19.

 

 

Mivel fél órán belül két Jumbo Jet érkezését várták, a máskor laza parkolási rendszabályokat idõlegesen megszigorították. David elõresétált az Információ felé, majd nyomban visszatért a kocsiban várakozó Kushihoz.

– Húsz percet késik – jelentette. – Ha akarsz, maradj a kocsiban. Majd én megyek a fiú elé.

– Oké – egyezett bele nagyanyja –, csak éppen fordítva. Te maradsz itt. Én meg megkeresem a kölköt, wiki-wiki.

– Azt sem tudod, hogy néz ki – ellenkezett David.

– Hmm! Ismerek én minden gyereket, fiam. No, hm... meg aztán... megyek a szép fényes tükrös mosdóba.

Öntudatos pillantást vetett unokájára, aztán elvitorlázott. David a tûzõ nap elõl a tetõ alá húzódott. Kushi, állításával ellentétben nem a mosdó, hanem a kávézó irányában tûnt el. Davidet ez egyáltalán nem lepte meg. Még kevésbé csodálkozott, amikor Nancy Chee kis kocsiját látta megállni tisztes távolságban.

A rendõrnõ megpillantva Davidét, felé igyekezett.

– Örülök, hogy itt van – biccentett a férfi. – Gondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, hogy Rachel a terroristák pártjára állt?

– Ez is egy lehetõség, dr. Yanami.

– De hát ez... olyan fura – nem találta a szavakat az extrém szituációra. Különös idõket élünk. Mindenki megbolondul és bemocskolódik...

– Nem mindenki, dr. Yanami. – A kis rendõrnõ meleg pillantással nézett fel rá. – Maga és nagyanyja... igazán nagyon megható maguktól, hogy a gondját viselik a gyereknek. Legszívesebben elküldeném a házuktól a másik tisztet, én pedig meghúzódnék a kocsiban. Nem akarom a fiút megijeszteni.

– Nincs újabb híre? – nézett David reménykedve a rendõrnõre, de igazából nem is várt választ. Tudta, ha történik valami, Chee azonnal közli. Nagyot sóhajtott, és körülnézett. Pillantása a feléjük közeledõ nagyanyjára esett, aki egy Good feliratú itókát szopogatott, szabad kezében egy még bontatlan, papírba csomagolt üveg.

– Nem hibáztathatjuk Mrs. Chindlert – fakadt ki hirtelen az õrmester. – Nem tudhatjuk, mi mit tennénk az õ helyében.

– Én egyáltalán nem hibáztatom! Semmiért! – szólt David, õszintén tiltakozva. – Rendes ember! És nem kételkedem abban, kedves Chee õrmester, hogy létezik az a... ahogy maga mondja Stockholm szindróma. Annyi szörnyûség játszódik le körülöttünk a világban, hogy így vagy úgy egyszer csak az ördöggel kezdünk cimborálni.

– Maga nem, dr. Yanami! – vágott közbe az õrmester komolyan, majd kikukucskált a háta mögül. – Úgy látom, jönnek is kifelé... Visszamegyek a kocsimhoz és követem magukat. Nagyon vigyázz... – a hangja megcsuklott, és a férfira mosolygott. – Meg akartam kérni, hogy vigyázzon magára. Ostobaság... Magam sem tudom, mire akarom kérni...

Mit mond az ember egy fiúnak, akinek anyját mindenre elszánt gyilkosok rabolták el? Hát még, ha ráadásul egyikük az unokaöcsénk? Ám amikor a fiú kilépett a lengõajtón át a forró hawaii napfénybe, kezében gyerekes kacsamatricákkal díszített vászon útitáskával, David már el is felejtette elõzõ kérdését. Kushi amúgy is átvette az irányítást. Elõször bebugyolálta a gyereket combnyi vastagságú karjaiba, aztán eleresztette, hogy hátbapüfölje kicsit, majd a várakozó autó felé terelte.

– Te, David! – rendelkezett. – Gyerünk, wiki-wiki. Fiacskám... hmm... éhen veszhettél attól a repülõn adott elõrecsomagolt vacak koszttól. Mindjárt kapsz otthon finomat.

A fiú kezet rázott Daviddel, majd engedelmesen bemászott a kocsiba. Sokkal fiatalabbnak tûnt, mint amilyennek a professzor képzelte... de talán csak elfelejtette, milyen egy tizennyolc éves srác. Stephen Chindler vékonyka bajuszt viselt, ami még jobban fiatalította. Jellegzetesen bizonytalanságot sugalló szõrzet, amelynek segítségével a tizenéves öregíteni akarja magát. Davidet kifejezetten aggasztotta ez a bajusz. Vajon képes lesze egy ilyen siheder megnyugodni Kushi hatalmas anyai lénye árnyékában?

