99

(Voltaire – Rousseau. –) A természet állapota félelmetes – az ember ragadozó vadállat; civilizációnk hallatlan diadal e ragadozó-természet fölött: – így következtetett Voltaire. Erezte a civilizált állapot mérséklő hatását, finomságait, szellemi örömeit; megvetette a bornírtságot, még erény formájában is, az igazi kifinomultság hiányát, még az aszkétáknál és a papoknál is.

Rousseau-t viszont az ember morális gyarlósága foglalkoztatta; az „igazságtalan” és „kegyetlen” szavakkal többnyire az elnyomottak ösztöneit lehet fölingerelni, akik egyébként a vetitum bűvöletében vannak, és nincs részük kegyelemben: ekképp lelkiismeretük tiltja nekik a lázadás vágyát. Ezek az emancipátorok mindenekelőtt egyet akarnak: megadni pártjuknak az emelkedett természet nagy hangsúlyait és attitűdjeit.

100

Rousseau: az érzelmen alapuló szabály; a természet mint az igazságosság forrása; az ember olyan mértékben tökéletesedik, amilyenben közeledik a természethez; (Voltaire szerint olyan mértékben, amilyenben távolodik a természettől). Ugyanaz a korszak az egyiknek a humanitás haladásának kora, a másiknak a romlás, az igazságtalanság és egyenlőtlenség kora.

Voltaire a humanitá- t még a reneszánsz értelmében fogva föl, akár a virtust („magas kultúraként”), a honnêtes gens (tisztességes emberek – a szerk.) valamint a bonne compagnie (jó társaság – a szerk.) ügyéért harcol, a jó ízlés, a tudomány, a művészetek ügyéért, magáért a haladásért és a civilizációért.

A harc 1760 körül fellángol: a genfi polgár és a tourneyi nagyúr. Voltaire csak ettől kezdve lesz az évszázad embere, a filozófus, a tolerancia és a hitetlenség képviselője (addig csak bel esprit volt). Rousseau iránti gyűlölete és sikerének irigylése űzte-hajtotta Voltaire-t előre, a „csúcsra” – – Pour la „canaille” un dieu rémunérateur et vengeur – Voltaire.

(– A csőcselék számára egy jutalmazó és bosszúálló Isten – a szerk.) Mindkét nézőpont kritikája a civilizáció értékét tekintetbe véve. A társadalmi lelemény, a legszebb, amely Voltaire szerint létezik, ezt fenntartani és tökéletesíteni a legmagasabb cél; a honnêteté éppen abban áll, hogy tiszteljük a társadalmi szokásokat; az erény bizonyos szükségszerű „előítéletek” iránti engedelmesség, a „társadalom” fennmaradása érdekében.

Kultúr-misszionárius, arisztokrata, a győzedelmes, uralkodó osztályok, valamint értékbecsléseik képviselője. Ám Rousseau megmaradt plebejusnak, még homme de lettres-ként is, ami hallatlan dolognak számított; arcátlan megvetése mindannak, ami nem ő volt.

Rousseau-ban a beteges vonást a legtöbben csodálják és utánozzák. (Lord Byron rokona; felfuvalkodott pózokra hajlamos, bosszúálló gyűlölködésre nemkülönben; a „közönségesség” jelei; később Velencének köszönhetően egyensúlyba kerül, megértette, mitől könnyebbül meg az ember és mi tesz jót neki... l'insouciance [a nemtörődömség – a ford.].) Rousseau büszke mindarra, ami ő maga, származása ellenére is; de magán kívül van, ha erre emlékeztetik...

Rousseau-nál kétségkívül van valami elmezavar, Voltaire-nél pedig szokatlan egészség és könnyedség. A betegek gyűlölete; a téboly idején az emberek megvetése és bizalmatlanság.

Rousseau védelmezte az isteni gondviselést (Voltaire pesszimizmusával szemben): arra használta Istent, hogy elátkozhassa a társadalmat és a civilizációt; mindennek jónak kellene lennie, ahogy van, hiszen Isten alkotta; csak az ember rontotta meg az embert. A „jó ember” mint természeti ember fantáziakép volt csupán; ám az isteni alkotás dogmájával valamiképpen valószínű és megalapozott lett.

Romantika à la Rousseau: a szenvedély („a szenvedély szuverén joga”); a „természetesség”; az őrület csodálata; (a bolondságot a nagysághoz sorolták); a gyönge ember esztelen hiúsága; a csőcselék-gyűlölet mint bíró („a politikában már száz éve beteg embert választottak vezetőül”).

101

Kant: az angolok ismeretelméleti szkepticizmusát a németek számára is lehetővé teszi: 

1. oly módon, hogy a németek morális és vallási igényeit ennek irányába fordítja: hasonló okokból, mint ahogyan az új akadémikusok felhasználták a szkepszist a platonizmus előkészítésére, vide Augustin; sőt Pascal szintén így használta a morális szkepszist a hit iránti igény fölkeltésére („igazolására”);

2. oly módon, hogy az ismeretelméleti szkepszist skolasztikusán ki cirkalmazta, fölcicomázta, és így tette elfogadhatóvá a német tudományos ízlésforma számára (mivel Locke és Hume önmagában túlságosan világos és tiszta volt, azaz a német ösztönös értékítélet szempontjából „felületes” –).

Kant: gyönge pszichológus és nem jó emberismerő; durván melléfogott a nagy történelmi értékek tekintetében (francia forradalom); morál-fanatikus à la Rousseau, az értékek lappangó keresztényiségével; tetőtől talpig dogmatikus, de szinte belebetegedett e hajlandóságába, végül már zsarnokoskodni akart rajta, ám a szkepszisbe is hamar belefáradt; szemernyi érzékenység sem élt benne a kozmopolita ízlés és az antik szépség iránt... habozó és közvetítő volt, minden eredetiség nélkül ( – mint Leibniz a mechanika és a spiritualizmus között, mint Goethe a XVIII. századi ízlés és a „történelmi érzék” között [amely lényegileg az egzotizmus iránti érzék], ahogy a német zene a francia és az olasz zene között, ahogy Nagy Károly közvetített és áthidalt az Imperium Romanum és a nacionalizmus között – lévén par excellence habozó).

102

A keresztény évszázadok a maguk pesszimizmusával mennyiben voltak erősebb évszázadok, mint a XVIII. évszázad – a görögök tragikus korszakának megfelelően?

A XIX. század szemben a XVIII.-kai. Miben áll az örökség – mennyiben történt visszaesés (mennyivel „szellem”-telenebb, ízléstelenebb), – miben történt haladás e korban (mennyivel sötétebb, realistább, erősebb –)?

103

Mit jelent az, hogy annyira átérezzük a Campagna romanát? Hát a hegyvidéket?

Chateaubriand 1803-ban, M. de Fontanes-hoz írott levelében megadja a Campagna romána első benyomását.

De Brosses elnök úr mondja a Campagna romanáról: il fallait que Romulus fût ivre, quand il songea à bâtir une ville dans un terrain aussi laid. (Romulusnak részegnek kellett lennie, hogy ilyen csúf vidékre álmodta városának felépítését – a ford.) Delacroix sem kért Rómából, félelmet keltett benne. Velencéért rajongott, akárcsak Shakespeare, Byron vagy George Sand. Ellenérzés Rómával szemben Theoph. Gautier-nál és Rich. Wagnernél is.

Lamartine Sorrento és Posilippo érdekében beszél – Victor Hugo Spanyolországért rajong, parce que aucune autre nation n'a moins emprunté à l'antiquité, parce qu'elle n'a subi aucune influence classique. (Mert egyetlen más ország sem kölcsönzött ennyire keveset az antikvitástól, és mert egyáltalán nem érte klasszikus hatás – a szerk.)

104

A két nagy kísérlet történt a XVIII. század túlhaladására: Napóleoné, aki ismét fölébresztette a férfit, a katonát és a hatalomért vívott harcot – Európát politikai egységként tervezte;

Goethéé, aki európai kultúrát képzelt el a már érett emberiség minden örökségéből.

Ennek az évszázadnak a német kultúrája bizalmatlanságot kelt – a zenében hiányzik a Goethe-féle telt, megváltó és összekötő elem – 

105

A zene túlsúlya az 1830-1840 közti romantikusokban. Delacroix. Ingres, a szenvedélyes muzsikus (Gluck, Haydn, Beethoven, Mozart kultusza) ezt mondta tanítványainak Rómában: si je pouvais vous rendre tous musiciens, vous y gagneriez comme peintres (ha mindannyiukat zenésszé tehetném, festészetük csak nyerne általa – a szerk); Horace Vernét hasonlóképpen, különleges szenvedéllyel a Don Juan iránt (amint Mendelssohn tanúsítja 1831-ben); Stendhal hasonlóképpen, aki a következőt mondja önmagáról: Combien de lieues ne ferais-je pas â pied, et â combien de jours de prison ne me soumettrais-je pas pour entendre Don Juan ou le matrimonio segreto; et je ne sais pour quelle autre chose je ferais cet effort. (Hová ne mennék el gyalog, és hány nap börtönnek ne vetném alá magam azért, hogy meghallgathassam a Don Juant, és nem tudom mi másért tenném ezt meg – a szerk.); 56 éves volt akkor.

– A kölcsönzött formák, például Brahms mint tipikus „epigon”, Mendelssohn kiművelt protestantizmusa ugyancsak (egy korábbi „lelket” költ át, utánoz...) – a morális és költői pótlékok Wagnernél, egy művészet mint szükségmegoldás a többi fogyatékossága miatt,

– a „történelmi érzék”, inspiráció a költészetből és sagákból, – az a tipikus elváltozás, amelynek legjobb példája a franciáknál G. Flaubert, a németeknél Richard Wagner, ahogy a szerelembe és a jövőbe vetett romantikus hit a semmi iránti vággyá alakul, 1830 és 1850 között.

106

Miért éppen a német romantika idején kulminál a német zene? Miért hiányzik Goethe a német zenéből? Mennyi Schiller, pontosabban szólva mennyi „Thek-la” van Beethovenben!

– Schumannban sok Eichendorf, Uhland, Heine, Hoffmann és Tieck van. – Richard Wagnernél a következőket találjuk: Freischütz, Hoffmann, Grimm, a romantikus saga, az ösztön misztikus katolicizmusa, szimbolizmus, a szenvedély „szabadszellemieskedése”, Rousseau szándékai. A Bolygó hollandi francia ízű, ahol az 1830-as években a ténébreux (sötét, komor – a szerk.) volt a csábító típus.

– A zene kultusza: a forma forradalmi romantikája. Wagner összefoglalja a német és a francia romantikát – 

107

Richard Wagner, legalábbis németországi és a német kultúrára vonatkoztatott értékét tekintve, jókora kérdőjel marad, talán amolyan német szerencsétlenség, mindenesetre sors: de mi múlik ezen? Nem sokkal több ő egy német eseménynél? Sőt nekem úgy tűnik, sehová sem tartozik kevésbé, mint éppen Németországba; semmi sincs ott fölkészítve őreá, egész típusa egyszerűen idegen, csodálatos, megértetlen, érthetetlen a németek között. Ám óvakodnak ennek beismerésétől: ehhez túl jámborak, szögletesek, túlzottan is németek. Credo quia absurdus est: a német szellem ezt akarja, és ebben az esetben ezt is akarta – és közben mindent elhisz, amit Wagner el akart hitetni magáról. A német szellem minden időkben nélkülözte, in psychologicis, a szabadságot és a jóstehetséget. Ma pedig, amikor a dagályos hazaszeretet és az öncsodálat erőteljes hatása alá került, szemmel láthatólag elhájasodik és még otrombább lesz: hogyan is érné hát föl ésszel a Wagner-problémát?

108

A németek most még senkik, de lesznek valakik; tehát még nincs kultúrájuk – még nem is lehet kultúrájuk! Ez az én tételem: aki akar, csak sértődjön meg bátran! – Most még senkik: ez azt jelenti: bármifélék. Lesznek valakik: ez azt jelenti: egyszer majd megszűnnek bármifélék lenni. Ez utóbbi tulajdonképpen kívánság csupán, reménynek alig nevezhető; szerencsére olyan kívánalom, amelynek élni lehet, csak akarat, munka, fegyelem, tenyésztés dolga, legalább annyira, amennyire az akaratgyöngeség, a vágyakozás, a nélkülözés, a rossz közérzet az elkeseredés dolga: röviden szólva, mi, németek akarunk magunktól Valamit, amit még nem akartak tőlünk – mi többet akarunk magunktól!

Hogy ennek a „ma még nem létező németnek” – valami jobb jár, mint a mai német „oktatás”; hogy minden „eljövendőnek” méregbe kell gurulnia, amikor ma e területen elégedettséggel találkozik, amolyan sivár belenyugvással vagy öntömjénezéssel: ez a második tételem, amelyet mind ez ideig nem változtattam meg.

[c) A megerősödés jelei]

109

Alaptétel: a modern ember minden egyes vonásában van valami hanyatló: ám szorosan a betegség mellett ott sorakoznak a lélek még ki nem próbált erői és hatalmai. Ugyanazok az okok, amelyek a kicsinyesség elkicsinyesedéséhez vezetnek, a ritka és erős lelkeket a magasba hajtják.

110

Összkép: modern világunk kétértelmű jellege, – ugyanazok a szimptómák utalhatnak hanyatlásra és erőre. És gyöngeségként érthetők félre az erő, a kivívott nagykorúság jelei az áthagyományozódott (visszamaradt) érzelem-leértékelődés alapján. Röviden szólva: az érzelem mint értékérzet, manapság nem erős oldalunk.

Általánosítva: az értékérzet mindig visszamaradott, egy sokkal régebbi idő fennmaradási, illetve növekedési feltételeit fejezi ki: harcol az új lét-feltételekkel, mert nem belőlük fejlődött ki, és szükségképpen félreérti azokat, tehát általában gátolja az újat, és minden újra gyanakszik...

111

A tizenkilencedik század problémája. Vajon erős és gyönge oldala egymáshoz tartoznak-e?

Ugyanabból az anyagból vannak? Eszméik különbözősége és magasabb célt jelző kölcsönös ellentmondásuk vajon valami magasabb rendű-e? – Mert a nagyságra való előzetes meghatározottság lehet az ilyen mértékű és feszültségben kialakuló növekedés. Az elégedetlenség, a nihilizmus jó előjelnek minősülhet.

112

Összkép. – Valóban, minden nagy növekedés rettentő szétforgácsolódást és romlást hoz magával: a szenvedés, a hanyatlás szimptómái a hatalmas méretű előrehaladás korához tartoznak; az emberiség minden gyümölcsöző és erőteljes mozgása magával hozott egy nihilista mozgalmat. Bizonyos körülmények közt a döntő mértékű és mindenütt jelenvaló növekedés és az új létformákba való átmenet előjele lehet, ha eljönnek a pesszimizmus szélsőséges formái, vagyis hogy beköszönt a tulajdonképpeni nihilizmus. Én megértettem ezt.

113

A Kortársi emberiségünk szívélyes méltatásából kiindulni: – nehogy megtévesszen a látszat: ez az emberiség nem olyan „látványos”, ám tartósságának egészen másféle biztosítékai vannak, tempója lassabb, de maga az ütem sokkal gazdagabb. Az egészség fokozódik, az erős test valós föltételeit fölismerik és apránként megteremtik, az „aszketizmus” ironice. Iszonyodás a szélsőségektől, bizonyos bizakodás a „helyes útban”, semmi rajongás; a szűkebb értékekbe való átmeneti beleélés (mint „haza”, mint „tudomány” stb.).

Ez az egész kép azonban még mindig kétértelmű lenne: – lehet az életnek fölszárnyaló – de akár hanyatló mozgása is.

Β Α „haladásba” vetett hit – a kevésbé értelmes emberek szemében ez fölszárnyaló életnek tűnik: ám ez öncsalás; az értelmesebb emberek megítélésében pedig hanyatlónak.

A szimptómák leírása.

A nézőpont egysége: bizonytalanság az értékmérő dolgában.

Félelem az általános „hiábavalóságtól”.

Nihilizmus.

