15.

 

 

Arkady Bor számára kellemesnek ígérkezett a kirándulás Új-Mexikóba, még ha meg is váratták, akár a legutolsó koldust. A sajtóosztály munkatársa, akit hivatalosan kirendeltek mellé, fiatal, barátságos és kellemes teremtés volt – sõt, még szexis is! Tágra nyílt pupillája izgalmi állapotba hozta Bort. Csakhogy akadt a dolognak egy kis szépséghibája. Kísérõje nõ volt. Nem vitás, egy nõvel is el lehet érni bizonyos fizikai megkönnyebbülést. De elég nagy a valószínûsége annak, hogy az illetõ kiugrik az ágyból – feltéve, hogy egyszer már belekerült –, és azonnal telefonál az elhárításnak, s beszámol mindarról, amit Bor a szenvedély hevében suttogott; szexuális érdeklõdése is ámítás csupán, akárcsak valószínûtlennek tetszõ mellei. Hát megéri?

A nõbõl áradó melegséget fagyosan fogadta. Didergett, miközben körbekalauzolták a fényelektromos farmon, a furcsa formájú szélmalmok között, amelyre Sandiának ez a kerülete szakosodott. Jóllehet egyáltalán nem tetszett neki, hagyta magát végigvezetni egy hosszú alagúton a mozgatható tükrök telepe alatt, de a Napenergia Toronyba már nem akaródzott felmásznia. Amikor kísérõje felajánlotta a liftet, Bor a fejét rázva kijelentette:

– Túl hideg van ehhez a kiránduláshoz, különben is idõpocsékolás lenne.

A nõ igyekezett megnyugtatni:

– Megkínálhatom egy kávéval, dr. Bor? – kérdezte.

Kávé! A nagy amerikai csodaszer, amely meggyógyít minden betegséget, megold minden problémát! Arkady Bor, az intellektuális óriás, akit minden oldalról törpék gyötörnek – nem rajong érte. Isten tudja, mivel gyanúsítják ezek a marhák. Fenyegeti a KGB. És ami a legrosszabb, félreállítják, mint egy ugribugri gyereket, miközben a Terv, az õ mûve – na jó, majdnem az övé – szinte már megvalósul.

– Meddig várjak még a tábornokra...?

– Pszt! – csitította a nõ, és riadtan körülnézett. Sandiának erre a részére bárki bejuthatott, hallgatózhatott. Nem megfelelõ hely nevek hangoztatására. A vonzó, tágra nyílt szempár ismét bûvölte. – Talán egy óra, uram.

– Itt nem léteznek nevek... – figyelt fel Bor. Londoni esõköpenyébe burkolózott, amely ugyan Hawaiion feleslegesnek bizonyult, de az új-mexikói januárban reménytelenül kevés.

– Mégis kérek kávét – nyögte panaszos hangon a férfi. – Legalább húzódjunk be valami meleg helyre! – Az egész napenergia-program fanyalgást, megvetést váltott ki belõle. Milyen ostobák ezek az amerikaiak! Ennyi idõt és energiát áldozni erre az agyalágyult, idealista kísérletre! Szó se róla, technikailag érdekes. De ha az emberiségnek energiára van szüksége, ott az atom! Ja hogy kockázatos? Ehhez már hozzászokhattak volna. Minden nagyszabású vállalkozás az. Jóllehet, Bor ismeretei az atomenergia robbantásos felhasználására korlátozódtak, ám a szovjet nukleáris kutatótelepeken szerzett tapasztalatai alapján tudta, az ott termelt energia olcsóbb, az iparban jobban hasznosítható, s mindenekelõtt gyorsabban megtérül. Ez utóbbi szempont perdöntõnek bizonyult a krónikusan tõkeszegény Szovjetunióban. Bár nagy árat fizettek a felfedezésért. Bizonyságul szolgál erre a Fekete-tenger és az Ural közti radioaktív sugárzással fertõzött terület. A szent anyaföld... Meglepõdött. Gyermekkora elkoptatott szólamai váratlanul rohanták meg.

Ha titkon mulattatta is a napenergia-kutatás Sandián, cseppet sem találta mulatságosnak a nukleáris hadviselés múzeumát, ahová kísérõje elvitte. Sokáig kóborolt a közszemlére bocsájtott hatástalanított atomfegyverek között. Szerepelt köztük a második “Fat Boy”, amelynek duplikátja 1945-ben egy augusztusi reggelen százezer japánt ölt meg Nagasakiban; a hirosimai fegyver, egy korai interkontinentális ballisztikus rakéta, meg egy levegõ-levegõ rakéta. Az egész múzeum egy hatalmas, elavult fegyverraktár benyomását keltette.

Ezek a szerkezetek meg sem közelítették Arkady Bor bombájának színvonalát.