A Volcanóhoz felvezetõ úton Kushi meglengette vörös hajzuhatagát.

– Láttál már hawaii nõt énelõttem? – faggatta.

– Nem hinném – felelt a fiú. – Talán a tévében, a hawaii 5-ös csatornán.

– Hmm... bizony nagy nép vagyunk – bólogatott megadóan Kushi. – De jó népek is vagyunk, akárcsak a mama. Aggódtál érte, igaz?

– Persze.

– Hát persze, hogy aggódtál! Még szép, hogy aggódtál, Stephen, de... hmm... ne izgulj te túl sokat. Mindenki megteszi, ami tõle telik, majd meglátod. Na, most nézz fel. Ott elõl, a kanyar után, az ott a Kilauea vulkán. Ott él Pele... Igen erõs istennõ, nagy baj, ha megharagítod.

– Bárcsak láthatnék egy vulkánkitörést! – sóvárgott a fiú.

– Ne, ne! Nagy baj lenne abból, ha kitörne a Kilauea. Jóképû fickó vagy – folytatta az öregasszony minden átmenet nélkül. – Hát barátnõd van-e?

– Hát... persze.

– Ez természetes – bólogatott Kushi. – Jó is az, elõbb lány, utóbb asszony, aztán jönnek a porontyok... bizony, bizony, Stephen, ne járj úgy, mint ez a tökfilkó David. Ha megházasodik, most akkora fia lenne, mint te vagy!

– Kushi! – szakította félbe az unoka higgadtan. – Mintha Stephen kérdezni akarna valamit.

– Kérdezni?! Mit?

– Hát – kezdte a fiú –, azon gondolkodtam... azt mondta, hogy maga igazi hawaii...

– Az, hát! Miért?

– Mert olyan japánosnak néztem...

– A japán jó hawaii! – nyilatkozott Kushi. – Tudod... hm... sokszáz évvel ezelõtt egy japán hajó megfeneklett Mauin. Nem tudtad, he? A kapitányt Kaluiki-aManunak hívták. A nõvérének a neve Neleike, és ez a Neleike házasodni Hawaii fõnököt, a neve Wakalana. És amikor megházasodtak, akkor kapitány adott Wakalanának egy vaskést, az elsõ vaskést a Hawaii-szigeteken.

– Kardot – mosolygott David az öregasszony fölött Stephenre.

– Te csak hallgass! – szidta Kushi. – Stephen tudja, hogy a vaskés a kard. Fõ az, hogy a japán vér azóta is benne van a Hawaii uralkodócsaládban.

– Jóllehet a mi japán beütésünk késõbbi eredetû – vigyorgott David, és a ház elé kanyarodott. – Megérkeztünk, Stephen. A szobádat már elõkészítettük.

– Köszönöm szépen – mondta Stephen, s egy lépéssel megelõzve Davidet már nyúlt is a csomagjáért.

Udvarias, érdeklõdõ fiatalember, aki elõször jár a Szigeteken...

Micsoda helyzet! Ennek a szerencsétlen fiúnak minden oka megvan a nyugtalanságra.

Kushi elvonult a konyhába, mert rendületlenül hitte: a fiókát azonnal meg kell etetni, különben éhenpusztul. David kihívta a fiút a lanaira.

– Stephen – kezdte –, sajnos nem ismerjük egymást közelebbrõl, talán úgy könnyebb lenne... Ilyen nehéz idõkben, idegenek között...

– Igazán kedvesek – felelte udvariasan a fiú.

– Szeretnénk... Tegyünk úgy, Stephen, mintha a családhoz tartoznál és születésedtõl fogva ismernénk egymást.

– Rendben, uram.

David leküzdötte hirtelen támadt ingerültségét. Aztán gondolt egyet és kibökte:

– Szóval ne legyünk már annyira udvariasak! Nehéz idõket élünk. Anyád bajban van! Elrabolták; már két napja, és a rendõrség még csak azt sem sejti, hol keresse. Nem sok nyomot találtak. És ami a legszörnyûbb – mély lélegzetet vett –, ami számomra a legszörnyûbb, az elrablója, talán a saját unokaöcsém.

Hát igen, számára ez a kemény dió.

