7.

 

 

Hawaiiban kevéssel múlt hét óra harminc, tehát St. Louisban már majdnem éjfél. Rachel remélte, hogy Stephent még ébren találja. Amíg fürdõvizét engedte a kádba, az asszony az otthoni számot tárcsázta. Csodák csodája, Stephen már a második csengetésre felvette a kagylót. Még csak nem is tûnt álmosnak a hangja.

– Biztosan nem volt jó a buli – találgatta az anyja.

– Ó nem, nagyon klasszul sikerült. – És Rachel tudta, ez minden, amit kihúzhat a fiúból. Neveket, idõpontokat, helyszíneket, azt nem. Semmit nem tudhat meg arról mennyit ivott és hányszor gyújtott rá. És természetesen arról sem, enyelgett-e valakivel a lányok közül, akik néha megjelentek Rachel nappalijában. Stephen elébe vágott a kérdezõsködésnek:

– És milyen Hawaii? Találkoztál már a géprablóval? Jól vagy?

– Minden rendben – válaszolt Rachel. – Kellemesen telt az estém. Csak ma reggel fogom azonosítani azt az embert. – Bosszús lett mert ismeretlen hang hallatszott a vonal másik végérõl. Még belekiabált a kagylóba: – Ha mindent elintézek, megpróbálok holnap hazarepülni...

A titokzatos hangról gyorsan kiderült, hogy csak Stephen rágcsál valamit. Nyelt egyet és megszólalt:

– Ó, anya! Ne! Élvezd inkább azt a csodálatos napsütést. Mikor kirándulhatsz az életben ingyen Hawaiira?

– Mit eszel, Stephen?

– Tojást, Benedict módra, de ne térj el a tárgytól! Maradj legalább egy hétig! A könyvtár csak tizenegyedikén nyit, nem? Megígérem, addig nem gyújtom fel a házat.

– Majd meglátom. Most rohanok, mert kifolyik a fürdõvizem. – Viszlát, kisfiam! – köszönt el Rachel, s anyai gyengédség járta át egész lényét.

– Nem, maradj! És boldog új évet! – hallatszott a kagylóból váratlanul olyan zengõ hangon, mintha nem is Stephen, hanem az apja mondaná.

– Olyan, mint az apja jobbik része – elmélkedett Rachel fürdés közben – alattomos, kiszámíthatatlan aljasság, s fõleg hazugság nélkül. – Amennyire õ tudta, Stephen még soha nem csapta be. Igaz, sokszor közölte az anyjával, mikor akar egyedül maradni. De ezt a jogot régen megadta a fiának.

Mindenesetre néhány kérdést szükségtelennek tartott feltenni a fiának, mert bizonyos jelekbõl pontosan tudott következtetni. Itt van például a Benedict tojás... Stephen nem rajong érte. Viszont az egyik barátnõje, Sandy Corrado nagyon szereti, tehát ha Stephen Benedict tojást eszik, ez nyilván azt jelenti, hogy jól kezdõdik számára az újév.

Rachel eddig még soha sem ült rendõrautóban. Most nyomasztóan hatott rá, hogy a hátsó ajtókat nem lehetett belülrõl nyitni. A hátsó részt egy nehéz vasrács választotta el a vezetõüléstõl. Rachel örült, amiért Nancy Chee elõre ültette. Az apró termetû, barátságos teremtés egyáltalán nem tûnt ijesztõnek.

– Mrs. Chindler...

– Szólítson csak Rachelnek.

Tudja, hogyan történik az azonosítás? Öt-hat embert felsorakoztatnak...

– Rengeteg Kojakot láttam, Nancy – mosolyodott el Rachel. A lány nagyon fiatalnak látszott, meglepetést is okozott egyenruháján az õrmesteri rangjelzés.

– Hát persze – viszonozta a mosolyt a rendõrnõ.Nos, mivel valószínûleg nem láthatta annak az embernek az arcát, most más módszert alkalmaznak.