114

Voltaképpen már nincs is nagyon szükségünk az első nihilizmus ellenszerére: az élet már nem olyan bizonytalan, véletlenszerű és értelmetlen Európánkban. Már nincs annyira szükség arra, hogy olyan rettenetesen felfokozzuk az emberi értéket, a baj stb. értékét, elviseljük már ezen érték jelentékeny mérséklését, sok értelmetlenséget és véletlent is megtűrünk: az ember megszerzett hatalma most már megengedi a fegyelmezés eszközeinek mérsékletét, amelyek közül a morális interpretáció volt a legerősebb. Az „Isten” túlságosan szélsőséges hipotézis.

115

Ha valami igazán humanizációnkat, igazi haladásunkat jelenti, akkor az az, hogy már nincs szükségünk végletes ellentétekre és egyáltalán ellentétekre sem... Szerethetjük az érzékeket, minden fokon spiritualizáltuk és művészivé tettük őket; jogunk van mindenhez, még azokhoz a dolgokhoz is, amelyeknek eleddig a legrosszabb hírük volt.

116

Az értékrend megfordítása. – A jámbor pénzhamisítók, a papok csandalává lesznek köztünk: – a sarlatánok, kuruzslók, pénzhamisítók, varázslók helyét töltik be; az akarat megrontóinak tartjuk őket, az élet nagy rágalmazóinak és bosszúállóinak, lázítóknak a félresikeredett életű emberek között. A szolgák kasztját, a sudrákat középosztállyá emeltük, „népünkké”, amelynek kezében a politikai döntés van.

A csandala viszont a kezdetektől fogva felül van: élükön az istenkáromlókkal, az immoralistákkal, a minden rendű és rangú szabadosokkal, művészekkel, zsidókkal, zenészekkel – alapjában véve mindezen rossz hírű osztályok képviselőivel az élen – Tiszteletre méltó gondolatok szintjére emelkedtünk föl, sőt mi több, mi határozzuk meg a becsületet e földön, az „előkelőséget”... – ma mindannyian az élet szószólói vagyunk – mi, immoralisták vagyunk ma a legnagyobb hatalom: a többi nagy hatalmaknak van ránk szükségük... a magunk képére alakítjuk a világot – A csandala fogalmát pedig átvittük a papokra, a túlvilág-hirdetőkre és a velük összenőtt keresztény társadalomra, majd hozzájuk csaptuk még az azonos eredetű pesszimistákat, nihilistákat, együttérzés-romantikusokat, bűnözőket, bűnösöket – azt az egész szférát, amelyben „Isten”-fogalmát megváltónak képzelik...

Büszkék vagyunk rá, hogy már nem kell hazugnak lennünk, az élet rágalmazójának, meggyanúsítójának...

117

A tizenkilencedik század haladása a tizennyolcadikhoz képest – alapjában véve, mi, jó európaiak háborút viselünk az egész tizennyolcadik század ellen – 

1. „Vissza a természethez” egyre határozottabban fordítva értelmezve, mint ahogy Rousseau értette; el az idilltől és az operától!

2. Egyre határozottabban antiidealisták, egyre szembenállóbbak, konkrétabbak, merészebbek, dolgosabbak, szerényebbek és gyanakvóbbak vagyunk a hirtelen változásokkal szemben, forradalomellenesek.

3. Egyre döntőbb a testi egészség kérdésének a „léleké” elé helyezése: az utóbbit csak az előbbi következtében meglévő állapotnak tekintjük, de legalábbis a lelki egészség előfeltételének fogjuk fel.

118

Ha egyáltalán elértünk valamit, akkor az egy ártalmatlanabb viszony az érzékekhez, barátságosabb, jobb indulatú goethei kapcsolat az érzékiséggel; hasonlóképpen egy büszkébb érzés a megismeréssel szemben: úgyhogy a „tiszta bolondnak” már kevés a hitele.

119

Mi, „objektívek”. – Nem a „részvét”, a szánakozó együttérzés nyitja meg előttünk a lét és a kultúra legtávolabbi és legidegenebb fajtái felé a kapukat, hanem saját nyitottságunk és elfogulatlanságunk, amely éppen hogy nem részt-vesz (németben: vele-szenved – a szerk), hanem éppen ellenkezőleg, több száz olyan dolgot élvez, amelytől régente szenvedett (fölháborodott vagy ingerült lett, ellenségesen vagy fagyosan figyelt). A szenvedés minden árnyalata roppantmód érdekel most bennünket: persze azért nem vagyunk részvevőbbek, még akkor sem, ha a szenvedés látványa teljesen megrendít minket és könnyet csal a szemünkbe; – ettől semmiképpen sem vagyunk segítőkészebbek.

A mindennapi ínség és balsors szándékos látni akarásában erősebbek, keményebbek lettünk, mint amilyen a XVIII. század volt; ez erőnk gyarapodásának bizonyítéka (– a XVII. és a XVI. századhoz közeledtünk...). De óriási tévedés „romantikánkat” „megszépült lelkünk” bizonyítékának tekinteni...

Akarjuk az erős érzékleteket, ahogy minden durvább korszak, néposztály akarja őket...

Mindezt meg kell különböztetnünk a gyönge idegzetű és dekadens emberek igényeitől: ők a borsot igénylik, sőt a kegyetlenséget...

Mindannyian keressük azokat az állapotokat, amelyekben a polgári erkölcs hangja már nem hallatszik, még kevésbé a papi morálé (– minden lelkészi és teológiai „levegőjű” könyvnél megakadunk a szánalmas ostobaság és a szegényesség benyomásán...). A „jó társaság” az, amelyik semmi más iránt nem érdeklődik, csak ami a polgári társadalomban tilos és rossz hírű: pontosan így áll a helyzet a könyvekkel, a zenével, a politikával és a nőkről alkotott véleménnyel szintén.

120

Az ember közeledése a természethez a XIX. században. – (a XVIII. század az elegancia, a finomság és a sentiments généreux kora). – Nincs „visszatérés a természethez”: mivel még nem is létezett soha természetes emberiség. A nem-természetes és természetellenes értékek skolasztikája a szabály, a kezdet; a természethez csak hosszadalmas harc után jut el az ember – és nem „tér vissza” hozzá soha... A természet: annyi, mint arra vetemedni, hogy ugyanolyan amorálisak legyünk, mint a természet.

Durvábbak, közvetlenebbek, ironikusabbak vagyunk a nemes érzelmekkel, még akkor is, ha uralkodnak rajtunk.

Természetesebb társadalmunk első rétege: a semmittevő gazdagoké: vadásznak egymásra, a nemi szerelem náluk afféle sport csupán, amelyben a házasság akadály, de egyszersmind vonzerő is; szórakoznak és az élvezetekért élnek; a testi előnyök elsőrendűek náluk, kíváncsiak és merészek.

Természetesebb a viszonyunk a megismeréshez: ártatlanok maradtunk a szellemi kicsapongásban, gyűlöljük a patetikus és papos modort, a legtilalmasabb dolgokat élvezzük, és aligha fűződne érdekünk a megismeréshez, ha a hozzá vezető úton unatkoznunk kellene.

Természetesebb a viszonyunk a morálhoz. Az elvek már nevetségesek; irónia nélkül már senki sem merészel valamely „kötelességéről” beszélni. Ám becsüljük a segítőkész, jó szándékú felfogást (– az ösztönben látjuk a morált, és a maradékot megvetjük. Van még azért néhány becsben tartott fogalom –).

Természetesebb a viszonyunk a politikához: látjuk a hatalom problémáját, a hatalom mennyiségét egy másik mennyiséggel szemben. Nem hiszünk olyan jogban, amelynek érvényesítése nem a hatalmon nyugszik: minden jogot hódításnak tekintünk.

Természetesebben értékeljük a nagy embereket és dolgokat: a szenvedélyt előjogként fogjuk föl, semmit sem találunk nagynak, ami nem bűntény árán született; minden nagyságot a morálon-kívüliségként értelmezünk.

Természetesebb a természethez fűződő viszonyunk: már nem csak „ártatlanságáért”, „bölcsességéért”, „szépségéért” szeretjük a természetet, hiszen meglehetősen „ördögivé” és „ostobává” tettük. Ám mindezekért nemhogy nem vetjük meg, hanem azóta csak otthonosabban érezzük magunkat benne. A természet nem vágyik rá, hogy erény legyen: ezért becsüljük.

Természetesebb a viszonyunk a művészethez: nem kívánunk tőle szép látszathazugságokat stb.; brutális pozitivizmus uralkodik, amely fölháborodás nélkül egyszerűen csak megállapít.

In summa: jelei mutatkoznak annak, hogy a XIX. század európai embere már nem szégyelli annyira az ösztöneit; nagy lépést tett afelé, hogy egyszer bevallja föltétlen természetességét, vagyis amoralitását, mégpedig keserűség nélkül: sőt ellenkezőleg, éppen elég erős lesz ahhoz, hogy ezt a látványt elviselje.

Bizonyos fülekben mindez úgy hat, mintha a korrupció, a romlás haladás volna: és bizonyos, hogy az ember nem ahhoz a „természethez” közeledett, amelyről Rousseau beszél, hanem egy lépésnyit haladt előre a civilizációban, amelytől rettegve idegenkedett.

Megerősödtünk: megint közelebb kerültünk a XVII. századhoz, nevezetesen a századvég ízléséhez (Dancourt, Lesage, Regnard).

121

[Kultúra kontra civilizáció. –] A kultúra és a civilizáció csúcsai nem esnek egybe: ne hagyjuk, hogy félrevezessen bennünket a kultúra és a civilizáció elemi antagonizmusa. A kultúra nagy pillanatai, morálisan szólva, mindig a romlás idejére estek; és megfordítva: az ember kierőszakolt, kikényszerített állatszelídítése („civilizáció”) a legmerészebb és legszellemibb természetű emberek elleni türelmetlenség korszakai voltak. A civilizáció valami mást akar, mint a kultúra: talán épp a fordítottját...

122

Amitől óva intek: a dekadencia-ösztönök nem tévesztendők össze az emberségességgel: a civilizáció feloldó és szükségképpen a dekadenciába hajló eszközei nem tévesztendők össze a kultúrával: a szabadosság, a laisser aller elve nem tévesztendő össze a hatalom akarásával (– amely ezzel ellentétes elv).

123

Újból felteszek egynémely megválaszolatlan kérdést: a civilizáció problémáját, a Rousseau és Voltaire közötti harcot 1760 körül. Az ember mélyebb, bizalmatlanabb, gyanakvóbb, „amo ralis abb”, erősebb, önmagában-bizakodóbb lett – s ennyiben természetesebb – ez a „haladás”.

(Ugyanakkor, valamiféle munkamegosztás folytán, a gonosszá változott rétegek leválnak a jámbor, megszelídített rétegekről: ekképp a tényálladék egésze közvetlenül nem észlelhető.) Jellemző az erőre, az erő önuralmára és elbűvölő mivoltára, hogy ezek az erősebb rétegek képesek azt a műfogást alkalmazni, amelynek nyomán gonoszságuk valamely magasabbrendűség látszatát kelti. Minden „haladásra” jellemző, hogy a megerősödött elemeket „jóként” („jóvá”) értelmezik át.

124

Hogy az embereknek visszaadjuk a természetes ösztöneikhez való bátorságot – Hogy irányítsuk önmegvetését, ön-alábecsülését (nem az emberét, mint individuumét, hanem az emberét mint természeti lényét...)

Hogy kivegyük az ellentéteket a dolgokból, miután felfogtuk, hogy azokat mi helyeztük beléjük – Hogy a társadalmi-idioszinkráziát teljességgel kivessük a létből (bűn, büntetés, igazságosság, tisztesség, szabadság, szeretet stb.) – Haladás a „természetesség” felé: minden politikai kérdésben, pártok egymáshoz való viszonyában, még kereskedelmi, munkavállalói és munkaadói pártokéban is, hatalmi kérdésekről van szó – arról tehát, hogy „mit tehetünk”, és csak ezután következik, hogy „mit kell tennünk”.

125

A szocializmus – mint a legkisebbek és legostobábbak, a felületesek, az irigyek és az elfuserált színészek végiggondolt zsarnoksága – valóban a „modern eszmék” és lappangó anarchizmusuk végkövetkeztetése: ám a demokratikus környezet langyos levegőjében a következtetés és a döntés képessége elsorvad. Az emberek követnek – de már nem következtetnek. Ezért a szocializmus egészében véve reménytelen, besavanyodott ügy: és nincs vidámabb látvány, mint az ellentmondás a szocialisták dühös és kétségbeesett arca – és micsoda szánalmasan satnya érzelmekről tesz még stílusuk is tanúbizonyságot – és reményeik meg vágyaik ártatlan birka-boldogsága között. Mindazonáltal Európában sokfelé rajtaütésszerű és meglepetésszerű támadások előfordulhatnak: a következő évszázadnak hellyel-közzel alaposan része lesz ilyesmiben, és a párizsi kommün, amelynek Németországban is megvannak a szószólói és támogatói, talán csupán afféle könnyed kis emésztési zavar volt ahhoz képest, ami elkövetkezik. Mégis mindig túlságosan sok lesz a tulajdonos ahhoz, hogy a szocializmus többét jelenthetne egy betegség-rohamnál: és e tulajdonosok egy emberként vallják a hitet, miszerint: „az embernek birtokolnia kell valamit, hogy egyáltalán valamivé legyen”. De ez a legrégebbi és a legegészségesebb ösztön, és a magam részéről még hozzáfűzném: „az embernek mindig többet kell akarni birtokolni, mint amennyije van, hogy ő maga több legyen”. így hangzik ugyanis a tan, amelyet maga az élet diktál minden élőlénynek: a fejlődés morálja. Birtokolni és többet birtokolni, egyszóval a növekedés – ez maga az élet. A szocializmus tanában rosszul rejtőzködik az „élet tagadásának akarása”: minden bizonnyal csak félresikeredett emberek vagy fajok gondolnak ki ilyen tant.

Voltaképpen azt kívánnám, bár mutatná ki néhány komolyabb kísérlet, hogy a szocialista társadalomban az élet tagadja önmagát, elvágja tulajdon gyökereit. Éppen elég nagy a Föld és éppen elég kiapadhatatlan az emberiség, hogy ilyen gyakorlati példával és demonstratio ad ab-surdummal szemléltesse és bizonyítsa a szocializmus nemkívánatos mivoltát, még akkor is, ha mindezért iszonyatosan nagy számú embert nyerne és veszítene. Mindazonáltal a szocializmus nyugtalan, nagyszájú emberek gyülekezeteként az egyre inkább elbutuló társadalomban némiképp hasznos és egészséges is lehet: késlelteti a „békét a földön” és a demokratikus csordaállat teljesen kezessé válását, kényszeríti az európaiakat, hogy gondolkodjanak, legyenek mindenkor ravaszak és óvatosak, ne vetkőzzék le teljesen férfias és harci erényeiket, őrizzék meg józanságuk, hűvös, higgadt tisztánlátásuk legalább egy részét – mert csak így tudják megvédeni Európát az őt fenyegető marasmus femininus (elnőiesedés posványa – a ford.) veszélyétől.

126

A „modemitás” legkedvezőbb gátlói és gyógyszerei: 1. az általános hadkötelezettség valóságos háborúkkal, ahol vége a tréfának 2. (a leegyszerűsítő, összpontosító) nemzeti bornírtság 3. a feljavított táplálkozás (hús)

4. a lakóhelyek fokozódó tisztasága és egészségessége 5. a fiziológia túlsúlya a teológiával, erkölcstannal, gazdaságtannal és politikával szemben 6. a katonai szigor a követelményekben és a „bűnösség” kezelésében (már nem dicsérnek...)

127

Örülök Európa katonai fejlődésének és a belső, anarchisztikus viszonyoknak is: a nyugalom és a kínai típusú elcsontosodás ideje, amelyeket Galiani jósolt erre az évszázadra, lejárt. A személyes, férfias bátorságnak, a testi nagyszerűségnek ismét megvan a maga értéke, az értékbecslés megint inkább fizikai, a táplálkozásban több a hús. Ismét lehetségesek a szép férfiak. A sápkóros képmutatás ideje (a mandarinokkal az élen, ahogy Comte képzelte) immár a múlté. Mindegyikünkben erőre kapott a barbár, sőt a vadállat igenlése. A filozófusoknak éppen ezért egyre nagyobb a jövőjük. – Kantból pedig – végre-valahára – madárijesztő lett!

