A hatalom akarása Friedrich Nietzsche

Prev Next

I. NIHILIZMUS

[1. A nihilizmus mint a lét eddigi érték-interpretációinak következménye]

Mit jelent a nihilizmus? – Hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél; hiányzik a válasz a „miért?”-re.

A radikális nihilizmus a lét tökéletes tarthatatlanságának meggyőződése, ha az elismert legfőbb értékekről (van szó), ideértve még a belátást, hogy a legcsekélyebb jogunk sincs egy túlvilágot vagy a dolgok magánvalóságát tételezni, amely „isteni”, testet öltött morál volna.

Ε belátás a nagyra nőtt „igazságra törekvés” következménye: ekképp ő maga is a morálba vetett hit következménye.

Milyen előnyöket ajánlott a keresztény morál-hipotézis?

1. Abszolút értéket tulajdonított az embernek, kicsisége és véletlenszerűsége ellenére, a levés és az elmúlás áramlásában;

2. Isten ügyvédjeit szolgálta, amennyiben a szenvedés és a bajok ellenére a tökéletesség tulajdonságát adta a világnak – azt a bizonyos „szabadságot” is beszámítva –, a bajok értelemmel telten jelentek meg;

3. a tudást abszolút értéknek tételezte az emberben és ezzel a legfontosabb ajándékként az adekvát megismerést adta neki;

4. megóvta attól az embert, hogy emberként megvesse önmagát, hogy az élet ellen foglaljon állást, hogy kételkedjék a megismerésben: a fenntartás eszköze volt.

In summa: a gyakorlati és elméleti nihilizmus ellen a morál volt a legnagyobb ellenszer.

Ám az igazságra törekvés ugyancsak jelen volt azok között az erők között, amelyeket a morál nagyra növesztett: ez végül a morál ellen fordul, fölfedezve teleológiáját és elfogult szemléletmódját – és most a belátás e régen beidegződött hazugságba, amelyet kétségbeesetten igyekszünk félretolni, ösztönző erővel hat. Most bizonyos igényeket tapasztalunk önmagunkban, amelyeket a hosszas morál-interpretáció ültetett el bennünk, amelyek most az igaztalanra való igényként jelentkeznek: másrészt viszont mintha épp ezekhez tapadna az érték, épp ezeknek köszönhetően tudjuk elviselni az életet. Ez az antagonizmus – hogy amit megismerünk, azt már nem becsüljük, és amivel becsapnánk önmagunkat, azt már nem szabad becsülnünk – a fölbomlás folyamatához vezet.

Ez az antinómia:

Amennyiben hiszünk a morálban, elítéljük a létezést.

A legfőbb értékeket, amelyek szolgálatában az embernek élnie kellene, különösen akkor, ha nagyon nehezen és üggyel-bajjal uralkodnak rajta – e szociális értékeket, hangerősítő hatásuk miatt, mintha csak Isten kommandói volnának, afféle „realitásként”, „igaz” világként, reményként és eljövendő világként kell az emberek fölé magasítani. Most, amikor ezen értékek gyalázatos eredete kiviláglik, ezzel az egész világmindenség tűnik számunkra elértéktelenedettnek, értelmetlennek – ám mindez csak átmeneti állapot.

Az (értéktelenségbe vetett hit) nihilista következménye mint a morális értékbecslés következménye: – az egoizmus gyűlöletes a szemünkben (még ha be is láttuk a nem-egoizmus lehetetlenségét); – a szükségszerű gyűlöletes a szemünkben (még ha be is láttuk egy liberum arbitrium és egy „érthető szabadság” lehetetlenségét). Látjuk már, hogy nem érjük el azt a szférát, amelyben értékeinket elhelyeztük – ám a másik szféra, az, amelyben élünk, ettől még semmi esetre sem gyarapodott értékben: épp ellenkezőleg: fáradtak vagyunk, mert legfőbb hajtóerőnket elveszítettük. „Eleddig mindhiába!”

A pesszimizmus mint a nihilizmus előfutára.

A pesszimizmus mint erő – miben? logikája energiájában mint anarchizmus és nihilizmus mint analitika.

Pesszimizmus mint hanyatlás – hová? mint túlfinomultság, kozmopolita érzelgősség mint a tout comprendre és a historizmus.

– A kritikus feszültség: a szélsőségek kerülnek előtérbe és túlsúlyba.

A pesszimizmus logikája a végső nihilizmusig: mi űzi? – az értéktelenség, értelmetlenség fogalma: mennyiben rejlenek morális értékelések minden egyéb nagy érték mögött.

– Eredmény: a morális értékítéletek nem egyebek, mint elítélések, tagadások; a morál elfordulás a lét akarásától...

12 A kozmologikus értékek bukása

1. A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak első ízben akkor kell fellépnie, amikor oly „értelmet” keresünk minden történésben, amelyet az nem tartalmaz: így aztán a kutató végül elveszíti bátorságát. A nihilizmus itt az erő hosszas tékozlásának tudatosulása, a „hiába”

gyötrelme, a bizonytalanság, az alkalom hiánya arra, hogy valahogy kipihenjük mindezt, valamiben megnyugodjunk – a szégyenkezés önmagunk előtt, mintha túlságosan sokáig a megcsalatás állapotában éltünk volna... Az a bizonyos értelem pedig a következő lehetett: egy magasabb rendű erkölcsi kánon „beteljesítése” minden történésben, az erkölcsi világrend; vagy a szeretet és harmónia fokozódása a lények egymással való kapcsolatában; vagy egy általános boldogság-állapothoz való közeledés; vagy akár egy általános semmi-állapot felé való elindulás – egy cél még mindig értelmet jelent. Mindezen elképzelések közös vonása, hogy valamit magának a folyamatnak a révén el kell érni: – és itt felfogjuk, hogy a levéssel semmit sem célzunk meg, semmi sem érhető el... Tehát a levés állítólagos célja miatt érzett csalódás mint a nihilizmus oka: akár egészen meghatározott célról van szó, akár pedig általánosítva, minden eddigi célhipotézis elégtelenségének megértéséről, ami az egész „fejlődést” illeti (– az ember nemhogy a levés középpontja volna, de már alakítója sem ).

A nihilizmus mint lelkiállapot másodszor akkor áll be, amikor minden történésben és minden történés mögött bizonyos egészt, egyfajta rendszerességet, amolyan valóságos szervezettséget tételezünk: ekképp a csodálatra és tiszteletre szomjazó lélek valósággal dúskál egy uralmi és vezérlési forma össz-képzetében (– ha ez egy logikus ember lelke, akkor a teljes következetesség és reáldialektika már elegendő is ahhoz, hogy mindennel kibéküljön...).

Valamiféle egység, a „monizmus” bizonyos formája ez: és e hit miatt az ember egy mély összefüggésérzésben és egy végtelen messze fölérendelt egésztől való függőség-érzésben [van], az istenség egy módja... „Az általános jóléte az egyén odaadását követeli”.. . de nézzenek oda, egyszerűen nem létezik ilyen általánosság! Alapjában véve az ember elveszítette az értékébe vetett hitet, ha általa nem egy végtelenül értékes egész hat: vagyis azért alkotta ezt a bizonyos egészet, hogy saját értékében hinni tudjon.

A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak van még egy harmadik és utolsó formája. Ε két belátást adottnak tekintve, hogy a levéssel semmi sem érhető el és az egész levés alatt semminemű egység nem munkál, amelybe az egyén teljesen alámerülhet, mint egy legmagasabb értékű elembe: hátramarad még kibúvóként a levés egész világának csalódásként való elítélése és egy olyan világ kitalálása, amely az előbbin túl leledzik, igazi világként. Mihelyt azonban az ember rájön, hogy ezt a világot is csak lélektani szükségletek szerint ácsolták össze és hogy ehhez mennyire semmi joga nincs, létrejön a nihilizmus utolsó formája, amely egy metafizikai világba vetett hit tagadását foglalja magába, – amely megtiltja magának az igazi világba vetett hitet. Ezen az állásponton a levés realitását egyetlen realitásként tételezzük, megtiltunk magunknak minden, a túlvilágba és a hamis istenségekhez vezető kerülő-utat – ám nem viseljük el ezt a világot, amelyet már nem akarunk tagadni.

– Voltaképpen mi történt? Elérkeztünk az értéktelenség érzéséhez, amikor megértettük, hogy a létezés össz-karaktere nem interpretálható sem a „cél” fogalmával, sem az „egység”

fogalmával, sem pedig az „igazság” fogalmával. Ezekkel semmi sem célozható meg, semmi sem érhető el; a történés sokféleségében hiányzik az átfogó egység; a létezés karaktere nem „igaz”, hanem hamis..., vagyis semmiféle okunk sincs többé, hogy egy igazi világot beszéljünk be maguknak...

Röviden szólva: a „cél”, „egység”, „lét” kategóriáit, amelyekkel a világnak értéket adtunk, mi magunk vonjuk meg tőle – és a világ most értéktelennek tűnik...

2. Tegyük föl, felismertük, hogy e három kategóriával már nem értelmezhető a világ és hogy e belátás szerint a világ kezd számunkra elértéktelenedni: ekkor azonban föl kell tennünk a kérdést, honnan származik e három kategóriába vetett hitünk – kíséreljük meg, nem lehetségese tőlük megvonni a hitet. Ha e három kategóriát elértéktelenítettük, a Mindenségre való alkalmazhatatlanságuk bizonyítéka még nem ok arra, hogy a Mindenséget is elértéktelenítsük.

Eredmény: Az ész kategóriáiba vetett hit a nihilizmus oka – a világ értékét olyan kategóriákon mértük, amelyek egy pusztán kitalált világra vonatkoznak.

Végeredmény: Mindazon értékek, amelyekkel eleddig a világot előbb számunkra értékelhetővé próbáltuk tenni és végül pontosan ezekkel értéktelenítettük el, amikor ezek alkalmazhatatlannak bizonyultak – mindezen értékek, lélektanilag szemlélve, csak az emberihatalom-kép fenntartására és megerősítésére szolgáló meghatározott hasznosság-perspektíváinak eredményei: és csak hamisan vetítjük ki őket a dolgok lényegébe. Megint csak az ember hiperbolikus naivitásával van dolgunk, aki önmagát a dolgok értelmének és értékmérőjének [tételezi].

A nihilizmus beteges átmeneti állapotot jelent (beteges az a széles körű általánosítás, hogy semmi értelme az egésznek): akár mert az alkotó energiák még nem elég erősek, akár mert a dekadencia habozik és nem találta még ki segédeszközeit.

Ε hipotézis előfeltétele: – nincs igazság, nem létezik a dolgok abszolút állapota, már nincs „magánvaló” (Ding an sich). – Ez pedig már önmagában is nihilizmus, éspedig a legszélsőségesebb. A dolgok értékét éppen abba helyezi, hogy ennek az értéknek nem felel meg és nem is felelt meg semmiféle realitás, hanem csak az erő szimptómája az értéktételező részéről, az élet céljává egyszerűsítve.

Az értékek és változásuk összefüggnek az érték tételezője hatalmának növekedésével.

A hitetlenség, a „szellem megengedett szabadságának” mértéke mint a hatalom növekedésének kifejeződése.

„Nihilizmus” mint a szellem, a dúsgazdag élet legnagyobb hatalmának eszménye: részben romboló, részben ironikus.

Mi a hit? Hogyan keletkezik? Minden hit valaminek az igaznak-tartása. A nihilizmus legszélsőségesebb formája talán az lenne: hogy minden hit, minden igaznak-tartás szükségképpen hamis: mert igazi világ egyáltalán nincs. Tehát: egy perspektivikus látszat, amelynek eredete bennünk gyökerezik (amennyiben egy szűkebb, lerövidített, leegyszerűsített világra továbbra is szükségünk van).

– Hogy az erő mértéke, mennyire tudjuk önmagunknak bevallani a látszatot, a hazugság szükségszerűségét, anélkül hogy tönkremennénk bele.

Ennyiben lehet a nihilizmus, mint egy valóságos világ, egy lét tagadása, egy isteni gondolkodásmód.

Ha mi „csalódott emberek” vagyunk, akkor nem az élet tekintetében vagyunk csalódottak: hanem mert a sokféle „kívánatosságra” rányílt a szemünk. Gúnyos, fojtott dühvel nézünk mindent, ami „eszménynek” minősül: csak azért vetjük meg magunkat, mert nem tudjuk minden órában megfékezni azt az abszurd indíttatást, amelynek neve „idealizmus”. Az elkényeztetés erősebb a csalódott ember dühénél...

A Schopenhauert nihilizmus mennyiben még mindig ugyanazon eszmény következménye, amely a keresztény teizmust megalkotta.

A bizonyosság foka a legfőbb kívánatosság, a legfőbb értékek, a legmagasabb tökéletesség tekintetében olyan nagy volt, hogy a filozófusok ebből a priori, abszolút bizonyosságként indultak ki: az élen „Isten”, mint eleve adott igazság. „Istenhez hasonlatossá válni, feloldódni Istenben” – évezredekig ezek voltak a legnaivabb és legmeggyőzőbb kívánatosságok (– ám valamely dolog, amely meggyőző, ezért még nem igaz: csupán meggyőző. Megjegyzés a szamárnak.)

