NEGYEDIK KÖNYV

IDOMÍTÁS ÉS TENYÉSZTÉS

I. RANGSOR

[1. A rangsorról szóló tan]

854

Arra kényszerülök, hogy a suffrage universel korában, amikor mindenki törvényt ülhet minden és mindenki fölött, újból helyreállítsam a rangsort.

855

Csak az erőmennyiségek határozzák meg a magas és az alacsony rangot – semmi egyéb.

856

A hatalom akarása. – Milyennek kellene lenniük azoknak az embereknek, akik ezt az átértékelést végrehajtják. A rangsor mint erő-sor: háború és veszély az előfeltétele annak, hogy valamely rang megőrizze feltételeit. A nagyszabású példakép: az ember a természetben – a leggyöngébb, legokosabb lény úrrá lesz, maga alá gyűrve a butább hatalmakat.

857

Megkülönböztetem a felszárnyaló élet típusát a hanyatló, a széthulló és gyönge élet típusától. Csak nem gondoljuk komolyan, hogy a rangkérdés kettejük között egyáltalában föltehető?...

858

A rang felől az az erőmennyiség dönt, amely te vagy; a többi gyávaság.

859

[Annak előnye, ha leválunk korunkról. –] Félreállunk mindkét mozgalom, az individualista és a kollektivista morál útjából – mivel az előbbi sem ismeri a rangsort és az Egynek ugyanannyi szabadságot kíván adni, mint mindenkinek. Az én gondolataim viszont nem a szabadság mértéke körül járnak, amely egyvalakinek vagy valaki másnak, vagy valakiknek dukál, hanem a hatalom mértéke körül, amelyet valaki vagy valakik másokon vagy mindenkin akarnak gyakorolni, illetve azon, hogy a szabadság föláldozása, sőt az elrabszolgásodás mennyiben teremti meg egy magasabb rendű típus megjelenésének alapját. Nagyvonalúbb megfogalmazásban: hogyan lehetne az emberiségfejlődését föláldozni, hogy egy, az embernél magasabb rendű típust segítsünk a világra?

860

A rangról. – Az „egyenlőség” félelmetes következménye – végül mindenki azt gondolja, hogy joga van minden problémához. Az egész rangsor veszendőbe ment.

861

Szükséges, hogy a magasabb rendű ember hadat üzenjen a tömegeknek! A középszerűek mindenütt összefognak a hatalom megszerzésére! Mindaz, ami elpuhít, szelídít, a „népet” vagy „a nőiest” juttatja kifejezésre, a suffrage universel malmára hajtja a vizet, vagyis az alacsonyabb rendű ember javát szolgálja. De nekünk a kemény kéz politikáját kell alkalmaznunk, és ezt az egész társaságot (amely Európában a kereszténységgel kezdődött) le kell lepleznünk, bíróság elé idézve őket.

862

Bizonyos tanra van szükségünk, amely elég erős ahhoz, hogy a tenyésztés irányában hasson: erősítse az erőseket, bénítsa meg és zúzza szét a világfájdalmasokat. Hanyatló fajok megsemmisítése. Európa hanyatása. – A rabszolgai értékbecslések megsemmisítése. – Uralom a föld felett, egy magasabb rendű típus létrehozásának eszközeként. – A „morál” nevű képmutatás megsemmisítése (a kereszténység mint egyfajta hisztérikus becsületesség a morálon belül: Ágoston, Bunyan). – A suffrage universel megsemmisítése: vagyis azon rendszeré, amelynek segítségével az alacsonyabb rendűek törvényként írják elő magukat a magasabb rendűeknek. – A középszerűség és érvényre jutásának megsemmisítése (Az egyoldalúak, egyedi emberek – népek, például angolok, a természet teljességére törekedni, ellentétek párosításával: ehhez a fajok összekeverése). – Az új bátorság – nincsenek elsődleges igazságok (ilyeneket szoktak a hithez szokott emberek felkutatni!), hanem szabad alárendelődés egy uralkodó gondolatnak, amelynek eljött az ideje, például az idő mint a tér tulajdonsága stb.

 

[2. Az erősek és a gyöngék]

863.

Az „erős és a gyönge ember” fogalma arra redukálódik, hogy az első esetben sok erőt örökölt az ember – ez egy összeg ugyanis – míg a másodikban még keveset 368

– elégtelen örökség, az örökség szétforgácsolódása. A gyöngeség lehet kezdeti jelenség: még kevés; vagy befejező jelenség: már nincs több.

A kiinduló pont az, ahol sok erő van, leadandó erőfölösleg: a tömeg mint a gyöngék összege, lassan reagál... – sok minden ellen védekezik, amihez túl gyönge. .. amiből nem lehet semmi haszna; nem alkot, nem tör előre...

Mindezt az elmélet ellen, amely az erős egyént tagadja, és úgy véli, hogy „elég a tömeg”.

Ugyanolyan különbség ez, mint a két nem különbsége: négy-öt nemzedék is lehet a tevékenyek és a tömeg között – kronológiai különbség...

A gyöngék értékei vannak felül, mivel az erősek átvették őket, és ezekkel kormányoznak...

864

Miért a gyöngék győznek – In summa: a betegekben, a gyöngékben több a részvét, ők „emberibbek”: a betegekben és gyöngékben több a szellemiség, változatosabbak, sokrétűbbek, szórakoztatóbbak – gonoszabbak: maguk a betegek találták föl a gonoszságot.

(A beteges koraérettség gyakori a vér– és nyirokbetegeknél, valamint a tüdőbetegeknél.) Esprit: kései fajták sajátossága (zsidók, franciák, kínaiak. Az antiszemiták nem bocsátják meg a zsidóknak, hogy bennük „szellem” él – és pénzük van; antiszemitizmus: a „félresiklott” életű emberek másik neve).

A betegeknek és a gyöngéknek sajátos a bájuk, érdekesebbek az egészségeseknél; a bolond és a szent – a két legérdekesebb emberfajta... közeli rokonságban a „zsenivel”. A nagy „kalandorok és bűnözők” és eleinte a legegészségesebb emberek, életük bizonyos szakaszában betegek: – a nagy kedélyhullámzásokat, a hatalom szenvedélyeit, a szerelmet, a bosszút súlyos zavarok követik... ami pedig a dekadenciát illeti, ez minden embernél megfigyelhető, aki nem hal meg túl korán – tapasztalatból ismeri a dekadens ösztönöket: az ember életének több mint a felében dekadens.

Végül pedig: a nő! Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan – a nőnek szüksége van az erőre, hogy legyen mibe kapaszkodnia – és a gyöngeség vallására, amely a gyöngeséget, a szeretetet, az alázatot isteninek magasztalja. .. – vagyis, jobban mondva, gyengévé teszi az erőseket – akkor uralkodik, ha sikerül az erőseket legyőzni... – a nő a dekadens típusokkal, a papokkal együtt mindig is összeesküdött a „hatalmasok”, az „erősek”, a férfiak ellen... a nő mindig a jámborság, a részvét, a szeretet kultuszának oldalára állítja a gyermekeket – az anya meggyőzően képviseli az altruizmust...

Végezetül: a fejlődő, növekvő civilizáció, amely egyben szükségképpen növeli a morbid elemek, a neurotikus-pszichiátriai és kriminalisztikai esetek számát... – egy közöttes típus keletkezik, a művész, akit a valóságos bűnözéstől az akaratgyöngeség és a társadalmi félénkség tart vissza, s aki még nem érett a tébolydára, de tapogatócsápjaival már mindkét szférát kíváncsian vizsgálja: ez a specifikus kultúrpalánta, a modern művész, festő, zeneszerző, mindenekelőtt pedig a regényíró, aki a saját létezésének módjára fönntartja a nagyon nem megfelelő „naturalizmus” szót... – Az őrültek, a bűnözők, a „naturalisták” száma növekszik, ez pedig egy hirtelen fejlődő és előresiető kultúra jele – vagyis fontosabbá válik a selejt, a hulladék, a salakanyag – a züllés lépést tart a fejlődéssel...

Végül: a szociális zagyvalék, a forradalom következménye, az egyenlő jogok előállítása, az „egyenlő emberek” babonája. Itt a hanyatlás-ösztönök hordozói (a ressentiment, az elégedetlenség, a rombolás ösztöne, az anarchizmus és a nihilizmus), ide számítva a rabszolga-ösztönöket is, a gyávaság, a ravaszság és a régóta elnyomott rétegek csürhe ösztönei belekeverednek minden osztály, réteg minden vérébe: két-három nemzedék és a fajra mái nem is lehet ráismerni – csőcselék az egész. Ebből következik az össz-ösztön a kiválasztottság ellen, mindennemű kiváltság ellen, egy hatalom és bizonyosság a gyakorlat keménysége és kegyetlensége részéről, hogy valójában hamarosan a kiválasztottak lesznek alul: – ami még meg akarja tartani a hatalmát, az hízeleg a csőcseléknek, a csőcseléket a saját oldalára kell állítania – mindenekelőtt a „zsenik”: az érzelmek heroldjai lesznek ők, amelyekkel a tömegeket lelkesítik – az együttérzés hangja és mindannak a tisztelete, ami csak szenvedett, alacsony sorban, megvetés és üldöztetés közepette élt, most túlharsog minden egyéb hangot (típusok: Victor Hugo és Richard Wagner). – A csőcselék uralomra jutása a régi értékek uralomra jutását jelenti megint csak...

A tempó és az eszközök ilyen gyors mozgása, változása esetén, mint ami a mi civilizációnknál is megfigyelhető, az emberek súlypontja eltolódik: az embereké, éppen akiken leginkább múlik, hogy az ilyen beteges mozgás nagy veszélyét ellensúlyozzák; – ők lesznek a par excellence késleltetők az efféle hatalmas változások és elemek keveredése közepette: a lassú felfogású, nehezen változó, relatíve kitartó emberek. A súlypont ilyen körülmények közt szükségképpen a középszerűben van: a csőcselék és a különleges emberek (e kettő gyakorta lép szövetségre) uralma ellen megszilárdul a középszerűség, mint a jövő kezese és hordozója. Ebből a kivétel-embereknek új ellenfele támad – vagy új csábítás.

Föltéve hogy nem alkalmazkodnak a csőcselékhez és nem zengik a „kitagadottak” ösztönének kedves dalokat, kénytelenek lesznek „középszerűek” és „megbízhatóak” lenni. Tudják ők jól: a mediocritas is aurea – sőt neki magának is van pénze, aranya – meg minden, ami fénylik...).

És a régi erény meg vele együtt az ideál egész felélt világa megint nyer egy hathatós támaszt...

Eredmény: a középszerűség szellemes, ötletes, vicces lesz – szórakoztató és csábító...

Eredmény. [Magas kultúra] csak erős talajon vetheti meg a lábát, erős és egészségesen konszolidálódott középszerűségen. A tudomány a szolgálatában működik és támogatását élvezi – és a művészet nemkülönben. A tudomány ennél többet nem kívánhat magának: a tudomány mint olyan, a középszerű emberhez tartozik – néhány kivétellel deplaciert – ösztöneiben nincs semmi arisztokratikus, még kevésbé anarchisztikus vonás. A középszer hatalmát ezután a kereskedelem tartja fenn és elsősorban a pénzforgalom; a nagybefektetők ösztöne szemben áll minden véglettel – ezért mindeddig a zsidók a legkonzerválóbb hatalom az olyannyira fenyegetett és bizonytalan Európában. Nincs szükségük se forradalomra, se szocializmusra, se militarizmusra: ha hatalmat akarnak, és ehhez szükségük van egy forradalmi pártra is, akkor ez csupán az eddig elmondottak következménye és nem ellentmondás. Más szélsőséges irányzatokban időnként nekik is félelmet kell kelteniük – azzal, hogy megmutatják, mi minden van a kezükben. De az ösztönük még mindig változtathatatlanul konzervatív és – „középszerű”. Mindenütt hatalmasok tudnak lenni, ahol csak van hatalom, ám hatalmuk kihasználása mindig Egy irányba mutat. A középszerűre legbecsesebb szó ugyanis köztudottan a „liberális” szó...

Meggondolás. – Értelmetlen föltételezni, hogy az értékeknek ez az egész győzelme antibiologikus; igyekeznünk kell e győzelmet az élet érdekéből magyarázni –az „ember” típusának fenntartása még a gyönge és félresiklott életű emberek uralmának e metodikájával is: másként az ember már nem létezne? Kérdés – A típus fejlődése végzetes a faj fennmaradása szempontjából? Miért? –A történelem tapasztalatai: az erős fajok kölcsönösen megtizedelik egymást: háború, hatalomvágy, kaland; az erős indulatok: a tékozlás – már nem halmozódik föl az erő... túlzott feszültség miatt szellemi zavar keletkezik; létük költséges; röviden szólva: kölcsönösen felőrlik egymást – beköszöntének a mély ernyedtség és petyhüdtség periódusai: minden nagy korszakért meg kell fizetni... Az eredetileg erősek gyöngébbek, akaratgyöngébbek, abszurdabbak lesznek utána, mint az eleve átlagos gyöngék.

Vannak tékozló fajok. – Hiszen a „tartam” önmagában nem lett volna érték: ajánlatos a fajnak rövidebb, ám értékben gazdagabb létet választani. Bizonyítandó marad még, hogy még így is magasabb lenne-e az értékhozadék, mint a rövidebb lét esetében; vagyis az ember mint erőfelhalmozás sokkal határozottabban uralkodik a dolgokon, ha a dolgok így mennek, ahogy mennek... Gazdaságossági kérdés előtt állunk. 

865

Van egy gondolkodásmód, amely „idealizmusnak” nevezi magát, nem akarja megengedni a középszerűségnek, hogy középszerű legyen, a nőnek pedig nem akarja megengedni, hogy nő legyen. Csak semmi uniformizálás! Legyünk tisztában vele, mennyibe kerül nekünk egy erény: és hogy az erény nem átlagosan-kívánatos valami, hanem nemes őrültség, szép kivétel, az erős érzések előjogával...

866

Kimutatandó annak szükségszerűsége, hogy az ember és az emberiség egyre ökonomikusabb fogyasztásához, az érdekek és teljesítmények egyre inkább egymásba hatoló mechanizmusához egy ezzel ellentétes irányú mozgás tartozik.

Ezt az emberiség luxus-fölöslege kiválasztódásának nevezem: benne lép majd napvilágra egy erősebb, magasabb rendű típus, amelynek más keletkezési és fennmaradási körülményei, feltételei lesznek, mint az átlagembernek. Ennek a típusnak a fogalma, metaforája nálam, mint tudnivaló, az „ember fölötti ember” („Übermensch”) kifejezés.

Ezen az első úton, amely immár tökéletesen áttekinthető, születik meg az alkalmazkodás, az ellaposodás, a magasabb kínai lelkiség, az ösztön-szerénység, az elégedettség az ember lealacsonyodásában – mintegy az emberiség szintjének nyugalmi állapota. Ha már a kezünkben van a föld elkerülhetetlenül küszöbönálló gazdasági össz-irányítása, akkor az emberiség gépezetként ennek szolgálatában a lehető legjobb értelmét találhatja meg: úgy kell elképzelnünk, mint hatalmas óraművet, amely kicsi és egyre finomabb, egymásba kapcsolódó, apró fogaskerekekből áll; mint minden uralkodó és parancsoló elem egyre fokozódó fölöslegessé válását; mint hatalmas erő egészét, amelynek egyes faktorai minimális erőket és minimális értékeket képviselnek. Ellentétben ezzel az emberi lealacsonyodással és egy specializáltabb hasznossághoz való alkalmazkodással szükség van az ellentétes irányú mozgásra – a szintetikus, összegző, önmagát igazoló ember létrehozására, akinek a számára az emberiség ezen gépiesítése létfeltétel, az az alap, amelyen föltalálhatja önmaga magasabb létformáját.

Ugyanígy szüksége van a tömegekkel, a „nivelláltakkal” való szembenállásra, a velük szemben érzett distanciára; rajtuk áll ő, belőlük él. Az arisztokratizmus e magasabb formája a jövő magasbb formája egyben. – Morálisan szólva: ez az össz-gépezet, minden kerék összetartozása jelenti a maximumot az ember kizsákmányolásában; de olyan embereket feltételez, akikért ennek a kizsákmányolásnak értelme is van. Ellenkező esetben persze az egész csak amolyan össz-korlátozás, az embertípus érték-csökkentése – nagystílű hanyatlásjelenség. – 

Látjuk: ami ellen harcolok, nem egyéb, mint a gazdasági optimizmus: mintha szükségképpen növekednie kellene mindenki hasznának mindenki fokozódó költségeivel/kiadásaival. Szerintem ennek ellenkezője igaz: mindenki költsége/kiadása bizonyos össz-veszteségben összegződik: az ember csekélyebb lesz: ezért nem is igen tudjuk már, mire szolgált voltaképpen ez az egész hatalmas folyamat. Egy Mire? Egy új „Mire?” – pontosan erre az új kérdésre van az emberiségnek szüksége...

867

Az össz-hatalom növekedésének megértése: kiszámítani, hogy ebben a növekedésben mennyiben foglaltatik benne az egyének, osztályok, rétegek, korok és népek hanyatlása.

Egy kultúra súlypontjának eltolódása. Minden nagy növekedés költségei: ki viseli őket!

Mennyiben kell most beláthatatlanul nagyoknak lenniük?

868

A jövő európai emberének összképe: hasonlít a legértelmesebb rabszolga-állatra, nagyon dolgos, alapjában véve roppant szerény, a végtelenségig kíváncsi, sokoldalú, elkényeztetett, akaratgyönge – egy kozmopolita indulati és értelmi káosz. Hogyan emelkedhetne ki ebből egy erősebb fajta? Egy klasszikus ízlésű? A klasszikus ízlés: a leegyszerűsödés akarása, a boldogság láthatóvá tételének és a felelni êtes s égnek az akarása, a pszichológiai mezítelenség bátorsága (– az egyszerűsödés a megerősödés akarásának következménye; a boldogság, a mezítelenség láthatóvá tétele pedig a félelmetesség akarásának konzekvenciája...). Ha az ember e káoszból föl akarja küzdeni magát az említett állapotba – akkor késztetésre van szüksége; választani kell: vagy tönkremegy, vagy érvényre juttatja magát. Uralkodó fajta csak félelmetes és erőszakos kezdetekből nőhet ki. Probléma: hol vannak a XX. század barbárjai? Nyilván csak szörnyen hatalmas szociális válságok után válnak láthatóvá és konszolidálódnak – ezek azon elemek lesznek, amelyek önmagukkal szemben képesek a legnagyobb keménységre és a legkitartóbban képesek akarni...

869

Az ember leghatalmasabb és legveszedelmesebb szenvedélyei, amelyektől a legkönnyebben megy tönkre, olyan mélyen megvetettek voltak, hogy még a legnagyobb hatalmú emberek lehetetlenné váltak miattuk vagy gonosznak érezték magukat, vagy „károsnak és tilalmasnak” kellett érezniük magukat. Tekintélyes ez a veszteség, ám mindeddig szükségesnek bizonyult: most, amikor nagy mennyiségű ellenerőt hívtak létre e szenvedélyek átmeneti elfojtásával (uralomvágy, a képmutatás és a csalás öröme), fölszabadításuk újfent lehetséges: de most már nem lesznek olyan vadak, mint hajdan. A jámbor barbárságot megengedjük magunknak: csak meg kell nézni nálunk a művészeket és az államférfiakat!

870

Minden rossz gyökere: hogy az alázat, szűziesség, önzetlenség, az abszolút engedelmesség rabszolgamorálja győzött – ezáltal az uralkodó természeteket 1. képmutatásra, 2. lelkifurdalásra ítélték – az alkotó természetek Isten ellen lázítóknak érezték magukat, bizonytalanoknak és az örök értékek által gátoltaknak.

– A barbárok megmutatták, hogy nem nagyon rendelkeznek a mértéktartás képességével: féltek a természet szenvedélyeitől, ösztöneitől és megrágalmazták őket: – ahogy az uralkodó császárok és rendek megpillantása.

– Másrészt fölébredt a gyanú, hogy minden önmérséklet gyöngeség vagy elöregedés és kifáradás (– így adott hangot La Rochefoucauld a gyanújának, amely szerint az „erény” azoknak az embereknek a szép szava, akiknek a bűn már nem okozhat örömet). Magát a mértéktartást keménységnek, önuralomnak, aszkézisnek ábrázolták, az ördög elleni harcként stb. fogták föl. Nem vették észre vagy tagadták az esztétikai természet örömét a mértékben, a mérték szépségének örömét, mert üdvösségellenes morált akartak.

Mindeddig nem hittek a mértéktartás örömében – a tüzes paripa lovasának örömében ! – Összetévesztették a gyönge természetek mértékletességét az erősek önuralmával !

Összegezve: a legjobb dolgokat megrágalmazták (mert a gyöngék vagy a mértéktelen disznók rossz hírbe keverték őket) – és a legjobb emberek rejtve maradtak, vagy gyakorta félreismerték önmagukat.

871

A bűnösök és a zabolátlanok: depresszív hatásuk a vágyak értékére. A közerkölcsök szörnyű barbársága kényszerítette az embert, különösen a középkorban egy valóságos „erényliga” megalkotására – azokkal az iszonyatos túlzásokkal együtt, amely az ember értékét jelenti. A harcoló „civilizációnak” (szelídítésnek) tűzre és vasra van szüksége, hogy képes legyen állva maradni a félelmetességgel és a ragadozó természettel szemben.

Ε téren természetes a tévedés, bár roppant kedvezőtlen a hatása: az, amit a hatalom és αz akarat emberei önmaguktól megkövetelhetnek, megadja annak is a mértékét, amit maguknak megengedhetnek. Az ilyen természetek a bűnösök és zabolátlanok ellentétét alkotják: jóllehet bizonyos körülmények között tesznek olyan dolgokat, amelyeket náluk kisebb emberek bűnnek és mértéktelenségnek éreznének.

Itt roppant kárt okoz az „embereknek Isten előtti egyenlő értéke” fogalma: megtiltottak olyan cselekedeteket és gondolkodásmódot, amelyek önmagukban az erős emberek előjogai – mintha egyszerűen méltatlanok lennének az emberhez. Rossz hírbe hozták az erős ember általános tendenciáját oly módon, hogy a leggyöngébbek (akik önmagukkal szemben is a leggyöngébbek voltak) védelmének eszközeit értéknormaként tételezték.

A tévedés olyan messzire megy, hogy pontosan az élet legnagyobb virtuózait (akiknek szuverenitása volt a legmeggyőzőbb a bűnösökkel és a „zabolátlanokkal” szemben) bélyegezték meg a leggyalázatosabb nevekkel. Még most is azt hiszik, hogy egy Cesare Borgiát el kell ítélni; ez egyszerűen nevetséges. Az egyház a bűneik miatt kiátkozott német császárokat: mintha bizony egy szerzetes vagy pap véleményt alkothatna arról, mit követelhet önmagától egy II. Frigyes. Egy Don Jüant pokolra küldenek: ez meg igazán naiv dolog.

Észrevettük már, hogy a mennyországban egyetlenegy érdekes ember sincs?... Ez csak amolyan jel a nőcskéknek, hol találják meg a legbiztosabban üdvösségüket... Ha kicsit alaposabban utánagondolunk, és kissé tüzetesebben szemügyre vesszük a kérdést, milyen is a „nagy ember”, akkor kétségtelen, hogy az egyház minden „nagy embert” pokolra küld – minden „emberi nagyság” ellen harcol...

872

A jogok, amelyeket az ember magának követel, a kötelességekkel függnek össze, amelyeket magára kell vennie és azon feladatokkal, amelyek teljesítésére elég erősnek érzi magát. A legtöbb embernek nincs is joga a létezésre, ők csak szerencsétlenséget jelentenek a magasabb rendű ember számára.

