628

Illúzió, hogy valamit megismertünk, ha ismerjük valamely esemény matematikai képletét: csupán megjelöltük, leírtuk: semmi egyéb!

629

Ha egy szabályszerű történést képletben fogalmazok meg, akkor az egész jelenség jellemzését lerövidítettem, megkönnyítettem stb. Ám „törvényt” nem állapítottam meg, csupán föltettem a kérdést, mi annak a magyarázata, hogy valami ismétlődik itt: sejtelem csupán, hogy a képlet megfelel egyelőre ismeretlen erők és erő-kisülések komplexumának: merő mitológia azt gondolnunk, hogy az erők itt bizonyos törvénynek engedelmeskednek és engedelmességük révén végül mindig ugyanahhoz a jelenséghez jutunk.

630

Óvakodom attól, hogy kémiai „törvényekről” beszéljek: ennek morális mellékíze van.

Inkább hatalmi viszonyok abszolút meghatározásáról van szó: az erősebb úrrá lesz a gyöngébb fölött, amennyiben ez utóbbi önállóságának fokát nem tudja érvényre juttatni – itt aztán nincs irgalom, nincs kímélet, még kevésbé „törvénytisztelet”!

631

Bizonyos jelenségek megváltoztathatatlan sorrendisége nem bizonyít semmiféle „törvényt”, hanem hatalmi viszonyt két vagy több erő között. Ám azt mondani: „hiszen éppen ez a viszony marad állandó!”, nem jelent egyebet, mint: „egy és ugyanaz az erő nem lehet másik erő”. – Nem egymásutániságról van szó – hanem egymásba hatolásról, folyamatról, amelyben az egyes egymást követő momentumok nem ok– és okozatként határozzák meg egymást...

A „cselekvés” elválasztása a „cselekvőtől”, a történésé attól, ami e történést előidézi, a folyamaté attól a valamitől, ami nem folyamat, hanem tartam, szubsztancia, dolog, test, lélek stb. – a történést úgy próbálni fölfogni, mint a „létező”, a maradó egyfajta eltolódását és helyének megváltoztatását (többé már nem állandó): e régi mitológia alapozta meg az „ok és okozat” hitét, miután a nyelvigrammatikai funkciókban szilárd formára talált. – 

632

Az egymásutániság „szabályszerűsége” képszerű kifejezés csupán, mintha itt valami szabályt követődne: nem tényálladék. Ugyanez a helyzet a „törvényszerűség”-gel. Találunk egy képletet, hogy kifejezzük az újra meg újra visszatérő eredményt. Ezzel nem fedeztünk fel semmiféle törvényt, még kevésbé erőt, amely oka lehetne a következmények visszatérésének.

Hogy valami mindig így és így történik, azt úgy interpretálják, mintha valami lény(eg) valamely törvénynek vagy törvényhozónak engedelmeskedve mindig így és így viselkedne: miközben a „törvény”-től eltekintve ez a valami szabadon cselekedhetne másként is. De pontosan ez az így-és-nem-másként származhatna magából a lényegből is, amely nem egy törvény miatt viselkedik így és így, hanem konstitúciója szerint, mert így lett megalkotva.

Mindez csupán a következőt jelenti: valami nem lehet ugyanakkor valami más is, nem teheti egyszer ezt, másszor azt, sem nem szabad, sem nem nem-szabad, hanem ilyen és ilyen. A hiba a szubjektum fiktív közbeiktatásában rejlik.

633

Két egymás után következő állapot, az egyik ok, a másik okozat –: ez hamis. Az első állapot semmit sem hat, a másodikra pedig semmi sem hatott.

Két egymással egyenlőtlen elem hatalmi harcáról van szó: az erők átrendezése következik be, mindkettő erejének mértéke szerint. A második állapot gyökeresen különbözik az elsőtől (nem ennek „okozata”): a lényeg, hogy a harcban részt vevő tényezők más és más erőkvantumokkal kerüljenek ki e küzdelemből ...

634

A mechanizmus kritikája. – Távolítsuk el innen a „szükségszerűség” és „törvény” két népszerű fogalmát: az első hamis kényszert, a második hamis szabadságot vezet be a világba.

„A dolgok” nem szabályszerűen viselkednek, nem követnek szabályt: nincsenek is dolgok (– ez csak a mi fikciónk); éppen ilyen kevéssé nyomasztja őket a szükségszerűség kényszere.

Semmiféle engedelmeskedés nincs: nem valamely szabály vagy kényszer vagy engedelmeskedés következménye, hogy valami olyan, amilyen, erős vagy gyönge...

Az ellenállás foka és a nagyobb erő foka – erről van szó minden történésnél; ha ezt házi használatra „törvények” képleteiben ki tudjuk fejezni, hát annál jobb nekünk! De még semmiféle „moralitást” nem vezettünk be a világba azzal, hogy engedelmesnek gondoljuk –.

Törvény nincs: minden erő minden pillanatban levonja tulajdon következtetését. A kiszámíthatóság pontosan azon alapul, hogy nincs mezzío termine.

Az erőkvantumot az általa kifejtett hatás, valamint tulajdon ellenállása jellemzi. Az adiaforikus állapot hiányzik, amely önmagában elképzelhető lenne. Van egy lényegi akarat az erőszakosságra, valamint az erőszaknak való ellenállásra. Nem önfenntartás: minden atom kihat az egész létre – melléfogunk, ha nem vesszük tekintetbe a hatalom-akarás e sugárzását.

Ezért nevezem ezt a „hatalom akarása” kvantumjának: Ezzel azt a jelleget fejeztük ki, amelyet a mechanisztikus rendből nem hagyhatunk ki anélkül, hogy ezzel őt magát ne hagynánk ki gondolkodásunkból.

Az okozat, a hatás e világának a lefordítása egy látható világra – a szemnek való világra – ez a „mozgás” fogalma. Itt mindig hozzá kell értenünk, hogy valamit mozgatnak, legyen ez bár kis atomdarabka fikciója vagy ennek absztrakciója, a dinamikus atom – mindig egy dologra gondolnak, amely hat – vagyis nem hagytuk magunk mögött a megszokást, amelybe érzékeink és nyelvünk csábítanak. Szubjektum, objektum, a cselekvő a cselekvéshez rendelve, a cselekvést és azt, aki megcselekszi, elválasztani: ne feledjük, hogy ez tiszta szemiotika és semmi reálist nem jelöl. A mechanika mint a mozgás tana, már átültetés az emberi érzékek nyelvére.

635

Ha számolni akarunk, szükségünk van egységekre: ezért nem tehető fel, hogy léteznek ilyen egységek. Az egység fogalmát a mi „én”-fogalmunktól kölcsönöztük, – ez a mi legrégebbi hittételünk. Ha nem tartanánk magunkat egységeknek, sohasem alkottuk volna meg a „dolog” fogalmát. Most már, meglehetősen későn, nagyon is meg vagyunk győződve róla, hogy én-fogalmunk koncepciója semmiféle reális egységnek nem biztosítéka. Mivel fenn akarjuk tartani a világ mechanisztikus elméletét, még mindig meg kell tennünk azt a kikötést, hogy mennyiben alkalmazzunk két fikciót: a mozgás fogalmát (érzékeink nyelvéből véve), valamint az atom=egység fogaim át (pszichikai „tapasztalásunkból” merítve): – előfeltétele egy érzék– előítélet és egy pszichológiai előítélet.

A mechanisztikus világot úgy képzelték el, ahogy csak a szem és a tapintás képzel el egy világot („mozgóként”) – ekképp kiszámítható legyen – hogy oksági, eredendő egységeket találtak ki, „dolgokat” (atomokat), amelyek okozata/hatása állandó (– a hamis szubjektum-fogalom átvitele az atom fogalmára). fenomenális tehát: a számfogalom, szubjektum fogalom, mozgás fogalom belekeverése: még mindig ezekben van a szemünk, a pszichológiánk.

Küszöböljük ki e hozzávalókat, akkor nem maradnak dolgok, hanem dinamikus mennyiségek, amelyek feszültségi viszonyban vannak egyéb dinamikus mennyiségekkel: lényegük a többi mennyiséggel való viszonyukban van, a rájuk gyakorolt „hatásukban.” Mert a hatalom akarása nem lét, nem is levés, hanem pátosz – a legelemibb tény, amelyből majd levés, valamivé válás és hatás áll elő... a mechanika következmény-jelenségeket fogalmaz meg, ráadásul szemiotikailag, érzéki és pszichológiai kifejezési eszközökkel (hogy minden okozat mozgás; ahol mozgás van, ott valamit mozgatnak): az oki, eredendő erőt nem érinti...

636

A fizikusok a maguk módján hisznek egy „való világban”: szilárd, minden lény számára azonos, szükségszerű mozgásokat végrehajtó atom-rendszerezettségben – ekképp számukra a látszólagos világ az általános és általánosan szükségszerű lét lényeire jellemző módon hozzáférhető oldalára redukálódik (hozzáférhető és kiigazított – „szubjektívvá” alakított). Ám ebben tévednek: az általuk tételezett atomot a tudat-perspektivizmus logikájával tárják föl – így tehát maga is szubjektív fikció. így hát az általuk kidolgozott világkép lényegileg nem különbözik a szubjektív világképtől: csupán továbbgondolt érzékekkel van megszerkesztve, de azok is csak a mi érzékeink... És végső soron, tudtukon kívül, valamit kihagytak a konstellációból: éspedig éppen a szükségszerű perspektivizmust, amelynek révén minden erőközpont – és nem csak az ember –önmagából megalkotja a világ többi részét, vagyis a saját ereje szerint méri, érzi, alakítja... Elfelejtették beszámítani a „való létbe” ezt a perspektíva-tételező erőt... Iskolás nyelven szólva: a szubjektum-létet. Úgy gondolják, ez „fejlődés” útján tevődött hozzá később – De még a kémikusnak is szüksége van rá: ez a specifikusnak levés és meghatározza az így-meg-így-cselekvést – és reagálást esetenként.

A perspektivizmus csak spécificités komplex formája. – Elképzelésem szerint minden specifikus test arra törekszik, hogy az egész térben úrrá legyen és kibontakoztassa erejét (– hatalom akarását:) – és visszaszorítson mindent, ami gátolja saját ereje kibontakoztatásában.

Ám törekvésében mindegyre egyéb testek hasonló törekvéseibe ütközik, és végül „megegyezik” („egyesül”) azokkal, amelyek eléggé rokonok vele: – így aztán együtt konspirálnak a hatalomért. És a folyamat halad tovább...

637

Még a szervetlen tartományban is egy erő-atom számára csak a szomszédsága jön számításba: az erők a távolban kiegyensúlyozzák egymást. Ebben rejlik a perspektivikusság magja, valamint annak a magyarázata, hogy valamely élőlény miért a velejéig „egoista”.

638

Feltéve hogy a világ Egy erőkvantummal rendelkezik, akkor kézenfekvő, hogy bármely helyen bekövetkező minden egyes hatalom– eltolódás az egész rendszert érinti – ekképp az egymásutánisági oksággal együtt működik itt még egy szomszédos és párhuzamos függőség is.

639

„Isten” fogalma fönntartásának egyetlen lehetősége a következő volna: Istent nem hajtóerőként kell elképzelnünk, hanem maximális állapotként, epochálisan... A hatalom akarása fejlődésének egy pontjaként, amelyből a további fejlődés és az őt megelőző, az eddigi magyarázható...

– Mechanisztikusán tekintve, az össz-levés energiája állandó marad; ökonomikusán tekintve tetőpontra hág, és onnan megint lesüllyed egy örök körforgásba. Ez a „hatalom akarása” fejeződik ki az interpretációban, az erőfelhasználódás módjában – az energia életté alakulása és „a legnagyobb potenciájú élet” jelenik meg célként. Ugyanaz a kvantum energia mást és mást jelent a fejlődés különböző pontjain: – az, ami az életben a növekedését jelenti, bizonyos egyre takarékosabb és távolabbra tekintő ökonómia, amely minél kevesebb erővel egyre többet ér el... Eszménye a legkisebb ráfordítás elve... – az egyetlen dolog, ami bizonyítást nyert, az, hogy a világ nem törekszik tartós állapotra. Következésképpen tetőpont– állapotát úgy kell elgondolnunk, hogy ez nem egyensúlyi állapot... – az azonos történés abszolút szükségszerűsége a világ oly folyásában, miképpen az összes többiben az örökkévalóságban, nem történéseket kormányozó determinizmus, hanem csupán annak kifejezése, hogy a lehetetlen nem lehetséges... hogy egy meghatározott erő semmi egyéb nem lehet, mint éppen ez a meghatározott erő; hogy meghatározott erőkvantum hatására csak a saját erejének megfelelően tud reagálni – történés és szükségszerű történés – tautológia.

 

[2. A hatalom akarása mint élet] 

[a) Az organikus folyamat]

640

Az organizmusok keletkezésekor az ember ezzel szemben önmagára gondol: szemmel és tapintással mi volt észlelhető e folyamatban? Mit lehet számokban kifejezni? Milyen szabályok mutatkoznak a mozgásokban? Tehát: az ember minden történést látható és tapintható történéssé akar redukálni, tehát mozgásokká: képleteket igyekszik fölfedezni, hogy az ilyen tapasztalatok hatalmas tömegét leegyszerűsítse. Minden történés redukálása az érzékek emberére és a matematikusra. Az emberi tapasztalatok leltáráról van szó: föltéve hogy az ember vagy még inkább az emberi szem és a fogalomalkotás képessége minden dolgok örök tanúja volt.

641

»Életnek” erők sokaságát nevezzük, amelyeket közös táplálási-folyamat köt össze. Ε

táplálási folyamathoz tartoznak, lehetségessége eszköze gyanánt, az összes úgynevezett érzés, képzelet, gondolkodás, vagyis 1. az ellenállás minden egyéb erőnek, 2. ezek kiigazítása forma és ritmus szerint, 3. a bekebelezés és az anyagcsere becslése.

642

A szervetlen és a szerves összekapcsolása minden bizonnyal abban a taszító erőben rejlik, amelyet minden erő-atom kifejt. Az „életet” úgy tudnánk meghatározni, mint változó erőállapotok folyamatának tartós formáját, amelyben a különböző küzdőfelek egyenlőtlenül növekednek. Milyen mértékben van azonban jelen ellenállás az engedelmességben is; az egyedi erőt egyáltalán nem adták föl.

A parancsolásban hasonlóképpen ott van annak elfogadása, hogy az ellenfél abszolút hatalma nincs legyőzve, sem bekebelezve, sem föloldva. „Engedelmeskedés” és „parancsolás” az erők játékának formái.

643

A hatalom akarása interpretál: valamely szerv (organ) kialakulásánál interpretációról van szó; a hatalmi különbségeket körülhatárolja, meghatározza fokukat. Puszta hatalmi különbségek még nem érezhetik ilyennek magukat: növekedni-akaró Valaminek kell jelen lennie, amely minden egyéb növekedni-akaró Valamit értéke szerint interpretál. Ebben egyenlő – valójában azonban az interpretáció valami más leigázásának eszköze. (Az organikus folyamat feltételezi az állandó interpretálást).

644

– A fokozott bonyolultság, a kialakult szervek és funkciók egymásmellettisége, éles elhatárolása a közbeeső egységek eltűnésével – ha ez a tökéletesség, akkor a szerves folyamatban megjelenik a hatalom akarása, és uralkodó, alakító, parancsoló képességei révén mindegyre fokozza hatalmának területét, és ezen belül mindig egyszerűsít: parancsoló ereje fokozódván.