David szánakozva nézte a fiút, amint a döbbent értetlenségtõl a haragig, dühkitöréstõl a zokogásig széles érzelmi skálán utat enged eddig elfojtott indulatainak. Pontosan úgy, ahogy egy tizennyolc éves fiú átéli a váratlan csapást. De azért Stephen Chindler nem egy törékeny gyerek. Bár a helyzet mérhetetlenül súlyosnak tûnt, megpróbált a maga módján felülkerekedni a nehézségeken. Figyelt. Kérdéseket tett fel. A fonott szék sarkába húzódva le nem vette a szemét a férfiról, David pedig elmagyarázta neki a Maui MauMau és Lono viszonyát, az erõszak különféle változatait, árnyalatait.

Rachel büszke lehetett a fiára.

Ahogy beszélt, David elõrehajolt és a fiú vállára tette hatalmas kezét, õ is büszkeséget érzett. Bárcsak Lono is ilyen okos és szívós lenne, mint Stephen Chindler...

– Ám – fûzte hozzá gondolatban David – épp az a szörnyû a dologban, hogy Lono is szívós és okos. Csak kora ifjúságában történhetett vele valami, és bátorsága, idealizmusa olyan útra terelõdött, amely gyilkolásba, emberrablásba torkollott. Ez rettenetes!

Kushi jött elõ, kibontott dobozos sört hozott mindkettõjüknek, egy pillanatig figyelte a beszélgetést, aztán visszament a konyhába. A fiú udvarias köszönömöt mormolt, közben azonban le nem vette a szemét Davidrõl. És mindent megjegyzett. Mihelyt David szünetet tartott, Stephen megszólalt:

– Egy dolgot nem értek anyámmal kapcsolatban. Ha tényleg volt alkalma segítséget hívni, miért nem tette!? David a fejét rázta:

– Bárcsak tudnám! Ezzel kapcsolatban a rendõrségnek van egy elmélete, amit Stockholm szindrómának neveznek. Elõfordul, hogy olykor a túszok váratlanul támadóik pártjára állnak.

A férfi szerint – s ezt megemlítette Stephennek is – Rachel hibát követett el, amikor nem azonosította az álarcos terroristát. Felsorolta azokat a megmagyarázhatatlan furcsaságokat is, amiket a kapitánytól hallott.

A fiú megpróbálta megemészteni mindezt, aztán könyörgõ pillantást vetett Davidre. Most még fiatalabbnak látszott, a bajuszpihék még komikusabban hatottak a gyerekarcon.

– Az én anyám nem tesz rosszat – állította határozottan.

– Nem is – bólintott David. – De néha nehéz megmondani, mi a rossz, és mi a jó. Valahogy... ugyanez a helyzet az én unokaöcsémmel, Lonóval. Soha nem tett volna olyat, amirõl úgy gondolja, helytelen... csakhogy, Stephen, nagyon könnyen tévútra lehet vezetni az embereket.

A fiú eltûnõdött a világ feloldhatatlan dilemmáin. David langyosodó sörét szürcsölgette, a doboz összenyomódott a kezében. A beszélgetést gyakorlatias irányba akarta terelni:

– Most pedig itt maradunk egyelõre, amíg... De nem fejezhette be a mondatot, mert nagyanyja bömbölése hangzott fel a konyhából:

– David, Stephen! Gyertek hamar, wiki-wiki, gyorsan! Nézzétek! – Kushit nem hozta volna ilyen izgalomba akármi. David azonnal fölpattant, de mire a professzor kiért a konyhába, Stephen már megelõzte. Ott álltak a harsogó televízió elõtt.

– A Maui MauMau csoportról, amely úgy tûnik, egy külföldi turista, Rachel Chindler életét fenyegeti, különös hír érkezett, miként azt néhány perccel ezelõtt...

– Rachel?

– Az anyám?

– Figyeljetek! – mennydörögte Kushi, mert a bemondó folytatta:

– Miss Farrell jelenti telefonon. Azonnali sajtókonferenciát hívtak össze, íme, a jelentés, amit Miss Farrell olvasott be, néhány perccel ezelõtt.

A bemondó ekkor szünetet tartott, a tévékamera egy fiatal fekete nõt mutatott, aki bikiniben valami szörfdeszkán egyensúlyozott a waikiki hotel úszómedencéjének vizén. Egy darab papírról olvasott izgatottan. A hang minõségét ugyan befolyásolta a szél, de azért minden szót lehetett érteni:

“A Kamehameha Népi Bíróság elítélte Rachel Chindler haole nõt ártatlan hawaiiak meglincselésében való részvételért. Az ítélet: halál. A bíróság azonban felfüggesztette az ítéletet, és bizonyos körülmények között sértetlenül szabadon engedi a bûnöst. Az amerikai bitorlók ismerjék el bûnösségüket abban, hogy eltulajdonították és elidegenítették Hawaiit jogos birtokosaitól. Egyezzenek bele, hogy célravezetõ tárgyalásokat folytatnak a hawaii nép felszabadítási mozgalmának képviselõivel, és pontos menetrendet állítanak fel az amerikai csapatok teljes kivonásáról a szigetek területérõl. A bizalom jeleként engedjék szabadon valamennyi politikai foglyot a Hawaii Királyságban. Ha fenti intézkedéseket foganatosítják, Rachel Chindlert szabadon bocsátjuk. Máskülönben az ítélet végrehajtására holnap sor kerül."