873

Az egoizmus félreértése, a közönséges természetű emberek részéről, akik mit sem tudnak a hódítás öröméről és a nagy szeretet telhetetlenségéről, sem a kiáradó erő-érzelmekről, amelyek leigáznak, magukhoz kényszerítenek, a szívünkhöz nőnek – semmit sem tudnak a művész nagy szenvedélyéről, hajlamáról anyaga iránt. Gyakorta önmagának teret kereső tevékenységi vágy ez csupán. – A szokásos „egoizmusban” éppen a „nem-ego”, a mélységesen átlagos teremtmény, az átlagos emberfajta igyekszik fönnmaradni – ez felháborítja a ritkább, finomabb és kevésbé átlagos embereket, ha észreveszik. Mert ők így ítélnek: mi vagyunk a nemesebbek! A mi fönnmaradásunk fontosabb, mint ezeké a barmoké!

874

Az uralkodó típusú emberek és uralkodó rétegek elfajzása okozta a történelemben a legnagyobb bajt! A római császárok és a római társadalom nélkül a kereszténység őrülete sohasem jutott volna hatalomra.

Az az igazán nagy veszély, amikor az értéktelen ember kezdi kétségbe vonni, vajon létezik-e egyáltalán értékes ember! Végül pedig fölfedezik, hogy az értéktelen, alávetett, szellemileg szegény emberben is vannak erények, és Isten előtt az emberek egyenlők: ezen a földön eleddig ez volt az ostobaság non plus ultrája! Mert a végén még az értékes ember is a rabszolgák erény– mértékével kezdte mérni önmagát – és „büszkének” stb. találva önmagát, úgy gondolta, az értékesebb tulajdonságok elvetendők!

– Amikor Nero és Caraealla uralkodott, megszületett a paradoxon, miszerint a legalacsonyabb rendű ember is értékesebb, mint ők odafönt! És utat tört magának Isten képe, amely a lehető legtávolabb volt a világ hatalmasai képétől – Isten a kereszten !

875

Az értékes ember és a csordaember. Ha a nagy emberek hiányoznak, akkor a régi nagy emberekből csinálnak félisteneket vagy isteneket; a vallás kitörése azt bizonyítja, hogy az ember már nem leli örömét az emberben (és „az asszonyban sem”, Hamlettel szólva). Vagy: sok emberből nagy rakást csinálnak parlament gyanánt, és azt kívánják, hogy zsarnoki módon működjenek.

A „zsarnoki” a nagy emberek birtoka: ők a csekély értékűeket ostobává teszik.

876

Buckle adja a legjobb példáját annak, hogy egy plebejus tömeg-agitátor milyen mértékben képtelen megérteni az „emelkedett természet” fogalmát. A nézetet, amely ellen olyan szenvedélyesen harcolt – mármint hogy a „nagy emberek”, egyéniségek, hercegek, államférfiak, zsenik és hadvezérek az okai és mozgatói minden nagy mozgalomnak – ösztönösen félreértette, mintha ez azt állapította volna meg, hogy az ilyen „magasabb rendű emberek” lényege és értéke abban a képességben gyökerezik, hogy tömegeket mozgatnak, röviden szólva, a hatásukban... Ám a nagy ember „emelkedett természete” a másságban gyökerezik, a közvetlenségben, a rangdistanciában – nem akármilyen hatásban: még ha mindjárt az egész földgolyót is megreszkettette...

877

Napóleont a forradalom tette lehetővé: ezzel igazolta magát. Hasonló árért egész civilizációnk anarchista összeomlását kellene kívánnunk. Napóleon lehetővé tette a nacionalizmust: e tény jelenti ez utóbbi korlátait. Egy ember értéke (a moralitástól és az amoralitástól eltekintve, amint dukál: mert e fogalmakkal az ember értékét még csak nem is érintjük) nem hasznosságában gyökerezik: mert hisz fönnmaradna, még akkor is, ha senki sem volna, akinek hasznára válhatna. És miért ne lehetne a legtöbb szerencsétlenséget okozó ember az egész emberi nem csúcspontja: aki olyan hatalmas és nagyszerű, hogy minden belepusztulna az iránta érzett irigységbe.

878

Valamely ember értékét aszerint fölbecsülni, mit használ vagy árt az embernek, vagy mibe kerül, az éppen olyan sokat vagy keveset jelent, mint valamely műalkotást aszerint értékelni, milyen hatásokat idéz elő. De ekképp az ember értékének semmi köze a többi emberrel való összehasonlításhoz. A „morális értékbecslés”, amennyiben szociális, az embert mégis a hatása alapján méri. Egy igazán egyéni ízlésű embert körülfog és beburkol a magánya, „közölhetetlen” és zárkózott –egy ki nem számított ember tehát értékesebb, mindenesetre más fajta; hogyan akarjátok értékelni, ha egyszer megismerni s így összehasonlítani sem tudjátok?

A morális leértékelés a legdurvább ítélettorzulást vonta maga után: egy ember értékét önmagában alábecsülik, csaknem észre sem veszik, majdhogynem tagadják.

A naiv teleológia maradványa: az embernek csak az emberek viszonylatában van értéke.

879

A morális foglalatosság egy szellemet a rangsor aljára helyez: ezzel hiányzik belőle a külön jogok ösztöne, az a parte, az alkotó természetek szabadság-érezte, „Isten (vagy az ördög-) gyermekei” szabadság-érzése. És közömbös, hogy uralkodó morált hirdet vagy az uralkodó morál kritikájának eszményét: ezzel a csordához tartozik – még ha ennek első számú képviselője, legfőbb szükséglete, „pásztora” is...

880

A morál helyettesítése a célunkra, következésképpen célunk eszközeire irányuló akarattal.

881

A rangsorhoz. – Mi középszerű a tipikus emberben? Hogy a dolgok fonákját nem szükségszerűként fogja föl: a kedvezőtlen állapotok ellen úgy küzd, mintha el is lehetne kerülni őket; hogy nem akarja elfogadni az Egyiket a Másikkal – hogy egy dolog, állapot, korszak, személy tipikus karakterét szeretné eltörölni, kioltani oly módon, hogy tulajdonságainak csak egy részét veszi tudomásul, míg a többit szeretné félredobni. A középszerű embereknek az a „kívánatos”, ami ellen mi, többiek harcolunk, az ideált olyasvalamiként fogják föl, amelyben nem maradhat semmi kártékony, gonosz, veszedelmes, kérdéses és megsemmisítő elem. A mi belátásunk ennek fordítottja: eszerint az ember mindennemű gyarapodásával fonákjának úgyszintén gyarapodnia kell és hogy a legértékesebb ember, ha ugyan e fogalom megengedhető, az az ember lenne, aki a lét ellentétes-karakterét a leghatározottabban jeleníti meg, mint e lét dicsőségét és egyedüli igazolását... Az átlagemberek e természet-jellemnek csupán kicsi kis darabkáját, elenyésző részét jelenthetik: azonnal tönkremennek, ha az elemek sokfélesége és az ellentétek feszültsége nő, pedig ez emberi nagyság előfeltétele. Képletszerűen fogalmazva: szerintem elkerülhetetlen, hogy az embernek egyszerre kell jobbnak és gonoszabbnak lennie...

A legtöbben az embert részekként és egyes tulajdonságokként képzelik el: maga az ember már csak az összeszámolás után „jön ki”. Ebben az értelemben egész népekben, egész korszakokban van valami töredékes; talán az emberi fejlődés ökonómiájához tartozik, hogy az ember szakaszosan fejlődik. Ezért nem szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak a szintetikus ember keletkezéséről van szó; hogy az alacsonyabb rendű ember, a hatalmas többség, előjáték és begyakorlás csupán, amely összhatása nyomán itt-ott létrejön a teljes ember, a mérföldkő-ember, aki megmutatja, milyen messzire jutott az emberiség. Nem Egyetlenegy lendületből halad előre; a már kialakult típus gyakorta újból veszendőbe megy...

– például három évszázad megfeszített munkájával még most sem értük el a reneszánsz embert, míg a reneszánsz ember viszont messze elmarad az antik ember mögött...

882

Fölismerjük a görög fölényét a reneszánsz emberrel szemben – ám okai és körülményei nélkül szeretnénk olyanok lenni, mint ő.

883

Az „ízlés megtisztítása” csak a típus megerősödésének következménye lehet. Mai társadalmunk csupán reprezentálja a művelődést; a művelt ember hiányzik belőle. A nagy, szintetikus ember is hiányzik: akiben a különféle erők mind egyetlen cél irányában feszülnek.

Mi a sokrétű emberrel rendelkezünk, a lehető legérdekesebb káosszal, amely eleddig létezett ezen a világon: de nem a világ teremtése előtti káoszról van szó, hanem az utána következőről: Goethe mint e típus legszebb képviselője (egyáltalán nem olimposzi!) 

884

Händel, Leibniz, Goethe, Bismarck – az erős német típus jellegzetes képviselői. Feltétlenül az ellentétek között élnek, azzal a hajlékony akarattal tele, amely őrizkedik a meggyőződésektől és doktrínáktól, felhasználva egyiket a másik ellen, és a szabadságot fenntartják maguknak.

885

A következőt jól megértettem: ha a nagy és ritka emberek megjelenését a többség beleegyezésétől tették volna függővé (feltéve hogy ez utóbbiak tudnák, milyen tulajdonságok tartoznak a nagysághoz, és hogy e nagyság kinek a rovására fejlődik) – akkor sohasem jöttek volna e világra jelentős emberek! – A dolgok menete független a legtöbb ember beleegyezésétől: ez az oka annak, hogy a földön időnként meglepő dolgok jelentek meg.

886

Az ember-értékek rangsora:

a) Az embert nem szabad egyes művei alapján megítélni. Felszínes cselekedetek. Semmi sem ritkább a személyes cselekedeteknél. Pozíció, rang, népfajta, környezet, véletlen – mindez jobban kifejeződik valamely műben vagy cselekedetben, mint a „személyben”.

b) Egyáltalán nem kell feltételezni, hogy sok ember egyben „személy” is. Ugyanakkor vannak emberek, akikben több személy él, másokban viszont egy sem. Mindenütt, ahol az átlagos tulajdonságok vannak túlsúlyban, azok, amelyeken egy típus fenntartása múlik, a személy-lét tékozlás lenne; luxus, így értelmetlen lenne a „személy” létrejöttét kívánni. Ezek (ők) csupán hordozók, átviteli eszközök.

c) A „személy” viszonylag elszigetelt létező; majdhogynem valami természetellenes a folyamatosság és az átlag sokkal nagyobb fontosságához képest. A személy keletkezéséhez korai elszigetelés tartozik, a védekező és támadó létezés egyfajta kényszere, olyasmi, mint a befalazás, nagy elkülönítő erő; és mindenekelőtt sokkal csekélyebb befolyásolhatóság, mint a középszerű emberé, akinek az emberiessége ragályos.

Első kérdés a rangsor szempontjából: milyen egyedi vagy mennyire csordaszerű valaki?

(Az utóbbi esetben értékét azok a tulajdonságai adják, amelyek a csordája állapotát, típusát biztosítják, az előbbiben pedig az, ami elszigeteli, leválasztja és megvédi és egyediként, magányosként lehetővé teszi.)

Következtetés: a magányos remete-típust nem a csordaszerű alapján kell értékelni, a csordaszerűt pedig nem a magányos alapján. Felülről szemlélve mindkettő szükségszerű; antagonizmusuk ugyancsak szükségszerű; – és nagyon is kárhoztatni kell azt a „kívánalmat”, amely e kettőből harmadikat fejlesztene ki („erény” mint hermafroditizmus). Ez éppolyan kevéssé kívánatos, akár a nemek közeledése és ki-békülése. Továbbfejleszteni a típust, minél tágabbá szélesíteni a szakadékot...

Az elfajzás fogalma mindkét esetben: ha a csorda közeledik a magányos lény tulajdonságaihoz, az utóbbi pedig a csorda tulajdonságaihoz – vagyis kölcsönösen közelednek egymáshoz. Az elfajzásnak e fogalmában nincs szerepe a morális megítélésnek.

887

Hol keressük az erős jellemeket? – A magányos fajtánál a tönkremenés és az elfajzás sokkal gyakoribb és szörnyűbb; szemben áll velük a csordaösztön és az értékek hagyománya; védekező eszközeik, védelmező ösztöneik eleve nem elég erősek, nem elég biztosak – jó adag kedvező véletlenre van szükségük a gyarapodáshoz (– még leggyakrabban a legalacsonyabb és társadalmilag legkiszolgáltatottabb elemek közepette gyarapodnak; ha személyt keresünk, ott megtaláljuk, és mennyivel biztosabban, mint a középosztályban!).

A rendi küzdelem és az osztályharc, melynek célja a „jogegyenlőség”. Ha ezen túljutunk, akkor kezdődik a harc a magányos személy (Solitár) ellen. Bizonyos értelemben a legkönnyebben demokratikus társadalomban maradhat fönn és fejlődhet: akkor, amikor már a durvább védekező eszközökre nincs szükség, és már az átlagkörülményekhez tartozik bizonyos rend, becsületesség, igazságosság és bizalom megszokása.

A legerősebbeket kell a legerősebben megkötözni, szemmel tartani, láncra verni és megfigyelni: így akarja a csorda ösztöne. Osztályrészük olyan életmód, amelyben nagy szerepe van az önuralomnak, aszketikus kívülállásnak, vagy az egész életet kitöltő munka „kötelességének”, amely mellett már nincs ideje önmagára.

888

Megkísérlem ökonomikusán igazolni az erényt. – A feladat az, hogy az embert lehetőleg használhatóvá kell tenni és, amennyire lehet, a hibátlan géphez közelíteni: e célból gép-erényekkel kell ellátni őt (– azon állapotokat, amelyekben gépies hasznossággal dolgozik, meg kell tanulnia a legértékesebbnek tekinteni: mindehhez szükséges, hogy a többi állapotot lehetőleg meggyűlöljék és veszedelmesnek, rossz hírűnek tartsák).

Az első kő, amibe belebotlunk ezen a téren, az az unalom, az egyformaság, amelyeket minden gépies tevékenység magával hoz. Ezek elviselését kell megtanulni és nem csupán elviselésüket, hanem azt is meg kell tanulni, hogy úgy lássák az unalmat, mint ami valamiképpen mégiscsak vonzó: mindeddig ez volt minden felsőoktatás feladata. Megtanulni valamit, amihez semmi közünk, és éppen ebben, ebben az „objektív” tevékenységben ismerni föl a „kötelességünket”; megtanulni, hogy az örömet és a kötelességet egymástól elválasztva kell értékelni – ez a felsőoktatás fölbecsülhetetlen feladata és teljesítménye. A filológus azért volt eddig a magánvaló nevelő, mert a tevékenysége maga egy nagyszerűvé váló tevékenység monotónia mintáját adja; zászlaja alatt tanul az ifjú „biflázni”: ez az eljövendő, kiválóan gépies kötelességteljesítés (később mint államhivatalnok, férj, irodai firkász, újságolvasó és katona) első feltétele. Az efféle lét talán minden egyébnél jobban igényli a filozófiai igazolást és magyarázatot: a kellemes érzéseket valamely tévedhetetlen hatóság, instancia ösztönzése nyomán alacsonyrendűnek kell értékelni; a „magánvaló kötelesség”, sőt a talán minden kellemetlen dolog iránti tisztelet pátosza – és e követelmény parancsoló, túl minden hasznosságon, szórakoztatáson, célszerűségen... Az önmagát imádó, gépies létezési forma mint a legmagasabb rendű, legtiszteletreméltóbb létezési forma (– típus: Kant mint az „ezt kell tenned” formális fogalmának fanatikusa).

889

Az eddigi eszmények ökonomikus becslése.

A törvényhozó (vagy a társadalom ösztöne) kiválaszt bizonyos mennyiségű állapotot és indulatot, amelyek tevékenységéhez szabályos teljesítmény kapcsolódik (gépiesség mint ezen indulatok és állapotok szabályszerű szükségleteinek következménye). Föltéve hogy ezen állapotok és indulatok kellemetlen alkotóelemeket tartalmaznak, meg kell találni az eszközt, amelynek segítségével e kellemetlenséget egy érték-elképzelés útján leküzdjük, a fájdalmat értékesnek, tehát magasabb értelemben örömtelinek állítva be. Képletben kifejezve: „hogyan lesz valamely kellemetlen dologból kellemes?” Például ha erő, hatalom, önuralom bizonyítékául szolgálhat.

Vagy ha benne kedvező színben mutatkozik meg engedelmességünk, alkalmazkodásunk a törvényhez. Hasonlóképpen a közösségi érzés, a felebaráti érzelem, a hazaszeretet „emberségünk” szempontjából, mint az „önzetlenség”, a „hősiesség” bizonyítéka.

Hogy az emberek kellemetlen dolgokat is szívesen tegyenek – az eszmények szándéka.

890

Az egyetlen cél minden bizonnyal már régóta az ember lealacsonyítása: mert előbb megbízható alapot kell létrehozni ahhoz, hogy egy erősebb emberfajta szilárdan megvethesse rajta a lábát. (Mennyiben támaszkodott eleddig minden erősebb embertípus az alacsonyabb rendűek szintjére – )

891

Abszurd és megvetendő az idealizmusnak az a módja, amely a középszerűséget nem akarja középszerűnek elfogadni és ahelyett, hogy diadalt érezne tulajdon kivételességén, felháborodik a gyávaságon, hamisságon, kicsinyességen és nyomorúságon. Mindezt nem szabad másnak akarni'. És a szakadékot még jobban kiszélesíteni! – A felsőbbrendű fajt kényszeríteni kell a többiektől való különválásra az áldozattal, amelyet létéért kell hoznia. – Főszempont: distanciákat kell létrehozni, de nem szabad ellentéteket gerjeszteni. A közepes teremtményt le kell váltani, befolyását pedig csökkenteni: ez a legfőbb eszköz a distanciák megtartására.

892

Hogyan lehetne a középszerű emberrel meggyűlöltetni középszerűségét? Amint látják, én ennek éppen ellenkezőjét teszem: minden tőle távolodó lépés – ezt tanítom – az amoralitásba vezet...

893

A középszerűség elleni gyűlölet méltatlan egy filozófushoz: majdhogynem kérdőjelet jelent a „filozófiára” való jogát illetően. Pontosan azért kell védelmébe vennie a szabályt, mert ő kivétel, és ezért is kell megtartania a középszerűek iránta való jóindulatát.

894

Ami ellen én harcolok: hogy a kivételes ember hadat viseljen a szabály ellen, ahelyett, hogy megértené: a szabály fönnmaradása az ő kivételes értékének előfeltétele. Például azok a fehérnépek, akik ahelyett, hogy kitüntetőnek éreznék abnormális igényeiket a tudományos pályára, inkább a nő helyzetén általában igyekeznek változtatni...

895

Az erő növekedése az individuum átmeneti hanyatlása ellenére: – új szintet megalapozni:

– az erők összegyűjtésének módszertana a kisebb teljesítmények megtartására, megbecsülésére, ellentétben a nem gazdaságos pazarlással – a pusztító természetet lassanként leigázni, az eljövendő gazdaság eszközévé téve – a gyöngék megtartása, mivel roppant nagy mennyiségű aprómunkát kell elvégezni – annak az életérzésnek a fönntartása a gyöngékben és a szenvedőkben, hogy a létezés még lehetséges

– megvetni a szolidaritás ösztönének alapjait a félelem és a szolgalelkűség ösztönével szemben

– harc a véletlennel, a „nagy emberek” véletlenével is.

896

A nagy emberek elleni harcot ökonomikus okok igazolják. Veszélyesek ők, a véletlenek, a kivételek és viharok, és elég erősek ahhoz, hogy a lassan felépülő és apránként megalapozott dolgokat megkérdőjelezzék. Nemcsak arra kell ügyelni, hogy a kisülések legyenek ártalmatlanok, hanem lehetőség szerint általában meg kell előzni őket... ez minden civilizált társadalom alapvető ösztöne.

897

Aki elgondolkodik azon, hogy az ember mi módon juthatna el a legdicsőségesebb és legnagyobb hatalmú állapotába, az először is azt érti meg, hogy a morálon kívül kell állnia: mert a morál lényegileg mindig ennek ellentétét akarta, vagyis hogy mindenütt mindennemű

erőteljes fejlődést gátoljon, vagy megsemmisítsen. Mert valójában az ilyen fejlődés olyan rengeteg embert fogyaszt el saját szolgálatában, hogy a vele ellentétes irányú mozgalom nagyon is természetes: a gyöngébb, törékenyebb, közepesebb lények szükségképpen alakítanak pártot az élet és az erő ezen diadala ellen, és ezért kell olyan új értékelést kialakítaniuk, amelynek segítségével e legteljesebb életet elítélhetik és lehetőleg szétrombolhatják. Ezért jellemző a morálra bizonyos életellenes tendencia, amennyiben az élet típusait igyekszik leigázni.

898

A jövő erős emberei. – Amit részben a szükség, részint a véletlen itt-ott elért, egy erősebb emberfajta létrejöttének feltételeit, azt most már megérthetjük és tudatosan akarhatjuk: megalkothatjuk e feltételeket, amelyek révén egy ilyen felemelkedés lehetségessé válik.

Mostanáig a „nevelés” a társadalom hasznát tartotta szem előtt: nem a jövő lehetséges hasznát, hanem az éppen fennálló társadalom hasznát. Ehhez akartak „szerszámokat” eszkábálni. Feltéve hogy nagyobb erőmennyiség állna rendelkezésre, akkor erők elvonására is gondolhatnánk, amelyek célja nem a társadalom hasznára irányulna, hanem bizonyos eljövendő haszonra. – Ilyen feladatot annál inkább magunk elé kellene tűznünk, minél inkább felfogjuk, hogy a jelenlegi társadalom arculata mennyire erősen változik, hogy egyszer majd ne csupán önmaga kedvéért létezzen a társadalom, hanem eszközként egy erősebb faj kezében. Az ember fokozódó lealacsonyodása pontosan az a hajtóerő, amiért erősebb faj kitenyésztésére kell gondolnunk: olyan fajéra, amelyben elegendő fölösleg volna éppen azokon a pontokon, ahol a lealacsonyodott faj gyönge és egyre gyöngébb (akarat, felelősség, önbizalom, célok kitűzése maga elé).

Az eszközök azok lennének, melyekre a történelem tanít meg bennünket: elszigetelés a fenntartás érdekében, amely éppen a fordítottja volna a mai átlagos céloknak; egy, a mostanival ellentétes értékbecslés begyakoroltatása; a distancia mint pátosz; a szabad lelkiismeret azokban a dolgokban, amelyeket ma roppantmód alábecsülnek és a lehető legerősebben megtiltanak.

Az európai ember homogenizálása, kiegyenlítése nagy, megakadályozhatatlan folyamat: ezt kellene még gyorsítani. Mindezzel pedig adott egyfajta szakadékteremtés, distancia és rangsor szükségszerűsége; nem pedig e folyamat lassításának szükségszerűsége.

Mihelyt elértünk odáig, e homogenizált, kiegyenlített fajtának igazolásra van szüksége: és ez az, hogy magasabb, értékesebb, szuverén fajta szolgálatában áll, amely rá támaszkodik és csak az ő révén (vállán) képes felemelkedni, felnőni feladatához.

Az uralkodó faj feladata nem merül ki az uralkodásban; e fajnak megvan a maga sajátos életszférája is, erőfölösleggel a szépség, bátorság, kultúra, viselkedés, szellem területén: igenlő, igent mondó faj ez, amely minden komoly luxust megengedhet magának..., elég erős ahhoz, hogy ne legyen szüksége az erény-imperatívusz zsarnokoskodására, és elég gazdag, hogy ne legyen szüksége a takarékoskodásra és a pedantériára, jón és gonoszon túl van; különleges és válogatott növénypalánták melegháza.

899

Pszichológusaink, akik önkéntelenül is a dekadencia szimptómáin felejtették tekintetüket, bizalmatlanságunkat újra meg újra a szellem ellen irányítják. Mindig csak a szellem gyöngélkedő, túlérzékeny, beteges hatásait látjuk: de már jönnek a cinikusok a szellemi fölény egyesítése az új barbárok: a kísérletezők a jó közérzettel és a hódítók és és az erő fölösleggel.

