744

No igen, a jogfilozófia! Olyan tudomány, amely csak úgy, mint az összes morális tudomány, még csak a bölcsőben sincs! Például még mindig félreismerik, még a szabadabban gondolkodó jogászok körében is, a büntetés legősibb és legértékesebb jelentőségét – sőt egyáltalán még csak nem is ismerik; és mindaddig, amíg a jogtudomány új talajra nem helyezkedik, nevezetesen pedig a népek és történelmek összehasonlításának talajára, megmarad az alapvetően hamis absztrakciók haszontalan harcánál, amely absztrakciókról ma azt hiszik, hogy ez a „jogfilozófia” és amelyeket mind a kortárs emberből vonatkoztatták el, vezették le. Ez a kortársi ember azonban olyan kusza összevisszaság, még jogi értékbecsléseit tekintve is, hogy a legkülönbözőbb értékeléseket, magyarázatokat is megengedi.

745

Egy öreg kínai azt mondta, úgy hallotta, amennyiben birodalmak tönkremehetnek, az azért van, mert túl sok törvényük volt...

746

Schopenhauer azt óhajtja, hogy a gazfickókat heréljék ki, a libákat pedig zárják kolostorba: ugyan milyen szempontból volna ez kívánatos? A gazfickónak a középszerűvel szemben az az előnye, hogy ő nem középszerű; a butának pedig az az előnye velünk szemben, hogy nem szenved a középszerűség látványától...

Kívánatosabb volna, ha e szakadékot szélesebb lenne – tehát a gazság és az ostobaság fokozódna... Ekképp kiszélesedne az emberi természet is... De végső soron éppen ezt diktálja a szükségszerűség; bekövetkezik és nem vár arra, akarjuk-e vagy sem. Az ostobaság, a gazság fokozódik: ez már a „haladás” velejárója.

747

A mai társadalomban nagyon sok a másokra való tekintettel levés, a tapintat és kímélet, a jóindulatú tartózkodás az idegen jogoktól, sőt mások igényeitől is; ráadásul megfigyelhető még az emberi értékek bizonyos jó szándékú, ösztönös megbecsülése, amely mindennemű bizalomban és hitelben fölismerhető; az ember tisztelete – és egyáltalán nem csupán az erényes emberé – talán ez az, ami a legélesebben megkülönböztet bennünket a keresztény értékeléstől. Jó adag irónia kezd dolgozni bennünk, mihelyt csak futólag is az erkölcsöt halljuk prédikálni; aki erkölcsöt prédikál, az lealacsonyítja magát szemünkben és nevetségessé válik.

Ez a morális liberalizmus korunk egyik legjobb jele. Ha olyan eseteket fedezünk fel, amelyekben ez döntő mértékben hiányzik, akkor mindjárt betegségre gyanakszunk (Carlyle esete Angliában, Ibsené Norvégiában, a schopenhaueri pesszimizmusé egész Európában). Ha valami jól megfér a mi korunkkal, akkor az nem lehet egyéb, mint a nagy adag amoralitás, amely ezt megengedi magának anélkül, hogy önmagáról bármi rosszat gondolna.

Ellenkezőleg! – Mi jelenti a kultúra fölényét a kulturálatlansággal szemben? A reneszánszét például a középkorral szemben? – Mindig csak Egy: a nagy mennyiségű megengedett amoralitás. Ebből szükségképpen következik, amit a morál fanatikusainak szemében az emberi fejlődés csúcspontjai jelenthettek: a romlottság non plus ultrája (gondoljuk csak meg, hogyan vélekedett Savonarola Firenzéről, Platón a periklészi Athénről, Luther Rómáról, Rousseau Voltaire társadalmáról – és végül gondoljunk Goethe német elítélésére).

748

Egy kis friss levegőt! Európának ez a lehetetlen állapota már nem tarthat soká! Van egyáltalán valamiféle gondolat e szarvasmarha-nacionalizmus mögött? Ugyan milyen értelme lehetne tüzelni még ezt az ostoba ön-érdeket most, amikor minden nagyobb és közös érdekekre mutat?... És mindezt olyan állapotban, amikor a szellemi önállótlanság és nacionalizmustalanítás szemet szúr, és a kortársi kultúra értékét és értelmét a kölcsönös összeolvadás és megtermékenyítés adja meg!... És a „neue Reich” (új birodalom – a ford.) eszméje megint csak a legelhasználtabb és a legmegvetettebb gondolatokon alapul: az egyenlő jogokon és az egyenértékű szavazatokon...

Előnyért küzdeni egy semmit sem érő helyzetben: a nagyvárosok, az újságok, a lázas feszültség és a „céltalanság” kultúrája.

Európa gazdasági egyesülése a szükségszerűség erejével jön el – és ennek reakciójaként a békepárt ugyancsak...

A béke pártja, szentimentalitás nélkül, amely megtiltja önmagának és gyermekeinek a háborúzást; megtiltja magának a bíráskodást; amely a harcot, az ellentmondást, az üldözést idézi fel; az elnyomottak pártja, legalábbis egy ideig; aztán majd ez lesz a nagy párt.

Ellenséges a bosszú és a neheztelés érzésével szemben.

Egy háborús párt viszont, amely ugyanilyen alapossággal és önmaga elleni szigorral az ellenkező irányban menetel – 

749

Az európai fejedelmeknek komolyan fontolóra kell venniük, nélkülözhetik-e támogatásunkat. Mi, amoralisták – mi vagyunk ma az egyetlen hatalom, amelynek szövetségesekre sincs szükségünk a győzelemhez: ekképp magasan mi vagyunk a legerősebbek az erősek között. Még hazugságra sincs szükségünk: milyen egyéb hatalom lenne meg enélkül? Hatalmas csábító erő áll az oldalunkon, talán a leghatalmasabb, ami létezik – az igazság ereje. Az igazságé?... Ki adta a számba e szót? Habozás nélkül köpöm ki, megvetem e büszke szavakat; nem, nincs rá szükségünk, igazság nélkül is hatalomra jutunk, és miénk lesz a győzelem. A mi oldalunkon küzdő csoda Vénusz szemének varázsereje, amely ellenfeleinket is elbűvöli és elvakítja, ez a szélsőség mágiája ez, a csáberő, amely rendkívülire, a legszélsőségesebbre is képes: mi, amorálisok – mi vagyunk a szélsőség...

750

A romlott uralkodó osztályok megrontották az uralkodók képét. Az „állam”, mint törvénykező, gyávaság, mert hiányzik a nagy ember, akihez mérhető. „Végül olyan nagy lesz a bizonytalanság, hogy az emberek minden parancsoló akarattal szemben a porba omlanak.

751

A „hatalom akarását” a demokratikus korban annyira meggyűlölik, hogy úgy tűnik, egész pszichológiájukat lekicsinylésére és megrágalmazására irányítják... A nagy hatalomvágyó típus: ez csak Napóleon lehet! És Cézár! Meg Nagy Sándor! ... Mintha ők nem mindannyian a tisztesség nagy megvetői lettek volna!... Helvetius pedig kimutatja nekünk, hogy az emberek azért törnek a hatalomra, hogy birtokukba kerüljenek mindazok a gyönyörök, amelyek a hatalmasok rendelkezésére állnak...: a hatalomra törést a gyönyörök akarásaként, hedonizmusként fogja föl...

752

Aszerint, hogy egy nép hogyan érez: „keveseknél van a jog, az értelem, a vezetés képessége stb.” vagy: „sokaknál” – e szerint van oligarchikus kormányzás vagy demokratikus.

A királyság az Egy emberben való hitet képviseli, aki mindenek fölött álló, vezér, megmentő, félisten.

Az arisztokrácia képviseli az elit-emberiségbe, egy felsőbb kasztba vetett hitet.

A demokrácia képviseli a nagy emberekben valamint az elit-társadalomban való hitetlenséget: „Mindenki egyenlő mindenkivel.” „Alapjában véve mindannyian önző barmok és csürhe vagyunk. „

753

Szemben állok 

1. a szocializmussal, mert egészen naivan álmodik a „jóról, igazról és szépről”, valamint az egyenlő jogokról: az anarchizmus is, brutálisabb módon, ugyanezt az eszményt akarja,

2. a parlamentarizmussal és az újságírással, mert ezek azok az eszközök, amelyek a csordaállatot uralomra juttatják.

754

A nép fölfegyverzése – végső soron a csőcselék felfegyverzése.

755

Milyen nevetségesek a szememben a szocialisták a „jó emberbe” vetett ostoba optimista bizakodásukkal, ez a jó ember szerintük a színfalak mögött várakozik, mikor döntik már meg a régi „rendet” és engedik szabadjára a „természetes ösztönöket”.

Az ellenpárt pedig éppen ilyen nevetséges, mert nem ismeri el a törvényben az erőszakot, sem mindenfajta tekintélyben a keménységet és az egoizmust. „Én és a fajtám” akarok uralkodni és fennmaradni: aki elfajzik, azt kitaszítják vagy megsemmisítik – ez minden régi törvényalkotás alapérzése.

A magasabb rendű ember eszméjét még jobban gyűlölik, mint a királyokat: anti-arisztokratizmus: ez a királyság gyűlöletét csak maszknak használja – 

756

Mennyire áruló minden párt! – vezetőikről olyasmit hoznak napvilágra, amit azok talán nagy műgonddal igyekeztek suba alatt tartani.

757

A modern szocializmus a jezsuitizmus világi formáját akarja létrehozni: mindenkinek tökéletes eszköznek kell lennie. De hogy milyen célra, azt eddig még nem találták föl!

Minek?!

758

Ma a rabszolgaság: barbárság! Hol vannak azok, akikért dolgoznak az emberek? Nem szabad mindig egyidejűséget várni el két egymást kiegészítő kaszt között.

Hasznosság és szórakozás az élet rabszolga-elméletei: a „munka áldása” önmaguk tömjénezése csupán – Képtelenség az otiumra.

759

– Nincs jogunk a létre, sem a munkára, még kevésbé a „boldogságra”: az egyes emberrel sem áll másként a helyzet, mint a legalantasabb féreggel.

760

A tömegekről éppen olyan szenvtelenül kell gondolkodnunk, mint a természetről: fenntartják a fajt.

761

Ironikus melankóliával tekintünk a tömegek szükségleteire: olyasmit akarnak, amit mi tudunk – Ó!

762

Az európai demokrácia csak nagyon csekély mértékben jelenti az erők felszabadítását.

Mindenekelőtt a lustaság, a fáradtság és a gyöngeségek felszabadítása.

763

[A munkás jövőjéből] – A munkásoknak meg kell tanulniuk úgy érezniük, ahogy a katonák éreznek. Honorárium és jövedelem, igen – de semmi fizetés! Fizetés és teljesítmény között kapcsolat nincs! Hanem az individuumot, mindegyiket a maga módján, úgy kell elhelyezni, hogy a legtöbbre legyen képes a maga területén.

764

A munkások egy nap majd úgy fognak élni, ahogy a polgárok ma élnek – ám fölöttük lesz a magasabb kaszt, amelyet igénytelensége tüntet ki: tehát szegényebben és egyszerűbben, mégis a hatalom birtokában.

Az alacsonyabb rendű emberekre a fordított értékbecslések érvényesek; „erényeket” kell plántálni beléjük. Abszolút parancsokkal; félelmetes kényszerítő eszközökkel; el kell szakítani őket a könnyű élettől. A többiek engedelmeskedhetnek: hiúságuk megköveteli, hogy a látszat szerint ne nagy embereknek engedelmeskedjenek, hanem „elveknek”.

765

„Megváltás minden bűntől”

A társadalmi paktum „mélységes igazságtalanságát” emlegetik: mintha bizony már eleve igazságtalanság volna, hogy az egyik ember kedvező, a másik pedig kedvezőtlen körülmények közé született; vagy hogy az egyik ilyen, míg a másik amolyan tulajdonságokkal született. A társadalom ezen ellenzői közt a legőszintébbek pedig kijelenthetik: „mi magunk pedig minden rossz, beteges, bűnözőtulajdonságunkkal együtt, amelyeket készséggel elismerünk, csak azon évszázados elnyomás áldozatai, következményei vagyunk, amelyet az erősek hajtanak végre a gyöngéken”; az uralkodó osztályokat teszik felelőssé a jellemükért.

És fenyegetőznek, dühöngenek, átkozódnak; a felháborodástól erényessé változnak –az ember nem akarja tudomásul venni, hogy „csak úgy” rossz embernek, hitvány csőcseléknek kell lennie... Ezt a viselkedést, amelyet az utóbbi évtizedekben találtak föl, amint hallom, szintén pesszimizmusnak hívják: mégpedig a felháborodás pesszimizmusának. Itt a történelem bírálatának igényével lépnek fel, leleplezik fatalitását, felelősséget keresnek mögötte, bűnösöket keresnek benne. Mert hiszen erről van szó: bűnösökre van szükség! A félresikeredettek, a minden rendű és rangú dekadensek forradalmat csinálnak az állapotukból, és áldozatokra van szükségük, nehogy saját magukat pusztítsák el a pusztítást óhajtó dühük csillapítására (ami önmagában talán nagyon is ésszerű volna). Mindehhez a jog látszatára van szükségük, vagyis olyan elméletre, amelyre hivatkozva a létükért, az ilyen meg ilyen létükért való felelősséget valamiféle bűnbakra tudják hárítani. Ez a bűnbak Isten is lehet – Oroszországban nincs hiány az ilyen, ressentiment-ből fakadó ateistában –, de lehet a társadalmi rend vagy a nevelés és oktatás, esetleg a zsidók vagy az előkelő emberek vagy általában a bármiben sikeresek. „Szerencsés körülmények között születni ugyanis bűn: mivel ezzel a többit örökségüktől fosztják meg, félretolják, bűnözésre kényszerítik, sőt munkára kárhoztatják.... Mit tehetek én arról, hogy nyomorult vagyok! De valakinek ezért felelősnek kell lennie, különben kibírhatatlan lenne ex az egész'.”... Röviden, a felháborodás-pesszimizmus felelősségeket talál ki, hogy kellemes érzéseket keltsen önmagában – a bosszú... „Édesebb mint a méz” – mondja már az öreg Homérosz.

A még mindig a vérünkben lévő kereszténység az oka annak, hogy ez az elmélet már nem talál megértésre, akarom mondani, megvetésre: így hát türelmesek vagyunk bizonyos dolgokkal szemben, mert távolról kissé kereszténység-szagúak... A szocialisták a keresztény ösztönökre apellálnak és ez még mindig a legfinomabb okosságuk... A kereszténységnek köszönhetően megszoktuk a régi, babonás „lélek” fogalmát, hozzászoktunk a „halhatatlan lélek” fogalmához, a lélek-monádhoz, amely voltaképpen egészen másutt van otthon, és csak egész véletlenül fordul elő imitt-amott „földi” alakban, véletlenül változott itt-ott „hússá és vérré”: persze lényege ettől mit sem változik, nemhogy bizonyos feltételekhez kötődne. A társadalmi, rokoni, történelmi viszonyok a léleknek alkalmak csupán, vagy afféle kellemetlen incidensek talán; mindenesetre nem ezek hozzák létre. Ezzel az elgondolással tették transzcendenssé az individuumot; reá hivatkozva mutatkozhat oly értelmetlenül fontosnak.

Valójában a kereszténység szólította föl első ízben az individuumot, hogy legyen bírája mindeneknek; megalomániája majdhogynem kötelességgé változott: hisz örök jogokat kell érvényesítenie mindennemű időbeli és feltételes dolgokon. Mit neki állam! No és a társadalom! És a történelmi törvények! Még hogy a fiziológia! A levés túlvilága (Jenseits des Werdens) szól itt hozzánk, minden történelem változatlanja, valami halhatatlan és isteni: egy lélek! Egy másik, keresztény és nem kevésbé esze-ment fogalom még mélyebben ivódott a modernitás testébe, öröklődés útján: ez pedig nem egyéb, mint lelkek Isten előtt való egyenlőségének fogalma. Benne az egyenlő jogok elméletének prototípusa jut kifejezésre: az egyenlőség tételét először vallásilag verték az emberiségbe és csak ezt követően csináltak belőle morák: nem csoda hát, hogy végül az ember elhitte, komolyan vette, gyakorlatot csinált belőle! Vagyis meghonosította politikailag, demokratikusan, társadalmilag, valamint a pesszimista fölháborodás frontján...