128

Eleddig nem találtam okot az elbátortalanodásra. Kedvezőbb esélyei vannak annak az embernek, mint valaha, aki erős akaratot őrzött meg és fejlesztett ki magában és ezt széleslátókörűséggel párosította. Mert az ember idomíthatósága igen nagyra nőtt e demokratikus Európában; a könnyen tanuló, könnyen alkalmazkodó emberek jelentik a szabályt: preparálták a csordaállatot, mégpedig annak legintelligensebb fajtáját. Aki tud parancsolni, megtalálja azokat, akiknek engedelmeskedniük kell: például Napóleonra és Bismarckra gondolok. Az unintelligens és erős akaratú konkurencia, amely a legnagyobb akadály, csekély. Ki nem buktatja meg ezeket a gyönge akaratú, „objektív” urakat, mint Ranke vagy Renan!

129

A szellemi felvilágosítás csalhatatlan eszköze az ember bizonytalanná, akaratgyöngévé, önállótlanná és gyámoltalanná tételének, röviden szólva, ezzel fejleszthető csak igazán csordaáliattá az ember: eddig minden nagy kormányzás-művész (Kínában Konfucius, az Imperium Roman um, Napóleon, a pápaság, amikor még a hatalom is érdekelte, nem csupán a csőcselék), akiben az uralkodó ösztönök eleddig kulmináltak, a szellemi fölvilágosítást használta eszközként; legalábbis engedte hatni (mint a reneszánsz pápái). Ε tekintetben a tömegek öncsalása, például minden demokráciában, rendkívül értékes: „haladásként” adják el az ember lealacsonyítását és kormányozhatóságát!

130

A legfőbb méltányosság és lágyság, mint a legyöngítés állapota (az Újtestamentum és a keresztény ősközösség – mint a két angolnál [Darwin és Wallace] mutatkozó teljes bêtise [butaság – a szerk.]). – Méltányosságotok, ti magasabb rendű jellemek, űz benneteket a suffrage universelhez stb., „emberségetek” pedig a bűnözés és az ostobaság elleni lágysághoz.

Hosszú távon azonban ezzel az ostobaságot és a meggondolatlanságot viszitek győzelemre.

(Elégedettség, élvezet és butaság – közép.)

Külsőleg: szörnyű háborúk, bukások, robbantások kora. Belsőleg: az ember egyre nagyobb gyöngesége, az események mint ösztönző erők. A párizsi ember mint európai szélsőség.

Következmény: 1. a barbárok, először persze az eddigi kultúra formájában; 2. a szuverén individuumok (akikben a barbár erőmennyiségek kereszteződnek a minden eddig létezőre vonatkozó kötetlenséggel). A tömegek és a nagy individuumok legnagyobb ostobaságának, brutalitásának és szánalmasságának kora.

131

Megszámlálhatatlanul sok értékes ember megy tönkre manapság: ám aki megmenekül, az erős, mint az öreg ördög. Akárcsak a reneszánsz idején.

132

Mi, jó európaiak! Mi tüntet ki bennünket a hazák jó fiaival szemben? – Először is: ateisták és immoralisták vagyunk, ám jelenleg támogatjuk a csordaösztönök vallásait és moráljait: ezek ugyanis olyanfajta embert készítenek elő, aki egyszer okvetlenül a mi kezünkbe kerül, akinek mindenképpen a mi kezünkre lesz szüksége.

Jón és gonoszon túl, de az kívánjuk, hogy a csorda-moralitást feltétlenül szentként tiszteljék.

Sokféle filozófiát tartunk fenn magunknak, amelyek tanítása szükséges: például kalapácsként a pesszimista típusút; bizonyos európai buddhizmus talán nem nélkülözhető.

Valószínűleg támogatjuk a demokratizmus fejlődését és érlelődését: ez alakítja ki az akaratgyöngeséget: a szocializmusban olyan tüskét látunk, amely a kényelmességtől [óv meg].

Állásfoglalásunk a népek irányában. Preferenciáink; ügyelünk a keresztezések eredményeire.

Kívülállók, jómódúak, erősek: irónia a „sajtóval” és kultúrájával szemben. A gond, hogy a tudományos emberek ne változzanak irodalmárrá. Megvetéssel viseltetünk minden olyan kultúra iránt, amely megfér az újságolvasással, sőt – írással.

Véletlenszerű, alkalmi állásfoglalásainkat, élményeinket az előtérbe állítjuk (mint Goethe és Stendhal), és nyomatékkal hangsúlyozzuk őket, hátterünket álcázandó. Mi magunk várunk, és óvakodunk attól, hogy túlságosan a szívünkre vegyük őket. Éjszakai szállásul szolgálnak nekünk, amilyenre a vándornak van szüksége – óvakodunk a letelepedéstől, az otthonosságtól.

Embertársainkkal szemben előnyben vagyunk, mivel birtokunkban van egy disciplina voluntatis. Minden erőnk az akaraterő fejlesztésére irányul, olyan művészet ez, amely lehetővé teszi, hogy álarcokat hordjunk és megértsük az érzelmi hatásokon túli megértés álarcait (és hogy, időnként, „Európa fölötti” módon gondolkodjunk).

Annak előkészítése, hogy [a jövő törvényhozói], a föld urai legyünk, legalább is gyermekeinket a föld uraivá tegyük. Fokozott figyelemmel a házasságokra.

133

Λ XX. század. – Galiani abbé egy helyütt így szól: La prévoyance est la cause des guerres actuelles de l'Europe. Si l'on voulait se donner la peine de ne rien prévoir, tout le monde serait tranquille, et je ne crois pas qu'on serait plus malheureux parce qu'on ne ferait pas la guerre. (A jelenlegi európai háborúk oka az előrelátás. Ha vennénk magunknak a fáradságot, és nem látnánk semmit előre, az egész világ nyugodt lenne, és nem hiszem, hogy szomorúbbak lennénk, amiért nincs háború – a szerk.) Mivel egyáltalán nem osztom elhalt Galiani barátom háborúellenes nézeteit, nem tartok tőle, hogy néhány dolgot előre megjósoljak, ily módon, lehet, előidézve háborúk okait.

A legszörnyűbb földrengés utáni rettenetes észhez térés: új kérdésekkel.

134

A nagy délidő, az iszonyatos fölfénylés kora ez: az én pesszimizmusom: – nagy kiindulópont. I. Alapvető ellentét a civilizációban és az ember fölemelkedésében.

II A morális értékbecslések mint a hazugság és a rágalmazás története egy hatalom akarásának szolgálatában (a csorda-akarat), amely az erősebb emberek ellen lázad.

III. A kultúra minden felemelkedésének föltételei (a kiválasztás lehetővé tétele a mennyiség rovására) – minden növekedés föltételei.

IV. A világ sokértelműsége mint az erő kérdése, amely minden dologra növekedésének perspektívájából tekint. A morális-keresztény értékítéletek mint rabszolga-lázadás és rabszolga-hazudozásra-hajlam (az antik világ arisztokratikus értékeivel szemben).

MÁSODIK KÖNYV

AZ EDDIGI LEGNAGYOBB ÉRTÉKEK KRITIKÁJA

[I. A VALLÁS KRITIKÁJA]

Mindazt a szépséget és méltóságot, amelyet a valóságos és elképzelt dolgoknak kölcsönöztünk, visszakövetelem, mert az az ember tulajdona és szellemi terméke: vagyis legszebb apológiája. Az ember mint költő, mint gondolkodó, mint Isten, mint szeretet, mint hatalom: ó, milyen királyi bőkezűséggel ajándékozta meg az ember a dolgokat, ezzel elszegényítve és megnyomorítva önmagát! Mindeddig legnagyobb önzetlensége abban állt, hogy csodált és imádott, és el tudta rejteni önmaga előtt a tényt, hogy ő maga alkotta mindazt, amit áhítattal imádott.

[1. A vallások keletkezéséhez]

135

A vallás eredetéről. – Ugyanúgy, amint a tanulatlan ember azt hiszi, hogy a harag az oka az ő dühöngésének, a szellem annak, hogy gondolkodik és a lélek pedig annak az oka, hogy érez, röviden szólva, ahogy most egy egész sereg pszichológiai entitást tételeznek meggondolatlanul állítólagos okokként: ugyanígy az ember, egy még naivabb szinten éppen ezeket a jelenségeket magyarázta pszichológiai személyi-entitások segítségével. A számára idegen, félelmetes, nyomasztó állapotokat bizonyos személy hatalma varázserejének, megszállottságának tulajdonította, így vezeti vissza a keresztény, a ma legnaivabb és legvisszamaradottabb emberfajta a reményt, a nyugalmat, a „megváltás” érzését Isten pszichológiai inspirációjára: nála, ennél a lényegileg szenvedő és nyugtalan típusnál, rendszerint idegenként, magyarázatra szorulóként jelenik meg a boldogság, az elégedettség és a nyugalom érzése. Okos, erős és élettel teli fajoknál többnyire az epileptikus ébreszti fel azt a bizonyosságot, hogy itt idegen hatalom munkál; ám minden, az előbbivel rokon megszállottság, mint például a látnoké, a költőé, a nagy bűnözőé, a szerelem és a bosszú szenvedélye rabjaié már túlvilági hatalmak kitalálására ad módot, erre szolgál. Valamely állapotot egy személyben konkretizálnak, és ha náluk lép fel ez az állapot, megállapítják, hogy ez annak a bizonyos személynek a hatása. Más szóval: a pszichológiai istenképzetben valamely állapotot okként perszonifikálnak, hogy okozat lehessen.

A pszichológiai logika a következő: a hatalom érzése, ha hirtelen és nyomasztóan tölti el az embert – és minden nagy affektus esetében erről van szó –, kételyt ébreszt tulajdon személyében: nem meri magát e különös érzés okának gondolni – ezért erősebb személyt, valamely istenséget jelöl meg ennek okaként.

In summa: a vallás eredete a hatalom szélsőséges érzéseiben rejlik, amelyek idegenként lepik meg az embert: és a beteghez hasonlóan, aki valamelyik tagját nagyon nehéznek érzi, és arra a következtetésre jut, hogy egy másik ember fekszik rajta, a naiv homo religiosus több személyre oszlik. A vallás az „altération de la personnalité” esete. Egyfajta Önmagunktól való félelem és rettegés érzése... Ám ugyanakkor rendkívüli boldogság– és emelkedettség-érzés is... Betegek között az egészség érzése elegendő ahhoz, hogy Istenben, Isten közelségében higgyenek.

136

A vallásos ember csökevényes pszichológiája: – minden változás okozat, minden okozat akarat-okozat. Hiányzik a „természet”, a „természeti törvény” fogalma. Minden okozathoz tartozik egy cselekvő. Csökevényes pszichológia: csak abban az esetben vagyunk mi magunk az okok, ha tudjuk, hogy akartu(n)k.

Eredmény: a hatalom állapotai erőszakolják az emberre azt az érzést, hogy ő nem ok, nem visel felelősséget az okért: – ezek az állapotok mindenféle akarat nélkül keletkeznek: következésképpen nem mi vagyunk az okozók –: a nem szabad akaratnak (a változás tudatának bennünk, anélkül hogy akartuk volna) szüksége van egy idegen akaratra.

Következmény: az ember nem merte magáénak vallani saját erős és csodálatos momentumait – csupán „passzívként”, „elszenvedettként”, reákényszerült-ként értelmezte őket –: a vallás a személyiség egységét érintő kétely terméke, a személyiség megváltozása –: ennyiben az ember minden nagyságát és erejét emberfelettiként és idegenként fogta föl, így önmagát kicsinyítette – saját két oldalát, a nagyon szánalmasat és gyengét, valamint a nagyon erősét és csodálatosat elválasztotta egymástól két szférára – az előbbit elnevezte „embernek”, a másodikat „Istennek”.

És egyre csak így folytatta, a morális idioszinkrázia periódusában nem a személy „műveként” és „akaratának” eredményeként értelmezte az emelkedett és tiszta morál-állapotokat. A keresztény ember is két részre tagolja önmagát, egy alantas és gyönge fikcióra, amelyet embernek nevez és egy másikra, amelyet Istennek (megváltónak, üdvözítőnek).

A vallás lealacsonyította az „ember” fogalmát; végkövetkeztetése, hogy minden jó, nagy, igaz dolog emberfölötti, és a kegyelem ajándéka csupán...

137

Az ember lealacsonyodásából való kiemelésének másik útja, amely lealacsonyodást az emelkedett és erős állapotok idegen állapotokként való eltűnése hozott magával, a rokonság-elmélet volt –: ezeket az emelkedett és erős állapotokat legalább őseink befolyásaként tudtuk interpretálni, szolidárisán összetartoztunk, és nőttünk a saját szemünkben azáltal, hogy ismert normák szerint cselekszünk.

Előkelő családok kísérlete, hogy a vallást összeegyeztessék saját önérzetükkel. – Ugyanezt teszik a költők és a látnokok, büszkék, megtiszteltetésnek érzik, hogy e feladatra kiválasztották őket – különös hangsúlyt fektetnek arra, hogy individuumokként ne jöjjenek tekintetbe, tisztán csak szócsövek legyenek (Homérosz).

Az ember lépésről lépésre veszi birtokába emelkedett és büszke állapotait, cselekedeteit és műveit. – Valaha úgy vélték, önmagukat tisztelik, ha a megcselekedett legmagasabb rendű dolgokat nem önmaguknak tulajdonítják, hanem – Istennek. – Az akaratszabadság hiánya kölcsönzött valamely cselekedetnek magasabb értéket: az Istent tették meg e cselekedet alanyának.

138

A papok valamely emberfölötti világ színészei, amelyet igyekeznek érzékelhetővé tenni, akár eszményekről, istenekről vagy megváltókról van szó: ebben áll hivatásuk, erre szolgálnak ösztöneik; a legmesszebbmenő hasonlatosságra is képesek azért, hogy minden a lehető leghihetőbb legyen; színész-okosságuk mindenekelőtt a jó lelkiismeret birtoklását célozza, mert csak ennek segítségével lehetséges igazán a meggyőzés.

139

A pap el akarja hitetni, hogy ő a legértékesebb embertípus, hogy ő uralkodjék – még azok fölött is, akiknek a kezében ott a hatalom, el akarja hitetni, hogy ő sérthetetlen, érinthetetlen, támadhatatlan... hogy ő a közösség legerősebb hatalma, abszolút pótolhatatlan és felbecsülhetetlen érték.

Eszköz: egyedül ő a dolgok tudója; egyedül ő az erényes; egyedül ő tud igazán uralkodni önmagán; bizonyos értelemben egyedül ő az Isten és képes visszatérni az istenséghez; egyedül ő a közvetítő erő Isten és a többiek között; az istenség büntet minden, a pap ellen irányuló gondolatot és szembeszegülést.

Eszköz: az igazság létezik. Egyetlen úton érhető el csupán: ha pap lesz az illető. Minden a pap bölcsességét dicséri, ami csak jó a rendben, a természetben, a dolgok eredetében. – A szent könyv az ő műve. Az egész természet csupán az e könyvben foglalt tételek beteljesülése. – A papon kívül a jónak egyéb forrása nincs. A kitűnőség minden egyéb módja rang dolgában különbözik a pap kitűnőségétől, például a harcosé.

Következtetés: ha a pap a legértékesebb embertípus, akkor minden bizonnyal erényének fokozatai alkotják az emberi értékek fokozatait. A stúdium, az érzékek leküzdése, a nem-aktivitás, a szenvtelenség, az érzelemmentesség, az ünnepélyesség. – Ellentét: a lealacsonyodott ember.