900

Valami újra mutatok rá: a demokratikus lényre nézve minden bizonnyal veszélyt jelentenek e barbárok, de csak a mélyebb rétegekben kereshetjük ezt. Vannak más típusú barbárok is, akik a magasból érkeznek: hódító és uralkodó természetek, akik alakítandó, formálandó anyagot keresnek maguknak. Prométeusz ilyen barbár volt. – 

901

Fő szempont: nem szabad a magasabb rendű faj szerepét, feladatát az alacsonyabb rendűek vezetésében látni (amint például Comte teszi –), hanem az alacsonyabb rendűt alapnak kell tekinteni, amelyen a magasabb rendű faj megéli a saját feladatát – amely alapon végre megvetheti lábát, amelyre támaszkodhat.

Azok a feltételek, amelyek mellett az erős és előkelő faj fenntartja önmagát (a szellemi nevelés tekintetében), szöges ellentétben állnak az „ipari tömegek” feltételeivel, a Spencer-féle szatócsokéival.

Ami csak a legerősebb és leggyümölcsözőbb természeteknek áll rendelkezésre létük megvalósításához – szabad idő, kedv, kaland, hitetlenség, sőt kicsapongás – ez a középszerű embereket szükségképpen tönkretenné, ha meg volna engedve nekik – és valóban tönkre is teszi őket. Itt a jó dolgosságnak, a szabálynak, a mértékletességnek és a szilárd „meggyőződésnek” van helye – vagyis röviden a csordaerényeknek: ezek között teljesedik ki ez a középszerű emberfajta.

902

Az uralkodó típusokhoz. – A „pásztor” ellentétben az „úrral” (– az előbbi eszköz a csorda fenntartásához; az utóbbi cél, amiért a csorda létezik).

903

(A szociális értékérzet átmeneti túlsúlya érthető és hasznos: egy alap megalkotásáról van szó, amelyen végre erős ía\ épülhet fel.) Az erő mértéke: fordított értékbecslések közepette is élni tudni és ezeket örökké visszakívánni. Állam és társadalom mint alap: világgazdasági szempont, nevelés mint idomítás.

904

A „szabad szellemekből” hiányzó belátás: ugyanaz a fegyelmezés, diszciplína, amely az erős természetet még erősebbé teszi és nagy vállalkozásokra készíti fel, megnyomorítja és megtöri a középszerűt: – a kétely –, la largeur de coeur (kb. a szív tágassága, határtalansága – a szerk.) , – a kísérlet –, a függetlenség.

905

A kalapács. Milyennek kell lenniük az embereknek, akik fordítva értékelnek? – Olyanoknak, akikben megvan a modern lélek minden tulajdonsága, de elég erősek ahhoz, hogy mindezeket egészséggé változtassák? – Eszközük feladatukhoz.

906

Az erős ember, akiben a jó egészség erős ösztönei élnek, tetteit éppen olyan jól emészti meg, akár ebédek; még a nehéz ételekkel elboldogul maga: a fő dolgokban azonban az a tévedhetetlen és erős ösztön vezeti, hogy semmit sem tesz, ami ellenére volna, ahogyan semmit sem eszik, ami nem ízlik neki.

907

Bárcsak előre láthatnánk a kedvező körülményeket, amelyek között a legértékesebb teremtmények születnek! Roppant bonyolult dolog ez, és nagyon nagy a tévedés valószínűsége: ezért nem valami lelkesítő erre törekedni! – Szkepszis. – Viszont: fokozhatjuk a bátorságot, éleslátást, keménységet, függetlenséget és a felelőtlenség érzését, finomíthatjuk a mérleg pontosságát és várhatjuk, hogy kedvező véletlenek jönnek segítségünkre. – 

908

Mielőtt a cselekvésre gondolhatnánk, végtelen mennyiségű munkát kell elvégeznünk. Fő dolog azonban adott helyzetünk okos kihasználása – ez a legjobb, legtanácsosabb tevékenység. Olyan körülmények megteremtése, mint amilyeneket a véletlen alkotott, vasakaratú embereket föltételez, amilyenek eleddig nem éltek. Mindenekelőtt a személyes eszményt keresztülvinni és megvalósítani!

Aki az emberi természetet, a legmagasabbrendűségének keletkezését megértette, az visszaborzad az embertől, és menekül minden cselekvés elől: öröklött becslések következménye! ! Vigaszom, hogy az emberi természet gonosz: az erőt szavatolja !

909

Az önnevelésnek (önképzésnek, önmagunk kialakításának) tipikus formái. Avagy: a nyolc fő kérdés.

1. Sokszínűek szeretnénk-e lenni vagy egyszerűek?

2. Boldogok akarunk-e lenni, vagy közömbösebbek boldogság és boldogtalanság iránt?

3. Elégedettebbek akarunk-e lenni önmagunkkal, vagy igényesebbek és kérlelhetetlenebbek ?

4. Gyöngédebbek, engedékenyebbek, emberségesebbek akarunk-e lenni, vagy „embertelenebbek?”

5. Okosabbak akarunk-e lenni vagy kíméletlenebbek?

6. Célt akarunk-e elérni, vagy inkább minden cél elől kitérnénk? (– amit például a filozófus tesz, aki minden célban határt, nehézséget, csapdát, ostobaságot szimatol...) 

7. Tiszteletre méltóbbak akarunk-e lenni, vagy olyanok, akiktől félnek? Esetleg megvetettebbek?

8. Zsarnokok vagy csábítók, pásztorok vagy csordaállatok akarunk-e lenni?

910

Azoknak az embereknek, akik bármi módon is fontosak nekem, szenvedést, magányt, betegséget, bántalmazást és méltatlanságot kívánok – kívánom, hogy ne legyen nekik ismeretlen a mélységes önmegvetés, az önmagukkal szembeni bizalmatlanság gyötrelmei, a legyőzöttek nyomorúsága: nem érzek részvétet irántuk, mert azt az egyetlent kívánom nekik, ami ma még bizonyítani képes, értékese valaki, vagy sem – hogy van-e tartásuk...

911

A Lazarroni boldogsága és önelégültsége, a „széplelkek” „boldogsága” vagy a vaskalapos papok holdkóros szeretete: semmit sem bizonyítanak az emberi rangsorral kapcsolatban.

Nagy nevelőként akkor járnánk el a leghelyesebben, ha mindezen „boldog lelkületű” fajtát kérlelhetetlenül a boldogtalanságba kergetnénk. A lealacsonyodás és a kikapcsolódás veszélye azon nyomban megjelenik: –minden spinozista és epikureista boldogság és minden kontemplativ állapotban való ellazulás ellen. Ám ha az erény ilyen boldogság eszköze, akkor az erényen is úrrá kell lenni.

912

Egyáltalán képtelen vagyok megérteni, hogyan teheti jóvá Valaki, aki elmulasztotta, hogy megfelelő időben jó iskolába járjon. Az ilyen ember nem ismeri önmagát; úgy megy át az életen, hogy nem is tanult meg járni; a petyhüdt izomzat minden lépésnél lelepleződik. Néha azonban az élet nagylelkűnek, irgalmasnak bizonyul és bepótolja e kemény iskola ilyetén elmulasztását: egy évekig húzódó betegséggel például, ami talán a legtöbb akaraterőt és az önmagunkkal való legkitartóbb szembenézést kívánja; vagy egy hirtelen ránk rohanó szükségállapottal, amely gyermeket és asszonyt is érint, és olyan tevékenységre kényszerít, amely a petyhüdt izomrostokat újabb energiával tölti föl és visszaadja az élet akarásának szívósságát... A legkívánatosabb minden körülmények között továbbra is a kemény diszciplína a kellő időben, vagyis olyan életkorban, amikor büszkévé tesz, ha sokat kívánnak az embertől. Mert e kemény iskola azért jó iskola, és abban különbözik a többitől, hogy sokat követel, hogy szigorúan követel; hogy a jó, sőt a kiváló a normális; hogy a dicséret ritka, hogy elnézés nincs; a büntetés kemény és tárgyilagos, tekintet nélkül a tehetségre és a származásra.

Ilyen iskolára pedig minden tekintetben szükség van: ez mind a testiekre, mind a szellemiekre érvényes: végzetes volna a választóvonalat itt meghúznunk! Ugyanaz a diszciplína teszi a jó katonát és a jó tudóst: tüzetesen szemügyre véve azt látjuk, hogy nincs jó tudós, akinek ne egy jó katona ösztönei élnének a testében... Tudni kell parancsolni és büszkén engedelmeskedni; feszesen állni a sorban, de bármikor vezetésre készen, többre tartani a veszélyt a kényelemnél; a megengedett és meg nem engedett dolgokat nem szabad szatócsmérlegen méricskélni; az alattomos, ravasz és parazita vonásoknak nagyobb ellenségének kell lenni, mint a gonosznak.

.. Mit tanulunk egy kemény iskolában? Engedelmeskedni és parancsolni.

913

– Tagadni az érdemet: de azt tenni, ami minden dicséret és minden megértés fölött áll.

914

A moralitás új formája: egyhangú hűségeskü mindazzal kapcsolatban, amit tenni akarunk és amit nem akarunk tenni, határozott lemondás sok mindenről. Kipróbálandó, érett-e erre az ember.

915

Az aszketizmust is újból természetessé akarom tenni; a tagadás szándékának helyére a megerősítés szándéka kerül; az akarat gimnasztikája; mindennemű nélkülözés és böjt, még a legszellemibb dolgokban is; a tett kazuisztikája véleményünkre vonatkoztatva, amelyet erőnkről alkotunk: kísérlet kalandokkal és szándékolt veszedelmekkel. (Dîners chez Magny: szellemi ínycsiklandó falatok, gyomorrontással). – Arra is föl kellene találni vizsgákat, hogy kipróbáljuk, ki mennyire tudja állni a szavát.

916

Ami megromlott azáltal, hogy visszaélt vele az egyház: 

1. Az aszkézis: alig van már bátorságunk napvilágra hozni ennek természetes hasznosságát, nélkülözhetetlenségét az akarat nevelésében. Abszurd nevelő-világunk (amelynek szeme előtt a „használható állam-szolga” lebeg mint szabályt adó minta) úgy véli, elegendő ha beéri azzal, hogy „oktat” és az agyat idomítja; ám fogalma sincs arról, hogy előbb valami másra van szükség – az akaraterő nevelésére; mindenből vizsgáznak, csak éppen a fő dologból nem: hogy tudnak-e akarni, hogy képesek-e ígérni: a fiatal ember anélkül fejezi be az iskolát, hogy egyetlen kérdést is föltenne, hogy egyáltalán kíváncsi volna tulajdon természetének e fő

értékkérdésére

2. a böjt: minden értelemben – még eszközként is, amely fenntartja, megőrzi minden jó dolgok élvezésének képességét (például időnként nem olvasni, semmiféle zenét nem hallgatni, többé nem szeretetre méltónak lenni, és az erényben ugyancsak böjti napokat tartani)

3. a „kolostor”: időleges elszigetelés szigorú tilalmakkal (például levelek se), egyfajta legmélyebb elmélkedés és ön-keresés, ön-megtalálás, amely nem a „kísértések” elől akar kitérni, hanem a „kötelességek” elől: kilépés a környezet monoton körtáncából, kilépés az ingerek és a benyomások zsarnokságából, amely arra ítél bennünket, hogy erőnket csak reakciókban adjuk ki, és már nem engedi meg, hogy ez az erő spontán aktivitássá halmozódjon föl. Nézzük csak meg tudósainkat közelebbről: már csak reaktív módon gondolkodnak, vagyis előbb olvasniuk kell, hogy gondolkodhassanak 

4. az ünnepek. Minden bizonnyal nagyon nyers lelkületű az illető, aki a keresztények és keresztény értékek jelenlétét nem érzi nyomasztónak; ezek miatt minden igazi ünnepi hangulatot megevett a fene. Az ünnep többek között azt jelenti: büszkeség, szertelen vidámság, fesztelenség, bolondozás; minden komolyság és nyárspolgárság kigúnyolása; isteni igentmondás önmagunk állati teljességére és tökéletességére – ezek mind olyan állapotok, amelyekre a keresztény nem mondhat őszintén igent.

Az ünnep par excellence pogányság.

5. bátortalanság saját természetünkkel szemben: a „morálisba” való beöltözés – hogy nincs szükség morális képletre valamely affektus jóváhagyásához: mérték, hogy mennyire tud valaki igent mondani saját természetére – milyen mértékben kell a morálhoz folyamodnia, illetve milyen mértékben tud meglenni nélküle...

6. a halál – Ki ostoba fiziológiai tényállást morális szükségszerűséggé kell torzítani. Úgy kell élnünk, hogy megfelelő időben meglegyen bennünk a halál akarása!

917

Erősebbnek érezni magunkat – vagy más szavakkal: az öröm – mindig összehasonlítást feltételez (ám nem szükségképpen másokkal, hanem önmagunkkal, a növekedés állapotában anélkül, hogy tudnánk: mennyiben hasonlítunk össze –) – a mesterséges megerősödés: akár kémiai izgatószerekkel, akár izgató tévedésekkel („őrült kényszerképzetek, rögeszmék”) – például a biztonságérzet, amint a keresztényben él. Erősnek érzi magát, hogy szabad bíznia, szabad türelmesnek és fegyelmezettnek lennie: e mesterséges megerősödést annak az őrült illúziónak köszönheti, hogy ő Isten oltalma alatt áll; például a fölény érzése, ahogy például a marokkói kalifának csak olyan földgömböt mutatnak, amelynek négyötödét az ő egyesült három királysága foglalja el; például az egyediség érzése, például amikor az európai ember azt képzeli, hogy a kultúra története Európában játszódik le, és önmagát a rövidített világfolyamat egy módjának tekinti; vagy amikor a keresztény úgy véli, hogy az egész létezés „az ember üdvössége” körül forog – – Azokon a pontokon múlik, ahol nyomást, a szabadság hiányát érezzük: minden egyes ilyen helyen más és más erőérzet keletkezik, például egy filozófusnak nagyon jól jön a hűvös, hegyvidéki absztrakció-gimnasztika, e közegben úgy mozog, akár hal a vízben, míg a színek és a hangok nyomasztóan hatnak rá, nem is szólva az ostoba vágyakról – amelyeket mások „az eszménynek” neveznek.

918

Egy helyre kis legényke gúnyos pillantást vetne ránk, ha megkérdeznénk tőle: Akarsz-e erényes lenni? de mindjárt értelem költözne a tekintetébe, ha azt kérdeznénk: akarsz-e erősebb lenni, mint a társaid? – Hogyan leszünk erősebbek?

Lassan kell dönteni; és makacsul kitartani amellett, amit eldöntöttünk. Az összes többi jön magától.

A hirtelen és a változékony: a gyöngeség két fajtája. Ezeket kizárni; distanciát teremteni – míg nem késő!

Óvatosság a jóindulatú emberekkel! A velük való érintkezés puhánnyá teszi az embert. – Minden olyan kapcsolat jó, amelyben az ösztönös támadó és védekező fegyvereket használni, gyakorolni lehet. Találékonyságra kell szert tenni az akarat állandó próbatételeiben...

Ebben kell a különbséget meglátni, nem a tudásban, éleselméjűségben, humorérzékben...

Időben kell megtanulni parancsolni – pontosan úgy, mint engedelmeskedni.

– Meg kell tanulni a szerénységet, a tapintatos szerénységet: vagyis a szerénységben kell kitűnni, azt kell tisztelni, amiben az ember szerény... így áll a helyzet a bizalommal is – kitüntetni, tisztelni...

Miért bűnhődünk a legkeményebben? Szerénységünkért; amiért nem figyeltünk legsajátosabb szükségleteinkre; a tévedéseinkért; önmagunk lealacsonyításáért; ha nem volt igazán fülünk ösztöneink meghallgatására; – önmagunk tiszteletének hiánya csúnyán megbosszulja magát, mert veszteségünk lesz egészségben, barátságban, közérzetben, büszkeségben, vidámságban, szabadságban, kitartásban, bátorságban. Később aztán soha nem bocsátjuk meg magunknak az igazi egoizmus e hiányát: igazi egónkkal szembeni ellenvetésként, kételyként fogjuk föl...

919

Azt akarom, hogy az emberek önmaguk tiszteletével kezdjék: minden egyéb ebből következik. Persze ezzel a többiek előtt végünk is: mert ezt bocsátják meg utoljára. Micsoda?

Egy ember, aki tiszteli önmagát?

Valami más ez, mint a vak törekvés önmagunk szeretetére: nincs közismertebb dolog, akár a nemi szerelemben, akár abban a kettősségben, amelyet „Ennek” hívnak, mint szerelmünk, szeretetünk tárgyának megvetése – ez a szerelem fatalizmusa.

920

„Ezt meg ezt akarom”; „szeretném, ha ez és ez így volna”; „tudom, hogy ez és ez így van”; – az erő fokozatai: az akarat embere, a vágy embere és a hit embere.

921

Az eszközök, amelyek révén egy erős faj fönntartja önmagát.

Jogot szerez magának a kivételes cselekedetekre; az önmaga legyőzése és a szabadság kísérleteként.

Keresi azokat az állapotokat, amelyekben nincs megengedve, hogy ne legyen barbár.

Mindennemű aszkézis útján hatalmat biztosít magának, bizonyosságot szerez akaratereje tekintetében.

Nem árulja el magát; hallgat; óvatos a kedvességgel szemben.

Oly módon tanul meg engedelmeskedni, hogy ez mindjárt az önfenntartás próbája is. A presztízskérdés kazuisztikáját a finomság végső határáig viszi.

Sohasem következtet így: „amihez az egyiknek joga van, ahhoz joga van a másiknak is” – hanem fordítva!

A bosszút, a „kölcsönkenyér visszajár”-t előjogának érzi és kitüntetésként kezeli – Nem ambicionálja mások erényeit.

922

Hogy milyen eszközökkel kell primitív embereket kezelni és hogy e „barbár” eszközök nem önkényesek és tetszőlegesek, az a gyakorlatban mindjárt kiviláglik, ha minden európai kifinomultságunkkal egyszer kénytelenek leszünk Kongóban vagy egyebütt úrrá lenni a barbárokon.

923

A harcos és a békés emberekről. – Olyan ember vagy, akinek a testében a harcos ösztönei élnek? És ebben az esetben még itt a második kérdés: ösztönödet tekintve támadó harcos vagy-e, vagy esetleg ellenálló harcos? – A többi ember, mindenki, aki ösztönösen nem harcos, békét akar, egyetértést, „szabadságot”, „egyenlő jogokat” –: ezek egyazon dolog különböző nevei csupán. – Oda menni, ahol nem kell harcolni, nem kell védekezni. Ezek az emberek elégedetlenek önmagukkal, mihelyt valamiféle ellenállásra kényszerülnek.

– Olyan körülményeket teremteni, ahol egyáltalán nincs már háború. – Legrosszabb esetben alávetik magukat, engedelmeskednek, beilleszkednek. Ez még mindig jobb, mint háborúzni. így tanácsolja például a kereszténynek ösztöne. – A született harcosoknál szinte állandóan fegyverben van a jellem, ez határozza meg a helyzetek kiválasztását, minden egyes tulajdonság kifejlesztését: az első típusnál a „fegyver”

fejlődött jobban, míg a másodiknál a páncélzat, a védekezés. A fegyvertelenek, a védtelenek: milyen eszközökre és erényekre van szükségük a fennmaradáshoz – önmaguk legyőzéséhez?

924

Mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek már semmi okuk védekezni vagy támadni? Mi marad affektusaikból, ha elveszítik azokat, amelyekben védekező és támadó fegyvereik vannak?

925

Széljegyzetek egy niaiserie anglaise- hez (angol ostobasághoz – a ford.) – „Ne tedd azt másokkal, amit magadnak nem kívánsz!” Ez aztán a bölcsesség! Ez aztán az okosság! Ez a morál alapja! – ez az „aranyköpés”. John Stuart Mill hisz ebben, és ugyan melyik angol nem?... Ám e mondás a legkisebb próbát sem állja ki. A becslés, hogy „ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz” káros következményeik miatt tilt meg cselekedeteket: e mögött az a hátsó gondolat lappang, hogy minden cselekedetet mindig megtorolnak. Ám mi volna, ha valaki a Principe- vel (Machiavelli: A herceg című könyvéről van szó – a ford.) a kezében azt mondaná: „pontosan ezeket a cselekedeteket kell megtennünk, nehogy mások megelőzzenek bennünket – mert ekképp akadályozzuk meg őket abban, hogy velünk tegyék meg ugyanezeket?” – Másfelől: gondoljunk arra a korzikaira, akinek a becsülete megköveteli a vendettát. Ο sem kíván puskagolyót a testébe: ám ennek lehetősége vagy valószínűsége még nem tartja vissza attól, hogy megvédje becsületét. .. És mi is, minden becsületes cselekedetünkben nem vagyunk-e tudatosan közönyösek azzal szemben, ami következhet belőle? Egy cselekedettől csak azért megtartóztatni magunkat, mert számunkra káros következményekkel járhat... ez tilalom volna általában a becsületes cselekedeteket illetően...

A mondás mindazonáltal értékes, mivel leleplez egy embertípust: a csordaösztön fogalmazza meg így magát – az emberek egyenlőek: ahogy én neked, te úgy nekem. – Itt valóban hisznek a cselekedetek egyenértékűségében, ami, valós körülmények között, egyszerűen nem létezik. Nem lehet minden cselekedetet viszonozni: igazi „individuumok” között nincsenek egyenlő cselekedetek, következésképpen „bosszú” sincs... Ha valamit teszek, akkor meg sem fordul a fejemben az a gondolat, hogy valaha bárki is ugyanilyet tehet: ez a tett az enyém... ezért sem lehet semmit visszafizetni nekem, legfeljebb „más” cselekedetet követhetnek el ellenem.

926

John Stuart Mill ellen: Iszonyodom közönségességétől, amely azt állítja, hogy „amit szabad az egyiknek, azt szabad a másiknak is; amit nem kívánsz önmagadnak stb., azt másnak se tedd”; amely az egész emberi létezést a szolgálatok kölcsönösségére alapozná oly módon, hogy minden cselekedetünk mintha viszonzás lenne valamiért, amit értünk tettek. Itt már az előfeltétel is a lehető legközönségesebb: felteszik a cselekedetek értékének egyenértékűségét nálad és nálam; itt a tettnek egyszerűen semmiféle személyes értéke sincs (tehát az, amit semmivel nem lehet kiegyenlíteni és visszafizetni). A „kölcsönösség” roppant közönséges; hiszen épp az a lényeg, hogy amit én teszek, azt nem teheti, nem képes tenni senki más, nem szabad, hogy kiegyenlítés legyen – a „hozzám hasonlók”, az inter pares válogatott szféráján kívül; – mélyebb értelemben nem adok vissza semmit, mert az ember egyszeri, és amit tesz, az is csak egyszeri – ez az elemi meggyőződés tartalmazza a tömegektől való arisztokratikus elkülönülés okát, mivel a tömegek hisznek az „egyenlőségben”, következésképpen a kiegyenlíthetőségben és a „kölcsönösségben” is.

927

A morális értékelés vaskalaposságának és szűklátókörűségének „hasznos” és „káros” becsléseinek megvan a maguk jó értelme; a társadalom szükségszerű perspektívája ez, amely csak a közeli és a még közelebbi dolgok következményeit képes tekintetbe venni. – Az államnak és a politikusnak már inkább morál fölötti gondolkodásmódra van szüksége: mert sokkal nagyobb hatáskomplexumokat kell számba vennie. Egy világgazdaság csak akkor volna lehetséges, ha olyan távlati perspektívákkal rendelkezne, hogy egyes követelményei pillanatnyilag mind igazságtalannak és önkényesnek tűnnének.

928

„Érzelmeinket követni?” – nem valami értékes dolog, ha valamelyik nagylelkű érzelmünknek engedve és pillanatnyi impulzus hatására veszélybe sodorjuk az életünket... még csak nem is jellemes dolog... Mindenkiben megvan ehhez a képesség – és az efféle elhatározásban a bűnöző, a bandita és a korzikai minden bizonnyal túlszárnyal bennünket, tisztességes embereket...