Rachel tûnõdve figyelte a lányt:

– Tudják, hogy melyik ez az ember a géprablók közül? Arra gondolok, õ követte el – nagyot nyelt – a gyilkosságot?

A mosoly eltûnt a lány szemébõl.

– Sajnálom, de a szembesítés elõtt errõl semmit sem mondhatok. Tudja, vannak szabályok. – Gyorsan témát váltott, és a körülöttük levõ zöld terület felé biccentett: – A Queen Liliuokalani Park. Gyönyörû! Ott elöl – mutatta kezével – mindent elpusztított a cunami. Ez az egyik szökõár neve. Valamikor ezt a parkot a hivatali negyed vette körül. Apám is itt nyitott irodát. A cunami után másnap idehozott. Siralmas látványt nyújtott a környék. – Aztán Kapiolani felé fordult, gyors, vizsgálódó pillantást vetve utasára: – Ha van hozzá kedve, ma délután elmehetnénk városnézésre – ajánlotta.

– Nagyon kedves öntõl, Nancy. Yanami professzor meghívott löncsre, de más programot nem terveztem.

Nancy Chee befordult a szolgálati kocsiknak fenntartott parkolóba, és még megjegyezte:

– Kérje meg, vigye el repülõvel megnézni a szigetet. Az apámmal egy repülõklubba járnak, biztosan tud gépet szerezni. Talán még szürkebálnákat is mutat magának. – Aztán kiszállt a kocsiból, s mutatva az utat, a vizsgálati osztály felé vezette az asszonyt.

Rachel egyre nyugtalanabbá vált, kiment a mosdóba, egy kicsit összeszedni magát.

Egy ablaktalan szobában kellett várakozniuk. Megkínálták egy csésze kávéval, amit udvariasan visszautasított, és szórakozottan hallgatta a lányt, aki a Waipio-völgyrõl mesélt és a Pu-uhona O Honaunau-ról, ahol a hawaii királyok egy szentélyt építettek, és arról a keskeny öbölrõl, ahol Cook kapitányt megölték a Kona-parton. Majd kinyílt az ajtó, és belépett Wasserling kapitány. Az õrmesternõ egy kínai és egy portugál bájos keveréke, a kapitány pedig olyan fehér bõrû, mint egy misszionárius, csak az egyenruhájuk hasonlított. És persze ugyanazon a szánalmas hivatali nyelven váltottak szót, miközben átkísérték Rachelt egy másik szobába.

A kapitány odaültette egy lefüggönyözött fal elé, és ismertette az azonosítás menetét. A függöny mögött olyan tükröt helyeztek el, amelyen õ átláthat, de a másik oldalon levõk nem láthatják õt. Barátságosan megkérte Rachelt, szóljon, ha felkészült.

Rachel nem volt “kész”. Hogyan is lehetne erre a méltatlan eseményre felkészülni? Hogyan is tudná teljes bizonyossággal felismerni a géprablót? Egyetlen szemtanú csak ritkán tud egyértelmûen azonosítani valakit. Különben is, St. Louisban kevés keleti él, s az egyik olyan, mint a másik – sohasem tudta megkülönböztetni õket. Amikor Missouri államban keletiekkel találkozott, mindig ugyanazokat a vonásokat fedezte fel rajtuk. Az a képesség, mely a finom részletek megkülönböztetéséhez szükséges, csak hosszabb együttélés után alakulhat ki. És most azonosítania kell valakit, akinek arcvonásait csupán egyetlen pillanatra láthatta, s azt is feldúlt, zaklatott állapotban.

– Kezdhetjük – suttogta bizonytalanul. A kapitány elhúzta a függönyt. Az ablak másik oldalán az öt símaszkos férfi felfigyelt a nyikorgó függönygyûrûk hangjára.