A pap egy bizonyos fajta morált oktatott: mivel azt akarta, hogy a legértékesebb embertípusnak lássék. – Megalkot egy ellentét-típust: a csandalát (kb. csőcselék-ember – a szerk). Ezt minden eszközzel igyekszik megvetendővé tenni, ezért oly fontos számára a kasztok rendje. – Az érzékiséggel szembeni roppant szorongását az a belátás is táplálja, hogy itt a kasztrendszert (vagyis egyáltalán magát a rendet) a legkomolyabb veszedelem fenyegeti... A puncti pontjában minden „szabadabb tendencia” sutba dobja a házassági törvényt – 

140

A filozófus mint a papi típus továbbfejlesztése: – a papi örökség vére csörgedez a filozófus ereiben; – még vetélytársként is arra kényszerül, hogy ugyanazért, ugyanazokkal az eszközökkel küzdjön, mint korszaka papja; – a legmagasabb tekintélyre aspirál.

Mi ad tekintélyt, ha fizikai hatalom nincs az illető kezében (nincs hadserege, egyáltalán nincs fegyvere...)? – hogyan lehet tekintélyt szerezni azok előtt, akiknek a fizikai hatalom és a tekintély a birtokukban van? – versengnek a herceg tiszteletével, a dicsőséges hódítóéval és a bölcs államférfiéval.

Csak akkor érik el céljukat, ha azt a hitet keltik az emberekben, hogy nekik nagyobb erő

van a kezükben – Isten. Semmi sem eléggé erős: szükség van a pap közreműködésére és szolgálatára. – Ok nélkülözhetetlen közvetítőnek állítják be magukat: létfeltételként van szükségük 1. az Istenük felsőbbrendűségébe vetett, abszolút hitre, 2. arra, hogy Istennek ne legyen más, közvetlen megközelítési módja. – A második követelmény alkotja a „heterodoxia” fogalmát; az első a „hitetlenét” (vagyis azét, aki más istenben hisz –).

141

A szent hazugság kritikája. – Minden papság elmélete szerint jámbor célok elérése érdekében megengedett a hazugság, ám milyen mértékben mutatkozik mindez a gyakorlatban is – ezt vizsgálja az alábbi értekezés.

De bizony a filozófusok is, mihelyt papos hátsó szándékkal igyekeznek kezükbe venni az ember vezetését, legott jogot formálnak a hazugságra: Platónnál az élen. A Vedânta tipikusan árja filozófiája e kettősséget igazán nagyszerűen kifejlesztette: két, minden lényeges ponton egymásnak ellentmondó rendszert alkotott, amelyek azonban nevelési célokból váltják, kitöltik, kiegészítik, kioltják egymást. Az egyik hazugsága alkotja meg azt az állapotot, amelyben a másik igazsága egyáltalán hallható...

Milyen messzire megy a papok és a filozófusok jámbor hazugsága? – Itt föl kell tennünk a kérdést: milyenek a nevelés előfeltételei, milyen dogmákat kell kitalálniuk ezen előfeltevéseket kielégítendő?

Először: a saját oldalukon kell tudniuk a hatalmat, a tekintélyt, a föltétlen szavahihetőséget.

Másodszor: az egész természeti folyamatot a kezükben kell tartaniuk azt sugallván, hogy mindazt, ami az egyes egyénre vonatkozik, csakis az ő természeti törvényük határozza meg.

Harmadszor: egy messzebbre nyúló hatalmi szférával szintén rendelkezniük kell, melynek ellenőrzése alárendeltjeik tekintete számára tilos: a túlvilági, „halál utáni” büntetés mértéke – valamint nyilvánvalóan az üdvösség eszközének és útjának ismerete.

El kell hát távolítaniuk a természetes folyamat, lezajlás fogalmát, ám mivel okos és gondolkodó emberek ők, egész seregnyi hatást be tudnak ígérni, amelyek bekövetkezése természetesen az imáktól és törvényeik szigorú betartásától függ... – Továbbá jó néhány dolgot elrendelhetnek, amelyek abszolút értelmesek, csakhogy e bölcsességek forrásául nem a tapasztalat, az empíria jelölendő meg, hanem a kinyilatkoztatás vagy a „legkeményebb vezeklést gyakorlatok” következménye.

A szent hazugság tehát elviekben a következőkre vonatkozik: a cselekvés céljára (– a természetes célt, az észt, láthatatlanná teszik és célként egyfajta morálcél, törvénybeteljesítés, istenszolgálat jelenik meg –): a cselekvés következményére (– a természetes következményt természetfölöttinek állítják be, és a biztosabb hatás kedvéért kilátásba helyeznek egyéb, ellenőrizhetetlen természetfölötti következményeket.) Ekképp alkotják meg a jó és a rossz fogalmát, amelyet teljesen leválasztanak a „hasznos” és „káros”, a „életet elősegítő” és az „életre ártalmas” természetes fogalom-párokról – és e fogalom, amennyiben kitalálnak egy más életet, egyenesen ellenséges is lehet a jó és a rossz természetes fogalmával szemben.

Ily módon alkotják meg végül a híres „lelkiismeretet”: egyfajta belső hang ez, amely minden egyes cselekedet során a cselekedet értékét nem következményeihez méri, hanem a szándékhoz és e szándéknak a „törvényhez” való hűségéhez.

A szent hazugság tehát föltalált egy büntető és jutalmazó Istent, aki pontosan ismeri a papok törvénykönyvét és épp a papokat küldi e világra szócsőként és rendkívüli meghatalmazottként; – föltalálta az életen túli világot, amelyben a nagy büntető gépezet végre majd hatni fog – és e célból a lélek halhatatlanságát; – a lelkiismeretet az emberben, amely annak tudata, hogy jó és rossz szilárdan áll a lábán – hogy maga az Isten beszél itt, ha ezt javasolja a papi előírásokkal megegyező konformitás; – a morál, mint minden természetes folyamat tagadása, minden történés redukciója egy morálisan meghatározott történésre, a morál-okozat (vagyis a büntetés és a jutalom eszméje), mint a világot át– meg átható egyedüli erő, minden változás kreátora; az igazság mint adott, kinyilatkoztatott valami, amely megegyezik a papok tanításával: mint minden üdvösség és boldogság feltétele ebben és abban az életben.

In summa: mivel fizetünk a morális javulásért? – Az én kikapcsolásával, minden motívumnak a félelemre és a reményre (büntetés és jutalom) való redukálásával; papi gyámkodástól való függőséggel (ez igényeskedő, pontos külsőségek által meghatározott függőség, amely szeretne isteni akaratot kifejezni); a „lelkiismeret” besulykolásával, amely hamis tudást tesz a vizsgálódás és a kísérletezés helyére: mintha ugyan eleve megállapították volna, mit kell tenni és mit nem szabadna tenni – ami a kutató és törekvő szellem egyfajta kasztrációja –: in summa, az ember legrosszabb megcsonkításával, ami csak elképzelhető, s az eredmény neve állítólag „jó ember”.

A gyakorlatban az egész értelmet, az okosság, finomság, elővigyázat örökségét, amelyek a papi kánon előfeltételei, önkényesen egyfajta merő gépezetté redukálták; – a törvénnyel való konformitás célnak, legfőbb célnak minősül – és az élet máris problémamentes; – az egész világ-koncepciót bemocskolták a büntetés eszméjével. .. – magát az életet a papi élet kiemelésével, amelyet a tökéletesség non plus ultrájaként állítottak be, az élet megrágalmazásává és bemocskolásává költötték át... – az „Isten” fogalma az élettől való eltérést, annak kritikáját, sőt az élet megvetését jelenti... – az igazság papi hazugsággá lett; kutatása egyenlő lett az írás tanulmányozásával, amely eszköz arra, hogy teológussá váljon valaki...

142

Manu törvénykönyvének kritikájához. – Az egész könyv a szent hazugságon alapszik: – vajon valóban az emberiség üdve inspirálta ezt az egész rendszert? Az az embertípus, amely szilárdan hisz minden cselekedet érdekszerűségében, vajon érdekelt volt-e vagy sem ennek a rendszernek a létrehozásában? – Az emberiség megjavítása – vajon miből táplálkozik ez a szándék? Honnan ered a megjavítás fogalma?

– bizonyos embertípussal találkozunk, a papival, aki az ember normájának, tetőpontjának, legfőbb kifejeződésének érzi magát: ő a „megjavítás” fogalmát önmagából vezeti le – hisz a saját magasabbrendűségében és a valóságban akarja is ezt: a szent hazugság oka a hatalom akarása...

Az uralom megalapozása: e célra használja a fogalmak uralmát, amelyek a papságba helyezik a hatalom non plus ultráját – a hatalmat a hazugság révén – ez annak belátása, hogy az ember nem fizikailag, katonailag birtokolja a hatalmat... a hazugságot mint hatalmi pótlékot – ez az „igazság” új fogalma.

Tévedünk, önmagunkat csapjuk be, ha e helyt öntudatlan és naiv fejlődést tételezünk föl...

Az elnyomásnak ily átgondolt rendszerét nem a fanatikusok találták föl... A leghidegvérűbb józanság dolgozott itt, ugyanaz, amely Platónban munkált, amikor kiagyalta „államát”. – „Az eszközöket is akarnunk kell, ha a célt akarjuk” – minden törvényhozó tisztában volt magában az efféle politikai belátással.

A klasszikus minta specifikusan árja formában áll rendelkezésünkre: tehát a legfejlettebb és a legjózanabb embertípust tehetjük felelőssé a legalapvetőbb hazugságért, amelyet valaha is kiagyaltak... Ε hazugságot majdnem mindenütt lemásolták: az árja befolyás megrontotta az egész világot...

143

Sokat beszélnek manapság az Újtestamentum szemita szelleméről: ám amit így neveznek, az papi csupán – és a legtisztább fajú árja törvénykönyvben, a Manu-ban, ez a fajta „szemitizmus”, vagyis pap-szellemiség rosszabb, mint bárhol.

A zsidó papi állam fejlődése nem eredeti dolog: e sémát Babilonban ismerték meg: a séma árja eredetű. Amikor ugyanez később domináns lett Európában a germán vér túlsúlya révén, akkor ez az uralkodó faj szellemében történt: nagy atavizmus. A germán középkor az árja kasztrendszer újjáélesztését célozta.

A mohamedanizmus megint csak tanult a keresztényektől: elleste a büntetés eszközeként alkalmazott „túlvilágot”.

A megváltoztathatatlan közös lényeg sémája, papokkal az élén: Ázsia legrégebbi, nagy kultúrtermeké a szervezés terén – természetesen minden tekintetben átgondolásra és utánzásra késztetett másokat. – Még Platónt is: de mindenekelőtt az egyiptomiakat.

144

A morálok és vallások a legfőbb eszközök arra, hogy az emberből azt alakítsunk, akit csak akarunk: föltéve, hogy az alakítóban van fölös alkotóerő, és hogy akaratát hosszú időn át tudja érvényesíteni.

145

Ahogyan egy igent mondó árja vallás, az uralkodó osztály terméke fest: ez Manu törvénykönyve. (A hatalomérzés istenítése a brahmánoknál: érdekes, hogy ez a harcosok kasztjában keletkezett és csak ezután került át a papokhoz).

Hogyan fest egy igent mondó szemita vallás, az uralkodó osztály terméke: ez Mohamed törvénykönyve. A régebbi részekben az Ótestamentum. A mohamedanizmus, mint férfiak vallása, mélyen megveti a kereszténység – melyet női-vallásnak érez – szentimentalizmusát és hazugságát...

Hogyan fest egy nemet mondó szemita vallás, az elnyomott osztályok terméke: indiai-árja fogalmak szerint: az Újtestamentum – csandala-vallás.

Hogyan fest egy nemet mondó, árja vallás, az uralkodó osztályok terméke: ez a buddhizmus.

Tökéletesen rendben van, hogy elnyomott árja fajoktól nem maradt ránk vallás: mivel ez ellentmondás: egy uralkodó faj vagy felül van, vagy megsemmisül.

146

A vallásnak önmagában a morálhoz semmi köze: ám a zsidó vallás mindkét leszármazottja lényegileg morális vallás, amely előírja, hogyan kell élni, és büntetéssel valamint jutalmazással szerez érvényt követeléseinek.

147

Pogány – keresztény. – Pogány az igentmondás a természetes dolgokra, a természetes ártatlanság-érzés, a „természetesség”.

Keresztény a nemet-mondás a természetes dolgokra, a méltatlanság érzése a természetességben, a természetellenesség.

„Ártatlan” például Petronius; e boldog emberhez képest a keresztény egyszer s mindenkorra elveszítette ártatlanságát.

Mivel azonban végső soron a keresztény státusnak ugyancsak természeti állapotnak kell lennie, ám nem meri ekként fölfogni önmagát, ezért a „keresztény” szó az elv erejére emelt pszichológiai interpretáció meghamisítását jelenti...

148

A keresztény pap a kezdet kezdetétől az érzékiség esküdt ellensége: nem lehet nagyobb ellentétet elképzelni, mint az az ártatlan, áhítatos és ünnepélyes tartás, amellyel például az athéni legtiszteletreméltóbb asszonykultusz élte át a nemi szimbólumok jelenvalóságát. A nemzés aktusa maga a titkok titka minden nem-aszketikus vallásban: a beteljesedés és a titokzatos szándék, a jövő (újjászületés, halhatatlanság) egyfajta szimbóluma.

149

Az önmagunkba vetett hit a legerősebb kötelék és a legértékesebb korbácsütés –valamint a legerősebb szárny is. A kereszténységnek az emberi ártatlanságot a hit tárgyává kellett volna tennie – ekképp az emberek Istenek lehettek volna: akkoriban még tudtak hinni.

150

A történelem nagy hazugsága: mintha a pogányság romlása lett volna az, ami utat tört a kereszténységnek! De az antik ember legyöngülése és agyonmoralizálása volt az ok! A természetes ösztönöket már akkor bűnökké értékelték át.

151

A vallások a morálba vetett hittől mennek tönkre: a keresztény-morális Isten nem tartható: következésképpen „ateizmus” – mintha másféle isten nem is létezhetne.

Hasonlóképpen megy tönkre a kultúra a morálba vetett hittől: mert ha felfedezték a szüksége feltételeket, amelyekből egyedül a morál származik, akkor már nem is kérnek belőle: buddhizmus.

152

A nihilista vallások fiziológiája. – A nihilista vallások mind szisztematizált kórkép-történetek, valamely vallásos-moralista nómenklatúra keretei között.

A pogány kultuszban az interpretációk a nagy éves körforgás körül forognak. A keresztény kultuszban a paralitikus jelenségek ciklusa körül...

153

Ez a nihilista vallás kikeresi magának az ókor dekadencia-elemeit meg a hasonlókat, nevezetesen:

a) a gyöngék és a félresiklott életűek pártját... (az antik világ kizárását: amit a leghatározottabban taszít el magától...)

b) az agyonmoralizáltak és a pogányellenesek pártját...

c) a politikailag fáradtak és közönyösek (blazírt rómaiak) pártját, valamint a nemzetietlenekét, akik számára üressé lett az élet d) a megcsömörlöttek pártját – akik szívesen vesznek részt földalatti összeesküvésben – 

154

Buddha a „megfeszített” ellen. – A nihilista vallásokon belül határozottan megkülönböztethetjük egymástól a keresztény és a buddhista vallást: a buddhista amolyan szép alkonyt fejez ki, annak tökéletesen édes és lágy mivoltával együtt – háládatosság ez minden iránt, ami elmúlt, és hiányzik belőle a keserűség, a csalódás és a neheztelés –: végezetül pedig itt van mögötte a nagy szellemi szeretet, a fiziológiai ellentmondás rafináltsága, ettől ugyancsak nyugta van immár: ám ebből származik még szellemi glóriája és napnyugta-izzása. (– A legfelsőbb kasztokból ered-.) A keresztény mozgalom viszont a degeneráltság mozgalma, mindenféle szegét– és hulladék-elemekből: nem egy faj hanyatlását fejezi ki, hanem kezdettől fogva az összesereglő és egymást kereső kór-képződmények csoportosulása... Ezért nem nemzeti, nem fajtól függő; valamennyi sehonnai kitagadotthoz fordul – elemi bosszúvágy él benne minden jól sikerült és uralkodó típusú ember iránt, egy szimbólumra van szüksége, amely a jómódúakra és az uralkodókra mondott átkot jeleníti meg... szemben áll minden szellemi mozgalommal, minden filozófiával: az idióták pártját fogja, és elátkozza a szellemet. Bosszúvágy minden tehetséges, tanult, szellemileg független ember iránt: a jól sikerült és uralkodó típusú embert szimatolja bennük.