Macklin generális igazi úriemberként viselkedett. Senkivel, még a szovjet emigránsokkal sem éreztette három csillagos vállapjából adódó fölényét. Bár nem dohányzott, elõzékenyen tüzet adott a jegyzõkönyvet vezetõ hölgynek. Kávéját cukor nélkül fogyasztotta, mégis gyakorlott mozdulattal emelt négy kockát az ezüst cukorfogóval Bor csészéjébe.

– Nem helyezünk nagy súlyt a formaságokra – fordult jóindulatúan Borhoz, túlharsogva három szenátort, négy kongresszusi képviselõt, a Nemzetvédelmi Minisztérium helyettes államtitkárát, valamint a szobában tartózkodó hat másik embert. – Nem tartunk értekezletet, csupán kisebb megbeszélést. S akik itt összejöttek, jó ha részletesen ismerik az ügyet.

– Köszönöm, tábornok úr – biccentett Bor. Persze, mindezek hangoztatása teljességgel feleslegesnek bizonyult. A jelenlévõk fesztelen viselkedése önmagáért beszélt.

Az iroda egyáltalán nem érzékeltette Sandia titkos rendeltetését, azonban néhány szobával arrébb olyan helyiségek rejtõztek, ahová Arkady Bor sohasem juthatott be.

Nyílt az ajtó, s pirospozsgás arcú, ruganyos járású, õszülõ hajú ezredes lépett be.

– Elnézést, Macklin tábornok – szabadkozott lihegve –, késett a gépem.

A tábornok kegyesen bólintott.

– Semmi vész, Petterman ezredes – mutatta be a tábornok a körben ülõknek a Légierõ Meteorológiai Intézetének munkatársát. Aztán maga is helyet foglalt a vetítõvászon közelében.

– Akkor kezdhetjük, ugye? Elõször hallgassuk meg azt, aki legtöbbet tett az ügy érdekében. Halljuk, Arkady Bort!

Bor felélénkült.

– Örömest, tábornok úr – jelentette ki sugárzó arccal. – Elöljáróban bemutatnám az uraknak a Vulcan-program fõ célját, persze elsõsorban technikai szempontból. Kérem az elsõ diát!

A vetítõt kezelõ kapitány kicsit ügyetlenkedett, de végül sikerült élesre állítania a képet. Bor elnézõen morgott. Most minden csodálatosnak tûnt, hiszen épp az imént hangzott el egy fontos ember szájából, hogy milyen jelentõs az õ mûve! Amikor a képen végre kitisztult Loihi számítógépbe táplált modellje, Bor beszélni kezdett.

– Ez egy víz alatti vulkán. Nukleáris robbanószerkezetet terveztem, amelyet éppen a napokban ágyaznak be a lejtõbe, pontosan ott, ahol a naracsszínû körvonalat látják. – Elemlámpájával odavilágított, és örömmel nyugtázta, hogy nem reszket a keze. – Amennyiben a telepítés sikerül, a szerkezet felrobban, vagy inkább úgy kellene mondanom, ha felrobban, akkor Loihi kérgének jelentõs darabja leválik. A program távlati célja az, ami ezután következik. De annak vázolását az illetékes szakemberekre hagyom. Az én feladatom csupán a szerkezet létrehozása és a robbantás kivitelezése.

Az eddigiekben megismert mennyiségi és nyomási adatok kellõképp alátámasztják a terveket. Ismert önök elõtt, hogy jelentõs földalatti nukleáris programokat vezettem a Kaukázusban és az Ural vidékén. Ott másféle nukleáris szerkezeteket használtunk, hiszen minimálisra kellett csökkenteni a sugárzást, és robbanóerõt is kisebbet alkalmaztunk. Mindazonáltal bevált technológiáról van szó, és nem kétséges, a szerkezet úgy viselkedik majd, ahogy leírtam.

Maga a robbantás már bonyolultabb kérdés. Az elõzõ kísérletek esetében valamivel egyszerûbb dolgunk volt: ott távirányítót használtunk.

Bor kérte a következõ diát amely a víz alatti hegységet ábrázolta a hidrogénbombával és a fölötte várható vízáramlatokkal.

– Sajnos, a mély tenger meglehetõsen nehezen vezeti a hagyományos rádiójeleket; nagyon hosszú hullámjelzéseket kell használnunk, ehhez való antenna pedig csakis egy földi állomáson helyezhetõ el. Az efféle tevékenységet azonban könnyen észreveheti egy idegen felderítõ mûhold. Ezért idõleges kioldó rendszert adaptáltunk. Kérem a következõ diát!