A szellem eszköz és szerszám csupán a magasabb rendű élet, az élet felemelése szolgálatában: és ami a jót illeti, úgy, amint azt Platón (és őt követve a kereszténység) értette, úgy szerintem ez az életre veszélyes, az életet megrágalmazó, az életet tagadó princípium.

645

Hogy az „öröklést”, mint valami egészen tisztázatlan dolgot, magyarázatra nem lehet használni, hanem csak valamely probléma jelölésére, rögzítésére. Pontosan ez érvényes az „alkalmazkodás-képességére.” A morfológiai ábrázolás valójában, még ha teljes volna is, nem magyaráz meg semmit, hanem leír csupán egy belát –hatatlanul hatalmas tényálladékot. Nincs megmagyarázva, hogyan használható egy szerv bizonyos célra. Ε tárgyban a causae finalis feltételezése éppen olyan keveset magyarázna meg, mint a causae efficientes. A „causa” fogalma kifejezőeszköz csupán, semmi több; a megjelölés eszköze.

646

Vannak analógiák, például a mi memóriánkkal analóg memória, amely az öröklésben és a fejlődésben formák útján jelentkezik. A mi találékonyságunkkal és kísérletező hajlandóságunkkal analóg például az eszköz-alkalmazás és –használat új célokra találékonysága stb.

Amit „tudatunknak” nevezünk, teljességgel ártatlan fennmaradásunk és növekedésünk minden lényeges folyamatában; és egyetlen egy olyan finom elme sincs, hogy egy gépnél többet tudna konstruálni – amelynek minden organikus folyamat magasan fölötte áll.

647

A darwinizmus ellen. – Valamely szerv haszna nem magyarázza meg keletkezését – éppen ellenkezőleg! – Valamely tulajdonság kifejlődésének hosszú ideje alatt ez nem tartja fent az individuumot és nincs is hasznára, legkevésbé pedig a külső körülményekkel és ellenségekkel folytatott harcban alkalmazható.

Végső soron mi „hasznos”? Föl kell tennünk a kérdést, hogy milyen szempontból hasznos?

Például ami az individuum hosszú élete szempontjából hasznos, az káros lehet erejére és pompás külsejére; ami fenntartja az individuumot, az akadályozhatja és meggátolhatja a fejlődést. Másrészt viszont valamely fogyatékosság, egy elfajzás a legnagyobb mértékben hasznos is lehet, amennyiben egyéb szervek stimulánsaként hat. Szükséghelyzet is lehet létfeltétel, amennyiben egy individuumot arra a minimális mértékre redukál, amelynél az még fönnmarad, és nem tékozolja el magát.

Maga az individuum, mint részek harca (táplálékért, térért stb.): fejlődése egyes részek győzelméhez, uralmához kötött, egyéb részek elnyomorodásához, „szervvé alakulásához”.

– A „külső körülmények” befolyása Darwinnál esztelenül túl van becsülve; az életfolyamat lényege éppen a hatalmas erővel alakító, belülről formálódó erőszak, amely a „külső körülményeket” kihasználja, kizsákmányolja...

Hogy a belülről kialakított új formákat nem cél szerint formálták meg; ám hogy a részek harcában az új forma nem marad sokáig részleges haszonhoz való viszony nélkül, hanem fölhasználják és a használat folyamán állandóan tökéletesedik.

648

A fejlődés gyorsulásának szempontjából másféle „hasznosság” hasznos, mint a fejlett egyed lehetséges stabilitása és fennmaradása szempontjából.

649

A darwini biológia értelmében „hasznos” az, aki a többiekkel való harcban sikeresnek bizonyult. De nekem olybá tűnik, hogy a növekedés érzete, az erősödés érzete, a harcban elért haszontól függetlenül – már maga a tulajdonképpeni haladás: ebből az érzésből származik a küzdelem akarása – 

650

A fiziológusok jobban tennék, ha átgondolnák, hogy az önfenntartás ösztöne egy organikus lény kardinális ösztöne-e. Egy élőlény elsősorban igyekszik érvényt szerezni erejének: az „önfenntartás” ennek egyik következménye csupán. – Csak óvatosan bánjunk a fölösleges teleológiai elvekkel! És ide tartozik az „önfenntartás ösztönének” teljes fogalma.

651

Nem lehet a protoplazma legalapvetőbb és legeredendőbb tevékenységét az önfenntartó akaratból levezetni: mivel szinte érthetetlenül többet vesz magába, mint amennyi a fenntartáshoz szükséges volna: és mindenekelőtt nem ezzel „tartja fenn magát”, hanem ettől hullik szét... Az ösztönnek, amely itt uralkodik, pontosan ezt a magát-fenntartani-nem-akarást kell megmagyaráznia: az „éhség” már egy interpretáció, amely sokkal bonyolultabb organizmusokon alapul (– az éhség az ösztönnek specifikus és későbbi formája, a munkamegosztás kifejeződése, egy rajta uralkodó, erősebb ösztön szolgálatában).

652

Lehetetlen az éhséget primum mobile-nek venni: éppen olyan kevéssé, mint az önfenntartást: az éhséget az alultápláltság következményének fölfogni a következőt jelenti: az éhség, mint egy olyan hatalom-akarás következménye, amely már nem uralkodik.

Mindazonáltal nem egy veszteség visszanyeréséről van szó; –csak később, a munkamegosztás eredményeképpen, miután a hatalom akarása már megtanulta, hogyan haladjon más úton kielégülése érdekében, redukálódik éhségre az organizmus kisajátítási igénye, illetve arra, hogy pótolni igyekszik az elveszítetteket.

653

A biológusok hamis „altruizmusának” kigúnyolása: az amőba szaporodása a ballaszt kidobásának tűnik, tiszta előnynek. Használhatatlan anyagok kilökésének.

654

A protoplazma kettéosztódása akkor következik be, amikor már nincs elég hatalom a bekebelezett rész további ellenőrzésére; a nemzés tehetetlenség következménye. Amikor a hímek éhségből fölkeresik a nőstényeket és föloldódnak bennük, akkor a nemzés az éhség folyománya.

655

A gyöngébb az erősebbhez csapódik táplálkozási szükségletből; alárendelődik, ha lehet, Eggyé válik vele. Az erősebb viszont igyekszik hárítani, nem akar ilyen módon tönkremenni; a növekedésben inkább önmaga osztódik kétfelé vagy többfelé. Minél nagyobb az egységre irányuló törekvés, annál nagyobb gyöngeségre következtethetünk; minél nagyobb a változatosságra, különbségre, belső szétesésre irányuló törekvés, annál több erő van jelen.

A közeledés ösztöne – valamint az eltaszítás ösztöne mind a szerves, mind pedig a szervetlen világban összekötő kapocs. Az egész szétválás előítélet.

A hatalom akarása minden erő-kombinációban, védekezve az erősebb ellen és nekirontva a gyöngébbnek: ez jobb. Ν. Β. Κ folyamatok mint „lényeg”.

656

A hatalom akarása csak ellenállásokkal szemben nyilvánulhat meg; tehát keresi azt, ami ellenáll neki – ez a protoplazma eredeti tendenciája, amikor pseudopo-diákat bocsát ki, és maga körül tapogat. A kisajátítás és bekebelezés mindenekelőtt úrrálenni-akarás, alakítás és átalakítás, míg végül a leigázott teljes mértékben a támadó hatalmába kerül, erősítve és szaporítva azt. – Ha e bekebelezés nem sikerül, akkor széthullik e forma; és a kettősség a hatalom akarásának következményeként jelenik meg: a hatalom akarása, mivel nem akarja elveszíteni, amit meghódított, két akaratra oszlik (bizonyos esetekben nem adva föl teljesen a két rész közötti kapcsolatot).

Az „éhség” szűkebb alkalmazkodás csupán, miután a hatalomvágy alapösztöne szellemibb formát öltött.

657

Mi „passzív”? Ha valamit gátolnak az előrehaladó mozgásban: tehát az ellenállás és a reakció aktusa.

Mi „aktív?” A hatalomra irányultság.

A „táplálék” – csak levezetett; az eredeti jelenség: a bekebelezés általános vágya.

„Nemzés” – csak levezetett; eredetileg: ahol egy akarat nem elegendő az összes kisajátított szervezésére, ott ellenakarat lép föl, amely a szétválasztást kézbe veszi; új szerveződés-központ alakul, az eredeti akarattal folytatott küzdelem után. Az öröm mint hatalomérzés (ennek ellentétét is föltételezve).

658

1. Az organikus funkciókat visszahelyezik az alap-akaratba, a hatalom akarásába – és mint belőle elősarjadtat fogják fel.

2. Gondolkodás, érzés, akarat minden élőben – Mi egyéb lenne az öröm, mint a hatalomérzés ingerlése egy gátlás útján (még erősebben ritmikus gátlások és ellenállások útján) – hogy ezáltal fokozódjék. Tehát minden örömben jelen van a fájdalom. – Hogy az öröm nagyon nagy legyen, a fájdalomnak nagyon hosszan kell tartania és hatalmas lesz az ív feszültsége.

3. A hatalom akarása specializálódik mint a táplálkozás, a tulajdon, a szerszámok és a szolgák akarása – engedelmeskedés és uralom: a test. – Az erősebb akarat parancsol a gyöngébbnek. Nincs egyéb okság, mint az akarattól az akaratig. Mechanisztikusán nem tisztázott.

4. A szellemi funkciók. Az alakítás, asszimiláció akarása stb.

 

[b. Az ember]

659

A test vezérfonalán. – Ha a „lélek” vonzó és titokzatos gondolat volt, amelytől a filozófusok, joggal, csak vonakodva váltak meg – hát lehet, hogy az, amire esetleg becserélik majd, talán még vonzóbb, titokzatosabb. Az emberi test, amelyben az egész organikus levés legtávolabbi és legközelebbi múltja ismét élő és eleven lesz, amelyen át és amelyből mintha valami hallatlanul hatalmas áradat folyna: a test csudálatosabb gondolat a régi „leieknél”.

Mindig inkább a testben hittünk, legközvetlenebb tulajdonunkként, legbizonyosabb létünkként, röviden szólva, „egónkban” mint a szellemben (vagy „lélekben”, vagy a szubjektumban, amint az iskolai nyelv mostanában „lélek” helyett mondja). Soha senkinek nem támadt az az ötlete, hogy gyomrát idegen, mondjuk, isteni gyomornak tekintse: de az igen, hogy gondolatait „kapottként” fogja föl, értékbecsléseit „isteni sugallatnak” mondja, ösztöneit sötétben való tapogatózásnak vélje: Erre az emberi hajlamra és ízlésre az emberiség minden korszakában találunk tanúbizonyságot. Főleg a művészeken még ma is bizonyos csodálkozás és tanácstalanság vesz erőt, amikor megkérdik tőlük, honnan vették ezt vagy azt a nagyszerű ötletet, és milyen világból érkezett hozzájuk ez az alkotó gondolat; az efféle kérdés hallatán a gyermeki ártatlanság és szégyenlősség fogja el őket, és alig merik kimondani: „ez énbelőlem fakadt, az én kezem gurította a kockákat el”. – És megfordítva: azok a filozófusok és mélységesen vallásos, hívő emberek, akiknek igazán nyomós okuk logikájukban és jámborságukban gyökerezett, hogy testiségüket csalódásként, mégpedig leküzdött és meghaladott csalódásként fogják föl, kénytelenek voltak az ostoba tényt elismerni, hogy a testtől nem szabadultak meg; minderről a legkülönösebb tanúságtételek találhatók egyrészt Pálnál, másrészt a Vedanta filozófiában. De végtére is mit jelent a hit ereje; ez mindig lehet ostoba hit is! – Megfontolandó: – Végső soron pedig ha a testbe vetett hit csak egy döntés következménye: és ha ez netán hamis döntés volna, ahogy az idealisták állítják: nem kérdőjelezi-e meg a szellem szavahihetőségét, hogy ezek szerint hamis döntések oka lett? Feltéve, hogy a sokféleség, és tér és idő és mozgás (és minden, ami csak előfeltétele lehet a testiségbe vetett hitnek) tévedés volna – akkor milyen bizalmatlanok lennénk a szellemmel szemben, amely ilyen előfeltevésekre indított minket! Elég az hozzá, hogy a testbe vetett hit egyelőre még mindig erősebb hit a szellembe vetett hitnél; és aki alá akarja ásni, az éppen – a szellembe vetett hit tekintélyét ássa igazán alá!

660

A test mint hatalmi képződmény

Az arisztokrácia a testben, az uralkodók többsége (a szövetek harca).

A rabszolgaság és a munkamegosztás: az értékesebb típus csak úgy lehetséges, ha egy értéktelenebbet elnyom, egyetlen funkcióra redukál.

Öröm és fájdalom nem ellentét. A hatalom érzése.

A táplálkozás csupán a telhetetlen kisajátítás, a hatalom akarásának következménye.

A nemzés, a fölbomlás, amely az uralkodó sejtek tehetetlensége idején áll be: organizálni a kisajátítottad

Az alakító erő az, amely mindig több „anyagot” (még több „erőt”) akar fölhalmozni. Egy organizmusnak egy tojásból való fölépítésének mesterműve. „Mechanikus felfogás”: csak mennyiségeket akar; ám az erő a minőségben rejlik. A mechanikus felfogás tehát csak leírni tudja a folyamatokat, nem megmagyarázni.

A „cél”. Kiindulni a növények „leleményességéből”.

A „tökéletesedés” fogalma: nem csupán nagyobb bonyolultság, hanem nagyobb hatalom (– nem kell hogy csak nagyobb tömeg legyen –).

Következtetés az emberiség fejlődésére: a tökéletesedés a leghatalmasabb individuumok felbukkanását jelenti, akinek a nagy tömeg eszköze lesz (mégpedig nagyon értelmes és nagyon rugalmas eszköze).

661

Miért kapcsolatos az örömmel minden tevékenység, még egy érzékszerv tevékenysége is?

Mert előtte nyomás alatt volt, gátlás alatt állt? Vagy talán inkább azért, mert minden cselekvés győzelem, valaminek a legyőzése és így a hatalomérzés megnövekedése? – Öröm a gondolkodásban. – Végső soron mindez nemcsak a hatalom érzése, hanem az alkotás, a megalkotott dolog öröme, mivel minden tevékenység bizonyos „mű” tudataként jut el a tudatunkba.

662

Alkotás – mint a kiválasztott választása és készre-készítése. (Minden akarati aktusnál ez a lényeges.)

663

Minden szándékolt történés a hatalom növelésének szándékára redukálható.

664

Ha valamit teszünk, akkor erőérzet jön létre, gyakorta már a cselekvés előtt, a megteendő

cselekvés elképzelésekor (ellenség vagy akadály megpillantásakor, amelyről úgy gondoljuk, hogy fölnőttünk hozzá). Ösztönösen azt hisszük, hogy ez az erőérzet a cselekvés oka, „az erő”. Az okságba vetett hitünk az erőbe és ennek okozatába vetett hitünkkel azonos; élményünk átvitele: miközben azonosítunk erőt és erőérzetet. De sehol sem az erő mozgatja a dolgokat; nem az érzett erő „indítja útjára az izmok mozgatását”. „Ilyen folyamatról fogalmunk sincs, nincs róla tapasztalatunk”. – „Éppen ilyen kevéssé tapasztaljuk, hogy az erő, mint mozgató, valamely mozgás szükségszerűsége. Bizonyára az erő a kényszerítő! „Csak azt tapasztaljuk, hogy egyik a másik után következik – sem kényszert nem tapasztalunk, sem önkényt, hogy egyik a másik után következzék”. Az okság csak úgy jön létre, hogy kényszer gyanánt belegondoljuk az egymásutániság folyamatába. Bizonyos „megértés” keletkezik ezáltal, vagyis a folyamatot antropomorfizáltuk, „ismertté” tettük: az ismert csak az emberi kényszerrel összefüggő erőérzet megszokása miatt ismert.