155

A buddhizmusban a következő gondolat van túlsúlyban: „Minden vágy, minden, ami érzelmet kelt, vért csinál, cselekvésre csábít” – csak ennyiben figyelmeztet e vallás a gonoszra. Mert cselekedni – annak semmi értelme, a cselekvés a létezéshez köt: az egész létezésnek azonban semmi értelme nincs. A gonoszban valami logikátlanságra való ösztönzést látnak: olyan eszközök igenlését, amelyek célját tagadják. A nemlét felé keresnek utat, ezért irtóznak minden affektív erőtől. Például nem szabad bosszút állni! Tilos ellenségeskedni! – A megfáradtak hedonizmusa itt a legfőbb értékmérő. A buddhistáktól mi sem áll távolabb, mint egy Pál zsidó fanatizmusa: Semmi sem ellenkezik jobban ösztönével, mint a vallásos ember e feszültsége, lángolása, nyugtalansága, különösen pedig az érzékiségnek az a formája, amelyet a kereszténység a „szeretet” néven szentesített. Továbbá a buddhizmusban a műveltek, sőt a túl művelt rétegek találják meg számításukat: évszázadokra menő filozófiai küzdelemben megfáradt faj, nem pedig a minden kultúra alatti rétegek, amelyekből a kereszténység keletkezett. .. A buddhizmus eszményében lényegesnek látszik a jótól és rossztól is való megszabadulás: a morál rafinált túlvilágiságát gondolták ki benne, amely a tökéletesség lényegével esik egybe, föltéve, ha még a jó cselekedetekre is csak átmenetileg van szükség, csak eszközként – míg csak meg nem szabadulunk minden cselekvési kötelezettségtől.

156

Valamely nihilista vallás [mint a kereszténység] teljességgel elöregedett és megszelídült néptől származik, és annak megfelelő, amely már kiélte minden erős ösztönét – fokozatosan, lépésről lépésre vihető át más miliőbe, végül pedig a fiatal népekre, amelyek pedig még egyáltalán nem is éltek – igazán különös! A nap vége, az alkonyi boldogság – barbároknak és germánoknak prédikálva! Mennyire mindent barbarizálni, germanizálni kellett először! Olyanoknak, akik a Walhalláról álmodtak... – akik csak a háborúban voltak igazán boldogok! – Nemzetek fölötti vallást prédikálni bele a káoszba, amelyben még nemzetek sem voltak – 

157

A papok és vallások cáfolatának módja mindig csak a következő: ki kell mutatni nekik, hogy tévedéseik már nem hasznosak – hogy többet ártanak, röviden, „erőbizonyítékuk” már nem áll meg a lábán...

[2. A kereszténység történetéhez]

158

A kereszténységet [mint történelmi realitást], ne tévesszük össze azzal az egy gyökkel, amelyre nevével emlékeztet: a többi gyök, amelyből kinőtt, sokkalta lényegesebb volt; páratlan visszaélés a szavakkal, hogy a hanyatlás és félresikeredettség olyan megnyilvánulásait, mint a „keresztény egyház”, „keresztény hit” és „keresztény élet”, a szent névvel illetik. Mit tagadott Krisztus? – Mindent, amit ma kereszténynek hívnak.

159

Az egész keresztény tan arról, amit hinni kell, az egész keresztény „igazság” szemenszedett hazugság és csalás: pontosan az ellentéte annak, ami a keresztény mozgalom kezdeteit jelentette... ami egyházi értelemben keresztény, az a velejéig anti-keresztény: mindig csak a dolgok és személyek szimbólumok helyett, csupa történelem az örök tények helyett, képletek, szertartások, dogmák az élet gyakorlata helyett. Keresztényies a tökéletes közöny a dogmákkal, kultusszal, papokkal, egyházzal és teológiával szemben.

A kereszténység gyakorlata nem fantazmagória, ahogy a buddhizmus gyakorlata sem: eszköz a boldogsághoz...

160

Jézus közvetlenül a felé az állapot felé tart, hogy a „szívben” van a mennyeknek országa, és az eszközt nem a zsidó vallás szokásjogi szabályrendszerében találja meg; ő a zsidóság realitását (fennmaradásának szükségességét) semminek tekinti; teljesen bensőséges – éppígy nem csinál nagy ügyet az Istennel való érintkezés összes hevenyészett formáiból sem: tiltakozik az egész büntetés– és kiengesztelődés tannal szemben; megmutatja viszont, hogyan kell élnünk, ha „megistenülve” akarjuk érezni magunkat – valamint azt is, hogy nem bűnhődés és bűneink feletti gyötrődés útján jutunk oda; legfontosabb ítélete így hangzik: „a bűnön nem múlik semmi”.

Bűn, bűnhődés, megbocsátás – ezek nem tartoznak ide... ezek afféle idekeveredett zsidó vagy pogány dolgok.

161

A mennyek országa a szív állapota (– a gyermekekről mondják: „mert övék a mennyeknek országa”); semmi olyasmi, ami „a föld fölött” volna. Isten országa nem kronológiailag-történelmileg „jön el”, nem a naptár szerint, nem úgy, hogy egyik nap csak itt terem, előtte pedig nem volt sehol: „egyénenkénti belső változásáról” van szó, amely minden időkben jön, és még sincs még itt...

162

A lator a kereszten: – ha a kínhalált haló bűnöző maga is így ítél: „csak az igaz ember szenved és hal meg így, ahogy ez a Jézus, lázongás, ellenségeskedés nélkül, jóságosan, megadóan”, akkor máris igent mondott az Evangéliumra és ezért a Paradicsomba került...

163

[Jézus megparancsolja]: Sem a szívünkben, sem tett által ne tegyünk ellene annak, aki gonosz hozzánk.

Nem szabad olyan okot elismernünk, amiért elválhatnánk feleségünktől.

Nem szabad különbséget tennünk idegenek és hazaiak, külföldiek és honfitársak [között].

Ne tápláljunk haragot szívünkben senki iránt, senkit sem szabad lebecsülnünk... Titokban adjunk alamizsnát... nem szabad kívánni a gazdagságot. – Nem szabad esküdözni. – Nem szabad bíráskodni. – Ki kell békülni, meg kell bocsátani. Ne imádkozzatok nyilvánosan – Az „üdvösség” nem beígért dolog: csak akkor jön el, ha így meg így élünk és cselekszünk...

164

Későbbi járulékok. – Az egész próféta– és csodatevő viselkedés, a harag, az ítéletért való könyörgés gyalázatos rontás (például Márk 6,11 És akiket nem fogadnak be... bizony mondom néktek: Szodomában és Gomorában stbx). A „fügefa” (Máté 21,18) Amikor korán reggel a város fele ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak leveleket. Ekkor így szólt hozzá: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé! „, és hamarosan elszáradt a fügefa.

165

A jutalom– és büntetés-tant egészen abszurd módon keverték a dolgokba: ezzel tönkre is tettek mindent.

Hasonlóképpen Pál apostol ecclesa militansámk gyakorlatát, valamint viselkedését, egészen meghamisított módon, kívánatosként és eleve elrendeltként ábrázolták... az első keresztények valóságos életének és tanainak utólagos dicsőítése: mintha minden úgy lett volna előírva... és ők csak követték volna...

Es a próféciák beteljesülése: mennyi hamisítás meg csúsztatás !

166

Jézus a valóságos életet, a valóságban élést állította szembe a megszokott élettel: semmi sem áll távolabb tőle, mint az „örökkévaló Péter” tömény ostobasága, valamely örökké tartó, személyes folytatódás. Pontosan a „személy” fontoskodása ellen harcol; akkor pedig hogyan akarhatná azt örökkévalóvá tenni?

Jézus harcol a közösségen belüli hierarchia ellen: semmiféle arányt nem állapít meg a bér és a teljesítmény között, hát hogyan is gondolhatta volna el a túlvilági büntetést és jutalmat!

167

[A kereszténység] naiv adalék a buddhista békemozgalomhoz a ressentiment tulajdonképpeni csordájától... ám Pál pogány misztériumtanná finomította, amely aztán végső

soron üggyel-bajjal megegyezésre jut az államszervezettel... és háborúzik, ítélkezik, kínoz, esküdözik, gyűlölködik.

Pál a vallásilag fölizgatott tömeg misztérium-szükségletéből indul ki: áldozatot keres, egyfajta véres fantazmagóriát, amely állja a harcot a titkos kultusz képeivel: Isten a kereszten, vérivás, unió mistica az „áldozattal”.

Pál a továbbélést próbálja (az egyes lélek boldog, bűntelen továbbélését) feltámadásként oksági összefüggésbe hozni az áldozattal (Dionüszosz, Mithrasz, Ozírisz típusait véve alapul).

Arra van szüksége, hogy a vétek és a bűn fogalmát állítsa előtérbe, nem egy új gyakorlatot (amint maga Jézus mutatta és tanította), hanem új kultuszt, új hitet, a csodálatos átváltozás hitét („megváltás” a hit által).

Megértette a pogány világ nagy igényét, és Krisztus életének és halálának tényeiből tökéletesen önkényes válogatást készített, új hangsúlyt adva mindennek, sőt mindenhol áthelyezte a hangsúlyt... elvi alapon megsemmisítette az eredeti kereszténységet...

Pál révén a papok és teológusok elleni merénylet újabb papságba és teológiába torkollt – egy uralkodó osztályba és az egyházba.

A „személy” tilalmas fontoskodása elleni merénylet az „örökkévaló” személybe vetett hitbe torkollt („az örök üdvösség” felett érzett gondba...), a személyi egoizmus legellentmondásosabb túlzásába.

Hamisítatlan akasztófahumorral állunk szemben: Pál nagyvonalúan éppen azt építette újjá, amit Krisztus az életével lerombolt. És amikor végre fölépült az egyház, föl is vette szankciói közé az államlétet...

168

– Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált és harcolni tanította tanítványait – 

169

Semmiféle Isten nem halt meg bűneinkért; a hit által nincs megváltás; nincs feltámadás a halál után – ezek mind az igazi kereszténység meghamisításai, amelyekért azt a javíthatatlan tökfejet (Pált) kell felelőssé tennünk.

A példaszerű élet szeretetet és alázatot jelent; a szív jóságát, amely a legalacsonyabb sorúakat sem zárja ki; formális lemondást az igazam-van-akarásáról, a védekezésről, a győzelemről a személyes diadal szellemében; a lelkiségbe vetett hitet, itt e földön, ínség, ellenség és halál ellenére; a megbékélést, a harag és a megvetés távol tartását; a jutalomról való lemondást; az össze-kötésről való lemondást; a szellemi, lelki önállóságot, olyan életet, amely büszkén vállalja a szegények áldozatos szolgálatát.

Miután az egyház az egész keresztény gyakorlatról lemondott, és egész egyszerűen az államban való életet, azt az életet, amelyet Jézus elítélt, és amely ellen harcolt, törvényesítette, a kereszténység értelmét máshová kellett helyeznie: a hihetetlen dolgokba vetett hitbe, az ima, az áhítat, az ünnep szertartásába stb. A „bűn”, „megbocsátás”, „büntetés”, „jutalom” fogalma kerül most előtérbe, pedig a korai kereszténység mindezt jelentéktelennek tekintette, és majdnem kizárta.

A görög filozófia és a zsidóság iszonyatos zagyvaléka; az aszketizmus; az állandó bíráskodás és ítélkezés; a rangsor; – 

170

A kereszténység a szimbólumokat nyers, durva dolgokkal helyettesítette: 

1. az „igaz élet” és a „hamis élet” ellentétének félremagyarázása ;,evilági életként” és „túlvilági életként”;

2. az „örök élet” fogalma, ellentétben a mulandóság személyes életével, mint „személy-halhatatlanság”; 3. az étel és ital közös élvezete általi testvériség, héber-arab szokás szerint, ebből lett az „átlényegülés csodája”;

4. a „feltámadás” – mint belépés az „igaz életbe”, mint „újjászületés” – ebből: történeti esetlegesség, amely valamikor a halál után kezdődik; 5. az ember fiának mint „Isten fiának” tana, az életviszonyok Isten és ember között – ebből: az „istenség második személye” – éppen ezt, az Isten és minden ember, még a legnyomorultabb között is meglévő fiúi viszonyt tették tönkre; 6. a megváltás azon hit által, hogy az Isten fiává váláshoz nem vezet egyéb út, mint a krisztusi élet gyakorlata – és ezt megfordították: azt kell hinni, hogy a bűnök valamely csodálatos módon jóváíródnak, amit nem az ember, hanem Krisztus cselekedete foganatosított: ezzel aztán „Krisztust a kereszten” is át kellett értékelni. Ez a halál önmagában nem is volt lényeges... épp csak egy jel volt a többi között, amely azt mutatta meg, miképp kell viselkedni e világ felsőbbségével és törvényeivel szemben –nem pedig védekezni ellenük... Ez volt a példakép.

171

Pál lélektanához. – A tény Jézus halála. Ezt értelmezni kell... Ilyen embereknek egyáltalán eszükbe sem jutott, hogy a magyarázatban egy igazság és egy tévedés rejlik; egy szép napon kitűnő lehetőség villant eszükbe: „akár ezt meg ezt is jelentheti ez a halál” – és máris megvan: pontosan ezt jelenti és nem mást! A hipotézis bizonyítéka pedig a kiváltó lendület, amellyel szülője ruházta föl...

„Az erő bizonyítéka”: vagyis a gondolatot a hatása bizonyítja – („gyümölcsei” – amint a Biblia mondja naivan); ami lelkesít, annak igaznak is kell lennie – amiért a vérét adja az ember, annak igaznak kell lennie...

Itt az a hatalomérzés, amelyet a gondolat szülőatyjában felkelt, értékként kapcsoltatik a gondolathoz – és mivel egy gondolatot egyáltalán nem tisztelhetünk másként, csak ha igazként jellemezzük, így hát az első jelző, amellyel megtiszteljük, az igaz lesz... Egyébként hogyan is fejthetné ki hatását? Egy hatalom képzeli el, ha tehát nem volna reális, akkor hatásos sem lehetne... A gondolatot úgy fogják föl, mintha inspirálta volna: hatásában van valami a démoni befolyás erőfölényéből...

Valamely gondolat igazsága akként „bizonyított”, hogy az efféle dekadens nem tud ellenállni neki, és teljesen áldozatául esik!

Mindezek a szent epilepsziások és történelemlátók azon önkritikái tisztességnek az ezredrészével sem rendelkeznek, amellyel ma egy filológus szöveget olvas, vagy valamely történelmi esemény igazságát vizsgálja... hozzánk viszonyítva morális kretének ők...

172

Hogy egyáltalán nem lényeges, hogy valami igaz-e, hanem csak hogy miképp hat – az intellektuális tisztesség abszolút hiánya. Minden jó, a hazugság, a rágalmazás, a legarcátlanabb csúsztatás is, ha azon hőfok növelésére szolgál – amelyen már „hisznek”-.

A hitre való csábítás eszközeinek formális iskolája: azon szféra elvi megvetése, ahonnan az ellentmondás származhat (– az ész, a filozófia, a bölcsesség, a bizalmatlanság, az óvatosság szférája); annak a tannak az arcátlan dicsérete és istenítése, hogy mindent Isten adott – hogy az apostol semmi – hogy itt nincs mit bírálni, hanem mindent csak hinni kell, elfogadni; hogy e megváltási tant befogadni a lehető legrendkívülibb kegyelem és ajándék, és a legmélyebb hálával és alázattal kell ezt befogadni...