– Úristen! – suttogta David, amikor a bemondó komor arccal megjelent a képernyõn.

– Egyelõre ennyit tudunk – szögezte le a bemondó. – További információk érkezése esetén természetesen tájékoztatjuk kedves nézõinket. Részletes híreinket hat órakor hallhatják. Most folytatjuk adásunkat.

Amikor a képernyõre visszatért a MASH címû film délutáni ismétlése, David aggódó pillantást vetett Stephenre, aki dermedten állt Kushi ölelõ karjaiban. A férfi feltépte a bejárati ajtót, az utca vége felé fordult, tölcsért formált szája elé, és üvöltött:

– Chee õrmester! Jöjjön be, kérem!

Semmi kétsége nem volt afelõl, hogy a nõ hallja, David az egész környéket fellármázta. Nancy Chee mégsem válaszolt azonnal. Éppen a fõnökével beszélt rádión. Csak ezután szállt ki a kocsiból és indult el a ház felé.

Amint egyre közelebb ért, a feldúlt professzor könnyeket pillantott meg a szemében.

– Megfenyegették, hogy megölik! – kiáltotta a férfi.

– Én is most hallottam a rádióban. Borzasztóan bánt, dr. Yanami.

David kitárta elõtte az ajtót.

– Jöjjön be – harsogta nyersen. – Ha felbukkan az unokaöcsém, innen is észreveszi.

– Ne toszogasd a pák kislányt! – szólt rá Kushi az unokájára, közben Stephent magához ölelve lehuppant a nappaliban lévõ heverõre. – Mindenki leül. Mondja, mi lesz most.

Az õrmesternõ feszengett.

– Én sem tudok egyebet, mint amit maguk hallottak. Stephen, mi megteszünk minden tolunk telhetõt, de...

A fiú ügyesen kiszabadította magát Kushi karjaiból.

– Tudom.

– De pontosabban: mit tesznek? – vonta kérdõre David. – Letartóztatják a Szabadságot Hawaiinak mozgalom minden tagját?

– Akit csak kézre kerítünk... majdnem mindet – helyesbített a nõ keserûen. – Nem könnyû... Vagy féltucat különbözõ szervezet mûködik, nemcsak a Maui MauMau, hanem a Kamehameha Hadtest és a Menuhene rend is. S épp azokat a legnehezebb lefülelni, akik a legfontosabbak. Õk egymás között tudják, ki kicsoda, és éppenséggel nem könnyítik meg a dolgunkat. De elkapjuk õket, dr. Yanami. De hát nem lehetünk egyszerre mindenütt. Meg aztán... – az õrmesternek elcsuklott a hangja.

– Meg aztán? – csapott le rá David.

– Némelyeket szándékosan kell futni hagynunk. A Kamehameha Oahu szekcióját például nem bolygathatjuk.

– Miért? – horkant fel David.

– Nem tudom.

– Mégis, találgasson.

A nõ kelletlenül válaszolt:

– Nem tudok semmit. Egyesek szerint “beszivárgott" néhány ember... az FBI-tól vagy talán a katonai hírszerzõktõl. Ez nem hivatalos információ, persze..., de – fûzte hozzá komolyan – ha igaznak bizonyul, akkor tovább gombolyíthatjuk a fonalat.

Kushi fölállt a helyérõl és elvitorlázott a konyha felé.

– Nem sokra jutottak eddig – vetette oda félvállról. A lány hallgatott. Mi tagadás, az öregasszonynak igaza volt.

Most David szólalt meg:

– Ha annyira elfoglalt, miért pazarolja ránk a drága idejét?

– Önként vállaltam, dr. Yanami.

– Nemcsak maga! Mindig akad itt kocsi a háztömb körül, ha nem maga, akkor másik kopó.

Kushi jött vissza, kezében két doboz sör, kipöccintette a tetejét, és körbekínálta.

– Ma reggel is – folytatta David – egy Datsun állt ott, ahol maga parkol. Aztán, amikor Stephen elé indultam a repülõtérre, az utca végében állt egy kék utánfutós kocsi; egész idõ alatt a nyomomban volt Hilóig. Visszafelé jövet tudatosan figyeltem a tükörben. Ugyanott parkolt le megint.