Amit most látnak, az a “Vulcan” flottilla vázlata Loihi fölött. Ez figyelhetõ meg a felvétel egyik oldalán, a Nagy Sziget és a Mauna Loa, valamint a Mauna Kea lankái a másikon. Ez itt egy rögzített bója, rádió-vevõkészülékkel, amelyet szerkezetünkhöz egy lehorgonyzott kábel erõsít. Nézzék – és a pálcáját a Mauna Keától a flottilla felé húzta –, a hegycsúcstól a bója látótávolságban van. Az elsõ számú változat szerint a jelzés a robbantásra a hegy csúcsáról érkezik. Más módon adott jelzés is elképzelhetõ, gondolok itt repülõgéprõl vagy akár mûholdról történõ jeladásra, de jelenleg az elsõ módozatot vélem a legalkalmasabbnak. Nos, hölgyem, s uraim, ennyi. Természetesen kérdéseikre igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni. Parancsoljanak!

Az egyik karosszékben ülõ idõsebb szenátor alig észrevehetõen megemelte a kezét. De Bor figyelmét nem kerülte el a mozdulat:

– Parancsol?

– Honnan tudja, hogy ez a robbanószerkezet mûködni fog?

– Sokrétû laboratóriumi kísérletek eredményei alapján – biztosította Bor. – Mihelyt visszatérek, elvégzem a biztonsági próbákat is. Természetesen a nukleáris szerkezet alkalmazása nélkül. – Kacsintott, de senki nem reagált. Most egy másik idõsebb, civil ruhás férfi szólalt meg:

– Mikor helyezi el a bombát a vulkánba?

– Ez a mûvelet már folyamatban van – nyugtatta meg Bor.

– Maga nélkül? – vetette közbe a szenátor. – Ha olyan fenemód fontos ember, Bor, miért nincs most ott? Pompás alkalom, hogy kiöntse a mérgét!

– Ami azt illeti, persze szándékomban állt til... – de észrevette, hogy Macklin tábornok figyeli, ezért helyesbített. – Szándékomban áll, ha önök igénylik, ismertetni az elhelyezés részletes tervét. Végtére is – mentegetõzött –, ez csupán már egy mechanikus folyamat, amelyhez azok értenek a legjobban, akik járatosak daruk és más hasonló gépek mûködtetésében. – Tekintete körbesiklott hallgatóságán, figyelte van-e még kérdés.

Nem volt. Csöndesen foglalta el helyét, hallgatta a következõ felszólalót, akinek a tektonika volt a szakterülete, s arról biztosította a jelenlévõket, hogy a Hawaii-szigetek nem szenvednének jelentõsebb közvetlen kárt.

– Hál’ isten nincs itt az öreg Sparks – vigyorgott a szenátor –, kiverné a balhét, amiért feltúrjuk a kedvenc szigeteit! – Mindenki nevetett, Bor kivételével, aki nem tudta, kicsoda Sparks Matanuga szenátor.

Végezetül a légierõ meteorológusa, Petterman ezredes emelkedett szólásra, aki nem csupán diákat, hanem egy tekercs mozgófilmet is hozott.

– A robbanás következtében – kezdte – egy hatalmas felhõképzõdmény keletkezik, ahogy azt a szimuláció mutatja – lenne olyan kedves, kapitány? – A vetítõ mellett álló tiszt befûzte a filmet. Bor felismerte a képen Frank Morford számítógépes szimulációját. Az összegyûlt szaktekintélyek figyelték a Csendes-óceánból feltörõ aranyfelhõ emelkedését és elterjedését az északi félgömb fölött. – Hatvanötmillió évvel ezelõtt, feltevések szerint, óriás meteorit csapódott be egy aktív vulkánba, miáltal milliárdnyi tonna por és vegyi szennyezõdés került az atmoszférába, melynek eredményeképp a Nap sugarai nem érhették el a Föld felszínét. Emiatt a Föld hõmérséklete mintegy harminc Fahrenheit fokkal csökkent, félbeszakadt a fotoszintézis, és így a növények fejlõdése megrekedt. A nagy állatok mind kihaltak az alatt az öt év alatt, amíg a por a levegõben maradt. Ez alapján készítettük el ezt a szimulációt, amit most önök is láthatnak.

A mi kockázatunk jóval kisebb, ennek mindössze egy százada. Nem hûlne le a Föld annyira, legföljebb – becslésem szerint – három fokkal, és elsõsorban a mezõgazdaságra lenne kedvezõtlen hatása, kivált a gabonaföldek sokaságára az északi szélességi fokok vidékén. Az Egyesült Államok súlyos károkat fog szenvedni elõreláthatólag a 42. szélességi foktól – azaz körülbelül Omahától és Des Moines-tõl északra. S a helyzet észak felé egyre romlik majd.