Elfelejtettük, hogyan adjuk meg az eszmény tételezésének a személyes valóságot is: ateistákká váltunk. De voltaképpen lemondtunk-e az eszményről? – Az utolsó metafizikusok alapjában véve még mindig benne keresik az igazi „valóságot”, a „magánvalót”, amelyhez képest minden egyéb csak látszólagos. Dogmájuk, hogy mivel jelenségvilágunk nyilvánvalóan nem ennek az eszménynek a kifejeződése, éppen ezért nem is „igaz” – és alapjában véve még csak nem is vezet vissza arra a metafizikai világra, mint okra. A föltétlen dolog, amennyiben ez a legmagasabb rendű tökéletesség, egyszerűen nem adhat alapot minden föltételes létezőnek. Schopenhauernek, aki ezt másként akarta, szüksége volt arra, hogy ezt a metafizikai alapot mint az eszménnyel alkotott ellentétet gondolja el, „gonosz, vak akaratként”: ekképp lehetett ez a „megjelenő” az, ami a jelenségvilágban nyilvánul meg. De még ezzel sem adta föl az eszmény abszolútumát – hanem átlopakodott... (Kantnak mintha szüksége lett volna az „érthető szabadság” hipotézisére, hogy az ens perfectumot ezen világ így-és-így-léte iránti felelősségétől megszabadítsa, vagyis röviden, hogy a gonoszt és a bajt megmagyarázhassa: botrányos logika ez egy filozófus esetében...)

A modern kor legáltalánosabb jele: az ember a saját szemében roppant sokat veszített méltóságából. Hajdan hosszú ideig a lét középpontja és tragédiahőse; aztán legalább azon fáradozik, hogy bizonyítsa rokonságát a lét döntő mértékben fontos és önmagában is értékes oldalával – ahogy azt minden metafizikus teszi, akik az emberi méltóságot akarják megőrizni azzal a hitükkel, hogy a morális értékek kardinális értékek. Ha az ember már nem hisz Istenben, annál makacsabbul ragaszkodik a morálba vetett hitéhez.

Minden tisztán morális értéktételezés (mint például a buddhista) nihilizmussal végződik: ez vár Európára! Azt hisszük, elég az erkölcstan vallási háttér nélkül: ám ezzel szükségszerű az út a nihilizmusba. – A vallásban nincs kényszer, hogy értéktételezőként tekintsük önmagunkat.

A nihilizmus „minek?” kérdése abból az eddigi megszokásból indul ki, amelynek köszönhetően a célt úgy látjuk, mintha azt kívülről adnák meg, tűznék ki, követelnék meg – nevezetesen mintha valami ember fölötti tekintély állítaná elénk. Miután elfelejtettünk hinni e tekintélyben, régi szokás szerint egy másik tekintélyt keresünk, amely közvetlenül képes beszélni, célokat és feladatokat adni, parancsokat osztogatni. Itt elsősorban a lelkiismeret tekintélye lép előtérbe (a morál annál parancsolóbb erejű lesz, minél inkább egyenjogúsítja a teológia) – ez volna a kárpótlás a személyes tekintélyért. Vagy az ész tekintélye. Vagy a társadalmi ösztön tekintélye (a csorda). Vagy az immanens szellemű történelem, amely önmagában hordja célját és amelyre hagyatkozhatunk. Szeretnénk megkerülni az akaratot, egy cél akarását, azt a kockázatot, hogy mi tűzzünk ki célt magunk elé; szeretnénk elhárítani magunktól a felelősséget ( – elfogadnánk a fatalizmust). Végül: boldogság és némi képmutatással, a legtöbbek boldogsága. Azt mondjuk magunknak:

1. meghatározott célra semmi szükség,

2. előrelátás egyáltalában nem lehetséges.

Éppen most, amikor az akaratnak ereje teljében kellene lennie, éppen most a leggyöngébb és a legkishitűbb ez az akarat. Abszolút bizalmatlanság az akarat egészet szervező ereje iránt.

A tökéletes nihilista. – A nihilista szeme csúffá idealizál, amelyet az emlékei iránti hűtlenség idéz elő – elejti őket, hagyja, hogy lehulljanak a levelei, nem óvja őket a hullasápadt elszíneződésektől, ahogy az emlék is távolivá, elmúlttá fakul. És amit a nihilista magával szemben nem követ el, azt nem követi el az ember egész múltja ellen sem – elejti.

Nihilizmus. Ez kétértelmű

A. Nihilizmus mint a szellem fokozott hatalmának jele: mint aktív nihilizmus.

B. Nihilizmus mint a szellem hatalmának hanyatlása és csökkenése: ez a passzív nihilizmus.

A nihilizmus normális állapot.

Lehet az erő jele: a szellem ereje annyira fokozódhat, hogy számára az eddigi célok („meggyőződések”, a hit kacatjai) aránytalanul csekélyek (– valamely hit általában létfeltételek kényszerét fejezi ki, azon viszonyok tekintélyének való alávetettséget, amelyek között egy lény fejlődik, növekszik, hatalmában gyarapodik...); másrészt a nem elégséges erő jele szintén lehet, amely erő elégtelen ahhoz, hogy produktív módon tűzzön ismét maga elé valamely célt, miértet, hitet.

Viszonylagos erejének maximumát a rombolás erőszakos erejeként éri el: mint aktiv nihilizmus.

[Ennek ellentéte volna a fáradt nihilizmus, amely már nem támad: legismertebb formája a buddhizmus: mint passzív nihilizmus,] mint a gyöngeség jele: a szellem ereje kifáradhat, kimerülhet, annyira, hogy az eddigi célok és értékek aránytalanul nagyok lesznek, és nem találnak hitre többé – így az értékek és célok szintézise (amelyen minden erős kultúra alapul) fölbomlik, úgy, hogy az egyes értékek szembefordulnak egymással: széthullás – minden, ami csak fölgyorsít, gyógyít, nyugtat, tompít, az előtérbe lép, különféle álöltözetékben; vallási vagy morális vagy politikai vagy esztétikai öltözetben stb.

A nihilizmus nem csupán a „hiába!” fölötti szemlélődés és nem csak az a hit, hogy minden megérett a tönkremenésre: hanem fölemeljük a kezünket és tönkretesszük a dolgokat. Mindez, ha úgy tetszik, logikátlan: ám a nihilistának nincs szüksége arra, hogy logikusnak higgye magát... Erős szellemek és erős akaratú emberek állapota ez: és az ilyenek képtelenek arra, hogy az „ítélet” nem-jénél megálljanak: – a tett nem-je természetükből következik. Az ítélet által való megsemmisítés támogatja a kézzel való, fizikai megsemmisítést.

A nihilista geneziséhez. – Csak későn jön meg a bátorságunk ahhoz, amit voltaképpen tudunk. Hogy alapjában véve eddig is nihilista voltam, csak nemrégen vallottam be magamnak: az energia, a nonchalance, amelyekkel nihilistaként előrenyomultam, eltakarták szemem elől ezt az alapvető tényt. Ha valamely cél felé tartunk, akkor lehetetlennek tűnik, hogy alapvető hittételünk a „magánvaló céltalanság” legyen.

A tetterősek pesszimizmusa: a „Minek?”-et egy iszonytató harcban, egyedül legyőzni.

Hogy valami százszor fontosabb, mint a kérdés, hogy jól vagy rosszul érezzük-e magunkat: ez minden erős jellem alapvető ösztöne – következésképpen az is, hogy mások jól vagy rosszul érzik-e magukat. Röviden szólva, hogy van egy célunk, amelyért nem habozunk emberáldozatot hozni, minden veszélyt vállalni, minden rosszat, sőt akár a legrosszabbat magunkra venni: ez a nagy szenvedély.

[2. A nihilizmus további okai]

A nihilizmus okai: 1. Hiányzik az emelkedettebb faj, vagyis azok, akiknek kimeríthetetlen gyümölcsözősége és hatalma megőrzi az emberbe vetett hitet. (Gondoljunk csak arra, amit Napóleonnak köszönhetünk: ezen évszázad majdnem minden magasztosabb reményét.) 2. Az alacsonyabb faj, a „csorda”, „tömeg”, „társadalom” megfeledkezik a szerénységről és kozmikus, metafizikus értékekké fújja fel igényeit. Ezáltal vul-garizálódik az egész létezés: amennyiben ugyanis a tömeg uralkodik, zsarnokoskodik a kivételeken, ekképp ezek elveszítik önmagukban való hitüket, és nihilisták lesznek.

Minden olyan kísérlet, amely magasabb rendű típust gondolna ki, hibás („romantika”, a művész, a filozófus, Carlyle kísérletével szemben, aki magasabb rendű morális értékeket akart adni nekik).

Ennek eredménye: ellenállás a magasabb rendű típussal szemben.

Minden magasabb rendű típus hanyatlása és bizonytalansága; harc a zseni ellen („népköltészet” stb.). Együttérzés az alacsonyabb rendűekkel, a szenvedőkkel mint a lélek nagyságának mértéke.

Hiányzik a filozófus, a tett értelmezője, nem pedig csak átköltője.

A tökéletlen nihilizmus, formái: ebben élünk.

A nihilizmustól való menekülési kísérletek, ezen értékek átértékelése nélkül: az ellenkező hatást váltják ki, kiélezik a problémát.

[Az önbódítás módjai. –] Lelkünk mélyén nem tudjuk hová? Űr. – Kísérlet bódulat útján szabadulni tőle. – A bódulat mint zene. – A bódulat mint kegyetlenség, a legnemesebb bukásának tragikus élvezete. – A bódulat mint szertelen, vak rajongás egyesekért (vagy korszakokért) (mint gyűlölet stb.). Kísérlet, gépiesen dolgozni a tudomány eszközeként. – Nyitott szemmel járni, hogy számos apró kis élvezetet is meglássunk, például még megismerőként is. Veszedelmes, önpusztító szerénység. Pátosszá általánosítjuk szerénységünket; az örök űr kéjes élvezete, misztikája; „a művészet a művészetért” (le fait), „a tiszta megismerés” mint az önmagunktól való undor narkózisa; akármilyen állandó munka, bárminemű ostoba kis fanatizmus; minden eszköz összevisszasága, betegség az általános mértéktelenség miatt (a züllés megöli az élvezetet).

1. Akaratgyöngeség mint eredmény.

2. A túlzott büszkeséget és a kicsinyes gyöngeség megaláztatását ellentétben érezzük.

Eljön az idő, amikor majd meg kell fizetnünk azért, hogy két évezreden keresztül keresztények voltunk: elveszítjük éltető súlypontunkat – egy darabig nem tudjuk, hol van fent, hol lent. Nagy hirtelen ellentétes értékelésekbe vetjük magunkat, ugyanazzal az energiamennyiséggel [éppen amely az emberben létrehozta az ember extrém túlértékelését.]

Most minden velejéig hamis, „szó”, összevisszaság, gyönge vagy túlfeszített: a) egyfajta földi megoldással próbálkozunk, ám ugyanabban az értelemben, mint az igazság, szeretet, igazságosság végső diadala: a szocializmus: a „személyek egyenlősége”; b) igyekszünk a morál-eszményt megtartani (az önzetlenség, önrágalmazás és az akaratmegtagadás elsőbbségével);

c) megkíséreljük megőrizni még a „túlvilágot” is: még ha csak logikaellenes x-ként is: de ezt mindjárt úgy értelmezzük, hogy valamiféle régi stílusú metafizikai vigaszt lehessen levonni belőle;

d) kísérletet teszünk a régi stílusú isteni vezetésre, a dolgok jutalmazó, büntető, nevelő, jóra vezető rendjét a történésből kiolvasni;

e) változatlanul hiszünk a jóban és gonoszban: a jó győzelmét és a gonosz megsemmisítését feladatnak tekintjük (– ez angol, az üresfejű John Stuart Mill tipikus esete); f) a „természetesség”, a vágy, az ego megvetése: kísérlet arra, hogy még a legmagasabb szellemiséget és művészetet is az elszemélytelenedés következményének és mint désinteressement-t fogjuk fel;

g) megengedik az egyháznak, hogy még mindig benyomuljon az egyén életének minden élményébe és csúcspontjába, hogy megadja ezeknek a felszentelést és a magasabb értelmet: van még „keresztény államunk”, „keresztény házasságunk” –

Voltak gondolkodóbb és szétgondoltabb idők is, mint a miénk: például Buddha föllépésének korszaka, amikor maga a nép az évszázados szektás civakodások után végül annyira elveszett a filozófiai tanok szakadékában, mint manapság az európai népek a vallási dogmák finomságaiban. Legkevésbé az „irodalom” és a sajtó által hagyjuk magunkat félrevezetni, hogy korunk „szelleméről” nagy véleménnyel legyünk: a milliónyi spiritiszta meg az a gimnasztika-kereszténység, amelynek gusztustalan csúfsága minden angol találmányra jellemző, jobb kiindulási szempontokat biztosít – és önmaga elleni tanúság.