Nancy Chee a fejét rázta.

– Nem mi voltunk – tiltakozott határozottan.

– Akkor meg ki? Talán a terroristák?

A nõ kitérõ választ adott.

– Kétlem, dr. Yanami.

– Kétli, mert hajszálpontosan tudja, kirõl van szó. Talán az FBI? Nem szeretem, ha így követnek...

– Ideges, izgatott, elveszíti fejet – bólogatott a nagyanyja. – Nincs itthon só, meg Baco-Bit... Tessék – nyújtotta az õrmester felé az egyik sört.

Nancy Chee a fejét rázta.

– Sajnálom – ismételgette, ami éppúgy vonatkozhatott a sör visszautasítására, mint arra, hogy nem tehet semmit az FBI ellen. A dívány felõl Stephen kétségbeesett hangja hallattszott:

– Megölik az anyámat, Chee õrmester?

A kérdés a levegõben maradt. David az õrmester arcát fürkészte, aki szemmel láthatóan zavarban érezte magát. A szeme összeszûkült, válaszolni akart, de csak némán tátogott. A kérdésre persze nem létezett felelet.

Mindenki legnagyobb meglepetésére Kushi mélyeket sóhajtozva kijelentette:

– Elviszem a kocsit. Hozok sót.

Nem kétséges, Kushit nem a só izgatja; de nem is az a fajta, aki menekülni akar a keserû igazság elõl.

Amikor Kushi hátrafordult, a konyhába pillantott és megdermedt. A tévé, amire mindeddig ügyet sem vetettek, félbeszakította a lovasbemutatót. Egy kék- és narancsszínû csíkon Közérdekû közlemények felirat jelent meg. Mind a négyen ott szorongtak már a konyhaajtóban, s a képernyõt bámulták.

A bemondó azzal a fiatal fekete nõvel beszélgetett, aki korábban felolvasta a terroristák nyilatkozatát. Idõközben valaki rádobott egy szilvakék széldzsekit, így már nem festett úgy, mint a Playboy modellje. Arckifejezése komornak, vagy inkább rémültnek tûnt, mialatt a bemondó röviden összefoglalta az elõzõleg felolvasott nyi latkozatot. David kissé félszeg, egyben vigasztaló mozdulattal Stephen vállára tette a kezét; a fiú mozdulatlanul meredt a képernyõre.

– A hírt – folytatta a bemondó – Eloise Farrell, egy Waikikiben tartózkodó vendég közvetítette, aki most itt ül velem. Miss Farrell, ha jól értem, ön a szobájában tartózkodott, amikor megszólalt a telefon. Elárulná nekünk, mit mondtak?

A fiatal nõ fojtott hangon válaszolt, nyilvánvalóan az idegesség miatt, de azért érthetõen beszélt.

– Férfihang volt, üzletember-féle lehetett.

– Felismerné ezt a hangot?

– Ó, nem. Azzal kezdte, szívesen bérelne egy modellt néhány órás munkára. Én táncosnõ vagyok, nem fotómodell, de hát kétszáz dollárt ígért, és még csak át se kellett öltöznöm. Biztosan látott a medencébõl jövet fürdõruhában.

– Elárulta az illetõ, milyen jellegû munkáról van szó?

– Azt mondta, megkapom az utasításokat. Gondoltam, valami hóbortos ürge lehet. Sajtókonferenciát rendez, folytatta. Csak annyit kell tennem, hogy visszamegyek a medencéhez, már ott lesznek az újságírók meg a tévések, és csak be kell olvasnom egy rövid nyilatkozatot. Még érdekesnek is tûnt.

– Be tudja azonosítani a hangját, esetleg találkozott vele azelõtt?

– Ó, nem. Nem! Egy egész galeri gyûlt ott össze, tévéstáb, meg újságírók. Mindenesetre, egy perc múlva már ott volt valami az ajtóm alatt. Nézem, hát ez a boríték hevert a földön. Akkor kinyitottam, és egy kétszázdolláros csekket találtam, meg egy jogosítványt...

– Jogosítványt?

– Azé a hölgyé, azt hiszem. Mindenesetre, a hátulján ez állt...

A bemondó odapillantott.

– “Segítsen, kérem. Aláírás: Rachel Chindler.” Ez az?

– Ez... és még egy cédula meg egy másik boríték. A cédulán az állt, hogy menjek le, álljak rá a szörfdeszkára, nyissam föl ezt a második borítékot és olvassam fel a riportereknek.

– Megtette?

Eloise Farrell habozott.