Állandóan arra a ressentiment- ra „spekulálnak”, amelyet ezek az alacsony sorúak éreznek minden ellen, ami becsben áll: számukra az a csábító ebben, hogy ezt a tant a világ bölcsessége, a világ hatalma elleni ellen-tannak állítják be. Minden rendű és rangú kitaszítottat és félresikeredett életűt rábeszélnek majd; beígérik az üdvösséget, az előnyt, a legjelentéktelenebb és legalázatosabb embereknek kedvezést; ezeket a szegény, kicsi, buta elméket mindenféle értelmetlenséggel zagyválják tele, mintha csak ők lennének e föld legfőbb értelme és sója – Még egyszer mondom, ezt az egészet nem lehet elég mélyen megvetni; megtakarítjuk e tanítás kritikáját; elég egy futó pillantást vetnünk az általa használt eszközökre, máris látjuk, mifélével van dolgunk. Azonosította magát az erénnyel, szégyentelenül csak a magáénak vindikálta az erény egész bűvös hatalmát... azonosította magát a paradoxon hatalmával, a régi civilizációk bors és ellentmondásosság iránti igényével; zavarba hozta, föllázította az embereket, üldözésre, bántalmazásra uszított –.

Pontosan az a jól átgondolt aljasság ez, amellyel a zsidó papság megszilárdította hatalmát, és amellyel megalkották a zsidó egyházat...

Megkülönböztetendők: 

1. a „szeretet” szenvedélyének melege (amely a heves érzékiség talajából sarjad elő) 

2. az abszolút alantas kereszténység – az állandó túlzások, a fecsegés – a hűvös szellemiség és irónia hiánya – minden ösztöne harc-ellenessége – a papi előítélet a férfias büszkeséggel, az érzékiséggel, a tudományokkal és a művészetekkel szemben.

173

Pál: keresi a hatalmat az uralkodó zsidósággal szemben – mozgalma túl gyönge... a „zsidó” fogalmának átértékelése: a „fajt” félretolja –: ám ez az alapok tagadását jelentette. A „vértanú”, a „fanatikus”, minden erős hit értéke...

A kereszténység a régi világ hanyatlás-formája a legmélyebb magatehetetlenségbe, olyannyira, hogy a legbetegebb és legegészségtelenebb rétegek és igényeik kerekednek felül.

Következésképpen más ösztönöknek kellett előtérbe kerülniük, az egység, a magát megvédő hatalom megalkotása céljából – röviden szólva oly szükségállapotra volt szükség, mint az, amelyből a zsidók önfenntartó ösztönüket merítették...

Felbecsülhetetlen jelentőségűek itt a keresztényüldözések – az egész közösség veszedelmének érzése, a tömeges megtérések mint a személyes üldöztetés egyedüli megakadályozásának eszközei (– következésképpen olyan könnyedén bánik a „megtérés”

fogalmával, ahogy csak lehet).

174

A keresztény-zsidó élet: ebben a ressentiment nem kapott meghatározó szerepet. Csak a nagy üldözések hevíthették olyan magas hőfokra a szenvedélyt – mind a szeretet, mind pedig a gyűlölet izzása.

Az ember agresszív lesz, ha azt kell látnia, hogy hitéért a számára legdrágábbakat feláldozzák; a kereszténység a győzelmét üldözőinek köszönheti.

Az aszketizmus nem csak a kereszténység jellemzője: Schopenhauer félreértette ezt: az aszketizmus csak belenő a kereszténységbe, mindenütt, ahol kereszténység nélkül is van aszketizmus.

A hipochonder kereszténység, a lelkiismeret állatkínzása és élveboncolása ugyanúgy csak egy bizonyos talajhoz tartozik, amelybe a keresztény értékek gyökeret eresztettek: ez nem a kereszténység maga. A kereszténység különféle morbid talajok számos betegségét szívta magába: szemére vethetnénk, hogy semmiféle fertőzés ellen nem tudott védekezni. Ám éppen ebben rejlik lényege: a kereszténység a dekadencia típusa.

175

A kereszténység a zsidó diaszpóra meleg és szívélyes kis családjának realitásán épülhetett fel, amely realitás az egész Római Birodalom területén hallatlan és talán érthetetlen segítőkészségben és összetartásban nyilvánult meg, a „kiválasztottak” alázattal álcázott büszkeségében, irigység nélküli és legbensőségesebb nemet mondásukban mindenre, ami odafönt tündökölt a hatalom teljében. Pál zsenije: mindezt hatalomként ismerte föl, e lelkiállapotot még a pogányok számára is felfoghatónak, csábítónak, sőt ragályosnak találta; a lappangó energia, az okos boldogság kincsét felhasználni a „szabadabb hitvallású zsidó egyházhoz”, az idegen uralom alatti közösség-össze– és –megtartás egész zsidó tapasztalatát és mesterségbeli tudását, valamint a zsidó propagandát hasznosítani – ebben látta meg feladatát. Abszolút apolitikus és félreállított kisembertípust talált: akiknek művészete abban rejlett, hogy meg tudtak állni a lábukon, és érvényesíteni tudták magukat, egész sereg erényt tenyésztve ki, amelyek az erény egyetlen értelmét fejezték ki („bizonyos embertípus fenntartásának és erősítésének eszköze”).

A szeretet princípiuma a kis zsidó közösségekből származik; az alázat és szegényesség hamuja alatt szenvedélyes lélek parázslik: nem volt ez görög, sem hindu, de még germán sem.

Pál szeretet-himnuszában semmiféle keresztény vonás nincs, nem egyéb ez a szemita láng örök zsidó fellobbanásánál. Ha a kereszténység lélektani szempontból valami lényegeset tett, akkor ez a lelkek hőmérsékletének emelése azoknál a hűvös és előkelő fajoknál, amelyek akkor odafönt voltak; Pál fölfedezte, hogy a hőmérséklet fokozása révén a legnyomorúságosabb élet is gazdag és felbecsülhetetlen lehet...

Érthető, hogy mindezt nem lehet átvinni az uralkodó osztályokra: a zsidók és keresztények rossz viszonyban voltak – és rossz viszony esetén a lélek ereje és szenvedélye visszatetsző, majdhogynem undorító. (Látom a rossz viszonyt, míg az Újtestamentumot olvasom).

Alacsony sorúnak és nyomorultnak kell lennie annak az embernek, aki rokonságot vállalt az alacsonyabb néposztályok itt megszólaló típusával, hogy a vonzerőt érezze... Ahogy az Újtestamentumhoz viszonyulunk, annak a próbája, van-e valami klasszikus ízlés a testben (lásd Tacitus): aki ettől nem háborodik föl, aki nem elég becsületes és alapos ahhoz, hogy megérezzen valamit afoeda superstitióhoz (gyalázatos babonaság – a ford), valamit, amitől visszahúzódik a kéz, csak be ne mocskolódjék: az nem tudja, mi a klasszikus. A „keresztet” úgy kell érezni, mint Goethe –

176

A kisemberek reakciója: – a hatalom legerősebb érzése adja a szeretetet. – Megértendő, hogy itt mennyiben nem általában az ember, hanem egy embertípus beszél csupán. Vegyük mindezt közelebbről szemügyre:

„Isteniek vagyunk a szeretetben, Isten gyermekei leszünk, Isten szeret minket, és nem akar tőlünk semmit, csak szeretetet”; – vagyis: az összes morál, az összes engedelmeskedés és cselekvés sem váltja ki azt az érzést, amelyet a szeretet kivált; – szeretetből nem tesznek semmi rosszat, sokkal többet tesznek, mint amennyit engedelmességből és erényből tennének – Itt van tehát a csorda boldogsága, a közösségi érzés nagyban és kicsiben, az eleven egyet-érzés, az életérzés összességeként – a segítés, a gondoskodás, a támogatás állandóan fokozza a hatalom érzését, a látható siker, az öröm kifejezése aláhúzza a hatalom érzését; – nem hiányzik a büszkeség sem, a közösség büszkesége, Isten lakhelyeként, a „választott népként”.

Az ember valóban újfent személyiség-változást élt át: ezúttal szeretet-érzését nevezte el Istennek. – Képzeljük csak el ennek az érzésnek az ébredését, egyfajta rajongást, idegen beszédet, „evangéliumot” – az embernek ez a felfedezése engedte meg, hogy önmagát azonosítsa a szeretettel – azt gondolta, hogy Isten a szeme láttára változik át, és benne lesz elevenné – „Isten eljön az emberekhez”, „felebarát” Istenné lényegül át (amennyiben az emberben valóban megszületik a szeretet érzése). Jézus a felebarát, amint átértelmezték ezt az Istenné váló, hatalmi érzést kiváltó okot.

177

A hívők tudatában vannak annak, hogy végtelenül sokat köszönhetnek a kereszténységnek, ezért úgy következtetnek, hogy e tan alapítója elsőrendű személyiség. Ε következtetés hamis, ám a hívők tipikus következtetése. Objektívan tekintve lehetséges volna, először is hogy tévedtek annak értékét illetően, amit a kereszténységnek köszönhetnek: a meggyőződések semmit nem bizonyítanak azzal kapcsolatban, amiről meg vagyunk győződve, a vallások esetében pedig inkább gyanút ébresztenek vele szemben... Másodszor pedig lehetséges volna, hogy amit a kereszténységnek köszönhetnek, annak semmi köze e tan alapítójához, hanem a befejezett struktúrának, az egésznek, a belőle sarjadt egyháznak. Az „alapító” fogalma annyira sokértelmű, hogy jelentheti még egy mozgalom puszta alkalmi okát is: az alapító alakja az egyház növekedésével egyenes arányban kapott fokozott hangsúlyt; de éppen a tisztelet ezen optikája engedi meg a következtetést, hogy ez az alapító valamikor, a kezdet kezdetén, roppant bizonytalan és határozatlan volt... Gondoljuk meg, Pál milyen szabadossággal kezeli Jézus személyes problémáját, szinte megkerülve azt – Valaki, aki meghalt, akit a halála után megint láttak, valaki, akit a zsidók átadtak a halálnak... Puszta „motívum” az egész: aztán ő megírja hozzá a zenét...

178

Egy vallásalapító lehet jelentéktelen – csak egy gyufaszál, semmi más!

179

A kereszténység lélektani problémájához. – A hajtóerő marad: a ressentiment, a népi zendülés, a félresikeredett életűek lázadása. (A buddhizmussal másként áll a helyzet: nem ressentiment-mozgalomból született. Hanem harcol a ressentiment ellen, mivel az cselekvésre ösztönöz.)

Ε békepárt fölfogja, hogy a lemondás az ellenségeskedésről tettekben és gondolatban megkülönböztető és fennmaradási feltétel: itt van az a lélektani nehézség, amely megakadályozta, hogy megértsék a kereszténységet. Az a hajtóerő, amely létrehozta, kíméletlen harcra ösztönöz önmaga ellen – Csak béke– és ártatlanság-pártként van e felkelésnek lehetősége a sikerre: a végtelen lágyság, édesség, szelídség révén kell győznie, ösztöne fölfogja ezt – Mesteri húzás: tagadni és elítélni azt az ösztönt, amelynek kifejeződései vagyunk, majd szóban és tettben egyaránt ennek az ösztönnek az ellentétét tárni közszemlére – 

180

Az állítólagos ifjúság. – Alaposan becsapjuk magunkat, ha e ponton valami naiv és ifjú népi-létről álmodunk, mely egy régi kultúra ellen lázad; az a babona járja, mintha az alacsonyabb néposztályok e rétegeiben, amelyekben a kereszténység gyökeret vert és kifejlődött, az élet mélyebb forrása ismét fölbuzgott volna: semmit sem értünk a keresztség lélektanából, ha olybá vesszük, mint ifjú és megerősödött nép és faj lendületes előretörését.

Sokkalta inkább: tipikus dekadencia-forma; morál-kifinomultság és hisztéria, egy megfáradt, beteges, céltalan csőcselék-népes-ségben. Ε csodálatos társaság, amely összeverődött itt a nép félrevezetésének mestere körül, voltaképpen cakk-pakk egy orosz regénybe való: az összes idegbaj itt ad találkozót egymásnak... a feladatok hiánya, az ösztön, hogy itt voltaképpen mindennek vége, hogy már semmi sem éri meg a fáradságot, az elégedett megnyugvás valamely dolce far niente-ben: a zsidó ösztön hatalma és jövő-bizonyossága, kitartó élni akarása és hatalomvágya benne van uralkodó osztályában: azokat a rétegeket, amelyeket az ifjú kereszténység fölemel, nem jellemezhetjük jobban, mint az ösztön-kifáradás fogalmával. Az embereknek elegük van: ez az egyik – és az emberek elégedettek magukkal, magukban, magukért – ez pediglen a másik.

181

A kereszténység mint emancipált zsidóság (ugyanúgy, ahogy egy helyileg és fajilag meghatározott előkelőség leválik ezekről a feltételekről és rokon elemek keresésére indul...) 1. mint egyház (közösség) az állam talaján, mint apolitikus képződmény; 2. mint élet, fegyelmezés, gyakorlat, életművészet; 3. mint a bün vallása (mint az Isten ellen való vétek egyetlen bűne, mint a szenvedés egyedüli oka), az ez ellen való egyetlen egyetemes eszközzel. Csak Isten ellen vétkezhetünk; ember elleni cselekedeteknek az ember nem lehet bírája, nem követelhet igazságtételt, legföljebb Isten nevében. Ugyanígy áll a helyzet minden tilalommal (szerelem): Minden Istennel függ össze, és Isten kedvéért történik az emberrel. Nagy okosság rejtőzik mindebben (– a roppant szűk élet, mint az eszkimóké, csak a legbékésebb és legkörültekintőbb érzülettel viselhető el: a zsidó-keresztén y dogma a bűnök ellen fordul, a „bűnös” javára –).

182

A zsidó papság megértette, csupán isteni rendszabályra van szükség az isteni parancsolat betartásához... következésképpen, ami Izrael fennmaradásához, létezésének lehetővé tételéhez (például kultikus szokások összessége: körülmetélés, áldozati kultusz mint a nemzeti tudat gyújtópontja) szükséges volt, azt nem emberi természetként, hanem „Istenként” kell bevezetni. – Ε folyamat folytatódik; a zsidóságon belül, ahol a kultikus gyakorlatok szükségességét nem érezték (a külvilágtól való elkülönülésként), létrejöhetett egy papi embertípus, amely „előkelő természetűként” viselkedik az arisztokratákkal szemben, s a lélek kaszt nélküli és mintegy spontán papi jellege, mely saját ellentétét élesen hangsúlyozandó, nem a cselekedeteket, hanem az „érzületet” értékeli elsősorban...

Alapjában véve megint csak arról volt szó, hogy érvényt szerezzenek egyfajta lelkiségnek: mintegy népfelkelés ez egy papi nép kebelében – alulról érkező pie-tista mozgalom (bűnösök, vámszedők, nők, betegek). A Názáreti Jézus volt a jel, amelyről fölismerték egymást. És már megint, teológiai átlényegülésre van szükségük ahhoz, hogy hinni tudjanak önmagukban: nem kevesebbre, mint „Isten fiára” van szükségük, hogy hitet teremtsenek maguknak... És ahogy a papság Izrael egész történetét meghamisította, úgy kísérelték meg itt az egész emberiség történetét átírni, hogy a kereszténység maga tűnjék a történelem legfontosabb eseményének. Ε mozgalom csak a zsidóság talaján sarjadhatott elő: legfőbb tette az volt, hogy összefonta a bűnt a boldogtalansággal, és minden bűnt Isten ellen való bűnné redukált: ennek második hatványa a kereszténység.

183

A kereszténység szimbolikája a zsidó szimbolikán alapul, amely az egész valóságot (történelem, természet) szent természetellenességben és valótlanságban oldotta föl... amely a valóságos történelmet egyszerűen nem akarta látni – amely a természetes siker iránt már nem érdeklődött

184

A zsidók igyekeznek fennmaradni, miután két kasztjukat, a harcosokat és a szántóvetőket elvesztették; ebben az értelemben „kasztráltak” – csak papjaik vannak – és közvetlenül utánuk a csandala...

Mily magától értetődően kerül sor köztük kenyértörésre, a csandalafölkelés-re: a kereszténység eredete.