A képzõdõ por mennyiségét pontosan kiszámítottuk. Az általa okozott káros hatás az elkövetkezõ két éves idõszakban a búzatermés mennyiségét fogja csökkenteni, mintegy húsz százalékkal, de hát az Egyesült Államok jelentõs felesleggel rendelkezik. A készlet, ha kissé meghúzzuk a nadrágszíjunkat, elegendõ lesz. Rendkívül kedvezõtlenül alakul majd a gabona felhasználása, mivel elsõsorban az emberek szükségleteit kell elõteremteni, így az állatok takarmányozására szánt mennyiség jelentõsen csökkenne. Ezáltal lerövidül a tápláléklánc... Mindezek ellenére egyetlen amerikainak sem lesz kenyérgondja, de a hússal esetleg takarékoskodni kell.

A Szovjetunió persze más kérdés. Ha egy pillantást vetnek a térképre, láthatják, legjobb termõföldjeik zömmel a negyvenkettedik szélességi foktól északra esnek. Ezeken a területeken amúgy sem kedvezõek az éghajlati viszonyok, rövid a tenyészidõszak, s alacsony az átlaghõmérséklet. A Szovjetunió egy átlagos évben is nagy mennyiségû gabonát kénytelen importálni. Az adott két év alatt, míg a porfelhõ hatása érezhetõ, a terméshozam elõreláthatólag átlagosan hetven százalékkal csökken. Ezt nem tudják majd az állatoktól elvont gabonával pótolni. Nem tehetnek mást, importálják a hiányzó élelmet, hiszen nincs fölöslegük.

Az eredmény tehát: tömeges éhínség. Ennek szociális, gazdasági és politikai következményei kívül esnek kutatási területemen, így csak annyit fûznék hozzá: a szovjet államra gyakorolt hatás megegyezik a II. világháború következményével... Van-e valakinek kérdése?

Egy pocakos férfi jelentkezett az elsõ sorból.

– Kanadát is olyan súlyosan érinti majd az eset, mint a Szovjetuniót?

– Sajnos, szenátor úr, még súlyosabban. Ismét hangsúlyozom, ez nem az én szakterületem. Azt viszont tudom, hogy az egész Észak-Amerikára vonatkozó számítások során figyelembe vették Kanadát is.

– Ügy érti, hogy a mi tartalékunkból etetjük majd õket? Ezt azért kérdezem, mert választóim a világ legkiválóbb búzatermesztõi. Nem tudom, milyen kedvvel fognak szállítani, ha a saját népünk szükséget szenved.

A tábornok felállt.

– Ügy gondolom, szenátor úr – vágott közbe –, a Kanadát érintõ problémákat majd alkalmasabb idõben tárgyaljuk meg. Ha nincs több kérdés, a szomszéd szobában rendelkezésükre áll a büfé.

Mivel a bizottság nem tartott igényt további jelenlétére, Bort a fennmaradó három napról elengedték. A szíve muzsikált. Beesett az elsõ utazási irodába, ahol helyet foglaltatott a honolului gépre. Egy kis szerencsével még az éjszaka elõtt elcsípheti a szigetközi járatot Hilóba.

Hawaii idõ szerint tizenegy órakor Bor bejelentkezett az Ilikai hotelban. Tizenegy harminckor már odakint portyázott a Kalakaua sugárúton. Itt aztán zajlik az élet, akár New Yorkban, a Times Square-en.

Végre lerázhatta állandó kísérõit. A turisták egy része eltûnt az újévi ünnepek után, a többieket meg elnyelték a tengerparti hotelek éjszakai bárjai, lokáljai. Tíz nappal korábban még sokkal nagyobb volt itt a nyüzsgés.

Arkady Bor életében Waikiki volt az egyetlen olyan hely, ahol végre önmaga lehetett. A Vulcan-kísérlet területén mindig háta mögött érezte az Elhárítás embereit, még a tengerparton is úgy tapadtak rá, akár a legyek. Állandóan követték. Egyszer volt egy kellemetlen összetûzése, pont amikor végre sikerült felcsípnie egy Kona-parti csinos kis kurvát. Alig tudott megszabadulni õrzõjétõl, s utána is iszonyúan zavarta az a tudat, hogy valahol az ágya közelében elrejtett mikrofon mindent továbbít. Ráadásul az egy nõ volt. Bor egyre inkább érezte, képtelen kielégülni, ha az Elhárítást a közelében tudja. Most Waikikiben végre sikerült megszabadulnia tõlük.

Éjfél elõtt, az egyik tengerparti lokálban felcsípett egy gyönyörû fiút, akit felvitt a szobájába. Az Ilikai portása ügyet sem vetett rá.

A szépfiú már éppen távozott, és Bor végre nyugodtan hajthatta volna álomra fejét, amikor az ágya mellett megcsörrent a telefon.