– Tudja, amikor megláttam a tévéseket, egy kicsit ideges lettem. Úgyhogy csak az utolsó percben nyitottam föl.

– És aztán megtette, amire kérték?

– Hát nemigen maradt más választásom. Megrémültem. Eszembe sem jutott emberrablásra gondolni. A riporter a fülhallgatóra tette a kezét.

– Ha jól értem, a rendõrség akar még magának feltenni néhány kérdést. Miss Farrell, köszönjük az interjút. – A lány megnyalta ajkát és bólintott, a riporter pedig folytatta: – Íme, ennyit sikerült megtudnunk itt a medence partján Mrs. Rachel Chindler elrablásáról. Most visszakapcsolunk a lovasbemutatóra. Újabb információ esetén ismét jelentkezünk. Részletes beszámolónk a hat órás hírekben.

Még mindig az ajtóban ácsorogtak. Senki sem moccant. Aztán David lejjebb csavarta a hangot, Kushi mély, lágy sóhajt hallatott. Nancy Chee megrázta magát.

– Használhatom a telefont? – kérdezte, és választ sem várva eltûnt.

– Stephen – szólalt meg nehezen David. – Elég rosszul áll a dolog, de ne add fel a reményt! A fiú elgondolkozott, mielõtt válaszolt:

– Tudja, a repülõgépen idefelé jövet azon tûnõdtem, vajon az anyám holttestét akarja-e velem azonosíttatni a rendõrség, csak éppen telefonon nem akarták megmondani. Szeretnék remélni. De...

Nem fejezte be.

Kushi magában hümmögött, aztán megkérdezte:

– Kérsz még egy sört, Stephen? – A fiú a fejét rázta. – Akkor egyél! Van hideg sült, babfõzelék melegen, csomó gyümölcs... ott van az asztalon. Gyere!

A hang tekintélyt parancsolt, Stephen engedelmesen követte Kushit a megterített asztalhoz. A bab békésen fortyogott egy fazékban. Az egyik tányéron papaya, egy másikon nyers répa és zöldség. Kushi a jégszekrénybõl tejet is kerített. Stephen mindaddig evett, amíg Nancy Chee visszaérkezett.

– Újabb hírek? – kérdezte David. Az õrmester habozott.

– Nem sok – felelte. – Forensic megpróbálja a boríték alapján kinyomozni, kitõl kaphatta a levelet Miss Farrell. Az egyetlen, ami...

– Szóval? – unszolta David.

– Nos – folytatta a nõ –, ami meglep, hogy az egész olyan profi módon zajlott. Nem tudom, észrevette-e, de aki a levelet küldte, elég alaposan ismerhette a sajtó, a médiák mûködését. Rövidre fogták, hogy a lényeg beleférjen fél percbe. Meghívták a tévéseket, újságírókat, s azok már ott álltak a medence szélén, amikor Miss Farrell megjelent. És – a lány az órájára pillantott – nézzék meg, hány óra. Még ha külön közleményt nem is hoznak le, már készülnek az esti hírekre. – Bizonytalanul figyelte Davidét. – Érti?

– Az izompacsirtáink kezdenek felélénkülni... – jelentette ki David.

– Vagy valami magasabb helyrõl kapnak támogatást. Kushi hümmögött és felsóhajtott:

– Kanaloa.

– Talán õ is – bólintott Nancy Chee. – Valamikor a légierõ egyik helikopterének pilótája volt. Kétlem, hogy a géprablást végre tudták volna hajtani nélküle. Persze, külsõ segítségre gondolok. Valaki letett tízezer dollár óvadékot érte... honnét szedték? És amilyen színpadiasán ezt a dolgot Miss Farrellel megrendezték!?

– Szóval akkor ki volt? – kérdezte Kushi.

– Emlékeztem egy riportra. – tagolt lassan az õrmesternõ – Vagy egy hónappal ezelõtt valaki felbukkant itt a Szigeten a Weather Undergroundtól. És ez riasztó! Elég baj, amit ezek a kisebb terrorista csoportok mûvelnek... de ha egyszer összefognak... – Megborzongott. – Persze – tette hozzá –, megteszünk minden tõlünk telhetõt. Lepillantott a valamit kötelességtudóan rágcsáló Stephen Chindlerre, aki minden szót figyelmesen felszívott.

– Mindent elkövetünk, hogy megtaláljuk az édesanyját.

– Chee õrmester!? – szólalt meg a fiú. – Mi a helyzet a követeléseikkel? Teljesítik?

– Nem hinném, Stephen. A fiú letette a villát.