Az európai pesszimizmus még csak a kezdet kezdetén jár: még nem jellemzi az a förtelmes, vágyakozó, merev, üveges tekintet, amelyben a semmi tükröződik, amint egyszer már Indiában előfordult; sok még benne a „csinált” és kevés a „lett, keletkezett”, túl sok a tudósi és költői pesszimizmus; úgy vélem, mindennek nagy részét kitalálták csupán, „megcsinálták”, ám nem igazi „ok”.

Az eddigi pesszimizmus kritikája. – Az eudémonologikus szempontok elhárítása mint az erre a kérdésre való redukció: mi ennek az értelme? Az elsötétedés redukciója. – A mi pesszimizmusunk: a világnak nem az az értéke, amit tulajdonítottunk neki – hitünk annyira fölfokozta a megismerés utáni vágyunkat, hogy ma ezt kell mondanunk. Elsősorban arról van szó, hogy kisebb az értéke: elsősorban így érezzük – csak ebben az értelemben vagyunk pesszimisták, nevezetesen azzal az akarattal, hogy kíméletlenül bevalljuk magunknak ezt az átértékelést, és semmit sem kendőzünk el, hazudunk le önmagunk előtt a régi módon...

Pontosan így találunk rá a pátoszra, amely talán arra ösztönöz minket, hogy új értékeket keressünk. In summa: a világ sokkal értékesebb lehetne, mint hittük – rá kell jöjjünk eszményeink naivitására, és hogy talán abban a tudatban, hogy a legfőbb értékelést adjuk a világnak, emberi létünknek még egy mértékletes-olcsó értéket sem adtunk.

Mit istenítettünk? – A közösségen belüli érték-ösztönöket (amelyek e közösség fennmaradását lehetővé tették).

Mit rágalmaztunk meg? – Azt, ami a magasabb rendű embert elválasztotta az alacsonyabb rendüektől, a távolságteremtő ösztönöket.

A pesszimizmus térhódításának okai:

1. az élet leghatalmasabb és legígéretesebb ösztöneit eddig megrágalmazták, ezért nehezedik átok az életre;

2. az ember fokozódó talpraesettsége, becsületessége és merészebb bizalmatlansága ezen ösztönöket az élettől szétválaszthatatlannak fogja föl és szembefordul az élettel; 3. csak a legközépszerűbbek, akik e konfliktust nem élik át, tenyésznek szaporán, míg az értékesebb ember sikertelen, és az elfajzottság példájaként önmaga ellen foglal állást – másrészt viszont a középszerű, aki önmagának ad célt és értelmet, háborodik föl (– hogy már senki sem tud a minek? kérdésre válaszolni-);

4. egyre fokozódik az elsekélyesedés, a sérülékenység, a nyugtalanság, a sietség, a panasz – az egész hányattatás és az úgynevezett „civilizáció” jelenvalósítása egyre könnyebb, az egyén pedig fölmondja a szolgálatot, alávetve magát e förtelmes gépezetnek.

A modern pesszimizmus a modern világ haszontalanságának kifejeződése – nem pedig a világé és a létezésé.

A szenvedés túlsúlya az örömmel szemben vagy fordítottja (a hedonizmus): mindkét tan maga is útmutató a nihilizmushoz...

Mert itt mindkét esetben nem más végső értelmet adnak, mint az öröm és a bánat kifejeződését.

De így az olyan ember beszél, aki már nem merészel akarni, szándékot vállalni, értelmet tételezni: – egyetlen egészséges ember sem méri az élet értékét az efféle mellékes dolgok mértékével. Es a szenvedés túlsúlya lehetséges volna, és ennek ellenére egy erős akarat és az igent mondás az életre; e túlsúly szükségessége.

„Az élet nem éri meg”; „rezignáció”; „mi végre a könnyek?...” – gyönge és szentimentális gondolkodásmód. Un monstre gai vaut mieux/Qu'un sentimental ennuyeux. (Egy vidám szörny többet ér/Az érzelgős embernél – a ford.)

A filozofikus nihilista meg van győződve, hogy minden történés értelmetlen és hiábavaló; értelmetlen és fölösleges létnek pedig nem kellene lennie. De mi az, hogy: Nem kellene?

Honnan vesszük ezt az „értelmet”, ezt a mértéket? – A nihilista alapjában véve úgy véli, hogy egy ilyen sivár, haszontalan lét látványa nem kielégítően, siváran, kétségbeejtő módon hat egy filozófusra; az ilyen belátás ellentmond filozófusi finomabb érzékenységünknek. Abszurd értékelésre vezet: a létezés karaktere örömet kellene szerezzen a filozófusnak, ha még egyáltalán ragaszkodik a jussához...

Könnyen megérthetjük tehát, hogy öröm és bánat a történésen belül csak eszköz értelmű lehet: föltehetnénk még a kérdést, hogy az „értelmet” és „célt” egyáltalán láthatjuk-e, nem megoldhatatlan-e számunkra az értelmetlenség vagy ellentéte kérdése –

A pesszimizmus nihilizmussá fejlődése.

Az értékek természetellenessé tétele. Az értékek skolasztikája. A „levegőben lógó”, „kiszabadított” idealisztikus értékek ahelyett, hogy uralkodnának a cselekvésen és vezérelnék azt, elítélően szembefordulnak vele.

Ellentéteket vezetnek be a természetes fokozatok és rangok helyett. A rangsor gyűlölete.

Az ellentétek megfelelnek a csürhe korszakának, mert könnyebben felfoghatók.

Az elvetett világ a mesterségesen fölépített, „valóhoz, értékeshez” viszonyítva.

Végre felfedeztük, milyen anyagból építették is a „való” világot: és már csak ez az elvetett világunk van csupán, és azt a bizonyos legnagyobb csalódást is el-vetendősége számlájára írjuk.

Ekképp tehát eljött a nihilizmus: megtartottuk az uralkodó értékeket – de semmi mást!

Itt jön létre az erős és a gyönge ember problémája: 1. a gyöngék tönkremennek bele;

2. az erősek szétrombolják, ami nem megy tönkre;

3. a legerősebbek leküzdik az uralkodó értékeket. Mindez együttvéve jelenti a tragikus korszakot.

[3. A nihilista mozgalom mint a dekadencia kifejeződése]

Mostanában nagyon gyakran helytelenül használunk egy véletlenszerű és semmilyen tekintetben sem találó szót: mindenütt pesszimizmust emlegetünk, veszekszünk a kérdésen, amelyre kell hogy legyen válasz: kinek van igaza, a pesszimizmusnak vagy az optimizmusnak. Nem értettük meg, ami pedig kézzelfogható: hogy a pesszimizmus nem probléma, hanem szimptóma – hogy e nevet helyettesíteni [kellene] a „nihilizmussal” – hogy a kérdés, vajon a nemlét jobb-e a létnél, már maga is betegség, hanyatlás, idioszinkrázia...

A pesszimista mozgalom csak egy lélektani dekadencia kifejeződése.

Megértendő: – Mindenfajta hanyatlás és megbetegedés tevékenyen és folyamatosan közreműködött össz-értékítéleteink kialakulásában; hogy az uralkodóvá váló értékítéletekben a dekadencia még túlsúlyba is került: hogy nem csupán minden jelenlegi elnyomorodottság és elfajzottság nyomán beálló állapottal kell megküzdenünk, hanem hogy minden eddigi dekadencia megmaradt, vagyis eleven maradt. Az emberiség ilyen totális eltévelyedése elemi ösztöneitől, az értékítélet e teljes dekadenciája a par excellence kérdőjel, az igazi rejtély, amelyet az „ember”-állat ad föl a filozófusnak –

A „dekadencia” fogalma. –A hanyatlás, a züllés, a kicsapongás önmagában még nem elítélendő: az életnek, az élet fejlődésének szükségszerű következményei. A dekadencia megjelenése pontosan olyan szükségszerű, mint az élet bármely fellendülése és térhódítása: egyszerűen megakadályozhatatlan. Az ész viszont fordítva akarja.

Szégyen és gyalázat minden szocialista gondolkodóra, hogy szerintük létezhetnek olyan körülmények, társadalmi kombinációk, amelyekben már nem burjánzana a bűn, a betegség, a prostitúció, az ínség... De ez annyi, mint az élet elítélése. Egy társadalomnak nem áll módjában fiatalnak maradnia. Salakanyagot pedig akkor kell termelnie, amikor igazán jó erőben van. Minél energikusabban és merészebben jár el, halad előre a társadalom, annál több lesz a szerencsétlen, félresikeredett ember, annál közelebb kerül a hanyatláshoz... Az életkort nem lehet intézményesen kiküszöbölni. A betegséget sem. A bűnt sem.

A dekadencia lényegének alapvető megértése: amit eddig az okainak gondoltunk, azok a következményei.

Ezzel a morális kérdések egész perspektívája megváltozik. Az egész morális küzdelem a vétkek, a luxus, a bűnözés, még a betegség ellen is naivitásnak, fölöslegesnek tűnik: – semmi „javulás” – a megbánás ellenére.

A dekadencia maga nem olyasmi, ami ellen harcolni kellene: abszolút szükségszerű és minden korszak és minden nép sajátja. Ami ellen minden erőnkkel küzdenünk [kell], az a fertőzések behurcolása az organizmus egészséges részeibe.

Ezt tesszük? Ennek ellenkezőjét tesszük. – Pontosan ezen fáradozunk a humanitás nevében.

Hogyan viszonyulnak ehhez a biológiai alapkérdéshez az eddigi legfőbb értékek? A filozófia, a vallás, a morál, a művészet stb.

A gyógymód: például a militarizmus, Napóleontól kezdve, aki a civilizációban természetes ellenségét látta...

Amire eddig az elfajzás okaiként tekintettünk, azok a következményei.

Ám amit az elfajzás gyógyszereinek néztünk, azok is csupán bizonyos hatásainak csillapítószerei: a „gyógyultak” bizonyos típusú elfajzottak csupán.

A dekadencia következményei: a bűn – a bűnözési hajlam; a betegség – a betegesség; a bűnözés – a kriminalitás; a nőtlenség – a terméketlenség; a hisztériára való hajlam – az akaratgyengeség; az alkoholizmus, a pesszimizmus; az anarchizmus; a kicsapongás (a szellemi is). A rágalmazó, az áskálódó, a kételkedő, a romboló.

A „dekadencia” fogalmához.

1. A szkepszis a dekadencia következménye,– éppen úgy, mint a szellemi kicsapongás.

2. A romlott erkölcsiség a dekadencia következménye (akaratgyöngeség, erős izgatószerek igénye –).

3. A lélektani és a morális gyógymódok nem változtatnak a dekadencia menetén, nem tartóztatják föl, fiziológiailag nullák –:

Ε nagy igényű „reakciók” nagy semmijének megértése; ezek a narkotizáció formái bizonyos végzetes következmény-jelenségek ellen; nem küszöbölik ki a morbid elemet; ezek gyakorta heroikus kísérletek a dekadencia emberének megsemmisítésére, hogy ártalmasságának csak egy minimuma valósuljon meg.

4. A nihilizmus nem ok, hanem csak a dekadencia logikája.

5. A „jó” és a „hitvány” a dekadencia két típusa csupán: összetartanak minden alapvető

jelenségben.

6. A szociális kérdés a dekadencia egyik következménye.

7. A betegségek, mindenekelőtt az ideg– és elmebetegségek annak jelei, hogy hiányzik az erős jellem védekezőereje; épp emellett szól az ingerlékenység is, így aztán a kedv és a kedvetlenség elsőrendű problémák lesznek.

A dekadencia legáltalánosabb típusai:

1. Abban a hitben vagyunk, hogy gyógyírt választunk, de az voltaképpen csak fölgyorsítja a kimerülést – ide tartozik a kereszténység –: hogy az ösztön rossz választásának leggyakoribb esetét említsük föl; – ide tartozik a „haladás” is. – 2. Elveszítjük ellenálló képességünket az ingerekkel szemben – véletlenek uralkodnak rajtunk: élményeinket durván torzítva fölnagyítjuk... „elszemélytelenedés”, az akarat szétforgácsolódása – ehhez egy egész különfajta erkölcsiség tartozik, az altruista, amely a részvétet, együttérzést hirdeti: lényege a személyiség gyöngesége, ezért együtt hangzik, és akár a túlfeszített húr, állandóan rezeg... túlzott ingerlékenység...

3. Összetévesztjük az okot a hatással: nem fiziológiainak értjük a dekadenciát, és következményeiben látjuk a rossz közérzet tulajdonképpeni okát – ide tartozik az egész valláserkölcs.

4. Olyan állapotra vágyunk, amelyben nincs többé szenvedés: az élettől szerintünk csak rosszat lehet várni – az öntudatlan, érzéketlen állapotokat (alvás, eszméletlenség) összehasonlíthatatlanul értékesebbnek ítéljük a tudatosaknál; ebből pedig módszertan következik...

A „gyöngék” higiéniájához. – Elhibázunk mindent, amit gyöngeségünkben teszünk.

Tanulság: Semmit sem tenni. Csak az a bökkenő, hogy az erő kikapcsolásához, a nem reagáláshoz szükséges erő éppen a gyöngeség befolyása alatt a legkisebb: sohasem reagálunk gyorsabban és céltalanabbul, mint akkor, amikor egyáltalán nem kellene reagálni...

