28.

Hokkaido északi partjától távol, egy apró szigeten Totsi Kameguchi rendõrt nappali sushija, közben zavarták meg.

– Csönd legyen! – morgott egy tinédzser lánykára, aki bevágtatott az otthonába. – Mi olyan fontos? Nem várhatna még tíz percet?

– Nagyon fontos, sensei – kérlelte a kislány. – Kérem! Jöjjön a rákkikötõbe. Oroszok! Már megint oroszok!

– Rohanj el az iskolába, és kerítsd elõ az orosz tanítót – parancsolt rá a rendõr. – Mondd meg neki, jöjjön azonnal!

Megigazította a sapkáját, magához vette a gumibotot, sajnálkozva pillantott a finom tonhalszeletre, aztán felült a kerékpárjára, hogy átkarikázzon a városon. A kikötõben nyüzsögtek a halászok, a kereskedõk és a csavargók. Kameguchi félreparancsolta õket az útból, szorosan homlokára húzta sapkáját, nehogy az erõs szél, amely a tenger és romlott hal szagát hozta magával, lesodorja a fejérõl. Amikor odaért két ázott, borotválatlan férfit látott, akik kényelmetlenül feszengtek a rakparton. Még mielõtt a tanítónõ megérkezett volna, kiderítette, már megint disszidensekrõl van szó. Kameguchi leparancsolta a disszidenseket a mólóról, ahol a nyüzsgõ, csattogó rákokkal teli ládák álltak. Leültette õket egy padra.

– Nos, mit akarnak? – kérdezte.

– Azért jöttünk, hogy menedékjogot kérjünk – magyarázta az egyik orosz.

– Hát persze, rögtön gondoltam – jegyezte meg a rendõr gúnyosan. – Azt hiszik, most már a szabad világban vannak, és semmi probléma. De itt dolgozni is kell ám a megélhetésért! Mihez értenek?

A két férfi egymásra nézett:

– Fúrómesterek vagyunk – válaszolta az egyik. Kameguchi mogorva képet vágott. A szél felerõsödött, lassan eleredt a hideg ólmos esõ.

– Épp fúrómesterekre van szükségünk – gúnyolódott. A két férfi felegyenesedett a padon. Az egyik oroszul beszélõ halász megráncigálta a rendõr kabátujját:

– Úgy gondolom, nyájasabban is beszélhetnél velük, sensei – suttogta. – Valami fontosat akarnak mondani.

A rendõr mereven ránézett. Ez az ember egyike volt azon halászoknak, akik információmorzsákkal kereskedtek azért cserébe, hogy zavartalanul bemehessenek a Kurill-szigetek egyik legjobb halászterületének tizenkét mérföldes zónájába. A második világháború után a japánok kénytelenek voltak átadni a szigeteket az oroszoknak. Kamegucsi ki nem álhatta ezt a fickót, ugyanakkor tisztában volt azzal, ez az ember tudja, mit beszél.

– Hát akkor halljuk – mondta az orosznak, élcelõdésén tompítva.

– Kamcsatkáról jöttünk – kezdte az egyik. – Mi eddig egy rettenetes terven dolgoztunk, amelynek egy nukleáris bomba és egy vulkán is része volt. Kérem, azonnal vigyenek bennünket a legközelebbi újsághoz vagy televíziós állomásra.

– És minek? – kérdezte Kameguchi.

– El akarjuk mondani a világnak, mi folyik ott. Azonnal le kell állítani, mert ez olyan fegyver, amely a fél világot megfagyasztja, és milliárdokat ítél éhezésre! A világnak tudnia kell róla!