Azzal, hogy csak a harcost ismerték el uruk gyanánt, vallásukba bevitték az ellenségességet az előkelőkkel, a nemesekkel, a büszkékkel szemben, a hatalommal és az uralkodó osztályokkal szemben –: ők a felháborodás pesszimistái...

Ekképp fontos, új pozíciót alkottak: a pap a csandala élén – az előkelő osztályokkal szemben...

A kereszténység levonta e mozgalom utolsó következtetését: még a zsidó papságban is a kasztot, a kiváltságost, az előkelőt érezte – törölte hát a papokat – A keresztény ember a csandalából való, aki elutasítja a papokat, aki önmagát váltja meg...

A francia forradalom ezért a kereszténység leánya és folytatója... ösztönei a kasztok, az előkelők és az utolsó kiváltságosok ellen irányulnak – 185

A „keresztény eszmény”: zsidó okossággal léptetve színre. A pszichológiai alapösztönök, „természetük”:

– zendülés az uralkodó szellemi hatalom ellen;

– arra irányuló kísérlet, hogy az erényeket, amelyek mellett a legalacsonyabb sorúak boldogsága lehetséges, minden érték uralkodó eszményévé tegyék – majd ezt Istennek nevezzék: a legszegényebb rétegek fennmaradási-ösztöne ez; : ezen eszménnyel igazolni a háborútól és mindennemű ellenállástól való abszolút tartózkodást – és mindjárt az engedelmességet is; : egymás szeretete mint Isten szeretetének egyenes következménye.

Mesterfogás: minden természetes indítékot tagadni és áthelyezni a szellemi-túlvilágiba... az erényt és tiszteletét teljesen a saját céljaikra kisajátítani, és lépésről-lépésre megfosztani tőlük mindenkit, aki nem keresztény.

186

Az a mélységes megvetés, amellyel a keresztényt az előkelőnek megmaradt antik világban kezelték, pontosan arra a megvetésre hasonlít, amellyel a zsidót sújtják ma ösztönösen: a szabad és öntudatos osztályok gyűlölete ez azokkal szemben, akik ma könyökölnek, és félénk, ügyetlen mozdulataikat értelmetlen önérzettel kapcsolják össze.

Az újtestamentum egy távolról sem előkelő emberfajta evangéliuma; igényükben, hogy több értékkel rendelkezzenek, sőt hogy minden értékkel ők rendelkezzenek, van valami vérlázító – még ma is.

187

Mennyire kevés múlik egy tárgyon! A szellem ad életet! Micsoda beteg és áporodott levegő árad a „megváltást”, szeretetet, „üdvösséget”, hitet, igazságot, „örök életet” emlegetők szájából! Vegyünk csak kézbe egy igazi pogány könyvet, mondjuk Petroniust, amelyben voltaképpen semmit sem tesznek, akarnak, mondanak és becsülnek, amely az alantas-keresztény értékrend szerint ne lenne bűn, sőt halálos bűn. És mégis: milyen jól érzi magát az ember az átgondolt szellemiség, a felgyorsult léptek, a felszabadult és a jövőre irányuló erő e tiszta levegőjében! Az egész Üjtestamentumhan nem fordul elő egyetlenegy bouffonnerie (kb. tréfa – a szerk.) sem: ez már önmagában is a könyv cáfolata...

188

A mélységes méltatlanság, amellyel a keresztényi életen kívül minden életet megítélnek: nem elég nekik, hogy alantasán gondolkodnak igazi ellenfeleikről, nem kevesebbre van szükségük, mint hogy mindent megrágalmazzanak, ami nem ők. A szentség arroganciájával legjobban az alantas szolga-lélek fér meg: az első keresztények erre a bizonyság.

A jövő: alaposan megfizettetik az árát... A lehető legmocskosabb szellem ez. Krisztus egész életét úgy mutatják be, hogy támogassa az ő próféciáikat: azért cselekszik így és így, hogy nekik igazuk legyen...

189

A haldoklók szavainak, mozdulatainak és állapotának hazug értelmezése: például a halálfélelmet alapvetően összekeverik a „halál utáni állapottól” való félelemmel...

190

A keresztények is úgy tettek, mint a zsidók: amit létfeltételnek és újításnak éreztek, azt adták mesterük szájába, és e köré építették életét. Ugyanakkor fölruházták őt az összes közmondás-bölcsességgel –: röviden szólva: igazi életét és tevékenységét engedelmességként ábrázolták, ekképp szentesítve propagandacéljaikra.

Páltól megtudhatjuk, min is múlik a dolog: nagyon kevesen. Aztán hátravan még a szent ember típusának kimunkálása abból az anyagból, amelyet ők szentnek tekintettek.

Az egész „csoda-tan”, a feltámadással együtt, a közösség öntömjénezésének következménye, amely mindazt, amire képesnek érezte önmagát, magasabb szinten mesterének tulajdonította (vagyis őbelőle vezette le erejét...).

191

A keresztények sohasem gyakorolták azokat a cselekedeteket, amelyeket Jézus írt elő nekik: és az arcátlan fecsegés a „hit általi jóvátételről, megigazulásról”, valamint ennek egyedüli és magasabb jelentősége csak a következménye annak, hogy az egyháznak sem bátorsága, sem akarata nem volt magáénak vallani azon gyakorlatokat, amelyeket Jézus megkövetelt tőle.

A buddhista másként cselekszik, mint a nem-buddhista; a keresztény úgy cselekszik, mint bárki más, és szertartások, valamint hangulatok kereszténysége áll rendelkezésére.

A kereszténység mélységes és megvetendő hazug mivolta Európában: valóban megérdemeljük az arabok, hinduk és kínaiak megvetését. .. Hallgassuk csak meg az első német államférfi beszédét arról, mi foglalkoztatja mintegy negyven éve Európát... a képmutatás udvari prédikátorainak nyelvezetét fogjuk hallani.

192

„Hit” vagy „gyakorlatok”? Hogy a tettekből, bizonyos vallási gyakorlatokból egyszer csak meghatározott értékbecslés, végül pedig érzület keletkezik, ez éppen olyan természetes, mint ahogy természetellenes az, hogy a puszta értékbecslésből „gyakorlatok” származzanak.

Nem az értékérzet megerősítésében kell gyakorolnunk magunkat, hanem a cselekvésben; először képesnek kell lennünk valamire... Luther keresztény dilettantizmusa. A hit afféle „iskolai puska”. Ám a háttérben Luthernek és követőinek az a mély meggyőződése húzódik meg, hogy képtelenek keresztény tettekre; rendkívüli bizonytalanságba burkolózó, személyes gyanúper ez, vajon nem minden egyes cselekedet bűn-e és az ördögtől való-e; ezért aztán a lét értéke a tétlenség (ima, rajongás stb.) egyes magasfeszültségű állapotaira helyeződik. – Végül is igazuk lehet: a reformátorok cselekedeteiben, gyakorlataiban a lehető legbrutálisabb ösztönök jutottak kifejezésre. A létet csak úgy tudták elviselni, hogy abszolút módon elfordultak önmaguktól, önmaguk ellentétébe süllyedve, illúzióként csupán („hit”).

193

– „Mi a teendő, hogy hinni tudjunk?” – abszurd kérdés. A kereszténységnek az a hibája, hogy mindentől őrizkedik, amit Krisztus megparancsolt megcselekedni. Hitvány élet ez, ám a megvetés tekintetével interpretálva.

194

A belépés az igaz életbe – személyes életét az ember azzal menti meg a haláltól, hogy semmitmondó, átlagos életet él – 

195

A „kereszténység” alapvetően más lett ahhoz képest, amit alapítója tett és akart. Az ókor nagy pogányellenes mozgalma ez, amelyet a kereszténység megalapítója életének, tanainak és „szavainak” fölhasználásával fogalmaznak meg, ám abszolút önkényes interpretációban, az alapvetően különböző igények sémája szerint: a már létező összes többi földalatti vallás nyelvére lefordítva – A pesszimizmus kerekedik felül benne, holott Jézus a bárányok békéjét és boldogságát akarta elhozni: mégpedig a gyöngék, a legyőzöttek, a szenvedők, az elnyomottak pesszimizmusa.

Halálos ellenségük: 

1. hatalom a jellemben, a szellemben és az ízlésben; a „világiasság”; 

2. a klasszikus „boldogság”, az előkelő könnyedség és a szkepszis, a kérlelhetetlen büszkeség, a túlzott kicsapongás és a bölcs ember hűvös önelégültsége, a görög kifinomultsága mozgásban, szóban és küllemben – halálos ellenségük a római, akárcsak a görög.

A pogányellenesség kísérlete, hogy filozófiailag megalapozza és lehetővé tegye önmagát: azonnal megszimatolja a régi kultúrák kétértelmű képviselőit, mindenekelőtt Platónt, aki antihellén és ösztönös szemita... Hasonlóképpen a sztoicizmus felől, amely lényegileg a szemiták műve (– a „méltóság” mint szigor, törvény, az erény mint nagyság, a felelősségérzet, tekintély mint a legfőbb személyi szuverenitás – mindez szemita: a sztoikus nem más, mint arab sejk, görög tógába és fogalmakba bagyulálva.) 

196

A kereszténység csak azt a harcot veszi föl, amelyet már őelőtte megkezdték a klasszikus eszménnyel és az előkelő vallással szemben.

Valójában ez az egész átalakítás az akkori vallásos tömegek értelmi szintjére és igényeire való fordítás: azon vallásos tömegekére, amelyek Iziszt, Mithraszt, Dionüszoszt, a „hatalmas anyát” hitték, és a vallástól a következőket várták: 1. a túlvilág reménységét, 2. az áldozati állat véres fantazmagóriáját, „a misztériumot”, 3. a Megváltó tettet, a szent legendát, 4. az aszketizmust, a világ tagadását, a babonás „megtisztulást”, 5. egy hierarchiát, a közösség kialakításának formáját.

Röviden szólva: a kereszténység alkalmazkodik az akkor már mindenütt fennálló és eleven hatóerőként működő pogányellenességhez, ahhoz a kultuszhoz, amely ellen Epikurosz küzdött... pontosabban szólva, az alacsony sorú néptömegek, a nők, a rabszolgák és a nem-előkelő rétegek vallásához.

A félreértések tehát az alábbiak:

1. a személy halhatatlansága

2. az állítólagos másik világ (másvilág)

3. a büntetés és a bűn fogalmának abszurditása a lét-interpretáció középpontjában 4. az ember istenítése helyett az ember megfosztása Istentől, a legmélyebb szakadék föltépése, amelyet csak a csoda képes áthidalni, amelyen csak a legmélyebb önmegvetés alázata segít át

5. a romlott képzelet és a beteges affektusok egész világa az egyszerű, szeretetteljes gyakorlat helyett, egy, már a földön elérhető buddhista boldogság helyett...

6. egyházi rend, papsággal, teológiával, kultusszal, szentségekkel: röviden szólva mindennel, ami ellen a Názáreti Jézus harcolt

7. a csoda, mindenben és mindenkiben, a babona; míg a judaizmusban és a korai kereszténységben az volt a különleges, hogy ellenérzés élt bennük a csodával szemben; viszonylagos racionalitása.

197

A lélektani előfeltétel: a tudatlanság és a kulturálatlanság, a tudatlanság, amelyben nincs szégyenérzet: képzeljük csak el ezeket az arcátlan szenteket Athén kellős közepén: a zsidó kiválasztottság-ösztön: minden erényt gátlástalanul maguknak követelnek, a világ többi részét pedig ennek ellentéteként tekintik: a lélek közönségességének csalhatatlan jele: az igazi célok és feladatok teljes hiánya, amelyekhez más erényekre volna szükség, mint a bigott erényei – az állam levette vállukról e munkát: e szemérmetlen nép mégis úgy viselkedett, mintha nem volna szükségük az államra.

„így nem lesztek olyanok, mint a gyermekek”: ó, milyen messze vagyunk e lélektani naivitástól!

198

A kereszténység alapítójának azért kellett bűnhődnie, mert a zsidó társadalom és értelmiség legalacsonyabb rétegéhez fordult... – ők aztán olyan szellemben fogták fel az alapítót, amilyen fogalmaik egyáltalán voltak... igazi szégyen-gyalázat, hogy kiagyaltak egy szent történetet, egy személyes Istent, személyes megváltót, személyes halhatatlanságot, és megtartották a „személy”, valamint a „történet” teljes alantasságát olyan tanból, amely minden személyestől és történetitől megtagadja a valóságot...

Az üdvösség-legenda a szimbolikus most és mindörökké, itt és mindenütt helyett, a csoda a lélektani szimbólum helyett.

199

Semmi sem kevésbé ártatlan, mint az újtestamentum. Tudjuk, milyen talajból sarjadt elő.

Ez a vasakarattal önmagát akaró nép, amely nagyon jól tudta, hogyan kell fennmaradni, miután minden természetes tartását elvesztette, és egészen természetellenes és imaginárius feltételekre volt szüksége e fennmaradáshoz (választott népként, a szentek közösségeként, az ígéret népeként, „egyházként”): ez a nép olyan tökéletesen bánt a pia frausszal (jámbor hazugság – a ford.), a „jó lelkiismeret” olyan magas fokán, hogy nem lehetünk elég óvatosak, amikor erkölcsöt prédikál. Ha a zsidók úgy lépnek fel, mint maga a tiszta ártatlanság, akkor igazán nagy a veszély: mindig a kezünk ügyében kell lennie valami kis értelemnek, bizalmatlanságnak és gonoszságnak, ha az Újtestamentumot olvassuk.

A legalacsonyabb eredetű nép réteg ez, részben csőcselék, amelyet nem csupán a jó, de minden tiszteletre méltó társadalom kitaszított, e réteg a kultúrának még csak a szagát sem érezte soha, mindennemű fegyelem és tudás nélkül fejlődött ki, halvány segédfogalma sem volt arról, hogy lelkiismeret szellemi dolgokban ugyancsak lehetséges, de – zsidók: ösztönösen okos emberek, akik a tudatlanságból meg mindennemű babonás feltevésből is előnyt, csábítást igyekeznek alkotni.

200

A kereszténységet a legvégzetesebb, legcsábítóbb hazugságnak tartom, ami eddig csak létezett e földön, igazán nagy hazugságnak: utódaikat és eszményeik csíráit kimutatom minden mai álcázás alatt, és elutasítok minden kompromisszumot vele – kíméletlen háborút vívok ellene.

A kisemberek-moralitása mint a dolgok mértéke: ez a legundorítóbb elfajzás, amelyet a kultúra eddig fölmutatott. És még mindig ez az eszmény lóg az emberiség feje fölött „Istenként”.

201

Bármennyire szerények vagyunk is az intellektuális tisztaság igényét illetően, az Újtestamentummal kerülvén kapcsolatba, nem kerülhető el valami lebírhatatlan undor érzése: mert minden mértéket meghalad az a rettentő szemtelenség, amellyel a legkevésbé illetékes ember akar hozzászólni a legnagyobb problémákhoz, sőt még bíró is kívánna lenni e dolgokban. Az arcátlan könnyelműség, amellyel a legnehezebb problémákról beszélnek (élet, világ, Isten, az élet célja), mintha ezek nem is problémák volnának, hanem csak egyszerűen olyan dolgok, amelyeket e kis bigottok jól ismernek és tudnak!

202

A földön mindeddig ez volt a legvégzetesebb megalomania: ha ezek a hazug, félresikeredett kis bigottok kezdik használni az olyan nagy szavakat, mint „Isten”, „utolsó ítélet”, „igazság”, „szeretet”, „bölcsesség”, „szentlélek”, ezzel elhatárolva magukat a „világtól”, ha ez az emberfajta elkezdi az értékeket a maga javára átforgatni, mintha ő volna az értelme, sava-borsa, mértéke és súlya az egész maradéknak: akkor egyszerűen elmegyógyintézeteket kell nekik építeni, és mást nem is kell tenni. Nagystílű antik ostobaság volt egyáltalán üldözni őket: ezzel túlságosan is komolyan vették őket, komoly ügyet csináltak belőlük.