665

Az a szándékom, hogy kinyújtsam a karom; tegyük fel, hogy olyan keveset tudok az emberi test fiziológiájáról és a mozgás mechanikai törvényeiről, mint az utca embere, akkor vajon mi lehet e szándéknál zavarosabb, bizonytalanabb, ahhoz mérve, ami utána történik? És feltéve, hogy én volnék a legélesebb elméjű szakértő a mechanikában, különösen ama képletek dolgában ismerném ki magam, amelyek e területre vonatkoznak, akkor sem tudnám a karomat fikarcnyival sem jobban vagy rosszabbul kinyújtani. „Tudásunk” és „cselekvésünk” ebben az esetben tökéletesen más lapra tartozik: szinte két különböző tartományba. – Másfelől: Napóleon végrehajtja egy hadjárat tervét – mit jelent ez? Itt mindent tudnak, ami a terv végrehajtásához szükséges, mert mindent meg kell parancsolni: de itt szintén alárendeltekre van szükség, akik értelmezik és végrehajtják az általánost, a pillanat szükségleteihez és az erő mértékéhez igazítják stb.

666

Időtlen idők óta valamely cselekvés, jellem, létezés értékét annak a célnak, annak a szándéknak tulajdonítjuk, amiért megtették, megcselekedték, megélték: az ízlésnek ez az ősi idioszinkráziája végül meglehetősen veszedelmes fordulatot vesz, – föltéve hogy a történés szándéktalansága és céltalansága egyre inkább a tudat előterébe kerül. Ekképp mintha általános elértéktelenedés készülődne: „semminek sincs értelme” – ez a melankolikus szentencia pedig azt jelenti, hogy „minden értelem a szándékban van, és ha a szándék teljességgel hiányzik, akkor az értelem úgyszintén teljességgel hiányzik. „ Ε becslésnek megfelelően arra kényszerültek, hogy az élet értékét a „halál utáni életbe” helyezzék; vagy az eszmék, az emberiség vagy a nép progresszív fejlődésébe, esetleg valahová az emberiségen túlra; ám ekképp az in infinitum cél-progresszushoz jutottak, és helyet kellett csinálniuk maguknak a „világ-folyamatban” (Welt-Prozess) (azzal a disz-démonisztikus perspektívával talán, hogy ez a semmibe vezető folyamat).

Ezzel szemben a „cél” szigorúbb kritikát igényel: meg kell értenünk, hogy egy cselekvést sohasem cél idéz elő; hogy cél és eszköz interpretációk, amelyek a történésekből bizonyos pontokat kiemelnek és hangsúlyoznak a többi, méghozzá a legtöbb rovására; hogy minden alkalommal, ha egy cél érdekében tesznek valamit, valami alapvetően különböző, valami egészen más történik; hogy minden célra irányuló cselekvésnél az történik, mint a meleg állítólagos célszerűségénél, amelyet a Nap sugároz: a túlnyomórész elherdálódik, csak egy elenyészően kis résznek van „célja”, van „értelme” –; hogy valamely „cél” az „eszközeivel” leírhatatlanul meghatározhatatlan ábra, amely mint előírás, mint „akarat” parancsolhat ugyan, de ez egy engedelmes és iskolázott eszközökből álló rendszert feltételez, amelyek a meghatározatlan helyére csupa szilárd, biztos egységet tesznek (vagyis képzeljük el okosabb, de szűkebb látókörű intellektusok rendszerét, hogy az általunk egyedül ismert „céloknak” a „cselekvés oka” szerepét tulajdoníthassuk: amihez persze nincs jogunk [mivel ez azt jelentené, hogy valamely probléma megoldásához magát a megoldást megfigyelésünk számára elérhetetlen világba helyezzük –]).

Végezetül: miért ne lehetne egy „cél” kísérőjelenség a változásokat előidéző erők sorában, amelyek a célszerű cselekvést hívják elő – a tudatba vetített bizonytalan körvonalú sápadt ábra, amely segít nekünk tájékozódni az események között, jóllehet ő maga események szimptómája, nem pedig oka? – Ám ezzel magát az akaratot bíráltuk: nem illúzió oknak tekinteni Azt, ami a tudatban akarati cselekvésként bukkan fel? Vajon nem minden tudati-jelenség végjelenség csupán, egy láncolat utolsó láncszeme, ám látszólag meghatározva egymást egymásutániságukban a tudat szintjén? Ez lehet az illúzió. – 

667

A tudomány nem kérdezi, mi ösztönöz az akarásra minket: inkább tagadta, hogy létrejött az akarás, és úgy véli, hogy valami egészen más történt – röviden, hogy az akaratba és a célba vetett hit illúzió csupán. Nem kérdi a cselekvés motívumait, mintha ezek jelen lettek volna a cselekvés előtt a tudatunkban; hanem előbb szétszedi a cselekvést jelenségek mechanikus csoportjára és e mechanikus mozgás előtörténetét kutatja – de nem az érzésben, érzékelésben, gondolkodásban. Ennélfogva sohasem lehet ezek magyarázata: pontosan az érzékelés az anyaga, amelyet meg kell magyarázni. – Problémája a következő: megmagyarázni a világot anélkül, hogy az érzékleteket oknak venné: mert ez a következőt jelentené: az érzékleteket tekinti az érzékletek okának. Feladata semmiképpen sincs megoldva. Tehát: vagy nincs akarat – ez a tudomány hipotézise – vagy szabad akarat van.

Utóbbi feltevés az uralkodó érzés, amelytől nem tudunk szabadulni, még ha a hipotézis bizonyítva is volna. A népszerű hit az okban és az okozatban azon az előfeltevésen alapul, hogy a szabad akarat az oka minden okozatnak: csak ebből érezzük a kauzalitást. Ebben gyökerezik az érzés, hogy minden ok nem okozat, hanem előbb mindig csak ok – ha az akarat ok. „Akarati aktusaink nem szükségszerűek” – ez a gondolat foglaltatik az „akarat” fogalmában. Szükségszerű az okot követő okozat – így érezzük. – Hipotézis, hogy akaratunk minden esetben kötelező érvényű lenne.

668

Az „akarat” nem „vágy”, törekvés, óhaj: ezektől a parancs indulata különbözteti meg.

„Akarat” nincs, csak valamit-akarás van; nem kell a célt az állapotról leválasztani, ahogy az ismeretelmélet művelői teszik. Az „akarat”, ahogy ők értik, éppen olyan ritkán fordul elő, mint a „gondolkodás”: vagyis színtiszta fikció.

Az akaráshoz tartozik, hogy valamit megparancsolnak (– ezzel persze nem mondtuk, hogy az akarat „végre lenne hajtva”).

Az az általános feszült állapot, melynek révén egy erő igyekszik kifejteni hatását-nem „akarat”.

669

Az öröm és a bánat az ítéletek lehető legostobább kifejező eszközei; ezzel természetesen nem állítjuk, hogy mindazon ítéletek, amelyek ezen az úton kapnak hangot, ostobák. Öröm és bánat: minden alap és logika elhagyása, a szenvedélyes birtoklási vágyra vagy elutasításra redukált igen vagy nem, parancsoló rövidítés, amelynek hasznossága félreismerhetetlen.

Eredetük az értelem központi szférájában van; előfeltételük egy végtelenül felgyorsított észlelés, rendezés, osztályozás, utánaszámolás. Következtetés: öröm és bánat mindig csak végjelenségek, nem pedig „okok”... A hatalom fokától függ a döntés, mi ébreszt örömöt vagy bánatot: ami kis hatalom esetén veszélynek minősül, és szükséges a lehető leggyorsabban elhárítani, az a hatalmi teljesség erősebb tudatában jóleső ingert, örömérzést eredményezhet.

Minden öröm és bánat már előfeltételez egy össz-hasznosság és össz-károsság szerinti mérést: tehát olyan szférát, ahol egy cél (állapot) akarása és ehhez az eszköz kiválasztása megtörténik. Öröm és bánat sohasem „eredendő tények”.

Az öröm és bánat érzése akaratreakció (indulat), amelyben az értelmi központ az összértékhez hasonlítja a bekövetkező változások értékét, akár rögtön ellentétes akciók bevezetéseként.

670

Az „indulatokba” vetett hit. – Az indulatok az értelem konstrukciói, olyan okok kitalálása, amelyek nem léteznek. Minden közös testi érzést, amelyet nem értünk, értelmileg magyarázunk, vagyis okot keresünk, amiért így és így érezzük magunkat, személyekben, élményekben stb. Tehát valami hátrányost, veszélyest, idegent tételezünk, mintha ezek lennének lehangoltságunk okai: valójában ezeket hozzákeressük lehangoltságunkhoz, állapotunk elgondolhatósága céljából. – A gyakori vértolulásokat az agyban, fulladás érzetével dühként interpretáljuk: a személyek és dolgok, akik s amelyek dühkitörésre ingerelnek bennünket, kiváltói csupán a fiziológiai állapotnak. – Utólag, a hosszú megszokást követően bizonyos folyamatok és közös érzések annyira szabályszerűen kapcsolódnak össze, hogy bizonyos állapotok látványa kiváltja az említett érzés állapotát, azt a bizonyos vérbőséget, spermaérlelést idézve elő; tehát a szomszédság útján: „indulat ébredt benne”, mondjuk aztán.

Az „örömben” és a „bánatban” már ítéletek rejlenek: az ingerek döntik el, hogy a hatalomérzésnek előnyösek-e vagy sem.

Az akarásba vetett hit. Csoda-hit, ha valamely hitet egy mechanikus mozgás okának tesszük meg. A tudomány következetessége azt kívánja, hogy miután a világot képekben elgondolhatóvá tettük, az indulatokat, a vágyakat és az akaratot is tegyük elgondolhatóvá, vagyis tagadjuk őket, és az értelem tévedéseiként bánjunk velük.

671

Szabad vagy nem szabad az akarat? – Akarat nincs: ez az értelem leegyszerűsítő fogalma csupán, mint az „anyag”.

Minden cselekvést először mechanikusan lehetővé kell tenni, mielőtt akarni lehetne őket.

Vagy: a „cél” az agyban többnyire akkor lép föl, amikor már minden készen áll a végrehajtásra. A cél „belső” inger – semmi több.

672

Valamely cselekvés legközelebbi előtörténete erre vonatkozik: de még távolabb is van egy előtörténet, amely távolabbra is mutat: az egyes cselekvés egy sokkal átfogóbb későbbi tény eleme is. A rövidebb és a hosszabb folyamatokat nincsenek szétválasztva – 

673

A véletlen elmélete. A lélek szelektív és önmagát tápláló entitás, roppant okos és folyamatosan alkotó (ezt az alkotó erőt általában nem látják meg, csak „passzívként” fogják föl).

Az aktív erőt, az alkotót a véletlenek között ismertem fel: – a véletlen ugyancsak alkotó impulzusok összeütközése.

674

Egy szervezeten belüli történések roppant sokaságában a bennünk tudatosuló rész töredék csupán, és azt a kevés „erényt”, „önzetlenséget”, meg egyéb fikciót az össz-történés radikális módon bünteti hazugságként. Jól tesszük, ha szervezetünket teljes amoralitásában tanulmányozzuk.

Az állati (animális) funkciók ugyanis elvből ezerszer fontosabbak az összes szép állapotnál és a tudatilag magasabb rendűnél: ez utóbbiak fölöslegesek, amennyiben nem a már említett állati funkció eszközének kell lenniük.

Kinek a szolgálatában dolgozik hát az egész tudatos élet, a szellem a lélekkel, a szívvel, a jósággal, az erénnyel együtt? Az állati alapfunkciók eszköze (táplálkozás-növekedés eszközei) lehető legnagyobb tökéletesítésének szolgálatában, vagyis mindenekelőtt az élet felfokozásának szolgálatában.

Kimondhatatlanul több múlik azon, amit „testnek” és „hús-vérnek” neveznek, az összes többi csak amolyan adalék ezekhez képest. A feladat: tovább szőni az élet egész fonalát, mégpedig úgy, hogy a szálak egyre erősebbek legyenek –ez a feladat. De látjuk már, hogy a szív, lélek, az erkölcs, szellem miképp esküszik össze ezen alapvető feladat megmásítására: mintha éppen ők maguk lennének a cél... Az élet elfajzását lényegileg az határozza meg, hogy tudat milyen rendkívüli módon képes tévedésekre, ezt tudják az ösztönök a legkevésbé kordában tartani, s ezért a tudat tudja a legalapvetőbbet és a legnagyobbat tévedni. Ezen tudat kellemes és kellemetlen érzései szerint felmérni, hogy a lét értékese: elképzelhető ennél őrültebb balfogása a hiúságnak? De hiszen csupán egy eszközről van szó: és a kellemes és kellemetlen érzések pedig ugyancsak eszközök! – Min mérhető objektív módon az érték?

Csak a megnövelt és megszervezett hatalom mennyiségén.

675

[Minden leértékelés értéke. – Követelményem az], hogy a cselekvőt ismét belefoglaljuk a cselekvésbe, miután fogalmilag elválasztottuk tőle, és ezzel a cselekvést üressé tettük; hogy a valamit-cselekvést, a „célt”, a „szándékot”, az „értelmét” a cselekvésbe vegyük vissza, miután mesterségesen eltávolítottuk belőle, és ezzel a cselekvést üressé tettük.

Hogy minden „cél”, „értelem” csupán Egyetlen akarat, a minden történést felölelő hatalom akarásának kifejezésmódja és metamorfózisa. A célok, szándékok birtoklása, egyáltalán akarása annyit tesz, mint az erősödni-akarni, növekedni-akarni, és hozzá még az eszközöket is akarni.

Hogy a legáltalánosabb és legalacsonyabb rendű ösztön minden cselekvésben és akarásban éppen ezért a legkevésbé ismert és a legrejtettebb, mert a gyakorlatban mindig a parancsát követjük, mert mi magunk vagyunk e parancs... Minden értékbecslés ezen egyetlen akarat szolgálatának következménye és szűkebb perspektívája: az értékbecslés maga csak a hatalom ezen akarása; a lét kritikája valamely ilyen érték alapjáról értelmetlen és félreérthető; még ha föl is tesszük, hogy ebben a hanyatlás folyamata kezdődik el, így ez a folyamat még ezen akarat szolgálatában áll.

Leértékelni magát a létet: ám a leértékelés maga még mindig ez a lét –: és ha Nemet mondunk is, még mindig azt tesszük, amik vagyunk... Be kell látni e létet vezérlő külszín abszurditását, és utána megpróbáljuk kitalálni, hogy ezzel voltaképpen mi is történik.

Szimptomatikus ez.