Ahol csak felelősséget kerestek, mindenütt a bosszú ösztöne végezte e kutatást. Ez a bosszúösztön az évezredek során olyan mértékben úrrá lett az emberiségen, hogy az egész metafizikára, pszichológiára, történelmi gondolkodásmódra, de mindenekelőtt a morálra rányomta bélyegét. A bosszú bacilusát az ember a gondolkodásával lopta be a dolgokba. Még Istent is beteggé tette ezzel, megfosztva a létet eredendő ártatlanságától: nevezetesen azzal, hogy a dolgok ilyen és ilyen állapotát akaratra, szándékokra, a felelősség aktusára vezette vissza. Az egész akarat-tant, az eddigi pszichológiának ezt a legvégzetesebb csalását lényegileg a bosszú céljára találták föl. A büntetés társadalmi hasznossága garantálta e fogalom méltóságát, hatalmát és igazságát. A régi – az akarat-pszichológia – megalkotóit azokban az osztályokban kell keresnünk, amelyeknek a büntetőjog volt a kezében, és itt elsősorban a legrégebbi közösségek élén álló papokra gondolunk: jogot akartak formálni maguknak a bosszúra – vagy: Istennek akarták megadni a bosszúállás jogát. Ε célból „szabadnak” gondolták el az embert, e célból minden cselekvését szándékosnak, minden cselekvés eredetét tudatosnak kellett elgondolni. A régi pszichológia csak ezekben a tételekben maradt fenn.

Ma, amikor Európában mintha ezzel ellentétes irányú mozgalom indult volna meg, amikor mi, halkionikusok igyekeztünk minden erőnkkel a világból a bűn fogalmát és a büntetés fogalmát kivonni, kivenni, kioltani, amikor minden igyekezetünk azon fáradozik, hogy a pszichológiát, a morált, a történelmet, a társadalmat, a társadalmi intézményeket és szankciókat, magát Istent mindezen szennytől megtisztítsuk – és kiben láthatjuk hát antagonisztikus ellenfelünket? Pontosan a bosszú és a ressentiment azon apostolaiban, par excellence pesszimista felháborodóiban, akik küldetésüknek tekintik, hogy mocskukat a „felháborodás” néven szentesítsék... Mi, többiek, vissza akarjuk hódítani a levés ártatlanságát; egy tisztább gondolkodás misszionáriusai akarunk lenni; szerintünk senki sem adta az embernek a tulajdonságait, sem Isten, sem a társadalom, sem a szülei, sem az elődei, sem ő maga – vagyis senki sem bűnös ebben... Hiányzik egy olyan lény, nem létezik, akit felelőssé lehetne tenni azért, hogy valaki létezik, valaki ilyen és ilyen, hogy ilyen környezetben, ilyen körülmények között született. – Nagy vigasz nekünk, hogy ilyen lény nem létezik... – Nem vagyunk egy örökkévaló szándék, akarat, kívánság eredményei: velünk nem fognak kísérletezni, hogy elérjék a „tökéletesség eszményképét”, a boldogság eszményképét”, az „erény eszményképét” – éppen olyan kevéssé vagyunk Isten balfogásai, amelytől elborzadna ő maga is (– hiszen az Ótestamentum, amint tudjuk, pontosan ezzel a gondolattal kezdődik).

Nem létezik olyan hely, cél, sem értelem (Sinn), amelyre létünkért, ilyen és ilyen létünkért átháríthatnánk a felelősséget. Mindenekelőtt: senki sem lenne rá képes: mert az egész nem irányítható, nem mérhető, nem összehasonlítható és még csak nem is tagadható! Miért nem? – Öt okból, amelyet még igazán szerény értelmi képességekkel is fölfoghatunk: például, mivel semmi sem létezik az egészen kívül. – És még egyszer hangsúlyozom: nagy vigasz ez, ebben rejlik minden létezés ártatlansága.

 

[2. Az individuum]

766

Alapvető balfogás: a célt a csordába és nem az egyes individuumba helyezni! A csorda eszköz csupán, semmi több! De most megkísérlik individuumnak tekinteni α csordát és magasabb rangot adni neki, mint az egyénnek – a legnagyobb tévedés! ! Mint ahogyan az is, hogy ami csorda-szerűvé tesz, a szánalom, az együttérzés érzetei, természetünk értékesebb részének tekintendő!

767

Az individuum valami egészen új és teljesen újat alkotó, valami abszolút, minden cselekedete egészen sajátja.

Az egyén a cselekedeteihez szükséges értéket végső soron önmagából meríti: mert még a reáhagyott szavakat is egészen egyéni módon kell értelmeznie. A képlet értelmezése legalább személyes, még akkor is, ha nem alkot képletet: értelmezőként mégis mindig alkotó is.

768

Az „Én” leigáz és öl: úgy dolgozik, akár egy szerves sejt: rabol és erőszakos.

Regenerálódni akar – várandósság. Meg akarja szülni Istenét, és a lábai előtt akarja látni az egész emberiséget.

769

Minden élőlény olyan messzire terjeszkedik maga körül, amilyen messzire csak tud, és leigáz minden gyöngébbet: így talál örömöt önmagában.

A fokozódó „humanizáció” e tendenciában azt jelenti, hogy mindig finomabban átérzik, milyen nehéz a másikat valóban bekebelezni: hogy a súlyos seb ugyan mutatja hatalmunkat fölötte, akaratát ugyanakkor azonban még jobban elidegenítjük – és ez nehezebben leigázhatóvá teszi őt.

770

Milyen ellenállási szintet kell állandóan leküzdeni, ha az ember felül akar maradni: ez a szabadság mértéke mind az egyén, mind pedig a társadalmak tekintetében: szabadság mint pozitív hatalom, mint a hatalom akarása. Az egyéni szabadság, a szuverenitás legfőbb formája, eszerint nagy valószínűséggel ellentétének közvetlen közelében növekszik, ott, ahol a rabszolgaság veszedelme száz Damoklész kardjaként függ a lét fölött. Ennek akár utána is járhatunk a történelemben: azok az idők, amikor az „individuum” annyira kiérlelődött, hogy szabadnak lehetett nevezni, amikor a szuverén ember klasszikus típusát elérték – Ó, nem, sohasem azok voltak a humánus idők!

Nem kell választanunk: akár fent – akár lent, mint egy féreg, amelyet kigúnyoltak, megsemmisítettek, összetapostak. Zsarnok ellenfelekre van szükség, hogy zsarnokok, azaz szabadok lehessünk. Nem kis előny, ha száz Damoklész kard függ a fejünk fölött: így tanulunk meg táncolni, így jön el a „mozgás szabadsága”.

771

Az ember – sokkal inkább, mint bármelyik állat – eredetileg altruista: ez magyarázza lassú fejlődését (gyermek) és magas képzettségét, valamint rendkívüli, végletes egoizmusát. A ragadozó vadállatok sokkal egyénibbek.

772

[Az „önzés” kritikájához –] La Rochefoucauld önkéntelen naivitása, aki azt hiszi, valami merész, finom és paradox dolgot mond – hajdan az „igazság” a pszichológiában csodálkozást keltett – Példa: „les grandes âmes ne sont pas celles qui ont moins des passions et plus de vertus que les âmes communes, mais seulement celles qui ont de plus grands desseins” (Nem azok a nagy lelkek, akikben kevesebb a szenvedély és több az erény, mint a közönséges emberekben, hanem azok, akiknek legmagasabb rendűek a szándékaik – a ford). Persze: John Stuart Mill (aki Chamfort-t a XVIII. század nemesebb és filozofikusabb La Rochefoucauld-jának nevezte) csak mindannak legélesebb megfigyelőjét látja benne az emberi kebelben, ami a „szokásos önzésre” vezethető vissza és hozzáfűzi: „egy nemes lélek nem tudja rávenni magát, hogy a közönségesség és az alantasság tartós szemléletének szükségességét erőltesse önmagára, ha csak nem azért, hogy megmutassa, hogy az emelkedett lélek és a nemes jellem miképp győzedelmeskedik mindennemű romlott befolyáson.”

773

Az önérzet morfológiája

Első szempont:

Α.: mennyiben alacsonyabb és előkészítő lépcsőfok a rokonszenv és a közösségi érzés, oly időben, amikor a személyes önérzet és az értéktételezés kezdeményezése egyénenként még nem is lehetséges.

B: mennyiben az egyéni önbizalom iskolája a kollektív önérzet tetőpontja, a klán distanciájára való büszkeség, önmagunk nem-egyenlőnek érzése, az egyenlő jogokkal, a megbékéléssel szemben érzett ellenségesség, általában a közeledési kísérletek elhárítása?

Annyiban, amennyiben arra kényszeríti az egyént, hogy az egész büszkeségét képviselje...

Önmaga fontosságának tudatában kell beszélnie és cselekednie, amennyiben személyesen képviseli a közösséget... ugyanígy, ha az individuum az istenség eszközének és szócsövének érzi magát.

C: mennyiben adnak hihetetlen fontosságot a személynek az elszemélytelení-tés mindezen formái: amennyiben magasabb erők fölhasználják őket: önmaga előtt való vallásos szégyenkezés, a próféták és költők állapota...

D: mennyiben kölcsönöz és engedélyez az egészért érzett felelősség az egyénnek széles látókört, kemény, szigorú kezet, hűvös megfontoltságot, nagyszerű tartást [és] mozgást, amelyeket a saját érdekében nem öltene magára.

In summa: a kollektív-önérzet a személyes szuverenitás nagy előképzője.

Az előkelő osztály az, amely e gyakorlatot örökli.

774

A hatalom akarásának álcázott fajtái

1. Szabadságvágy, a függetlenség óhaja, valamint egyensúlyra, békére, koordinációra törekvés. A remete szintén, „szellemi szabadság”. Alacsonyabb formában: általában a létezés akarása, az „önfenntartás ösztöne.”

2. a beilleszkedés, a hatalom akarását kielégítendő nagyobb egészként: Az alávetettség, az ön-nélkülözhetetlenné tevés, ön-hasznosítás annál, akinek ereje van; a szeretet mint titkos ösvény a hatalmasok szívéhez – hogy aztán uralkodni lehessen rajta.

3. a kötelességtudat, a lelkiismeret, a képzeletbeli vigasz, hogy egy magasabb ranghoz tartoznak, mint a valós hatalmon lévők; egy rangsor elismerése, amely lehetővé teszi a bíráskodást, a hatalmasok fölött is; az önelítélés; új értéktáblázatok föltalálása (klasszikus példa: zsidók).

775

[A dicséret, a hála mint a hatalom akarása.]

Dicséret és hála aratáskor, a szép idő, a győzelem, az esküvő alkalmából, a békéért – ezen ünnepeknek mind szubjektumra van szükségük, aki iránt az emberből kiárad az érzelem. Az ember valakinek tulajdonítani akarja mindazt a jót, ami bekövetkezett, ami megtörtént vele: a tettes kell nekik. Éppúgy, mint egy műalkotás előtt: nem érjük be vele, hanem dicsérjük alkotóját is. – Mi hát a dicséret? A kapott jótétemény egyfajta kiegyenlítése, visszatérítése, hatalmunk bizonyítása – mert a dicsérő igent mond, ítél, értékel, irányít: jogot formál magának, hogy igent mondhasson valamire, kitüntethessen valamit... A fölfokozott boldogságos életérzés fölfokozott hatalomérzés is: ebből kifolyólag dicsér az ember (– ebből talál ki és keres egy tettest, egy „szubjektumot”). A hála mint a jó bosszú: a legerősebben ott követelik meg és gyakorolják, ahol egyenlőség és büszkeség egyaránt él, ahol a bosszú szelleme a legelevenebb.

776

A hatalom „machivellizmusához”

A hatalom akarása megjelenik:

a) az elnyomottaknál, mindennemű rabszolgáknál, a „szabadság” akarásaként: a puszta megszabadulás látszik célnak (morálisan-vallásilag „a saját lelkiismeretének felelős”; „evangéliumi szabadság” stb.);

b) az erősebb és hatalomhoz felnövekedő típusnál a még több hatalom akarásaként, ha ez sikertelen, akkor az „igazságosság” akarására korlátozódik, vagyis az egyenlő mértékű

jogokra, vagyis ugyanannyi jogra, mint amivel az uralkodó réteg rendelkezik; c) a legerősebbeknél, leggazdagabbaknál, legfüggetlenebbeknél, legbátrabbaknál mint az „emberiség”, a „nép”, az evangélium, az Isten és az igazság szeretete; mint részvét, „önfeláldozás” stb., mint győzelem, magával-ragadó lendület, szolgaivá igázó; mint önmaga ösztönös egyesítése egy nagy mennyiségű hatalommal, amelynek így irányt képes szabni: a hős, a próféta, a császár, az üdvözítő, a pásztor (– ide tartozik a szerelem is: a szerelem akarja a győzelmet, a birtokba vételt és odaadásnak álcázza magát... Alapjában véve [ez csak] szerelem a saját „szerszáma”, „paripája” iránt... az a meggyőződése, hogy ez meg ez még az övé, egységébe tartozik, ekként használhatja).

„Szabadság”, „igazságosság” és „szerelem”!!!

777

Szerelem. – Nézzetek bele: a nők szerelme és rokonszenve – van-e ennél egoistább?... És ha föláldozzák magukat, becsületüket, hírnevüket, kinek áldozzák föl magukat? A férfinak?

Nem sokkal inkább egy zabolátlan szükségletnek?

– e vágyak pontosan olyan önzők, mint a többi: még ha másoknak jót is tesznek és ha hálát ültetnek el...

– Egy értékelés ilyen hiperfötációja mennyiben szentesíthet minden egyebet! !

778

„Érzékek”, „szenvedélyek”. – A gyöngeség szimptómája az érzékektől, a vágyaktól, a szenvedélyektől való félelem, ha az olyan messzire megy, hogy szembefordít velük minket: a szélsőséges eszközök mindig abnormális körülményekre utalnak. Ami itt hiányzik, vagyis inkább fölmorzsolódott, az egy impulzus gátlására való erő: ha valakiben él az engedés, vagyis a reagálás kényszerének ösztöne, az nagyon jól teszi, ha kitér az alkalmak („csábítások”) útjából.

Az „érzékek ingerlése” csak annyiban csábítás, amennyiben olyan lényről van szó, amelynek rendszere könnyen mozgatható és meghatározható: ellenkező esetben, a rendszer súlyossága és határozott mivolta, merevsége esetén erős ingerekre van szükség a funkciók mozgásba lendítéséhez...

A kicsapongás csak azoknál kifogásolható, akiknek nincs joguk hozzá; és majdnem minden szenvedélyt azok hoztak rossz hírbe, akik nem elég erősek ahhoz, hogy a saját hasznukra fordítsák – Meg kell érteni, hogy a szenvedélyben kifogásolható az, amit a betegségben kifogásolni kell: mindazonáltal – betegségek nélkül nem lehetünk meg, és még kevésbé szenvedélyek nélkül... szükségünk van az abnormálisra, az életnek iszonyatos sokkot adunk e nagy betegségekkel...

Egyenként megkülönböztetendők:

1. az uralkodó szenvedély, amely akár az egészség egyáltalán legnagyszerűbb formáját is magával hozhatja: itt valósult meg a legjobban a belső rendszerek koordinációja és munkájuk Egy cél szolgálatában – de ez már majdnem az egészség meghatározása!

2. a szenvedélyek harca egymással, a kettősség, a hármasság, a sokféle lélek „egy kebelben”: nagyon egészségtelen, belső romhalmazhoz vezet, szétválasztó, elárulja és fokozza a belső kettősséget és anarchizmust: – hacsak végül egy szenvedély a többin úrrá nem lesz. Az egészség visszatérése – 

3. egymásmellettiség, anélkül hogy szembenállás vagy együttműködés lenne: gyakorta periodikusan és mihelyt a rend beáll, egészségesen is... A legérdekesebb emberek tartoznak ide, a kaméleonok; nincsenek önmagukkal ellentmondásban, boldogok és biztosak önmagukban, de nem fejlődnek – állapotaik egymás mellettiek, még ha határozottan elkülönülnek is egymástól. Váltakoznak, nincsenek levésben... nem válnak valamivé 

779

A célok mértékének hatása a becslés perspektívájára: a nagy bűnöző és a kicsi. A cél szándékosságának mértéke az akaró személyben is dönt arról, hogy tiszteli-e érte magát, vagy kisszerűnek és nyomorultnak érzi magát. – Majd az eszközök szellemiségi fokának hatása az értékbecslés perspektívájára. Mennyire más a filozófiai újító, kísérletező erős ember, mint a rablók, barbárok és kalandorok! – Az „önzetlen” látszata.

Végül pedig az előkelő modor, tartás, bátorság, önbizalom – mennyire megváltoztatja mindez annak értékelését, amit ilyen módon értünk el.