Biztos téves – gondolta bosszúsan, miközben félálomban a kagyló után nyúlt. De tévedett. A hívás neki szólt. Az illetõ grúzul beszélt.

Hajnali negyed kettõkor, amikor éppen csak ízlelgette a lazítás örömét, Bor kijelentkezett az Ilikai szállóból, taxit rendelt és mogorván zötykölõdött Honolulun keresztül, az öböl felé.

Az utasítás szerint a reptér közelében egy olcsó motelben kellett szobát foglalnia, s ott várnia a további utasításokra. Egyre jobban kételkedett abban hogy észnél volt-e, amikor engedelmeskedett. Nem kellett volna egyszerûen felhívni a Vulcan-program biztonsági tisztjét? A “Vulcan” azonban sok száz mérföldnyire volt, és a vonal túlsó végén lévõ nõ akár az ajtó mögött is állhatott. Most nem a lánya élete forgott kockán. A sajátja.

Szûkmarkúan bánt a sofõrrel, majd morózusan elindult a motel recepciójához.

– Kérek egy szobát, csak ma éjszakára. Nincs elõzetes foglalás... – Reménykedett, hátha nem lesz üres szoba; de sajnos bõségesen akadt. A vendégkönyvbe – az utasítás szerint – “William P. Johnson" nevet írta. Hirtelen eszébe villant, hogy a hitelkártyája eredeti nevére szól, de az álmos nõ a pult mögött szerencsére készpénzfizetést kért.

Sokáig matatott a zárral, míg sikerült kinyitnia. Micsoda ócska hely! A bejárat már-már fényûzõ, viszont ez a szoba... szûk doboz fehér falakkal, akár egy börtöncella. A fürdõszobában – mint a nyilvános vécéken – folyékony szappan... Mennyivel silányabb mindez az Ilikai hotel lakosztályánál! Mindegy, itt amúgy sem akar fiatal srácokkal szórakozni.

Három órakor megszólalt a telefon, az üzenet egyszerûen hangzott. Menjen ki az oldalsó kapun. A sarki büfében üljön le, kérjen egy kávét és várjon.

Eltelt egy óra. Az ismeretlen, aki bábként mozgatta, fölöttébb óvatosan megtervezte minden egyes lépését. Megbizonyosodhatott arról, hogy nem követik-e Bort, nem telefonált-e közben a biztonsági szolgálatnak, a Haditengerészeti Titkosszolgálat rohamosztaga nem ólálkodik-e a közelben. Bárcsak úgy lenne – gondolta Bor. – Már elkésett. Késõn eszmélt rá, hogy inkább segítséget kellett volna hívnia. Végül is semmi esélye nem maradt.

Elnézte a fáradhatatlan amerikai aranyifjúságot. Bármelyikük lehetne akár a KGB, akár az FBI vagy a CIA embere. Két robusztus fiatalember mögött foglalt helyet, akik valami számára ismeretlen nyelven karattyoltak. Talán a szigetlakók angolját használták, amit egy Tbilisziben iskolázott halandó aligha ért meg.

A sarkon, egy hatalmas parkoló végén volt a gyorsbüfé, étel-automata, a másik oldalon egynéhány fapad és asztal. Rettenetesen dühítette, hogy éppen csak belekóstolt az élvezetekbe, és máris bajba sodródott.

Szívesen elfogadott volna egy szeletke friss papayát vagy akár rántottat sült krumplival, amit egyébként már borzalmasan unalmasnak talált, de hajnali háromkor még mindig inkább ehetõ étel, mint egy hamburger. A konyha specialitása – mint kiderült – csupán grillcsirke és jumbo turmix. Egy currys marhasült mellett döntött, de vesztett. A habszivacs dobozból, valami zsírpacni és két jéghideg rizskupac került elõ.

A kávé is ocsmány, sûrû és savanyú. Mégis megitta. El akarta ûzni álmosságát. Fél óra múltán, mikorra a közönséget már egy újabb váltotta fel, s az õ összekötõjének még híre-hamva sem volt, kivágta az üres habszivacs dobozt a szemétbe, és elindult még egy kávéért.

Még az elõzõnél is pocsékabbat kapott. Mit követett el? Miért bünteti ilyen cinikusan a sors?

De hát választhatott õ valaha is?! Születésétõl fogva egész életét mások irányították. Alig töltötte be második életévét, nagybátyját, a hadosztály parancsnokát lelõtték a Tuhacsevszkij-féle tisztogató-akció során, tízesztendõs, amikor agyonlövik unokafivérét, az ejtõernyõs századost, mert átállt a németek oldalán harcoló Vlaszov hadseregébe. S közben – amennyire csak vissza tud emlékezni – szünet nélkül háború zajlott. Hétéves fejjel már partizánkiképzést kapott! Egy kisfiú, aki olykor még ágyba vizel. Körülötte – a Tbiliszit körülvevõ hegyekben – mindenütt lövöldözés, gyilkosság, erõszak, kémkedés. Bor számára, aki már túl járt az ötvenen, ma mindez kellemetlen agyszülemény, annak idején úgy érezte, maga az iszonyat.