Valamely jellem ereje a kivárásban és a reakció halogatásában mutatkozik meg: bizonyos adiaforia (görög: közömbösség – a ford.) éppen úgy a sajátja, ahogy a gyengeség sajátja az ellencsapás kiszámíthatósága, a „cselekvés” hirtelensége és meggátolhatatlansága... Az akarat gyönge: és az ostoba dolgok elkövetésének elkerülésére az volna a recept, hogy erős akarattal semmit se tegyünk... Contradictio... Az önpusztítás egy fajtája, az önfenntartás ösztöne kompromittálódik... A gyönge önmagának árt... ez a dekadencia típusa...

Voltaképpen rengeteget gondolkoztak már azokon a praktikákon, amelyek segítségével a szenvtelenség előidézhető. Az ösztön annyiban van jó úton, hogy a semmittevés hasznosabb bármilyen tevékenységnél...

A magányos filozófusok, a fakírok minden rend-gyakorlatát az a helyes értékmérő szabályozza, hogy egy bizonyos embertípus akkor használ magának a legtöbbet, ha a lehető legnagyobb mértékben megakadályozza magát a cselekvésben – A könnyítés eszközei: teljes engedelmesség, a gépies tevékenység; az olyan emberek és dolgok leválasztása, amelyek azonnali döntést és cselekvést követelnének.

Az akarat gyöngesége: e hasonlat félrevezető is lehet. Mert akarat nincs, következésképpen sem erős, sem pedig gyönge akarat nem létezik. Az indítékok sokasága és szétszórtsága, valamint rendszerezésük hiánya adja a „gyönge akaratot”, míg az említettek koordinációja egyetlen erős indíték vezérletével eredményezi az „erős akaratot”: – az első állapotra jellemző az oszcilláció és a súlypont hiánya; a másodikra a pontosság és az irány határozottsága.

Nem a betegség öröklődik, hanem a betegesség (a betegségre való hajlam): az ellenálló erő gyöngesége a káros hatások veszélyével szemben stb., az ellenállás megtört ereje – morálisan szólva: a rezignáció és az ellenség előtti megalázkodás. Föltettem magamnak a kérdést, hogy az eddigi filozófia, morál és vallás mindezen legfőbb értékei vajon nem hasonlíthat ók-e össze a gyönge emberek, az elmebetegek és az idegbetegek értékeivel: mérsékeltebb formában ugyanazt a rosszat testesítik meg...

Minden morbid állapot értéke, hogy bizonyos normál állapotokat nagyítóüveg alatt megmutat nekünk, amelyek egyébként normálisak, de úgy nemigen láthatók...

Egészség és betegség lényegileg nem különböznek egymástól, amint a régi orvosok és néhány mai orvos szintén véli. Nem szabad mindazokból különféle elveket és entitásokat csinálni, akik az élő organizmusért küzdenek, és csatateret csinálnak belőle. Régi vicc ez és merő fecsegés csupán, amely immár semmire sem jó. Valójában a létezés e két módja között csak fokozati különbség van: a normális jelenségek túlzásba vitele, aránytalansága, harmóniájuk hiánya hozza létre a beteg állapotokat (Claude Bemard).

Amennyiben így a Gonosz is tekinthető túltengésnek, diszharmóniának, aránytalanságnak, annyiban tud a Jó oltalmazó diéta lenni a túltengés, diszharmónia és az aránytalanság veszélye ellen.

Az öröklött gyöngeség mint uralkodó érzés: a legfőbb értékek oka.

NB. Gyöngeséget akarunk: miért?... többnyire mert szükségképpen gyöngék vagyunk...

A legyöngülés mint feladat: a vágy, a kedv és kedvetlenség érzéseinek, a hatalom akarásának legyöngülése büszkeségérzetté, bírvággyá és egyre fokozódó bírvággyá; a legyengülés mint alázat; a legyengülés mint hit; a legyengülés mint ellenérzés és szégyenkezés minden természetes dologgal szemben; mint az élet tagadása, mint betegség és szokásos gyöngeség... legyengülés mint lemondás a bosszúról, az ellenállásról, az ellenségeskedésről, a haragról.

Melléfogás a kezelésben: a gyöngeséget nem egy système fortîfiant-n&\ (erősítő

rendszerrel – a szerk.) akarjuk leküzdeni, hanem egyfajta igazolással és mora-lizálással, vagyis magyarázattal...

Két alapvetően különféle állapot összekeverése: például az erő nyugalma, amely lényegileg a reakciótól, a cselekvéstől való tartózkodás, az isteni típus, amely semmit sem mozdít... és a kimerültség nyugalma, a merevség, egészen az érzéketlenségig. – Minden filozófiai-aszkétikus folyamat a második felé tart, de valóban azt hiszi, hogy az első felé... Mert olyan predikátumokat rendelnek az elért állapothoz, mintha isteni állapotot értek volna el.

A legveszedelmesebb félreértés. – Létezik egy fogalom, amely látszólag semmiféle zavart vagy kétértelműséget nem enged meg: ez pedig a kimerültség fogalma. Ez megszerezhető vagy akár örökölhető is – minden esetben megváltoztatja a dolgok aspektusát, a dolgok értékét...

Azzal az emberrel ellentétben, aki abból a bőségből, amelyet képvisel és át-érez, akaratlanul is ad a dolgoknak, és ezért teljesebbnek, hatalmasabbnak, ígéretesebbeknek látja őket – aki mindig képes ajándékozni – a kimerült ember mindent, amit csak lát, lekicsinyeli és elcsúfít, tönkresilányítja az értéket: kártékony...

Itt mintha nem is lehetne melléfogni: a történelem mégis tartalmazza azt a kíméletlen tényt, hogy a kimerült embert mindig összecserélték a legteljesebbel –és a legteljesebbet a legkártékonyabbal.

A gyönge, akiben kevés élet van, az életet még jobban elszegényíti: az erős, az életben gazdag ember, gazdagítja az életet... Az előbbi ennek élősdije; a második az élethez csak hozzáad... Hogyan is lehetséges hát összetéveszteni őket?

Amikor a kimerült a legnagyobb aktivitás és energia gesztusaival lép a színre, ha az elfajzásnak nagy szellemi és idegenergia-kisülés a feltétele, akkor összetévesztik őt a gazdag emberrel... Hiszen félelmet keltett... – A bolondok kultusza még mindig az életben gazdag emberek, a hatalmasok kultusza. A fanatikust, a megszállottat, a vallási epilepsziást, mindezeket a különcöket a hatalom legmagasabb típusainak érezték: isteninek.

Az erőnek ezt a félelmet ébresztő fajtáját tekintették mindenekelőtt isteninek: itt volt a tekintély kiindulási pontja, eredete, itt interpretálták, hallgatták, keresték a bölcsességet... – Majdnem mindenütt ebből fejlődött ki bizonyos „istenítés” akarása, vagyis a szellem, a test és az idegek tipikus elfajzottá tevése: a magasabb létmódhoz vezető út megtalálásának kísérlete.

Megbetegíteni, megőrjíteni magunkat, provokálni a zavar és a romlás szimptómáit – ez azt jelentette, hogy erősebbek, emberfölöttibbek, félelmetesebbek és bölcsebbek lettünk: – azt hittük, ezen az úton olyan sok hatalomra teszünk szert, hogy még adhatunk is belőle. Akárhol is imádtunk valakit, olyasvalakit imádtunk benne, aki adni tud.

Félrevezető volt e téren a mámor, a bódulat élménye... ez a legmesszebbmenőkig fokozza a hatalom érzését, következésképpen, naivan megítélve, a hatalmat – a hatalom legmagasabb szintjén a legmámorosabb embernek kellett tehát lennie, az extázisban lévőnek. – A mámornak két forrása van: az élet túlságosan nagy bősége és az agy beteges táplálásának állapota.

Szerzett, nem öröklött kimerültség: Nem kielégítő táplálkozás, gyakorta azért, mert tudatlanok vagyunk a táplálkozás terén; például a tudósoknál; az erotikus prekozitás: elsősorban a francia ifjúság átka, a párizsiakkal az élen: ők már a középiskolából torzán és mocskosan lépnek a világba – és soha többé nem is szabadulnak meg a kárhozatos hajlamok láncolatától, ezek az önmagukkal szemben is ironikusak és megvetőek – gályarabok, minden lehetséges kifinomultsággal –: egyébként a leggyakrabban már szimptómája a faji és családi dekadenciának, mint minden hiper-ingerlékenység, a környezet fertőző hatása úgyszintén: – akit a környezete határoz meg, az már dekadens. Az alkoholizmus, nem az ösztön, hanem a megszokás, az ostoba utánzás, a gyáva vagy hiú alkalmazkodás egy uralkodó rendhez: – Németek között micsoda áldás egy zsidó! Mennyi tompaság, ezek a kerek fejek, kék szemek!

Az esprit hiánya az arcon, a beszédben, a tartásban; a lusta nyújtózkodás, a pihenésnek ez a germán igénye, amit persze nem a túlzásba vitt munka idéz elő, hanem a különféle alkoholos italok utálatos fogyasztása és a velük való visszaélés...

A kimerültség elmélete: – a bűn, az elmebetegek (a művészek is...), a bűnözők, az anarchisták – ezek nem az elnyomott osztályok, hanem minden osztály eddigi társadalmának söpredéke...

Azzal a belátással, hogy minden társadalmi rétegünk átitatódott már ezekkel az elemekkel, megértettük azt is, hogy a modern társadalom nem „társadalom”, nem „test”, hanem különféle csőcselékek, csandalák beteg konglomerátuma –olyan társadalom, amelynek nincs már ereje a kiválasztáshoz.

Mennyiben hatol még mélyebbre a betegesség az évszázadokon át való együttélés miatt: a modern erény, a modern szellemiség, mint betegségformák tudományunk

[A korrupció állapota. –] Megértendő minden korrupciós forma összetartozása; a keresztény korrupcióról se feledkezzünk el (Pascal mint típus); de a szocialista-kommunista korrupcióról se (a keresztényiség folyománya) – a szocialisták legmagasabb rendű társadalmiság-fölfogása a legalacsonyabb rendű a társadalmiság-rangsorban; a „túlvilág”- korrupció : mintha a való világon, a létezés világán kívül volna a majdan létező világa is.

Ε ponton szerződésnek semmi helye; itt kíméletlen harcot kell vívnunk, kimetszeni kell, megsemmisíteni – mindenhonnan ki kell törölni a keresztény-nihilista értékmércét, és harcolni kell minden változata ellen... például a mai szociológiából, a mai zenéből, a mai pesszimizmusból (– mind a keresztény értékideál formái –).

Vagy az egyik, vagy a másik igaz: az igaz itt az, amely az emberi típust fölemeli...

A pap, a lelkipásztor mint elvetendő létformák. Az egész eddigi nevelés tehetetlen, hatástalan, tartása, súlypontja nincs, az értékek ellentmondása terheli.

Nem a természet amorális, ha nincs részvéttel az elfajzottak iránt; ellenkezőleg: az emberi nem fiziológiai és morális bajainak fokozódása egy beteges és természetellenes morál következménye. – Az emberek többségének érzékenysége beteges és természetellenes.

Mivel függ össze, hogy az emberiség morális és fiziológiai vonatkozásban korrupt? – A test tönkremegy, ha egy szerv meghibásodik... Az altruizmus joga nem vezethető vissza a fiziológiára; még kevésbé a segítséghez való jog vagy a sorsok egyenlőségére való jog: ezek mind az elfajzottak és félresiklott életűek osztályrészei.

Nincs szolidaritás olyan társadalomban, amelyben terméketlen, improduktív és romboló elemek vannak és akiknek egyébként még elfajzottabb utódaik lesznek, mint amilyenek ők maguk.

A dekadenciának van egy mély és tökéletesen öntudatlan hatása még a tudomány eszményeire is: egész szociológiánk e tételt bizonyítja. Azt vetik a szemére, hogy a társadalomnak csak a pusztuló képét ismeri tapasztalatból, és elkerülhetetlenül a saját leépülési ösztönét veszi normának a szociológiai ítélet megalkotásában.

A mai Európa hanyatló élete fogalmazza meg bennük társadalom-eszményeit: mind megszólalásig hasonlítanak a rég túlhaladott fajok eszményére...

A csordaösztön azután – ez a most immár függetlenedett hatalom – teljességgel különbözik egy arisztokratikus társadalom ösztönétől: és az egyes egységek értéke határozza meg a végösszeget... Egész szociológiánk nem ismer egyéb ösztönt, mint a csorda ösztönét, vagyis a nullák összegének ösztönét – amelyben minden nullának „egyenlő joga” van, amelyben erényes dolog nullának lenni...

Az az értékelés, amellyel ma a társadalmak különféle formáit megítélik, teljességgel azonos azzal, amely a békének nagyobb értéket tulajdonít a háborúnál: ám ez az ítélet biológiaellenes, önmagában az élet dekadenciájának gyümölcse... Az élet a háború következménye, maga a társadalom pedig a háború eszköze... Herbert Spencer úr biológusként dekadens – és moralistaként szintén az (az altruizmus győzelmében valami kívánatosat lát! ! !)