676

Értékbecsléseink eredetéről

Térbelileg szétszedhetjük testünket, és akkor ugyanolyan elképzelésünk alakul ki róla, mint a csillagrendszerről és a szerves és szervetlen közötti különbség már nem szúr szemet. Valaha a csillagok mozgását egy céltudatos lény tevékenységével magyarázták; most már nincs szükség erre, és a testmozgás meg önmagunk megváltoztatása tekintetében is nagyon jól megvagyunk anélkül, hogy egy céltudatos tudat művének tekintenénk az említetteket. A legtöbb mozgásnak semmi köze a tudathoz, de még az érzékeléshez sem. Az érzékletek és a gondolatok csekély jelentőségű, ritka dolgok minden pillanat megszámlálhatatlan történéséhez képest. És megfordítva: úgy észleljük, hogy a legkisebb történésben is célszerűség uralkodik, amelyhez legjobb tudásunk sem ér fel, amolyan gondviselés, kiválasztás, különféle dolgok összehozása, jóvátétel stb. Röviden: találunk egy tevékenységet, amely a miénknél sokkal, de sokkal fejlettebb és mindent áttekintő értelem sajátja. Minden tudatossá váló dologtól egyre kevésbé tudunk gondolkodni: elfelejtjük, hogy saját magunkért saját magunkat tegyük felelőssé, mivel mi, mint tudatos, célkitűző lények Énünk legkisebb része vagyunk csupán. Minden pillanat nagyszámú benyomásából (például a levegőből, elektromosságból) jóformán semmit sem észlelünk: éppen elég erő lehet, amelyek, bár sohasem észleljük őket, állandóan befolyásolnak bennünket. Az öröm és a bánat egész ritka és szerény jelenségek a számtalan ingerhez képest, amelyeket egy sejt, egy szerv más sejtekre és szervekre gyakorol.

Ez a tudat szerénységének fázisa. Végül magát a tudatos Ént is csak egy mindent áttekintő, magasrendű értelem szolgálatában álló eszköznek tekintjük: és akkor föltehetjük a kérdést, hogy vajon minden tudatos akarás, minden tudatos cél, minden értékbecslés talán nem csak eszköze, amelyek segítségével valami lényegesen mást kell elérni, mint ahogy a tudaton belül tűnik. Úgy véljük, örömünkről és bánatunkról van szó – – de öröm és bánat eszköz is lehet, amelyek útján valamit véghez kellene vinnünk, ami tudatunkon kívül van – Ki kell mutatni, mennyire a felszínen marad minden, ami tudatos; mennyire más a cselekvés és a cselekvés képe, milyen keveset tudunk mindarról, ami valamely cselekvést megelőz; milyen fantasztikusak az „akaratszabadság” és az „ok-okozati” érzéseink; a gondolatok mennyire képek csupán, a szavak pedig csak a gondolatok jelei; minden cselekvés megalapozatlan; minden dicséret és feddés felületes; mennyire lényeges mértékben kitalálás és elképzelés minden, amiben tudatosan élünk, mennyire kitalálásokról beszélünk csak minden szavunkkal (indulatok is), és az emberiség kapcsolata mennyire csak ezen kitalálások átvezetésén és továbbköltésén alapul, amíg az igazán valóságos kapcsolat (a nemzés általi), ismeretlen újait járja. Ez a közös kitalálásokba vetett hit valóban megváltoztatja az embert? Vagy az egész eszme– és értékbecslés-tár maga is csupán ismeretlen változások kifejezése? Létezik-e valóban akarat, léteznek-e célok, gondolatok, értékek? Az egész tudatos élet talán csak tükörkép? És ha valamely értékbecslés egy embert mintha meg is határozna, alapjában véve nem valami egészen más történik-e? Röviden: ha sikerülne is a sötétség leple alatt a célszerűt megmagyarázni a célkitűző Én megmagyarázása nélkül, végső soron talán a mi célkitűzésünk, akarásunk csak valami lényegileg más, valami nem-akaró, valami öntudatlan jelbeszéde lehet? csupán legfinomabb látszata a szerves anyag természetes célszerűségének, de nem különbözik attól?

És röviden: lehet, hogy a szellem egész fejlődésénél talán a testről van szó?: annak a szemléletes története ez, hogy miképp alakul ki egy magasabb rendű test. A szerves magasabb fokra hág. A természet megismerése iránti vágyunk eszköz, amely által a test tökéletesedni akar. Vagy inkább: ezer meg ezer kísérletet végeznek, hogy megváltoztassák a táplálkozást, a lakásviszonyokat, a testi életmódot: a testben a tudat és az értékbecslések, az öröm és a bánat minden változata e változások és kísérletek jelei. Végül is egyáltalán nem az emberről van szó: őt le kell küzdeni.

677

Mennyiben egy uralkodó ösztön szimptómái a világ-értelmezések?

A művészi világszemlélet: a művész leül a világgal szemben. De hiányzik itt az esztétikai szemlélet elemzése, redukciója a kegyetlenségre, a biztonság, a bírói és kívülálló pozíció érzete stb. Magát a művészt kell szemügyre vennünk és pszichológiáját (a játékösztön mint az erő kifejezésre juttatásának kritikája, a változás öröme, a saját lélekben való tetszelgés öröme, a művész abszolút egoizmusa, stb.). Milyen ösztönöket szublimál.

A tudományos világszemlélet: a pszichológiai igények kritikája a tudomány szerint. Az érthetővé-tevés-akarása, a gyakorlatiassá, hasznossá, kizsákmányol-hatóvá-tevés akarása – mennyiben esztétikaellenes. Az érték egyedül, amely számlálható és kiszámítható. Mennyiben akar túlsúlyba jutni az átlagember. Szörnyű, ha még a történelmet is birtokukba veszik e módon – ez a magasabb rendűség, az iránymutatás birodalma. Milyen ösztönöket szublimál!

A vallásos világszemlélet: a vallásos ember kritikája. Ez nem feltétlenül a morális ember, hanem a fennkölt szárnyalás és a mély depresszió embere, aki az előbbit hálával és gyanakodva interpretálja és nem önmagából vezeti le (– az utóbbit szintén nem –). Lényeges a magát „nem-szabadnak” érző ember, aki szublimálja állapotait, alárendeltségi ösztöneit.

A morális világszemlélet: a társadalmi rangsor-érzeteket áthelyezik az univerzumba; a változhatatlanságot, a törvényt, a besorolást és mellérendelést, mivel a legtöbbre tartják, a legrangosabb helyen is keresik – a mindenség fölött vagy a mindenség mögött – – Ami közös: az uralkodó ösztönök arra törekszenek, hogy legfőbb érték-meghatározóként, vagyis alkotó– és kormányzó erőként szemléljük őket. Érthető, hogy ezek az ösztönök vagy kölcsönösen ellenségesek, vagy alávetik magukat egymásnak (szintetikusan még kötődnek is), vagy váltják egymást az uralkodásban. Ám mély antagonizmusuk olyan nagy, hogy ahol mind ki akar elégülni, ott mélységesen középszerű ember megjelenésére számíthatunk.

678

Vajon látszólagos „ismereteink” eredetét is nem a régi értékbecslésekben kell-e keresnünk, amelyek olyan mélyen vésődtek belénk, hogy már egészen a természetünkké lettek?

Olyannyira, hogy csupán újabb igények tudják kezelni a legrégebbi igények eredményeit?

Az így meg így látott, átélt, interpretált világ eredményezi, hogy a szerves élet e perspektívában adott értelmet nyer. Az ember nem csak individuum, hanem tovább élő, „folyamatos” össz-szerves lény, Egy meghatározott irányban. Fennmaradásának az a bizonyítéka, hogy egy bizonyosfajta interpretáció (ha mindig továbbfejlesztve is) ugyancsak fönnmaradt, tehát hogy az interpretáció rendszere nem változott meg. „Alkalmazkodás”.

„Eszményünk” talán a mélyen bennünk gyökerező interpretáció-darab következménye vagy perspektivikus szempontunké; a szerves élet talán végül éppen ebben megy tönkre – amint a szervek munkamegosztása egyszersmind a részek megnyomorodását és gyöngülését is okozza, végül pedig az Egész halálát eredményezi. A szerves élet alkonya, formája tetőpontján, éppen úgy várható, mint az egyén hanyatlása.

679

Az individuáció, a származáselmélet álláspontjáról megítélve, az Egy állandó Kétfelé esését mutatja és az individuumok állandó hanyatlását néhány individuum javára (nyereségére), akik továbbviszik a fejlődést: a túl nagy tömeg mindig kihal ki („a test”).

Az alapjelenség: számtalan individuum feláldozása kevesek kedvéért, hogy ez utóbbiak egyáltalán lehetőek legyenek. – Ne csapjuk be magunkat: ugyanígy áll a helyzet a népekkel és fajokkal: ők alkotják a „testet” az egyes értékes individuumok előállításához, akik a nagy folyamatot továbbviszik.

680

Az elmélet ellen, hogy az egyes individuum fajának és utódainak előnyeit tartja szem előtt a saját előnyei rovására: ez látszat csupán.

A hihetetlen fontosság, amelyet az individuum a nemi ösztönnek tulajdonít, nem a faj számára való fontosság következménye, hanem abból adódik, hogy a nemzés az individuum tulajdonképpeni teljesítménye és legfőbb érdeke, következésképpen legnagyobb hatalmi megnyilvánulása (természetesen nem a tudat szempontjából ítélve, hanem az egész individuáció központja alapján).

681

Az eddigi biológusok alapvető tévedései: nem a fajról van szó, hanem az erősebb hatást kifejtő individuumokról. (A sokaság eszköz csupán.) Az élet nem belső viszonyok alkalmazkodása a külsőkhöz, hanem a hatalom akarása, amely belülről egyre több „külsőt” igáz le és kebelez be.

Ezek a biológusok a morális értékbecsléseket folytatják tovább (– az „altruizmus magánvalóan magasabb értéke”, ellenségesség az uralomvágy ellen, a háború ellen, minden ellen, ami nem hasznos, a rendi és osztályviszonyok ellen).

682

Az ego morális leértékelése, a természettudományokban, a faj túlbecslésével halad kéz a kézben. Ám a faj éppen olyan illuzórikus valami, mint az ego: hamis disztinkció történt. Az ego ezerszer is több mint egyetlen egység a tagok láncolatában; maga a láncolat ő, egészen egyszerűen; és a faj e láncolatok sokaságának és részleges hasonlóságuknak a puszta absztrakciója. Az, amit oly gyakran hangoztatnak, hogy az individuumot föláldozzák a fajért, egyáltalán nem tényálladék, inkább csak egy hibás interpretáció mintája.

683

Az agyi tevékenység egyik híres fiziológusának meghatározása a „haladás” babonájáról: „L'animal ne fait jamais de progrès comme espèce; l'homme seul fait de progrès comme espèce.” („Az állat fajilag sohasem fejlődik; fajilag csak az ember fejlődik”, – a ford.) Nem: – – 684

Anti-Darwin, az ember domesztikációja: milyen definitív értéket vehet fel? Vagy egyáltalán lehet a domesztikációnak definitív értéke? – Jó okunk van rá, hogy utóbbit tagadjuk.

Darwin iskolája nagy erőfeszítést tesz, hogy ennek ellenkezőjéről győzzön meg bennünket: mindenáron azt akarja bebeszélni, hogy a domesztikáció hatása mély, sőt alapvető lehet.

Egyelőre maradunk a réginél: eddig semmi nem nyert bizonyítást, csak a domesztikáció egy nagyon felületes hatása – vagy pedig az elfajzás. És mindaz, ami a tenyésztő ember kezéből kicsúszik, majdnem azonnal visszatér természetes állapotába. A típus állandó marad: nem lehet dénaturer la nature (elvonni a természetet a természetből – a szerk.).

A létért vívott harcban a gyönge lény halálával számolnak, és a legerősebb és a legjobb képességű túlélésével; következésképpen a lények állandó tökéletesedését képzelik el. Mi viszont fordítva látjuk, mégpedig úgy, hogy az életért folyó harcban a véletlen a gyöngét éppen olyan jól kiszolgálja, mint az erősét, hogy a ravaszság gyakorta az erő előnyére válik, hogy a fajok termékenysége különös viszonyban van a rombolás esélyeivel...

A természetes kiválasztódásnak egyben lassú és végtelen metamorfózisokat tulajdonítunk: makacsul akarjuk hinni, hogy minden előnyös vonás öröklődik és a következő nemzedékekben egyre nyomatékosabban fejeződik ki (miközben az átörökítés roppant szeszélyes...); megfigyeljük bizonyos lények szerencsés alkalmazkodását nagyon különös életkörülményekhez is, és kijelentjük, hogy az egész a környezet befolyása nyomán sikerült ilyen jól. – Viszont nem találunk példát az öntudatlan kiválasztódásra (egyáltalán sehol). A legkülönbözőbb individuumok egyesülnek, az abszolút szélsőségek belekeverednek a tömegbe. Versenyben áll minden a típus fenntartása érdekében; olyan lények, amelyek külső jeleket viselnek bizonyos veszélyek elhárítása céljából, nem vetkőzik le e jeleket veszélytelen körülmények között sem... Ha olyan helyeken laknak, ahol a ruha már nem rejti el őket, cseppet sem nem közelednek a környezethez.

A legszebbek kiválasztását bizonyos mértékig eltúloztuk, amint magasan meghaladja tulajdon fajtánk szépségösztönét. Valójában a legszebb ember roppant silány lényekkel is párosodik, és a legnagyobb is a legkisebbel. Úton-útfélen látunk hímeket és nőstényeket, akik minden véletlen találkozást kihasználnak, és egyáltalán nem mutatkoznak válogatósnak. – Az éghajlat és a táplálkozás módosít. Ám valójában abszolút közömbös.

684

Átmeneti formák nem léteznek...

Állítják a lények fokozódó fejlődését. De hiányzik minden alap. Minden típusnak megvan a maga határa: ezen túl nincs fejlődés. Addig pedig abszolút szabályszerűség.

Nézeteim kifejtése. – Első tétel: az ember mint faj nincs fejlődésben. Megjelenik az értékesebb típus, de nem tartósan. A faj szintje nem emelkedik.

Második tétel: az emberi faj nem jelent előrelépést a többi állatfajhoz képest. Az egész állat– és növényvilág nem az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé halad... Hanem egyidejűleg minden, egymáson át, egymás fölött és egymás ellen. – A leggazdagabb és legbonyolultabb formák – mert a szó: „értékesebb típus” nem mond ennél többet – könnyebben tönkremennek: csak a legalacsonyabb rendűek változatlanok látszólag. Előbbiek csak ritkán jelennek meg és üggyel-bajjal tartják fönn magukat: utóbbiak önmagukat kompromittáló bőséggel burjánzanak. – Az emberek között – ugyancsak a változóan előnyös és hátrányos körülmények közepette – a magasabb rendű típusok, a fejlődés szerencsés esetei mennek tönkre a legkönnyebben. – Mindennemű dekadenciának ki vannak szolgáltatva; szélsőségesek és ezzel már majdnem önmagában dekadensek... A szépség, a zseni, a cézár rövid tartama sui generis: vagyis az ilyesmi nem öröklődik. A típus öröklődik; a típus nem szélsőség, nem „szerencsés eset”... – Nem különös végzetről vagy a természet „rosszindulatáról” van szó, csupán egyszerűen a „magasabb rendű típus” fogalmáról: a magasabb rendű vagy értékesebb típus összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, – összehangolt elemei nagyobb számúak, ekképp a romlás szintén összehasonlíthatatlanul valószínűbb. – A „zseni” a létező lehető legfinomabb gép – következésképpen a legtörékenyebb is.

Harmadik tétel: az ember domesztikációja („a kultúra”) nem hatol mélyre... Ahol mélyre hatol, ott mindjárt bekövetkezik az elfajzás (típus: keresztény ember). A „vad” ember (vagy morálisan szólva: a rossz ember) az ember visszatérése a természethez, és – bizonyos értelemben – fölépülése, kigyógyulása a kultúrából...