A háború idején ifjú gerillaként tûnt ki. Renitens rokonai lassan feledésbe merültek. Aztán lehetõsége nyílt kiváló egyetemre járni, ahonnan nyílegyenes út vezetett a karrier felé. No, nem éppen katonai babérokra pályázott; a kis Arkady pontosan ismerte a rokonok sorsát. Az esetlen kamasz egy díszszemlén is felvonult a Mindenható Bölcs elõtt, és húsz társával együtt kitüntetésben részesült kiváló tanulmányi eredményéért és politikai aktivitásáért. Sõt, Arkady Bor személy szerint még Sztálin keze érintését is érezhette a fején. Talán mert õ is grúz? Vagy mert korához képest kisebb termetû, és Sztálin kedvelte a nála is alacsonyabbakat? Mindegy. A generalisszimusz által felszentelt fej óriási tiszteletnek örvendett iskolatársai és tanárai szemében; így könnyedén eminens lett az osztályban.

Aztán nehéz idõk következtek – amikor Hruscsov abban a “titkos beszédében” denunciálta a sztálinizmust, s kiváltképp, amikor a laboratóriumi asszisztens megfenyegette, ha Bor bárkinek elárulja, mit csináltak éjszakánként, amikor már mindenki hazament...

A Toyota már régóta ott állt a szemeteskuka mellett. Bor észrevette, s felállt.

Kinyílt a kormány felõli ajtó. Az autóból kilépõ asszony valahonnan ismerõsnek tûnt számára. Valóban látta már? Magas, fekete, hajlott orrú... hát persze! Csak akkor vörös estélyi ruhát viselt.

– Nos, Arkady Semyavitch – szólalt meg a nõ grúzul –, jó ideig magára hagytuk?

Bor visszahanyatlott a padra.

Sokat töprengett azon, milyen érzés ha valakinek éjfélkor kopogtatnak az ajtaján. Egyik iskolatársa, aztán a gyárigazgató, aki mellett ifjúkorában dolgozott, és még annyian, akiket elvitt a KGB – szomszédai, barátok szülei, rengeteg ismerõs az iskolából vagy a munkahelyrõl –, hogyan lehetséges, hogy mindenki ellenállás nélkül elment oda, ahol a biztos pusztulás várt rá. Most már tudta. A kisujját sem bírta mozdítani. Látta a nõt, aki az elegánsan összetekert ernyõt úgy tartotta, akár egy fegyvert. Tudta Bor, mit takarhat egy ilyen esernyõ. Mégsem a félelem bénította meg. Csak nem engedelmeskedtek az izmai.

Egy õrülten száguldó kocsi felsivított és egy Parkolni tilos táblánál hirtelen fékezett. Az a két izompacsirta pattant ki belõle, akik az imént még a szállodaportán ülõ lánnyal tréfálkoztak. Bor irigyen nézte a két gondtalan amerikait, milyen jó lehet ilyen könnyedén élni, leheveredni a parton, vagy egy kis pénzmagot lopni kábítószerre!

– Gyerünk, zek– utasította a nõ.

– Sohasem voltam zek – tiltakozott Bor.

– No igen, olyan sokra nem vitte, mindig bajba került visszataszító szexuális üzemiéi miatt. Vagy nem így lenne, Arkady Semyavitch? – Az asszony fejével jelt adott, mire Bor felemelkedett a székrõl. A pult felé taszigálta, rendelt magának egy üdítõt, Bornak kávét.

– No, üljünk le, és beszélgessünk, barátom.

– Nem vagyok a barátja.

– Majd az lesz, Arkady Semyavitch. Gyorsan rájön, ez az egyetlen, amit tehet. Kortyintott egyet papírpoharából, majd egy grimasz kíséretében kihalászta a jeget, és az aszfaltra hajította. – Hát persze, azok a pederaszta barátai nem lojálisak magával. Telefonáltak, mihelyt felbukkant. Talán másoknak is odaszóltak, ki tudja?

– Nem szóltak – ellenkezett, de a gyomra másként jelzett. Az ízetlen lötty megkeményedett benne.

– Az olyan embernek, mint maga, Bor – folytatta komoly hangon az asszony –, sehol sincs barátja. Még az amerikaiak sem fogadják be az ilyen szemét alakokat. Könnyen a ClA kezeibe kerülhet.