Engem ért a Szerencse, hogy évezredes tévelygés és zűrzavar után rátalálhattam arra az útra, amely egy Igenhez és egy Nemhez vezet.

A Nemet-mondást tanítom mindenre, ami legyengít – ami kimerít.

Az Igent-mondást tanítom mindenre, ami erősít, ami erőt halmoz föl, ami [igazolja az erő érzését.]

Eleddig sem az egyiket, sem a másikat nem tanítottuk: tanítottuk az erényt, az önzetlenséget és az együttérzést, tanítottuk még az élet tagadását is... Ezek mind a kimerült ember értékei.

A kimerülés fiziológiáján való hosszas elmélkedés kényszerítette rám a kérdést, hogy a kimerült emberek ítéletei milyen mélyen nyomultak be az értékek világába.

Eredményem olyan meglepő volt, amennyire csak lehetett, még nekem is, aki pedig már olyannyira otthon vagyok számos idegen világban: úgy találtam, hogy a kimerült emberek ítéleteiből vezethető le valamennyi legfőbb értékítélet, valamennyi, amely az emberiségen, legalábbis a megszelídült emberiségen úrrá lett.

A legszentebb nevek alatt romboló tendenciákat fedeztem föl; Istennek neveztük, ami legyengít, gyöngeségre tanít és gyöngeséget olt belénk... úgy találtam, hogy a „jó ember” a dekadencia önigenlésének formája.

Pontosan abban az erényben, amelyről Schopenhauer még azt tanította, hogy ez a legfőbb, az egyetlen és minden erény alapja, éppen az együttérzésben is-mert[em] föl a mindennemű bűnnél nagyobb veszedelmet. A fajtán belüli kiválogatódást, a hitványtól való megtisztítást eleve keresztezni – eleddig ez számított a par excellence erénynek...

A végzetet tiszteletben kell tartani: a végzetet, amely a gyöngéhez így szól: pusztulj el...

Istennek neveztük, hogy a végzetnek ellenálltunk – hogy az emberiséget megrontottuk és elrohasztottuk... Isten nevét hiába ne vegyük...

A faj meg van rontva – de nem a bűnei, hanem a tudatlansága rontották meg; meg van rontva, mert a kimerültséget nem kimerültségként fogta föl: a fiziológiai tévedések az okai minden rossznak...

Az erény a mi nagy félreértésünk.

Probléma: hogy jöttek a kimerült emberek ahhoz, hogy törvényeket alkossanak az értékekről? – Másként téve föl a kérdést: hogyan jutottak hatalomhoz, akik az utolsók?

Hogyan tudott az ember-állat ösztöne így a feje tetejére állni?...

[4. Λ válság: nihilizmus és a visszatérés gondolata]

Szélsőséges helyzeteket nem mérsékeltek váltanak föl, hanem megint csak szélsőségesek, ám ellenkező előjelűek. Ezért épp a természet abszolút amoralitásába, céltalanságába és értelmetlenségébe vetett hit a lélektanilag szükségszerű affektus, amikor már nem tartható többé az Isten és egy lényegileg morális rend hite. A nihilizmus nem azért jelenik meg most, mert a létezéstől való undor nagyobb lenne, mint korábban, hanem mert a szenvedés, sőt maga a létezés „értelmében” már nem bízunk. Egy interpretáció megsemmisült: mivel azonban éppen ez számított az interpretációnak, olybá tűnik, mintha a létezésnek egyáltalán semmi értelme nem lenne, mintha minden hiába volna.

Kimutatandó még, hogy ez a bizonyos „hiába” határozza meg jelenlegi nihilizmusunk karakterét. A korábbi értékbecsléseinkkel szembeni bizalmatlanság egészen a következő kérdésig fokozódik: „Vajon nem minden »érték« csalétek-e csupán, amelyekkel csak nyújtjuk a komédiát, akár a rétestésztát, anélkül hogy bárminemű megoldáshoz közelebb kerülnénk?”

Egy vég és cél nélküli „hiába” hosszú időtartama a legbénítóbb gondolat, különösen akkor, ha megértjük, hogy bolondot csinálnak belőlünk, és nincs elég erőnk ahhoz, hogy ne hagyjunk magunkból bolondot csinálni.

Gondoljuk végig a következő gondolatot a legszörnyűbb formájában: a létezés, ebben a formájában, értelem és cél nélkül, de elkerülhetetlenül mindig visszatérve, a semmiben való finálé nélkül: „az örök visszatérés”.

Ez a nihilizmus legszélsőségesebb formája: az örök (az „értelmetlen”) semmi!

A buddhizmus európai formája: a tudás és az erő energiája kényszerít ilyen hitre. Ez minden lehetséges hipotézis legtudományosabbika. Tagadjuk a végcélokat: ha a létezésnek lett volna ilyen célja, akkor már elértük volna.

Érthető, hogy e ponton a panteizmus ellentétére törekszünk: mivel minden „tökéletes, isteni, örök” az örök visszatérésbe vetett hitre is kényszerít. Kérdés: a morállal lehetetlenné tettük a minden dolgokhoz igennel viszonyuló panteista álláspontunkat is? Alapjában véve csak a morális Istent győztük le. Van-e értelme „jón és gonoszon túl” valamilyen Isten elgondolásának? Ebben az értelemben lehetséges volna egy panteizmus? A célképzetet elvonjuk a folyamatból és a folyamatot mégis helyeseljük? – Ez az eset állna elő, ha e folyamaton belül minden pillanatban elérnénk valamit – és mindig ugyanazt.

Spinoza elért egy ilyen igenlő álláspontot, amennyiben minden pillanat logikai szükségszerűséggel rendelkezik: és elemi, logikai ösztönével diadalmaskodott a világ ilyetén természetén.

Ám az ő esete egyedi eset csupán. Minden alapvető jellemvonásnak – amely minden esemény alapja, minden eseményben kifejezésre jut, ha ezt valamely egyén a saját alapvető jellemvonásának érezné – ezt az egyént arra kellene ösztönöznie, hogy az általános létezés minden pillanatát diadalittasan helyeselje. A lényeg éppen az volna, hogy ezt az alapvető jellemvonást saját magunkban jónak, értékesnek érezzük és örömmel éljük át.

A morál az életet a kétségbeeséstől és a semmibe ugrástól csak olyan embereknél és társadalmi osztályoknál védte meg, amelyeket és akiket az emberek erőszakkal elnyomtak: mert az emberekkel, nem pedig a természettel szembeni tehetetlenség érzése keseríti meg leginkább a létezést. A morál az erőszak birtokosait, az erőszaktevő embereket, az „urakat” általában ellenségként kezelte, akikkel szemben a közönséges embert meg kell védeni, vagyis bátorítani és erősíteni kell. Következésképpen a morál tanított meg a legmélyebb gyűlöletre és legnagyobb megvetésre az uralkodók alapvető jellemvonása, a hatalom akarása ellen. Ε morált megszüntetni, tagadni, szétzúzni: ez azt jelentené, hogy a leggyűlöltebb ösztönre fordított érzelemmel és értékeléssel tekintünk. Ha a szenvedő, az elnyomott ember elvesztené azt a hitét, hogy joga van a hatalom akarásának gyűlöletére, akkor a reménytelen depresszió stádiumába érkezne. Ez az eset állna elő, ha e vonás az életben lényeges volna, és kiderülne, hogy magában e „morál akarásában” is ez a „hatalom akarása” lappang, hogy ez a gyűlölet és megvetés szintén a hatalom akarása. Az elnyomott belátná, hogy azonos talajon áll az elnyomóval, és nincs előjoga, nincs magasabb rangja, mint az előbbinek.

Éppen megfordítva! Az életben semminek sincs értéke a hatalom fokának kivételével – föltéve persze, hogy az élet maga a hatalom akarása. A morál óvta a félresiklott életűeket a nihilizmustól, amennyiben mindegyiküknek végtelen értéket, egy metafizikai értéket tulajdonított, és egy oly rendszerbe sorolta őket, amely nem egyezik a világi hatalom és rangsor rendjével: megadásra, alázatra stb. tanított. Ha föltesszük, hogy az ebben a morálban való hit elpusztul, akkor a félresiklott életűeknek nem lesz több vigaszuk – és ebbe belepusztulnak.

A pusztulás az önpusztítás formáját ölti, vagyis annak ösztönös kiválasztódása lesz, aminek pusztulnia kell. A félresiklott életűek ezen önpusztításának szimptómái: önmaguk élve boncolása, a mérgezés, a kábulat, a romantika és mindenekelőtt olyan cselekedetek iránti ösztönös szükséglet, amelyekkel a hatalmasokat halálos ellenségükké teszik (mintegy maguk tenyésztve önnön hóhéraikat), a pusztítás akarása ez, mint egy még mélyebb ösztön, az önpusztítás ösztönének akarása – a vágy a semmibe.

Nihilizmus mint annak szimptómája, hogy a félresiklott életűek számára már semmi vigasz nincs: hogy azért pusztítanak, hogy őket is elpusztítsák, hogy nekik a moráltól megváltva nincs többé okuk arra, hogy „megadják magukat” – hogy ők ellentétes elv alapjára helyezkednek, és a maguk részéről szintén hatalmat akarnak, mégpedig oly módon, hogy a hatalmasokat önmaguk hóhéraivá igyekeznek kényszeríteni. Ez a buddhizmus európai formája, a nem-tevés, miután az egész létezés elvesztette „értelmét”.

Az „ínség” nem lett nagyobb: ellenkezőleg! „Isten, morál, megadás” volt a gyógyír az elnyomorodottság félelmetesen mély fokain: az aktív nihilizmus viszonylag sokkal kedvezőbb viszonyok között lép föl. Már az a tény önmagában, hogy a morált legyőzöttnek érezzük, a szellemi kultúra meglehetősen magas fokát előfeltételezi; mindez pedig viszonylagos jólétet.

Bizonyos szellemi fáradtság – amelynek oka a filozófiai nézetek hosszú harca egészen a filozófia iránti reménytelen szkepszisig – jellemzi ezen nihilisták semmi esetre sem alacsony színvonalát. Gondoljunk csak arra a helyzetre, amelyben Buddha lépett föl. Az örök visszatérés tanának tudós előfeltételei volnának (amint például Buddha tanának az okság fogalma stb.).

Mit jelent most a „félresiklott életű”? Főleg fiziológiailag: és már nem politikailag. A legegészségtelenebb emberfajta Európában (minden társadalmi osztályban) adja a nihilizmus táptalaját: az örök visszatérésbe vetett hitet átoknak érzi, amelynek súlya alatt semminemű cselekedettől nem retten vissza: nem akar passzív módon elenyészni, hanem mindent el akar emészteni, ami e fokon értelem és cél nélküli: jóllehet ez afféle görcs csupán, amolyan vak düh ama belátás nyomán, hogy minden öröktől fogva van – a nihilizmus és a pusztítást vágy e pillanata is. Az ilyen válság értéke az, hogy tisztít, a rokon elemeket összesűríti, hogy ezáltal rombolják szét egymást, hogy közös feladatokat jelöl ki ellentétes gondolkodású embereknek – ezáltal is kiviláglik, kik a gyöngébbek, bizonytalanok közöttük, ekképp erők rangsora állítható föl az egészség szempontjából és alapot ad parancsolok mint parancsolok és engedelmeskedők mint engedelmeskedők megkülönböztetésére. Természetesen minden fennálló társadalmi renden kívül.

Ki bizonyul a legerősebbnek ebben az összefüggésben? A legszerényebb emberek, akiknek nincs szükségük semmiféle szélsőséges hittételre, akik egy jó adag véletlent és értelmetlenséget nem csupán fölismernek, hanem szeretnek is, akik úgy tudnak gondolkodni az ember súlyos csekélyértékűsége felett, hogy közben ők maguk nem lesznek kicsik és gyöngék: a legegészségesebbek, akik felnőnek a sorscsapások elviseléséhez, és ezért nem is félnek annyira a sorscsapásoktól – azok az emberek, akik biztosak a hatalmukban, akik a meghódított emberi erőt tudatos büszkeséggel képviselik.

Hogyan gondolna ilyen ember az örök visszatérésre?

Az európai nihilizmus periódusai

A homályosság periódusa, mindenféle kísérleté a régi megtartására és az új meggátolására.

A világosság periódusa: megértik, hogy régi és új alapvető ellentétek: a régi értékek a hanyatló életből, az újak pedig a felszárnyaló életből születtek, hogy valamennyi régi eszmény életellenes eszmény (a dekadenciából születtek és a dekadencia eszközei, még ha a morál kikent-kifent vasárnapi ruhájában is) – megértjük a régit, és távolról sem vagyunk elég erősek valami újra.

A három nagy affektus periódusa: a megvetésé, az együttérzésé és a pusztításé.

A katasztrófa periódusa: olyan tan térhódítása, amely megrostálja az embereket... döntésre ösztönözve gyöngét és erősét egyaránt.