Az értékbecslés perspektívájához: a cél mértékének (nagy, kicsi) befolyása az eszközök szellemiségének befolyása az akcióban való viselkedésmód befolyása a siker vagy sikertelenség befolyása, az ellentétes erők és értékeik befolyása a megengedett és megtiltott dolgok befolyása 

780

A cselekedeteket, rendszabályokat, affektusokat lehetővé tevő műfogások, egyedileg mérve, már nem „megengedhetők” – és nem is „ízlésesek” – – a művészet „teszi számunkra ízlésessé” őket, amelynek révén beléphetünk az ilyen „elidegenedett” világokba

– a történész mutatja meg igazságukat és ésszerűségüket; az utazások, az egzotizmus, a pszichológia, büntetőjog, elmegyógyintézet, bűnözők, szociológia – a „személytelenség”: ekképp ezeket a cselekvéseket és affektusokat egy közösségi lényeg közvetítésével (Media) engedjük meg magunknak (bírói kollégiumok, zsűri, polgár, katona, miniszter, herceg, társaság, „kritikusok”)... mindez azt az érzést adja nekünk, mintha áldozatot hoznánk...

781

Az önmagunkkal és „örök üdvösségünkkel” való foglalatosság nem egy gazdag és öntudatos természet kifejeződése: mivel ez ördögöt sem törődik vele, hogy üdvözül-e, nem érdekli semmiféle boldogság – ő maga erő, tett és vágy– rákényszeríti magát erőszakkal a dolgokra... A kereszténység azoknak az embereknek a romantikus hipochondriája, akik nem állnak szilárdan a lábukon – Mindenütt, ahol a hedonisztikus perspektíva kerül előtérbe, szenvedésre és bizonyos félresikeredettségre következtethetünk.

782

Az „individuum fokozódó autonómiája”: erről beszélnek a párizsi filozófusok, mint például Fouillé: nézzék csak meg azt a race moutonniàre-t (birkafajt – a fora), amelyhez ők maguk is tartoznak!...

Nyissátok hát ki a szemeteket, jövő-szociológus uraimék!

Az „individuum” fordított körülmények között erősödött meg: amit ti leírtok, az az emberiség végső legyöngülése és elszegényedése, ti magatok kívánjátok ezt, és ehhez van szükségetek a régi eszmények egész hazugság-tárházára! Épp ti vagytok azok, akik eszménynek tekintitek saját csordaállat-igényeiteket!

Ez pedig a pszichológiai tisztesség tökéletes hiánya!

783

A modern európaiakat jellemző két vonás látszólag ellentmond egymásnak: az individualizmus és az egyenlő jogok követelése: most már értem! Ugyanis az individuum egy rendkívül sebezhető hiúság: – tudatában van annak, mennyire gyorsan megsérti őt, hogy mindenki más egyenértékűnek érzi magát vele, hogy ő csak amolyan inter pares. Mindez olyan társadalmi fajtát jellemez, amelyben a tehetség és az erő nem térnek el lényeges mértékben egymástól. A gőgöt, amely magányt és kevés csodálói akar, nemigen értik az emberek; az egészen „nagy” sikerek csak a tömegek révén érhetőek el, igen, alig érthető meg, hogy a tömegsikerek tulajdonképpen mindig csak apró, kicsi sikerek: mivel pulchrum estpaucorum hominum (a szépség keveseknek adatik meg – a ford).

Egyetlen morál sem tud az emberek „rangsoráról”; a jog professzorai pedig nem ismerik a közösségi lelkiismeretet. Az individuális elv elutasítja az egészen nagy embereket és hozzávetőlegesen egyenlők között megköveteli valamely tehetség lehetőleg roppant gyors fölismerését; és mivel mindenkinek van valamilyen tehetsége e kései és civilizált kultúrákban, mindenki el is várja, hogy ezt valamivel honorálják, ezért dicsérik ma agyon, magasztalják a kisebb-nagyobb szívességeket, mint eddig bármikor: – ez nyomja rá a korra a határtalan olcsóság bélyegét. Tisztességtelensége pedig abban áll, hogy valósággal határtalanul dühöng, de nem a zsarnokok és a népnek hízelgők ellen (a művészet területén is), hanem az előkelő emberek ellen, akik a tömegember sorsát megvetik. Az azonos jogok követelménye (például minden és mindenki fölött törvényt ülni) anti-arisztokratikus.

A kortól éppen ennyire idegen az eltűnt individuum, az alámerülés egy nagy típusba, a személyiség akarásának elutasítása; pedig sok nagy ember épp ezzel tűnt ki a múltban, és igyekezete épp erre irányult (köztük nagy költőké is); vagy arra, hogy „város legyen”, mint Görögországban; jezsuitizmus, porosz tiszti testület és hivatalnoki kar; vagy nagy mesterek tanítványának és örökösének lenni: ehhez pedig társadalomtalan állapotok kellenek, a kisszerű hiúság hiánya kell.

784

Az individualizmus a „hatalom akarásának” szerény és még öntudatlan módja; itt az egyes ember számára már elegendőnek tűnik, hogy megszabadulhat a társadalom nyomasztó hatalmától (akár az államétól, akár az egyházétól). Nem személyként alkot ellentétet, hanem egyes emberként csupán; minden egyes embert képvisel az összességgel szemben. Ez pedig a következőt jelenti: ösztönösen egyenértékűnek tételezi magát minden egyénnel; nem személyként harcolja ki, amit kiharcol magának, hanem egyénként az összességgel szemben.

A szocializmus csak az individualizmus agitációs eszköze: megérti, hogy összcselekvésre, egy „hatalom” megszervezésére van szükség, ha az ember el akar érni valamit. De nem a társadalmat akarja az egyén céljaként, hanem a társadalmat mint sok egyén lehetővé tételének eszközeként: – ez a szocialisták ösztöne, amellyel kapcsolatban gyakorta tévednek (– eltekintve attól a ténytől, hogy gyakran ahhoz, hogy érvényesüljenek, csalniuk kell). Az altruista erkölcsprédikáció az individuál-egoizmus szolgálatában: a XIX. század egyik legszokványosabb balfogása.

Az anarchizmus megint csak a szocializmus agitációs eszköze; ezzel ébreszt félelmet, e félelemmel kezd másokat elbűvölni és terrorizálni: mindenekelőtt – a bátrakat, a merészeket a maga oldalára állítja –, még szellemileg is.

Mindezek ellenére: az individualizmus a hatalom akarásának legszerényebb foka.

Már többet akarnak, mihelyt bizonyos fokú függetlenséget elértek: az erőnek megfelelően kezdődik az elkülönülési törekvés: az egyén már nem csupán egyenlőnek tekinti magát, hanem keresi a hozzá hasonlókat, elkülönül másoktól. Az individualizmust a tag– és szervképzés követi: a rokon tendenciák összeállnak, hatalomként tevékenykedve, e hatalmi központok között súrlódás keletkezik, háború, az erők kölcsönös elismerése, kiegyenlítődés, közeledés, a cserék kölcsönös mértékének megállapítása. Végül: Rangsor.

[Összefoglalás: ]

1. Az individuumok fölszabadulnak

2. harcot kezdenek, megegyezve a jogegyenlőségben ( – „igazságosság” mint cél –); 3. ha ezt elérték, akkor adnak a tulajdonképpeni erőegyenetlenségek felfokozott hatása lép fel (mert az egészen nagyjából a béke uralkodik és sok apró erőkvantum már különbségeket alkot, olyanok, amelyek régebben szinte a nullával voltak egyenlőek). Most az egyének csoportokba szerveződjek; a csoportok előjogok megszerzésére, valamint túlsúlyra törekednek. A harc – enyhébb formában – újból kitör.

Szabadságot akarnak, amíg nem birtokolják a hatalmat. Ha ez megvan, akkor még nagyobb hatalmat akarnak, ha ezt nem vívják ki (mondjuk mert még túl gyöngék hozzá), „igazságosságot” akarnak, vagyis egyenlő hatalmat.

785

A fogalom kiigazítása

Az egoizmus. – Ha megértettük, hogy az „individuum” mennyiben tévedés, mivel minden egyedi teremtmény egy egyenes vonalú teljes folyamat (nemcsak „örökletesen”, hanem ő maga az...), akkor az egyedi lény hatalmas jelentőségre tesz szert. Az ösztön itt egészen világosan beszél. Ahol ez az ösztön alábbhagy (– ahol az individuum önmaga értékét csak mások szolgálatában keresi) ott bízvást kimerültségre és elfajzásra következtethetünk. Az érzület alapos és őszinte altruizmusa olyan ösztön, amely arra szolgál, hogy legalább másodlagos értéket alkosson magának más egoizmusok szolgálatában. Többnyire azonban csak látszólagos: kerülő út saját életérzésünk és értékérzetünk fönntartásához – 

786

Az elő-moralizálás és a moráltalanítás története

Első tétel: egyáltalán nincsenek morális cselekedetek – az ilyesmit csak beképzeljük.

Nemcsak hogy nem mutathatók ki (ezt például Kant is elismerte, a kereszténység nemkülönben) – egyszerűen nem is lehetségesek. Kitaláltak egy ellentétet a hajtóerőkhöz egy lélektani félreértés révén és úgy vélik, hogy ekképp a hajtóerő valamely más típusát írták le; kiagyaltak egy primum mobilét, amely nem is létezik. A becslésre, amely a „morális” és „amorális” ellentétét egyáltalán fölvetette, azt kell mondanunk: csak amorális szándékok és cselekedetek, vannak.

Második tétel: A „morális” és „amorális” egész megkülönböztetése abból indul ki, hogy mind a morális, mind pedig az amorális cselekedetek a szabad spontaneitás aktusai – röviden, hogy ilyenek léteznek, vagy másként szólva: a morális megítélés csak a szándékok és tettek egy fajtájára, a szabadra vonatkozik.

Ám a szándékok és tettek ezen fajtája tisztán a képzelet műve: olyan világ, amelyre a morális mérték egyedül alkalmazható, még csak nem is létezik...

– nincsenek se morális, se amorális cselekedetek.

1. A pszichológiai tévedés, amelyből a „morális” és „amorális” ellentétfogalom keletkezett: „önzetlen”, „nem egoista”, „önmegtagadó” –mindez irreális koholmány. Hibás dogmatizmus az „ego” dolgában: atomisztikusan fogták föl, a „nemén” hamis ellentéteként; ugyanakkor leválasztják a levésről, mint valami létezőt. Az Én hamis szubsztancializálása: amelyet (az individuális halhatatlanság hitében) különösen a vallásos-morális kényszer hatására a hit tárgyává tettek. Az ego ezen mesterséges felszabadítása, magáért és magának-valósága kinyilatkoztatása után értékellentéttel találták szemben magukat, amely ellentmondásmentesnek tűnt: az egyes-ego és a beláthatatlan Nem-Én. Kézenfekvőnek látszott, hogy az egyes-ego értéke csak abban lehet, hogy önmagát a beláthatatlan „Nem-Énre” vonatkoztatja, vagyis aláveti magát neki, és őérte létezik. – itt a csordaösztönök meghatározott erővel hatottak: semmi sem ellenkezik jobban ezekkel az ösztönökkel, mint az egyén szuverenitása. De ha az egót magán-és magáértvalóként fogjuk föl, akkor értékének az önmegtagadásban kell gyökereznie. Tehát: 1. az „individuum” hamis önállósítása mint atom; 

2. a csorda-méltóság, amelytől az atomnak-lenni-akarása iszonyodik és ellenségesnek érez;

3. következésképpen az individuum legyőzése, céljának áthelyezése útján; 

4. olybá tűnt, voltak önmegtagadó cselekedetek: ezek köré egész sereg ellentétet agyaltak ki;

5. föltették a kérdést: milyen cselekedetekben igenli önmagát az ember a leghatározottabban? Ezek körül (nemiség, kapzsiság, uralomvágy, kegyetlenség stb.) fölhalmozták az átkot, a gyűlöletet, a megvetést: azt hitték, hogy vannak önzetlen ösztönök is, minden önzőt elvetettek, az önzetlenekre vágyakoztak; 6. következmény: mit tettek? Kiátkozták a legerősebb, a legtermészetesebb, sőt mi több, az egyedül reális ösztönöket – úgyhogy a továbbiak folyamán, ha dicséretesnek akarták ítélni valamely cselekedetet, akkor az ilyen ösztönök jelenlétét ki kellett tagadni belőle – ami iszonyatosan nagy lélektani hamisítás volt. Még az „önmagunkkal való mindennemű

elégedettséget” is csak olyan módon tudnak ismét lehetővé tenni, hogy önmagukat mintegy tévesen sub specie” boni sorolták. És megfordítva: minden olyan típusú ember, akinek valami haszna volt abból, hogy az embertől elvegye az önmagával való elégedettséget (a csordaösztön képviselői, például a papok és filozófusok), volt olyan finom és lélektanilag éleslátó, hogy kimutassa: mindenütt az önzés uralkodik. Keresztény következtetés: „Minden bűn; még az erényeink is. Az ember abszolút esendősége. Az önzetlen cselekedet nem lehetséges.” Eredendő bűn. Röviden: miután az ember ösztöneit ellentétbe helyezte a jó teljességgel képzeletbeli világával, végül megvetette önmagát, mint aki képtelen „jónak” nevezett cselekedetekre.

N. B. A kereszténység ezzel előrelépést tesz a pszichológiai éleslátásban: La Rochefoucauld és Pascal. Megértették az emberi cselekedetek egylényegűségét, valamint lényegi értékhasonlóságát (– mind amorálisak).

Komolyan véve a dolgot, igyekeztek olyan embereket nevelni, akikben az önzés nem él: – ezek a papok, a szentek. És ha kételkedtek is az emberek abban a lehetőségben, hogy valaki „tökéletes” lehet, nem kételkedtek abban, tudják, mi a tökéletes.

A szent, a pap, a „jó ember” pszichológiája persze tiszta fantazmagória volt. A cselekvés valóságos motívumát hitványnak értelmezték: hogy egyáltalán cselekedni tudjanak még, és elő tudjanak írni cselekedeteket, kénytelenek voltak teljességgel lehetetlen cselekedeteket lehetségesként leírni és mintegy^ szentesíteni. Ugyanazzal a hamissággal, amellyel előzőleg rágalmaztak, most tiszteltek és idealizáltak.

Az életösztön elleni dühöt „szentnek”, tiszteletre méltónak nevezték. Abszolút szűziesség, abszolút engedelmesség, abszolút szegénység: a papi ideál. Alamizsna, részvét, önfeláldozás, a szépség, az ész és az érzékiség megtagadása, sötét pillantások minden erős minőségre: laikus eszmény.

Haladunk: – a megrágalmazott ösztönök is jogot követelnek maguknak (például Luther reformációja: a morális hazugság legdurvább formája az „evangélium szabadsága” leple alatt) – szent nevekre keresztelik át az említett ösztönöket; – a megrágalmazott ösztönök igyekeznek szükségesnek bizonyulni, hogy erényesként lehetségesek legyenek; a kötelesség: vivre pour vivre pour autrui (élni hogy másokért éljünk – a ford.); egoizmus mint eszköz a célhoz; – tovább is mennek, igyekeznek mind az egoista, mind az altruista mozzanatoknak létjogot adni: jogegyenlőséget ennek is, annak is (ahogy a szükség kívánja) ; – még tovább mennek, a nagyobb hasznosságot keresik az egoista szempont előjogában az altruistáéval szemben: hasznosabbnak lenni a többség boldogsága, vagy az emberiség haladása szempontjából stb. Tehát: az egoizmus jogainak túlsúlya, de szélsőségesen altruista perspektívából (az „emberiség összhaszna”);

– igyekeznek az altruista cselekvési módot összebékíteni a természetességgel, az altruista elemet az élet alapjain keresik; az egoista elemet is keresik, ahol az altruistát, az élet és a természet lényegéhez tartozóként;

– arról álmodnak, hogy a bizonytalan jövőben eltűnik majd az ellentmondás és akkor a folyamatos alkalmazkodás következtében az egoizmus egyszersmind altruizmus is lesz; – végül pedig megértik, hogy az altruista cselekedetek csupán az egoisták egy válfaja; – és a szeretet, az önpazarlás foka az individuális hatalom és a személyiség alapvető bizonyítéka.

Röviden: minél rosszabbá teszik az embert, annál jobbá teszik – és hogy az egyik nincs a másik nélkül... Ezzel föllebben a függöny az eddigi ember pszichológiájának szörnyű meghamisításáról.

Következtetések: csak amorális szándékok és cselekedetek vannak – az úgynevezett morális cselekedetekben is kimutatható az amoralitás. Minden indulat levezetése az Egy hatalom akarásából: lényegi azonosság. Az élet fogalma: a látszólagos ellentétben („jó és rossz” között) az ösztönök hatalmi foka fejeződik ki, átmeneti rangsor, amelynek idején bizonyos ösztönöket kordában tartanak vagy szolgálatra fognak. – A morál igazolása: gazdaságos stb.