Magasabb szint: leküzdeni magunkban e késztetést és a hősi tettet nem csupán impulzus hatására megcselekedni – hanem hideg fővel, józanul, minden viharos örömérzet nélkül...

Ugyanez érvényes az együttérzésre: először át kell szitálni az ésszerűségen, egyébként éppolyan veszélyes, mint bármely más affektus/indulat...

A legnagyobb szerencsétlenségek oka az affektusoknak való vak engedelmesség, tekintet nélkül arra, hogy nagylelkű, együttérző vagy ellenséges affektusról van-e szó...

A jellem nagysága nem abban áll, hogy valakiben nincsenek meg ezek az affektusok – ellenkezőleg: a legfélelmetesebb mértékben megvannak az illetőben, de uralkodik rajtuk... és nem telik különösebb öröme ebben az uralomban, egyszerűen csak mert...

929

Életünket egy ügynek áldozni – roppant hatásos. De sok minden létezik, amiért életet áldoznak: az affektusok mindenképpen kielégülésüket keresik. Az értékeken mit sem változtat, hogy az életet az együttérzésre, a haragra vagy a bosszúra tesszük fel. Milyen sokan áldozzák életüket a csinos nőknek – sőt ami még ennél is rosszabb, az egészségüket! Ha valakinek olyan a vérmérséklete, akkor ösztönösen is a veszedelmes dolgokat választja: például a spekuláció kalandját, ha filozófus; vagy az amoralitásét, ha erényes. Az egyik fajta ember semmit sem akar kockáztatni, a másik meg mindent kockára tesz. Mi, másikak, az élet megvetői lennénk? Ellenkezőleg: ösztönösen a nagyobb feszültségű életet keressük, a veszélyes életet... még egyszer hangsúlyozzuk, nem azért, mert erényesebbek akarunk lenni a többieknél. Pascal például semmit sem akart kockáztatni, és megmaradt kereszténynek: ez tán erényes volt. – Az ember mindig feláldoz valamit....

930

Mennyi előnyét áldozza fel az ember, mennyire kevéssé „önző”! Minden affektusa és szenvedélye a jogait követeli – és milyen messze van egy affektus az önzés okos hasznától!

Az ember nem „boldog” akar lenni; angolnak kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük: az ember mindig az előnyét keresi. Vágyaink meg akarják kaparintani a dolgokat kitartó szenvedéllyel – a bennük felhalmozódott erő ellenállást keres.

931

Az affektusok összevéve mind hasznosak, némelyek közvetlenül, mások közvetve; a haszon tekintetében teljességgel lehetetlen valamiféle értékrangsort fölállítani – ahogyan biztos, hogy ökonomikusán mérve a természeti erők is összevéve mind jók vagy hasznosak, ha mégannyi félelmetes és visszavonhatatlan végzet forrásai is. Legföljebb azt mondhatnánk, hogy a leghatalmasabb affektusok a legértékesebbek: amennyiben nincsenek hatalmasabb erőforrások.

932

A jóindulatú, segítőkész, jóságos gondolkodásmódot semmi esetre sem a belőle kiinduló hasznosságért tisztelik, hanem azért, mert gazdag lelkek állapota, amelyek adni tudnak és értéküket az élet teljességében hordják. Nézzük csak meg a jótevők szemét! Az önmegtagadásnak, a moi gyűlöletének, a „pascalizmusnak” az ellentétét látjuk benne.

933

Summa: a szenvedélyeken való uralkodás, és nem gyöngítésük vagy kiirtásuk –Minél nagyobb az akarat uralkodó ereje, annál nagyobb szabadságot adhat a szenvedélyeknek.

– A „nagy ember” vágyai szabadság-játéktere révén lett naggyá, és a még nagyobb hatalom révén, amely jól tudja, hogyan állítsa szolgálatába e pompás ragadozókat.

A „jó ember” a civilizáció minden szintjén a veszélytelen, ugyanakkor a hasznos; amolyan középút; a közös tudatban annak a kifejeződése, amitől nem kell félni és amit azért mégsem kell megvetni...

Nevelés: lényege, hogy a kivételeket tönkretegyék a szabályos javára. Képzés: lényege, hogy az ízlést szembefordítsák a kivételessel, a középszerű javára.

Csak ha a kultúra nagy erőfölösleg kínálatával rendelkezik, akkor tud a kivétel, a kísérletezés, a veszély, az árnyalat luxuskultúrájának melegházává változni: minden arisztokratikus kultúra ebbe az irányba tart.

934

Csak erő kérdése: milyen mértékben tudjuk magunkat érvényesíteni a társadalmi fennmaradási körülményekkel és az előítéletekkel szemben? – milyen mértékben tudjuk félelmetes tulajdonságainkról levenni a béklyót, amelyekben a legtöbb embert tönkremegy? – milyen mértékben tudunk szembefordulni az igazsággal és ezen igazság legkérdésesebb oldalain túltenni magunkat? – milyen mértékben vagyunk képesek szembefordulni a szenvedéssel, az önmegvetéssel, az együttérzéssel, a betegséggel, a bűnnel, nem tévesztve szem elől a kérdőjelet, hogy vajon úrrá lehetünk-e ezeken? ... (ami nem öl meg, az erősebbé tesz...) – végezetül: milyen mértékben ismerhetjük el magunkban a szabályt, a közösséget, a kicsinyességet, a jót, az átlagember derekasságát anélkül, hogy vulgarizálnánk magunkat?.. .

A jellem legkeményebb próbája: ne menjen tönkre, engedve a jó csábításának. A jó mint luxus, kifinomultság mint bűn...

[3. Az előkelő ember]

935

Típus: A lélek igaz jósága, előkelősége és nagysága a bőségből származik: nem azért ad, hogy elvegyen – nem akar kimagaslani csak azért, mivel jóságos; – a tékozlás mint az igazi jóság típusa, ennek előfeltétele a gazdag személyiség.

936

[Arisztokratizmus.] A csordaállateszmények – most a „társadalom” legmagasabb értéktételezésében tetőznek: ezeknek igyekeznek kozmikus, már-már metafizikai értéket adni – velük szemben én az arisztokratizmust védem.

Egy társadalomnak, amely olyan kényes és büszke a szabadságára, kivételnek kell éreznie magát és szemben állnia egy tőle nagyban különböző hatalommal, amellyel szemben ellenséges, és a magasból pillant rá.

– Minél több jogot adok le, és minél inkább egyenlőnek tekintem magamat az átlaggal, annál inkább az átlag uralma alá kerülök, vagyis a többség uralma alá. –Az arisztokratikus társadalom előfeltétele (hogy tagjai számára és között a nagyfokú szabadságot meg tudja őrizni) az az óriási feszültség, amely a társadalom minden tagja egymás ellen feszülő ösztönéből keletkezik: az uralkodás akarásából...

Ha el akarjátok tüntetni az erős ellentéteket és a rangbéli különbségeket, akkor eltüntetitek a nagy szeretetet, az emelkedett érzületet, az önmagáért való lét érzését is...

A szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalom valódi pszichológiájához: – mi csökken?

A személyes felelősségtudat akarása – az autonómia hanyatlásának jele; a védekezési és fegyverforgatási kedv, szellemiekben is – a parancsoláshoz való erő; a tisztelet, az alárendeltség, a hallgatni tudás iránti érzék; a nagy szenvedély, a nagy feladat, a tragédia, a vidámság.

937

Augustin Thierry 1814-ben olvasta azt, amit Montlosier De la monarchie française című művében írt: felháborodott kiáltással válaszolt és legott munkához látott. Ez az emigráns a következőt írta: Race d'affranchis, race d'esclaves arrachés de nos mains, peuple tributaire, peuple nouveau, licence vous fut octroyée d'être libres et non pas à nous d'être nobles; pour nous tout est de droit, pour vous tout est de grâce, nous ne sommes point de votre communauté; nous sommes un tout par nous-mêmes. (Kezünk által fölszabadított rabszolga-népség, alantas csürhe, új rend, rátok erőltették a szabadságot, mi viszont nem kaptunk nemességet; számunkra minden jogos, ti pedig mindent csak kegyelemből kaptok, mi egyáltalán nem tartozunk a ti közösségetekhez; mi önmagunk által alkotunk egészt – a ford.).

938

Az arisztokratikus világ mindegyre zsugorodik és gyengül! Nemes ösztöneinek köszönhetően eldobja magától előjogait, és túlfinomult kultúrája folytán a nép, a gyöngék, a szegények és a kisemberek költészete stb. iránt érdeklődik.

939

Létezik egy előkelő és veszedelmes gondatlanság, amely mély bepillantást tesz lehetővé és következtetésre jogosít: a túlzottan is gazdag lélek hanyagsága, aki sohasem igyekezett barátokat szerezni magának, hanem csak a vendégbarátságot ismerte, mindig csak a vendégbarátságot gyakorolta és ehhez ért – szíve és háza mindenki számára nyitva áll, aki be akar lépni, akár koldus, akár nyomorék vagy király. Ez a hamisítatlan szívélyesség: aki ilyen, annak valószínűleg száz „barátja” is van, még sincs egyetlen igazi sem.

940

A µηδέν άγαν (semmi túlzás – a ford.) tana a rendkívüli erejű emberekhez fordul – nem pedig a középszerűekhez. Az εγκράτεια (mérséklet – a ford.) és az άσκησις (aszkézis – aford.)csak fokok a magaslat felé: az „arany természet” magasabban van.

A „Du sollst” („neked kell”) – a sztoikusoknál, a keresztény rendekben, az araboknál és Kant filozófiájában a föltétlen engedelmesség (közömbös, hogy följebbvalónak vagy egy fogalomnak).

A „neked kell”-nél magasabban áll az „akarom” (a hősöknél); az „akarónknál magasabban a „vagyok” (a görögök istenei).

A barbár istenek semmit sem fejeznek ki a mértéktartás öröméből – sem nem egyszerűek, sem nem könnyedek, sem nem mértékletesek.

941

Kertjeink és palotáink értelme (és ilyenformán minden gazdagság utáni vágy értelme): eltüntetni szem elől a rendetlenséget és a közönségességet, és hazát teremteni a lélek nemességének.

Legtöbben persze azt gondolják, hogy emelkedettebb jellemek lesznek, ha e szép, nyugodt tárgyak hatnak rájuk; ezért sóvárognak Olaszországba, utazások után stb., ezért a sok olvasás, színházba járkálás. Formálódni akarnak – ez kultúr-munkájuk értelme! Viszont az erősek, a hatalmasak formálni akarnak, és semmi idegen elemet nem tűrnek maguk körül!

Így mennek az emberek a Nagy Természetbe is, nem megtalálni önmagukat, hanem elveszni benne és felejteni. Az „önkívület” minden gyönge és önmagával elégedetlen ember vágyálmainak netovábbja.

942

Csak született nemesség létezik, a vér nemessége. (Most nem a „von” szócskáról beszélek és nem is a Gothai Almanachïol, amely szamaraknak való, gyermekded ostobaság). Ahol „szellemi arisztokratákat” emlegetnek, ott általában valamit jó okkal eltitkolnak; ez tudvalévőleg a becsvágyó zsidók jelszava. Csak a szellem egymagában ugyanis nem nemesít; inkább szükség lenne valamire, ami a szellemet megnemesíti. – Mire volna hát szüksége? A nemes vérre.

943

Mi előkelő?

– a választékos külső, sőt a finom, frivol megjelenés, szóban, ruhában, viselkedésben, amennyiben e választékosság elhatárol, távol tart, véd a tévedéstől.

– a lassú mozgás és a lassú pillantás. Nincs túl sok értékes dolog: és ezek szinte önkéntelenül mintegy önmagukat kínálják. Nehezen csodálkozunk.

– a szegénység, nélkülözés, sőt betegség elviselése.

– kitérés az apró megtiszteltetések elől, bizalmatlanság mindenkivel szemben, aki könnyen dicsér: mert a dicsérő hisz abban, hogy érti, amit dicsér; a megértés viszont – Balzac, ez a tipikus nagyravágyó, elárulta – annyi, mint egyenlőnek lenni – comprendre c'est égaler.

– a szív kiönthetőségén érzett kételyünk mélyre hatol; a magányosságot nem választjuk, hanem adott.

– a meggyőződés, hogy csak a hozzánk hasonlókkal szemben vannak kötelezettségeink, másokkal szemben belátásunk szerint viselkedhetünk; igazságosság pedig csak inter pares remélhető (amire sajnos még sokáig nem számíthatunk).

– Az irónia a „tehetségekkel” szemben; hit a született nemességben, még erkölcsiség dolgában is.

– mindig olyannak érezni magunkat, akinek megbecsüléssel tartoznak: bár csak ritkán találni valakit, aki megadhatná a megbecsülést.

– mindig álöltözetben: minél értékesebb az ember, annál inkább szüksége van inkognitóra.

Ha Isten létezne, már csak illendőségből is kizárólag emberként mutatkozhatna meg a világban.

– A tétlenség képessége, a meggyőződés, hogy a kétkezi munka nem szégyen ugyan, de minden bizonnyal nemtelenít. Nem polgári értelemben vett „szorgalom”, akármilyen sokra tartjuk is egyébként, vagy nem mint a temetetlenül kotkodácsoló művészek, akik a tyúkokhoz hasonlóan folyton kotkodácsolnak, majd tojnak és megint csak kotkodácsolnak.

– védelmezzük a művészeket, a költőket és mindenkit, aki valamiben mester: ám csak mint fajtát, mely értékesebb, mint azok, akik tudnak valamit csupán, mint a „csak produktív emberek”, akiket nem tévesztünk össze az előbbiekkel.

– a formák öröme; minden formai védelembe-vétele, a meggyőződés, mely szerint az udvariasság a legnagyobb erények egyike; a bizalmatlanság mindennemű ahogy-esik-úgy-puffan iránt, ideértve minden gondolati és sajtószabadságot, mert uralmuk alatt a szellem kényelmes és otromba lesz és elnyújtózik.

– a kedvtelés a nőkben mint talán kisebb (alacsonyrendű), de finom és könnyed lényekben.

Micsoda öröm olyan lényekkel találkozni, akiknek örökké táncon, ostobaságokon, öltözködésen jár az eszük! Ok a gyönyör a túlfeszített és mély férfilélek számára, amelynek életét nagy felelősség nehezíti.

– a kedvtelés a hercegekben és a papokban, mert ők nagyjából és egészében, sőt valójában megőrizték a hitet az emberi értékek különbözőségében, még a múlt becslésében is, legalább is szimbolikusan.

– a hallgatni tudás: de erről a hallgatók előtt egy szót se.

– a hosszú ellenségeskedés elviselése: szó sem lehet könnyű kibékülésről.

– a demagógtól, a „felvilágosodástól”, a „kedélyeskedéstől”, az olcsó bizalmaskodástól való undor.

– ízléses tárgyak gyűjtése, mely az értékes és választékos lélek igénye; minden közönséges elutasítása. Saját könyvei, saját vidékei.

– szembeszállunk a jó és a rossz tapasztalatokkal, és nem általánosítunk olyan gyorsan. Az egyes eset: milyen ironikusak vagyunk az egyes esetekkel szemben, ha olyan rossz ízlésű, hogy szabályosnak adja ki magát!

– szeretjük a naivitást, a naiv embereket, de mint nézők, mint értékesebb lények, Faustot éppen olyan naivnak látjuk, mint Gretchenjét.

– Kevéssé becsüljük a jó embereket, mert csordaállatok: tudjuk, hogy a leggonoszabb, legrosszabb indulatú, legkeményebb emberek között rejtőzik gyakorta a jóság felbecsülhetetlen értékű aranycsöppje, amely sokkal többet ér a közönséges jóindulatnál és vajszívűségnél.

– a magunkfajta embert szerintünk nem cáfolják sem bűnei, sem ostobaságai. Tudjuk, hogy nehéz kiismerni bennünket, és mindannyiunknak jó okunk van rá, hogy az előtérbe helyezzük magunkat.

944

Mi előkelő? – Ha valaki állandóan mintegy reprezentál, méltóságteljesen viselkedik. Ha valaki állandóan olyan helyzeteket keres, amelyekben tartásra van szükség. Ha valaki a többségnek, a nagy számnak engedi át a boldogságot: a boldogságot mint a lélek békéjét, az erényt, a komfortot (az angyalszerű angol szatócslelkületet, à la Spencer). Ha valaki ösztönösen keresi a nagy felelősséget. Ha valaki mindenütt könnyen szerez ellenségeket magának, legrosszabb esetben önmagából önmaga ellenségét hozva létre. Ha valaki a többségnek nem szavakkal, hanem tettekkel mond állandóan ellent.

945

Az erény, például mint tisztességesség, mint előkelő és veszedelmes luxusunk; nem kell elutasítanunk a hátrányokat, amelyeket magával hoz.

946

Nem kívánni semmiféle dicséretet: az ember azt teszi, ami hasznot hajt vagy örömet szerez neki, vagy amit tennie kell.

947

Mit jelent a férfiúi szüzesség? Hogy nemi ízlése megmaradt előkelőnek; hogy in eroticis nem szereti sem a brutális, sem a beteges, sem az okos dolgokat.

948

A „tisztesség fogalma”: a „jó társaságba” vetett hiten nyugszik, a lovagi tulajdonságokon, azon a kötelezettségen, hogy az embernek folytonosan „viselkednie” kell. Lényeges: hogy az életünket ne tekintsük túl fontosnak; hogy mindenképpen a legtiszteletreméltóbb viselkedéshez tartsuk magunkat mindenkivel, akivel csak érintkezünk (legalábbis akkor, ha az illető nem tartozik „hozzánk”); nem bizalmaskodunk, nem vagyunk jóindulatúak, sem vidámak, sem szerények, legföljebb inter pares; hogy mindig viselkedünk...

949

A felfokozott kedélyállapot és a túláradóan tékozló akarat következménye, ha valaki az életét, egészségét, becsületét kockára teszi: nem emberszeretetből, hanem mivel minden nagy veszély fölkelti kíváncsiságunkat erőnk és bátorságunk mértéke iránt.

950

„A sasok egyenesen támadnak.” – A lélek előkelőségét legkevésbé sem arról a nagyszerű, pompás, büszke ostobaságról lehet fölismerni, amellyel támad – ”egyenesen”.

951

Háború az „előkelőség” puha felfogása ellen – egy adag brutalitás nélkül nem lehetünk meg; éppoly kevéssé, mint a bűnözéssel való szomszédság nélkül. Az „önelégültség” sincs benne; kalandosan kell önmagunkhoz viszonyulnunk, kísérletező és destruktív módon – nem pedig a „széplélek” szerecsenmosdatásos modorában. – Egy robusztusabb eszmény számára igyekszem teret nyitni.

952

„A Paradicsomra pallosok vetnek árnyékot” – ez is egy szimbólum vagy mottó, aminek segítségével a harcos és előkelő lelkek fölismerik egymást, illetőleg ezekről fölimerhetők. – 

953

Eljön az idő, amikor az ember erőfölöslegre tesz szert, amely szolgálatára áll: a tudomány azon van, hogy így rabszolgává igázza a természetet.

Akkor majd lesz szabad ideje és kedve az embernek: önmaga képzésére, valami új és magasrendű felé. Új arisztokrácia. Egész sereg erény fog akkorra elavulni, amelyek jelenleg létfeltételek. A már nem szükséges tulajdonságokat elhagyják.

Az erényekre már nincs szükségünk: következésképpen elhagyjuk őket: mind az „egy a szükséges” morálját, mind pedig a lélek üdvét és halhatatlanságát: ez eszköz arra, hogy az emberek számára lehetővé tegyünk egy óriási önfegyelmet (egy szörnyű félelem affektusa révén:::)

Az ínség különféle fajtái, amelyek idomító hatására az ember kialakult: az ínség tanít meg a gondolkodásra, a munkára és az önfegyelemre.

A fiziológiai megtisztulás és megerősödés. Az új arisztokráciának ellentétre van szüksége, amellyel fölveszi a harcot: szörnyű nyomatékkal kell fenntartania önmagát.

Az emberiség két jövője: 1. az elközépszerűsödés következménye; 2. a tudatos különválás, elkülönülés, önképzés.

Különbséget létesítő tan: csak a felső és alsó típust tartja meg (a középsőt elpusztítja).

Az eddigi – szellemi és világi – arisztokraták nem szolgálnak bizonyítékul egy új arisztokrácia szükségessége ellen.

 

[4. A föld urai ]

954

Egy kérdés, talán kísértő és rossz kérdés, újra meg újra visszajár: azoknak a fülébe kell-e mondani, akiknek joguk van az ilyen kérdéses kérdésekhez, azon mai legerősebb lelkeknek, akik a legjobban tudnak uralkodni önmagukon: vajon nem jött-e el az ideje annak, hogy most, amikor a „csordaállat”-típus egyre inkább fejlődik egész Európában, megkíséreljük egy ezzel ellentétes típus és erényei alapvetően mesterséges és tudatos kitenyésztését? És nem volna-e a demokratikus mozgalom számára cél, megváltás és igazolás, ha jönne valaki, aki föl is használná – mégpedig oly módon, hogy a rabszolgaság új és tiszta kifejeződéséhez (végül ennek kell lennie az európai demokráciának) csatlakoztatná az uralkodó, cézári típusú szellemek magasabb rendű fajtáját, amely e talajon állva, erre támaszkodva kitartana és a magasba emelkedne? Új, eleddig teljességgel lehetetlen távlatokig, a saját távlatáig? Az ő saját feladataiig?

955

A mai európai ember látványa vérmes reményekre jogosít: rámenős, uralkodó faj kezd kifejlődni, egy rendkívül intelligens csorda-tömeg széles alapjain. Nincs már messze az a pillanat, amikor az utóbbi megkötése miatti mozgalmak már nem állnak az előtérben.

956

Ugyanazok a körülmények, amelyek a csordaállat fejlődését elősegítik, egyben elősegítik a vezető-állat fejlődését is.

957

Lassan, habozva, ám elkerülhetetlenül és félelmetesen, akár a sors, közeledik a nagy feladat és kérdés: hogyan kell igazgatni a Földet, mint egységes egészt? És mire/mivé kell az „embert” mint egészt – már nem mint népet és fajt – nevelni, milyen céllal tenyészteni?

