16.

A Csendes-óceán medencéjét körülvevõ tûzgyûrût a Föld mélyében mûködõ iszonyú feszítõerõk éltetik. Ám léteznek másféle, ember-alkotta tûzgyûrûk is – ez a nukleáris tûz, mely nem óceánokat, hanem nemzeteket ölel körül.

A nukleáris fegyverek célja, semmiben sem különbözik más fegyverekétõl: valakit engedelmességre kényszerítem. Ez a force majeure doktrinája. A megfélemlítés módszere általában jól mûködik, függetlenül attól, hogy amit a kényszerítõ erõ akar, igaz ügy-e vagy sem. S persze teljesen érdektelen, hogy a másik oldal mit képvisel – feltéve, ha nincs az is kellõképpen felfegyverkezve! Akkor pedig nincs más hátra, szépen kinyírják egymást.

Az Egyesült Államok léte például igen kellemetlen a Szovjetunió számára. Ha a Szovjetunió lenne az egyetlen atomnagyhatalom a világon, különösebb nehézség nélkül rákényszeríthetné akaratát bármely más nemzetre. Elég lenne egyetlen ballisztikus nukleáris rakéta, amelyet rápottyantanak egy nagyobb városra. Ha bárki ellenállást tanúsítana, nos, akkor ott lenne még tízezer további nukleáris fegyver, mely megismételhetné a leckét. A nukleáris készlet mindkét oldalon nagyobb, mint a világ nagyvárosainak száma. Kína engedetlenkedik? Kiemeljük belõle Pekinget; a maradék hamarosan kártyavárként omlik össze. Netán Lengyelország kísérelné meg lerázni láncait? Akkor Varsót kellene likvidálni. Az Egyesült Államok már némileg komolyabb gondot jelentene, de ha jól meggondoljuk, egy haldokló, kiégett Washington, New York, Chicago és Los Angeles után a túlélõk bármiféle ellenállása már nem sokat nyomna a latban.

Ha az egymással szembenálló felek felkészültsége hasonló, egyensúly alakul ki. Ez éppoly értelmetlenné teszi mind a Nyugat nagyvárosai ellen irányuló rakétákat, mind azokat, amelyek Moszkva, Havanna vagy Hanoi elleni bevetésre várnak.

Hagyományos háborút azért még kirobbantgatnak itt-ott. Afrikában és Latin-Amerikában, Vietnamban és Afganisztánban. Szinte mindenütt, kivéve a nagyhatalmak területét. Az óriások között a nukleáris fegyverek ereje felülmúlt minden más megfontolást. A haditengerészet elavult, hiszen egyetlen cirkálórakéta, például a USS Columbus elegendõ ahhoz, hogy a jelenkori történelem bármely tengeri csatája kimenetelét eldöntse. Mi értelme lenne csatákat nyerni, ha idõközben a háborúskódok anyaországa megsemmisül?

Negyven éven át a két szuperhatalom arra törekedett, hogy katonai fölényre tegyen szert. A tûzgyûrû egyre szorosabbá válik. Pershing II. rakéták néznek farkasszemet az SS-20-as rakétákkal. Az egyik nagyhatalom tengeralattjárói cirkálnak a másik partjai körül – és az atomrakéta mindig készenlétben áll a tengerekben, még a sarkvidéki jégpáncél alatt is, ahol szovjet Typhoon tengeralattjárók és a Los Angeles típusú amerikai társaik kilyukaszthatnák a jégtakarót, csak hogy kidughassák a robbanófejeket. Ha az egyik fegyvertípusból valamelyiküknek több van, akkor a másik megkétszerezi erõfeszítéseit, és mihamarabb újabb elõnyre tesz szert egy másik fegyvernemben. Semmi sem változik. A csekély ingadozás ellenére a terror egyensúlya ismét helyrezökken. Mint amikor egy szerencsétlen amerikai kiskatona összefutott egy földalatti útvesztõben a Vietkong egyik emberével, egyiküknél hat, a másiknál négy kézigránát volt. A különbség elhanyagolható: egyik sem élte túl.

Az idõk folyamán egyik szuperhatalom sem tett szert jelentõs elõnyre, mindegyik rendelkezett a másik megsemmisítéséhez elegendõ erõvel...

A terroristák egyéneket ejtenek fogságba. A nagyhatalom nem bántja az egyes embert. Országokat ejt túszul.