A második tétel ellen: a determinizmus: kísérlet a morális világ megmentésére azáltal, hogy áthelyezik – az ismeretlenbe. A determinizmus csupán egyetlen módja annak, hogy értékbecsléseinket eltüntessük, miután ezek a mechanisztikusán elgondolt világban nem találták meg helyüket. Ezért kell a determinizmust támadni és aláaknázni: valamint vitatni jogunkat ahhoz, hogy a világot szétválaszthatjuk egy magánvaló és jelenségvilágra.

787

A céloktól való fölszabadulás abszolút szükségessége: különben meg sem kísérelhetjük önmagunk feláldozását és önmagunk fölszabadítását! Csak a levés ártatlansága adja meg nekünk a legnagyobb bátorságot és a legnagyobb szabadságot!

788

A gonosz embernek visszaadni a jó lelkiismeretet – csak nem ezért fáradoztam netán öntudatlanul? Méghozzá a gonosz embernek, amennyiben épp erős ember is? (Dosztojevszkij ítéletét a börtönlakó bűnözőkről itt fontolóra kell vennünk.) 

789

[Új „szabadságunk”. –] Micsoda nagyszerű szabadság-érzés van abban, amelyet mi, szabad szellemek érzünk, hogy nem vagyunk „célok” rendszerébe kényszerítve, behálózva!

Hasonlóképpen: hogy a „jutalom” és „büntetés” fogalmai nem találják meg helyüket a lét lényegében! Hasonlóképpen: hogy a jó és a rossz cselekedet nem önmagában, hanem meghatározott emberi közösségek önfenntartási tendenciáinak perspektívái szerint nevezehető jónak vagy gonosznak! Hasonlóképpen: hogy öröm és fájdalom érzeteinknek semmiféle kozmikus, és különösen metafizikai jelentősége sincs! – Eduard von Hartmann pesszimizmusát, a lét örömének és bánatának pesszimizmusát a mérleg serpenyőjébe dobni nem jelent egyebet, mint bezárkózni a Kopernikusz előtti korlátolt szempontok börtönébe, ami önmagában is elmaradott és avítt álláspont, ha ugyan nem egy berlini rossz tréfája.

790

Ha valaki már tisztában van életének „miértjével”, akkor a „hogyant” már sorsára hagyhatja...? Ez már annak a jele volna, hogy a „miértben” nem hisz, sem a célban és az értelemben, ez már az akarat hiánya, ha az öröm és bánat értéke kerül az előtérbe és hedonista-pesszimisztikus tanok meghallgatásra találnak; meg-nem-felelés, lemondás, rezignáció, erény, „objektivitás” legalábbis jelei lehetnek annak, hogy a fő dolog kívánnivalót hagy maga után.

791

Eleddig német kultúra még nem létezett. Ε kijelentéssel szemben pedig nem jelent ellenvetést, hogy Németországban voltak nagy remeték – például Goethe: mert őnekik megvolt a maguk kultúrája. De pontosan körülöttük, mint hatalmas, magányos, fenséges sziklák körül, burjánzott a németség, az ő ellentétük gyanánt, mint valami lágy, mocsaras, megbízhatatlan televény, amelyen a külföld minden egyes léptének meglátszott a „lenyomata” mely „formát” alkotott: a „német művelődés” jellegtelen dolog volt, majdhogynem határtalan képlékenység.

792

Németország, amely roppant gazdag rátermett és tanult tudósokban, már hosszú ideje nélkülözi ebben a mértékben az erős lelkeket és a hatalmas szellemeket és mintha elfelejtette volna, mi is voltaképpen egy nagy lélek, mi egy hatalmas szellem: és manapság középszerű, sőt rosszfajta emberek lépnek ki a piactérre és már majdnem jó lelkiismerettel, valamint emelt fővel jelentik ki önmagukról, hogy nagy reformátorok, mint például Eugen Dühring, ez az ügyes és jól informált tudós, aki azonban mihamar szinte minden egyes szavával elárulja, hogy lelke kicsinyes, és az irigység érzései marcangolják; tehát nem hatalmas, túláradó, jótéko-nyan-pazarló szellem ösztönzi – hanem a becsvágy! Korunkban becs után vágyni viszont a filozófus számára még méltatlanabb, mint bármely előbbi korban: most, amikor a csőcselék uralkodik, amikor a csőcselék osztogatja a megbecsülést!

793

„Jövőm”: – szigorú politechnikus nevelés.

Katonai szolgálat: úgyhogy a magasabb osztályok minden egyes tagja tiszt lesz, még ha más is lehetne.

[IV. A HATALOM AKARÁSA MINT MŰVÉSZET]

794

Vallásunk, morálunk és filozófiánk az emberi dekadencia formái – Az ellentétes irányú mozgalom: a művészet.

795

A művész-Glozóíus. A művészet magasabb fogalma. Képes-e az ember olyan messzire helyezkedni a többiektől, hogy megformálhassa őket? (– Előgyakorlatok: 1. az önmagát alakító ember, a remete; 2. az eddigi művész, aki kis léptékben mestere anyaga formálásának.) 

796

A műalkotás, amely művész nélkül jelenik meg, például mint test, mint szervezet (porosz tiszti testület, jezsuita rend). A művész milyen mértékben előzetes fokozat. A világ mint önmagát megszülő műalkotás – 

797

A „művész” jelensége a legkönnyebben átlátható: innen rápillantani a hatalom, a természet elemi ösztöneire stb.! De a valláséra és a moráléra úgyszintén! a „játék”, a haszontalan – az erőtől duzzadó eszménye mint „gyermekes”. Isten „gye-rekessége” – pais paizon (παίςων).

798

Apollói, dionüszoszi. – Két állapot van, amelyben a művészet a természet erejével lép föl az emberben, teljességgel uralva őt, akár tetszik neki, akár nem: a vizionárius kényszer és az orgiasztikus kényszer. Mindkét állapot létezik a hétköznapi életben is, csak gyöngébben: az álomban és a mámorban – Ám ugyanez az ellentét áll fönn az álom és a mámor között: mindkettő művészi erőket szabadít föl bennünk, de különbözőeket: az álom a látás, az összekapcsolás, a költészet erejét; mámor a mozgás, a szenvedély, az ének és a tánc erejét.

799

A dionüszoszi mámorban működik a nemiség és a kéj: és nem hiányoznak ezek az apollóiból sem. Csak a két állapot között tempókülönbségnek kell lennie... Bizonyos mámor-élmények rendkívüli nyugalma (szigorúbb kifejezéssel: az idő-és távolság-érzékelés lelassulása) tükröződik a legnyugodtabb mozdulatok és lelkiállapotok víziójában. A klasszikus stílus szívesen ábrázolja ezt a nyugalmat, egyszerűsítést, rövidítést, koncentrációt – a klasszikus típusban koncentráltan van jelen a hatalom legnagyobb érzése. Nehezen reagálni: súlyos tudatosság: harci érzés nincs.

800

A mámor érzése valóban megsokszorozza az erőt: leginkább a nemek párosodásának idején: új szervek, készségek, színek, formák... a „megszépülés” a megnövekedett erő következménye. Megszépülés mint győztes akarat, fölfokozott koordináció, valamennyi erős vágy harmonizálása, egy hiánytalanul merőlegesen gravitáló erő megnyilvánulása. A logikai és geometriai leegyszerűsítés az erő növekedésének következménye: és fordítva: az ilyen leegyszerűsödés észlelése megint csak növeli az erő érzését... a fejlődés tetőpontja: nagy stílus.

A csúnyaság egy típus dekadenciáját jelenti, a belső vágyak ellentmondását és fogyatékos, hiányzó koordinációját – a szervezőerő csökkenését jelenti, a pszichológia nyelvén szólva az „akarat” megcsappanását...

A kéjállapot, amelyet mámornak hívnak, egészen pontosan a nagy hatalomérzet... A tér– és időérzékletek megváltoztak: iszonyatos távolságokra lát el az ember, melyeket csak most fedez fel; a látószög kiszélesedik, több mindent és nagyobb távolságokat fog át; az érzékszervek kifinomulnak, sok apró és pillanatnyi dolgot észlelve; a jóslás, a legapróbb segítség, a leghalkabb javaslat megértésének ereje: az „intelligens” érzékiség... az erő mint az uralom érzése az izmokban, mint a mozgás feszessége és kéjes öröme, mint tánc, könnyedség és presto; az erő mint az erő bizonyítékának kéjes érzése, bravúr, kaland, vakmerőség, közömbös lény... Az élet minden tetőpont-pillanata kölcsönösen erősítik egymást; elég, ha működésbe lép a képek és a képzetek világa, mint ösztönzőerő, hogy működésbe hozza a többi érzéket... Ekképp aztán ezek az állapotok összenőnek, pedig tán alapjában véve idegenek egymástól. Például: a vallási mámor és a nemi izgalom érzése (e két mély érzés szinte csodálatosan össze van hangolva. Mi tetszik minden jámbor nőnek, öregnek, fiatalnak egyaránt? Válasz: egy szép lábú szent, még fiatal, még idióta...) A kegyetlenség a tragédiában és a részvét (– rendesen összehangolva...). Tavasz, tánc, zene, a nemek versengése és a fausti „végtelenségérzet a kebelben...”

A művészek, ha érnek valamit, akkor erősek (testileg is), nagyvonalúak, erőtől duzzadok, igavonó barmok, érzékiek; Raffaellót nem is lehet elképzelni bizonyos szexuális túlfűtöttség nélkül... a zenélés egyfajta gyerekcsinálás is; a szűziesség a művész ökonómiája csupán: – és a művészeknél az alkotó termékenység a nemzési erővel együtt szűnik meg... A művészek soha nem olyannak látják a dolgokat, amilyenek, hanem telítettebbnek, egyszerűbbnek vagy erősebbnek: mindezekért osztályrészük az életben egyfajta örök ifjúság és tavasz, egyfajta állandó mámor.

801

Azon állapotok, amelyekben a megdicsőülést és a teljességet belehelyezzük a dolgokba és megköltjük őket, mígnem saját teljességünket és életkedvünket tükrözik, a következők: a nemi ösztön, a mámor, az étkezés, a tavasz, az ellenség fölötti győzelem, a gúny, a bravúr, merész tett, a kegyetlenség, a vallási érzés önkívülete. Három elem kiemelendő: a nemi ösztön, a mámor, a kegyetlenség: ezek mind nagyon régen az ember ünnepi örömei voltak és a korabeli „művészekben” már teljes intenzitással éltek.

Megfordítva: ha olyan dolgokkal állunk szemben, amelyek e megdicsőülést és teljességet mutatják, akkor az állati lét azon szférák izgatottságával válaszol, ahol mindezen kéjállapotok székhelye van: – és ezen állati kéjérzések és vágyak roppant finom árnyalatainak keveréke az esztétikai állapot. Ez utóbbi csak olyan természeteknél következik be, amelyek egyáltalán képesek a testi vigor ezen ajándékozó és túláradó teljességének birtoklására; benne mindig ez a primum mobile. A józan, a fáradt, a kimerült, a kiszáradt (például a tudós) semmit sem tud a művészetből befogadni, mert semmi sincs benne a művészi őserőből, a gazdagság kényszerítő erejéből: aki nem tud adni, befogadni sem tud semmit.

„Tökéletesség”: ezen állapotokban (meg a szerelemben ugyancsak stb.) szinte naiv módon bukkan napvilágra, hogy a legmélyebb ösztön mit ismer el magasabb rendűnek, kívánatosnak, értékesnek, típusa fejlődésének; valamint hogy voltaképpen milyen státusra törekszik. A tökéletesség: ez hatalmi érzése rendkívüli kiszélesedése, a gazdagság, a szükségszerű kiáradás minden keretet szétfeszítve...

802

A művészet az állati életerő állapotaira emlékeztet minket; először is a virágzó testiség többlete és kiáradása ez a képek és a vágyak világába; másrészt pedig az állati funkciók ingerlése a felfokozott élet képeivel és vágyaival; – az életérzés fokozása, ennek stimulánsa.

Hogyan birtokolhatja e hatalmat a rút is? Amennyiben még közvetít valamennyit a művész győzedelmes energiájából, ami e csúfságon és félelmetes elemen úrrá lett; vagy amennyiben halkan megmozdítja bennünk a kegyetlenség örömét (esetleg bizonyos körülmények között az önsanyargatás, önmagunk megerőszakolása vágyát is és ekképp az önmagunk fölötti hatalom érzését).

803

A „szépség” a művész számára azért áll minden rangsoron kívül, mert a szépségben az ellentéteket megszelídítették, ami a hatalom, nevezetesen az ellentétes erők fölötti hatalom legbiztosabb jele; továbbá feszültség nélkül: hogy már semmiféle erőkifejtés nem kell, minden lágyan követ, engedelmeskedik és az engedelmességhez a legjobb képet vágja – mindez hízeleg a művész hatalom-akarásának.

804

A szép és a rút keletkezéséhez. – Ami ösztönösen ellenállást kelt bennünk, esztétikailag, az az emberre már a legrégebbi idők tapasztalatai szerint károsnak, veszélyesnek, bizalmatlanságot keltőnek bizonyult: a hiretlen megszólaló esztétikai ösztön (az undorban, például) ítéletet tartalmaz. Ennyiben a szép a hasznos, jótékony hatású, életigenlő, biológiai értékeinek általános kategóriáin belül áll: de úgy, hogy egész csomó inger, amelyek egész távolról hasznos dolgokra emlékeztetnek, és hozzájuk kapcsolódnak, a szép érzését, azaz a hatalom érzésének megsokszorozását adják (– tehát nem csupán e dolgok, hanem kísérő érzeteik vagy szimbólumaik is). így tehát a szépet és a csúfat feltételesként ismertük meg; nevezetesen pedig legalacsonyabb fennmaradási értékeink vonatkozásában. Ettől eltekintve a szép és a csúf tételezése értelmetlen. A szép olyan kevéssé létezik, mint a jó, az igaz. Megint csak egy bizonyos embertípus fennmaradási feltételeiről van szó: a csordaember más dolgoknál éli át a szép értékérzetét, mint a kivételes és felsőbbrendű ember.

Amolyan előtér-optika ez, amely csupán a legközelebbi következményeket tartja szem előtt, amelyből a szép (de a jó és az igaz) értéke is származik.

Minden Ösztönítélet rövidlátó a következmények láncolata vonatkozásában: csak arra nézve ad tanácsot, mi a legközelebbi teendő. Az értelem lényegileg egy gátló-apparátus az ösztönítélet azonnali reakciója ellen: feltartóztatja, megfontolja, távolabbra lát a következmények láncolatában.

A szépség- és csúfság-ítéletek rövidlátók – mindig szembenáll velük az értelem –: de a legnagyobb mértékben meggyőzőek; az ösztöneinkhez szólnak ott, ahol ezek a leggyorsabban döntenek, igent vagy nemet mondva, még mielőtt az értelem szóhoz jutna...

A legmegszokottabb szépség-igenlések kölcsönösen ingerlik és izgatják egymást; ha egyszer az esztétikai ösztön dolgozni kezd, akkor az „egyes szép” körül más és máshonnan származó tökéletességek egész szövedéke kristályosodik ki. Nem maradhatunk objektívak, vagyis nem kapcsolhatjuk ki az interpretáló, hozzáadó, kitöltő, megköltő erőt ( – utóbbi maga a szépség-igenlések láncolata). Egy „szép nő” látványa...

Tehát: 1. a szépség-ítélet rövidlátó, csak a legközelebbi következményeket látja 2. az őt fölébresztő tárgyat varázserővel ruházza fel, amely a különféle szépség-ítéletek asszociációjának függvénye – viszont a tárgy lényegétől teljességgel idegen. Valamely dolgot szépnek érezni annyit tesz, mint szükségképpen hamisan érezni... – ezért aztán, mellékesen szólva, a szerelmi házasság társadalmilag a legesztelenebb házasság –)

805

A művészet geneziséhez. – Azon tökéletessé-tevés, tökéletesnek-látás, amely a nemi erőktől feszülő központi idegrendszerre jellemző (egy este együtt a szeretett lénnyel, a legjelentéktelebb apróság is megdicsőül, nagyszerű dolgok sora az élet, „mert a boldogtalanul szeretők boldogtalansága értékesebb bárminél”): másrészt minden tökéletesség és szépség e szerelmes állapot öntudatlan emlékeként hat, és ennek megfelelő látásmódot jelent – ez a tökéletesség, a dolgok teljes szépsége contiguity (érintkezés – a ford.) útján váltja ki újra a szerelmileg fölizgatott lelkiséget. Fiziológiailag: a művész alkotó ösztöne és a mag eloszlása a vérben... A művészet és a szépség iránti vágy közvetett vágy a nemi ösztön elragadtatottságának állapota után, amelyet az a központi idegrendszernek közvetít. A „szerelem” által tökéletessé változott világ...