A törvényalkotó morálok a fő eszközök, amelyekkel az emberből az alakítható ki, ami egy alkotói és mély akaratnak kedves: föltéve ha egy ilyen elsőrendű művész-akaratnak a kezében van ez az erő, és alkotó akaratát hosszú időn át keresztül tudja vinni a törvényalkotás, vallások és a szokáserkölcs formálásában. Ε nagy alkotókat, a voltaképpeni nagy embereket, ahogyan én értem őket, ma és még valószínűleg nagyon sokáig hiába keresik: hiányoznak; mígnem végül, sok csalódás után, el kell kezdenünk megérteni, miért is hiányoznak, és hogy keletkezésüknek, valamint fejlődésüknek még sokáig semmi nem áll keményebben és ádázabbul az útjában, mint az, amit ma Európában egyszerűen „ a morálnak” neveznek: mintha nem volna más morál és nem is lehetne – mint az említett csordaállatmorál, amely minden erejével a zöldellő legelő-boldogságára törekszik, vagyis a biztonságba, a veszélytelen helyekre, a kényelembe, az élet könnyű oldalaira, legvégül pedig, „ha minden jól megy”, reméli, hogy megszabadul minden pásztortól és vezérürütől. A két legtöbbet hangoztatott tan a következő: „jogegyenlőség” és „együttérzés minden szenvedővel” – és közben a szenvedést általában olyasminek tekintik, amitől föltétlenül meg kell szabadulni. A modernség fogalmát nagyon kedvezőtlen színben tünteti fel az, hogy az efféle „eszmék” még mindig modernek lehetnek. Ám aki alaposan utánagondolt annak, hogy az emberi palánta eleddig hol és hogyan burjánzott a legerőteljesebben, annak bizony meg kell vallania, hogy ez mindig fordított feltételek mellett történt: hogy ehhez helyzete veszélyessége mindig roppant módon megnőtt, a hosszan tartó nyomás és kényszer hatására egyre inkább kifejlődött képzelő– és színlelési ereje, hogy élet-akarását föltétlen hatalom-akarássá és túlzott hatalommá kellett fokozni, és hogy az ember e típusa felemelkedéséhez veszélyre, keménységre, erőszakra, az utca és a szív veszedelmeire, jogegyenlőtlenségre, rejtőzködésre, sztoicizmusra, kísérletező– és kísértő-művészetre, mindennemű ördögi praktikára, röviden szólva pontosan a csordaember-kívánatosságok ellentétére van szükség. Az ilyen fordított szándékkal föllépő morált, amely az embert a magasba akarja emelni ahelyett, hogy kényelmes, középszerű lénnyé igyekezne tenyészteni, ezt a morált, amelynek az a szándéka, hogy uralkodó kasztot tenyésszen ki –a Föld eljövendő urait – a fennálló morális törvényekkel összefüggésben és ezek szavai kíséretében és keretei között kell bevezetni és oktatni, hogy egyáltalán oktatni lehessen; hogy mindehhez azonban roppant mennyiségű átvezető– és megtévesztőeszközt kell kitalálni és hogy, mivel egy emberöltő majdnem semmit sem jelent ilyen hosszú távú, nehéz feladat és szándék megvalósításához, először is és mindenekelőtt olyan új emberfajtát kell kitenyészteni, amelyben biztosítva lesz az említett szükséges akarat és ösztön tartóssága több nemzedéken át: egy új, uralkodó emberfajtát és kasztot, ez pedig olyan nyilvánvaló, mint e gondolat hosszú és nehezen kifejezhető s-a-többije. Elő kell készíteni az értékek megfordítását egy magas szellemiségű és nagy akaraterejű, meghatározott erős emberfajta számára és e célból lassan és óvatosan fel kell szabadítani náluk bizonyos, sokáig kordában tartott és megrágalmazott ösztönöket: aki elgondolkodik ezen, az hozzánk tartozik, szabad szellemekhez – persze új típusú „szabad szellemekhez”, nem olyanokhoz, mint az eddigiek, mert ez utóbbiak homlokegyenest az ellenkezőjét akarták. Nekem úgy tűnik, ide mindenekelőtt az európai pesszimisták tartoznak, a fölháborodott idealizmus költői és gondolkodói, amennyiben legalábbis logikailag összekötik az egész léttel való elégedetlenségüket a mai emberrel szemben érzett elégedetlenséggel; valamint bizonyos telhetetlenül becsvágyó művészek, akik habozás és feltétel nélkül harcolnak a magasabb rendű ember külön jogaiért a „csordaállattal” szemben, és igyekeznek a művészet csábítóeszközeivel elaltatni a csorda-ösztönöket és csorda-elővigyázatosságot a kiválasztott szellemekben; harmadsorban pedig minden olyan kritikus és történész, akik bátran viszik tovább a régi világ szerencsésen megkezdett felfedezését – az új Kolumbusz, a német szellem műve ez (– mert jelen pillanatban még csak éppen hogy elkezdtük e hódítást). A régi világban valóban más, pompásabb, uralkodóbb morál regnált, nem olyan, mint a mostani; és az antik ember, nevelő morálja bűvöletében, erősebb és mélyebb ember volt a mainál – egyedül ő volt eleddig a „jól sikerült emberfajta”. Ám a csáberő, amely már az ókortól kezdve érezteti hatását a jófajta, vagyis erős és vállalkozó lelkekre, még ma is a legfinomabb és leghatékonyabb antidemokratikus és keresztényellenes erő: mint ahogy már a reneszánsz idejében is az volt.

958

Én olyan emberfajtának írok, amelyik még nem létezik: a „Föld urainak”.

A vallás mint vigasz, veszedelmes leszerelő hadművelet: az ember azt hiszi, joga van arra, hogy végre kipihenhesse magát.

Platón Theagesében írva vagyon: „mindegyikünk lehetőség szerint minden ember ura szeretne lenni, legszívesebben Isién lenne. Ez a gondolkodásmód újfent létezik.

Angolok, amerikaiak és oroszok – –

959

Az „emberi” őserdő-vegetáció mindig ott jelenik meg, ahol a leghosszabb ideig harcoltak a hatalomért. A nagy emberek. A rómaiak őserdei állatok.

960

Mostantól kedvezőbbek egy átfogóbb uralmi-képződmény előfeltételei, melyekhez foghatók eleddig nem léteztek. És ez még nem a legfontosabb dolog; lehetővé vált nemzetközi faji szövetségek létrehozása, amelyek azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy egy uralkodó fajt tenyésszenek ki, az eljövendő „Föld uraiét”; – ez egy új, rettenetes, a legkeményebben öntörvényű arisztokrácia, amelyben évezredekre helyet kap a filozofikus erőszak-ember és a művész-zsarnok akarata: –magasabb rendű emberfajta ez, amely akarati, tudásbéli, vagyoni és befolyást illető fölényének köszönhetően a demokratikus Európát legrugalmasabb és leglágyabb eszközeként alakítja, hogy szilárdan kezében tarthassa a Föld sorsát és magát az „embert” művészként alakíthassa. Elég az hozzá, hogy közeledik az az idő, amikor a politika mást jelent majd.

 

[5. A nagy ember ]

961

Tekintetem a történelem azon pontjaira irányul, amelyeken a nagy emberek megjelennek.

Hosszú ideig fennálló despotikus morálok jelentősége: felajzzák az íjat, ha nem törik el.

962

Egy nagy ember, egy ember, akit a természet nagy stílusban épített meg és talált ki – mi is ez? Először: minden tevékenységében hosszú távú logika figyelhető meg, amely hossza miatt nehezen áttekinthető, következésképpen félrevezető. Képes arra, hogy akaratát élete teljes hosszában, számos szakaszra kiterjessze, minden kisszerűt eleve megvessen és félretaszítson útjából, akár a világ legszebb, „legistenibb” dolgait is. Másodszor: hidegebb, keményebb, határozottabb és nem tart semmiféle „véleménytől”; hiányoznak belőle azok az erények, amelyek a „tisztelettel” és a „tiszteletre-méltósággal” függnek össze, és általában mindennemű „csordaerkölcs” hiányzik belőle. Ha nem lehet vezér, akkor egyedül megy; ilyenkor időnként előfordul, hogy útja során valakire vagy valamire ráröffen. Harmadszor: nem „részvétteljes” szívekre van szüksége, hanem szolgákra, eszközökre; az emberekkel való érintkezésben mindig azon van, hogy valamit kihozzon belőlük. Közvetlennek tudja magát: a bizalmaskodást ízléstelennek tartja; és általában nem az, ha annak is tartják. Álarcot visel, ha nem önmagával beszél. Inkább hazudik, semmint igazat mondana: ez több szellemet és akaratot igényel. Magányosság lakozik benne, amely elérhetetlen a dicséret és szidalom számára, megvan a maga igazsága, amely nem ismer el maga fölött semminemű instanciát.

963

A nagy ember szükségképpen szkeptikus (amivel nem azt állítjuk, hogy föltétlenül annak is látszik), föltéve hogy a nagyságot a következő jelenti: valami nagyot akarni és eszközt is hozzá. A mindennemű meggyőződés szabadsága akaraterejéhez tartozik. Mindez hasonlít ahhoz a felvilágosult „despotizmushoz”, amelyet minden nagy szenvedély kifejt. Az ilyen szolgálatába fogadja az értelmet, szentségtörő eszközökhöz is van bátorsága; meggondolás nélkül cselekszik; megajándékozza önmagát meggyőződésekkel, még szüksége is van rájuk, de nem veti alá magát nekik. A hit szükséglete, hogy valami föltétlenre mindenképpen Igent vagy Nemet mondjunk, a gyöngeség bizonyítéka; minden gyöngeség akaratgyöngeség. A hit embere, a hívő szükségképpen alacsonyabb rendű ember. Ebből következik, hogy a „szellem szabadsága”, vagyis a hitetlenség mint ösztön, a nagyság előfeltétele.

964

A nagy ember érzi népe fölött hatalmát, időbeli egybeesését népével vagy egy évezreddel: ezt az érzelmi gyarapodást, hogy önmagát causának és voluntasnak érzi, értelmezték tévesen „altruizmusnak” – – ez kommunikációs eszközök megszerzésére ösztönzi: minden nagy ember találékony az ilyen eszközöket illetően. Igyekeznek bekapcsolódni a nagy közösségekbe, Egy formát akarnak adni a sokfélének, a rendezetlennek; ösztönzi őket a káosz látványa.

– A szeretet félreértése. Létezik rabszolgaszeretet, amely aláveti és odaadja magát: eszményít és csalódik – létezik isteni szeretet, amely megvet, szeret és a szeretett lényt átformálja, fölemeli. – A nagyság azon hatalmas energiája birtokába jutni, hogy egyfelől tenyésztéssel, másfelől milliónyi félresikeredett lény megsemmisítésével kialakíthassa a jövő emberét és nem tönkremenni a szenvedéstől, hogy az ember teremt, alkot olyat, amihez foghatót még nem látott a világ! – 

965

A népek forradalma, zűrzavara és ínsége még a legkevesebb szerintem a nagy egyéniségek ínségével szemben, amikor kifejlődnek. Ne hagyjuk becsapni magunkat! A sok kis emberke ínségecskéje nem alkot együtt egy mennyiséget, egy összeget, kivéve a hatalmas emberek érzelmeiben.

Magunkra gondolni a nagy veszély pillanataiban: sokak hátrányából teremteni magunknak előnyt: – nagyon magas fokú eltérés esetén ez nagy jellem jele lehet, aki úrrá lesz együttérzésén és igazságérzetén.

966

Az ember, az állattal ellentétben, nagyra növesztett magában sok, egymással ellentétes ösztönt és impulzust: e szintézisnek köszönhetően ő a Föld ura. – A morálok a helyileg korlátozott rangsorok kifejeződései az ösztönök e sokszínű világában oly módon, hogy ellentmondásaikban az ember ne menjen tönkre. Tehát valamely uralkodó ösztön a vele ellentétes ösztönt gyöngíti, finomítja impulzusként, amely az ingert adja a fő ösztön tevékenységéhez.

A legértékesebb emberben az ösztönök legnagyobb sokfélesége munkál és a relatíve lehető legerősebben, ahogy még elviselhető. Valójában: ahol az emberi jelenség erősnek mutatkozik, ott megtaláljuk a hatalmasan egymás ellen forduló ösztönöket (például Shakespeare-nél), de megkötözve.

967

Vajon nincs-e jogunk minden nagy embert a gonoszok közé sorolni? Egyedi esetenként ez nem mutatható ki mindig. Gyakorta lehetséges volt nekik amolyan mesterfokú bújócskát játszani, és felvehették a nagy erények külsőségeit és mozdulatait. Gyakran komolyan tisztelték az erényeket, és szenvedélyes keménységgel viseltettek önmaguk iránt, ám kegyetlenségből – és ez a távolból nézve elég csalóka. Mások félreértették saját magukat; nemritkán a nagy feladat nemes tulajdonságokat, minőségeket hív elő: például az igazságosságot. A lényeges: a legnagyobbaknak talán igazán nagy erényeik is voltak, de ezeknek éppen az ellentétei is éltek bennük. Azt hiszem, hogy pontosan az ellentétek meglétéből és ezek érzéséből születik meg a nagy ember, a rendkívüli erővel felajzott íj.

968

A nagy emberekben az élet specifikus tulajdonságai – igazságtalanság, hamisság, kizsákmányolás – a legnagyobbak. Amennyiben viszont ezek túlnyomóan hatottak, lényegüket alaposan félreértették és jóságként értelmezték. Carlyle típusa mint interpretátor.

969

Általában minden dolog annyit ér, amennyit fizettek érte. Ez persze nem érvényes, ha az individuumot elszigetelten szemléljük; az egyén nagy képességei semmiféle viszonyban nincsenek azzal, amit értük ő maga tett, föláldozott, elszenvedett. Ám ha megnézzük nemzetsége előtörténetét, akkor hatalmas tőkeerő-felhalmozásra, megtakarításra bukkanunk, amely mindenfajta lemondás, küzdelem, munka, önérvényesítés útján keletkezett. Mivel a nagy ember ennyibe került és nem, mint valami csoda, mint az ég és a „véletlen” adománya termett egyszeriben csak itt, ezért lett naggyá. Az „öröklés” hamis fogalom. Az elődök fizették meg az árat mindenért, ami lett Valaki.

970

A szerénység veszélye. – Túl korán alkalmazkodni a környezethez, feladatokhoz, társaságokhoz hétköznapi és munkarendekhez, amelyekbe a véletlen vet minket olyankor, amikor még sem erőnk, sem célunk nem hatolt el a tudatunkig a törvény erejével; az ekképp szerzett, koraérett tudati bizonyosság, kényelem, szociabilitás, ez az érzelmeinkbe lopakodó korai rezignáció, amely a belső és külső nyugtalanságtól való megszabadulásként hízelgi be magát, elkényeztet bennünket és a legveszedelmesebb módon tart vissza mindentől és tart alacsonyan; a tiszteletet megtanulni a „hozzánk hasonlatosak” szerint, mintha bennünk nem volna semmilyen mérték és jog az értéktételezésre; az erőfeszítés, hogy úgy értékeljünk, mint mások, ízlésünk belső hangja ellenére, amely lelkiismeret is, szörnyen finom kötelmet jelent: ha végül nem is következik be olyan robbanás, hogy a szeretet és moralitás kötelmek egyszer csak szerteszétszakadnak, az ilyen szellem akkor is elnyomorodik, elnőiesedik, kicsinyes és lapos lesz. – Ennek ellenkezője is éppen elég rossz, de még mindig jobb: szenvedni a környezettől, dicséretétől csakúgy, mint lekicsinylésétől; sebzettnek és alárendeltnek lenni, de úgy, hogy ezt nem áruljuk el; kényszerűen és bizalmatlanul védekezünk szeretetükkel szemben, megtanulni a hallgatást, talán úgy, hogy beszéddel rejtjük el, és a fellélegzés, a könnyek, az emelkedett vigasz pillanataira sarkokat keresni, elérhetetlen magányt teremteni magunknak – míg végre elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi dolgom veletek?” Majd mehetünk a saját utunkon.

971

Sorszerű emberek, akik önmagukat viselve sorsokat viselnek, amolyan hősi teherhordó fajta: ó, mennyire szeretnék kipihenni magukat maguktól, önmaguk terhétől megszabadulva! mennyire szomjaznak erős szívre és nyakra, hogy legalább néhány órára megszabaduljanak mindattól, ami nyomasztja őket! És milyen hiába szomjaznak minderre!... Várnak; megnéznek mindent, ami csak útjukba kerül: senki sem jön szembe velük az övékhez fogható szenvedésnek akár még ezredrészével sem, és senki sem gyanítja, hogy ők miképp is várnak...

végre, végre megtanulják első életbölcsességüket – nem kell tovább várni; és ezt mindjárt követi a második: szívélyesnek kell lenni, szerénynek, attól kezdve mindenkit elviselni, mindent elviselni – röviden, még egy kicsivel több terhet viselni, mint amennyit addig már viseltek...

 

[6. A legmagasabb rendű ember mint a jövő törvényhozója]

972

A jövő törvényhozói. – Miután sokáig és hiába igyekeztem a „filozófus” szót egy meghatározott fogalommal összekötni – mert sok egymással ellentétes ismertető jegyet találtam –, végül rájöttem, hogy két különböző fajta filozófus van: – az egyik meg akarja határozni (logikai vagy morális) értékbecslések valamely nagy tényállását, – a másik maga értékbecslések törvényhozója.

Az előbbiek igyekeznek úrrá lenni a jelenlegi vagy az elmúlt világon, oly módon, hogy a sokféleképpen történőt jelekkel foglalják össze és rövidítik le: e kutatók célja, hogy az eladdig létező történéseket láthatóvá tegyék, megfigyeljék, átgondolhatóvá és kézzelfoghatóvá, hasznosíthatóvá tegyék – ők az ember azon feladatát szolgálják, hogy minden elmúlt dolgot jövője hasznára fordítsa.

Az utóbbiak viszont parancsolok; így szólnak: „Ennek így kell lennie!” Először meghatározzák az irányt („hová?”) és a célt („minek?”), a hasznot, ami az ember haszna lesz; a tudományos emberek élőmunkájával is rendelkeznek, és minden tudásuk eszköz csupán az alkotáshoz. Ez a második típusú filozófus sokkal ritkább az elsőnél; valóban: helyzetük, veszélyük roppant nagy. Hányszor kötötték be szándékosan a szemüket, nehogy meglássák azt a keskeny sávot, amely elválasztotta őket a szakadéktól és a lezuhanástól: például Platón, amikor meggyőzte arról önmagát, hogy a „jó”, amilyennek ő akarja, nem csupán a Platónféle jó, hanem a magánvaló jó, az örök kincs, amelyet egy Platón nevű ember fedezett fel életútján! Ugyanez a vak akarat munkál sokkalta durvább formában a vallásalapítókban: az ő „ezt kell tennetek”-je semmiképp sem csenghet úgy a fülükben, mint az „ezt akarom” – ők csak isten parancsaként merik végrehajtani feladatukat; az értékek törvénybe iktatása számukra csak „inspiráció” nyomán elviselhető teher, amely alatt lelkiismeretük nem roppan össze.

Miután a vigasz e két eszköze, Mohamedé és Platóné, hatályon kívül került, és már egyetlen gondolkodó sem könnyíthet a lelkiismeretén „Isten” vagy az „örök értékek” hipotézisével, az új értékek törvénybe iktatójának igénye eddig sohasem látott félelmetességgel áll előttünk. Ettől kezdve azok a kiválasztottak, akik előtt e kötelesség sejtelme kezd földerengeni, megkísérlik, nem tudnak-e előle, mint még időben felismert legfőbb veszély elől, „kellő időben” mintegy félreugrani: például megpróbálják bebeszélni maguknak, hogy a feladatot már megoldották, vagy éppen megoldhatatlan, esetleg azt állítják, hogy gyönge válluk nem bírja e terhet, vagy máris túlterheltek egyéb, közelebbi feladatokkal, netán ez a szóban forgó, távoli feladat csak afféle csábító kísértés, eltávolít az igazi kötelességtől, betegség, egyfajta őrület. És néhányan sikeresen ki is térnek előle: a történelem tele van olyan emberek nyomaival, akik kitértek a nagy feladatok elől, s rossz lelkiismeretük árulkodik erről. Többnyire azonban az ilyen sorsszerű emberek számára eljön az a megváltó óra, az érettség azon őszi órája, amikor meg kell tenniük, amit egyáltalán nem „akartak” megtenni: – és a tett, amelytől annyira rettegtek valaha, most egyáltalán nem esik nehezükre, szinte csak lehull róluk, mint fáról a gyümölcs, önkéntelenül, csaknem mint valami ajándék. – 

973

Az emberi láthatár. – A filozófusok olyan embernek foghatók föl, akik rendkívüli erőfeszítéseket tesznek, hogy kipróbálják, milyen magasra emelkedhet az ember, különösen Platón: mire futja az erejéből. De mindezt mint egyének teszik; talán a császárok és államalapítók stb. ösztöne csalhatatlanabb volt, akik arra gondoltak, milyen messzire űzhető az ember a fejlődésben és „kedvező körülmények” között. Csak nem egészen jöttek rá, milyenek is a kedvező körülmények.

Nagy kérdés: az emberi „jelenség” hol fejlődött eddig a legpompásabban? Ehhez van szükség a történelem összehasonlító tanulmányozására.

974

Valamely tény, egy mű minden kornak és minden új típusú embernek új hangon beszél. A történelem mindig új igazságokat mond.

975

Megmaradni objektívnek, keménynek, állhatatosnak, szigorúnak valamely gondolat végrehajtásában – ebben még a művészek jeleskednek leginkább; de ha valakinek ehhez emberekre van szüksége (mint például a tanároknak államférfiaknak, stb.), akkor hamar elszáll nyugalom, hidegség és keménység. Olyan embereknél, mint Cézár és Napóleon, sejthető valami a saját márványukon (szobrukon) végzett „érdek nélküli” munkából, még ha ehhez a lehető legtöbb emberáldozatra volt is szükség. Ezen a pályán található a legmagasabb rendű emberek jövője: viselni a legnagyobb felelősséget, és nem tönkremenni bele. – Eddig még majdnem mindig inspiratív érzékcsalódásokra volt szükség ahhoz, hogy valaki el ne veszítse magát a hitet jogaiban és keze erejében.

976

Miért akad ritkán filozófus? Feltételei közé olyan tulajdonságok tartoznak, amelyek általában tönkreteszik az embert:

1. [a filozófusnak] tulajdonságok beláthatatlan sokaságának, az ember „kivonatának” kell lennie, minden magas– és alacsonyrendű vágyával együtt: fennáll az ellentétek veszélye, valamint az önmagától való undor veszélye is.

2. e lehető legkülönfélébb dolgokra kell kíváncsinak lennie –: a szétforgácsolódás veszélye.

3. igazságosnak és méltóságteljesnek kell lennie, a legemelkedettebb értelemben, de mélynek a szeretetben és a gyűlöletben (valamint az igazságtalanságban) úgyszintén.

4. nem csupán nézőnek, hanem törvényhozónak is kell lennie – bírónak és elítéltnek egyaránt (amennyiben a világ kivonata ő).

5. rendkívül sokoldalú, mégis szilárd és kemény. Hajlékony.

977

A filozófus tulajdonképpeni királyi elhivatottsága (az angolszász Alcuin kifejezésével): prava corrigere, et recta corroborare, et sanda sublimare. (Javítani a rosszat, megerősíteni a helyest, fölemelni a szentet – a ford)

978

Az új filozófus csak egy uralkodó kaszttal kapcsolatosan jöhet e világra, mint ennek legfőbb szellemi képviselője. A nagy politika, a föld fölötti uralom a küszöbön; elvek teljes hiánya kell hozzá.

979

Alapgondolat: először meg kell alkotni az új értékeket – ez elkerülhetetlen számunkra! A filozófus olyan legyen, mint egy törvényhozó. Új típusok. (Hogyan tenyésztették eddig [például a görögöknél] a legértékesebb típusokat: tudatosan akarni a „véletlen” e típusát.) 

980

Tegyük föl, hogy egy filozófust nevelőként elég hatalmasnak képzelünk el ahhoz, hogy saját magasságából felemelje magához nemzedékek egész hosszú láncolatát: ekképp a nagy nevelő félelmetes előjogait kell biztosítani neki.

Egy nevelő sohasem mondja ki, amit gondol: hanem mindig csak azt, ami neveltje hasznával függ össze valamely dologban. Ε színlelésben nem árulhatja el magát: mesterségbeli tudásának része, hogy hisznek a becsületességében. Az idomítás és a fegyelmezés minden eszközéhez értenie kell: bizonyos jellemeket csak a gúny korbácsütéseivel vihet előre, másokat, a lusta, határozatlan, gyáva, hiú jellemeket talán a túlzott dicsérettel. Az ilyen nevelő túl van jón és gonoszon; de ezt nem tudhatja senki.

981

Nem „jobbá” kell tenni az embert, nem valamiféle morált beszélni belé, mintha bizony egyáltalán létezne „magánvaló moralitás” vagy ideális embertípus: hanem olyan helyzeteket kell teremteni, amelyekben erősebb emberekre van szükség, akiknek olyan morálra (érthetőbben: testi-lelki diszciplínára) van szükségük, amely erőssé tesz – következésképp rendelkeznek is vele!

Ne hagyjuk, hogy a kék szem és a domborodó kebel félrevezessen bennünket: a lelki nagyságban nincs semmi romantikus. És sajnos szeretetre méltó vonás sincs benne!