Rachel elbizonytalanodott. Elsõ benyomásra úgy tûnt, nincs közöttük az a férfi, akit Esther megpróbált felfedni. Valamennyien nagyon magasak voltak. De azért alaposan szemügyre vette õket, majd hirtelen felugrott, ugyanis a sorban az elsõ váratlanul megszólalt:

– Senki ne mozduljon! Átvesszük a gépet!

Úgy ejtette ki a szavakat, mint amikor a gyorsíró visszaolvassa a diktált szöveget. A második: mint amikor egy színész memorizálni igyekszik a szerepét. A harmadik olyan könnyedén beszélt, mintha a pincérnél sürgetné a löncsöt. A negyedik...

A negyedik hangja mély volt, inkább kedélyes, és egyáltalán nem tûnt nyugtalannak.

– Nos, Mrs. Chindler? – kérdezte a kapitány.

Rachel most kapott csak észbe, hogy már milyen régóta némán mered az üvegre. Összerázkódott, de nem szólalt meg, csak kétségbeesetten a kapitányra pillantott.

– Akkor most megpróbáljuk álarc nélkül – mondta a kapitány, és alig észrevehetõ jelzést adott.

A férfiak levették a maszkokat.

Felesleges volt. Azt a hatalmas fejet nem lehet elfelejtem, és azokat a fekete szemeket sem. Rachel szinte maga elõtt látta, amint könnyedén szökell hátrafelé az ülések között, vállmagasságban, lövésre készen tartva Uziját.

Álarc nélkül a fej még nagyobbnak látszott. Rachel egyáltalán nem hitt az üveg átlátszatlanságában: a fekete szempár egyenesen az arcába bámult.

– Attól tartok, nincs köztük az, aki lelõtte Esthert – suttogta remegõ hangon.

A kapitány komoran Chee õrmesterre pillantott, aztán Rachel felé fordult:

– Senkit nem tud azonosítani közülük? – kérdezte udvariasan.

– Honnan tudhatnám biztosan? – nézett vissza Rachel. – Az egyik síálarc olyan, mint a másik...

– Egy apró részlet, valami jel... Biztos benne, hogy nincs közöttük egyik sem? – kérdezte Chee õrmester.

– Biztos vagyok vagy nem... – mosolyodott el Rachel. Még ha azonosítana is valakit, mi történhet? Ha bíróság elé kerülne az ügy, a védõügyvédek bizonyára alkalmaznák annak a rafinált Perry Masonnek valamelyik trükkjét, zavarba hoznák õt, még az is lehet, hogy felkutatnának egy másik duzzadt ajkú, keskeny szemvágású férfit. És akkor hogyan állapítaná meg a különbséget? Még meg is büntethetik hamis tanúzásért, ha valamelyik ügyvéd ellentmondásba keverné.

– Sajnálom – mondta határozottan.

– Tudja, amikor az egyikükre pillantott, olyan érzésem támadt, mintha izgatottabbá vált volna – jegyezte meg a kapitány.

Kissé zavartan nézett Rachelre, mint amikor valaki a mozaikjátékban sehogy nem találja egy elem helyét. Rachel vállat vont. A kapitány folytatta:

– Arra a nagy fekete szemû férfira gondolok. Murray Pereira a neve, de a többiek Kanaloának hívják. Kiszolgált katona, botrányosan szerelt le. A DOD nem adott terjes információt róla, de úgy tudom, nagyon bonyolult robbanószerekkel dolgozott. Még nukleáris anyagokkal is.

– Igazán sajnálom, kapitány. Elmehetek?

Amikor David Yanami szállodája elõcsarnokában megpillantotta Rachelt, meglepte a nõ gondtalan nyugalma. Egész megjelenése errõl árulkodott. Nyilván járt néhány üzletben, mert õszibarack-fehér aloha inget viselt fehér nadrággal.

– Nagyon csinos – bókolt neki, ami aligha csak az új ruhának szólt. – Remélem, minden rendben volt reggel.

– Ó nem, minden félresikerült. Teljesen kikészültem. Viszont roppant éhes vagyok – tette hozzá szomorú mosollyal.