Ezt az egész végzetet az tette lehetővé, hogy akkoriban már létezett egy ehhez hasonló nagyzási hóbort, a zsidóké: miután létrejött a szakadék a zsidók és a keresztény-zsidók között, a keresztény zsidóknak még egyszer, és fokozott formában kellett alkalmazniuk az önmegtartás eljárását, amelyet a zsidó ösztön talált tel –; másrészt a görög morálfilozófia mindent elkövetett, hogy a görögök és rómaiak között előkészítsen és kívánatossá tegyen egy morál-fanatizmust... Platón, a romlást áthidaló nagy híd, aki előbb nem akarta meglátni a természetet a morálban, aki már a görög isteneket is lefokozta, elértéktelenítette a Jó” fogalmával, már zsidó-bigott volt (– Egyiptomban?) 

203

Ezek a kis csordaállat-erények egyáltalán nem vezetnek semmiféle „örök élethez”: őket így bemutatni, és melléjük magunkat – ez lehet, hogy nagyon okos dolog, de mindennek ellenére azok számára, akik itt még nyitva tartják a szemüket, a legnevetségesebb színjáték marad.

Semmi esetre sem érdemel meg sem égen, sem földön megkülönböztetett pozíciót az, aki egy kedves kis birka tökéletességéig vitte; mivel ezzel legjobb esetben is csak egy kedves, abszurd kis birka marad az illető, szarvacskákkal – föltéve, hogy nem robban szét a hiúságtól és bírói magatartásban tetszelegve nem csap botrányt.

A hatalmas színeváltozás, amellyel itt kivilágítják az apró erényeket – mintha isteni tulajdonságok visszfényei lennének.

Alapvetően elhallgatják minden erény természetes szándékát és hasznosságát; csak egy isteni parancshoz, egy isteni mintához képest lehet értékes, csak túlvilági, szellemi javakra vonatkoztatva. (Pompás: mintha a Jelek üdvéről” volna szó: ám voltaképpen eszköz volt csak ahhoz, hogy az emberek kibírják itt, mégpedig lehetőleg sok szép érzelemmel.) 

204

A törvény, valamely közösség önfenntartása feltételeinek alapos, realista megfogalmazása, bizonyos cselekedeteket megtilt bizonyos irányban, nevezetesen azokat, amelyek e közösség ellen irányulnak: ám nem tiltja meg azon érzelmi állapotokat, amelyekből e cselekedetek származnak – mivel ugyanezen cselekedetekre más irányban szüksége van, nevezetesen a közösség ellenségeivel szemben. Ekkor lép fel a morál-idealista, és így szól: „Isten a szíveteket tekinti: a cselekedet önmagában még semmi; az ellenséges érzületet kell kiirtani, amelyből ered...” Normális viszonyok között ilyesmin nevetnek csupán; csak az olyan kivételes esetekben van füle az embereknek efféle dolgokra, amikor egy közösség abszolúte ama kényszeren kívül él, hogy meg kelljen küzdenie létéért. Föladnak egy bizonyos érzületet, amelynek hasznossága már nem mérhető fel.

Ez volt a helyzet például Buddha fellépése esetén, egy roppant békés és még szellemileg is kifáradt társadalomban.

Hasonló történt az első keresztény közösségnél (meg a zsidó közösségnél is), amelynek előfeltétele az abszolút apolitikus zsidó társadalom. A kereszténység csak zsidó talajból sarjadhatott ki, vagyis egy olyan népen belül, amely politikailag már leköszönt, és a dolgok római rendjén belül valamiféle élősdi-létet élt.

A kereszténység egy lépéssel még továbbment: még inkább „férfiatlaníthatták” önmagukat – a körülmények megengedték.

A természetet kiűzik a morálból, amikor azt mondják, hogy „szeressétek ellenségeiteket”: mert a „természet”, vagyis hogy „szeressétek felebarátaitokat és gyűlöljétek ellenségeiteket”, a törvényben (az ösztönben) értelmetlenné változott; újra kell tehát alapozni a szeressétek felebarátaitokat elvét is (mint Isten szeretetének módját). Mindenhová Istent illesztik be, a hasznosságot pedig mindenből kiveszik: a morál igazi eredetét mindenütt eltagadják: a természet tiszteletét, amely pedig éppen a természetes morál elismerésén nyugszik, gyökerestől kipusztítják...

Honnan származik egy ennyire férfiatlan emberiség-eszmény csábereje? Miért nem undorít inkább, ahogy a kasztráltak elképzelése undorító?... Épp itt rejtőzik a válasz: a kasztrált hangja sem undorít minket, a szörnyű csonkítás ellenére, amely feltétele: a hang csak édesebb lett... – Épp azzal, hogy az erényből kivágták a „hímtagot”, oly feminin hangzást vittek bele az erénybe, amellyel előtte nem rendelkezett.

Másrészt pedig gondoljunk csak arra, hogy a férfias erények szerint való élet mily szörnyű keménységet, veszélyt és kiszámíthatatlanságot hoz magával – például egy korzikai élete még ma is vagy egy pogány arabé (amely részletekbe menően hasonlít a korzikaiak életére: még a dalaikat is akár korzikaiak is költhettek volna) – akkor megértjük, hogyan lehetséges az, hogy még e legrobosztusabb emberfajtát is elbűvöli és megrázza lélekben a „jóság” és a „tisztaság” hangjának e kéjes csengése... Pásztorélet... idill... a „jó ember”: e dolgok akkor keltenek igazán erős hatást, amikor [a tragédia ott futkos a kertek alatt.]

Mindezzel azonban azt is fölismertük, hogy az „idealista” (– az eszmény-heréit) is mennyiben indul ki egy egészen meghatározott valóságból és nem merő fantaszta csupán...

Épp felismerte, hogy az ő valósága számára nincs értelme a bizonyos cselekedeteket érintő tilalmak durva előírásának (mivel éppen ezen cselekedetekre irányuló ösztöne gyöngült meg a gyakorlat hosszú hiányában, e gyakorlat szükségességének hiányában). A kasztráló egy sor új fönnmaradási feltételt fogalmaz meg egy egészen meghatározott embertípus számára: ennyiben igazi realista. Törvénykezésének eszközei ugyanazok, akár a régi törvényhozóké: a mindenfajta tekintélyre, „Istenre” való hivatkozás, a „bűn és büntetés” fogalmának használata, vagyis a régi eszmény valamennyi kellékét igyekszik a maga hasznára fordítani: csak új értelmezésben, például bensőségesíti a bűnhődést (vagyis lelkifurdalássá teszi).

A gyakorlatban ez az emberfajta tönkremegy, mihelyt megszűnnek létének kivételes feltételei – egyfajta Tahiti-állapot, a sziget boldogsága, mint amilyen életet a kis zsidók a tartományokban éltek. Egyetlen természetes ellenségük az a talaj, amelyből sarjadtak: ellene kell harcolniuk, ellene kell magukban ismét kifejleszteniük az offenzív és defenzív-affektusokat: ellenségeik a régi eszmények hívei (ezt a fajta ellenségeskedést Pál képviselte magas szinten a judaizmushoz való viszonyában, Luther pedig a papi aszketikus eszmény dolgában). Kétségkívül az első buddhisták adtak példát ezen ellenségesség legenyhébb formájára: talán semmire sem fordítottak több figyelmet, mint az ellenséges érzület elgyöngítésére és tompítására. A buddhisták csaknem elsőrendű feladatuknak tekintik a ressentiment elleni küzdelmet: csak ez biztosítja a lélek békéjét. Megszabadulni önmagunktól, de neheztelés nélkül: ez pedig meghökkentően lágy és negédes emberiséget feltételez – szenteket...

A morális kasztráltság okossága. – Hogyan kell háborút viselni a férfias affektusok és értékelési módok ellen? Nem áll rendelkezésre fizikai kényszerítő eszköz, csak a ravaszság, a csáberő, a hazugság, vagyis csak „szellemi” erők háborúja lehet ez.

Első recept: általában az erényt tekinti eszménynek; tagadja a régi eszményt, egészen a minden eszménnyel való szembenállásig. Ehhez a rágalmazás művészetére van szükség.

Második recept: a saját típusát teszi értékmérővé; belevetíti a dolgokba, a dolgok mögé, a dolgok sorsa mögé – Istenként.

Harmadik recept: eszményei ellenségeit Isten ellenségeiként tételezi, kitalálja magának a nagy pátoszra, a hatalomra, a kiátkozásra és az áldásra való jogot. – Negyedik recept: a lét minden szenvedését, szörnyűségét, borzalmát és végzetszerűségét az eszményeivel való szembenállástól eredezteti: – minden szenvedés büntetésnek minősül: még a hívek esetében is (– hacsak nem próbatételről van szó stb.).

Ötödik recept: egészen odáig megy, hogy a természetet saját eszménye ellentéteként állítja be, megfosztva azt isteni minőségétől: nagy türelempróbának, vértanúság-félének tekintik, ha valaki sokáig kibírja a természetes környezetben; minden „természetes dologgal” érintkezve arckifejezésben és szavakban begyakorolják maguknak a dédain- t . (megvetés – a szerk.).

Hatodik recept: a természetellenesség diadala, az eszményi kasztráltság győzelme, a tiszták, jók, bűntelenek, üdvözültek világának győzelme a jövőbe vetítve mint vég, cél, nagy reménység, mint „Isten országának eljövetele”.

– Remélem, hogy egy jelentéktelen kis emberfajtának a dolgok abszolút mértékévé való emelésén lehet még nevetni...

205

Egyáltalában nem szeretem ebben a Názáreti Jézusban vagy az ő Pál apostolában, hogy a kisemberek fejét olyan sok mindennel tömték tele, mintha múlna bármi is az ő szerény erényeiken. Mindezt nagyon drágán kellett megfizetni: mert rossz hírbe hozták az ember és az erény értékes tulajdonságait, egymás ellen fordították a rossz lelkiismeretet és az előkelő lélek önérzetét, félrevezették az erős lélek derék, nagylelkű, őszinte és túláradó hajlandóságait, egészen az önpusztításig...

206

Az Újtestamentumban, különösen pedig az evangéliumokban, egyáltalán nem hallok semmiféle „isteni” hangot megnyilvánulni: sokkalta inkább a legalantasabb rágalmazás és pusztítás dühödt szándékának közvetett formáját – a gyűlölködés egyik legbecstelenebb formáját:

– Hiányzik itt a magasabb rendű természet tulajdonságainak minden ismerete. – Nyárspolgári típusú szemérmetlen visszaélés minden; közmondások valóságos tárházát sajátítják ki és vetik harcba; vajon szükség volt-e ahhoz egy isten eljövetelére, hogy a fajankóknak elmondják stb. – Nincs közönségesebb, mint ez a harc a farizeusok ellen, egy abszurd és nem praktikus látszat-morál segítségével – a nép mindig örömét lelte az efféle tour de force-okban (erőmutatvány – a szerk). Ezekből a szájakból hallani a „Képmutatás ! „ szemrehányását.

Semmi sem közönségesebb az ellenség efféle kezelésénél – az előkelőség – vagy ennek szöges ellentéte – legszemfényvesztőbb jele...

207

Az eredeti kereszténység az állam megszüntetése: megtiltja az esküt, a katonai szolgálatot, a bíróságokat, az önvédelmet, valamely „egész” védelmét, a különbségtételt a honfitársak és az idegenek között; tehát tagadja a rendi társadalmat.

Krisztus példája: nem áll ellen azoknak, akik ártanak neki; nem védekezik; többet cselekszik ennél: „odanyújtja a bal orcáját is” (arra a kérdésre: „Te vagy-e Krisztus?” ő ezt feleli: „és mostantól kezdve ott látjátok [az ember fiát az erő jobbján, eljőve a mennyeknek országába”]. Megtiltja a tanítványainak, hogy védelmezzék őt; felhívja rá a figyelmet, hogy lenne segítsége, de ő nem akarja azt.

A kereszténység a társadalom leépítése is: előnyben részesíti a társadalom minden kitaszítottját, a rossz hírű, elítélt emberekből nő ki, mindenféle „bűnösre”, „vámszedőre”, prostituáltra, a legostobább néprétegre (a „halászokra”) támaszkodik; ócsárolja a gazdagokat, a tanult embereket, az előkelőket, az erényeseket, a „korrekteket”...

208

A háború az előkelők, a hatalmasok ellen, amilyet az Újtestamentumban vívnak, Reineke háborúja, és ugyanazokkal az eszközökkel vívják: mindig papi kenettel es eltökélt elutasítással, a saját ravaszságuk tudatában.

209

Az evangélium: az a hír, hogy az alacsony sorúak és a szegények előtt is nyitva áll az út a boldogsághoz – hogy nincs más teendőjük, mint megszabadulni a felsőbb osztályok intézményeitől, hagyományaitól, gyámkodásától: ennyiben a kereszténység nem egyéb tipikus szocialista tannál.

Tulajdon, vagyon, haza, osztály és rang, bíróságok, rendőrség, állam, egyház, oktatás, művészet, katonaság: A boldogság megannyi akadálya, tévedések, gáncsoskodás, az ördög művei, amelyek fölött az evangélium törvényt ül... mindez a szocialista tanra jellemző.

A zendülés hátterében az „urakkal” szemben felhalmozódott ellenérzések kitörése és az ösztönös érzés, hogy ilyen hosszú elnyomás után mennyi boldogság lehet a szabadság érzésében...

Többnyire annak a szimptómája ez, hogy az alacsony néposztályokat túlságosan emberségesen kezelték, hogy máris a nyelvük hegyén érezték a számukra tilos boldogságot...

Nem az éhség miatt tör ki a forradalom, hanem a népnek en mangeant (evés közben – a szerk.) megjön az étvágya...

210

Olvassuk csak egyszer az Újtestamentumot a csábítás könyveként: ösztönösen kisajátítja az erényt, hogy segítségével a közvéleményt leginkább a maga oldalára tudja állítani – ráadásul a legszerényebb erényt, amely elismeri az eszményi csordabirkát, de semmi többet (a pásztorral egyetemben –): ezt a kis gyöngéd, jóindulatú, segítőkész, rajongóan-elégedett erényfélét, amely kifelé teljességgel igénytelen – amely elhatárolja magát a „világtól.”

A legértelmetlenebb pofátlanság ez, mintha az emberiség sorsa oly módon alakulna, hogy az egyik oldalon a közösség képvisel minden jót, míg a másikon találnánk a rossz „világot”, mindent, ami hamis, örökké-kifogásolt, elvetendő. A legértelmetlenebb gyűlölet minden ellen, ami hatalmon van: de hozzá nem érne! A belső megszabadulás egy módja ez, mely külsőleg mindent meghagy a régiben (szolgaság és rabszolgaság; és nagyon jól tudja, hogyan csináljon mindenből eszközt Isten és az erény szolgálatára).

211

A kereszténység lehetséges a legmagánjellegűbb létformaként: beszűkült, félrehúzódó, tökéletesen apolitikus társadalmat tételez föl – az elkülönülten gyülekezők vallása. Viszont a „keresztény állam”, a „keresztény politika” arcátlanság és hazugság, akárcsak a keresztény hadvezetés, amely a „Seregek Urát” végső soron táborszernagyként kezeli. A pápaság sem volt képes rá soha, hogy keresztény politikát folytasson... és amikor olyan reformátorok politizálnak, mint Luther, akkor már jó előre tudjuk, hogy ők éppen úgy Machiavelli hívei, mint bármely más erkölcstelen ember vagy zsarnok.

212

A kereszténység még bármely pillanatban lehetséges... Nem kötődik egyetlen oly arcátlan dogmához sem, amelyek nevével ékesítették magukat: sem a személyes Isten tanára nincs szüksége, sem a bűnére, sem a halhatatlanságéra, sem a megváltáséra, sem a hitére, egyáltalában nincs szüksége semmi néven nevezendő metafizikára, még kevésbé aszkézisre, de még ennél is kevésbé egyfajta keresztény „természettudományra”... [A kereszténység gyakorlat, nem hittudomány. Azt mondja meg, hogyan cselekedjünk, nem pedig, mit higgyünk.]