806

Az érzékiség, ál öltözeteiben: 1. mint idealizmus („plátói”) az ifjúságra jellemző, ugyanolyan barlangtükörképet alkotva, amilyennek a szeretett lény jelenik meg, minden dolgot díszítve, fölnagyítva, istenítve, végtelenségbe burkolva – 2. a szerelem vallásában: „egy szép fiatalember, egy szép nő”, valahogy isteni, a lélek vőlegénye és menyasszonya – 3. a művészeiben mint „díszítő” erő: ahogy a férfi a nőt látja, mintegy megajándékozva őt az összes előnyös oldallal, ami csak létezik, – úgy helyezi be a művész érzékiségét Egy Tárgyba, amelyet egyébként is tisztel és sokra tart – ekképp fejezi be tárgyát („idealizálva azt”). A nő, annak tudatában, hogy a férfi mit érez irányában, igyekszik megfelelni ezen idealizáló törekvésnek oly módon, hogy földíszíti magát, szépen jár, táncol, finom gondolatokat nyilatkoztat ki: ugyanakkor szégyenérzetet mutat, visszafogott és távolságtartó – ösztönösen érezve, hogy mindezzel a férfi idealizáló képessége növekszik. (A női ösztön végtelen finomságát tekintve semmi esetre sem nevezhetjük a szégyent tudatos képmutatásnak: a nő kitalálja, hogy pontosan az igazi, naiv szégyenlősség csábítja el a legjobban és ragadtatja túlbecslésre a férfit. Ezért naiv a nő: – az ösztön finomságából, amely ösztön az ártatlanság hasznosságát tanácsolja neki. Szándékos szemet-hunyás ez önmagával szemben... Mindenütt, ahol a színlelés erősebben hat, ha öntudatlan, akkor öntudatlanná válik.)

807

Mi mindenre képes a mámor, amit szerelemnek hívnak és mégis meg valami más is! – De ezt mindenki maga tudja a legjobban! A lány izomereje megnövekszik, mihelyt férfit lát közeledni; léteznek műszerek, amelyekkel mérhető. A nemek közelebbi kapcsolatánál, amilyen például a tánc és egyéb társadalmi foglalatosságok, ez az erő olyan mértékben megnövekszik, hogy a szóban forgó személy igazán komoly erőkifejtésre lesz képes: az ember végül nem hisz a szemének – vagy az órájának! Itt végső soron azt is be kell számítanunk, hogy a tánc, mint minden gyors, lendületes mozgás, már önmagában egyfajta mámorként hat az izmokra, az ideg– és véredényrendszerre. Ebben az esetben pedig kettős mámor kombinált hatásaival kell számolnunk! – És milyen bölcs dolog, ha időnként kissé szalonspicces az ember!... Vannak olyan igazságok, amelyeket nem is szabad bevallanunk magunknak: ezért vagyunk nők, erre a való a női szemérem... Azok az amott táncoló fiatal teremtések már láthatólag maguk mögött hagytak minden valóságot: csupa kézzelfogható ideállal ropják a táncot, sőt mi több, még látják is, hogy eszmények ülik körül őket: az anyák!... Itt az alkalmas pillanat a Faust idézésére... Eme csinos teremtések összehasonlíthatatlanul jobban néznek ki, amikor egy kicsit spiccesek – ó, milyen nagyon jól tudják ezt! És mivel tudják, még szeretetre méltóbbak lesznek! – Végezetül még a ruházatuk is inspirál. Ruházatuk a harmadik kis mámor: úgy hisznek a szabójukban, akár az Istenükben: – és ugyan ki venné el tőlük ezt a hitet? ezt az üdvözítő erejű hitet! És az öncsodálat egészséges! – az öncsodálat véd a meghűléstől! Vajon megfázott-e valaha is egy csinos nő, aki tudta, hogy jól van öltözve? Kötve hiszem! Sőt még az sem, amelyik alig volt felöltözve...

808

Akarjátok csodálatra méltó bizonyítékát látni annak, milyen messzire vezet a mámor átlényegítő ereje? A „szerelem” ez a bizonyíték, vagyis az, amit szerelemnek neveznek a világ valamennyi nyelvén és némaságán. A mámor itt olyan módon számol le a valósággal, hogy a szerető tudatában az eredeti okot kioltja, és talán valami mást lop be a helyére – Kirké varázstükrének minden reszkető fölvillanását... Ember és állat között nincs itt különbség; még kevésbé szellem, jóság és hűség között. Finoman csinálnak az emberből bolondot, ha finom lény, durván, ha faragatlan; de a szeretet, és még az Isten iránti szeretet is, a „megváltott lelkek”, a szent szeretete alapjában mindig azonos marad: mint egy láz, amelynek [megvan] az oka az átalakulásra, mint egy mámor, amely jót tesz, és hazudik önmagáról. .. És meg kell adni, amikor szeretünk, jól hazudunk, magunknak és magunkról: úgy érezzük, átalakultunk, erősebbnek, gazdagabbnak, tökéletesebbnek érezzük magunkat, tökéletesebbek is vagyunk...

A művészetet mint szerves funkciót találjuk itt; úgy látjuk, mélyen beágyazódott az élet legangyalibb ösztönébe, az élet legnagyobb ösztönző erejeként – művészet tehát, finoman célszerű akkor is, amikor hazudik... Ám tévednénk, ha megakadnánk erejénél, mely hazudni képes: többet tesz a puszta fantáziálásnál, mert megváltoztatja még az értékek helyét is. És nem csupán az értékek érzését változtatja meg... a szerető értékesebb, erősebb. Az állatoknál ez az állapot új anyagokat, festékanyagokat, színeket és formákat hoz létre: mindenekelőtt új mozgásokat, új ritmusokat, új hívójeleket és a csalogatás új módjait. Az embernél sincs másként. Egész háztartása gazdagabb, mint valaha, hatalmasabb, egységesebb egész, mint azé az emberé, aki nem szeret. A szerető pazarló lesz: teheti, mert éppen elég gazdag. Merész lesz, afféle kalandor, nagyvonalú és ártatlan szamár; megint hisz Istenben, hisz az erényben, mert hisz a szerelemben: másrészt pedig a boldogságtól szárnyai nőnek ennek az idiótának, új képességekre tesz szert, és még a művészet ajtaja is kitárul előtte. Ha leszámítjuk a lírából ezen beleket fölkavaró láz szó– és zenealkotó erejét, mi marad a lírából és a zenéből?... Talán a l'art pour l'art: a mocsarakban felejtett varangyok virtuóz, kétségbeesett vartyogása... Az összes többit a szerelem alkotta...

809

Minden művészet szuggeszcióként hat az izmokra és az érzékekre, amelyek eredetileg a naiv művészi embernél tevékenyek: mindig csak művészekhez beszél –mindig a test e finom fogékonyságához szól. A „laikus” fogalma balfogás. A süket nem a jól halló ember alfaja.

Minden művészet tonizálóan hat, fokozza az erőt, vágyat ébreszt (vagyis erőérzetet), fölébreszti a mámor minden finom emlékét – az ilyen állapotokat speciális emlékezet hatja át: érzékletek finom, tünékeny világa tér vissza...

A csúf, vagyis a művészi ellentéte, amit a művészetből kizártak, a művészet Nem-e – ahányszor csak hanyatlás, az élet elszegényedése, tehetetlenség, széthullás, elfajzás üti fel a fejét, még ha csak kismértékben is, az esztétikai ember mindig Nemmel válaszol. A csúf hatása lehangoló: a csúf a depresszió kifejeződése. Elszívja az erőt, elszegényít, elnyom... A csúf csúfságot sugall; egészségi állapotunkon kipróbálhatjuk, a csúf dolgoknak már csak az elképzelésének képessége is mennyire növeli a rossz közérzetet. A dolgok, érdekek és kérdések kiválasztása is megváltozik, a logikában a csúfsághoz közeli állapot következik be: nehézkesség, ködösség... mechanikailag szólva hiányzik a súlypont: a csúfság sántít, botladozik: – a táncoló isteni könnyedségének ellentéte ez...

Az esztétikai állapot az eszközök bő választékával rendelkezik a kommunikációban, valamint a jelek és ingerek roppant kifinomult befogadó képességével. Élőlények között ez a közlési és befogadási állapot tetőpontja – ez a nyelvek forrása. Itt a nyelvek keletkezésének helye: mind a hangokból álló nyelvek, mind pedig a mozgásnyelv és a mimika nyelve. A teljesebb jelenség mindig a kezdet: a mi kultúrember-képességünket már csak származtatták a tökéletesebb, teljesebb képességből. De még ma is az izmokkal hallgatunk, izmokkal olvasunk.

Minden érett művészet alapja nagy mennyiségű konvenció: amennyiben ez egy nyelv. A konvenció a nagy művészet feltétele, nem pedig akadálya... Az élet minden gyarapodása fokozza a közlés erejét, valamint az emberi megértés erejét. A más lelkébe való beleélés eredetileg nem morális elem, hanem a szuggesztió fiziológiai ingerlékenysége: „szimpátia”, vagy amit „altruizmusnak” neveznek, csupán annak a pszichomotoros kapcsolatnak a kifejeződése, amelyet a szellemiség termékének tekintenek (induction psycho-motrice, véli Ch. Féré). Sosem gondolatokat közlünk, hanem mozgásokat, mimikai jeleket, amelyekből gondolatokra következtetünk.

810

A zenéhez képest minden szóval történő közlemény szégyentelen; a szó felhígít és elhülyít; a szó elszemélytelenít: közönségessé teszi a nem közönséges dolgokat.

811

A művészt a kivételes állapotok határozzák meg: ezek mind közeli rokonai a beteges jelenségeknek, és erősen összenőttek velük: és mintha nem is igen lenne lehetséges a művésznek lenni betegség nélkül.

A fiziológiai állapotok, amelyeket a művészben szinte személyiséggé neveltek, amelyek önmagukban valami módon általában az emberhez is kapcsolódnak: 1. a mámor: a fölfokozott hatalomérzés; belső késztetés, kényszer, hogy a dolgokból a művész saját teljessége és tökéletessége visszfényét teremtse meg – 2. bizonyos érzékszervek rendkívüli kiélezettsége: olyannyira, hogy a művészek egész más jelbeszédet beszélnek – és alkotnak... azt, amely egyébiránt bizonyos idegbetegségekhez kapcsoltan jelenik meg – a rendkívüli mozgékonyság, amelyből a túlzott közlékenység ered; mindent el akarnak beszélni, ami csak jelet adhat... egy igény, szinte megszabadulni önmaguktól a jelek és a mozdulatok útján; képesség, hogy százféle nyelvi eszközzel beszéljenek önmagukról... robbanékony állapot – ezt az állapotot először kényszerként és nyomásként kell elképzelnünk, amely arra irányul, hogy a művész izommunkával és mozgékonysággal megszabaduljon a belső feszültség túlzott erejétől: aztán e mozgás nem a szabad akarattól függő koordinációja következik a belső folyamatokkal (képek, gondolatok, vágyak) – mint az egész izomrendszer egyfajta automatizmusa a belülről ható erős ingerek impulzusa hatására – a reakciót képtelenség megakadályozni; a gátló apparátus mintegy ki van kapcsolva. Minden belső mozgást (érzelem, gondolat, indulat) vaszkuláris elváltozások követnek, vagyis a szín, a hőmérséklet, a kiválasztás elváltozásai; a zene szuggesztív ereje, „suggestion mentale”; – 3. az utánzási kényszer: rendkívüli ingerlékenység, ami annyit tesz, hogy egy adott mintakép szinte a kényszer erejével áll elő – valamely állapotot bizonyos jelekből kitalálnak és ábrázolnak... egy belsőleg fölmerülő kép már a végtagok mozgásaként hat... bizonyos akarat-kikapcsolás (Schopenhauer!!!) – Egyfajta süketség, vakság kifelé – a megengedett ingerek birodalma szigorúan körülhatárolt—

Ez különbözteti meg a művészt a laikustól (a művészileg érzékeny embertől): az utóbbi ingerlékenység! tetőpontja a befogadásban van; előbbié viszont a közlésben, az adásban, olyannyira, hogy a két adottság antagonizmusa nem csupán természetes, hanem kívánatos is.

Minden ilyen állapot optikája fordított – a művésztől azt kívánni, hogy magáévá tegye a hallgató (kritikus –) optikáját, azt jelenti, hogy mintegy szegényítse el önmagát és alkotó erejét... Olyasmi ez, mint a nemek közötti különbség... a művésztől, aki ad, nem lehet kívánni, hogy nő legyen, „befogadjon”...

Esztétikánk annyiban volt eddig női esztétika, hogy csak a művészet iránt érzékenyek fogalmazták meg „mi a szép” élményeiket. A művész mind a mai napig hiányzik az egész filozófiában... Ez, amint az eddigiek sejtetni engedték, szükségszerű hiba; mert ha a művész ismét megpróbálná megérteni önmagát, akkor biztosan melléfogna – nem kell visszanéznie, egyáltalán nem kell néznie, adnia kell. A művészre nézve megtiszteltetés, ha alkalmatlan a kritikára... mert egyébként se hús, se hal, „modern”...

812

Egy sor pszichológiai állapotot mutatok be itt a teljes és virágzó élet jeleként, amelyeket ma általában betegesnek ítélnek. Időközben azonban elfelejtettük, hogy az egészséges és beteges ellentétéről hogyan kell beszélnünk: fokozatokról van szó – ebben az esetben megállapítom, hogy amit ma „egészségesnek” neveznek, az annak alacsonyabb szintjét jelzi, amely kedvező körülmények között egészséges volna... – hogy mi viszonylag betegesek vagyunk... A művész még erősebb fajhoz tartozik. Nála természetes az, ami nekünk már ártalmas, ami ránk nézve beteges – Ám azzal az ellenvetéssel élnek, hogy pontosan a gép elszegényedése teszi lehetővé mindenféle szuggeszció rendkívüli megértését: a bizonyítékok a hisztériás asszonyaink.

A testnedvek és erők fölöslege lehet akár a részleges megkötöttség, érzékcsalódások, szuggeszciós kifinomultság szimptómája, akár az élet elszegényedése... az ingert más váltja ki, de a hatás azonos... Mindenekelőtt azonban az utóhatás nem azonos; a morbid természetű emberek rendkívüli enerváltságához, mely az idegi excentrikusságot követi, a művész lelkiállapotának semmi köze: neki nem kell megfizetnie jó periódusaiért... Elég gazdag: pazarolhat is, attól sem szegényedik el...

Ahogy ma a „zsenit” a neurózis bizonyos formájának tekinthetik, így talán magát a művészi szuggesztív erőt ugyancsak – és mai művészeink valóban túl közel állnak a hisztériás nőcskékhez! ! ! Ám ez a „ma” ellen szól, nem pedig a „művészek” ellen...

A művészietlen állapotok: az objektivitás állapota, a tükrözés, a kikapcsolt akarat...

Schopenhauer botrányos félreértése, aki a művészetet az élet tagadása felé vezető hídként fogta föl...

A művészietlen állapotok: az életet elszegényítő, lehúzó, megfakító emberek, akiknek láttán az élet szenved... a keresztény...

813

A modern művész, fiziológiájában a hisztériával rokon, és jellemét is a betegesség jelölte meg. A hisztériás beteg hamis: kedvtelésből, a hazugság öröméért hazudozik, csodálatra méltó a színlelés minden művészetében – kivéve azt az esetet, amikor beteges hiúsága csúfot űz belőle. Ε hiúság olyan, akár valami állandó láz, amelynek csillapításra van szüksége, és nem riad vissza semmiféle öncsalástól, semminemű torz ötlettől, amely pillanatnyi enyhülést ígér. Ε hiúság hozzávetőleges meghatározása a következő: a büszkeségre való képtelenség és állandó bosszúvágy szüksége a mélyen belevésődött önmegvetés miatt. Idegrendszere szörnyű ingerlékenysége, amely minden élményből válságot csinál, és az élet legapróbb véletlenét is „dramatizálja”, teljesen kiszámíthatatlanná teszi: nem személy már, hanem személyek találkahelye, és hol egyikük, hol pedig a másikuk tör ki a művészből arcátlan magabiztossággal. Éppen ezért nagy színész: mindezen szegény akaratnélküliek, akiket az orvosok közelről tanulmányoznak, majdnem minden kívánt jellemben csodálatot vívnak ki arcjátékuk, átlényegülésük, alakításuk virtuozitásával.