685

Anti-Darwin. Amit ma az ember sorsát áttekintve meglepetten látok, az mindig szöges ellentéte annak, amit Darwin az iskolájával lát vagy látni akar: az erősebb, a jobban érvényesülő kiválasztódását, a faj fejlődését. Pontosan ennek ellentéte kézzelfogható: a szerencsés esetek eltűnése, az értékesebb típusok haszontalansága, a középszerűség, sőt a közepes alatti típus elkerülhetetlen hatalomra jutása. Föltéve, hogy nem magyarázzák meg, az ember miért lenne kivétel a teremtmények között, hajlok az élőitekre, hogy Darwin iskolája mindenben tévedett. Az a bizonyos hatalom akarása, amelyben minden változás végső okát és karakterét ismerem föl, adja a kezünkbe az eszközt annak megfejtésére, miért nem helyénvaló a kivételek és a szerencsés esetek kiválasztódása: a legerősebbek és legszerencsésebbek gyöngék, ha szembekerülnek a szervezett csordaösztönnel, a gyöngék félénkségével, a túlerővel. Az értékek világáról alkotott összképem szerint a legfőbb értékekben, amelyek ma az emberiség fölött állnak, nem a szerencsés esetek, a kiválasztódás-típusok [vannak] fölényben, hanem inkább a dekadencia típusai – és talán nincs is érdekesebb látvány a világon ennél a nem kívánatos színjátéknál...

Bármilyen furcsán hangzik is: mindig az erősebbeket kell felfegyvereznünk a gyöngék ellen; a szerencséseket a szerencsétlenek ellen; az egészségeseket a félresikerültek és a rossz átörökléstől terheltek ellen. Ha a valóságot morállá akarnánk fogalmazni, akkor e morál így hangzik: a középszerűek értékesebbek a kivételeknél, a silányak értékesebbek a középszerűeknél, a semmi akarása hatalmasabb az élet akarásánál – a legfőbb cél pedig, keresztény, buddhista, schopenhaueri nyelven szólva: „inkább nem lenni, mint lenni”.

A realitás morállá fogalmazása ellen fölháborodom: azért iszonyodom a kereszténységtől halálos gyűlölettel, mert fennkölt szavakat és viselkedési formákat alkotott, hogy egy ocsmány valóságra a jog, az erény és az isteniség palástját borítsa. ..

Úgy látom, minden filozófus s a tudomány is térden áll a realitás előtt a létért való fordított küzdelemben, ahogy azt Darwin iskolája tanítja –vagyis mindenütt csak azokat a dolgokat látom felül, azok maradnak fenn, amelyek az élet értékét kompromittálják. – Darwin iskolájának tévedése problémát okozott nekem: hogyan lehet valaki ennyire vak, hogy éppen itt lát rosszul?... Hogy a fajok fejlődést jelentenének, ez a világ legesztelenebb megállapítása; egyelőre csupán egy szintet jelentenek, de az eddig még nem nyert bizonyságot egy esetben sem, hogy a magasabb rendű lények az alacsonyabb rendűekből fejlődtek volna ki – csak azt látom, hogy az alacsonyabb rendűek számuk, okosságuk és ravaszságuk révén fölénybe kerültek – de azt nem látom, hogy véletlen változásból hogyan lesz előny, legalább is nem ilyen hosszú időtartamra: ez megint csak új okot szolgáltatna annak magyarázatára, miképp lett ilyen erős egy véletlen változás – – a „természet kegyetlenségével”, amelyet annyit emlegetnek, másutt találkozom: szerencsés gyermekeivel szemben kegyetlen, de óvja és védi és szereti az humbles (alázatosakat – a ford.).

In summa: valamely faj hatalmának növekedését kevésbé garantálja szerencsés gyermekeinek, erős egyedeinek túlsúlya, hanem inkább középszerű és alacsonyrendű egyedeinek túlsúlya... Ez utóbbiak nagyon termékenyek és kitartóak, az előbbinél fönnáll a gyors kipusztulás, létszámcsökkenés veszélye.

686

Az eddigi ember – mintegy az ember jövőjének embriója; – minden erre utaló erő benne munkál: és mivel ezek hatalmas erők, a mai individuum, minél inkább meghatározó a jövő szempontjából, annál inkább szenved. Ez a szenvedés legmélyebb felfogása: az alakító erők összeütköznek. – Az individuum elszigetelődése ne tévesszen meg senkit – valójában folytatódik a többi egyeden belül. A leghatalmasabb ösztönzőerő [tüske] a legtávolabbi cél folyamatában, hogy az egyén egyedül érzi magát: boldogságának keresése az az eszköz, amely másrészt összetartja és mérsékli az alakító erőket, nehogy elpusztítsák önmagukat.

687

A fölöslegesen sok erő a szellemiségben, amely új célokat tűz maga elé; de egyáltalán nem csak a parancsolásban és az értéktelenebb világ vezetésében vagy az organizmus, az „individuum” fönntartásában.

Mi többek vagyunk az individuumnál: mi az egész láncolat vagyunk még, e láncolat minden jövőinek feladataival.

 

[3. A hatalom akarásának elmélete és az értékek]

688

A pszichológia egységkoncepciója. – Megszoktuk, hogy a formák lenyűgöző bőségének kialakítását összeegyeztessük azzal, hogy egy Egységből származnak.

[Elméletem az lenne: –], hogy a hatalom akarása primitív indulatforma, minden egyéb indulat csak ebből formálódik:

Hogy jelentős megvilágosodás, ha az egyéni „boldogság” helyére, amelyre állítólag minden élő törekszik, a hatalmat tesszük: „hatalomra tör, minél nagyobb hatalomra” – a gyönyör csak az elért hatalom érzésének szimptómája, egyfajta különbségtudat – – nem gyönyörre törekszik, hanem a gyönyör bekövetkezik, fellép, mihelyt a lény eléri, amire törekszik; a gyönyör kísér csupán, nem mozgat...

Hogy minden hajtóerő tulajdonképpen hatalom-akarás, hogy ezenkívül nincs fizikai, dinamikus vagy pszichikai erő...

– tudományunkban, ahol az ok és okozat fogalmát egyenletviszonnyá redukáltuk, azzal a becsvággyal, hogy bebizonyítsuk, mindkét oldalon ugyanaz az erőkvantum található, hiányzik a hajtóerő: csak az eredményeket tekintjük, egyenlőnek véve őket abban, hogy mekkora erőmennyiséget tartalmaznak... csupán tapasztalati kérdés, hogy a változás nem szűnik meg: alapjában véve a legcsekélyebb okunk sincs úgy érteni, hogy valamely változást egy másiknak kellene követnie. Ellenkezőleg: egy bekövetkezett, elért állapotnak magának kellene fenntartania önmagát, ha nem lenne benne az a képesség, hogy egyáltalán ne akarja fenntartani magát.

Spinoza „önfenntartásról” szóló tételének éppen a változásnak kellene megálljt parancsolnia: ám a tétel hamis, az ellentéte igaz. Éppen minden élőn lehet a legvilágosabban kimutatni, mi mindent elkövet, hogy ne [csak] fönntartsa magát, hanem hogy még több legyen...

689

[A „hatalom akarása” és az okság.] – Pszichológiailag átgondolva: ahogy hatalomérzésünk „ok, eredet” fogalma az úgynevezett akarattól származik – „hatás, ok” fogalmunk pedig attól a babonától, hogy a hatalom érzése maga a hatalom, amely mozgat...

Egy állapotot, amely egy történést követ, és már a történés okozata, ennek „elégséges okaként” vetítünk ki; – hatalomérzetünk feszült viszonya: a gyönyör mint a hatalom érzése: a legyőzött ellenállásé – ezek illúziók? – Helyezzük vissza az „ok, eredet” fogalmát a számunkra egyetlen ismert szférába, ahonnan vettük: így el sem tudunk elképzelni változást, amelynél a hatalom akarása nincs jelen.

Képtelenek vagyunk változást levezetni, ha nem az egyik hatalom nyer teret egy másik hatalom felett.

A mechanika csak következményeket mutat nekünk, ráadásul képekben (a mozgás képi beszéd). Magának a gravitációnak nincs mechanikus oka, mivel alapja csupán mechanikus következményeknek.

Az erő fölhalmozásának akarása az élet jelenségeinek: a táplálkozásnak, a nemzésnek, az öröklésnek – a társadalomnak, államnak, szokásoknak, tekintélynek a specifikuma. Nem szabadna ezt az akaratot mozgató okként a kémiában is elfogadnunk? – hát a kozmikus rendszerben?

Nem csupán az energia megmaradásától van szó, hanem a felhasználás maximális ökonómiájáról: az egyetlen realitás minden egyes erőközpont erősödni akarása – nem önfenntartás ez, hanem kisajátítás, uralomvágy, a terjeszkedés vágya, az erősödés vágya.

Oksági elvet bizonyít talán az a tény, hogy a tudomány lehetséges? – „Azonos okokból azonos okozatok” – „A dolgok folytonos törvénye” – „Változatlan rend” ? – Mivel valami kiszámítható, mindjárt szükségszerű is? Ha valami így történik és nem másként, akkor ebben nincs „elv”, nincs „törvény”, nincs „rend”, – erőkvantumok [hatnak], melyek lényege abban áll, hogy minden egyéb erőkvantumra hatalmat gyakorolnak.

Feltételezhetjük-e a hatalomra törekvést öröm-bánat érzése nélkül, azaz a hatalom növekedésének és csökkenésének érzése nélkül? – A mechanizmus jelbeszéd csupán a küzdő

és egymást leküzdő akaratkvantumok belső tényvilága számára? – A mechanizmus minden előfeltétele (anyag, atom, súly, nyomás, lökés) nem „magánvaló tény”, hanem interpretáció pszichikai fikciók segítségével.

Az élet mint a lét számunkra legismertebb formája, specifikusan az erő fölhalmozódásának akarása –: az élet minden folyamatának megvan itt a maga emelőkarja –: semmi sem akar csupán megmaradni, minden összegződésre, hatványozódásra törekszik.

Az élet mint egyedi eset: ebből kiinduló hipotézis a lét egész jellegére –: maximális hatalomérzésre törekszik –: lényegét tekintve nem más, mint nagyobb hatalomra törekvés –: a törekvés nem más, mint hatalomra törekvés –: ez az akarat marad a legelemibb és a legbensőbb: a mechanika következmények szemiotikája csupán.

690

A fejlődés tanulmányozása alapján nem fedezhetjük fel a fejlődés egyáltaláni létezésének okát; nem kell „levőként” értenünk, még kevésbé létrejöttként... a „hatalom akarása” nem keletkezhetett.

691

Hogyan viselkedett a teljes szerves folyamat a természet többi részéhez viszonyítva? – Ε ponton lepleződik le alapvető akarata.

692

Egyfajta „akarat” a „hatalom akarása”, vagy azonos az „akarat” fogalmával?

Olyasmit jelent, mint a vágyakozni? vagy a parancsolni? ez az az „Akarat”, amiről Schopenhauer azt gondolja, hogy „a dolgok magánvalósága”?

Tételem az: hogy az eddigi pszichológia „akarat”-a igazolatlan általánosítás, hogy ilyen akarat egyáltalán nincs, hogy ahelyett, hogy egy bizonyos akaratot sok formában alakítottak volna ki, eltörölték az akarat karakterét, mégpedig azzal, hogy a tartalmat, a „Hová?”-t levezették belőle; – ez a legnagyobb fokban Schopenhauernél fordul elő: amit „akaratnak” nevez, üres szó csupán. Még kevésbé az „élet akarásáról” van szó: mert az élet csupán a hatalom akarásának egyedi esete – teljesen önkényes a megállapítás, hogy minden abba az irányba törekszik, hogy átlépjen a „hatalom akarásának” ebbe a formájába.

693

Ha a lét legbelsőbb lényege a hatalom akarása, ha minden hatalmi növekedés öröm, és bánat minden olyan érzés, hogy az ember nem tud ellenállni és úrrá lenni: akkor az örömöt és bánatot nem tételezhetnénk kardinális tényállásnak? Lehetségese akarat az Igen és a Nem e két oszcillációja nélkül? De ki érez örömöt?... De ki akar hatalmat?... Abszurd kérdés: ha a lényeg maga a hatalom akarása, következésképpen az öröm– és bánat-érzés. Ennek ellenére: ellentétekre, akadályokra szükség van, tehát – viszonylag – átfogó egységekre...

694

A kudarc és végzetszerűség mértéke növekszik azzal az ellenállással, amelyen az erő úrrá akar lenni: és amennyiben minden erő csak az ellenállás révén fejezheti ki önmagát, minden cselekvésben van bizonyos adag bánat, kellemetlen élmény. Ám e kellemetlenség az élet ösztönzője és megerősíti a hatalom akarását!

695

Ha az öröm és a bánat a hatalom érzésére vonatkozik, akkor az életnek a hatalom növekedését kellene jelentenie, ekképp a „több” különbsége jutna a tudatba... Ha a hatalom szinten van tartva, akkor az örömöt csak a szintcsökkenésekhez mérik, tehát bánat- állapotokhoz – nem pedig az öröm állapotaihoz... A több akarása az öröm lényege: hogy a hatalom növekedjen, hogy a különbség tudatossá válik...

Bizonyos ponttól kezdődően, a dekadencia állapotától kezdve a fordított különbség, a csökkenés jut a tudatba: a megelőző erős pillanatok emléke elnyomja a pillanatnyi örömérzést – az összehasonlítás ezúttal csökkenti az örömöt...

696

Nem az akarat kielégítése az öröm oka: e különösen felületes elmélet ellen kemény harcot akarok vívni. Ez a hozzánk legközelebb eső dolgok abszurd pszichológiai hamisítása... hanem mivel az akarat mindegyre előre igyekszik törni, és mindig úrrá lesz azon, ami az útjában áll: az örömérzés pontosan az akarat kielégítetlenségében gyökerezik, abban, hogy határok és ellenállás nélkül még sosem lakott jól...

A „boldog „ember”: csordaeszmény...

697

Ösztöneink normális kielégítetlensége, például az evésé, a nemi ösztöné, a mozgás ösztönéé, önmagában nem tartalmaz semmi elítélendőt; inkább ösztönzően hat az életérzésre, amint az apró, fájdalmas ingerek minden ritmusa szintén erősít, bármit is próbálnának a pesszimisták bebeszélni nekünk: ez a kielégületlenség nem károsítja az életet, hanem az élet igazi nagy stimulánsa.

– Az örömöt egyáltalán épp a kis bánatingerek ritmusaként lehetne talán jellemezni...

698

Kant így szól: Verri gróf e mondatait (Suli' indole del piacere e del dolore; 1781) teljes meggyőződéssel írom alá: Il solo principio motoré deli' uomo è il dolore. Il dolore precede ogni piacere, il piacere non è un essere positivo. (Az ember egyetlen mozgatója a fájdalom. A fájdalom megelőz minden örömet. Az öröm nem pozitív létező, – a ford.) 

699

A fájdalom valami más, mint az öröm – azt akarom mondani, hogy nem az ellentéte. Ha az öröm lényegét találóan jellemzi is, hogy ez hatalmi többlet-érzés (innen a különbség-érzet, amely összehasonlítást feltételez), ezzel még nem határoztuk meg a bánat (Unlust) lényegét.