– Én sem – szögezte le. – De szerintem maguk a bûnözõk sem hisznek benne. Gondolja, hogy még él az anyám?

– Elég nagy a baj – szólalt meg Kushi. – De neked reménykedned kell! Megyek a sóért.

Kushi ugyan jó sofõrnek tartotta magát, unokája azonban nem osztotta véleményét. Aggodalmaskodva nyújtotta át a kulcsot.

Amikor az öregasszony rákanyarodott az országútra, a visszapillantó tükörbõl figyelte a kék utánfutós kocsit. A bevásárlóközpont felé vette útját. Nem hajtott gyorsan. Mindig precízen kivárta a zöldet, ilyenkor rá is tülkölt egyik-másik autós. Könnyû volt követni, akárcsak bármely idõsebb hölgyet.

A szupermarketet jókora parkoló vette körül. A domboldalban álló nagy szálloda felõl hajtott be, lassan lavírozott a kocsik erdejében, némely üres helynél lassított, majd továbbhajtott. A kék kocsi tisztes távolból követte. Amikor a parkoló közepére ért, hirtelen felgyorsított, átvágott az úton, bele a szembejövõ forgalomba. Még egy saroknyit robogott, aztán bravúrosan bekanyarodott a szálloda parkolójába, és villámgyorsan leparkolt egy hatalmas teherautó mögött.

Látta, amint a kék utánfutós kocsi felbukkan a bevásárlóközpont felõl, tétovázik, aztán éles csikorgással visszakanyarodik arra, amerrõl jött. Amikor üldözõje látótávolságon kívül került, Kushi elhajtott az ellenkezõ irányba. Elégedetten hümmögött. Mégse nézte hiába a hawaii 5-ös csatornán azt a töméntelen krimit.

Elsõ állomása – néhány háztömbbel arrébb – egy buddhista templom volt. Ritkán járt errefelé az elmúlt húsz évben. Csupán néhány öreg barátját és rokonát temette itt el; s minden bizonnyal legközelebb csak akkor jár erre, amikor õt búcsúztatják. De élt ott egy szerzetes, majdnem olyan vén, mint õ.

A szerzetes némán ült a Megváltó hatalmas szobra alatt. Buddha egyik kezét magasba emelte, másikat felfelé nyitott tenyérrel tartotta – a tréfacsinálók szerint az egyik azt jelzi: “Várj egy percet”, a másik: “Elõször fizess!” Kushi nem fizetett. Valami félig kanaka, félig angolba oltott japán nyelven dédunokája felõl érdeklõdött.

A vénember felnevetett. Honnan tudhatna bármit egy huszonéves fiatalról? Különösen, ha a Maui MauMauhoz tartozik. Talán Kushi nem tudja, hogy a MauMau legalább annyira kerüli Buddhát, mint a haolék? - Persze, tudja, mondta türelmesen az asszony, de hát csak vannak azoknak a gyerekeknek szülei, rokonai, akik aggódnak értük. Senki sem beszélt róluk?

Az öregember tûnõdve kutatott emlékezetében. Hallott egy hippi kommunáról. Egy fiatal lányt be is börtönöztek, mert kábítószert árult; két munkanélküli fiút bevittek a nevelõintézetbe, mert elverték a fõnöküket, amikor a hawaiiak jogairól vitatkoztak. Szerény aratás volt, de a semminél több.

Amikor az öregasszony feltápászkodott, a szerzetes kinyújtott kézzel visszatartotta.

– Miért beszélnek folyton a hawaiiak jogairól? – kérdezte. – Ki az, aki ma hawaiinak számít?

– Térj nyugovóra, vénember – válaszolt Kushi gyengéden, hiszen mi mást mondhatott volna. Ki az igazi hawaii? Nem sokan, Lono sem. Legföljebb egynyolcad hawaii vér folyik ereiben, az is egy ismeretlen nagyapától.

Maga Kushi pontosan negyedrészt volt hawaii származású. A fennmaradó háromnegyed részben japán vér csörgedezett ereiben. Név szerint ismerte az elõdöket. Amikor 1868-ban az elsõ japán parasztokat ideszállították a cukornádföldekre, az egyik levee, Shinko Yamashi teherbe ejtette nagyanyját, a hawaii lunának, az ültetvény munkavezetõjének a lányát. A nõnek még több gyereke született, de csak ez az egyetlen féljapán származású lánya, akit húsz évvel késõbb, 1886-ban feleségül vett egy japán munkás, Hideo Shiroma. Arra számított. hogy a lány nagyapjának halála után maga is lunává válhat. De nem volt ekkora szerencséje. Egy portugál lett a fõnök. Hét gyerekük született. A harmadik lány: Kushi.

