Carlóhoz.

– Nos, barátom, úgy látszik, ma lesz mit tennünk.

 

Jóval később, a nap még éppen csak bekukkantott Ramsey lakásába, Susan, miután kibontakozott Ramsey karjai közül, csendben nekiállt öltözködni.

– Ne haragudj, szerelmem – suttogta, és gyengéd csókot nyomott a fiú homlokára. – Bárcsak több időnk lett volna. Adieu, mon amour, ét au revoir.

Mikor Ramsey felébredt, Susan már régen elment.

Háromszáz mérföldnyire az új-zélandi partoktól egy kis csoport geológus csodálkozva próbálta megállapítani, miért aludt ki olyan váratlanul néhány napja a Manatla tűzhányó. A Manatla volt a legfrissebb szem az apró vulkáni szigetek láncolatában a Csendes-óceán tűzgyűrűjének a peremén. 2053-ban nyáron bukkant elő az óceánból láng- és hamuözön közepette.

Érkezését jó előre megjósolták, és úgy számítottak, hogy működése jóval 2100 után szűnik majd meg. Az, hogy az apró tűzhányó most váratlanul meghazudtolta önmagát, meglepetésként érte őket.

Persze a geológusok a probléma megoldását egészen más pontján keresték a földnek, mint ahol kellett volna, de ez akkor még egyáltalán nem volt kézenfekvő. Még nem.

  

Susan fáradtan érkezett meg Nápolyba, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudott volna. A Vénusz-űrhajó másnap reggel indul az űrkikötőből. Éjszakára az NSF biztosított számára szobát az űrkikötő Hiltonjában. Megpróbált olvasni, de valahogy nem tudott a képernyőre koncentrálni. A szobájából egy tolóajtó apró balkonra nyílt, fogta magát, és kisétált rajta.

A felhős éjszakában ott magaslott előtte a Vezúv hatalmas tömege. Hajói emlékezett, az űrkikötőt gyakorlatilag a hegyre telepítették, mert a tűzhányó jelenléte miatt a hely thaumaturgiailag nexust, érintkezési pontot jelentett, és így alkalmas volt arra, hogy a tűz elemi potenciáljának mágikus erejét könnyebben ellenőrzés alatt tarthassák. Ezt az erőt használták fel az űrhajók kilövéséhez.

A tűzhányó ugyancsak pompás hely lenne a Föld elemi potenciáljának a megidézésére, gondolta... De veszélyes. Visszagondolt arra, mit mondott Ramseynek a mágia felelőtlen alkalmazásáról. Ne hívja fel Ramseyt? De ugyan mit mondhatna neki a múlt éjszaka után?

Ehelyett inkább levetkőzött, lefeküdt, és vég nélküli, fantasztikus álmai voltak földről, tűzről, vulkánokról, űrhajókról és pentagramokról.

Tíz órakor a telefon csengésére ébredt, az űrkikötőből hívták. A Vénusz-űrhajó indulását a kilövőrendszerrel kapcsolatos, meg nem nevezett problémák miatt egy nappal elhalasztották. Elnézést kérnek. Addig is a hotelszobát meg az ellátást az űrhajózási iroda fizeti, és ha kedve támad időtöltésként a hotel által felajánlott számos’ túrák vagy egynapos kirándulások egyikét igénybe venni... Susan szépen megköszönte, és letette a kagylót.

Nem volt kedve túrákkal és kirándulásokkal szórakozni, de rájött, hogy nem tud tovább aludni. Megint arra gondolt, felhívja Ramseyt, de inkább Kirschmeyer irodáját hívta fel. Kirschmeyer nem volt bent. Különben is, hány óra van most Chicagóban? Ó... hajnali öt. Nem csoda, ha senki sincs a helyén.

Végül is azzal töltötte a napját, hogy a hotel fürdőmedencéje körül ténfergett, napfürdőzött, rendezte a Föld elemi potenciáljával kapcsolatos jegyzeteit, és kidolgozott néhány ötletet, amit majd megvalósít, ha megérkezik a Vénuszra.

Délután ötkor újabb hívást kapott az űrkikötőtől. A Vénusz-űrhajó indulását újból elhalasztották. Szinte már számított is erre. Odament a túraszervező asztalához, és valami túrát keresett a Vezúv kráteréhez. Semmi. Nos, ha már magát a Vezúvot nem nézheti meg, megállapodott egy kirándulás mellett, amellyel megnézhette azokat a városokat, amelyeket a tűzhányó eltemetett: Pompejit és Herculaneumot.