A hamis ellentétek, amelyekben a nép, következésképpen a nyelv is hisz, mindig is veszedelmes béklyók voltak az igazság megközelítését tekintve. Sőt olyan esetek is vannak, amelyekben az öröm apró fájdalom-érzetek ritmikus sorától függ: ilyen módon nagyon gyorsan növekszik a hatalom– és az örömérzet. Ez történik például a csiklandozásnál és a koitus aktusa közben a szexuális csiklandozásnál: ekkor a kellemetlen érzés mintegy az öröm érzése érdekében tevékenykedik. Olybá tűnik, hogy egy apró gátlást küzdenek le itt, amelyet egy újabb apró gátlás következik, melyet újra leküzdenek – az ellenállásnak és a győzelemnek ez a játéka mozgatja meg a legerősebben a fölösleges erőnek ezt az össz-érzetét, amely az öröm lényegét adja. Ennek ellenkezője, a fájdalomérzés fokozódása nem következik be apró öröm-ingerek nyomán: mert öröm és fájdalom nem egymás ellentétei. A fájdalom intellektuális folyamat, amelyben döntően egy ítélet jut kifejezésre – az „ártalmas”-ság ítélete, amelyben egy hosszú tapasztalat halmozódott föl. Fájdalom önmagában nem létezik. Nem a sebesülés okoz fájdalmat; hanem az a tapasztalat, hogy a sebesülés milyen negatív következményekkel járhat a össz-organizmusra, amely azon mély megrendülés formájában szólal meg, amelynek bánat (Unlust) a neve (olyan ártalmas befolyások esetében, amelyeket a régi kor embere nem is ismert, például mérgező kemikáliák új kombinációi, a fájdalom nincs kimondva – és elvesztünk...)

A fájdalom tulajdonképpeni specifikuma mindig a hosszan tartó megrendülés, egy félelemkeltő sokk utórezgései az idegrendszer központi agyi gócában: –voltaképpen nem (például valamely sebesülés) fájdalmának okától szenved az ember, hanem az egyensúly hosszú elvesztéstől, amely e sokk nyomán előáll. A fájdalom az agyi ideggóc betegsége – az öröm tehát nem betegség...

Noha úgy tűnik, és még a filozófusok előítéletei is amellett szólnak, hogy a fájdalom a válasz-cselekvések oka; ám egynémely hirtelen bekövetkező esetben a válaszcselekvés, az ellen-mozdulat világosan előbb észlelhető a fájdalomérzetnél. Rosszul állna a szénám, ha lábam kibicsaklásakor arra kellene várnom, hogy a tény megszólaltassa a tudat vészharangját és az a tennivalóra vonatkozó utasítást visszatelegrafálná. Inkább a lehető legtisztábban meg tudom különböztetni, hogy az esetet hárítandó előbb a lábam mozdul meg, majd, bizonyos mérhető idő elteltével, hirtelen a fájdalom hulláma éri el az arcomat. Tehát nem a fájdalomra reagálunk. A fájdalmat csak utóbb vetítjük a sérülés helyére: – ám e lokális fájdalom lényege mégsem egy lokális sérülés kifejeződése, mert ez csupán a hely jele, amelynek erőssége és természete megfelel a sérülésnek, amelyet az idegközpontok kaptak róla. Hogy e sokk eredményeképpen az organizmus izomereje mérhetően csökken, még nem biztosítéka annak, hogy a fájdalom lényegét a hatalomérzés csökkenésében kellene keresnünk... Még egyszer hangsúlyozzuk, az ember nem a fájdalomra reagál: a bánat nem a cselekvések „eredete”, a fájdalom maga is reakció, a válaszcselekvés másik és korábbi reakció – mindkettő különböző helyekről indul ki. –

700

A fájdalom intellektualitása: nem önmagában mutatja meg, mi károsodott pillanatnyilag, hanem azt mutatja, hogy mi a károsodás értéke az individuális mint egész viszonylatában.

Vannak-e olyan fájdalmak, amelyektől a „faj” szenved, nem pedig az egyén –?

701

„A bánat összege meghaladja az öröm összegét: következésképpen a világ nemléte kívánatosabb volna léténél” – „A világ olyasmi, ami racionálisan nem lenne, mert az érzékelő szubjektumnak több fájdalmat okoz, mint örömet”: az efféle fecsegést hívják manapság pesszimizmusnak!

Öröm és bánat mellékes dolgok, nem okok: másodrangú értékítéletek, amelyek egy uralkodó értékből vezethetők le; érzelmi formában beszélő „hasznos” és „káros” dolgok, következésképpen abszolút tünékenyek és nem függetlenek. Mivel minden „hasznos” és „káros” esetében még ezerszer tehető föl a kérdés, hogy „mire nézve?”

Megvetem az érzékenység e pesszimizmusát: ez szintén az élet mély elszegényedésének jele.

702

Az ember nem keresi az örömöt és nem kerüli a bánatot: érthető, melyik híres előítéletnek mondok itt ellent. Öröm és bánat csupán következmények, egyszerű kísérőjelenségek – amit az ember vagy egy élő organizmus legkisebb része is akar, az egy kicsivel több hatalom.

Öröm és bánat e törekvésből származik; ebből az akaratból kifolyólag keresi az ellenállást, olyasmire lévén szüksége, ami szembefordul vele. A bánat mint a hatalom akarásának gátja tehát normális tényálladék, minden szerves történés normális velejárója, az ember nem tér ki előle, inkább állandóan szüksége van rá: minden győzelem, minden történés, minden örömérzés egy legyőzött ellenállást föltételez.

Tekintsük a legegyszerűbb esetet, a kezdetleges táplálkozás esetét: a protoplazma kiterjeszti pszeudopodiáit, keres valamit, ami ellenáll neki – nem éhségből, hanem a hatalom akarása ösztönzi erre. Megkísérli, hogy e valamit leküzdje, kisajátítsa, bekebelezze: – amit „tápláléknak” neveznek, az az eredeti akarat, az erősebbé válás akaratának kísérő jelensége, hasznosítása csupán.

A bánatnak tehát egyáltalán nem szükségszerű következménye hatalomérzetünk csökkenése, hanem átlagos esetben ingerként hat a hatalomérzésre – a gátlás épp stimulálja a hatalom akarását.

703

Összetévesztették a bánatot egy bizonyosfajta bánattal, a kimerültség bánatával: ez utóbbi valóban a hatalom akarása megcsappanását, az erő mérhető fogyatkozását jelenti. Ezzel a következőt akarom mondani: van olyan bánat, amely az erő fokozásának stimulánsa lehet és van olyan, amely nagy erőkifejtés folyományaképpen áll be; az előbbi esetben stimulus, az utóbbiban egy túlzott mértékű inger következménye... Az ellenállásra való képtelenség az utóbbi bánat (Unlust) jellemzője: az ellenálló kihívása az előbbihez tartozik... Az öröm, amelyet a kimerültség állapotában még érzünk, az alvás öröme; a másik esetben érzett öröm a győzelem...

A pszichológusok nagy tévedése abban állt, hogy e két örömfajtát – az elalvásét és a győzelemét – nem különböztették meg egymástól. A kimerültek nyugalmat akartak, kinyújtóztatni tagjaikat, békét, csöndet kívántak maguknak – ez a nihilista vallások és filozófiák boldogsága; – a gazdagok és elevenek viszont győzni akarnak, legyőzött ellenfeleket akarnak, a hatalomérzés túlcsordulását kívánják további területeken is: – az organizmus minden egészséges funkciója ezt igényli – és az egész organizmus rendszerek hatalomnövekedésért harcoló komplexuma -

704

Hogyan lehet az, hogy az alapvető hittételek a pszichológiában a legnyakatekertebb hamisítványok és torzítások? „Az ember boldog akar lenni”, például – mi igazság van ebben?

Ha igazán meg akarjuk érteni, mi is az élet, miféle törekvés és feszültség az élet, akkor képletünknek fára, növényre és állatra egyaránt érvényesnek kell lennie: „Mire törekszik a növény?” – ám itt máris hamis egységet találtunk ki, amely nem létezik: ha a „növény”

hevenyészett egységét tekintjük, akkor emögött egy milliószoros növekedés ténye rejtőzködik, saját és félig saját iniciatívákkal. Nagyon is belátható, hogy a legutolsó, legkisebb „individuumok” nem metafizikai individuumokként és atomokként értendőek és hogy hatalmi szférájuk állandóan eltolódik: de hát vajon mindegyikük a „boldogságra” törekszik-e, ennyire megváltozva is? – De minden ön-kiszélesítés, bekebelezés, növekedés valami ellenálló ellen való törekvés; a mozgás lényegét tekintve függ össze a bánat-állapotokkal: ami itt működik, annak valami mást kell akarnia, ha ennyire a bánatot akarja és állandóan csak ezt keresi – Egy őserdő fái miért harcolnak egymással? A „boldogságért?”

– A hatalomért!...

Az ember, aki úrrá lett a természeti erőkön, úrrá lett saját vadságán és zabolátlanságán: a vágyak pedig megtanulták az engedelmességet és megtanulták, hogy hasznosnak kell lenniük Az ember, az előemberhez képest, szédületes mennyiségű hatalommal rendelkezik – nem pedig több „boldogsággal”: hogyan lehetne azt állítani tehát, hogy mindig csak a boldogságra törekedett?...

705

Miközben mindezeket mondom, a ragyogó, csillagos égen tévedések ama hatalmas patkányfarkát látom lebegni a fejem fölött, amely mindeddig az emberiség legmagasztosabb inspirációjának számított: „minden boldogság az erényből következik és minden erény a szabad akaratból” !

Fordítsuk meg az értékeket: minden derekasság/erény a szerencsés organizáció következménye, minden szabadság a derekasság/erény eredménye (– a szabadságot itt az ön-irányítás könnyedségeként értem. A művészek értenek engem).

706

„Az élet értéke”: de az élet egyedi eset, az egész létet igazolni kell, nem csupán az életet – az igazoló elv olyan, amelyből az élet magyarázható.

Maga az élet nem az eszköze valaminek vagy eszköz valamihez, hanem a hatalom növekedési formáinak kifejezése.

707

A „tudatos világ” nem lehet érték-kiindulópont: egy „objektív” értékelés szükségszerűsége.

Az érzések, szándékok, értékbecslések tudatos világa csak kis rész a minden organizmusban lezajló hatalmas és sokféle, összehangolt vagy széttartó, sokirányú tevékenységhez képest. Ε kis tudat-részt kellene vajon tételezni mint célt és Miértet az élet össz-jelensége számára – ehhez nincs jogunk: a tudatosulás nyilvánvalóan csak egy eszközzel több az élet kibontakoztatására és hatalmának növelésére. Ezért naivitás megtenni legfőbb értéknek az örömet, a szellemiséget, az erkölcsiséget vagy a tudat szférájának valamely különálló területét: sőt tán még a „világot” is általuk igazolni. – Ez az én alapvető kifogásom minden filozófiai-morális kozmo-és teodicea ellen, az eddigi filozófia és vallásfilozófia valamennyi miértje és legfőbb értéke ellen. Egy eszközfajtát tévesen célnak értelmeztek: az életet és hatalmának növekedését tévesen eszközzé alacsonyították.

Ha az élet valamely célját elég messzire akarnánk kitűzni, akkor ennek nem szabadna egybeesnie a tudatos élet egyetlen kategóriájával sem; inkább mindegyik kategóriát önmaga eszközeként kellene magyaráznia.

Az „élet tagadása” mint az élet célja, a fejlődés célja, a lét mint vaskos ostobaság: az efféle őrült-interpretáció az életet a tudat faktoraival (öröm és bánat, jó és gonosz) való mérésének torzszüleménye. Itt az eszközön lesz a hangsúly a céllal szemben; a „szentségtelen”, abszurd, mindenekelőtt kellemetlen eszközökön –hogyan is érhetne valamit is a cél, amelynek ilyen eszközökre van szüksége! Ám a hiba abban rejlik, hogy ahelyett, hogy olyan célt keresnénk, amely ilyen eszközök szükségszerűségét igazolja, eleve olyan célt tűzünk magunk elé, amely éppen kizárja az efféle eszközöket; vagyis normának fogadunk el egy bizonyos (kellemes, racionális, erényes) eszközzel összekapcsolt kívánalmat, és ezen eszköz szerint határozzuk meg, milyen össz-cél kívánatos...

Az alapvető hiba mindig abban rejlik, hogy a tudatosságot ahelyett, hogy eszköznek, az élet különlegességének tekintenénk, mértéknek, az élet legfőbb értékállapotának fogjuk föl; röviden szólva: a parte ad totum „'hibás perspektívája.

Ezért törekszik minden filozófus ösztönösen arra, hogy össz-tudatot, „szellemet”, „istent”

képzeljen minden történés tudatául, életéül és akaratául. Mondjuk meg azonban nekik, hogy a lét éppen ezáltal válik monstrummá, hogy egy „isten” vagy egyáltalán valami mindent érzékelő lény (Gesamtsensorium) volna az, aki miatt a létet el kellene ítélni... Éppen ezért küszöböltük ki a célt és eszközt tételező össz-tudatot; nagy megkönnyebbülés ez nekünk – mert így már nem kell pesszimistának lennünk...

Isten léte volt a lét ellen a mi legnagyobb szemrehányásunk...

708

[A „levés” értékéről] – Ha a világ mozgásának célállapota volna, akkor már minden bizonnyal elérte ezt. Az egyetlen alapvető tény azonban, hogy nincs célállapota: és minden filozófia vagy tudományos hipotézis (például a mechanizmus), amelyben ez szükségessé válik, már cáfolva is van ezzel az egyetlen ténnyel. ...Keresem a világ azon koncepcióját, amely megfelel e ténynek: a levest végső szándékba való menekülés nélkül kell magyarázni: a levésnek minden pillanatban igazoltnak kell látszania (vagy leértékelhetetlennek, ami ugyanezt jelenti); a jelen egyáltalán nem igazolható a jövőre való utalással, sem a múlt jelenre utalással. A „szükségszerűséget” nem foghatjuk föl átfogó, mindenre kiterjedő összeró formájaként vagy első mozgatóként; még kevésbé valamely értékes dolog elsőrendű feltételeként. Ehhez a levés totális tudatát kell tagadni, magát az „Istent”, ha el akarjuk kerülni, hogy minden történést olyan lény égisze alá hozzunk, aki mindent velünk érez és tud, de semmit sem akar: „Isten” teljességgel haszontalan, ha nem akar semmit, és másrészt ezzel a bánat és logikátlanság összességét tételezzük, amely lealacsonyítaná a „levés” összértékét: szerencsére ilyen összegző hatalom nem létezik (– irányító és mindent áttekintő Isten, afféle „Gesamtsensorium” és „világszellem” – mert ez volna a legnagyobb ellenvetés a léttel szemben).

Szigorúbban fogalmazva: semmi sem fogadható el létezőnek – mert akkor a levés elveszti értékét és ezért értelmetlennek, fölöslegesnek tűnik.

Következésképpen föl kell tenni a kérdést: hogyan keletkezhetett a létező illúziója (szükségképpen); valamint: hogyan értéktelenedik el minden értékítélet, amely a létező létének hipotézisén nyugszik?

Ezzel azonban elismerjük, hogy a létező e hipotézise minden világ-rágalmazás forrása „a jobb világ, a való világ, a túlvilág, a magánvaló dolog”

1. A levésnek (Werden) nincs célállapota, nem torkollik „létbe”.

2. A levés nem látszatállapot; talán a létező világ a látszat.

3. A levés értéke minden pillanatban azonos: értékének összege állandó: másként fogalmazva: semmilyen értéke nincs, mert hiányzik az, amihez mérhető volna, és amihez képest „az érték” szónak értelme lenne.

A világ összértéke értékelhetetlen, következésképpen a filozófiai pesszimizmus a komikus dolgok közé tartozik.

709

– Hogy „kívánatosságainkat” ne tegyük meg többé a lét bíráivá!

Hogy fejlődésünk végső formáit (például szellem) ne tegyük „magánvalóként” e fejlődés mögé!