David, talán udvariasságból, igyekezett titkolni meglepõdését. Mi történt ezzel az asszonnyal? Az érthetõ, hogy a megpróbáltatása elõtti éjszakán nyugodtnak igyekezett látszani. Bámulatos a lelkiereje. De most hogy lehet ilyen vidám egy balul sikerült azonosítás után? David semmit nem értett, és Rachel minél többet beszélt, annál rejtélyesebb lett számára az egész.

– Az lehetett, akinél a kapitány észrevette meghökkenésemet – morfondírozott Rachel, miközben az erõsen fûszerezett csirkét villájára szúrta. – De nem mernék megesküdni rá. S ha éppen az egyik beöltöztetett rendõrre mutatok?

– Azt bizonyára megmondták volna magának.

– Lehet, de ha csak azért gyûjtötték be, mert gyalogosként szabálytalanul közlekedett? És én most bajba keverem? Minél jobban néztem, annál jobban elbizonytalanodtam – magyarázkodott Rachel szájához emelve a falatot.

– Abból, amit mond, tulajdonképpen arra következtetek, tényleg õ lehetett a keresett terrorista – fûzte hozzá David.

– Igazán? – a nõ figyelmét a szokatlan ízû papayaköret kötötte le. Milyen furcsa, fûszeres csirke meg papaya egy tányéron. Olyan mintha fasírtot görögdinnyeszeletekkel szervíroznának. Majd folytatta – Azt mondták, valamilyen Pereira...

– Ez az eredeti neve, de Kanaloának hívják – egy régi hawaii isten után. Kanaloa a pokol istene.

– Hangzatos elnevezés egy terroristának – Rachel erõltetetten mosolygott. – Õ akart pénzt szerezni egy légitársaságtól?

David meglepõdött:

– Alábecsültem az információforrásait, Rachel. – Aztán eszébe jutott, hogy õ maga mesélte az este. – Igen, a Sun Airtõl. Azt állította, hogy a Kamehameha Hadtest kapunak tekinti a társaságot.

– Hogy mondta, tabu?

– Majdnem, végül is hawaii nyelven eredetileg ugyanazt jelentette. És próbaképpen füstbombát helyeztek el az egyik 737-es csomagterében. A légitársaság elnöke ötvenezer dollárt ajánlott fel, amelyet egy megadott helyen kellett volna átadnia, de egy helikopter figyelte a helyszínt, így fogták el Kanaloát.

– Gondolom, elítélik, és börtönbe kerül.

– Igen, zsarolásért, de nem gyilkosságért. Rachel hátradõlt, és mereven nézett Davidre:

– Kérhetek egy jegesteát?

A férfi odaintette a felszolgálólányt, majd Rachelhez fordult:

– Nem értem magát. Hogy lehet ennyire elnézõ? Rachel a teáját kavargatva komoran bámult a poharába.

– Nem tudom, mit kellene elnéznem – szólalt meg végül.

– A gyilkosságot!

– A gyilkosságot természetesen nem tudom megbocsátani – mondta szemrehányóan. – De, David, némi szánalmat azért, ugye érezhetek? Tudja, mivel foglalkozom, igaz? Könyvtáros vagyok. Ha valamit nem tudok, elsõ dolgom keresni egy könyvet, és utánanézni. Talán azért nem sikerült a házasságom, mert nem írták meg róla a megfelelõ könyvet. Vagy csak nem bukkantam rá... Meg akartam tudni, hogy miért olyan dühösek a hawaiiak.

– Szóval olvasott valamit Hawaii történelmérõl? – bólintott David elismerõen.

– Hónapokon át készültem erre az útra – helyesbített Rachel. – Elõször Michenert olvastam. Aztán Kalakaua királyról és Liliuokalani királynõrõl, majd a monarchia és a köztársaság történetével ismerkedtem. Félmillió hawaii élt itt, amikor Cook kapitány partra szállt. Néhány generációval késõbb már ötvenezernél is kevesebb!