II. AZ EURÓPAI NIHILIZMUS TÖRTÉNETÉHEZ

[a) A modern elsötétedés]

Kemény sorunk volt barátaim, fiatalkorunkban: úgy szenvedtünk az ifjúságunktól, akár valami súlyos betegségtől. Az idő teszi ezt, amelybe vettettünk – az egyre fokozódó hanyatlás és széthullás kora, amely minden gyöngeségével és még legjobb erejével is az ifjúság szelleme ellenében hat. Ε korszakra a széthullás, tehát a bizonytalanság a jellemző: semmi sem áll szilárdan a lábán, és semmi sem hisz rendíthetetlenül önmagában: csak a holnapnak élünk, mert a holnapután már kétséges. Utunkon minden veszedelmes és csúszós, talpunk alatt a jég rettentően elvékonyodott: érezzük mindannyian az olvasztó szél borzongató langy fuvallatát – ahol most járunk, ott hamarosan nem tud már senki sem járni!

Ha ez nem a hanyatlás és a fogyatkozó életerő kora, akkor legalábbis a szertelen és önkényes kísérletezésé: – és valószínű, hogy a sikertelen kísérletek sokaságából adódik a hanyatlás általános benyomása: sőt talán maga a hanyatlás.

A modern elsötétedés történetéhez

Az állami-nomádok (hivatalnokok stb.): „hontalanok”. – A család alkonya.

„A jó ember” mint a kimerültség szimptómája. Igazságosság mint a hatalom akarása (tenyésztés) Émelygősség és neurózis. Fekete zene: a sietős zene, de hová? Az anarchista. Az ember megvetése undor.

Legelemibb különbség: az éhség vagy a bőség tesz-e alkotóvá? Az első hozza létre a romantika eszményeit. – Északi természetellenesség.

Az alkoholos italok szükséglete: a munkás „nyomora”. A filozófiai nihilizmus.

Az alsó-és középosztályok lassú megjelenése és fölemelkedése (beszámítva az értéktelenebb fajta szellemet és testet), amely már a francia forradalom előtt is éppen elég nagy mértékben jelen volt, és forradalom nélkül is utat tört volna magának – egészében véve tehát a csorda túlsúlya a pásztorokkal és a vezér-kosokkal szemben – magával hozza: 1. a szellem elborulását/elsötétedését (– a boldogság sztoikus és frivol látszatának egymásmellettisége, ami az előkelő kultúrákra jellemző, szűnőfélben van; több szenvedést mutatnak meg és tesznek hallhatóvá, amelyeket régebben elviseltek és elrejtettek).

2. a morális képmutatást (az emberek a morál révén akarják kitüntetni magukat, de a csorda-erényeket választják: az együttérzést, a gondoskodást, a szerénységet, amelyeket a csorda hatókörén kívül nem ismernek el, és nem értékelnek); 3. a valóban nagy mennyiségű részvétet és örömet (a nagy együttlét jóleső érzését, amely minden csordaállatban megvan – „közösségi érzés”, „haza”, mindent, ahol az individuumot nem veszik figyelembe).

Korunk, amelynek az a törekvése, hogy a véletlen csapásokat kiküszöbölje, megelőzze és jó előre felvegye a harcot a kellemetlen lehetőségekkel szemben, a szegények kora.

„Gazdagjaink” – a legszegényebbek! Minden gazdagság tulajdonképpeni célja a feledés!

A modern ember kritikája: – „az ember jó”, csak elrontották és félrevezették a rossz intézmények (a zsarnokok és a papok); – az ész mint tekintélyelv; a történelem mint a tévedések leküzdése; a jövő mint haladás; – a keresztény állam, „Seregek Ura”; – a keresztény nemiség, avagy a házasság; – az „igazságosság” birodalma, az „emberiség” kultusza; – a „szabadság”.

A modern ember romantikus attitűdjei: a nemes lelkű ember (Byron, Victor Hugo, George Sand); – a nemes felháborodás; – a szentség állapota a szenvedély útján (mint igaz „természet”); – az elnyomottak és a félresiklott életűek iránti elkötelezettség: a történészek és a regényírók mottója; – a kötelesség sztoikusai; – az „önzetlenség” mint művészet és megismerés; – az altruizmus mint az egoizmus (utilitarizmus) leghazugabb formája, a legszentimentálisabb egoizmus.

Mindez a XVIII. század. Amit viszont nem örököltünk tőle: a könnyedség, a gondtalanság, a vidámság, az elegancia, a szellemi világosság. A szellem tempója megváltozott; a szellemi szabadság és tisztaság élvezete átadta helyét a szín, harmónia, tömeg, realitás stb. ízlésének.

Szenzualizmus a szellemiségben. Röviden: ez Rousseau XVIII. százada.

Egészében véve a mai emberiség a humanitás beláthatatlanul magas fokát érte el. Az is épp ennek a bizonyítéka, hogy ezt általában nem érezzük: annyira érzékenyek lettünk az apró viszontagságok iránt, hogy méltatlanul nem vesszük észre, amit elértünk.

Beszámítandó, hogy nagyon sok a dekadencia: ezzel a szemmel nézve pedig világunk minden bizonnyal hitványul és nyomorultul fest. Ám e szemek minden időben ugyanazokat a dolgokat látták...

1. a morális érzés bizonyos túlzott ingerlékenységét; 2. azt a bizonyos mennyiségű keserűséget és borúlátást, amelyet a pesszimizmus hozott magával a dolgok megítélésénél: – e kettő együtt túlsúlyba juttatta azt az ellentétes képzetet, hogy moralitásunk tekintetében a helyzet rosszul áll. A hitel, az egész világkereskedelem és a közlekedési eszközök ténye – ezekben beláthatatlanul gyöngéd bizalom fejeződik ki az ember iránt... ehhez járul még hozzá,

3. a tudomány megszabadítása a morális és vallási szándékoktól: nagyon jó jel, ám többnyire félreértették.

A magam módján megkísérlem a történelem igazolását.

A második buddhizmus. – A nihilista katasztrófa, amely az indiai kultúrának véget vet.

Ennek előjele: az együttérzés túltengése. A szellemi túlfáradás. A problémák kedv és kedvetlenség, öröm és bánat kérdéseire redukálása. Az ellencsapást provokáló háborús dicsőség. Pontosan úgy, ahogy a nemzeti elszigeteltség szintén ellentétes irányú mozgalmat vált ki: a legszívélyesebb „testvériségét”. A vallás már nem tud többé dogmákkal és mesékkel dolgozni.

Amit manapság a lehető legkeményebben támadnak, nem egyéb, mint a hagyomány ösztöne és akarása: minden intézmény, amely ennek az ösztönnek köszönheti eredetét, ellenére van a modern szellem ízlésének. Voltaképpen minden gondolatunk és tettünk arra irányul, hogy a hagyományozás iránti érzéket gyökerestül kiirtsuk. A hagyományt végzetnek tekintjük; tanulmányozzuk, elismerjük („örökségként”), de nem kérünk belőle. A legnagyobb mértékben modernségellenes a hosszú időtartamon át kitartó akarat, az olyan állapotok és értékelések kiválasztása, amelyek útján hosszú évszázadokra befolyásolható a jövő. Ebből következik, hogy korunkat dezorganizáló elvek jellemzik.

„Legyetek egyszerűek!” – bonyolult és megfoghatatlan, vesékbe látó tekintetű emberek hozzánk intézett felszólítása ez, amely nem egyéb egyszerű ostobaságnál... Legyetek természetesek! De hogyan, ha egyszer annyira „természetellenesek” vagyunk...

A hajdani eszközök a tartósan hasonló lények nevelésére hosszú nemzedékeken át: az elidegeníthetetlen tulajdon, az idős emberek tisztelete (ez az istenhit, valamint a hősökbe mint ősatyákba vetett hit eredete).

Most a tulajdon szétforgácsolódása az ellentétes irányú tendencia táptalaja: egy újság (a napi imádság helyett), vasút, távíró. Különböző érdekek hatalmas tömegének összpontosítása Egy Lélekben, amelynek mindehhez nagyon erősnek, rugalmasnak és változékonynak kell lennie.

Miért lesz mindenből színészkedés? – A modern emberből hiányzik: a biztos ösztön (ez bizonyos embertípus hosszú ideig azonos tevékenységi formájának következménye); a tökéletes teljesítményre való képtelenség ennek csupán következménye: – egyénenként sohasem pótolhatjuk be az iskolát.

Amit egy morál, egy törvénykönyv alkot, nem egyéb, mint a mélyen belénk vésett ösztön, hogy csak az automatizmus teszi lehetővé a tökélyt az életben és az alkotásban...

De most elértük az ezzel ellentétes pontot, igen, el akartuk érni: a legszélsőségesebb tudatosságot, az embernek azt a képességét, hogy átlát önmagán és a történelmen. .. – ezzel gyakorlatilag a lehető legmesszebbre kerültünk a tökéletességtől létben, cselekvésben és akarásban: tudásvágyunk, sőt tudás-akarásunk is egy szörnyű dekadencia szimptómája csupán... Annak ellenkezőjére törekszünk, amit erős fajok, erős jellemek akarnak – a megértés nem egyéb a végnél...

Hogy a tudomány lehetséges abban az értelemben, ahogy azt manapság gyakorolják, csupán annak a bizonyítéka, hogy az élet egyetlen elemi ösztöne, önvédelmi és védekező

ösztöne sem működik már – mi már nem gyűjtjük, hanem pazaroljuk elődeink tőkéjét, még abban a módban is, ahogyan megismerünk.

Nihilista áramlat

a) a természettudományokban („értelmetlenség”-); kauzalizmus, mechanizmus. A „törvényszerűség” átmeneti állapot, maradvány, csökevény.

b) A politikában nemkülönben: az emberből hiányzik a jogba, az ártatlanságba vetett hit; a hazudozás uralkodik, a pillanatot-szolgálás.

c) A népgazdaságban nemkülönben: a rabszolgaság megszüntetése: egy megváltó, igazoló társadalmi osztály hiánya – az anarchizmus térhódítása. „Nevelés”?

d) A történelemben nemkülönben: a fatalizmus, a darwinizmus; kudarcot vallottak az utolsó kísérletek, hogy ezekbe észt és istenséget költsenek. Érzelgősség a múlttal szemben; életrajzot nem viselnénk el! (Itt is fenomenalizmus: a jellem mint álarc; tények nincsenek).

e) A művészetben nemkülönben: romantika és ellencsapása (ellenszenv a romantikus eszményekkel és hazugságokkal szemben). Utóbbi morális, nagyobb valóságosság érzékeként, de pesszimista. A tiszta „művészek” (közömbösek a tartalom iránt).

(Gyóntatóatya-lélektan és puritán-lélektan, a lélektani romantika két formája: de még itt sem marad el az ellencsapás: a kísérlet az „emberhez” való tisztán művészi viszonyulásra – de még itt sem merészkednek fordított értékbecslésre!)

A környezeti befolyás és a külső okok tana ellen: a belső erő végtelenül magasabb rendű; sok minden, ami külső befolyásnak tűnik, csupán az ehhez való belső alkalmazkodás.

Ugyanazok a környezetek ellentétesen értelmezhetők és használhatók ki: tények nincsenek. – A zseni nem magyarázható ilyen keletkezés-körülményekből.

A „modernség” a táplálkozás és az emésztés egyenlőségével.

Leírhatatlanul nagyobb érzékenység (– morális cicomában: mint az együttérzés megnövekedése –) az elszórt benyomások erősebbek, mint valaha: ételek, újságok, formák, irodalmak, ízlések, sőt tájak stb. kozmopolitizmusa.

Ε beáramlás tempója prestissimo (legsürgetőbb – a szerk.); a benyomások összemosódnak, elnyomják egymást; az emberek ösztönösen védekeznek ellene, hogy mélyen magukba fogadjanak, „megemésszenek” valamit.

– Ebből következik az emésztés erejének elsatnyulása. Bizonyos alkalmazkodás következik be a benyomások sokaságához: az ember már nem képes hatni, cselekedni, csupán másodlagosan visszahat, reagál a külső ingerekre. Részben az elsajátításra fordítja erejét, részben a védekezésre, részben pedig a szembefordulásra.

A spontaneitás elemi legyöngülése: – a történész, kritikus, analitikus, az interpretátor, a megfigyelő, a gyűjtő, az olvasó – mind reaktív tehetségek: tudomány minden!

Az ember mesterségesen igyekszik „tükörré” kiigazítani természetét, érdeklődik, de mintegy csak közvetlenül a dolgok felszínén; elemi hűvösség, egyensúly, megtartott alacsony hőmérséklet, közvetlenül a vékony felszín alatt, amely meleg, mozgalmas, „viharos”, hullámzó.

A külső mozgalmasság ellentéte: bizonyos mélységes nehézkesség és fáradtság.

Hová tartozik modern világunk: a kimerüléshez vagy a fellendüléshez? – Sokféleségének és nyugtalanságának oka a tudatosulás legmagasabb formája.

Túlhajszoltság a munkában, kíváncsiság és együttérzés – a mi modern bűneink.

A „modernség” karakterisztikájához. A köztes képződmények túlburjánzása; a típusok elsatnyulása; a hagyományok és iskolák elsorvadása; az akaraterő, a cél és eszköz akarásának legyöngülése után az ösztönök túlságos uralma (filozófiailag előkészítve: az öntudatlan értékesebb).