710

Megismerésünk annyiban lett tudományos, amennyiben a számot és a mértéket alkalmazni tudja. El kellene végezni a kísérletet, hogy az értékek tudományos rendjét nem lehetne-e egyszerűen fölépíteni az erő szám– és mértékskáláján... –minden egyéb „érték” csak előítélet, naivitás, félreértés lehet... – ezek mindenütt redukálhatóak az erő említett szám– és mértékskálájára – e skálán fölfelé található az értéknövekedés, lefelé az értékcsökkenés.

Itt a látszat és az előítélet önmaga ellen fordul. [Hiszen a morálértékek látszólagos értékek csupán a fiziológiaiakhoz viszonyítva.]

711

[Hol elengedhetetlen az „érték” szempontja: –]

– hogy az „egész folyamatában” az emberiség munkája nem jön tekintetbe, mert összfolyamat (rendszerként fölfogva – ) nem is létezik: – hogy nincs „egész”, hogy az emberi létezést, az emberi célokat nem lehet mérni, leértékelni valamihez képest, ami nem is létezik...

– hogy a szükségszerűség, az okozatiság, célszerűség hasznos látszatok – hogy nem a tudatosság növelése a cél, hanem a hatalom fokozása, amely fokozásba a tudat hasznosságát is beszámítjuk, az örömmel és bánattal együtt – hogy nem az eszközt vesszük legfőbb értékmérőnek (tehát nem a tudat állapotait, mint az öröm és fájdalom, ha maga a tudat szintén eszköz –) – hogy a világ egyáltalán nem organizmus, hanem káosz: hogy a „szellemiség” fejlődése a szervezettség viszonylagos tartósságának eszköze...

– hogy egyetlenegy „kívánatosságnak” (Wünschbarkeit) sincs semmi értelme a lét össz-karakteréhez képest.

712

„Isten” mint kulminációs-momentum: a létezés mint örökös istent-alkotás és isten-trónfosztás. De ebben nem fejeződik ki érték-tetőpont, hanem csak hatalmitetőpont.

A mechanizmus és az anyag abszolút kizárása: mindkettő csak alacsonyabb fokozatok kifejezési formái, az affektus („a hatalom akarása”) legkevésbé szellemi formái.

Visszavonulás a levés-beli tetőpontról (a hatalom legnagyobb fokú spiritualizálása a legrabszolgaibb talajon): ezt mint e legnagyobb erő következményét kell megjelenítenünk, amely önmaga ellen fordulva, amikor már nincs több szervezni valója, erejét a szervezettség szétzilálására fordítja...

a) a társadalmak egyre nagyobb fokú legyőzése és ezek alávetése a kisebb, de erősebb számban;

b) a kiváltságokkal rendelkezők és az erősek egyre fokozódó legyőzése és következésképpen a demokrácia térhódítása, végül pedig az elemek anarchiája.

713

Érték a hatalom legnagyobb mennyisége, amit az ember megszerezni képes – az ember: nem az emberiség...

Az emberiség még sokkal inkább eszköz, mint cél. A típusról van szó: az emberiség csak kísérleti anyag, félresikerült lények iszonyatos fölös mennyisége – romhalmaz...

714

Az érték szavai zászlóként ott lobognak, ahol új lelkiség jelent meg – egy új érzelem.

715

Az „érték” szempontja a fennmaradási és gyarapodási feltételek szempontja az élet relatív tartamának komplex képződményére való tekintettel, a levésen belül: – nincsenek tartós végső egységek, nincsenek atomok, nincsenek monádok: a „létezőt” itt szintén csak mi interpretáljuk bele (gyakorlati, hasznos, perspektivikus okokból).

– „Uralmi formák”; az uralkodó szférája folyton növekszik, vagy periodikusan növekszik és csökken a kedvező vagy kedvezőtlen körülményeknek megfelelően (táplálkozás –).

– az „érték” lényegében ezen uralmi központok (mindenesetre „sokaságok”, ám az „egység” a levés természetében egyáltalán nem létezik) erősödésének és gyengülésének szempontja.

– A nyelv kifejező eszközei nem használhatók a levés kifejezésére: fennmaradásunk múlhatatlan igénye, hogy a többé-kevésbé maradandó „dolgok” stb. világát megfogalmazzuk.

Relatíve beszélhetnénk atomokról és monádokról: és bizonyos, hogy hosszú távon a legkisebb világ a legmaradandóbb...

– akarat nincs: akarat-punktuációk vannak, amelyek állandóan megsokszorozzák erejüket vagy veszítenek belőle.

[III. A HATALOM AKARÁSA MINT TÁRSADALOM ÉS EGYÉN]

 

[1. Társadalom és állam]

716

Alaptétel: csak az egyes ember érzi felelősnek magát. A sokaságot azért találták ki, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyekhez az egyes embernek nincs bátorsága. – Éppen ezért minden közösség és társadalom őszintébb és ekképp tanulságosabb, ami az ember lényegét illeti, mint az egyén, mivel az túl gyönge, hogy bátorsága legyen tulajdon vágyaihoz...

Az egész „altruizmus” afféle magánszemély-okoskodás; a társadalmak nem „altruisták” egymással szemben... A felebaráti szeretet parancsát még sohasem bővítették a szomszéd szeretetének parancsára. Erre inkább az érvényes, ami Manunál olvasható: [„Valamennyi minket határoló birodalomról és ezek szövetségeseiről úgy kell gondolkodnunk, mint ellenségeinkről. Ugyanez okból viszont ezek szomszédait úgy kell tekintetnünk, mint akik barátságosak velünk.]

A társadalom tanulmányozása azért felbecsülhetetlen, mert az ember mint társadalom sokkal naivabb, mint az ember mint „egység”. – A „társadalom” sohasem tekintette másként az erényt, mint az erő, a rend, a hatalom eszközeként.

Manu mennyire ártatlanul és méltóságteljesen mondja: „Saját erejéből nehezen tudná meghatározni magát az erény. Alapjában véve csak a büntetéstől való félelem tartja kordában az embert, így marad meg nyugodtan saját javai birtokában.”

717

Az állam avagy a szervezett amoralitás... befelé: rendőrség, büntetőjog, osztályok, kereskedelem, család; kifelé: a hatalom akarása, háború, hódítás, bosszú.

Hogyan érik el, hogy az állam számtalan olyan dolgot tesz, amelyet az egyes ember sohasem volna képes megtenni? – A felelősség széttagolásával – a parancs és a végrehajtás széttagolásával – az engedelmesség, a kötelesség, a hazaszeretet és császár-szeretet erényeinek közbeiktatásával – a büszkeség, a szigor, az erő, a gyűlölet, a bosszú ébren tartásával, röviden szólva: mindazon tipikus vonásokkal, amelyek ellentmondanak a csorda típusának.

718

Egyikőtöknek sincs bátorsága megölni egy embert, vagy akár csak megkorbácsolni sem, vagy akár csak... – de az állam szörnyű őrülete elnyomja az egyént, olyan mértékben, hogy az minden felelősséget elhárít magától a tetteiért (engedelmesség, eskü stb.).

– Minden, amit az ember az állam szolgálatában tesz, saját természete ellen való...

– hasonlóképpen minden, amit az eljövendő állam számára megtanul, tulajdon természete ellen való.

Ezt pedig a munkamegosztás útján érik el: ekképp a felelősség egésze már senkit sem terhel:

a törvényhozó – és az, aki a törvényt végrehajtja: a fegyelem tanára és azok, akik e fegyelemben keménnyé és szigorúvá lettek.

719

Az affektusok munkamegosztása a társadalmon belül: hogy az egyének és az osztályok tökéletlen, ám épp ezért hasznosfajta lelkiséget fejlesztenek ki magukban. A társadalmon belül bizonyos affektusok minden típusnál mennyire elcsökevényesednek (egyéb, erősebb affektusok rovására)

A morál igazolásához: az ökonomikus (az egyéni erőt a lehető legnagyobb mértékben szándékozik kihasználni, minden kivételszerű pazarlását kerülendő), az esztétikus (határozott típusok kialakítása, a saját típusban lelt örömmel), a politikus (annak a művészeteként, hogy mi módon lehet a különböző hatalmi fokozatok közötti hatalmas feszültséget elviselni); a fiziologikus (a teljesen és közepesen szerencsétlenek látszólagos nagyrabecsülésének túlsúlya – a gyöngék fönntartására).

720

Az ember legfélelmetesebb és legelemibb vágyát, a hatalomvágyat – „szabadság”-nak nevezik e vágyat – a lehető leghosszabb ideig kordában kell tartani. Ezért az etika mindeddig azon volt öntudatlan és fegyelmező ösztöneivel, hogy kordában tartsa a hatalomvágyat: megrágalmazza a zsarnoki individuumot és magasztalja a csorda hatalmi ösztönét, a közjó és a hazaszeretet felmagasztalásával.

721

A hatalomra való képtelenség: képmutatása és okossága: mint engedelmesség (alkalmazkodás, kötelesség-büszkeség, erkölcsiség...); mint megadás, odaadás, áldozatosság, szeretet (a parancsoló idealizálása, istenítése mint kárpótlás és közvetett öntömjénezés); mint fatalizmus, rezignáció; mint „objektivitás”; mint magunkon való zsarnokoskodás (sztoicizmus, aszkézis, „elszemélytelenedés”, „megdicsőülés”); (mindenütt az az igény fejeződik ki, hogy valami hatalmat azért mégis gyakorolni kell, vagy az ember meg akarja adni magának átmenetileg a hatalom látszatát – mámorként) mint kritika, pesszimizmus, engedetlenség, szenvedés; mint „széplelkűség”, „erény”, „önistenítés”, „kívülállás”, „megtisztulás a világtól” stb. ( – a dédain- nak álcázott beletörődés, hogy képtelenek vagyunk a hatalomra).

Az emberek, akik a hatalmat azokért a boldogság-előnyökért akarják, amelyeket a hatalom biztosít: politikai pártok.

Mások, akik a hatalmat akarják, még látható hátrányaival együtt is, sőt boldogságot és személyes jólétet is feláldoznak érte: az ambiciózus törtetők.

Ismét mások, akik csak azért akarják a hatalmat, mert különben mások kezébe kerülne, akiktől nem kívánnak függeni.

722

Az „igazságosság” kritikája és „a törvény előtti egyenlőség”: voltaképpen mit akartak eltüntetni ezzel? A feszültséget, az ellenségességet, a gyűlöletet – ám mindenesetre tévedés, hogy ezáltal a „boldogság” fokozódni fog: a korzikaiak boldogabbak, mint a kontinens lakói.

723

– A kölcsönösség, annak hátsó szándéka, hogy állandóan megfizessenek nekünk mindent: ez az ember elértéktelenítésének egyik legagyafúrtabb formája. Ez hozza magával azt az „egyenlőséget”, amely a distancia szakadékát amorálisnak rágalmazza...

724

Hogy mit nevezünk hasznosnak, az teljesen attól a szándéktól függ, hogy Mire?; a szándék pedig megint csak teljesen a hatalom fokától függ: ezért az utilitarizmus nem lehet ok, hanem csak okozat-tan, és egyáltalán nem tehető mindenkire érvényessé és kötelezővé.

725

Valaha volt az államról szóló elmélet mint kiszámítható hasznossága: most van gyakorlata is! – A királyok ideje immár a múlté, mert a népek már nem méltók rájuk: nem akarják már a királyban eszményük ősképét látni, hanem hasznuk eszközét. – Ez a teljes igazság!

726

Kísérlet részemről a társadalmi ítélkezés és értékbecslés abszolút értelmessége felfogására: természetesen nem szándékozom mindebből morális konklúziókat levezetni.

: Α pszichológiai hamisság és áttekinthetetlenség foka, hogy szentesítse a fönntartáshoz és a hatalom fokozásához szükséges lényeges affektusokat (hogy önmaguknak jó lelkiismeretet hozzanak létre).

: az ostobaság foka, amelynek révén egy közös szabályozás és értékelés lehetséges marad (mindehhez nevelés, a képzési elemek ellenőrzése, fegyelmezés).

: az inkvizíció, bizalmatlanság és türelmetlenség foka, hogy a kivételeket bűnözőkként kezeljék és elnyomják – hogy rossz lelkiismeretet ébresszenek bennük, azt sugallva, hogy a kivételesség valami beteges dolog.

727

A morál lényegében védelem, afféle védelmi eszköz: ennyiben a fejletlen, nem felnőtt ember jele (felpáncélozva, sztoikusan).

A fejlett embernek mindenekelőtt fegyvere van: ő támadó.

Háborús eszközöket átváltoztatnak a béke eszközeivé (lemezekből és lapokból, tollakból és hajszálakból).

728

Az élő fogalmához tartozik, hogy növekednie kell – hogy fokozza hatalmát és következésképpen idegen erőket kell befogadnia magába. A morál-narkózis mámorában egyébként az individuum önvédelmi jogát emlegetik: ugyanebben az értelemben lehetne támadási jogáról is szólni: mert mindkettő – és a második még inkább, mint az első – szükségesség minden élő számára – az agresszív és a defenzív egoizmus nem választás, sőt nem is „szabad akarat” dolga – hanem maga az életfatalitása.

Itt teljesen mindegy, hogy individuumot, eleven testet vagy fölszálló ágban lévő „társadalmat” veszünk-e szemügyre. A büntetés joga (vagy a társadalmi önvédelem) végső soron csak egy visszaéléssel jutott a „jog” szóhoz: jogot szerződés útján lehet szerezni – ám az önvédelem és saját védelmünk nem szerződésen alapul. Egy nép például ezzel az erővel jogként jelölhetné meg hódítási vágyát, hatalomvágyát, akár fegyverrel, akár kereskedelemmel, közlekedéssel vagy gyarmatosítással – ennek neve növekedési-jog lehetne.

Olyan társadalom, amely végérvényesen és ösztönszerűen elutasítja a háborút és a hódítást, máris megindult a hanyatlás útján: megérett a demokráciára és a hivatalnokocskák packázására... A legtöbb esetben persze a békekötések amolyan narkotikumok csupán.

729

A katonai állam fönntartása a végső eszköz, az igazi nagy hagyomány a legértékesebb embertípusnak, a legerősebb embertípusnak akár kinevelésére, akár pedig fenntartására. És mindazon fogalmak, amelyek az államok közötti ellenségeskedést és rang-distanciát megörökítik, ennek megfelelően szentesítettnek tűnnek (például nacionalizmus, védővámok).

730

Ha azt akarjuk, hogy valami hosszabb ideig álljon fent az egyénnél, tehát hogy egy mű fönnmaradjon, amelyet talán egy egyén alkotott, akkor minden elképzelhető egyoldalú korlátozást foganatosítani kell az egyénnel szemben. Milyen eszközökkel? A szeretet, tisztelet, hála a személy iránt, aki a művet alkotta, segít: vagy az, ha őseink harcolták ki; vagy ha utódaim csak akkor garantáltak, ha én e művet (például polisz [πέλίς]) garantálom. A morál lényegében az az eszköz, amely tartósságot ad valaminek az egyénen túl, vagyis inkább az egyén elrabszolgásítása útján. Érthető, hogy az alulról felfelé irányuló perspektíva egészen másként fogalmazódik meg, mint a felülről lefelé irányuló.

Hatalmi-komplexum: hogyan tartható fenn? Úgy, hogy sok nemzedék áldozza magát neki.