982

A háborútól meg kell tanulnunk: 1. a halált azon érdekekhez közelíteni, amelyekért harcolunk – ez bennünket tesz tiszteletre méltóvá; 2. meg kell tanulnunk sok mindent feláldozni, és ügyünket elég fontosnak tekinteni, hogy ne kíméljük az embereket; 3. a merev fegyelmet és azt, hogy a háborúban erőszakot és ravaszságot is megengedhetünk magunknak.

983

Uralkodó-erényekre nevelés, amelyek úrrá lesznek a saját jóindulatukon és az együttérzésen is: a nagy tenyésztő-erények (a „bocsáss meg az ellenségednek” ehhez képest gyermekjáték) az alkotói affektust egészen a tetőpontra vinni – és már nem márványon dolgozni! – Ε lények kivételes és hatalmi helyzete, összehasonlítva az eddigi hercegekkel: a római császár Krisztus lelkével.

984

A lelki nagyságot nem szabad elválasztani a szellemi nagyságtól. Mert az előbbi függetlenséget von maga után; ám szellemi nagyság nélkül ez nem megengedhető, mert kárt okoz, még a jótétemény vágyával és az „igazságosság” gyakorlásával is. A jelentéktelenebb szellemeknek engedelmeskedniük kell – ezért nem lehet bennük nagyság.

985

Az értékesebb filozofikus ember, akit magányosság vesz körül, nem azért, mert egyedül akar lenni, hanem mert olyan ember ő, aki nem talál magához hasonlót: milyen veszélyek és új szenvedések várnak rá éppen ma, amikor nem hisznek már a rangsorban, s következésképpen az emberek nem tisztelik és nem értik ezt a magányosságot! Valaha a bölcs már-már szentté avatta önmagát az ilyen félrevonulással a tömeg lelkiismereteként – ma a remetét a gyanakvás és a kétkedés sötét felhője borítja be. És nem csupán az irigyek meg az irgalmasok részéről; még a tapasztalt jóakaratban is félreismerést, elhanyagolást és felületességet kell éreznie, jól ismeri a korlátolt együttérzés azon alattomosságát, amely önmagát jónak és szentnek érzi, amikor igyekszik „megmenteni” őt saját magától, kényelmesebb helyzettel, rendezettebb, megbízhatóbb környezettel – hiszen megcsodálhatja az öntudatlan pusztító ösztönt, amellyel a szellem minden középszerű embere szembefordul vele, s ráadásul abban a biztos hitben, hogy joga van hozzá! Ε beláthatatlan elmagányosodás embereinek szükségük van arra, hogy önmagukat hangosan és lelkesen a külső, a térbeli magányosság köpenyébe burkolják: ez hozzátartozik okosságukhoz. Még ravaszságra és álöltözetre is szükség van ma, hogy az ilyen ember fenntartsa, fenntarthassa önmagát, a korszak veszedelmes, mélybe sodró zu-hatagai közepette. Saját bűneként kell megbűnhődnie minden kísérletért, amikor a jelenben, a jelennel meg akar férni, amikor a mai emberhez és céljaihoz próbál közeledni; és megcsodálhatja természete rejtett bölcsességét, amely őt minden ilyen kísérlet után azonnal visszahívja önmagához betegség vagy balesetek útján.

986

„Maledetto colui — che contrista un spirto immortal.”

Manzoni (Conte di Carmagnola, II. felv.)

(„Átkozott legyen – aki elszomorít egy halhatatlan szellemet.” – a ford.) 

987

A legnehezebb és legmagasabb rendű emberi alkat csak igazán ritkán sikerül: ekképp a filozófia története egész sor rosszul sikerült, szerencsétlen alakot tár elénk és csak igen lassú haladást; közben egész évezredek telnek el, és elnyomják, eltüntetik a már elért eredményeket, az összefüggés újra meg újra megszakad. A legértékesebb ember, a bölcs története – hátborzongató történet. – Legjobban éppen a nagyok emlékezete sérült meg, mert a félig sikerültek vagy félresikeredettek félreismerik, és „sikerekkel” győzik le őket. Mindenütt, ahol a „hatás” megmutatkozik, nagyszámú csőcselék lép színre; a szellemileg szegények és alacsonyabb rendűek állandó belebeszélése gyötrelmes kínzás annak a fülnek, amely elborzadva ébredt a tudatára, hogy az ember sorsa azon múlik, vajon legértékesebb típusa sikerül-e. – Gyermekkorom óta gondolkodom a bölcs ember létfeltételein; és nem akarnám elhallgatni azt a vidám meggyőződésemet, hogy Európában most ő ismét lehetséges lesz – talán csak rövid időre.

988

Mi, új filozófusok viszont nem csupán a valóságos rangsor és az emberi értékkülönbségek taglalásával kezdünk foglalkozni, hanem pontosan a hasonlítás, a kiegyenlítés ellentétét akarjuk: minden értelemben az elidegenedést tanítjuk, olyan szakadékokat nyitunk meg, amilyeneket eddig még senki sem látott, azt akarjuk, hogy az ember gonoszabb legyen, mint valaha volt. Egyelőre mi magunk is egymás számára idegenként és egymás elől rejtőzködve élünk. Számos okból szükséges lesz, hogy remeteként éljünk és álarcot viseljünk – következésképpen meglehetősen alkalmatlanok leszünk a hozzánk hasonlók felkutatására.

Egyedül élünk majd, és valószínűleg mind a hét magányosság mártíromságát megismerjük. És ha valami véletlen folytán mégis összefutnánk és egymásba botlanánk, akkor fogadni mernék, hogy félreismerjük vagy kölcsönösen becsapjuk egymást.

989

Les philosophes ne sont pas faits pour s'aimer. Les aigles ne volent point en compagnie. Il faut laisser cela aux perdrix, aux étourneaux... Planer au-dessus et avoir des griffes, voilà le lot des grands génies. Galiani

(A filozófusok nem arra termettek, hogy szeressék egymást. A sasok sem repülnek együtt.

A csoportos repülés a foglyoknak való meg a seregélyeknek... A nagy szellemek osztályrésze, hogy a magasban lebegnek, és élesek a karmaik. – a ford.) 

990

Elfelejtettem említeni, hogy e filozófusok vidámak, és szívesen üldögélnek a teljesen tiszta ég mélyén: – más eszközökre van szükségük az élet elviseléséhez, mint a többi embernek; mivel másként szenvednek (ember-megvetésük mélységétől éppen úgy, mint az emberek iránti szeretetüktől). – A föld legtöbbet szenvedő állata találta föl magának – a nevetést.

991

A „vidámság” félreértéséről. – Időszakos megváltás a hosszú feszültségtől; egy szellem széles jókedve, szaturnáliái, amely szellem lassú és félelmetes döntésekre szánja el és készíti elő magát. A „bolond” a „tudomány” formájában.

992

Szellemek új rangsora: már nem a tragikus jellemek az elsők.

993

Az emberi lealacsonyodás lápvidékének gőze és mocska fölött létezik egy értékesebb és tisztább emberiség, amely számát tekintve roppant csekély lesz ugyan –mivel természete szerint minden ritka, ami kimagasló –: ide pedig nem azért tartoznak egyesek, mert tehetségesebbek és erényesebbek vagy hősiesebbek és kedvesebbek, mint a lejjebb sorolt emberek, hanem mert hidegebbek, tisztábbak, szélesebb látókörűek és magányosabbak, mert elviselik, választják, követelik a magányt mint boldogságot, mint előjogot, mint létfeltételt, mivel felhők és villámok között érzik otthon magukat, ám ugyanígy napsugarak, harmatcseppek és hópelyhek között, és minden olyasmi közt, ami szükségképpen a magasból jön, és ha mozog, mindig csak felülről lefelé mozog. A magasba törekvés ránk nem jellemző.

– A hősök, vértanúk, zsenik és rajongók nekünk nem eléggé csöndesek, türelmesek, finomak, hidegek és lassúak.

994

Abszolút meggyőződés: hogy fent és lent az értékérzetek különbözőek; hogy a lentieknek nagyon sok tapasztalatuk hiányzik, és szükségképpen értik félre a lentiek a fentieket.

995

Hogyan jutnak az emberek nagy erőhöz és nagy feladathoz? – A test és a lélek minden erényét és derekasságát fáradságosan és kis lépésekkel lehet megszerezni, a szorgalom, az erős önfegyelem, az önkorlátozás, azonos munkák, azonos lemondások hű és pontos ismétlése útján: ám vannak olyan emberek, akik az erények és derekasság e lassan fölhalmozott, sokrétű készletének örökösei és urai – mivel szerencsés és okos házasságok, no meg szerencsés véletlenek folytán számos nemzedék fölhalmozott és megszerzett erejét nem fecsérelték el és szórták szét oktalanul, hanem az akarat segítségével erős gyűrűbe fogták. A végén ugyanis megjelenik egy hihetetlenül erős ember, aki rettentő nagy feladatra vágyik. Mert tulajdon erőnk rendelkezik velünk: és a célok, szándékok, okok szánalmas játéka csak amolyan előtér – még akkor is, ha a rossz szemű ember ezt magának a dolognak látja.

996

A fenséges emberben van a legfőbb érték, még akkor is, ha roppant finom és törékeny ő, mivel hosszú nemzedékek egész csomó súlyos és ritka dolgot tenyésztettek ki és tartottak meg benne.

997

A következőt tanítom: vannak értékes és értéktelen emberek, és egyetlenegy nagy egyén képes igazolni egész évezredeket bizonyos körülmények között –vagyis egy teljes, gazdag, nagy, egész ember – a megszámlálhatatlan tökéletlen, töredékes emberhez képest.

998

A legértékesebb emberek az uralkodó embereken túl élnek, megszabadulva minden köteléktől: és az uralkodó emberekben találják meg eszközeiket.

999

Rangsor: aki az értékeket meghatározza, aki megszabja évezredek akaratát, oly módon, hogy irányítja a legnagyobb jellemeket, az a legértékesebb ember.

1000

Azt hiszem, ellestem néhány dolgot a legértékesebb ember lelkéből – talán mindenki tönkremegy, aki meglesi őt, ám aki meglátta, annak segítenie kell valóra is váltani őt.

Alapgondolat: minden értékbecslésünk tekintetében a jövőt kell mértékadóként felfognunk – és nem magunk mögött kell keresgélnünk cselekvésünk törvényeit !

1001 Nem az „emberiség”, hanem az ember fölötti ember a cél!

1002 Come l'uom s'eterna... Inf. XV. 85

 

II. DIONÜSZOSZ

1003

A jól sikerült embernek, aki szívemnek kedves, akit kemény, gyöngéd és jó illatú fából faragtak, tehát akiben még az orrnak is öröme telik – neki ajánlom e könyvet.

Neki az ízlik, ami számára előnyös; tetszése rögvest megszűnik, ha az előnyösség mértékét átlépték; gyógyírt talál ki minden részleges károsodásra, a betegségek az ő életének nagy ösztönzői; jól ért a kedvezőtlen véletlenek kihasználásához is; a szerencsétlenségek, amelyek megsemmisítéssel fenyegetik, csak még erősebbé teszik; ösztönösen legfőbb ügye javára gyűjt mindent, amit csak lát, hall, átél – a válogatás elvét követi – sok mindent kirostál; lassan reagál, és e lassúságot régi óvatosság és tudatos büszkeség tenyésztette ki benne – megvizsgálja az ingert, honnan jön, merre tart, nem veti alá magát; mindig a saját társaságában van, akár könyvekkel, emberekkel vagy tájakkal érintkezik: tiszteletét fejezi ki, amikor választ, amikor engedélyez és amikor megbízik valamiben...

1004

El kell jutnunk a szemlélet madártávlatának magasságába, ahonnan megérthetjük, hogy minden valóban úgy megy, ahogyan mennie kell: hogy mindennemű „tökéletlenség” és az általa okozott szenvedés a legfőbb kívánatosságok közé tartozik...

1005

1876 táján elszörnyedve láttam, hogy minden kompromittálódott, amit csak addig akartam, amikor megértettem, merre is tart Wagner voltaképpen: én nagyon erősen kötődtem hozzá, az igények mély egységének minden kötelékével, hálámmal, pótolhatatlanságának tudatával és a nagy hiánnyal, amit magam előtt láttam.

Ugyancsak ez idő tájt úgy tűnt, teljességgel és visszavonhatatlanul be vagyok zárva filológiámba és oktatói tevékenységembe – életem véletlenébe és szükségmegoldásába –: nem tudtam, hogyan jutok ki belőle, és fáradt voltam, elnyűtt, megviselt.

Ugyancsak ez idő tájt megértettem, hogy ösztönöm éppen az ellentétes irányba sarkall, mint Schopenhaueré: az élet igazolásának irányába, még akkor is, ha ez az élet a legszörnyűbb, a legkétértelműbb és a leghazugabb: – mindehhez a kezemben volt a „dionüszoszi” jelzős formula.

– Lényeges lépés volt Schopenhauer magánvaló-akarat-interpretációja az ellen, hogy a dolgok magánvalósága szükségképpen jó, emelkedett, igaz, egységes: csak nem tudta ezt az akaratot isteníteni: belegabalyodott a morális keresztény eszménybe. Schopenhaueren a keresztény értékek oly mértékben uralkodtak, hogy amikor a magánvaló dolog már nem volt „Isten” a számára, akkor rögtön rossznak, ostobának és elvetendőnek kellett lennie. Nem fogta föl, hogy a másmilyen-létnek, sőt az Isten-létnek is végtelen sok variációja lehetséges.

1006

Eleddig a morális értékek voltak a legfőbb értékek: akad-e valaki, aki ezt kétségbe vonja?...

Távolítsuk el ezeket az értékeket erről a helyről, és akkor minden értéket megváltoztatunk: eddigi rangsoruk elve dől meg így...

1007

Értékeket átértékelni – mit jelent ez? Minden bizonnyal a spontán, az új, a jövőbe mutató, erősebb megmozdulásokat; csak a nevük hibás még, rosszul becsülik fel őket, és nem ébredtek még öntudatra.

Bátor öntudatra ébredés és igentmondás mindarra, amit elértünk.

Szabadulás a régi értékbecslések hanyagságától, amely méltatlanná teszi épp a legjobbat és legerősebbet, amit elértünk.

1008

Fölösleges minden tan, amelyhez nem áll már készen a fölhalmozott erő, a robbanóanyag.

Értékek átértékelése csak úgy válhat valóra, ha már létezik az új szükségletek feszültsége, és az újat szomjazóké, akik szenvednek a régi értékektől anélkül, hogy ennek tudatára ébrednének, – 

1009

Az én értékeim szempontjai: akár bőségből, akár hiányból... akár csak néznek, akár kezet nyújtanak... vagy félrenéznek és mennek tovább... akár fölhalmozódott erőből, „spontánul” vagy csak reaktivem, ingerre válaszolva... akár egyszerűen, csekély számú elemből, vagy sokakon való lenyűgöző uralomból, úgy, hogy ezeket szolgálatába is állítja, ha kell... problémák vagyunk-e, vagy megoldások... tökéletesen eggyé válva a feladat kicsiségével, vagy tökéletlenül egy rendkívüli cél felé... Őszintén vagy színészkedve, színészként őszintén, vagy csak utánzott színészként... „képviselők” vagyunk-e vagy maga a képviselt dolog... „személyek” vagyunk-e vagy csak személyek metszéspontja... beteges betegségből vagy túlcsorduló egészség-többletből... elöl megyünk-e mint pásztor vagy mint „kivétel” (esetleg harmadik fajtaként, mint szökevény)... szükségese a méltóság –vagy „paprikajancsi” legyen az ember?... Keressük az ellenállást, vagy kitérünk az útjából? Hogyan vagyunk tökéletlenek: „túl korán” vagy „túl későn”... természettől mondunk igent vagy nemet, vagy színesek vagyunk, akár a páva farka? elég büszkék vagyunk-e ahhoz, hogy ne szégyelljük a hiúságunkat? képesek vagyunk-e még lelkifurdalásra (ez a fajta egyre ritkább: korábban a lelkiismeretnek túl sokat kellett furdalnia: most már mintha nemigen lenne neki mivel); képesek vagyunk-e még „kötelességre”? (– vannak olyanok, akik lemondanának minden életörömükről, ha valaki a „kötelességet” levenné a vállukról..., különösen a nők, az alattvalónak születettek...)

1010

Tegyük fel, hogy eddigi megszokott világfelfogásunk félreértés lenne: lehetne-e olyan tökéletességet elképzelni, amelyen belül még az ilyen félreértések is szentesítve volnának?

Egy új tökéletesség koncepciója: ami nem felel meg logikánknak, „szépség” eszményünknek, „jóság”-eszményünknek, „igazság”-eszményünknek, magasabb értelemben lehetne tökéletes, mint az eszményünk maga.

1011

Nagy szerénységünk: nem istenítjük az ismeretlent; éppen most kezdünk keveset tudni.

Hamis és eltékozolt fáradozások.

„Új világunk”: fel kell ismernünk, milyen mértékben vagyunk értékérzeteink alkotói – tehát képesek arra, hogy „értelmet” vigyünk a történelembe.

Ez az igazságba vetett hit eléri bennünk végső konzekvenciáját – tudjátok jól, miként hangzik –: hogy, ha egyáltalában van mit imádni, akkor a látszatot kell imádni, hogy a hazugság – és nem az igazság – az isteni!

1012

Aki az ésszerűség szekerét tolja, az új erőt önt az ellentétes hatalomba is, tehát a mindennemű misztikába és bolondságba.

Minden mozgásban megkülönböztetendő

1. hogy részben egy őt megelőző mozgás kifáradása (ennek jóllakottsága, az előző iránt való gyöngeség gonoszsága, betegség); 

2. hogy részben újonnan támadt, régóta szendergő felhalmozódott erő, örömteli, túlzó és erőszakos: egészség.

1013

Egészség és betegesség: legyünk csak óvatosak! A mérték továbbra is a test virágzó állapota marad, a szellem rugalmassága, bátorsága és vidámsága – de természetesen az is, hogy mennyi betegességet képes magára venni és legyőzni –egészségessé tenni. Amitől a törékenyebb emberek tönkremennének, az a nagy egészség stimuláló eszközeihez tartozik.

1014

Erő dolga csupán: az évszázad minden beteges vonásával rendelkezni, de ellensúlyozni ezeket egy túlzó, plasztikus, restaurálóerővel. Az erős ember.

1015

A XIX. század erejéhez. – Középkoribbak vagyunk a XVIII. századnál; nem csupán kíváncsibbak vagy ingerlékenyebbek az idegen és ritka dolgokra. Forradalmat csináltunk a Forradalom ellen... Az észtől, a raisontól, a XVIII. század e kísértetétől való félelmünkben emancipáltuk magunkat: megint merünk abszurdak, gyerekesek, líraiak lenni... egyszóval: „zenészek vagyunk”. – Éppen olyan kevéssé félünk a nevetségességtől, mint az abszurdtól. – Az ördög úgy gondolja, hogy Isten az ő kedvéért türelmes: sőt mi több, az Ördög még érdekes is, mint ősidők óta félreismert, megrágalmazott valaki – keményen kiállunk az ördög becsületéért.

– Már nem választjuk el a nagyságot a félelmetestől. – A jó dolgokat a maguk komplexitásában összevonjuk a legrosszabbakkal: leküzdöttük ennek abszurd „kívánalmát” (amely a jó fokozódását a gonosz fokozódása nélkül akarta volna –). – Már nem vagyunk olyan gyávák a reneszánsz eszménnyel szemben – van merszünk hozzá, hogy aspiráljunk szokáserkölcseire. – Ugyanakkor vége a papok és az egyház iránti türelmetlenségnek; „nem erkölcsös dolog hinni Istenben”, de éppen ez tűnik számunkra az ilyen hit igazolása legjobb formájának.

Mindezen dolgokra jogot adtunk magunknak. Nem félünk immár a „jó dolgok” fonákjától (– még keressük is őket... elég bátrak és kíváncsiak vagyunk ehhez), például a görögség, a morál, az ész, a jó ízlés fonákjára (– és számoljuk az ilyen értékes holmik veszteségeit, amelyek e kíváncsiság nyomán következnek be: szinte elszegényedünk így e drága holmik között –). Éppen ennyire kevéssé rejtjük el a szemünk elől a rossz dolgok fonákját...

1016

Ami becsületünkre válik. – Ha valami becsületünkre válik, akkor az a következő: a komolyság súlypontját áthelyeztük: fontosnak tekintjük a minden időkben megvetett és félredobott alacsonyrendű dolgokat – jutányosán adjuk cserébe a „szép érzelmeket”...

Létezik-e veszedelmesebb eltévelyedés, mint a test megvetése? Mintha ezzel együtt az egész szellemiség lenne betegségre ítélve, az „idealizmus” gőzeinek kitéve!

Se füle, se farka az egésznek, amit a keresztények meg az idealisták kitaláltak: mi radikálisabbak vagyunk. Az általunk felfedezett „legkisebb világot” mindenütt döntő fontosságúnak tekintjük.

Utcaköveknek, jó levegőnek a szobában, az ételeknek megvan a maguk értéke; komolyan vesszük a lét minden szükségszerűségét, és megvetünk minden „széplelkűsködést”, egyfajta „könnyelműségként és léhaságként”. Amit eleddig a legmélyebben megvetettek, előretört az élvonalba.

1017

Rousseau „természeti embere” helyett a XIX. század igazibb „emberképet” fedezett fel, – megvolt hozzá a bátorsága... Egészében véve a keresztény „ember” fogalmát ekképp helyreállították. Amihez pedig nem volt meg a bátorsága, hogy ezt az embert, így, ahogy volt, jóváhagyta volna és benne az emberi jövendőt biztosítva látta volna. Továbbá azt sem merték megérteni, hogy az ember félelmetességének fokozódása minden kulturális növekedés kísérő jelensége; ebben még mindig a keresztény eszménynek vetjük alá magunkat, és ennek fogjuk pártját a pogánysággal szemben, valamint az erény (virtu) reneszánsz fogalmával szemben.

Ekképp nincs kezünkben a kultúra kulcsa: gyakorlatilag meghamisítjuk a történelmet a „jó ember” érdekében (mintha egyedül ő jelentené az emberi haladást), valamint a szocialista ideálnál (vagyis a kereszténység és Rousseau maradványainál a már nem keresztény világban).

A harc a XVIII. század ellen: ennek legfőbb legyőzői: Goethe és Napóleon. Schopenhauer is ellene harcol; azonban akarata ellenére visszalépett a XVII. századba – modern Pascal ő, pascali ítéletekkel, ám kereszténység nélkül... Schopenhauer nem volt elég erős egy új Igenhez.

Napóleon: megérteni, hogy a magasabb rendű és félelmetes ember szükségszerűen összetartozik. A „férfit” visszahelyezték jogaiba; a nő újfent megkapta félelemből és megvetésből álló járandóságát. A „totalitás” mint egészség és legfőbb aktivitás; újra felfedezték a cselekvés egyenes vonalát és nagy stílusát; itt igenlik a leghatalmasabb ösztönt, magáét az életét, az uralomvágyat.

1018

(Revue des deux mondes, 1887. febr. 15. Taine) „Hirtelen kibontakozik a faculté maîtresse: a politikusba ágyazott művész előlép de sa gaine (a „tok”-jából – a szerk.); dans l'idéal et l'impossible (az eszményiben és a lehetetlenben – a szerk.) alkot. Újból olyanként ismerjük meg, amilyen: Dante és Michelangelo posztumusz fivére ő: és valóban, víziója biztos körvonalaiban, álmainak intenzitása, koherenciája, belső logikája szempontjából, elmélkedésének mélysége, koncepciójának emberfölötti nagysága tekintetében hasonlít rájuk et leur égal: son génie a la même taille et la même structure; il est un des trois esprits souverains de la renaissance italienne, (egyenlő velük: géniuszának mérete, formája és szerkezete ugyanolyan; ő az olasz reneszánsz három szuverén szelleme közül az egyik – a ford) Nota bene – Dante, Michelangelo, Napóleon – 

1019

[Az erő pesszimizmusához. –] A primitív ember belső lelki háztartásában túlteng a gonosztól való félelem. Mi a gonosz? Háromféle: a véletlen, a bizonytalan és a váratlan.