– Kedves Rachel, mindezt én is pontosan tudom – vágott közbe komoran David. – Ez ma már csak régi história, és nincs jelentõsége. Persze nem számítva az olyan õrülteket, mint Kanaloa... meg az olyanokat mint az unokatestvérem, Lono.

– Lono?

– Ez a hawaii neve. Múlt éjjel találkozott vele a partin. A gimnáziumban õ is belépett a Kamehameha Hadtestbe. A kosárlabda csapat összes tagja olyan trikót viselt, melyen ezt a két szót lehetett olvasni. A “Lono" nevet a hawaii mitológiából vette – ha úgy tetszik, Lono az alvilág istene. A cápaisten. Olyasmi, mint Lucifer, a bukott angyal. Nem hiszem, hogy ez a szimbólum sokat jelenthetett tizenöt évesen az unokatestvéremnek, legfeljebb romantikusán hangzott. – David felemelte üres csészéjét, aztán visszatette. – De még mindig folytatják.

– Tudom – biccentett Rachel, aztán hirtelen megjegyezte: – Chee õrmester azt mondja, szokott repülni. David örömmel váltott témát.

– Sõt még a nagyanyám is, bár mostanában igyekszem lebeszélni róla. Nem mintha könnyû lenne... Szeretné kipróbálni?

– Chee õrmester szerint, ha szerencsénk lesz, bálnákat is láthatunk.

– Csak nem közelrõl. Húszezer dollár bírságot kell fizetnie annak, aki megzavarja a nyugalmukat. De azért megpróbálhatjuk, távcsõ is van a repülõn.

Rachel mosolyogva ingatta a fejét bámulatában, mint egy gondtalan turista, aki végre viselheti a virágfüzért.

– Pompás! Bálnák! Gyerünk! – lelkendezett, mint egy kisgyerek.

Amikor kiléptek a repülõtér fõépületébõl, egy erõs széllökés szinte hátrálni késztette Rachelt, a haja lobogott, szoknyája a combjáig libbent. David ügyet sem vetett a szélre; Hawaiion ez hétköznapi jelenség. Azt persze észrevette, mint tapad a nõ combjaihoz a szoknya – mintha egy bizalmas szeretõ venné birtokába. Rachelnek jólesett a férfi kíváncsi tekintete.

Kellemes érzés töltötte el, ahogy a kis repülõgép a kifutópályáról felemelkedve a Csendes-óceán felé vette útját. Sajnos nem találkoztak bálnákkal, legalábbis a lahainai kikötõig nem. David mentegetõzött, de nem akart nagyon messzire repülni.

– Majd máskor – ígérte, és közelebb hajolt Rachelhez, hogy a Comanche motorjának dübörgésében megértse szavait. – Egyszer majd hosszabb utazást szervezek a maga számára. – Aztán visszarepítette Rachelt a két nagy vulkáni csúcs között, a Kona-part mentén a fekete homokos partok és az elszórt házak fölé. A sziget déli csúcsa tájékán sem találtak bálnákat. David a tenger felé fordította a gép orrát.

– Szeretné látni a Vulcant?

– Mi az a Vulcan, David?

– Hát éppen ez az. A Vulcan egy haditengerészeti akció, amirõl nem szoktak beszélni. Úgy hallottam, mangánércet találtak a tengerfenéken, és ezt próbálják kibányászni.

– De ezt miért tartják titokban?

– Ki tudja? Talán valami egészen másról van szó. Egyesek szerint geotermikus energiát akarnak hasznosítani. Valahol a víz alatt egy bébivulkán kezd a felszínre emelkedni.

– Vagy valami háborús konfliktust akarnak kirobbantani – mondta Rachel elgondolkodva. David rápillantott:

– Meglehet. De mégiscsak furcsa lenne itt megindítani, nem? Ha egyáltalán értelme lenne...

Rachel a kobaltkék tengert figyelte. Amikor újra megszólalt, pergõén, tömören beszélt, mintha gépbe diktálna.