814

– A művészek nem a nagy szenvedély emberei, bármit is próbáljanak ezzel kapcsolatban bebeszélni nekünk és önmaguknak. Két okból sem: nem szégyenlik magukat önmaguk előtt (figyelik a saját életüket: meglesik magukat, túl kíváncsiak. ..) és nem szégyenlik magukat a nagy szenvedély előtt sem (művészként kizsákmányolják...) Másrészt viszont vámpírjuk, a tehetség, eltiltja őket az afféle erőpocsékolás-tól, amit szenvedélynek hívnak. – A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpírként zsarnokoskodik rajta.

A szenvedélyeitől nem azzal szabadul meg az ember, hogy ábrázolja őket: inkább akkor szabadul meg tőlük, amikor ábrázolja őket. (Goethe ezt másként tanítja: azt akarta, hogy félreértsék e ponton: egy Goethe érezte az otrombaságot.) 

815

Az élet értelméhez– – Még egészen nagyszerű embereknél is az élet értelméhez tartozhat bizonyos viszonylagos szűziesség, elemi és alapvető okos óvatosság az erotikával szemben, még gondolatban is. Ε tétel különösen a művészekre érvényes, az ő legjobb életbölcsességeik közé tartozik. Sok olyan hang is megszólalt ez ügyben, akik nem voltak gyanúsak: Stendhalt mondom, Th. Gautiert, sőt Flaubert-t. A művész, talán természete szerint, szükségképpen érzéki ember, általában érzékeny, ingerlékeny, minden értelemben fogékony még a távolról érkező ingerekre is. Mégis, átlagban, feladata, mesterfokra való törekvése uralkodik rajta, és valójában mértéktartó, sőt gyakorta szűzies ember. Uralkodóösztöne akarja így tőle: nem engedi meg neki, hogy így vagy úgy tékozolja, kiadja önmagát. A művészet-koncepcióban és a nemi aktusban ugyanazt az erőt fejti ki: csak egyetlen Egy fajta erő van. Árulásszámba megy, ha egy művész itt alulmarad, ha itt eltékozolja önmagát: elárulja ösztöne, akarata fogyatékosságait, a dekadencia jele is lehet – mindenesetre beláthatatlan mértékig elértékteleníti művészetét.

816

A művésszel összehasonlítva a tudományos ember megjelenése szegényes, mintha ez utóbbi az élet alacsonyabb szintjét képviselné – ám ugyanakkor bizonyos erő, szigor, keménység, akaraterő jellemzi.

Mennyiben az ifjúság, a „gyerekesség” jele a művésznél a hamisság, az igazzal és a hasznossal szembeni közöny... – szokásos viselkedésmódja, esztelenkedése, önismeretének hiánya, az örök értékekkel szembeni közönye, komolysága a „játékban” – a méltóság hiánya; Isten és a bohóc rokona; a szent és a csőcselék között van:... a parancsoló erejű utánzás mint ösztön. – Az erősödő és a hanyatló élet művészei vagy minden fázis velejárói... Igen.

817

Hiányozna-e egy láncszem a művészetek és a tudományok egész láncolatából, ha a nő, a nő műve hiányozna belőle? Ismerjük el a szabályerősítő kivételt: a nő mindent tökéletesen csinál, ami nem műalkotás, tehát leveleket, emlékiratokat, a legfinomabb manuális munkát, röviden szólva, mindent, ami nem hivatás, pontosan azért, mert mindebben önmagát tökéletesíti, mivel az egyetlen birtokában lévő művész-ösztönnek engedelmeskedik – tetszeni akar... De mi köze lehet a nőnek az igazi művész szenvedélyes közönyéhez, aki egyetlen hangnak, fuvallatnak, szökellésnek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint önmagának? Aki saját öt ujjával önmaga legtitkosabb valóját ragadja meg? Aki semminek sem tulajdonít értéket, csak annak, ami formává válhat (– hogy kiadja magát, nyilvánossá teszi magát). Hát nem értitek, hogy a művész művészete, bárhol, bárhogyan űzi is, merénylet mindennemű szemérem ellen?... Csak ebben az évszázadban mert a nő az irodalom felé fordulni ( – vers la canaille plumière écrivassière, az öreg Mirabeau-val szólva: [firkász tyúkok gyülevész sokadalma – a ford.]): irkafirkál, művészkedik, veszni hagyva ösztönét. De minek? Ha megkérdezhetem.

818

A művész azon az áron művész, hogy mindazt, amit a nem-művészek „formának” neveznek, ő tartalomnak, „magának a dolognak” érzi. Ekképp persze fordított világban él, mert most immár a tartalom teljességgel formális lesz számára – életünket is beleértve.

819

Az árnyalat (– a voltaképpeni modernitás) értelme és öröme mindabban, ami nem általános, ami az ösztönökkel szembefordul, amely örömét és erejét a tipikus megragadásában leli – akár a legnagyszerűbb idők görög ízlése. Az élő teljességének lenyűgöző ereje van ebben, a mérték lesz úrrá, az erős lélek azon nyugalma, amely lassan mozog, és ellenszenvesnek tartja a túlságosan elevent. Az általános esetet, a törvényt tisztelik és kiemelik, a kivételt ezzel szemben félretolják, az árnyalatokat eltörlik. A szilárd, a hatalmas, az erős, az élet, mely szélesen és hatalmasan nyúlik el, és elrejti erejét – „tetszik”: megfelel annak, amit az ember képzel önmagáról.

820

A fő dologban inkább a művészeknek adok igazat, mint minden eddigi filozófusnak: nem vesztették el a nagy nyomot, amelyen az élet halad, szerették „ennek a világnak” a dolgait – szerették érzékeiket. Az érzékek elnyomására törekedni: szerintem ez félreértés, betegség vagy gyógymód, ahol nem csupán színlelés vagy öncsalás. Önmagamnak és mindazoknak, akik egy puritán lelkiismeret félelmei nélkül élnek, ilyen félelmek nélkül élhetnek, szívből kívánom érzékeik egyre fokozódó átszellemülését és megsokszorozódását; igen, hálát kell adnunk az érzékeknek finomságukért, teljességükért, erejükért és a lehető legjobb szellemiséggel kell ezt nekik viszonoznunk. Miért is tartoznának ránk az érzékek papi és metafizikai boszorkányüldözései? Nincs már szükségünk ezekre a boszorkányüldözésekre: kedvező sorsfordulat jele, ha Valaki, mint Goethe egykor, egyre inkább kedvét leli „e világ dolgaiban”: – ekképp tartja meg az ember nagy koncepcióját, hogy az ember a létezés átszellemítője, megdicsőítője lesz, ha megtanulja átszellemíteni önmagát.

821

Pesszimizmus a művészetben? – A művész apránként az eszköz kedvéért szereti eszközét, amelyben a mámor állapota tárul fel: a szín roppant finomsága és pompája, a vonalvezetés tisztasága, a tónus árnyalatai: a disztinktív, amelyből közönséges körülmények között, minden disztinkció hiányzik –: minden elkülönülő dolog, minden árnyalat, amennyiben roppant erőkifejtésekre emlékeztet, amelyek mámort idéznek elő, visszafelé indulva váltják ki a mámornak ezt az érzését:

– a műalkotás hatása a műalkotó állapot, a mámor felébresztése...

A művészet lényege továbbra is a létezés tökéletesítése, a tökéletesség és a bőség napvilágra hozása; a művészet lényegében igenlés, áldás, a lét istenítése... Mit jelent itt a pesszimista művészet? ... nem kontradikció ez? – De igen. – Schopenhauer téved, amikor a pesszimizmus szolgálatába állít bizonyos műalkotásokat. A tragédia nem a „rezignációt” tanítja... – A szörnyű és kérdéses dolgok ábrázolása már önmagában a művész hatalom-ösztöne és nagyszerűsége: nem fél tőlük. .. Nincs pesszimista művészet... A művészet igent mond. – Hiob igent mond. – De Zola? De a Goncourt fivérek? – ők csúf dolgokat tárnak elénk: de ezt csak e csúfon érzett öröm útján tehetik – nincs mit tenni! Becsapjátok magatokat, ha másként állítjátok. – Mennyire megváltó Dosztojevszkij!

822

Ha olvasóim számára elég ismerős az ötlet, hogy a „jó” úgyszintén a kimerültség egyik formája az élet nagy színjátékában, akkor tisztelettel tekintenek a kereszténység azon következtetésére, hogy a jó a csúf. A kereszténységnek ebben igaza van.

Gyalázat volna egy filozófustól azt hallanunk, hogy a szép és a jó egy: és ha még azt is hozzáfűzi, hogy az „igaz is”, akkor aztán tényleg alaposan rászolgál az eldöngetésre. Az igazság csúf: azért van a művészet, hogy ne menjünk tönkre az igazságtól.

823

A művészetek elmoralizálása. – A művészet mint szabadulás a morális szűklátókörűségtől és korlátoltságtól; vagy mint gúnyolódás ezeken. Menekülés a természetbe, ahol szépsége párosul félelmetességével. A nagy ember koncepciója.

– Törékeny, haszontalan luxus-lelkek, akiket már egy langy fuvallat is elszomorít, „a szép lelkek”.

– Föléleszteni a megfakult eszményeket a maguk kíméletlen keménységében és brutalitásában, a maguk csodálatos szörnyeteg mivoltában.

– A pszichológiai betekintés csábító öröme minden moralizált művész öntudatlan, görcsös színészkedésébe.

– A művészet hamissága – napvilágra hozni amoralitását.

– Az „idealizáló alapvető hatalmak” (érzékiség, mámor, túlzott állatiasság) –napvilágra hozni őket.

824

A modern hamisítás a művészetekben: szükségszerűnek tekintik, ά modern lélek legjellemzőbb megfelelőjeként.

Befoltozzák a tehetség lyukait, de még inkább a nevelés, a hagyomány, az iskolázás stb. lyukait.

Először: kevésbé igényes közönséget keresnek maguknak, amely feltétel nélkül szeret (– és mihamar letérdel a személy előtt... ). Erre szolgál évszázadunk babonája, a zsenibe vetett babonás hit.

Másodszor: szónokolnak a demokratikus korszak kielégítetlenjeinek, becsvágyóinak, ön-hályogkovácsainak sötét ösztöneiről: az attitűdök fontossága.

Harmadszor: egyik művészet eljárásait átviszik a többi művészetbe, összekeverik a művészet céljait a megismerés, az egyház, a fajta-érdekek (nacionalizmus) vagy a filozófia céljaival – minden harangot egyszerre kongatnak és fölébresztik a sötét gyanút, hogy ez „Isten” lenne.

Negyedszer: hízelegnek a nőnek, a szenvedőnek, a felháborodott embernek; a művészetben is túlsúlyt adnak a narcotica és az opiatica javára.

Hízelegnek a „művelt embernek”, a költők és régi történetek olvasóinak.

825

„Nyilvános színház” és „kamaraszínház” szétválasztása: az előbbiben sarlatán-nak kell lenni, míg a másodikban virtuóznak – és ez minden ! Évszázadunk specifikus „zsenijei” átfogják e különbségtételt – nagyok mindkét téren; Victor Hugo és Richard Wagner nagy sarlatánsága annyi virtuozitással párosul, hogy ez kielégítheti a legkifinomultabb művészeti szakértőt is.

Ezért is hiányzik belőlük a nagyság: perspektívájuk állandóan változik, néha a legdurvább, máskor a legkifinomultabb igényekhez alkalmazkodva.

826

A hamis „megerősödés”

…a romantizmusbm: az állandó expresszivitás nem az erő jele, hanem a hiányérzeté;

...a festői, az úgynevezett drámai zene mindenekelőtt könnyebb (akárcsak a tények és jellemvonások brutális kiárusítása és egymás mellé állítása a naturalista regényben)...

…a „szenvedély” az idegek és a fáradt lelkek dolga; akárcsak a magas hegyek, a sivatagok, a nagy viharok, orgiák és szörnyűségek élvezete – vagy a vonzalom a tömegeshez és a monumentálishoz (például történészeknél).

Valóban létezik a túláradó érzelem kultusza. Hogyan lehet, hogy az erőteljes korszakoknak fordított igényei vannak a művészetben – a szenvedély túlvilágát igényli?

...az izgató anyagok kedvelése (erotica, socialistica vagy pathologica – [erotikus, társasági vagy beteges – a szerk.]): mind annak a jele, hogy ma agyondolgozott, szétszórt vagy legyöngült emberek dolgoznak.

– Ha valaki egyáltalán hatni akar, akkor zsarnokoskodnia kell.

827

A modern művészet, mint a zsarnokoskodás művészete. – A vonalvezetés durva és erősen túlhajtott logikája; a motívumot a képletig egyszerűsítik – a képlet pedig zsarnokoskodik. A vonalakon belül vad sokféleség, nyomasztó tömeg, amelytől összezavarodnak az érzékek: színek, anyagok és vágyak brutalitása. Példák: Zola, Wagner, szellemi rendben Taine szintén.

Tehát logika, tömeg és brutalitás.

828

A festőről szólva: tous ces modernes sont des poètes qui ont voulu être peintre. L'un a cherché des drames dans l'histoire, l'autre des scènes des moeurs, celui-ci traduit des religions, celui-là une philosophie. (Mindezek a modernek költők, akik festők akartak lenni.

Egyik a drámát kereste a történelemben, a másik erkölcsi tanulságos jeleneteket; az egyik vallásokat ültet át, a másik filozófiát. – a ford.) Az egyik Raffaellót utánozza, a másik az első

olasz festőket; a tájképfestők fákat és felhőket használnak, hogy ódákat és elégiákat alkossanak. Egyik sem egyszerűen csak festő; mindegyik archeológus, pszichológus, valamely emlék vagy elmélet színpadra állítója.

Örömüket lelik erudíciónkban, filozófiánkban. Ok is, mint mi magunk, telis-tele vannak általános eszmékkel. Nem azért szeretnek valamely formát, mert az, ami, hanem azért, amit kifejez. Egy tudós, elgyötört és elmélyülten gondolkodó nemzedék fiai ők – ezer mérföldnyi távolságban a régi mesterektől, akik nem olvastak és csak azon járt az eszük, hogy szemünknek ünnepet adjanak.

829

Alapjában véve Wagner zenéje is csak irodalom, akár az egész francia romantika: az egzotizmus, az idegen korok, szokások, szenvedélyek varázserejű hatása a szentimentális otthonülőkre; a gyönyör, amelyet a nagyon távoli, idegen, időtlen tájakba való belépés jelent, amelyekbe a könyvek útján jut el az ember; általuk az egész láthatár hirtelen új színekkel és lehetőségekkel ékeskedett... Még távolabbi és rejtélyesebb világokat sejtettek meg az emberek... a dédain a boulevardok-kal szemben... A nacionalizmus ugyanis – ne kövessünk el tévedést – is csak az egzotizmus egy formája... A romantikus zenészek elmondják, mi mindent hoztak ki belőlük az egzotikus könyvek: szívesen éltek át egzotikus élményeket, szenvedélyeket velencei és a firenzei stílusban: végül is megelégszik az çmber azzal, hogy képen nézegesse őket... A lényeges itt az új típusú vágy, bizonyos utánozni akarás, a mások élményeit átélni akarás, a lélek leplezése, álcázása... A romantikus művészet csak egy hiányos „valóság” pótléka...

Napóleon, a lélek új lehetőségeinek szenvedélye... A lélek terének kiszélesedése...

A kísérlet, új dolgokat tenni: forradalom, Napóleon...

Az akarat megfakulása; a vágyak, új érzések, a képzelet, az álmok annál nagyobb burjánzása...

Az átélt túlzások következményei: farkaséhség a túlzott érzelmekre... Az idegen irodalmak kínálták a legerősebb fűszereket...

830

Winckelmann és Goethe görögjei, Victor Hugo keleti emberei, Wagner Edda szereplői, Walter Scott XIII. századi angoljai – egyszer majd erről az egész komédiáról lehull a lepel!

Úgy, ahogy van, ez az elejétől a végéig hamis történelmileg, de – modern, igaz!

831

A nemzeti szellem karakterisztikájához, az idegen és kölcsönzött dolgok tekintetében.

Az angol szellem mindent eldurvít és naturalizál, amit csak befogad; ófrancia felhígít, egyszerűsít, logizál és felpucol; a német eltöröl, elmaszatol, közvetít, összezavar, elmoralizál; az olasz magasan a legszabadabb és a legfinomabb a kölcsönzött elemeket felhasználásban és százszor többet tesz beléjük, mint amennyit kivesz belőlük; mint a leggazdagabb szellem, aki a legtöbb ajándékot adhatta.

832

A zsidók súrolták a zsenit a művészet területén, Heinrich Heinével és Offen-bachhal, ezzel a roppant szellemes és dévaj szatírral, aki muzsikusként a nagy hagyományhoz csatlakozik, és annak számára, akinek nemcsak füle van, igazi megváltást jelent a német romantika érzelgős és alapjában véve elfajzott zenészeivel szemben.