Szinte oda se gondolt, lenyomogatta Ramsey telefonszámát. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy felvegyék a telefont. Amikor tizenöt csengetés után sem történt semmi, nem tudta, megkönnyebbüljön-e vagy bosszankodjék. Kirschmeyer sem volt a helyén. Üzenetet hagyott a prof számítógépében azzal, hogy a felszállást elhalasztották, aztán visszament a fürdőmedencéhez, és elolvasta a Vezúvról szóló brosúrákat.

Bár a vulkán tulajdonképpen inkább nyugvó állapotban van, és nem aludt még ki teljesen, a geológusok véleménye szerint nem valószínű, hogy néhány évszázadon belül aktívvá váljon. Most turisták mászkálnak a lejtőin, és ámuldoznak az időnként feltörő gőzfelhőkön, amelyek a kráter repedéseiből lövellnek fel. Odalent a hegy termékeny, enyhe lejtőin a parasztok olajfákat termesztenek és szőlőt művelnek.

A délután hátralevő részét a balkonon töltötte, a Vezúvot nézte és ábrándozott Nappali fénynél a tűzhányó csúcsát hatalmas füstfelhő takarja. Ahogy a nap lemegy, ez a felhő élénk narancssárgára változik, és még teljes sötétségben is a füstcsóva töve halványan fénylik, mintha láthatatlan tüzek fénye világítaná meg.

 

Kirschmeyer professzor előtt ott hevertek a padlón kiterítve Ramsey számítógépes adatai. A professzor a lapokon térdelt, és elmélyült az adatok tanulmányozásában. Színes krétaporral jelölte meg azokat a lapokat, amelyeket már átnézett. Ramsey valamivel ildomosabb pózban, Kirschmeyer íróasztalán ücsörögve nézte. Egy idő után a professzor felállt, és pipája szárával az egyik papírlapra bökött.

– Nos, barátocskám, itt látható az elemi potenciál jelenlétének egy fix bázisa. Időnként magasabb szintre emelkedik, de ezek az időnkénti fellobbanások most hirtelen megszűntek, körülbelül egy időben azzal, hogy az én Susie-m elment tőlünk. Az én munkámmal, úgy látom, ez csak annyiban áll kapcsolatban, hogy ez egyértelműen a Föld elemi potenciáljának a szignója. Bárcsak itt lenne Susie, neki talán lenne valami elgondolása. Én tehetetlen vagyok.

– Ha ez az interferencia nem függ össze az ön munkájával, miért maradt abba, amikor Susie elment?

– Véletlen egybeesés. Nyilván valami más szűnt meg vagy kezdődött ugyanakkor.

– Mint például?

– Ha én azt meg tudnám mondani, fiam, meg is mondanám magának, és azzal a probléma meg is lenne oldva.

– Szóval én most mit tegyek?

– Most mindenekelőtt hazamegyünk, alszunk egyet, és átgondoljuk az egész ügyet. Reggel találkozunk a laboratóriumban, ja? Talán addigra támad valami jó ötletünk.

– Helyes.

Ahogy Ramsey és Kirschmeyer kifelé indult a szobából, a terminálon felvillant a „hívás” jel. Kirschmeyer odanyúlt, és a kapcsolót „nem fogad” állásra kapcsolta.

– Nem kellene felelnie rá? Mi van, ha valami fontos?

– Alig hinném. Mellesleg, a tekintélyemet is fenn kell tartanom. Ha túl sok hívásra válaszolok, az emberek esetleg azt hihetik, hogy nincs más dolgom, nem? Ha fontos, hagyjanak üzenetet a számítógépben.

 

Rómában hajnalodon. Miss Williamson az intersztelláris szelekről rendezett konferencia befejeztével úgy döntött, hogy a hétvégét Raminski grófnál tölti Rómában, de a gróf váratlanul megbetegedett. Ha így van”gondolta, akkor akár megnézhetnék magamnak egy darabot Olaszországból, úgyis időtlen idők óta nem jártam erre.

Besétált a Sheraton halijába, és felmarkolt egy kötegnyi. Róma és környéke túráit és látnivalóit hirdető prospektust. Az egyiken megakadt a szeme. A címlapján lángoló tűzhányóval hirdette: „Pompeji, a temetettek városa”.