Kushi gyakran hangoztatta, és olykor még maga is elhitte, hogy emlékszik Liliuokalani királynõre és Kalakaua királyra. Ennek ugyan csekély a valószínûsége, mivel ez az öregasszony a balvégzetû Vörösinges zendülés évében született, 1889-ben. Kétéves lehetett, amikor Kalakaua király San Franciscóban szélütésben meghalt, és otthagyta az ingatag lábakon álló monarchiát; négy esztendõs volt, amikor Kalakaua nõvére, Liliuokalani királynõ egy amerikai hadihajó, az USS Boston lövedékének áldozatává vált. Végül is Kushi már élt azokban az idõkben, amikor Hawaii független nemzet volt, és õsi királyi sarjak kormányozták.

De nem sírta vissza azokat a korhely, fondorlatos, undorító önkényurakat. Csak az a zavaros fejû dédunokája, Lono...

– Miféle igazságot szolgáltatna neki – gondolta borúsan –, ha megvalósulna, amit akar!

A legközelebbi cím a hippi kommunáé volt, a hilói öböltõl nyugatra, a nyilvános strand közelében.

A kommuna szemlátomást már hosszú évek óta nem mûködött, az öreg szerzetes információja rég elavult. Kushi mégis leparkolt, és a legközelebbi lábakon álló lerobbant viskó felé battyogott. “Lebontandó" – hirdette egy tábla a homlokzaton, de a házakban laktak. Csupasz fenekû kisfiú játszadozott ócska autóalkatrészek és összetört mosógépek között. Amikor Kushi lehajolt hozzá, meg akarta szólítani, a gyerek riadtan meredt vörös hajkoronájára, s valahonnan egy nõi hang ordított rá:

– Hé! Hagyja békén azt a gyereket!

Kushi kiegyenesedett és odalépett az asszonyhoz. Szikár, harcias teremtésnek látszott, de azért biztonságba húzódott egy vászon ajtó mögé.

– A dédunokámat keresem, Albert a neve, de Lonónak is hívják – közölte udvariasan.

– Nem ismerem.

– Nem a rendõrségtõl jöttem – jelentette ki Kushi méltatlankodva. – Megmondhatják!

A nõ megvetõ pillantással mérte végig. Aztán már ott se volt. Egy óriás alakja magasodott az ajtóban, aki odébblökte. Akkora volt a férfi, mint Kushi, de fakóbõrû, hájas. Ruhaszárító kötélre emlékeztetõ Dungaree-t viselt a hasa alatt. Fölül semmi, csak a meztelen, juharszörp színû bõre. Elismerõen méregette Kushit.

– Nem a rendõrség – morogta –, de mi akkor sem tudunk semmit.

Kushi sóhajtott, majd beletúrt szalmafonatú táskájába, s egy húszdollárost húzott elõ.

– Beszéljünk komolyan – nógatta a férfit –, nem csinálok én senkinek huhu-huhut, de tudnom kell!

Amikor Kushi kocsija továbbgurult, az óriás még mindig ott bámult a roskatag verandán, az öregasszony zsebében pedig jópár újabb cím lapult.

Kushi a kormánykerék mögött ülve bosszúsan hümmögött maga elé. Erõs hascsikarást érzett. Elõször tûnõdött el azon, nem túl idõs-e az efféle felderítõ úthoz.

Hiába, már késõ. Mielõtt a következõ cím felé indult volna, lekanyarodott a Banyán sugárútra, és leparkolt a szálloda parkolójában. Határozott léptekkel szelte át az elõcsarnokot, a mosdó felé. Ez a büntetés azért, ha valaki kétszázhetven fontnyi hústömegben folytat anyagcserét.

Kifelé jövet támadt egy ötlete. Érméért kezdett kutatni szalmatáskájában. Nem is Davidet hívta, egyenesen a rendõrséget tárcsázta.

– Üzenetem van Nancy Chee õrmester számára – közölte az ügyeletes tiszttel –, jegyezze csak. Nancy Chee mondja meg David Yanaminak, hogy ne féltse Kushit, régi barátokat látogat. Oké? Köszönöm – és már le is tette.

Nem akart magyarázkodni Davidnek. Valami ellenállhatatlan belsõ hang azt sugallta, egyedül kell megtalálnia Lonót.

Kushi szándékosan hallgatott, amikor az õrmester korábban közölte, Lono nem lehetett az elrabolt gépen. Persze ez nem zárja ki azt, hogy aznap a fiú Kamuelában segíthetett a géprablók megszöktetésében, s ilymódon egy tömeggyilkosság cinkosává vált.