Hogyan győzi le az egyszerű ember a gonoszt? – Észként, hatalomként, személyként képzeli el. Ezáltal jut a lehetőség birtokába, hogy egyfajta szerződést kössön vele és általában már előre hatással legyen rá – megelőzze hatását.

– Másik segédeszköz: azt állítani, hogy gonoszsága, kártékony mivolta csak látszat: ekképp a véletlen, a bizonytalan és a váratlan dolgok következményeit jóindulatúnak, értelmesnek magyarázza...

– Harmadik eszköz: a rosszat „megérdemeltként” értelmezi: a gonoszt büntetésként igazolja...

– In summa: alávetik magukat neki: az egész vallásos-morális interpretáció csupán a gonosznak való alávetettség egy formája. – A hit, hogy a gonoszban jó értelem foglaltatik, csupán lemondás arról, hogy megpróbáljuk legyőzni.

A kultúra egész története a véletlentől, a bizonytalantól és a váratlantól való félelem csökkenését mutatja. A kultúra pontosan azt jelenti, hogy megtanuljuk kiszámítani a dolgokat, megtanuljunk okságilag gondolkodni, megelőzni és hinni a szükségszerűségben. A kultúra fejlődésével az ember számára a „rossznak” való primitív alávetettség formái (morál és vallás), a „rossz igazolása” már nélkülözhetőek. Most hadat üzen a „rossznak” – és eltakarítja az útból. Igen, lehetséges immár a biztonságérzet, a törvénybe és a kiszámíthatóságba vetett hit állapota, amikor ez az állapot már szinte lehengerlő erővel árasztja el a tudatot – míg a véletlen, a bizonytalan és a váratlan felett érzett öröm izgatóan jelentkezik...

Időzzünk el egy röpke pillanatra a legmagasabb kultúra e szimptómájánál – én ezt az erő pesszimizmusának nevezem.

Az embernek már nincs szüksége a „rossz igazolására”, éppen az „igazolástól” iszonyodik; élvezi a pur, cru (tiszta, nyers – a ford.) rosszat, éppen az értelmetlen rosszat tekinti a legérdekesebb dolognak. Ha korábban szüksége volt egy istenre, hát most az isten nélküli világ-rendezetlenség bűvöli el, a véletlen világa, amelyben lényegi vonás a félelmetes, kétértelmű és a csábító...

Ilyen helyzetben pontosan a jó szorul „igazolásra”, vagyis kell, hogy gonosz és veszélyes alapja legyen, vagy legyen benne valami ostobaság: akkor [a jó] még tetszik.

Az állatiasság már nem idéz elő iszonyodást; ilyen időkben a szellemiség legdiadalmasabb formája bizonyos szellemes és örömteli rokonszenv az emberben rejtőző állat iránt.

Az ember immár elég erős ahhoz, hogy istenhitét szégyellje önmaga előtt: –most megint játszhatja az advocatus diaboli szerepét.

Ha a gyakorlatban az erény megtartása, megőrzése mellett tör lándzsát, ezt csak azért teszi, mert éppen az erényben véli fölismerni a finomság, ravaszság, nyereségvágy és hatalomvágy alapjait.

Az erő ezen pesszimizmusa is a Theodiceával végződik, vagyis abszolút igent mondással e világra, ám csak azon okok kedvéért, amelyek miatt valaha nemet mondtunk: és ekképp e világ koncepciójára, mint a valóban elért, lehető legmagasabb rendű eszményre...

1020

A pesszimizmus fő fajtái:

Az érzékenység pesszimizmusa (a túlzott ingerlékenység a bánat érzésének túlsúlyával) A „nem-szabad akarat” pesszimizmusa (másként szólva: az ingerekkel szembeni gátló erő hiánya)

A kétely pesszimizmusa (:félelem minden biztostól, minden megragadástól, érintéstől) az ezekhez tartozó lélektani állapotokat a tébolydában lehet igazán megfigyelni, ha némiképp túlzott állapotban is. A „nihilizmust” ugyancsak (a „semmi” átható érzését).

Hová tartozik azonban Pascal morális pesszimizmusa? a Vedanta-filozófia metafizikai pesszimizmusa? az anarchisták szociális pesszimizmusa (hát Shelleyé?) az együttérzés-pesszimizmus (Tolsztojé, Alfred de Vignyé)?

– Ezek vajon nem mind hanyatlás– és megbetegedés-jelenségek?... A morális értékek vagy a „túlvilág”-fikciók vagy a társadalmi szükségállapotok, vagy egyáltalán a szenvedés túlzottan is fontos és komoly felfogása: egyetlenegy szempont minden ilyen eltúlzása már önmagában is a megbetegedés jele. Éppen úgy a Nem túltengése az Igennel szemben!

Mit nem szabad itt összekeverni: a nemet mondás örömét az igent mondás hatalmas erejéből és feszültségéből származó nem-cselekvéssel – amely minden gazdag és hatalmas ember és az ilyen idők sajátossága. Mintegy luxus; éppen úgy a bátorság egy formája, amely szembeszáll a szörnyűvel; rokonszenv a félelmetes és a kérdéses iránt, mivel az ember, többek között, félelmetes és kérdéses: a dionüszoszi elem akaratban, szellemben és ízlésben.

1021 

Öt „nemet” mondásom

1. Harcom a bűntudat ellen, valamint a büntetés fogalmának a fizikai és a metafizikai világba való belekeverése ellen és a pszichológiába meg a történelem magyarázatába való belekeverése ellen. Bepillantás minden eddigi filozófia és értékbecslés elmoralizálásába.

2. Fölismerem és kimutatom az átörökített, a keresztény eszményt bárhol, a kereszténység bármilyen dogmatikus formájára züllesztették is. A keresztény eszmény veszedelmessége értékérzeteiben rejlik, abban, ami a fogalmi kifejezést nélkülözni tudja: küzdelmem a lappangó kereszténység ellen (például a zenében, a szocializmusban).

3. Küzdelmem a Rousseau-féle XVIII. század ellen, „természete”, „jó embere” ellen, az érzelem uralmába vetett hite ellen – az ember ellágyítása, legyöngítése, elmoralizálása ellen: olyan eszmény ez, amely az arisztokratikus kultúra iránti gyűlöletből született, és a gyakorlatban a féktelen „ressentiment”-érzések uralmát jelenti, melyet harci eszköznek találtak föl – a keresztények bűntudatmoralitása, a „ressentiment”-moralitás (a csőcselék attitűdje).

4. Harcom a romantika ellen, amely a keresztény eszmékből és Rousseau eszményeiből tevődik össze, vágyódik azonban a papi-arisztokratikus kultúra régi ideje után, a „virtü”, az „erős ember” után – tehát rendkívül hibrid; az erősebb emberiség hamis és leutánzott fajtája, amely csak az eltúlzott állapotokat becsüli és bennük látja az erő jelét („a szenvedély kultusza”).

– a legexpresszívebb formák utánzása, furore espressivo, nem a teljesség, hanem a hiány-Ami viszonylag a teljességből született a XIX. században, élvezettel: a vidám zene stb., – a költők, például Stifter és Gottfied Keller a nagyobb erő, a jobb közérzet jele--. A fejlett technika és találékonyság, a természettudományok, a történelemi?): a XIX. század erejének és önbizalmának viszonylagos termékei.

5. harcom a csordaösztön túlságos uralma ellen, miután a tudomány együttműködik velük; a belső gyűlölet ellen, amellyel mindenféle rangsort és distanciát kezelnek.

1022

A teljesség nyomásából, az erők feszültségéből, amelyek folyton-folyvást növekednek bennünk és még nem tudnak kisülni, keletkezik az a bizonyos vihar előtti állapot: a természet, ez vagyunk mi, elsötétül. Ez is pesszimizmus... Egy tan, amely az ilyen állapotnak véget vet, amikor valamit megparancsol, például értékek átértékelését, amelynek révén utat, irányt mutat a fölhalmozott erőknek, hogy villámokban és tettekben robbanjanak ki – e tannak mégsem kell a boldogság tanának lennie: azzal hozza el a boldogságot, hogy felszabadítja az erőt, amely előzőleg roppantul fölhalmozódott és a fájdalomig összesűrűsödött.

1023

Az öröm ott keletkezik, ahol a hatalomérzés.

Boldogság: a hatalom és a győzelem uralkodóvá vált tudatában.

A haladás: a típus megerősödése, a nagy akarás képessége: minden egyéb félreértés, veszély.

1024

Egy korszak, amelyben a régi maskarádé és az affektusok morális kiszínezése ellenszenvet vált ki: a csupasz természet, amelyben a hatalom-kvantumokat döntő mértékben egyszerűen elfogadják (mint rangmeghatározókat), amelyben ismét föllép a nagy stílus, mint a nagy szenvedély folyománya.

1025

Minden szörnyű dolgot szolgálatba fogadni, egyenként, lépésről lépésre, kísérletileg: így akarja a kultúra feladata; de míg ehhez elég erős lesz nagyon sokat kell vele küzdeni, csillapítani, palástolni, sőt átkozni...

– Mindenütt, ahol a kultúra a gonoszt tételezi, félelmi viszonyt, tehát gyöngeséget juttat kifejezésre...

Tétel: minden jó valami egykori, szolgálatba állított rossz dolog. Mérték: minél szörnyűbbek és nagyobbak a szenvedélyek, amelyeket egy kor, egy nép, egy nevelő megengedhet magának, mert eszközönt képes használni őket, annál magasabb a kultúrája. – Minél középszerűbb, gyöngébb, szolgaibb és gyávább egy ember, annál határozottabban tételezi a gonoszt: nála teljesedik ki a gonosz, a legalacsonyabb rendű ember mindenütt a gonosz birodalmát látja (vagyis azt, ami neki tilos és ami vele szemben ellenséges).

1026

Nem „a boldogság követi az erényt”, hanem a hatalmas ember határozza meg saját boldog állapotát erényként.

A gonosz cselekedetek a hatalmas és erényes emberek sajátosságai: a rosszak és alantasak pedig az alávetetteké.

A leghatalmasabb embernek, az alkotónak kellene a leggonoszabbnak lennie, amennyiben eszményét minden emberben meg akarja valósítani, annak minden eszménye ellenére és át akarja alakítani őt a maga képére. A gonosz itt keményet, fájdalmasat, erőszakosat jelent.

Olyan embereknek, mint Napóleon újra meg újra el kell jönniük és megerősíteniük az egyén hitét önmagán való uralma erejében: őt magát azonban megrontották azok az eszközök, amelyeket alkalmaznia kellett, és ezért elveszítette jelleme nemességét. Ha másfajta embereket kellett volna legyőznie, más eszközöket alkalmazhatott volna; akkor tán nem lenne szükségszerű, hogy egy császárnak rossznak kell lennie.

1027

Az ember szörnyeteg és felsőbbrendű állat; a magasabb rendű ember embertelen és ember fölötti ember: így tartozik össze. Az ember magasba törésével, fejlődésével mindig mélyebbre is száll és szörnyűbb lesz: egyiket a másik nélkül nem akarhatjuk – helyesebben: minél erősebben akarjuk az egyiket, annál bizonyosabban érjük el a másikat.

1028

A nagysághoz hozzátartozik a szörnyűség: ne áltassuk magunkat!

1029

A megismerést olyan szörnyű képek elé állítottam, hogy szó sem lehet semmiféle „epikuroszi gyönyörről”. Itt csak a dionüszoszi öröm kerülhet szóba – én fedeztem föl elsőként a tragikust. A görögöknél, morális felületességüknek hála, félreértették. A rezignáció nem a tragédia tanulsága – hanem ennek gyökeres félreértése! A vágyakozás a semmibe a tragikus bölcsesség tagadása, tehát az ellentéte!

1030

Egy gazdag és hatalmas lélek nem csupán megbirkózik a fájdalmas, sőt szörnyű veszteségekkel, nélkülözésekkel, rablásokkal és megvetéssel: hanem gazdagon és hatalmasan kerül ki az efféle poklokból: és, hogy a leglényegesebbről se feledkezzünk meg, megnövekedett mennyiségű, tiszta szeretettel. Azt hiszem, az az ember, aki megsejtett valamit a szeretet fokozódásának legalapvetőbb körülményeiből, megérti Dantét, amikor ezt írta föl Infernójának kapuja fölé: „engem is az örök szeretet alkotott.”

1031

A modern lelket teljes egészében körüljárni, minden szögletében leülni pihenni – ez becsvágyam, gyötrelmem és boldogságom.

Valóban legyőzni a pesszimizmust –; eredménye a szeretetteljes és jóakaratú goethei tekintet.

1032

Semmi esetre sem az az elsőrendű kérdés, hogy elégedettek vagyunk-e önmagunkkal, hanem az, hogy egyáltalán bármivel elégedettek vagyunk-e. Föltéve hogy Igent mondunk egyetlen pillanatra, ezzel nem csupán önmagunkra mondtunk Igent, hanem az egész létezésre.

Mert semmi sem önmagáért van, sem bennünk, sem a dolgokban: és ha lelkünk húrja akár egyetlen egyszer is megrezdül a boldogságtól, akkor egy örökkévalóságra volt szükség ezen Egy esemény bekövetkezéséhez – és Igent mondásunknak ebben az egyetlen pillanatában az egész örökkévalóság igazolásra, jóváhagyásra, megváltásra és igenlésre talált.

1033

Az igent-mondó affektusok: – a büszkeség, az öröm, az egészség, a nemek szerelme, az ellenségeskedés és a háború, a tisztelet, a szép viselkedés és a jó modor, az erős akarat, az emelkedett szellemiség, a hatalom akarása, az élet és a Föld iránt érzett hála – minden, ami gazdag és adni akar, és megajándékozza és bearanyozza, örökkévalóvá teszi és isteníti az életet – a dicsőítő erények beláthatatlan ereje... minden jóváhagyó, igent mondó, igenlő –.

1034

Mi, Sokak vagy Kevesek, akik újfent egy demoralizált világban merünk élni, mi, hitbéli pogányok: valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik megértik, mi a pogány hit: az embernél magasabb rendű lényt kell elképzelni, ám e lény jón és gonoszon túl van; minden magasabb rendű létet amorálisnak is kell értékelni. Mi az Olümposzban hiszünk – nem pedig a „Megfeszítettben”...

1035

Az újabb ember idealizáló erejét alkalmazta egy Isten érdekében gyakorolta, főleg ennek egyre növekvő elmoralizálásában – mit jelent ez? Semmi jót, az ember erejének megcsappanását.

Tulajdonképp fentiek ellenkezője volna lehetséges: és ennek vannak is jelei. Isten, mint a moráltól való megszabadultság, az élet összes ellentétét egyesítve magában és azokat isteni kínszenvedésben megváltva, igazolva: – Isten mint túlvilág, mint fölülemelkedés a „jó és gonosz” szánalmas, kisiskolás moralitásán.

1036

Az általunk ismert világból a humánus Isten nem mutatható ki: ezt ma mindenképpen el kell ismernetek. – De milyen következtetést vontok le ebből? „Számunkra nem mutatható ki”: a megismerés szkepszise. De mindannyian féltek ettől a következtetéstől: „az általunk ismert világból egy egészen másféle Isten lenne kimutatható, olyan Isten, aki legalábbis nem humánus” – és, rövidre fogva, ez azt jelenti, hogy ragaszkodtok az Istenetekhez és olyan világot találtok fel neki, amely számunkra ismeretlen.

1037

Távolítsuk el a legfőbb jóságot Isten fogalmából: ez méltatlan egy Istenhez.

Hasonlóképpen távolítsuk el a legfőbb bölcsességet is: – a filozófusok hiúsága a felelős az Isten, mint bölcsesség-monstrum őrült fogalmáért: a lehető legjobban kellett hasonlítania rájuk. Nem! Isten a legfőbb hatalom – ez elég! Belőle következik Minden, belőle következik – a „világ” !

1038

– És mennyi, de mennyi új Isten lehetséges még! Bennem, akiben a vallásos, vagyis az istent-alkotó ösztön időközben megint kész újjászületni: mennyire más módon, milyen különféleképpen nyilvánult meg minden alkalommal az isteni!... Mennyi különleges dolog suhant már el mellettem azokban az időtlen pillanatokban, amelyek mintha a Holdról csöppentek volna az életünkbe, amikor az ember már nem tudja, milyen öreg és milyen fiatal lesz még... Nem kételkednék benne, hogy nagyon sokféle isten van... Olyanokban sincs hiány, akik elképzelhetetlenek bizonyos halkionizmus és ledérség nélkül... Maguk a könnyed léptek talán szintén az „isten”-fogalomhoz tartoznak... Szükségese taglalni egyáltalán, hogy egy isten mindenkor képes arra, hogy minden ésszerűn és nyárspolgárin kívül maradjon? s mellesleg ugye, hogy ne mondjam, jón és gonoszon túl is? Goethével szólva: szabad előtte a távlat. És hogy ez esetben Zarathusztra fölbecsülhetetlen tekintélyére hivatkozzunk, aki oly messzire megy, hogy bevallja önmagáról, hogy „én csak olyan istenben hinnék, aki ért a tánchoz... „

Még egyszer hangsúlyozom: mennyi, de mennyi új isten lehetséges még! –Maga Zarathusztra persze csak amolyan megrögzött ateista. Ám meg kell őt értenünk! Zarathusztra ugyan azt mondja, hinnék –; de Zarathusztra nem hisz.

Isten típusa az alkotó szellemek, a „nagy emberek” típusát követi.

1039

[És voltaképpen mennyi, de mennyi új eszmény lehetséges még!] Itt egy eszmény például, amelyet úgy öthetenként egyszer elsuhanóban megpillantok elvadult, magányos sétámon a szertelen boldogság azúr pillanatában. Finom és abszurd dolgok között élni; idegenként a valóságtól; félig művészként, félig madárként és metafizikusként: Igen és Nem nélkül a valóság számára, lábujjheggyel érinteni csupán időnként, akár valami jó táncos; mint akit állandóan a boldogság napsugara csiklandoz; mint akit még a szomorúság is fölvidít és féktelenné tesz – mivel a szomorúság megőrzi a boldog embert –; néha még a legszentebb dologhoz is hozzáfűzve valami tréfát – ez, magától értetődően, egy súlyos, ólomsúlyú szellemnek, a súly szellemének az eszménye...

1040

A lélek katonaiskolájából. A derekas, a vidám, a mértékletes embereknek szentelve. Nem szeretném a szeretetre méltó erényeket alábecsülni; ám a lelki nagyság nem fér össze velük. A nagy stílus a művészetekben is kizárja a tetszetőst.

A fájdalmas feszültség és sérülékenység idején a háborút válasszátok: megkeményít, megacélozza az izmokat.

A mélységesen sérült embereknek olimposzi a nevetése; csak az van az embernek, amire szüksége van.

Már tíz éve tart: egyetlen hang sem hatol el hozzám – egy ország eső nélkül. Nagy adag emberségre van szükség, hogy ne haljunk szomjan ebben az aszályban.

1041

[Az „Igenhez” vezető új utam.] – A filozófia, ahogy mindeddig fölfogtam és megéltem, a lét kárhozatos és kegyetlen oldalainak önkéntes felkeresése is. A jégmezőn és sivatagban való hosszú vándorlás tapasztalatából megtanultam, hogy mindent másként lássak, ami eleddig filozófia volt: – napvilágra bukkantak előttem a filozófia rejtett története és pszichológiájának igazi nagy nevei. „Mennyi igazságot visel el, mennyi igazságot merészel a szellem fölvállalni?” – ez lett számomra a tulajdonképpeni értékmérő. A tévedés gyávaság... a megismerés minden vívmánya a bátorságból, az önmagunkkal szembeni keménységből, önmagunk tisztaságából következik... Az ilyen kísérleti filozófia, ahogy én megélem, előrebocsátja az alapvető nihilizmus lehetőségeit is, ám ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy megreked a tagadásnál, a nemnél, a tagadás akarásánál. Inkább ennek fordítottját szándékozik végrehajtani – egészen a világra való dionüszoszi igent mondásig, a világra úgy, ahogy van, mindenféle levonás, kivétel és válogatás nélkül – az örök körforgást akarja – ugyanazon dolgokat, a bökkenők ugyanazon logikáját és logikátlanságát. A filozófus által elérhető legmagasabb rendű állapot: dionüszoszi módon viszonyulni a léthez –: ennek képlete szerintem amorfati... – Ehhez tartozik, hogy a lét mindeddig tagadott oldalát ne csupán szükségesnek tekintsük, hanem kívánatosnak is és nem csupán a lét eddig is elfogadott oldalai vonatkozásában tekintjük kívánatosnak (mint kiegészítő vagy feltételes elemeit), hanem saját maguk miatt, mint a lét hatalmasabb, termékenyebb, igazabb oldalait, amelyekben akarata érthetőbben fejeződik ki. Ugyancsak ide tartozik, hogy felbecsüljük a lét eleddig kizárólagosan elfogadott oldalát; hogy megértsük, honnan származik ez az értékelés és milyen kevéssé kötelező a lét dionüszoszi értékelésének vonatkozásában: kiemeltem és megértettem, hogy voltaképpen mi is mond igent (egyrészt a szenvedő ösztöne, másrészt a csorda ösztöne, harmadrészt pedig a többség ösztöne, ellentmondva a kivételeknek – ). így jöttem rá, miért szükséges, hogy egy más, erősebb emberfajta más oldalakról is elgondolja az ember fejlődését és fölemelkedését: értékesebb lények, jón és gonoszon túl, azon az értékeken túl, amelyek nem tagadhatják, hogy a szenvedés, a csorda és a többség szférájából származnak – felkutattam ezen fordított ideálalkotás eredetét a történelemben (fölfedeztem újra és bemutattam a „pogány”, a „klasszikus” és „előkelő” fogalmait –) 

1042

Megmutatandó, mennyiben volt magasabb rendű a görög vallás a zsidó-kereszténynél. Ez utóbbi azért győzött, mert maga a görög vallás elfajzott (visszafejlődött).

1043

Nem csoda, hogy néhány évezred szükséges a kapcsolódás újra megtalálásához – oly kevés múlik pár évezreden !

1044

– Létezniük kell olyan embereknek, akik minden tevékenységet megszentelnek, nem csupán az evést és az ivást: – és nem csupán a rájuk való emlékezésben vagy a velük való eggyé válásban, hanem e világot újra meg újra és mindig másképp kell átlényegíteni.

1045

A szellemi emberek olyannak érzik az érzéki dolgok ingerét és varázsát, amilyet a közönséges, „húsból és vérből” való emberek el sem tudnak képzelni – és nem is szabad elképzelniük: – ők igazán a legjóhiszeműbb szenzualisták, mert az érzékeknek alapvetőbb értéket tulajdonítanak, mint annak a finom szitának, annak a hígító– és aprítókészüléknek vagy akárhogy is hívják, amit a népnyelv „szellemnek” nevez. Az érzékek ereje és hatalma – ez a szerencsés alkatú és kiteljesedett ember leglényegesebb vonása: először a pompás „állatnak” kell meglennie – mi múlna egyébként bármi „humanizáción” !

1046

1. Szilárdan meg akarjuk tartani érzékeinket és a beléjük vetett hitet – valamint végiggondolni mindezeket! Az eddigi filozófia érzék-ellenessége mint az ember legnagyobb értelmetlensége.

2. A létező világot, amelynek mai formájához minden földi létező munkája hozzájárult (tartósan és lassan), akarjuk tovább építeni – nem pedig hamisan elkritizálni!

3. Értékbecsléseink erre építenek, ezt húzzák alá és hangsúlyozzák. Mi a jelentése annak, ha egész vallások mondják: „minden rossz és hamis és gonosz!” Az egész folyamat elítélése csak félresikeredett emberek ítélete lehet! .

4. Lehetnek persze a félresikeredettek a legnagyobb szenvedők és a legkifinomultabb lények? Az elégedettek pedig lehetnek akár értéktelenek is?

5. Meg kell érteni a művészi alapjelenséget, amelynek élet a neve – az építő szellemet, amely a legkedvezőtlenebb körülmények között is épít: a lehető leglassabban – – Minden kombinációja bizonyítékát újra kell megadni: megáll a lábán.