Egy derék kézművesre vagy tudósra az vet jó fényt, ha büszkén gyakorolja mesterségét, és elégedetten tekint az életre; és nincs nyomorúságosabb látvány, mint amikor egy cipész vagy iskolamester szenvedő arccal adja értésünkre, hogy ő valami többre, jobbra született. A jónál nincs jobb! Ez pedig a következő: valamilyen képességgel rendelkezni és ebből virtust teremteni, a reneszánsz olasz értelmében. Ma, abban a korban, amikor az államnak esztelenül nagy a pocakja, minden területen és részterületen akadnak a tulajdonképpeni munkásokon kívül „képviselők”, például a tudósokon kívül még irodalmárok, a szenvedő néprétegeken kívül nagypofájú, fecsegő semmittevők, akik ezt a bizonyos szenvedést „képviselik”, egyáltalán nem is szólva a hivatásos politikusokról, akik nagyon jól megvannak az ínséget „képviselve” teli torokból a parlamentben. Modern életünk rendkívül költséges egy egész sereg közbeékelődő, közvetítő személy miatt; egy antik városban, és ennek nyomán egyes spanyolországi és itáliai városokban is, az emberek maguk léptek föl, és semmit sem adtak az efféle modern képviselőknek, meg közvetítőknek – hacsak egy jókora rúgást nem!

A kereskedők és közvetítők (ügynökök) túlsúlya még a legszellemibb területeken is: az irodalmár, az írót „képviselő”, a történész (mint múlt és jelen összekötője), a kívülállók, a kozmopoliták, a természettudomány és a filozófia közé ékelődött személyek, a fél-teológusok.

A legnagyobb undort eleddig a szellemi élősködők keltették bennem: egészségtelen Európánkban már mindenütt megtalálhatók, és a legjobb lelkiismerettel tevékenykednek a világban. Némiképp szomorúan tán, kissé pesszimista hangulatban, ám ami a fő dolog, falánkan, mocskosan, összemocskolva mindent, magukat mindenüvé befészkelve, mindenhová beilleszkedve, tolvajkodva, rühesen – és persze ártatlanul, mint valamennyi apró bűnös és mikroba. Abból élnek, hogy másokban szellem lakik, és ezt két kézzel tékozolják: nagyon jól tudják, mennyire a gazdag szellem lényegéhez tartozik, hogy gondtalanul, óvatlanul, kicsinyes előrelátás nélkül, napról napra fecsérli önmagát. – Mert a szellem rosszul vezeti a háztartást, rá se hederít arra, hogy mi minden él és táplálkozik belőle.

A színészkedés

A modern ember tarka mivolta és ennek vonzereje. Lényegileg rejtőzködés és csömör.

Az irodalmár.

A politikus („nacionalista szédületben/csalásban”).

A színészkedés a művészetekben:

Az előképzés és az iskola alaposságának fogyatékossága (Fromentin); a romantikusok (a filozófia és a tudomány hiánya, az irodalom túltengése); a regényírók (Walter Scott, de a Nibelung-szörnyetegek is, a lehető legidegesebb zenével); a lírikusok.

A „tudományosság”.

Virtuózok (zsidók).

A népies ideálok már legyőzve, ám nem a nép szemében: a szent, a bölcs, a próféta.

A modern szellem fegyelmezetlensége a mindenkori morális cicoma alatt: – A dicsteljes jelszavak: a tolerancia (az „igenre és nemre való képtelenség” helyett); la largeur de sympathie (a szimpátia szélessége – a szerk. ) – egyharmad közöny, egyharmad kíváncsiság, egyharmad beteges ingerlékenység; az „objektivitás” = gyönge személyiség, akarathiány, szeretetre való képtelenség; a „szabadság” a szabály ellen (romantika); az „igazság” a hamisítás és a hazudozás ellen (naturalizmus); a „tudományosság” (a document humain), a dokumentumregény és az egymásmellé-helyezés, kompozíció helyett; a „szenvedély” a zűrzavar és a mértéktelenség helyett; a „mélység” a zagyvalék és a szimbólum-keszekuszaság helyett.

A nagy szavak kritikájához. – Tele vagyok gyanakvással és gonoszsággal az ellen, amit „ideálnak” neveznek: ebben van pesszimizmusom, hogy fölismertem: miként van az, hogy az „emelkedett érzelmek” a baj forrásai, vagyis az ember lealacsonyodásáé és elértéktelenedéséé.

– Mindenkor csalódunk, ha valamely ideáltól „haladást” várunk: az ideál győzelme eleddig mindenkor retrográd mozgás volt.

– Kereszténység, forradalom, a rabszolgaság megszüntetése, egyenlő jogok, filantrópia, felebaráti szeretet, igazságosság, igazság: mindezen nagy szavaknak csak a harcban, lobogóként van értelmük: nem pedig valóságként, hanem valami egészen más (néha ellentétes!) dolog díszjelszavaiként!

Ismerjük azt a fajta embert, aki beleszeretett a tout comprendre c'est tout pardonner (mindent megérteni annyit tesz, mint mindent megbocsátani – a ford) szentenciába. A gyönge emberek ezek, mindenekelőtt pedig a csalódottak: ha mindenben van valami megbocsátandó, akkor talán mindenben van valami megvetendő is? A csalódás filozófiája ez, amely itt a humánus együttérzésbe burkolózva negédesen kacsint reánk.

Ezek a romantikusok, akik elveszítették hitüket: most hát legalább látni akarják, hogyan mennek és hogyan mennek tönkre a dolgok. L'art pour l'art-nak, „objektivitásnak” stb. nevezik.

A pesszimizmus fő szimptómái: – dîners chez Magny (vacsorák Magnynál – a szerk.); az orosz pesszimizmus (Tolsztoj, Dosztojevszkij); az esztétikai pesszimizmus, l'art pour l'art, „leírás” (a romantikus és antiromantikus pesszimizmus); az ismeretelméleti pesszimizmus (Schopenhauer, a „fenomenalizmus”); az anarchista pesszimizmus; az „együttérzés vallása”; az ezt megelőző buddhista mozgalom; a kultúr-pesszimizmus (egzotizmus, kozmopolitizmus); a moralista pesszimizmus: én magam.

;A keresztény hit nélkül, vélte Pascal, magatok is, mint a természet és a történelem, un monstre et un chaos (egy szörny és káosz) lesztek.” Ε próféciát beteljesítettük: miután a gyönge-optimista XVIII. század az embert megszépítette és túlracionalizálta.

Schopenhauer és Pascal: egy lényeges értelemben Schopenhauer az első, aki Pascal mozgalmát újból továbbviszi: un monstre et un chaos, következésképpen olyasmi, amit tagadnunk kell... történelem, természet, maga az ember!

Az igazság fölismerésére való képtelenségünk romlásunk, morális hanyatlásunk következménye: így Pascal. És alapjában véve Schopenhauer hasonlóképpen. „Minél mélyebb az ész romlása, annál szükségesebb a gyógyító tan” – vagy, Schopenhauerrel szólva, a tagadás.

Schopenhauer mint végkicsengés (a forradalom előtti állapot): – együttérzés, érzékiség, művészet, akaratgyöngeség, a lelki vágyak katolicizmusa – mindez velejéig a jó XVIII. század.

Schopenhauer alapvető félreértése az akarattal kapcsolatban (mintha vágy, ösztön, hajtóerő volna az akarat lényege) tipikus: az akarat értékének csökkentése egészen az elsorvasztásig.

Az akarat elleni gyűlölet nemkülönben; kísérlet a már-nem-akarásban, a szubjektumban cél– és szándéktalanságot látni (a tiszta, akaratmentes szubjektumban), valami magasabbat, a magasabb rendűt, az értékeset megpillantani. A fáradtság vagy az akaratgyöngeség nagy szimptómája ez: mert pontosan az akarat az, amely a vágyat úrként kezeli, megmutatja útját és mértékét...

Méltatlan módon megkíséreltük Wagnerben és Schopenhauerben az elmebeteg ember típusát látni: sokkal messzebbre jutnánk a megértésben, ha tudományosan vizsgálnánk meg azt a dekadencia-típust, amelyet mindketten képviselnek.

Henrik Ibsen igencsak megvilágosodott előttem. Minden „igazságakarásával” együtt nem mert megszabadulni attól a morál-illuzionizmustól, amely „szabadságot” emleget, és nem meri bevallani önmagának, mi a szabadság: a második fokozat a „hatalom akarásának” metamorfózisában, mármint azoknak, akik nem szabadok. Az első fokozaton igazságosságot követelnek azoktól, akiké a hatalom. A másodikon azt mondják, „szabadságot”, vagyis „meg akarnak szabadulni” a hatalom birtokosaitól. A harmadikon így szólnak: „egyenlő jogokat”, vagyis amíg a hatalmon lévők nem kerülnek túlsúlyba, a többi „jelentkezőt” is meg akarják akadályozni abban, hogy belenőjenek a hatalomba.

A protestantizmus alkonya: elméletileg és történetileg félbemaradottnak fogva föl. A katolicizmus tényleges túlsúlya; a protestantizmus érzése olyannyira kihunyt, hogy a legerősebb antiprotestáns mozgalmat már nem is érzik annak (például Wagner Parsifalja); az egész magasabb rendű szellemiség Franciaországban ösztöneiben katolikus; Bismarck megértette, hogy protestantizmus egyszerűen nem létezik többé.

A protestantizmus a dekadenciának az a szellemileg tisztátalan és unalmas formája, amelyben a kereszténység eddig a középszerű északon konzerválni tudta önmagát: a megismerésre félbehagyott és bonyolult mivolta miatt összegyűjtött különféle rendű és eredetű tapasztalatokat ugyanazokban a fejekben.

Mit csinált a német szellem a kereszténységből! – És hogy a protestantizmusnál maradjak, mennyi sör van a protestáns kereszténységben ! El lehet-e egyáltalán képzelni ennél szellemileg eltompultabb, lustább, kényelmesebben nyújtózkodó keresztény hitformát mint amilyen az átlagos német protestánsé? !... Ezt nevezem szerény kereszténységnek! Ezt nevezem a kereszténység homeopátiájának! – Felhívták rá a figyelmemet, hogy manapság létezik egy szerénytelen protestantizmus is, az udvari hitszónokoké és az antiszemita spekulánsoké: de még senki sem állította, hogy bármilyen „szellem lebegne” e vizeken... Csak a kereszténység tisztességtelenebb formája ez, ám semmi esetre sem a megértőbb...

Haladás. – Nagy tévedést azért ne kövessünk el! Az idő halad előre, mi pedig azt szeretnénk hinni, hogy minden, amit csak tartalmaz, szintén előrefelé halad – vagyis a fejlődés bizonyos előrehaladás... Ez az a látszat, amely még a legértelme-sebbeket is félrevezeti: ám a XIX. század nem jelent haladást a XVIII.-hoz képest: és az 1888-as német szellem visszafejlődés az 1788-as német szellemhez képest... Az „emberiség” nem halad, még csak nem is létezik... Az egész egy szörnyű kísérleti műhely összképét mutatja, ahol az időben elszórva néha sikerül valami, de rengeteg a kudarc, ahol hiányzik minden logika, rend, kapcsolat, összefüggés. Hogyan is nem tudjuk fölismerni, hogy a kereszténység felemelkedése dekadencia-mozgás?... Hogy a német reformáció nem egyéb a keresztény barbárság kiújulásánál?... Hogy a forradalom szétrombolta egy nagy szervezetre irányuló ösztön, egy társadalom lehetőségét?... Az ember nem haladás az állathoz képest: a csenevész kultúrpalánta torzszülött az arabokhoz és a korzikaiak-hoz képest; a kínai sikeresebb típus, de mindenesetre időtállóbb az európainál...

[b) Az utóbbi évszázadok]

Az elborulás, elsötétedés, a pesszimista árnyalatok szükségképpen követik a felvilágosodást. 1770 táján már érződött a vidámság megcsappanása; a nők azt gondolták ama bizonyos női ösztönükkel, amely mindig az erénynek fogja pártját, hogy ez az amoralitás bűne. Galiani fején találta a szöget: Voltaire versét idézi: On monstre gai vaut mieux Qu'un sentimental ennuyeux.

[Egy vidám szörny többet ér, Az érzelgős embernél – a ford.]

Ha most tévesen úgy gondolom, hogy a felvilágosodásban néhány évszázaddal megelőzöm nemcsak Voltaire-t, hanem Galianit is – aki pedig sokkal mélyebb volt nála –: akkor milyen messzire juthattam az elsötétedésben! Igaz ugyan a következő: egyfajta sajnálkozással még idejében tudomásul vettem a schopenhaueri és a Leopardi-féle pesszimizmus német és keresztény szűklátókörűségét és következetlenségét, és fölkutattam a legelemibb formákat (– Ázsiában –). Ám ellen-képet kellett találnom, hogy elviselhessem ezt a szélsőséges pesszimizmust (amint ez hellyel-közzel a Tragédia születése című írásomból ki is csendül), hogy „Isten és morál” nélkül, egyedül éljek. Talán én tudom a legjobban, miért csak az ember nevet: mert egyedül ő szenved olyan mélyen, hogy föl kellett találnia a nevetést. A boldogtalan és a melankolikus állat, amint dukál, a legvidámabb.