Rómától Nápolyig vezetni remek, de hajmeresztő érzés volt. Kis sportkocsija kisebb volt és könnyebben kezelhető, mint a legtöbb autó, amit maga mögött hagyott. Nápolytól délre, a Pompeji felé vezető út a tündöklő kéken csillogó tenger mentén, vulkáni sziklák között kanyargott. Messze odalent békés ligetek és halászfalvak, itt-ott néptelen, fénylő fehér homokos tengerpart.

Az autósok még a kanyargó hegyi utakon is észvesztő tempóban vezettek, és a professzorasszony csak abban reménykedett, hogy időben tud katapultálni, amennyiben leszorítanák az útról, és a kocsija lezuhan a mélybe. Hosszúnak tűnt az út lefelé...

Valahol Nápoly és Pompeji között kitisztult az ég, és a város fölötti, nyomasztó szürkeség helyett most fényesen kisütött a nap.

  

– Először készítsen egy jegyzéket, a korrelációk sorrendjében jegyezzen fel minden olyan tevékenységet vagy természeti jelenséget, amely az egyetem körül száz kilométeres körzetben felmerül, és amely megfelel az adataiban mutatkozó anomáliáknak – mondta Kirschmeyer.

– Helyes. – Ramsey a számítógépéhez fordult, nekiállt a billentyűket nyomogatni, egy másodperc szünetet tartott, aztán fokozta a tempót. Előtte a kijelzőernyőn megjelent a lista. Mindketten nekiláttak tanulmányozni.

– Nincs valami nagy jelentősége, igaz?

– Nein. Telefonhívások Izlandba, orvosi kézikönyvek vásárlása... persze, ha alaposabban utánanéz az ember, elég sok összefüggéstelen esemény között találhat valami korrelációt. – A pipájára nézett. – Tibura naal! – A pipa egy kék villanással meggyulladt. – Próbáljuk meg más oldalról. Az anomáliák Róma körül összpontosulnak?

– Inkább Nápoly közelében.

– Oké. Próbáljon meg egy korrelációt az ottani tevékenységekkel.

– A mi adatbankunk nem lesz olyan komplett.

– Be tud kapcsolni egy olasz adatbankot?

– Megpróbálhatom.

Ramsey ismét nekiállt a billentyűket nyomogatni.

– Megvan – szólalt meg egy perc múlva. A képernyő kiürült, aztán egy rövidebb lista jelent meg rajta.

– Főnyeremény! Megvan a korrelációnk: kilövések a nápolyi űrkikötőből.

– Stimmt. Nagyon helyes. Ez pontosan megindokolja a sporadikus jeleket meg azt is, miért szűntek meg harminc órája. – Kirschmeyer elhallgatott, és Ramseyre nézett. Ramsey! Miért állították le a kilövéseket az űrkikötőből harminc órával ezelőtt?

Ramsey betáplálta a kérdést a számítógépbe.

– Soron kívüli karbantartás, prof. Kíváncsi vagyok, miért. Kirschmeyer professzor felnézett rá.

– Ramsey barátom, én kezdek félni.

– Miért? Úgy néz ki, hogy valahányszor kilőnek egy űrhajót Nápolyból, nálam interferenciajelek mutatkoznak. Talán egy elektromágneses hullámról van szó, amelyre történetesen az én detektorom rezonál.

– Ó, barátom, bárcsak nekem is olyan gyenge fantáziám lenne, mint magának! Még mindig nem tudunk számot adni arról, miért mutatkozik a zajjel úgy, mint az elemi potenciál szignója. Tenne nekem egy szívességet? Hívja le a maga mágnesesanomália-görbéjét, középen az űrkikötő térképével.

Ramsey megtette.

– Hopplá! Idenézzen! Nem is az űrkikötő a középpont! Újabb utasítást táplált be a gépbe. – A középpont... 23 kilométerrel arrébb, irány 342 fok. – Újabb térkép. – Megvan! A középpont egy nyamvadt hegy. A Vezúv.

Mint ahogy számomra nyilvánvalónak kellett volna lennie abban a pillanatban, amikor megállapodtunk, hogy amit látunk, az valóban a Föld elemi potenciáljának a szignója, és nem valami akármicsoda zajjal. Ramsey, ilyen erős jelet csak egy földrengés adhat, vagy egy vulkánkitörés.