1047

A nemiség, az uralomvágy, a látszat és a csalás öröme, a nagy, örömteli hála az élet és tipikus állapotai iránt – ez a pogány kultuszban a lényeges, és ennek köszönheti jó lelkiismeretét. – A természetellenesség (már a görög ókorban is) morálként és dialektikaként harcol a pogány ellen.

1048

Egy anti-metafizikai világnézet – igen, de artisztikus.

1049

Apolló csalása: a szép forma örökkévalósága; az arisztokratikus törvényhozás „mindig így kell lennie!”

Dionüszosz: érzékiség és kegyetlenség. A mulandóság úgy értelmezhető, mint az alkotó– és rombolóerő élvezete, mint állandó alkotás.

1050

A „dionüszoszi” szó kifejezi: az egységre irányuló törekvést, a személyek, hétköznapok, társadalom, valóság túllépését, a feledés mélységeként, a szenvedélyes-fájdalmas alászállást a sötétebb, teljesebb és lebegőbb állapotokba, az élet teljességének elragadtatott igenlését, amely teljesség minden változásban azonos, azonos hatalmú és lelkiségű; a nagy panteista barátságosságot és együttérzést, amely jóváhagyja és szentesíti az élet legszörnyűbb és legrejtélyesebb tulajdonságait is, a nemzés, a termékenység örök akarásával az örökkévalóságban: az alkotás és megsemmisítés szükségszerűségének egységérzését...

Az „apollói” szó kifejezi: a tökéletes magáért való létre, a tipikus „individuumra” való törekvést, s mindenre, ami egyszerűsít, kiemel, erőssé, érthetővé, egyértelművé, tipikussá tesz: a törvényerőre emelt szabadság ez.

Antagonizmusukhoz a művészet továbbfejlődése ugyanolyan szükségszerűen kapcsolódik, mint ahogy az emberiség továbbfejlődése a nemek antagonizmusához. A hatalom teljessége és a mértékletesség, az önigenlés legnemesebb formája a hűvös, előkelő, tartózkodó szépségben: ez a hellén akarat apollónizmusa.

A görög lélekben a dionüszoszi és apollói elemek ezen ellentétessége az egyik legnagyobb rejtély, amely engem a görög lényben mindig is igen nagy mértékben vonzott. Voltaképpen semmi egyebet sem tettem, csak azt próbáltam kitalálni, miért éppen a görög apollónizmusnak kellett elősarjadnia a dionüszoszi talajból: a dionüszoszi görögnek apollóivá kellett lennie: ez azt jelenti, hogy meg kellett törni a szörnyű, sokféle, bizonytalan és iszonytató dolgok akarását –, a mérték, az egyszerűség, a szabályba foglalás és fogalmi gondolkodás akarása kedvéért. A mértéktelen, terméketlen, ázsiai elemek ott vannak a mélyben: a görög bátorsága éppen abban áll, hogy küzd ázsiaisága ellen – a szépséget nem ajándékba kapta és a logikát és a szokások természetességét sem – ezeket meghódítja, akarja, kiharcolja – ezek jelentik diadalát...

1051

A legmagasabb rendű és legnevezetesebb emberi örömök, amelyekben a lét a maga átlényegülését ünnepli, amint dukál, csak a legritkább és legszerencsésebb alkatú embereknek adatnak meg: és nekik is csak akkor, ha ők maguk és elődeik elég sokáig éltek és egész életükben e célra törekedtek anélkül, hogy tudták volna. Ez esetben Egy emberben együtt, békésen egymás mellett található meg a legkülönfélébb erők túlcsorduló gazdagsága, a szabad akarat hatalmas ereje és a parancsolás nagyúri képessége; a szellem az érzékekben éppen olyan otthonosan érzi magát, mint az érzékek a szellemben; és minden, ami csak az egyikben lejátszódik, finom és roppant boldog játékot vált ki a másikból. És megfordítva nemkülönben!

– gondoljunk csak Háfizra e fordulat kapcsán!; maga Goethe, bármennyire más értelemben is, megsejteti velünk e folyamatot. Valószínű, hogy az ilyen tökéletes és szerencsés alkatú embereknél a legérzékibb funkciók is átlényegülnek a legmagasabb szellemiségű szimbólum intoxikáció közvetítése révén; a test istenné válását érzik magukon és a lehető legmesszebb vannak az „Isten szellem” tétel aszketikus filozófiájától: mindebből kristálytisztán kiderül, hogy az aszkéta a „félresikeredett ember”, aki valami magánvaló létezőt, egy bíráskodó és ítélkező valamit nevez jónak – és „Istennek”. Az örömnek abból a magasából, ahol az ember önmagát istenségnek és a természet önigazolásának érzi, egészen az egészséges parasztok és a félig emberi állatok öröméig: a görögök pontosan a boldogságnak ezt a roppant hosszú fény– és színskáláját nevezték isten-nevén Dionüszosznak – ám nem a titokba beavatott emberek hálatelt borzongása nélkül, nem a jámbor hallgatagság óvatossága nélkül. – Mit tudnak az újkori emberek, egy törékeny, szeszélyes, beteges, különös kor gyermekei, a görögök boldogságának terjedelméről, mit is tudhatnának róla?! Honnan vennék a jogot a „modern eszmék” rabszolgái a dionüszoszi ünneplésre?

Amikor a görög test és a görög lélek „virágba szökkent”, nem pedig a morbid és őrült rajongás állapotába jutott, akkor keletkezett ez a földön mindmáig páratlan világ igenlésnek és lét-átlényegülésnek a legrejtélyesebb szimbóluma. Itt kaptunk mértéket mindenhez, ami csak azóta elősarjadt e földön és amely szerint minden kurtának, szegényesnek és szűkösnek találtatott: mondjuk csak ki a „Dionüszosz” szót a legjobb mai nevek és dolgok előtt, mint Goethe, Beethoven, Shakespeare vagy Raffaeló: és egyszeriben megérezzük, hogy legjobbjainkról és legszebb pillanatainkról ítélünk. Dionüszosz: Bíró! – Megértettetek engem?

–Minden kétséget kizáróan: a görögök mindent a dionüszoszi tapasztalásból igyekeztek magyarázni: „a lélek sorsának” végső titkait és mindent, amit csak tudtak a nevelésről és megtisztulásról, mindenekelőtt az ember megváltoztathatatlan rangsoráról és érték-egyenlőtlenségéről: itt van a nagy mélység, a nagy csend, mindennel kapcsolatban, ami görög és – semmit sem tudunk a görögökről, amíg be van zárva előttünk e rejtett föld alatti bejárat.

A rámenős tudós-tekintet sohasem lát semmit ezekben a dolgokban, bármilyen sok tudományt alkalmazna is e dolgok napvilágra hozásában. Még az antikvitás olyan nagy szakértőinek nemes igyekezete is, mint Goethe és Winckelmann, mintegy megengedhetetlen itt és valahogy nem ide való, szerénytelen. Várni és felkészülni: új források feltörését várni, magányban új arcok látványára és új hangok felcsendülésére felkészülni; lemosni magunkról a piactér porát és megtisztulni e kor lármájától; minden keresztény elemet nem-keresztény elemekkel győzni le, és nem csupán önmagunkat megszabadítani tőlük, mert a keresztény tan a dionüszoszi tan ellentétele volt; – újra fölfedezni magunkban a Délt, és fejünk fölé felvonni tündöklő, titokzatos egét; visszahódítani a léleknek a délies egészséget és a lappangó erőt; lépésről lépésre átfogóbb, nemzetek fölöttibb, európaibb, Európa-fölöttibb, közel-keletibb, végül pedig görögebb lenni – mert a görög volt az első nagy szintézise az egész közel-keleti életnek, ekképp az európai lélek kezdete is, újvilágunk felfedezése: aki ilyen imperatívuszok alatt él, az tudja, egy nap mi történhet? Talán – új nap virrad fel!

1052

A két típus: Dionüszosz és a Megfeszített. Lényeges: a tipikus vallásos ember – a dekadencia formája-e? A nagy újítók egytől egyig betegek és epileptikusak – de ne hagyjuk ki a vallásos ember egy típusát, a pogányt! A pogány kultusz vajon nem az életigenlés és a hálaadás formája? Legemelkedettebb képviselője vajon nem az élet apológiája és istenítése?

Valamely sikerült és rajongva túláradó szellem típusa... a lét ellentmondásait és rejtélyességét magához ölelő, megváltó típus?

Ide sorolom a görögök Dionüszoszát: az élet, az egész, a nem megrágalmazott és csonkítatlan élet vallásos igenlése; tipikus: hogy a nemi aktus mélységet, titkot idéz, tiszteletet parancsol.

Dionüszosz a „Megfeszített” ellen: itt kapjátok az ellentétet. A különbség nem a vértanúság tekintetében adódik – csupán más az értelme. Maga az élet, az örök termékenység és visszatérés határozza meg a kínszenvedést, a rombolást, a megsemmisítés akarását... a másik esetben a szenvedés, az „ártatlanul megfeszített” tiltakozás ezen élet ellen, mintegy elítélésének képlete. Már sejtjük is, a kérdés a szenvedés értelmének a kérdése: keresztény értelmű vagy tragikus értelmű... az első esetben az üdvös léthez vezető útról van szó, az utóbbiban a lét már éppen eléggé üdvös ahhoz, hogy igazolja a tömérdek szenvedést. A tragikus ember igenli még a legszörnyűbb szenvedést is: erős, gazdag és ráadásul meglehetősen bálványozó természetű is ehhez.

A keresztény még a legboldogabb földi sorsot is tagadja: gyönge, szegény és elég kitagadott ahhoz, hogy minden formában szenvedjen az élettől... az „Isten a kereszten” átok az életre, annak a jele, hogy kívánatos az élettől való megváltás.

A darabokra vágott Dionüszosz az élet ígérete: örökké újjászületik, hamvaiból támadva új életre.

III. AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS

1053

Filozófiám azt a győzedelmes gondolatot hozza magával, amelyen végső soron minden egyéb gondolkodásmód megbukik. A nagy tenyésztő gondolat ez: a fajok, amelyek nem viselik el, halálra vannak ítélve; amelyek pedig a legnagyobb jótéteménynek érzik, azok lesznek az uralkodásra kiválasztva.

1054

A legnagyobb harc: ehhez új fegyver szükségeltetik.

A kalapács: egy félelmetes döntést felidézni, Európát szembeállítani azzal a következménnyel, vajon akarata „akarja”-e a hanyatlást.

Óvakodjunk a középszerűsödéstől! Akkor már inkább a pusztulás!

1055

Pesszimista gondolkodás és tan, eksztatikus nihilizmus bizonyos körülmények között éppen a filozófus számára nélkülözhetetlen: hatalmas erejű nyomásként és kalapácsként, amellyel az elfajzó és kihaló fajokat szétzúzza és eltakarítja az útból, hogy helyet csináljon az élet új rendjének, vagy hogy azt, ami az elfajzás és a kihalás irányába akar tartani, kívánsága szerint a véghez juttassa.

1056

Azt a gondolatot akarom oktatni, amely sokaknak megadja a jogot ahhoz, hogy eltöröljék magukat a föld színéről – a nagy tenyésztő gondolatot.

1057

Az örök visszatérés. A prófécia könyve.

1. A tan és elméleti feltételeinek és következményeinek bemutatása.

2. A tan bizonyítása.

3. Annak valószínű következményei, hogy majd hisznek benne (mindennek lehetőséget nyit)

a) eszközök az elviselésére

b) eszközök az elhárítására

4. Helye a történelemben mint közép. A legnagyobb veszély ideje.

A népek és érdekeik fölötti oligarchia megalapozása: általános humán politikára nevelés.

A jezsuitizmus ellentéte.

1058

A két legnagyobb filozófiai szempont (mindkettő német eredetű): a levésé (Werden), a fejlődésé

a lét értékeié (ám előbb leküzdeni a német pesszimizmus szánalmas formáját!) – döntő módon e kettőt én hoztam össze.

Minden lesz, „folyamatban van” (wird) és örökké visszatér – ez elől kitérni nem lehet! – Föltéve hogy meg tudnánk ítélni az értékeket – mi következne ebből? A visszatérés gondolata, mint szelektív elv az erő (és a barbárság!) szolgálatában.

Az emberiség érettsége e gondolatra.

1059

1. Az örök visszatérés gondolata: előfeltételei, amelyeknek igazaknak kellett lenniük, ha e gondolat igaz. A belőle adódó következtetések.

2. Mint a legsúlyosabb gondolat: valószínű hatása, ha nem előzzük meg, vagyis ha nem értékelünk át minden értéket.

3. Elviselésének eszköze: minden érték átértékelése: már nem a bizonyosságnak örülünk, hanem a bizonytalanságnak; nincs már „ok-okozat”, hanem folyamatos alkotás; már nincs a fennmaradás akarása, de van a hatalom akarása stb.; már nincs az alázatos kifejezés, hogy „minden csak szubjektív”, hanem „a mi művünk is”, legyünk büszkék rá!

1060

A visszatérés gondolatának elviseléséhez szükséges: szabadulás a moráltól; – új eszközök a fájdalom ténye ellen (a fájdalom eszközként való felfogása, mint az öröm apja; a bánatnak nincs kumulatív tudata); – minden bizonytalan és kísérleti dolog örömmel tölt el bennünket ezen roppant szélsőséges fatalizmus ellensúlyozásaként; – a szükségszerűség fogalmának hatálytalanítása; – az „akarat” hatálytalanítása; – a „magánvaló ismeret” hatálytalanítása.

Az ember erő-tudatának legnagyobb fokozódása, mint olyan valami, amely megalkotja az ember fölötti embert (Übermensch).

1061

A két szélsőséges gondolkodásmód – a mechanisztikus és a platonisztikus – az örök visszatérésben egybeesik: mindkettő eszményként.

1062

Ha a világnak célja volna, már biztosan elérte volna. Ha létezne számára bizonyos szándéktalan végállapot, az már minden bizonnyal bekövetkezett volna. Ha a világ egyáltalán képes lenne egyfajta megmerevedésre, megdermedésre, „létre”, ha minden levésben csak egyetlen pillanatra is képes volna a „létre”, akkor már régen vége lenne az egész levésnek (Werden), minden gondolkodással, meg „szellemmel” együtt. A „szellem” ténye, mint valami levés ténye bizonyítja, hogy a világnak nincs célja, sem végállapota és képtelen a létre. – Ám a régi megszokás, hogy minden történés esetén célra gondolunk, és a világnál valamilyen irányító, alkotó Istenre, oly hatalmas erejű, hogy a gondolkodó csak üggyel-bajjal képes a világ céltalanságát ismét szándék nélkülinek elgondolni. Ennek az ötletnek – hogy a világ szándékosan tér ki valamely cél elől, sőt mesterségesen óvakodni tud attól, hogy bekerüljön egy körforgásba – bizonyára mindazok bedőlnek, akik szeretnék felruházni a világot az örök újdonság/újítás képességével, vagyis egy véges, meghatározott, változatlanul azonos nagyságú erővel, amilyen a „világ” – formái és helyzetei végtelen újjáalakításának csodálatos képességével. A világnak, ha Istenre már nem is, de az isteni alkotóerőre, a végtelen átalakító erőre képesnek kell lennie; állítólag szándékosan elhárítja magától a valamelyik régi formájába való visszatérést; a világnak nem csupán a szándékkal, hanem még az eszközzel is rendelkeznie kell, hogy megvédje magát minden ismétlődéstől; így hát minden pillanatban ellenőriznie kell valamennyi mozzanatát az összes cél, végállapot, ismétlődés elkerülése szempontjából – és mindabból a szempontból, ami egy ilyen megbocsáthatatlan-bolondos gondolkodás– és vágyakozásmód következménye lehet. Még mindig a régi, vallásos gondolkodás– és vágyakozásmód ez, egyfajta vágy a hitre, hogy a világ valamiben még hasonlít a régi, meghitt, végtelen, korlátlanul alkotó Istenre – hogy a „régi Isten valamiben még él” –, Spinoza azon vágya ez, amely a következő szavakban fejeződik ki: „deus sive natura” (sőt megérezte ő még a „natura sive deus”-t is). Viszont melyik az a tétel és az a hit, amely a legpontosabban fogalmazza meg a döntő fordulatot, a tudományos szellem most elért túlsúlyát a vallásos, istent-kitaláló szellem fölött? Tán csak nem a következő: A világot erőként nem szabad határtalannak elgondolni, mivel így nem gondolható el – megtiltjuk magunknak a végtelen erő fogalmát, mint ez az „erő” fogalmával összeegyeztethetetlent.

Tehát – a világból is hiányzik az örök újdonság képessége.

1063

Az energiamegmaradás törvényéből következik az örök visszatérés.

1064

Hogy sosem ért el (a világ – a szerk.) egyensúlyi állapotot: ez bizonyítja, hogy az nem lehetséges. Ám meghatározatlan térben minden bizonnyal lehetséges volna. Gömb formájú térben nemkülönben. Bizonyára a tér formája az örök mozgás oka, és végső soron minden „tökéletlenségé”.

Hogy ellentmond egymásnak „erő” és „nyugalom”, „önmagával azonosnak maradni”.

Hogy az erő mértéke (mint nagyság) állandó, lényege viszont változó.

Az „időtlenség” elutasítandó. Az erő bármely tetszőleges pillanatában adott az egész erő új eloszlásának abszolút meghatározottsága: nem állhat le. A „változás” lényegi tulajdonság, tehát időbeliség is: ezzel pedig csak a változás szükségszerűségét tételeztük még egyszer fogalmilag.

1065

Bizonyos császár állandóan minden dolgok múlandóságát tartotta szem előtt, hogy ne kelljen őket túlságosan fontosnak tartania és nyugodt maradhasson köztük. Szerintem ellenkezőleg: minden túlságosan is értékesnek látszik és nem lehet oly tünékeny: mindenben az örökkévalót kutatom. Szabad-e a tengerbe önteni a legértékesebb balzsamot és bort? – Vigaszom, hogy minden, ami volt, örök: – a tenger újra partra mossa.

1066

Az új világfelfogás. – 

1. A világ van; a világ semmi olyasmi, ami lesz, és semmi, ami elmúlik. Vagy inkább: lesz és elmúlik, ám sohasem kezdett lenni és sohasem szűnt meg elmúlni – mindkét állapotban benne foglaltatik... Önmagából él: ürüléke a tápláléka.

2. Egy teremtett, megalkotott világ hipotézise egyetlen pillanatra se aggasszon minket. Az „alkotás” fogalma manapság teljesen meghatározhatatlan, végrehajthatatlan; már csak egy szó, töredék a babona korszakából; egyetlen szóval nem magyarázunk meg semmit. Egy kezdődő világ elgondolásának utolsó kísérletét nemrég többszörös logikai folyamat, gondolatmenet útján hajtották végre –amint sejthető, többé-kevésbé teológiai hátsó szándékkal.

3. Újabban a világ idő-végtelenség fogalmában többször is mintha hátrafelé akartak volna ellentmondást találni: meg is találták, persze azon az áron, hogy összetévesztették a fejét a farkával. Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy e pillanattól kezdve visszafelé számolva így ne szóljak: „sohasem érek a végére”, és ugyanebben a pillanatban számolhatok akár előre is, a végtelenségig. Csak ha el akarnám követni azt a hibát – persze őrizkedem tőle –, hogy a regresszus in infinitum korrekt fogalmát egynek vegyem egy mostanáig tartó végtelen progresszus teljességgel megalkothatatlan fogalmával, csak ha az irányt (előre vagy hátra) logikailag közömbösnek tételezem, akkor tévesztem össze e pillanatban a fejét a farkával: amit szívesen átengedek önnek, kedves Dühring úr!...

4. Ε gondolatra a régi gondolkodóknál bukkantam: minden esetben egyéb hátsó gondolatok határozták meg (többnyire teológiaiak, a creator Spiritus dicsőségére). Ha a világ megdermedhetne, kiszikkadhatna, elpusztulhatna, semmivé válhatna vagy egyensúlyi állapotot érhetne el, vagy ha egyáltalán célja lehetne, amely tartamot, változatlanságot, az EgyszerS-Mindenkorra fogalmát tartalmazná (röviden, metafizikailag szólva: ha a levés a létbe vagy a semmibe torkollhatna), akkor következne be ez az állapot. De nem következett be: amiből az következik... Ez az egyetlen kezünkben tartott bizonyosság, amelyet korrektívnek tekinthetünk a nagyszámú, önmagában lehetséges világhipotézissel szemben. Ha például a mechanizmus valamely végállapot következtetésétől eltér, amelyet Thomson vont le belőle, akkor ezzel a mechanizmus meg van cáfolva.

5. Ha a világot szabad elgondolni meghatározott erőmennyiségként és meghatározott számú erőközpontként – és minden egyéb elképzelés meghatározatlan, tehát használhatatlan marad –, akkor ebből következik, hogy a világnak, léte nagy kockajátékában, véges (megszámolható) számú kombinációt kellene beteljesítenie, végigjátszania. Végtelen idő alatt valamikor minden lehetséges kombinációt beteljesítene egyszer; sőt: végtelen sokszor teljesítené be. És akkor minden „kombináció” és a következő „visszatérése” között minden egyéb lehetséges kombinációnak be kellene következnie; és ezen kombinációk mindegyike ugyanabban a sorrendben határozza meg a kombinációk egymás után következését, ekképp nyerne bizonyítást az abszolút azonos sorozatok körforgása: a világ mint körforgás, amely önmagát végtelenül sokszor megismételte és játszmáját in infinitum játssza. – Ε felfogás nem minden további nélkül mechanisztikus, mert ha az lenne, akkor nem idézné elő azonos esetek végtelen sok visszatérését, hanem valamely végállapotot. Mivel a világ ezt nem teljesítette be, nem érte el, a mechanizmus számunkra nem lehet egyéb, mint tökéletlen és csupán ideiglenes hipotézis.

1067

És tudjátok-e, mi nekem a „világ”? Megmutassam nektek az én tükrömben? Ez a világ hatalmas erő, kezdet és vég nélkül, óriási, rendíthetetlen erőmennyiség, amely sohasem lesz kisebb, se nagyobb, nem fogy el, csupán csak változik, egészként változatlanul nagy, kiadások és veszteségek nélküli háztartás, ám bevétele, nyeresége sincs, a „Semmi” határolja, nem az elúszó, eltékozolt, végtelenül parttalanná tágított semmi, hanem meghatározott erő, meghatározott térben és nem valamiképpen „üres” térben, inkább mindenütt jelen való erőtérben, amely egy s ugyanakkor sok erő és erőhullám játéka, emitt felhalmozódik, amott kisimul, erők viharzó, örvénylő tengere, csillapul, majd megárad, mindörökre, beláthatatlanul sok év, míg ismétlődik, alakjában apály s dagály váltakozik, a legegyszerűbb formákból a legbonyolultabbakat hozva létre, a legcsöndesebb, legridegebb, legdermedtebb elemeiből csapva át a legparázslóbba, legvadabba, az önmagának legádázabbul ellentmondóba, majd a bőségből újfent visszatérve az egyszerűségbe, az ellentmondások játékából vissza az összhang öröméhez, igent mondva önmagára pályájának és éveinek azonosságában, önmagát áldva örök visszatérésként, levésként, amely soha ki nem elégül, csömör vagy fáradtság soha nem vesz erőt rajta –: ez az önmagát örökké megalkotó majd leromboló világ az én dionüszoszi világom, e kettős kéjjel teli titok-világ, az én jón-rosszon túli világom, cél nélkül, ha ugyan a cél nem éppen e körforgás boldogságában rejlik, akarat nélkül, ha ugyan ez a gyűrű önmagában nem jóakarat – hát kívánjátok-e, hogy nevet adjak e világnak? Megoldást valamennyi rejtélyére? Reátok is egy fénysugarat, ti rejtőzködve élők, erősek, rettenthetetlenek, az éjfél gyermekei? Ez a világ a hatalom akarása – semmi egyéb! És ti magatok is e hatalom akarása vagytok – és semmi egyéb !