– Értelmetlen lenne – tiltakozott Bor.

– Hát persze, és fölöttébb kínos a maga számára. Egyetlen esélye van! Segíteni fog hazájának, ahogy azt elvárják magától. Azt képzeli, mivel pár ezer kilométert utazott, már nem tartozik felelõsséggel a szovjet államnak?

– Ha kémkedek maguknak, lelõnek! A nõ összerezzent. Fölemelte poharát, s lassan kortyolgatni kezdte a gyömbérét.

– És aztán? Elveszti azt a rongyos életét. Talán nem lenne áldás magának? De ne kapkodjon! Errõl egyelõre nincs szó. Hazánk még a magafajtákkal is együtt érez. Nem szükséges veszélyeztetnie biztonságát. Nem fogják lelõni. Csupán az a teendõje, hogy ellát engem információkkal. – Kinyúlt és megpaskolta a férfi kezét. – Milyen ideges, Arkady Semyavitch! Talán kér egy haloperidol injekciót?

– Nem! Mit akar tõlem? – morogta Bor.

– Én? Semmit. A hazája kér öntõl valamit... csupán egy apróságot. – Az órájára pillantott. – Pár perc múlva elmegyünk valahová, ahol zavartalanul folytathatjuk a beszélgetést. Még lesznek ott néhányan, akiket érdekel ez a Vulcan-ügy. Semmi felhajtás. Csak baráti csevegés, aztán azonnal visszük magát a repülõtérre, s még idejében elérheti a hilói járatot. – Szünetet tartott és mosolyogva pillantott a férfira. Talán csak a megvetését fejezte ki? – Nem is kérdezi, hogy van a lánya? – fûzte még hozzá.

Bor összerezzent, kerülte a nõ pillantását. Fárasztó nap állt mögötte. Csúnyán alakultak a dolgok körülötte, és most itt lyukadt ki, ebben a koszos fészekben. Elõbb még a hangoskodó huligánok, ahogy tréfálkoznak a hotelpultnál a lánnyal, és a következõ pillanatban már: az életveszély.

– Ó, igen – bólogatott a nõ –, a maga élete persze többet ér másénál. Megértem. Kivált, ha olyan léptékû dolgokat forgat a fejében, mint hazájának elpusztítása. Vagy talán az egész Földé! Nem szégyelli magát egy cseppet sem?

Bort meglepte a nõ ostoba gondolatmenete.

– Nem, nem! Épp ellenkezõleg! Nem látja, hogy meg akarjuk menteni a világot! Az atomháború elavult. A “nukleáris tél” megölne mindenkit, ha csak néhány száz rakéta indulna el, akkor is...

– Maga pedig szerencsésebb módozatot talált! Egyetlen bombára van szüksége, és az elpusztít mindenkit. Gratulálok, Bor!

– Nem! Egyetlen ember sem pusztul el a “Vulcan” következtében. Csak a termés, a gabona megy tönkre. Egyetlen város, gyár vagy rakétakilövõhely sem semmisül meg.

Az asszony megvetõ pillantást vetett Borra, bár némi félelem is tükrözõdött benne.

– És ha tönkremegy a termés, és a szovjet emberek éhenhalnak?!

– Csak ha makacskodnak! Rengeteg tartalékot halmoztak fel Amerikában, Ausztráliában, Latin-Amerikában. Egy évig el tudnák látni az egész világot. Csak némi alkalmazkodás kívántatik. Nincs mód az állatok takarmányozására, ez pazarlás lenne. Egy vagy legfeljebb két évig hús helyett kenyeret kellene enni, de hát ez még nem olyan rémes...

– Igazán? És hogy jut hozzá a mi népünk a gabonához? Egyszerûen azt mondjuk az amerikaiaknak: “Igen, elérték, amit akartak, belátjuk, a helyzet komoly, s akkor most szépen etessenek bennünket”?!

– Hát, persze valamit adni kell cserébe – motyogta Bor.

– De mit? Beszéljen, Bor. Mit tudunk adni?

A férfi megint összerezzent, most még erõteljesebben. Ez a nõ egyszerûen nem akarja megérteni. Mennyivel egyszerûbben magyarázta el mindezt a Pentagon munkacsoportnak meg a kongresszusi bizottságnak. Olyanoknak, akik nem szegezik neki a pisztolyt. Egy légkondicionált, jól megvilágított, bõrfoteles helyiségben...

– Diplomáciai egyezmények – mormolta. – Leszerelési egyezmények, szerzõdések. Talán bizonyos csapatállásokat meg kellene változtatni néhol...

– A Baltikum, Mongólia, Délkelet-Ázsia? Úgy, mint a többi? És, persze, egyoldalú leszerelés. Az amerikaiak megtartanák cirkáló rakétáikat, az MX-eket a ballisztikus fegyverzetet? Ezt akarja, Bor! De miért?