– De hiszen a Vezúv nem aktív! A Vezúv egy kialudt vulkán!

– Pihen, barátom, csak pihen. Alszik. De nem hiszem, hogy sokáig fog aludni.

– Gondolja, hogy kitörni készül?

– Igen, Ramsey, ennek az adatnak csak akkor van értelme, ha a Föld elemi potenciálja elhagyta a föld középpontját, lassan emelkedik Olaszország felé, és magával húz egy darabot a Föld mágneses teréből. Valahogy, valaki megidézte. Nemcsak manifesztálta, ahogy mi itt tesszük avégből, hogy tanulmányozzuk, hanem teljes mértékben felébresztették, előhívták. Természetesen nem mondhatok semmi biztosat, de nem látok más módot, hogyan lehetne másképp értelmezni ezt a jelenséget.

– Akkor valamit tennünk kell. Meg kell állítanunk. Figyelmeztetnünk kell az embereket.

– Álljunk meg egy pillanatra, fiatal barátom! – Kirschmeyer professzor Ramsey vállára tette a kezét. – Gyűjtsünk be előbb pontos adatokat, mielőtt nekifogunk rohangálni, mint az őrültek, mi? Aki egy darázsfészket felbolygat, az készüljön fel a darázscsípésre.

Mindenekelőtt a magnetométert összekapcsolhatjuk egyik varázsigémmel, amellyel az elemi potenciált idézem, és az jelentősen fokozza majd a berendezés érzékenységét, amikor a megoldásra alkalmazzuk. Aztán a Föld elemi potenciáljának a tevékenysége más elemi potenciálokban is tükröződni fog, különösen az óceánban és a tűzben. Arra is szerkeszthetünk egy monitort. Ugyancsak szükséges, hogy a maga technikáját alkalmazva a Föld elemi potenciálját háromszögelhessük. Akkor biztosan megállapíthatjuk, vajon valóban a felszínre tör-e az elemi potenciál.

– Mennyi idő áll a rendelkezésünkre? Nem kellene, amilyen gyorsan csak lehet, figyelmeztetéseket kiküldenünk?

– Mindenekelőtt ezt kell megállapítanunk. Remélem, hogy kidolgozhatjuk, miközben a háromszögelést végezzük. Az elemi potenciál a magból igyekszik a Vezúv felé. Tudnunk kell, milyen mélységben van, és milyen gyorsan halad. Amíg pontos időt nem tudunk megadni, és nem tudjuk felbecsülni, mekkora lesz a kitörés, nemcsak haszontalan, de káros is lenne bárkit riasztanunk.

Az emberek, mikor látják, hogy nem történik semmi, egykét nap múlva visszatérnek otthonukba, ha idő előtt kiürítenénk a városokat. És amikor a komoly figyelmeztetés jön, nem törődnek vele. Többet ártunk, mint használunk.

– Hát akkor lássunk munkához.

– Doch, doch, rajta! Én csak azt... azt szeretném, ha Susan itt lenne. Ez valójában az ő területe, nem az enyém.

– Nem az ön területe? Hát nem ön Susan szakmai vezetője?

– Ó igen, szakmai vezetője vagyok, de Susan valójában úttörő munkát végez. Nagyon kevesen vannak, akik a Föld elemi potenciáljához értenek, és biztosra veszem, hogy Susan a legjobb közöttük. Mindenképpen megvan az érzéke hozzá. Én magam is tudok vele dolgozni, ha kell, de az én igazi szakterületem a vizek elemi potenciálja, az óceán, a tavak, a folyók meg effélék. Minthogy pedig szakértőnk a föld elemi potenciálja terén most éppen vígan repül a Vénusz felé, azt hiszem, magunknak kell megbirkóznunk a dologgal úgy, ahogy tudunk.

– Nem hiszem, hogy Susan útban lenne a Vénusz felé – jegyezte meg Ramsey. – Nem lehet.

– Maga talán tud valamit, amit én nem tudok? Hiszen Susan már két napja elment!

– De nem repült el. Nem emlékszik? Lezárták az űrkikötőt. Nincsenek járatok.

– Tényleg, (gy hát nyilván Nápolyban ragadt. De várjon csak... ha nem repült el, biztosan felhívott volna!