731

A kontinuum: „házasság, tulajdon, nyelv, hagyomány, osztály, család, nép, állam” alacsonyabb és magasabb rendű kontinuumok. Ökonómiájuk a szakadatlan munka hasznának többletében, valamint kárának megsokszorozásában áll: a részek cseréjének nagyobb költségeiben vagy a tartós leterheltségben. (A működő részek megsokszorozása, amelyeket sokszor mégsem használnak, tehát magasabb a beszerzési költség és a fenntartási költség sem jelentéktelen.) A haszon abból adódik, hogy elkerülik a megszakításokat és az ezekből származó veszteségeket ekképp megtakarítják. Semmi sem költségesebb az új kezdeteknél.

„Minél nagyobb a létezési haszon, annál nagyobbak a fenntartási és termelési költségek (táplálkozás és szaporodás); annál nagyobbak a veszélyek és annak valószínűsége, hogy még az élet tetőpontjának elérése előtt elpuszul.”

732

A házasságban, a szó polgári értelmében, a „házasság” szó legtiszteletreméltóbb értelmében, egyáltalában nem szerelemről van szó, és még csak pénzről sem – a szerelemből nem lehet intézményt csinálni –: hanem arról a társadalmi engedélyről, amelyet két személynek adnak egymás nemi kielégítése céljábó^ magától értetődően bizonyos feltételekkel, de olyanokkal, amelyek a társadalom érdekeit tartják szem előtt. Kézenfekvő, hogy az efféle szerződés feltételei között szerepel a felek jó közérzete, nagyon sok jóakarat, a türelem, a kölcsönös alkalmazkodás és egymásról való gondoskodás akarása; de a „szerelem” szóval nem lenne szabad itt visszaélni! Két szerető személy számára, a szó teljes és hangsúlyos értelmében, éppen a nemi kielégülés egyáltalán oly lényeges, és tulajdonképpen jelkép csupán: az egyik fél számára, amint mondottuk, a föltétlen alávetettség szimbóluma, a másik számára ezen alávetettség elfogadása, a birtokbavétel jele. – A házasságban, a szó nemesi, ősi nemesi értelmében, egyfajta kitenyésztésről van szó (létezik-e ma még nemesség?

Quaritur [kétlem]), – tehát bizonyos meghatározott, uralkodó embertípus fenntartásáról: ennek a szempontnak lett férfi és nő feláldozva. Érthető, hogy itt nem a szerelem volt az elsődleges követelmény, ellenkezőleg! és még csak nem is az egymás iránti jóakarat mértéke, amely a jó polgári házasság feltétele. Mindenekelőtt egy bizonyosfajta érdeke volt a döntő – és efölött állt a származás. Egy ilyen előkelő házasság-fogalom hidegsége, szigorúsága és számító tisztasága miatt – mint amilyen az arisztokrácia berkeiben még a régi Athénban, valamint a XVIII. század Európájában uralkodott – kissé megborzongunk, mi, csiklandós szívű, meleg vérű állatok, mi, „modernek”! Éppen ezért találták föl a szerelmet mint szenvedélyt, a szó igaz értelmében fölfogott szenvedélyt az arisztokratikus világnak és benne – ott, ahol a legnagyobb volt a kényszerítés és a nélkülözés...

733

A házasság jövőjéhez: – nagyobb adóteher az örökösödéseknél stb., ugyanígy hadiszolgálati idő-többlet nőtlen fiatalembereknél, bizonyos kortól fogva és fölfelé (a közösségen belül); sokgyermekes (sok-fiús) apáknak mindennemű kedvezmény: bizonyos esetekben több szavazat; minden házasság előtt orvosi bizonyítvány kibocsátása, amelyet aláírnak a közösségi elöljárók is: ebben a jegyeseknek és az orvosoknak több, meghatározott kérdést kell megválaszolniuk („családtörténet” –); prostitúció szembeni ellenszer (vagy annak jelentős megnemesítése): legalizált, bizonyos periódusra kötött házasságok (évekre, hónapokra, napokra), biztosítékkal a gyermekekre nézve; minden házasságért a közösség egy meghatározott számú megbízottja felelős: mivel ez közösségi ügy.

734

Az emberszeretet parancsa is. – Vannak olyan esetek, amikor egy gyermek (világra jötte – a szerk.) bűntény lenne: krónikus betegeknél és harmadfokú neuraszténiásoknál. Mit lehet itt tenni? Megkísérelhető, hogy ezeket az embereket önmegtartóztatásra intsük, mondjuk a Parsifal-zene segítségével: magának Parsifalnak, ennek a tipikus idiótának jó oka volt arra, hogy ne örökítse tovább magát. A baj az, hogy az „önuralom” képességének bizonyos hiánya (– vagyis ingerekre, akár a legcsekélyebb nemi ingerekre sem reagálni) éppen az össz-kimerültség egyik szabályszerű következménye. Alaposan melléfognánk, ha például egy Leopardit önmegtartóztatónak, nemileg mértékletesnek képzelnénk. A pap, a moralista itt vesztes játszmát játszik: inkább a gyógyszertárba kellene küldeni. A társadalomnak végső soron kötelességét kell teljesítenie: kevés ilyen sürgős és alapvető követelmény terheli. A társadalom mint az élet folyamatának nagybani bonyolítója, felelős az élet előtt minden elhibázott életért – bűnhődnie is kell érte: következésképpen meg kell gátolnia. A társadalomnak számos esetben meg kell előznie a nemzést: ehhez származásra, rangra, szellemi szintre való tekintet nélkül kilátásba kell helyeznie a legszigorúbb kényszerítő rendszabályokat: a szabadságmegvonást és bizonyos körülmények között a kasztrációt is. – A bibliai tilalom: „ne ölj”! naivitás csupán az élet– tilalom komolyságához képest, amelyet a dekadensnek szabnak: „ne nemzz!”... Maga az élet nem ismer el szolidaritást, „egyenlő jogokat” valamely organizmus egészséges és elfajzott részei között: utóbbit ki kell vágni – mert ha nem, az egész tönkremegy. – A dekadensek iránt érzett részvét, a félresikeredett lények egyenjogúsítása – ez volna a legnagyobb amoralitás, a morál álcájában jelentkező természetellenesség!

735

Vannak finom és betegségre hajlamos természetek, úgynevezett idealisták, akik nem tudnak magasabbra hágni egy bűntény elkövetésénél, cru, vert (nyersen, egyszerűen – a szerk.): jelentéktelen és halvány kis létük nagy igazolása ez, így fizetnek meg a hosszan tartó gyávaságért, hazugságért, legalább az erő egyetlen pillanata: ebbe aztán bele is pusztulnak.

736

A mi civilizált világunkban szinte csak elnyomorodott kis bűnözőket ismerhetünk, akiket agyonnyom a társadalom átka és megvetése, akik magukban sem bíznak, tettüket gyakorta saját maguk kicsinylik le és rágalmazzák meg: ilyen a félresikeredett bűnöző típusa; és ellenünkre van az az elképzelés, hogy minden nagy ember bűnöző volt (csak épp nagystílű módon, természetesen, nem pedig szánalmasan), hogy a bűnözés a nagysághoz tartozik (– vesékbe látó emberek tapasztalata ez, mindazoké, akik mélyen alászálltak a nagy lelkekbe).

Minden nagy ember ismeri azt a veszélyt, mit jelent „szabadnak lenni, mint a madár”, hagyománytól, lelkiismerettől, kötelességtudattól szabadnak. De akarja is: akarja a nagy célt és ezért ennek eszközét is.

737

Azokban a korokban, amelyekben jutalom és büntetés irányítja az embereket, alacsonyabb rendű, primitívebb még az emberfajta: olyan, mint a gyerekek...

Kései kultúránkban a fatalitás és az elfajzottság teljesen megszünteti a büntetés és a jutalom értelmét...

A cselekvés reális meghatározása jutalom és büntetés kilátásba helyezésével fiatal, erős fajokat tételez fel... az elöregedett fajokban az impulzusok olyan ellenállhatatlanok, hogy maga a képzet teljességgel tehetetlen... ha valaki ellenállásra képtelen a föllépő ingerrel szemben, hanem engedelmességi kényszer áll be nála: akkor ez dekadencia és a dekadensnek ez a rendkívüli ingerlékenysége a büntető– és a. javító-rendszereket tökéletesen értelmetlenné teszi...

A „megjavulás” fogalma egy normális és erős ember előfeltevésén [nyugszik], akinek egyedi cselekvését valami módon ellensúlyozni kell, nehogy a (közösség – a ford.) elveszítse őt, nehogy ellenséggé változzék...

738

A tilalom hatása. – Minden hatalom, amely tilt, és abban, akinek megtiltott valamit, félelmet tud kelteni, „rossz lelkiismeretet” hoz létre (vagyis olyasmit, ami megszerzésének vágya a veszély tudatával kapcsolódik egybe, valamint a titkossággal, a különféle kerülőutakkal és az óvatossággal). Minden tilalom megrontja azoknak az embereknek a jellemét, akik nem saját szándékukból vetik alá magukat neki, hanem csak kényszerből.

739

„Büntetés és jutalom”. – Együtt áll vagy bukik. Ma az emberek nem akarnak jutalmat, és nem akarnak senkit elismerni, aki büntet...

Az ember hadiösvényre lépett: akar valamit, ellenségei vannak, de mindezt akkor éri el a legésszerűbben, ha megegyezésre jut, szerződik – ha szerződést köt.

A modern társadalomban, melynek minden tagja megkötötte a maga „szerződését”: a bűnöző például szerződésszegő... Ez legalább tiszta sor lenne. De ebben az esetben nem tűrhetnénk meg a társadalomban az anarchistákat és senkit sem, aki az ilyen típusú társadalommal elvből szembehelyezkedik...

740

A bűnözés a „lázadás a társadalmi rend ellen” fogalma alá tartozik. Egy lázadót nem „büntetnek”, hanem elnyomják. Egy lázadó lehet szánalmas és megvetendő ember: magában a lázadásban még nincs kivetnivaló – és az a tény, hogy valaki föllázad az olyan típusú társadalommal szemben, mint a miénk, még mit sem von le egy ember értékéből. Vannak esetek, amikor egy lázadó már csak azért is megérdemelné a tiszteletet, mert észrevesz valamit társadalmunkban, ami ellen szükséges háborút viselni: itt épp szendergésünkből ébreszt föl minket. Ha egy bűnöző elkövet valami egyedit egy egyén ellen, ez még nem cáfolata annak, hogy egész ösztöne az egész renddel szemben hadiállapotban van: a tett mint szimptóma.

A büntetés fogalmát a következő fogalomra kellene redukálni: a lázadás elfojtása, biztonsági intézkedések az alattvalókkal szemben (teljes vagy részleges elzárás). Ám a büntetés nem fejezhet ki megvetést: a bűnöző mindenesetre ember, aki kockára teszi életét, becsületét és szabadságát – a bátorság embere. A büntetés nem fogható fel bűnhődésnek sem; vagy valami fizetségnek, mintha csereviszony volna bűn és büntetés között – a büntetés nem tisztít meg, mert a bűn nem szennyez be.

A bűnözőt nem szabad megfosztani attól a lehetőségtől, hogy békét köthessen a társadalommal: feltéve, hogy nem a bűnözők fajtájához tartozik. Az utóbbi esetben hadat kell viselni ellene, még mielőtt valami igazán ellenséges dolgot tett (első művelet, mihelyt a hatalmunkba kerítjük: ki kell herélni).

A bűnözőnek nem kell felróni rossz modorát, sem alacsony szellemi színvonalát. Semmi sem természetesebb, mint az, hogy félreismeri önmagát: és gyakorta nem is ébred tudatára forradalmi ösztönének, déclassé bosszúállásának, faute de lecture (olvasottság hiányában – a ford.); mi sem természetesebb, mint hogy a félelem és sikertelenség hatására rágalmazza és becstelennek nyilvánítja tettét: azokról az esetekről nem is szólva, amikor a bűnöző, pszichológiailag szólva, tettét egy meg nem értett ösztönnek engedelmeskedve követte el, és egy másodlagos cselekményt ad meg motiváció gyanánt (talán a rablást említi, amikor pedig vért akart...).

Óvakodjunk attól, hogy egy ember értékét egyetlen cselekedetéből ítéljük meg. Napóleon is figyelmeztetett erre. Különösen a haute relief (túlzottan is szembetűnő – a ford.) tettek egészen jelentéktelenek. Miért van az, hogy olyan emberek, mint amilyenek mi vagyunk, nem követtek el semmiféle bűntényt, semmilyen gyilkosság nem terheli a lelkiismeretüket? Csak azért, mert néhány kedvező körülmény hiányzott ehhez. És ha elkövetnénk, mennyiben érintené ez értékeinket? Bizonyos értelemben meg is vethetnének minket, ha kiderülne rólunk, hogy adott esetben képtelenek lennénk embert ölni, mert nem lenne hozzá erőnk. Majdnem minden bűntényben olyan tulajdonságok fejeződnek ki, amelyek nem hiányozhatnak egy férfiból. Dosztojevszkij nem minden alap nélkül mondta a szibériai fegyház elítéltjeiről, hogy az orosz nép legerősebb és legértékesebb részét alkotják. Ha nálunk a bűnöző még rosszul táplált és nyomorúságos palánta, akkor ez társadalmi viszonyainknak távolról sem válik becsületére; a reneszánsz korában a bűnöző élvezte az életet és bizonyos erényre tett szert – persze a reneszánszra jellemző erényre, virtù-ra, amelyből hiányzott a morális elem.

Csak azt az embert lehet a magasba lendíteni, akit nem sújtanak megvetéssel; a morális megvetés nagyobb méltánytalanság és kártétel, mint bármilyen bűntett.

741

A megalázó elem (szidás) úgy került a büntetésbe, hogy bizonyos büntetések megvetendő

embereket (például rabszolgákat) sújtottak. Azok, akiket a legtöbbet vagy leginkább büntettek, megvetendő emberek voltak és végül a büntetés valami megalázó dologgá változott. – 

742

A régi büntetőjogban egy vallási fogalom volt érvényben: a büntetés vezeklő ereje. A büntetés ott megtisztít: a modern világban bemocskol. A büntetés fizetség: az ember tényleg attól szabadul meg, amiért oly sokat akart szenvedni. Föltéve hogy hisznek a büntetés ezen erejében, akkor utána valóban egyfajta megkönnyebbülés és föllélegzés következik be, amely valóban közel áll az új egészséghez és fölépüléshez. Nem csupán a társadalommal kötnek itt újra békét, hanem a megbüntetett személy önmaga előtt is újra tiszteletre méltó lesz – vagyis „tiszta”... Ma a büntetés még erősebben izolál, mint a bűncselekmény; ma már a bűncselekmény hátterében a végzet annyira megnőtt, hogy jóvátehetetlen. A társadalom ellenségeként jönnek ki a börtönből... Ettől kezdve egy ellenséggel több van...

A jus talionis-t diktálhatja a megtorlás szelleme is (vagyis a bosszú ösztönének egyfajta mérsékelt formája); de Manunál például az egyenértékűség igénye áll fenn a vezekléshez, hogy vallásilag ismét „szabad” legyen az ember.

743

Legelső, meglehetősen radikális kérdésem minden új büntetőtörvénynél a következő: a büntetés a bűntény nagyságával arányosan okozzon fájdalmat – tudom, alapjában véve így akarjátok mindannyian! – de ebben az esetben a büntetést minden egyes elkövető egyéni fájdalomérzékenységéhez kellene mérni: – vagyis egy bűntény büntetését előre nem lehetne meghatározni és büntető törvénykönyvet egyáltalán nem is lehetne létrehozni! De ha figyelembe vesszük, hogy nem nagyon lehet egykönnyen meghatározni minden egyes bűnöző lelki érzékenységének skáláját, a gyakorlatban tehát le kellene mondani a büntetésről?

Micsoda veszteség! Nem igaz? Vagyis –