– A gépeltérítés után rémült, dühös és gyámoltalan lettem. Úgy éreztem magam... igen... mintha megerõszakoltak volna. Tudja, David, el akartam menekülni az egész világ elõl. Arra gondoltam, elhagyom az Egyesült Államokat, csak azt nem tudtam, hova menjek. Elõször Izraelre gondoltam. Soha nem voltam vallásos, bár negyedrészt zsidó vér folyik az ereimben. De nem mehettem oda a PFSZ és a szírek miatt, nem is beszélve az izraeliekrõl. De akkor hova? A napfényes Olaszországba, ahol megkopasztják a turistákat? Latin-Amerikába, ahol apácákra lövöldöznek? Nem maradt hova mennem. Ha nem PFSZ, akkor IRA, vagy a Puerto Ricó-i nacionalisták vagy a kubaiak vagy a Szabad Szerbek. Létezik egyáltalán olyan hely a világon ahol nem a bosszú az úr? – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. Nem tudom, ha valaki el akarná kezdeni a harmadik világháborút, tennék-e bármit is a megakadályozására – mondta most már derûsen. – De mi az ott elõttünk?

David megköszörülte a torkát:

– Az a Vulcan.

Kissé irányt változtatott, így nyugat felõl közeledtek céljukhoz.

Rövid idõre mindketten elhallgattak, és figyelték, hogyan lesz a távoli horizonton levõ kis foltból hajó, aztán egész hajóraj, egy mesterséges szigetvilág a kék óceán közepén.

– Ez a nõ sokkal jobban összetört, mint ahogy külsõleg látszik – meditált magában David. – Bárcsak tudnék rajta segíteni. Neki nem látványosságok kellenek. Olyan emberre van szüksége, aki törõdik vele, akinek a vállán kisírhatja magát, aki ragaszkodik hozzá. És ez a valaki nem az lesz, aki már csaknem harmincadik évében járt, amikor õ megszületett. El kellett volna hívni ma délután Frank Morfordot. Jó hangosan csupán ennyit mondott: – A haditengerészet elõírásai szerint legalább tíz mérföldnyi távolságban kell maradnunk. A távcsõvel azonban bizonyára mindent kitûnõen fog látni.

Rachel máris igyekezett élesre állítania a lencsét:

– Sok hajót látok – közölte.

– Valóban – bólintott David. – Az a hatalmas hajó ott középen egy fúróhajó, legalábbis azt hiszem. Az a nagy árbocszerû valami pedig fúrótorony-félének látszik. Bár akár szivattyú is lehet a mangánérc kitermeléséhez. A másik nagyméretû alkotmány nyilván egy lakóhajó, de a többirõl fogalmam sincs, micsoda. Látja azt a két helikoptert a fúróhajón? Minden nap ingáznak Hilo és a hajók között. Többnyire a repülõtérre igyekvõ vagy az onnan érkezõ embereket szállítják. Rengeteg titokzatos látogatójuk van.

A látcsõvel Rachel a kis flottillát tanulmányozta. A nap már magasan járt, arányló foltot terítve sugaraival a kobaltkék vízre. A közepén ott terpeszkedett a Vulcan komplexum. Fekete hajók a fényes izzásban.

– Teszek egy kört – kiabálta David –, délrõl mindent jobban fogunk látni...

Ekkor vették csak észre a feléjük közeledõ helikoptert. A szitakötõ a fúróhajó fedélzetérõl szállt fel a fogadásukra. Ugyanebben a pillanatban dühös hang recsegett David rádiójából:

– Comanche Nancy három-hat-hat-nyolc-Poppa, tiltott légtérbe lépett!

David csodálkozva nézett Rachelre, s aztán bemondta a rádiójába:

– Itt a Comanche. Legalább tizenöt mérföld távolságra vagyunk!

De választ nem kapott. David megrázta fejét:

– Megõrült ez a fickó? – mérgelõdött.