A német kultúra vonatkozásában mindig is az alkony, a hanyatlás érzése vett erőt rajtam. – És ezért viselkedtem gyakorta méltatlanul az európai kultúra egész jelenségével szemben, mert úgy éreztem, hanyatló kultúrával van dolgom. – A németek mindig sokkal később jönnek a többiek után, lelkük mélyén hordozva valamit, például: – Függőség a külföldtől: például Kant – Rousseau – szenzualisták, Hume –Swedenborg Schopenhauer – indiaiak és romantikusok, Voltaire.

Wagner – a förtelmesség és a nagy opera francia kultusza, Párizs és a menekülés az ősi állapotokba (nővér-házasság).

A később-követők törvényét (a vidék Párizs után, Németország Franciaország után).

Hogyhogy pont a németek fedezték föl a görög elemet; minél erősebben fejlesztünk ki valamely ösztönt, annál vonzóbb egyszer az ellentétébe átcsapni.

Reneszánsz és reformáció. – Mit bizonyít a reneszánsz? Hogy az „individuum” uralma nagyon rövid. Túl nagy a pazarlás; maga a gyűjtés, a kapitalizálás lehetősége hiányzik, a kimerültség pedig azonnal bekövetkezik. Vannak korszakok, amikor mindent elköltenek, amikor elpazarolják magát az erőt is, amellyel gyűjtünk, kapitalizálunk, javakat javakra halmozunk... Még az efféle áramlatok ellenzői is értelmetlen erőpocsékolásra kényszerülnek; ők szintén hamarosan kimerülnek, kihasználttá, sivárrá változva.

A reformáció az olasz reneszánsz lepusztult és közönséges megfelelője volt, amelyet hasonló ösztönök hoztak létre, ám mindennek az elmaradott és közönséges északon vallási álöltözetben kellett jelentkeznie – ott még nem váltotta le az értékesebb élet fogalmát a vallásos élet fogalma.

Az individuum, az egyén a reformációval is szabadságra tör; a „mindenki önmaga papja” azonban csak a szabadosság (libertinage) képlete. Igazság szerint egyetlen szó elég volt – „evangéliumi szabadság” –, és ekkor valamennyi ösztön, amelyeknek jó okuk volt eladdig a háttérben maradni, veszett kutyaként tört elő, és nagy hirtelen a legbrutálisabb igények mind nekibátorodtak, megtalálva igazolásukat...

Szinte féltek megérteni, tulajdonképpen miféle szabadságra is gondoltak, a homokba dugták a fejüket...

Ám a tény, hogy becsukták a szemüket és az ajkukon rajongó szónoklatok fakadtak, nem akadályozta meg őket abban, hogy a kezükkel megragadják, ami csak megragadható, hogy a has lett a „szabad evangélium” istene, hogy minden bosszúvágy és irigység kielégíthetetlen dühvel szabadult föl...

Ez eltartott egy ideig: aztán elérkezett a kimerülés, pontosan úgy, ahogy Dél-Európában; és itt is közönséges volt a kimerülés, egy általános mere in servitium... Eljött Németország tisztességtelen évszázada...

A lovagiasság mint a hatalom kivívott pozíciója: fokozatos széthullása (részben átmenete a szélesebb, polgári elembe). La Rochefoucauld ismeri a lélek nemességének igazi mozgatórugóit – és e mozgatórugóknak kereszténység által elhomályosított megítélését.

A francia forradalom mint a kereszténység folytatása. Rousseau, a csábító: megint fölszabadítja a nőt, akit attól kezdve egyre érdekesebben – szenvedésében ábrázolnak. Aztán a rabszolgák és Beecher-Stowe mama. Aztán a szegények és a munkások. Aztán a bűnözők és a betegek – mind előtérbe kerülnek (csak hogy szimpátiát ébreszthessenek a zseni iránt, akit már ötszáz éve csak a szenvedés nagy hordozójaként ábrázolnak!). Ezután következik a kéjre kiáltott átok (Baudelaire és Schopenhauer); a meggyőzés legperdöntőbb érve, hogy az uralomvágy a legnagyobb bűn; a tökéletes bizonyosság abban, hogy morál és désintéressement azonos fogalmak, hogy a „mindenki üdve” olyan cél, melyet érdemes elérni (vagyis Jézus mennyei birodalmát). A legjobb úton vagyunk: a lelki szegények mennyei országlása megkezdődött. – Közbenső lépcsőfokok: a bourgeois (a pénz következtében parvenü) és a munkás (a gépnek köszönhetően).

A görög kultúra és XIV. Lajos francia korának összehasonlítása. Az ember eltökélt hite önmagában. Egy osztály, amelynek nem kell dolgoznia, amely nehezen alkalmazkodik, és gyakran kell legyőznie önmagát. A forma hatalma, önmaguk formálására irányuló akarat. A „boldogság” bevallott célként. A formaalkotás mögött sok erő és energia. Ε könnyűnek látszó életben való gyönyörködni tudás. A görögök az egyiptomiak számára gyermekeknek tűntek.

A három évszázad

Különféle érzékenységük az alábbiak szerint fejezhető ki: Arisztokratizmus: Descartes, az ész uralma, az akarat uralkodásának bizonyítéka.

Feminizmus: Rousseau, az érzelmek uralma, az érzékek uralkodásának bizonyítéka, (hazug).

Animalizmus: Schopenhauer, a vágy uralma, az animalitás uralkodásának bizonyítéka (becsületesebb, de sötét).

A XVII. évszázad arisztokratikus, parancsoló, gőgös az animalitással szemben, szigorú a szív iránt, „barátságtalan”, sőt érzéketlen, „antinémet”, idegen tőle minden burleszk és természetes elem, általánosító hajlandóságú és uralkodik a múlton: mert hisz önmagában. Au fond (tulajdonképpen, alapjában véve – a ford) sok benne a ragadozó vadállat, az aszketikus szokás, hogy úr maradhasson. Ez az akaraterő évszázada; valamint az erős szenvedélyé.

A XVIII. századon a nő uralkodik, rajongva, szellemdúsan, laposan, ám a kívánatosságok, a szív szolgálatába állított szellemmel, szabadosan a legszellemibb élvezetekben, minden tekintélyt aláásva; mámorosan, vidáman, tisztán, emberségesen, hamisan látva önmagát, sok csőcselékkel, társadalmiasan...

A XIX. század állatiasabb, földalattibb, rondább, realistább, csürheszerűbb és éppen ezért „jobb”, „tisztességesebb”, inkább behódol mindennemű „valóságnak”, igazabb; de akaratgyönge, de szomorú, tele sötét vágyakkal, de fatalista. Sem az észt, sem a szívet nem tiszteli; mélyen meggyőződött a vágy hatalmáról (Schopenhauer „akaratot” mondott; de semmi sem jellemzőbb a filozófiájára, mint az, hogy épp az akarat hiányzik belőle). Még a morál is Egy ösztönre redukálva („együttérzés”).

Auguste Comte a XVIII. század folytatása (a coeur [a szív] uralma a tête [fej] fölött, szenzualizmus az ismeretelméletben, altruista rajongás).

De hogy a tudomány ennyire is függetlenedett, azt bizonyítja, hogy a XIX. század mennyire megszabadult az ideálok uralmától. Bizonyos „igénytelenség” a kívánalmakban teszi csak lehetővé számunkra a tudományos kíváncsiságot és szigort – ezek a mi erényféléink...

A romantika a XVIII. század visszaütése; bizonyos fölhalmozódott vágy annak nagystílű rajongása iránt (valójában jó adag színészkedés és öncsalás: az erős jellemet és a nagy szenvedélyt akarták megjeleníteni).

A XIX. század ösztönösen kutatja az elméleteket, amelyekkel igazolva érzi a valós tényeknek történő fatalista alávetettségét. Már Hegel is gondolkodásmódja fatalizmusának köszönhette sikerét az „érzékenység” és a romantikus idealizmus felett, a győzedelmes oldalon álló nagy észbe vetett hitének, a valóságos „állam” igazolásának (az „emberiség” helyett stb.). Schopenhauer: buta lények vagyunk, és legjobb esetben, olyanfélék, akik megszüntetik önmagukat. A determinizmus, a genealógiai levezetés sikere, amelyet korábban abszolútnak, kötelező érvényűnek tekintettek, a miliő és az alkalmazkodás tana, az akarat reflexmozgásra redukálása, az akarat „ható okként” való tagadása; végül – igazi újrakeresztelés: olyan kevés akaratot látnak, hogy a szó fölszabadul, hogy valami egyebet jelöljön.

További elméletek: az objektív, „akarat nélküli” szemlélet tana mint az igazsághoz vezető egyetlen út; valamint a szépséghez is (– aztán a „zsenibe” vetett hit, hogy joguk legyen az alávetettségre); a mechanizmus, a mechanikus folyamatok kiszámítható merevsége; az állítólagos „naturalizmus”, a válogató, irányító, interpretáló szubjektum mint alapelv kiküszöbölése – Kant, a maga „gyakorlati eszével”, morál-fanatizmusával egészen XVIII. századi; még teljesen kívül áll a történelmi mozgáson; egyetlenegyszer sem pillant kora valóságára, például a forradalomra; a görög filozófia meg sem érinti; a kötelesség fogalmának fantasztája; szenzualista, a dogmatikus kibékülésre való hajlandósággal – A visszanyúlás Kanthoz évszázadunkban visszanyúlás a XVIII. századhoz: ismét jogot akarnak formálni maguknak a régi ideálokra és a régi rajongásra – ezért következik a „határvonalat meghúzó” ismeretelmélet, vagyis megengedi az ész határainak tetszés szerinti kijelölését...

Hegel gondolkodásmódja nincs túlságosan messze a goetheitől: hallgassuk csak meg, mit mond Goethe Spinozáról. A világegyetem és az élet istenítésének akarása, hogy megtalálja és megalapozza szemléletében a nyugalmat és a boldogságot. Hegel mindenütt észt lát – az észnek mindenkinek meg kell adnia magát, és be kell hódolnia neki. Goethénél van egyfajta majdnem barátságos és bizakodó fatalizmus, amely nem lázad, nem fakul, amely egy totalitásból igyekszik létrehozni önmagát abban a hitben, hogy csak a totalitásban találja meg minden a maga megváltását, abban jelenik meg jóként és igazoltként.

A felvilágosodás periódusa, – amelyet a túlérzékenység periódusa követ. Menynyiben tartozik Schopenhauer a „túlérzékenységhez” (Hegel a szellemiséghez)?

A XVII. század szenved az embertől mint ellentmondások összességétől, l'âmes de contradictions (ellentmondásos lélek – a szerk.), amely vagyunk, igyekszik fölfedezni, rendezni, előásni az embert: ezzel szemben a XVIII. század megpróbálja elfelejteni, amit az emberi természetről tudunk, hogy beilleszthesse az embert utópiájába. Lelkesedik „az emberért” – mint „felületes, lágyszívű és humánus lényért” – A XVII. század igyekszik eltörölni az individuum nyomait, hogy a művet az élethez a lehető leghasonlóbbá tegye. A XVIII. század érdeklődni kezd a szerző iránt a műben.

A XVII. század a művészetben művészetet keres, a kultúra egy darabját; a XVIII. század a művészetet propaganda céljaira használja, a társadalmi és politikai reformokat előmozdítandó.

Az „ideális ember” „utópiája”, a természet-istenítés, az önmagunk-színreléptetésének hiúsága, a társadalmi célok propagandájának uralma, a sarlatánság – ez mind a XVIII. századból való.

A XVII. század stílusa: propre, exact et libre (tiszta, pontos és szabad – a szerk).

Az erős individuum, amely megáll a saját lábán, vagy buzgón foglalatoskodik Istennel – és a modern szerzői rámenősség, erőszakosság – ezek ellentétek. „Önmegvalósítás” – összehasonlítandók ezzel a Port Royal tudósai.

Alfierinek volt érzéke a nagy stílus iránt.

A XVII. századhoz tartozik a burleszk (méltatlan) gyűlölete és a természet iránti érzék hiánya.

Rousseau ellen: az ember már sajnos nem elég gonosz; sajnos nincs igazuk Rousseau ellenfeleinek, akik azt állítják, hogy „az ember ragadozó vadállat”: nem az emberi romlás az átok, hanem az ellágyulás és elmoralizálódás; azon a területen, amelyen Rousseau a legszenvedélyesebben küzdött, volt jelen a még viszonylag erős és sikerült embertípus (akiben töretlenül élt még a nagy szenvedély, a hatalom akarása, az élvezetek vágya, a parancsolás akarása és képessége). Csak hasonlítsuk össze a XVIII. századi embert a reneszánsz emberével (meg a XVII. század francia emberével) és máris rájövünk, miről is van szó: Rousseau az önmegvetés és a felfuvalkodott gőg szimptómája – mindkét vonás annak a jele, hogy hiányzik az uralkodó akarat: moralizál, és nyomorúságának okát a bosszúvágy embereként az uralkodó osztályokban keresi.

Prev Next