– Talán fel is hívta, csak éppen maga nem válaszol a hívásokra, igaz?

– Stimmt. Biztosan hagyott üzenetet a számítógépben, és én nem néztem utána reggel az irodámban. Gyerünk. Nem, maga maradjon itt és lásson neki a programozásnak. Én fölmegyek, és megnézem, van-e üzenet Susantól. Azaz mégsem, mégis jobb, ha maga megy fel, és nézi meg, van-e üzenet tőle. Én itt maradok, és nekiállok dolgozni... – Kirschmeyer megfordult. – Ramsey!

De Ramsey már elment.

 

Pompejiben csend volt és nyugalom. Susan arra számított, hogy egy csupa szikla és vulkáni hamu romhalmazt talál, ehelyett olajfaligetek és szőlőskertek között napos tisztás fogadta.

A túravezető előretörtetett, és a csoportot bevezette az. ásatások közé a romokhoz. Susan diszkréten átsurrant a csoport körül nyüzsgő amatőr idegenvezetők között, és túl az emléktárgyárusok és „hiteles” régiségeket kfnálgató szélhámosok csapatán talált egy alacsony kőfalat, amelyről, ha felült rá, kilátás nyílt a mezőre, és ahol békésen elmélkedhetett.

Följebb a dűlőúton egy karcsú, aranysárga-feketén csíkozott tigriscápa sportkocsi cikázott, a legújabb modell, tarka tetővel. Amint elhaladt előtte, hirtelen lelassított, hatalmas porfelhőt kavarva megfarolt, leeresztette légpárnáit, leállította motorját, és megállapodott a földön. Amikor a kocsi teteje hátracsúszott, Susan meglepetten ismerte fel vezetőjét, Ramsey szakmai főnökét, Miss Williamsont.

– Ne haragudjon – fordult hozzá a hölgy –, nem ismerem én magát?

– Én Susan Robinette vagyok. Igen, Hans Kirschmeyerrel dolgozom, a folyosó végén. –

– Ó, hát persze. Maga az, akit Hans annyit emleget, maga dolgozik az elemi potenciálokkal. Milyen meglepő, hogy olyan messze hazulról futunk össze. Nyilván útban van a Vénusz felé, igaz?

– Úgy van – mondta Susan. – Az indulást elhalasztották, és igyekszem valamivel agyonütni az időmet, amíg megint indítják a járatot.

– Milyen bosszantó. Tudja, én néha úgy ériem, fél életemet repülőtereken, űrkikötőkben töltöttem, járatokra, emberek érkezésére vártam, azt vártam, hogy valaki értem jöjjön. Örökre abbahagynék minden utazást, ha nem az lenne az egyetlen módja, hogy az ember egyik helyről a másikra jusson.

– Sokat utazik, Williamson doktornő? Gondolom, konferenciákra meg ilyesmi.

– Kérlek, hívjál egyszerűen Jane-nek. Nem, rengeteget utaztam már azelőtt is, hogy mindenféle konferenciára meghívtak volna. A szüleim mindketten diplomaták voltak, tudod. Mire felnőttem, nem tudtam volna megmondani, melyik kontinens a hazám, még kevésbé azt, melyik ország.

– Csodásán hangzik – jelentette ki sóváran Susan. – Én sose jutottam el messzebbre száz kilométernél hazulról, még talán annyira sem, amíg el nem kerültem Ontarióba iskolába.

– Szóval te québeci vagy. Gondoltam. Susan az ajkát biggyesztette.

– Még mindig olyan feltűnő a kiejtésem? Igen, Saint André-i vagyok. Ez jóval Montreal felett van, a St. Jeantónál.

– Ó igen, gyönyörű vidék. Nos, én elmondhatom magamról, hogy a legkülönbözőbb szállodákban és nagykövetségeken nőttem fel, szerte a világon, ami talán csodásán hangzik, de biztosíthatlak, a valóságban pontosan az ellenkezője volt. Már csak azért is, mert sose voltak korban hozzám illő barátaim. Mihelyt valahol elkezdhettem volna egy baráti kört kialakítani, elköltöztünk, vagy elküldték a papámhoz, hogy nála éljek, egy másik kontinensen vagy ilyesmi...

– A szüleid elváltak?