833

Offenbach: francia zene, voltaire-i szellemességgel, szabad, dévaj, egy kis gúnyos vigyorral, de tiszta, szellemes, egészen a banalitásig (– nem használ sminket) és nincs benne semmi beteges (Mignard) vagy bécsieskedő érzékiség.

834

Ha egy művész zsenije fogalmán a törvénnyel szembeni legnagyobb mentességet, az isteni könnyedséget, a legnehezebb dolgokban való könnyűséget értjük, akkor Offenbachnak több joga van a „zseni” névre, mit Wagnernek. Wagner súlyos és nehézkes: mi sem áll tőle távolabb, mint a dévaj tökéletesség pillanatai, amelyeket az a pojáca Offenbach minden bohóctréfájában ötször-hatszor felmutat. –De talán szabad egészen mást értenünk a géniusz fogalmán. – 

835

A „zene” fejezethez. – Német, francia és olasz zene. (Legrosszabb politikai korszakaink a leggyümölcsözőbbek. A szlávok?) – A kultúrtörténeti balett: túlszárnyalta a operát. – Színész-zene és zenész-zene. – Tévedés, hogy amit Wagner alkotott, az forma: – mivel formátlanság.

A drámai építkezés lehetőségét még meg kell találni. – Ritmikus. A „kifejezés” mindenáron.

– „Carmen” tiszteletére. –Heinrich Schütz (és a „Liszt-egylet”-) tiszteletére – Kurvás instrumentáció. –Mendelssohn tiszteletére: egy Goethe-elem van benne és sehol máshol! (pontosan úgy, ahogy egy másik Goethe-elem a Rachelben teljesedett ki; egy harmadik Heinrich Heinében.)

836

A leíró zene: átadni a valóságnak a hatás lehetőségét... mindezen művészetfajták könnyedebbek, utánozhatóbbak; a tehetségtelenebbek ragadják meg ezeket. Az ösztönökre hivatkozás: szuggesztív művészet.

837

Modern zenénkről: A melódia elsorvadása ugyanaz, mint az „eszme”, a dialektika, a szellemi mozgalmak szabadságának elsorvadása – nagy otrombaság és eldugulás, amely merészségre tör, sőt elvekké fejleszti önmagát – végül nem áll előttünk egyéb, mint tehetsége elvei, az illető korlátolt tehetsége.

„Drámai zene”. Ostobaság! Ez egyszerűen rossz zene... Az „érzelem”, a „szenvedély”, mind pótszerek, ha már nem tudjuk, mi módon érjünk el magas szellemiséget és ennek boldogságát (például Voltaire-ét). Technikailag szólva, „érzelem” és „szenvedély”

könnyebbek, szegényebb művészeket tételeznek fel. A drámához folyamodás elárulja, hogy a művész a látszólagos eszközöket jobban uralja, mint az igazi eszközöket. Van már drámai festészetünk, drámai líránk stb.

838

A zenében nélkülözünk egy esztétikát, amely törvényeket kényszerítene a zenészekre, lelkiismeretet adva nekik; ennek következményeképpen nélkülözzük az „elvekért” folyó harcot – mert zenészként nevetünk a herbarti gyermekded gondolatokon, e téren ugyanúgy, mint Schopenhaueréin. Mindebből valóban komoly nehézség származik: nem tudjuk többé megalapozni a „minta”, „mesterség”, „tökéletesség” fogalmait – a régi szeretet és csodálat ösztöneivel vakon tapogatózunk az értékek birodalmában, és már-már azt gondoljuk, hogy „jó az, ami tetszik nekünk”... Bizalmatlanságot ébreszt bennem, ha Beethovent teljes ártatlansággal mindenütt „klasszikusnak” nevezik: szigorúan fenntartom, hogy a többi művészetben klasszikusnak egészen más típusú művészt neveznek, mint amilyen Beethoven.

Ám türelmetlenségem tetőpontra hág abban a pillanatban, amikor Wagner tökéletes és szembetűnő stílus-fölbont ás át, úgynevezett drámai stílusát „példaképnek”, „mesterinek” és „haladásnak” állítják be, és ekként tisztelik. A drámai stílus a zenében, ahogy Wagner érti, lemondás a stílusról, figyelembe véve a meggondolást, hogy eszerint van valami [más], ami százszor fontosabb a zenénél, nevezetesen a dráma. Wagner tud festeni, a zenét nem csak a zenére használja, erősíti az attitűdöket, költő ő; végső soron a „szép érzelmekre” és az „emelkedett kebelre” appellál, mint minden színházi szerző – és mindezzel meg is nyerte magának a nőket, valamint a kultúrszomjas lelkeket: de miért tartozna a zene a nőkre és a kultúrszomjas lelkekre? Nekik egyszerűen nincs lelkiismeretük a művészethez; ők egyáltalában nem szenvednek, ha azt látják, hogy valaki lábbal tapossa valamely művészet elengedhetetlen erényeit, és hátsó szándékból gúnyt űz belőlük, valami ancilla dramaturgica érdekében. Mit számít az összes kifejezőeszköz fejlesztése, ha az, amit kifejeznek, a művészet maga, elveszítette öntörvényűségét? A tónus festői pompája és ereje, az összhang, ritmus, színtónusok, harmónia és diszharmónia szimbolikája, a zene szuggesztív jelentése az egyéb művészetekhez való viszonyában és a zene egész érzékisége, amely Wagnerrel jutott uralomra – mindezt Wagner valóban fölismerte a zenében, kihüvelyezte, továbbfejlesztette. Victor Hugo valami hasonlót cselekedett a nyelvvel. .. de ma már azt kérdezik Franciaországban, hogy Victor Hugo esetében vajon nem a nyelv megrontásáról van-e szó... hogy a nyelv érzékiségének fokozása vajon nem ment-e a nyelvi értelem, szellemiség, törvényszerűség rovására? Hogy Franciaország költői szobrászok lettek, a német muzsikusok színészek és kultúr-sznobok – ez nem a dekadencia jele?

839

Ma is van zenész-pesszimizmus, még nem zenészek között is. Ki nem látta még azt a boldogtalan ifjút – és ki nem menekült előle –, aki olyan kétségbeejtően kínozza zongoráját, aki saját kezűleg görgeti maga előtt a szürkésbarna, düszter harmóniák mocskát? Ebből esetleg kiderül, hogy pesszimista az illető. De hogy zenészként is elismernék? Ezt nem nagyon hinném. A pur sang (tiszta vérű – a szerk.) wagneriánus nem muzikális: alulmarad a zene elemi erejével szemben, körülbelül mint a nő is alulmarad a hipnotizőr akaratával szemben – és ha erre képes akar lenni, nem kell gyanúba kevernie magát in rebus musicus et musicantibus komoly és finom lelkiismerettel. Azt mondtam, „körülbelül mint”: – de talán hasonlatnál többről van szó itt. Mérlegeljük csak a hatás eszközét, amelyet Wagner olyan előszeretettel használ (és amelyet nagyrészt neki magának kellett a saját használatára föltalálnia): félelmetesen hasonlítanak azokra az eszközökre, amelyeket a hipnotizőr használ – zenekara tempójának és hangszínének megválasztása; a logika ocsmány kerülése és a kvadratúra-ritmus; „végtelen dallamának” lopakodó, érdes, titokzatos, helyenként hisztérikus mivolta. – És vajon sokban különbözik-e az alvajáró önkívületétől az az állapot, amelyet például a Lohengrin-előjátékkal hoz létre a hallgatóiban – különösen női hallgatóiban?

Hallottam, amint egy olasz nő az említett előjáték meghallgatása után révedező tekintettel – amely olyannyira sajátja Wagner női híveinek – így szólt: corne si dorme con questa musical – (Milyen jól elaltat ez a zene! – a ford.) 

840

Vallás a zenében. – Minden vallási igény mennyi bevallatlan és megértetlen kielégülése található még a wagneri zenében! Mennyi imádság, erény, kenet, „szűziesség”, „megváltás”

beszél ebben a muzsikában!... – A zene jól megvan fogalmak és szavak nélkül – ó, e tényből mennyi előnyt merít ez a ravasz szent, aki mindenhez visszavezet, visszacsábít, amiben valaha az emberek hittek!... Intellektuális lelkiismeretünknek nem kell szégyenkeznie – kívül marad –, ha valamely régi ösztön reszkető ajakkal a tilalmas serlegből iszik... Okos, egészséges dolog ez, sőt jó jel is, amennyiben szégyenkezik a vallási ösztön kielégülésekor... Alattomos kereszténység: a „kései Wagner” zenéjének típusa.

841

Megkülönböztetem a személyekkel szembeni bátorságot, a dolgokkal és a papírral szembeni bátorságot. 

Ez utóbbi jellemezte például David Strausst.

Továbbá megkülönböztetem a tanúk előtti bátorságot a tanúk nélküli bátorságtól: egy keresztény, egy istenfélő tanúk nélkül sosem lehet bátor – már maga ez a tény degradálja őt. Végezetül pedig megkülönböztetem a vérmérsékleti bátorságot a félelemtől való félelem bátorságától: ez utóbbi egyed különleges esete a morális bátorság. Ehhez járul még a kétségbeesettség bátorsága.

Wagnerben ez a bátorság élt. Helyzete a zenét tekintve alapjában véve kétségbeejtő volt.

Mindkét dolog hiányzott belőle, amire a jó zenésznek szüksége van: természet és kultúra, a zenei hajlam és a zenei iskolázottság, fegyelem. Bátor volt: e hiányból elvet alkotott – feltalált bizonyosfajta zenét. A „drámai zene”, ahogyan ő feltalálta, épp az a zene, amelyet képes volt megalkotni... fogalma Wagner határait jelöli.

És félreértették őt! – De vajon félreértették-e?... Esetében a modern művész öthatod része áll előttünk. Wagner a megmentőjük: öthatod egyébiránt a „legóvatosabb becslés”. Ahányszor csak a természet kérlelhetetlennek mutatkozott, a kultúra pedig megmaradt véletlennek, kísérletnek, dilettánsnak, a művész ösztönösen, mit beszélek? – lelkesen Wagnerhez fordul: „félig kiemelte, félig visszalökte” – amint a költő mondja.

842

„Zene” – és a nagy stílus. – Egy művész nagyságát nem a „szép érzésekkel” mérjük, amelyeket másokban ébreszt: ezt csak a nőcskék hiszik. Hanem azzal, hogy milyen mértékben közelíti meg a nagy stílust, milyen mértékben képes egyáltalán a nagy stílusra. Ε stílus annyiban közös a nagy szenvedéllyel, hogy a tetszést megveti; hogy nem akar meggyőzni senkit; parancsol; hogy akar... Űrrá akar lenni tulajdon káoszán; káoszát arra kényszeríti, hogy öltsön formát: logikus, egyszerű, egyértelmű, matematikai – törvény akar lenni: – ez a nagy ambíció itt. Taszít; már semmi sem kelt szeretetet ezek iránt az erőszakos emberek iránt – sivatag fogja körül őket, hallgatás, félelem a nagy szentségtöréstől... Minden művészet jól ismeri a nagy stílus e törtetőit: miért hiányoznak a zenéből? Még soha egyetlenegy zenész sem építkezett úgy, mint az az építész, aki a Palazzo Pittít alkotta. .. Itt a probléma. A zene talán olyan kultúrához tartozik, amelyből már minden rendű és rangú erős emberek birodalma eltűnt? A nagy stílus fogalma vajon végül ellentmond-e a zene lelkének – zenénkben a „nőnek”?...

Kardinális kérdést érintek itt: ugyan hová tartozik egész zenénk? A klasszikus ízlés korszakai nem ismernek hozzá foghatót: akkor virágzott fel, amikor a reneszánsz világra már leszállt az alkony, amikor a „szabadság” már nem létezett az erkölcsben, sőt nem is vágytak rá az emberek: természete szerint zenénk netán az ellenreneszánszhoz tartozik? Vajon a barokk stílus nővére, hiszen mindenesetre kortársak? A zene, a modern zene, már nem önmagában dekadencia?...

Egyszer már korábban is fölvetettem ugyanezt a kérdést: zenénk nem egy darabka ellenreneszánsz-e a művészetben? nem a barokk stílus közeli rokona? nem minden klasszikus stílus szöges ellentéteként növekedett és ekképp benne a klasszicitás minden ambíciója magától tilos?

Ezen elsőrendű értékkérdésre a válasz nem is lehetne kétséges, ha azt a tényt helyesen becsültük volna fel, hogy a zene legérettebb és legteljesebb mivoltában maga a romantika – még egyszer hangsúlyozom: a klasszicizmussal ellentétes irányú mozgalomként...

Mozart – finom és szeretetteljes lélek, de teljességgel a XVIII. századhoz tartozik, még akkor is, amikor komoly... Beethoven, az első nagy romantikus, a romantika francia felfogásának szellemében, ahogy Wagner az utolsó nagy romantikus... mindketten ösztönös ellenségei a klasszikus ízlésnek, a szigorú stílusnak – hogy a „nagy stílust” ne is említsük itt...

843

A romantika: kétértelmű kérdés, mint minden, ami modern. A kettős esztétikai állapotok.

A teljes és ajándékozó természet a keresővel és a vágyakozóval szemben.

844

A romantikus az a művész, akit az önmagával való nagy elégedetlenség tesz kreatívvá, – aki nem önmagát és világát nézi, hanem visszatekint.

845

A művészet vajon a valósággal szembeni elégedetlenség folyománya? Vagy hála kifejezése az átélt, élvezett boldogságért? Az első esetben romantika, a másodikban dicsfény és düthirambosz (röviden: apoteózis-művészet): Raffaello is ide tartozik, csak benne megvolt az a hamisság, hogy a keresztény világnézet látszatát istenítette. Hálát adott a létezésnek, ahol nem kifejezetten mutatkozott kereszténynek.

A morális interpretációval elviselhetetlen a világ. A kereszténység volt a kísérlet, ezzel legyőzni a világot: vagyishogy tagadni. A gyakorlatban ez az eszelős merénylet – hogy az ember őrült módon a világ fölé emelte önmagát – az emberi világ elsötétedéséhez, elsatnyulásához és elszegényedéséhez vezetett: itt csupán a legközépszerűbb, a legcsordaibb ember találta meg a számítását, vagy ha úgy tetszik, a támogatást.

Homérosz mint apoteózisművész; Rubens szintén. A zenében ilyen még nem volt.

A nagy bűnösök idealizálása {nagyságának értelme) görög; a bűnös megalázása, megrágalmazása és megvetendővé tétele zsidó-keresztény.

846

Mi a romantika? – Minden esztétikai érték vonatkozásában most a következő alapvető különbséget használom, minden egyes esetben azt kérdezem: „az éhség vagy a fölösleg vált itt alkotóvá? „ Úgy tűnik, eleve ajánlatos lenne egy másik megkülönböztetést használni – az sokkal tetszetősebb, látványosabb – mégpedig azt a különbséget, hogy vajon a kimerevítés, a megörökítés, a „lét” (Sein) vágya-e az alkotás oka vagy a szétrombolás, a változtatás, a levés (Werden) vágya. Ám tüzetesebb szemügyre vételt követően mindkét vágy kétértelműnek tűnik, éppen az előzőekben bemutatott és szerintem joggal előnyben részesített sémához képest. A szétrombolás, változtatás, levés vágya a túlcsorduló, jövőt alkotó erő kifejeződése is lehet (az én terminusom erre, mint tudjuk, a „dionüszoszi” kifejezés); de lehet a félresikeredettek, a nélkülözők, a félresiklott életűek gyűlölete is, amely rombol, rombolnia kell, mert őt a fennálló és minden fennállás, minden lét fölháborítja és fölizgatja.

Másrészt a „megörökítés” fakadhat hálából és szeretetből is: – az ilyen eredetű művészet mindig apoteózis-művészet lesz, ditirambikus Rubensszel, boldog Háfizzal, tiszta és jóságos Goethével és minden dolgokra homéroszi dicsfényt árasztó; – ám lehet egy súlyosan szenvedő ember zsarnoki akarata is, amely a legszemélyesebbet, a legszűkebbet, a legegyedibbet, szenvedése tulajdonképpeni idioszinkráziáját kötelező törvénnyé és kényszerré szeretné bélyegezni és aki mindenen mintegy bosszút áll oly módon, hogy mindenre rányomja tulajdon képét, a kínszenvedés képét, rákényszeríti mindenre, beleégeti mindenbe. 

Ez utóbbi a romantikus pesszimizmus legnyomatékosabb formája: akár a schopenhaueri akaratfilozófiáról, akár a wagneri zenéről van szó.