– Miért ne? – élénkült fel a másik. – Miért ne rendelné magát alá a Szovjetunió a szabadságnak!

Az asszony megvetõen felnevetett.

– A maga számára a szabadság – suttogta rekedtes hangon – nem más, mint kielégíteni groteszk szexuális vágyait férfiak szájában vagy hátsó felében. Vagy mégis a nõk megfelelõ részét kedveli jobban, Bor? Ez jelenti magának az életet? Undorító! Szálljon be! – A raffolt ernyõ hegyével meglökte Bort.

Bor megadóan felállt. Minden vonalon vereség.

És mégis...

És mégis, valamit talán ki lehet hozni ebbõl az egészbõl. Tegyük fel, teljesítené mindazt, amit kérnek tõle. Ha elég ügyes és óvatos, az amerikaiak nem feltétlenül szereznek róla tudomást. De ragaszkodni fog az óvadékhoz. Még nagyobb összeget is kicsikarhatna belõlük – gondolta, miközben elindult az asszony Toyotája felé. – Pénz? Miért ne? A KGB titkos alapjából igazán odavághat neki ezért pár ezer dollárt havonta, ami például egy svájci bankszámlára futna be... Hát igen, legalább lenne valami garancia lánya boldogulásához...

Meghökkent, mert a háta mögött az asszony tompán felhördült.

Hátrafordult, és meghûlt benne a vér. A hotelbejáratnál álló két izompacsirta félbeszakította a csinibabával folytatott csevegést és feléjük rohant. A teherautó ajtaja felpattant, és még egy óriás ugrott elõ; kíméletlenül tarkón vágta a KGB-s nõt egy bottal, amit Bor baseballütõnek nézett. A többi már pillanatok mûve volt. Az óriás felkapta a nõt és betuszkolta az autóba, a másik két férfi vállon ragadta Bort és utánahajították.

A teherautóban néhány matrac hevert, meg egy oldalfalhoz rögzített fapad. A két férfi is felugrott a platóra, az eszméletlen asszonyt az egyik matracra lökték, a harmadik férfi felpattant a sofõrülésre és beindította a motort. Bort valami lehetetlen helyzetben, térdepelve hagyták a másik matracon, ide-oda dülöngélt, ahogy kikanyarodtak a nonstop bisztró parkolójából.

Miközben a kocsi egy emelkedõn haladt felfelé, Bor megpróbálta összeszedni magát és körülnézett. Az utcai világítás beszûrõdõ fényében Bor szemügyre vehette foglyulejtõit. Két bronzbõrû óriás, keleti típus... Az egyik még mindig a kezében tartotta a baseball-ütõt, a másik a KGB-s nõ különös esernyõjét vizsgálgatta. Ügyet sem vetettek Borra.

Csöbörbõl vödörbe... Keserûen vette tudomásul, hogy ugyanaz a pasi, aki értesítette a KGB-t, máshová is telefonált, és ezek az emberek nem mások, mint azok a terroristák, akikkel tele az újság.

Igyekezett mindent bedobni:

– Maguk a... hogyishívják... Maui MauMau emberei? A baseball-ütõvel játszadozó férfi ingerülten felnevetett.

– Kamehameha, te haole állat – helyesbített. Bor csak legyintett.

– Figyeljenek jól! Ez a nõ a KGB ügynöke! Köszönettel tartozom, amiért megmentettek!

– Pofa be!

– De tényleg! ígérem, busás jutalom üti a markukat, csak vigyenek azonnal egy telefonfülkéhez, hogy értesítsem a Biztonsági Szolgálat tisztjét!

A bronzbõrû válaszra sem méltatta. Csak vigyorgott, és fenyegetõ mozdulatokkal emelgette ütõjét. Bor felsóhajtott. Jöjjön, aminek jönnie kell.

A férfi azonban furcsa módon mosolygott. Bor csak egy fél órával késõbb értette meg ezt a viselkedést, amikor az autó fékezett. Odakint halk szóváltás következett egy ismeretlen és a sofõr között.

A KGB-s nõ hangosan hortyogva átgurult az ölébe. Bor kétségbeesett mozdulattal igyekezett tõle megszabadulni, látni akarta, mi történik, már amennyire a baseball-ütõs férfi ezt engedte. Csak egy villanás volt, de az annál megdöbbentõbb.

A sofõr egy iratot nyújtott át az idegennek, aki azt gondosan tanulmányozni kezdte. A gárdistákéhoz hasonló csizmát viselt, a fején olyan fehér sisak díszelgett, amilyet az Amerikai Hadsereg katonai rendészéi viselnek.