– Ó, dehogy! – nevetett Jane. – De alig találkoztak. Kivéve időnként diplomatabálokon meg hasonló alkalmakkor. Azt hiszem, tényleg szerették egymást, a maguk módján. De nagyon közelről kellett az embernek ismernie őket, hogy ezt észrevegye rajtuk.

– Ez annyira másként hangzik, mint ahogy az nálunk volt a családban – mondta Susan. – Én egy farmon nőttem fel, és a szüleim állandóan együtt voltak.

– És hogyan lett a végén thaumaturg belőled?

– A középiskolában volt egy fizikatanárunk, aki értett valamit a thaumaturgiához. Kísérleteket is végzett az osztályban, és én gyakran maradtam ott órák után, és segítettem neki a kísérleteit előkészíteni. Azt hiszem, az alkatomnál fogva megvan bennem az adottság hozzá. Amikor a gyakorlatban is megpróbáltam, nyomban tudtam, hogy ezt akarom csinálni egész életemben.

– A szüleid nyilván nagyon örültek ennek.

– A szüleim dühöngtek. Szerintük a mágia nem alkalmas foglalkozás egy lány számára. Traktormechanikusnak kellett volna kitanulnom, vagy valami gyakorlati dolgot tanulnom, aminek hasznát vettem volna a farmon. Akkor aztán jó farmerfeleség lett volna belőlem.

Azt mondod, neked sose voltak korban hozzád illő barátaid.

Geofftey A. Landis: Elemi erők 85

Nos, hát nem sokat veszítettél vele.

Egy olyan kis városban elkerülhetetlen, hogy mindenki mindenkit ismerjen, viszont nincs senki, akit érdemes lenne ismerni.

– Te azt hiszed, nehéz életed volt. Az én szüleim általában nem sokat törődtek velem, de amikor tizenhat éves lettem, földerengett az anyámban, hogy nincsenek fiúbarátaim, így aztán a szüleim valahogy összejöttek, és egy nagy elsőbálos partit rendeztek nekem New Canaanban, a nagybátyám villájában.

Már az előkészületek csodamód elszórakoztatták őket, hónapokon keresztül csak erről beszéltek. De persze arra nem volt gondjuk, hogy engem megkérdezzenek. Én meg voltam rémülve.

És amikor elérkezett a nagy nap, képtelen voltam végigcsinálni. – Az emlék megnevettette. – Nem tudtam szembenézni a feladattal, és egyszerűen megléptem. Végig autóstoppoztam az országot báli ruhámban. És elérkezett a nagy estély, mindenünnen özönlöttek a vendégek, és a sztár, a főszereplő nem volt sehol. Éveken keresztül beszédtéma voltam.

Jane hátravetette fejét, úgy nevetett. Susan vele kacagott.

– És mi történt, amikor végül is hazamentél?

– Sose mentem haza. Egész nyáron át San Franciscóban dolgoztam, ősszel pedig beiratkoztam a Berkeley egyetemre. Túlságosan féltem ahhoz, hogy haza merjek menni, érted? Most persze már az egész roppant mulatságosnak tűnik.

– És mindettől aztán roppant kozmopolita nő lett belőled.

– Igen, azt hiszem, (gy van. Gondolod, hogy megérte az árat, amit fizettem érte?

– Ramsey szerelmes beléd, azt tudod?, <SUB>x</SUB>

– Ramsey Washington? Igen, tudom. De ő nem tudja, hogy én tudom. Te milyen jól ismered Ramseyt?

– Meglehetősen. De nem eléggé, azt hiszem. Jane szigorúan nézett Susanra.

– Szerelmes vagy belé?

– Nagyon.

– Ó, értem. – Jane felsőhajtott. – Nem sokat tehetek, ami az ő irántam való szerelmét illeti. Nem tehetek mást, mint hogy kerülök minden alkalmat, amivel bátorítanám, lehetőleg anélkül, hogy túlságosan udvariatlan lennék hozzá, vagy hogy megbántanám. De ezt a dolgot neki kell magának kinőnie, előbb vagy utóbb.

– Tudom. Mégis, ez valahogy olyan unfairnek tűnik.

– A világ nem fair, drágám. Egyszerűen el kell fogadnunk olyannak, amilyen. Jane felállt.

– Nos, mi itt vagyunk ketten, több ezer mérföldnyire otthontól. Akár meg is nézhetnénk valamit ebből az országból, nem?