847

A klasszikus és a romantikus ellentéte mögött vajon nem az aktív és a reaktív ellentéte húzódik meg?

848

Erős és látszólag ellentmondásos tulajdonságra és vágyra szükség van ahhoz, hogy valaki klasszikus legyen: de oly módon, hogy egyazon vezérlés alá kerüljenek; a megfelelő időben kell érkezniük, hogy a tetőpontra lendítsék az irodalmi, vagy művészeti vagy politikai zsenit (: nem pedig azután, miután ez már megtörtént...); (egy nép vagy kultúrája) összállapotát kell tükrözniük, legmélyebb és legbelsőbb lelkében, olyan időben, amikor még fönnáll és nem színezte át az idegenek utánzása (vagy nem függ idegenektől...); és az illető nem lehet reaktív, hanem összegző és vezérlő szellem, aki minden esetben igent mond, még gyűlöletével is.

„Nem része ennek a legfőbb személyes érték?” Talán mérlegelni, hogy itt vajon nem a morális előítéletek játsszák-e játékukat és a morális nagyság nincs-e talán már önmagában ellentmondásban a klasszikussal?... Hogy vajon a morális szörnyek vajon nem szükségképpen romantikusok, szóban és tettben?... Egy vonás ilyen nagy túlsúlya a többiekkel szemben (mint a morális szörnyetegnél) pontosan a klasszikus hatalom egyensúlyával áll szöges ellentétben: föltéve, hogy ilyen emelkedett lelkületű valaki és mindennek ellenére klasszikus, akkor bízvást arra következtethetünk, hogy legalább ennyi amoralitás is van benne: talán éppen ez Shakespeare esete, föltéve hogy valóban ő Lord Bacon: – 

849

Jövőbeli. – A nagy „szenvedély” romantikája ellen.

– Meg kell értenünk, hogy minden „klasszikus” ízléshez tartozik egy adag hidegség, világosság, keménység: mindenekelőtt logika, a szellem boldogsága, „hármas egység”, koncentráció, gyűlölet érzése az érzelem, a kedélyesség, az esprit ellen – a sokféleség, a bizonytalanság, a zűrzavar, a sejtelmesség gyűlölete csakúgy, mint a rövidség, tömörség, szemrevalóság és a jóságosság gyűlölete.

Ne játsszunk a művészi formulákkal: át kell alakítani az életet, hogy később Ő legyen kénytelen megfogalmazni önmagát...

Roppant szórakoztató komédia, amelyen most tanulunk meg nevetni, és amelyet csak most látunk: hogy a Herderek, Winckelmannok, Goethék és Hegelek kortársai ragaszkodtak ahhoz, hogy ők fedezték felújra a klasszikus eszményt... és ugyanakkor Shakespeare-t! – és ugyanez a nemzedék kurtán-furcsán megtagadta a francia klasszikus iskolát! – Mintha a lényeget innen nem lehetett volna éppen olyan jól megtanulni, mint amonnan!... De ők a „természetet”, a „természetest” akarták – micsoda ostobaság! Azt hitték, a klasszicitás egyfajta természetesség!

Előítélet és engedékenység nélkül kell végiggondolnunk, milyen talajból sarjadhat elő a klasszikus ízlés. Az ember megkeményedéséből, egyszerűsödéséből, megerősödéséből és gonosszá változásából: ezek így tartoznak össze. Logikai-pszichológiai egyszerűsödés. A részlet, a komplexum, a bizonytalan megvetése – A romantikusok Németországban nem a klasszicizmus ellen tiltakoztak, hanem a XVIII. század, az ész, a felvilágosodás és az ízlés ellen.

A romantikus-wagneri zene érzékenysége: a klasszikus érzékenység ellentéte... az egység akarása (mert az egység zsarnokoskodik, mármint a hallgatón, a nézőn), ám képtelenség arra, hogy őt a fő dolgokban tirannizálják: vagyis maga a mü vonatkozásában (és a lemondás, a rövidítés, a tisztaság, az egyszerűsítés vonatkozásában).

Lenyűgöző hatás a tömegek révén (Wagner, Victor Hugo, Zola, Taine).

850

A művészek nihilizmusa. – A természet kegyetlen a maga vidámságában; cinikus a napkeltéivel. Mi ellenségei vagyunk a meghatottságnak, a megrendülésnek. Oda menekülünk, ahol a természet megmozgatja érzékeinket és képzeletünket; ahol nincs mit szeretnünk, ahol semmi sem emlékeztet minket ezen északi természet morális látszataira és finomságaira; – és így van ez a művészetekben is. Azt kedveljük, ami nem emlékeztet minket „jóra és gonoszra”.

Morális ingerlékenységünk és sérülékenységünk szinte megváltást talál a félelmetes és boldog természetben, az érzékek és erők fatalizmusában. A jóság nélküli élet.

A jótétemény a természet nagyszerű, jóval és gonosszal szembeni közönyének látványában áll.

A történelemben nincs igazság, a természetben nincsen jóság: ezért megy a pesszimista, ha művész, in historicis oda, ahol az igazság hiánya tündöklő naivitásban tárul föl, ahol a tökéletesség jut kifejezésre... a természetben pedig azokat a helyeket keresi föl előszeretettel, ahol a gonosz és közönyös karakter nem álcázott, ahol a tökéletesség karakterét jeleníti meg...

A nihilista művész a cinikus történelem és a cinikus természet akarásában és választásában árulja el magát.

851

Mi tragikus? – Már több ízben rámutattam Arisztotelész vaskos tévedésére, amikor is ő két lehangoló indulatban, a szánalomban és a félelemben vélte fölismerni a tragikus indulatot. Ha igaza lenne, akkor a tragédia életveszélyes művészet volna: óvakodnunk kellene tőle, mint valami közösségre káros és rossz hírű dologtól. A művészet, amely egyébként az élet nagy ösztönzője, az élet mámora, az élet akarása, itt, egy hanyatló mozgalom szolgálatában sínylődve, mintegy a pesszimizmus szolgálólányaként az egészségre ártalmas lenne. (Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezen indulatok izgalmi állapota egyszersmind „ki is űzi” belőlünk őket, amint Arisztotelész véli.) Valami, ami általában félelmet és szánalmat ébreszt, szétzülleszt, legyöngít, elbátortalanít – és föltéve, hogy Schopenhauernak igaza van azt állítva, hogy a tragédiákból a rezignációt kell kihallanunk, tehát egyfajta szelíd lemondást a boldogságról, a reményről, az élni akarásról, akkor itt olyan művészetről lenne szó, amelyben a művészet megtagadja önmagát. Ekképp a tragédia fölbomlási folyamatot jelentene, az élet ösztöneit önmagukat rombolnák le a művészet ösztöneiben. Kereszténység, nihilizmus, tragikus művészet, fiziológiai dekadencia: ez lenne a kézenfekvő, ugyanabban az órában túlsúlyra is jutna, kölcsönösen űznék egymást előre –lefelé! A tragédia a hanyatlás szimptómája lenne.

Ez az elmélet a lehető legnagyobb hidegvérrel cáfolható, mégpedig úgy, hogy rugós erőmérővel megmérjük valamely tragikus érzelem hatását. És eredményül kapjuk, amit végső soron csak egy teljességgel hazug rendszeralkotó tud félremagyarázni: – hogy a tragédia tonicum. Ha Schopenhauer ezt nem akarta megérteni, ha az össz-depressziót tragikus állapotként tételezte, ha a görögöknek (akik legnagyobb bosszúságára nem „rezignáltak”) tudtára adta, hogy távolról sem a világnézet tetőpontját képviselik, akkor ez nem egyéb, mint elfogultság, a rendszer logikája, a rendszeralkotók hamisítása; egyike azon rossz hamisításoknak, amelyek lépésről lépésre megrontották Schopenhauer egész pszichológiáját (Schopenhauerét, aki szánt szándékkal, erőszakkal félreértette a zsenit, magát a művészetet, a morált, a pogány vallást, a szépséget, a megismerést és hozzávetőleg mindent).

852

[A tragikus művész.] – (Az egyén vagy egy nép) erejének kérdése, hogy a „szép” ítéletét tételezi-e és hol. A teljesség, a fölgyülemlett erő érzése (amelyből bátran és jókedvűen elfogadható sok minden, amitől a gyönge ember visszaretten) – a hatalom érzése mondja ki a „szép” ítéletét az olyan dolgokról és állapotokról is, amelyeket a tehetetlenség ösztöne csak gyűlöletesnek és „csúfnak” értékelhet. Annak megérzése, hogy mivel birkóznánk meg – ha valóságosan veszélyként, problémaként, megkísértésként kerülnénk szembe vele – határozza meg esztétikai igenünket is. („Ez szép”, ez egy igenlés.) Ebből következik nagyjából, hogy a kérdéses és szörnyű dolgok szeretete az erő szimptómája, míg a csinos és díszes kedvelése a gyöngékhez és a finomakhoz tartozik. A tragédia élvezete erős jellemekre és erőteljes korszakokra jellemző: non plus ultrája talán a Divina Commedia. A heroikus szellemek mondanak önmagukra igent a tragikus kegyetlenségben: elég kemények ahhoz, hogy élvezzék a szenvedést. .. Föltéve viszont, hogy a gyöngék kedvüket lelik egy nem nekik kitalált művészetben, mit tesznek, hogy a tragédiában gyönyörködhessenek? Beléinterpretálják a saját értékérzeteiket: például az „erkölcsi világrend diadalát” vagy a „lét értéktelenségének” tanát, esetleg fölhívást a rezignációra (netán à la Arisztotelész, félig orvosi, félig morális indulatkitöréseket).

Végezetül: a szörnyűséges művészete, amennyiben fölizgatja az idegeket, a gyöngéknél és kimerülteknél ösztönző erőként jöhet szóba: ma például ez az alapja a wagneri művészet becsben tartásának.

A jó közérzet és a hatalom érzésének jele, milyen mértékben meri fölismerni valaki a dolgok szörnyű és rejtélyes karakterét és egyáltalán szüksége van-e végül a „megoldásokra”?

– Az efféle művészpesszimizmus pontosan a morális-vallási pesszimizmus szöges ellentéte, amely szenved az ember „romlásától” és a lét rejtélyétől: ez megoldás után kiált, legalábbis a megoldás reménye után... A szenvedőknek, kétségbeesetteknek, magukban nem hívőknek, Egyszóval a betegeknek világéletükben szükségük volt a megrázó víziókra, hogy elviseljék az életet (ez az „üdvösség” fogalmának eredete).

– Hasonló eset: a dekadencia művészei, akik alapjában véve nihilistaként viszonyulnak az élethez, a forma szépségébe menekülnek... a kiválasztott dolgokba, ahol a természet tökéletes, közömbösen nagy és szép... A „szép szeretete” ekképp valami más is lehet, mint képesség, valami szépet meglátni, valami szépet alkotni: lehet az erre való képtelenség kifejezése is.

– Az ellenállhatatlan művészek, akik minden konfliktusban konszonanciahangot szólaltatnak meg, azok, akik saját hatalmukat és önmegváltásukat a dolgok javára képesek fordítani: legbelsőbb élményüket kimondják minden műalkotás szimbolikájában – alkotásuk hála a létükért.

A tragikus művész mélysége abban van, hogy esztétikai ösztöne átlátja a távolabbi következményeket, nem ragad le rövidlátó módon a legközelebbi következményeknél, a nagyság ökonómiáját igenli, amely a szörnyűt, a gonoszt, a rejtélyest igazolja és nem csupán... igazolja.

853

[A művészet a „tragédia születésében”]

1. A világ koncepciója, amelyre e könyv hátterében bukkan az olvasó, sajátosan sötét és kellemetlen: a mostanáig ismert pesszimizmustípusok között mintha egyik sem érte volna el a gonoszságnak ezt a fokát. Itt hiányzik a való és a látszólagos világ ellentéte: csak Egy világ van, ez pedig hamis, kegyetlen, ellentmondásos, megtévesztő és értelmetlen... Ilyen világ a való világ... Szükségünk van a hazugságra, hogy ezen a valóságon, ezen az „igazságon” diadalt arathassunk, vagyis élhessünk. .. A lét szörnyű és rejtélyes karakteréhez tartozik még az a tény is, hogy a hazugság szükséges az élethez...

A metafizika, a morál, a vallás, a tudomány – e könyvben csak a hazugság különféle formáiként vesszük őket figyelembe: a segítségükkel hisz az ember az életben: „Az életnek bizalmat kell keltenie”, ekképp a feladat óriási. Az embernek természeténél fogva hazugnak kell lennie, ha meg akarja oldani, sőt mi több, művésznek. És művész is: metafizika, vallás, morál, tudomány – mind csak torzszüleménye a művészet és a hazugság akarásának, menekülés az „igazság” elől, az „igazság” tagadásának szüleménye. Maga az adottság par excellence művészi adottság, amellyel az ember erőszakot tesz a valóságon a hazugság erejével – mindenen otthagyta nyomát, amihez az embernek csak köze van. Hiszen maga az ember is a valóság, az igazság, a természet része; hogyan ne lenne hát része a hazugság szellemének!...

A legtitkosabb és legmélyebb szándék munkál mindenben, ami erény, tudomány, jámborság, művészkedés, hogy a lét karakterét félreismerjék. Sok mindent nem látnak sosem, sok mindent rosszul látnak, és sok mindent hozzáképzelnek: ó, milyen okos az ember olyan helyzetekben, amikor a legtávolabb áll attól, hogy okosnak tartsa önmagát! A szeretet, az átszellemültség, „Isten” – az utolsó öncsalás megannyi kifinomultsága, csupa csábítás az életre, csupa hit az életben! Azokban a pillanatokban, amikor az ember megcsalatottá lett, amikor rászedte önmagát, amikor hisz az életben: ó, hogy dagad a kebele! Micsoda rajongás!

Micsoda hatalomérzés! Micsoda művészdiadal a hatalom érzésében! ... Az ember ismét úrrá vala az „anyagon” – úrrá lett az igazságon!... És bármikor is örvendezik az ember, mindig ugyanazt az örömöt éli át: művészként örvend önmagának, élvezi a hatalmát, hatalomként élvezi a hazugságot...

2. A művészet és csakis a művészet, semmi más! Ez az élet nagy lehetővé tevője, az életre csábító hatalom, az életre ösztönző erő...

A művészet mint az egyetlen ellenerő az életet tagadó akarattal szemben, mint a par excellence keresztényellenesség, buddhizmusellenesség, nihilizmusellenesség.

A művészet a megismerő ember megváltása – azé, aki látja a lét szörnyű és kérdéses karakterét, látni akarja, a tragikus-megismerőt...

A művészet a cselekvő ember megváltása ~ azé, aki nem csupán látja a lét szörnyű és kérdéses karakterét, hanem megéli, meg is akarja élni a tragikus-harcos ember, a hős karakterét.

A művészet a szenvedő ember megváltása – út az olyan állapotokhoz, amelyekben akarja, dicsőíti, isteníti a szenvedést, ahol a szenvedés a nagy rajongás egy formája.

3. Látható, hogy e könyvben a pesszimizmus, pontosabban szólva a nihilizmus számít igazságnak. De nem az igazság számít a legfőbb értékmérőnek, még kevésbé a legfőbb hatalom. A látszat, az illúzió, a csalódás, a levés és változás akarása (az objektív csalódásé) itt mélyebb, eredetibb, metafizikusabb, mint az igazság, a valóság, a lét akarása: – utóbbi maga is csupán az illúzió akarásának egy formája. Az öröm hasonlóképpen eredendőbb a fájdalomnál: a fájdalom feltételes, az öröm akarásának kísérő jelensége csupán (a levés, növekedés, alakítás, vagyis az alkotás akarásáé, ám az alkotásban a rombolás is benne van).

Az élet igenlésének legmagasabb rendű állapotát koncipiáljuk, amelyből nem vonható ki a legnagyobb fájdalom sem: a tragikus-dionüszoszi állapot.

4. Ilyenformán e könyv még pesszimistaellenes is, mégpedig abban az értelemben, hogy tanít valamit, ami erősebb a pesszimizmusnál, „istenibb” az igazságnál. Ε könyv szerzőjénél valószínűleg senki sem emelne komolyabban szót az élet radikális tagadása ellen, a valóságos nem-tevés ellen még határozottabban, mint az élet tagadása ellen. Csak tudja – megélte, talán nem is élt meg semmi egyebet –, hogy a művészet értékesebb az igazságnál. Az előszóban, ahol Richard Wagnert mintegy beszélgetésre hívtam meg, olvasható e hitvallás, e művészevangélium: „a művészet mint az élet egyetlen feladata, a művészet mint az élet metafizikai tevékenysége...”