Rachel nem felelt; a helikopter egyre feljebb emelkedett. El fogja vágni az útjukat. A helikopterpilóta pillanatokon belül az õ repülési útvonalukon lesz. David bizonytalankodott, majd gyors mozdulatokkal kelet felé fordította a kis gépet.

A helikopterek általában nehézkesebben mozognak a repülõgépeknél. Ezt a nagy haditengerészeti Sikorskyt azonban igen erõs motorokkal szerelték fel. David Comanche-ának közel sem maradt ekkora erõtartaléka. A helikopter addig tartotta az irányt, amíg el nem érte az õ magasságukat, s hirtelen egyenesen feléjük suhant.

Rachelnek elállt a lélegzete. David dühösen szitkozódott.

– Te seggfej! – ordította, és gépével süllyedni kezdett. A Comanche nem igazán tûnt alkalmasnak efféle manõverre, s eddig David soha nem bánt vele ilyen kegyetlenül. Igaz, még soha sem került ilyen kutyaszorítóba. Ezen az üres égbolton nem volt pardon!

Rémülten gondolt arra: mi lesz, ha a helikopterpilóta üldözõbe veszi õket, netán tüzet nyit rájuk...

Amikor a válla fölött hátrapillantott, a helikopter már csak apró pont volt a távolban. Visszafelé igyekezett a fúróhajó fedélzetére.

– Fel fogom jelenteni! – dühöngött, miközben Rachel csak a vállát vonogatta.

– Ez egy õrült – motyogta.

Szótlanul igyekeztek a Lyman Tábornok repülõtér irányába. Éppen egy DC-10-es landolt az óceán felõl. David tett még néhány kört a levegõben, s csak azután kért leszállási engedélyt. Azt is megvárta, amíg a Jumbo félelmetes dübörgése elcsitul.

Amikor földet értek, és a fõépület felé gurultak, David egy villogó rendõrautót látott közeledni. Elsõ gyors gondolata az volt, milyen kár, hogy éppen most jön. Rachelt bizonyára emlékeztetni fogja arra a szörnyû napra. Amikor leparkolt, és az asszony felé hajolva ki akarta nyitni a szárny feletti ajtót, még érezte a nõ remegését és alig hallható zihálását. Rachel kimászott a szárnyra, és óvatosan lehuppant a földre, mereven figyelve a fõépületet.

A rendõrautó egyenesen feléjük tartott. Közvetlenül mellettük állt meg, és a Szövetségi Légügyi Igazgatóság egyik embere szállt ki belõle. David izgatottan érdeklõdött:

– Mi a baj? – Rachelért aggódott, de hamarosan önmaga miatt kellett nyugtalankodnia.

– Dr. Yanami, figyelmetlen repülés miatt panaszt kell tennem ön ellen. Egy légijármû veszélyeztetésével vádolom.

– Ugyan, ez képtelenség! – tört ki David, de komolyan kellett vennie a dolgot. Ha a helikopterpilóta jelentette fel, akkor még tárgyalás is lehet. Davidnek szembe kellett néznie a tényekkel. Ki volt szolgáltatva. A légi incidens helyszíne kívül esett a hilói torony radarfigyelõ körzetén, így nem juthatott bizonyítékhoz.

Szerencsére Rachel mindent látott. De amikor – legalábbis egyelõre – végzett az igazgatósági emberrel, meglepte Rachel dermedt tekintete.

– Sajnálom, Rachel – mondta aggodalmasan. – Ilyesmi elõfordul. Biztosan minden rendezõdni fog.

Rachel úgy nézett rá, mintha semmit sem hallana.

– Eltûnt – suttogta végül.

– Micsoda? A helikopter? – lepõdött meg David. A nõ megrázta a fejét. Szemei csillogtak a félelemtõl:

– A terrorista. Aki megölte Esthert. Amikor kiszálltam a gépbõl, észrevettem a parkolóban, de mire ismét odanéztem, már nem volt sehol.