Az objektív érdekek abszolút hiánya: a tudomány gyűlölete; hevesen idegenkedik attól, hogy önmagát problémaként fogja föl. Akusztikus hallucinációk Szókratésznél: morbid elem.

Ha a szellem gazdag és független, nemigen adja le magát a morális kérdésekhez. Hogyan lehet az, hogy Szókratész morál-monomániákus? – Végveszélyben minden „gyakorlati” filozófia azonnal az előtérbe kerül. Morál és vallás, ha nagy fontosságot tulajdonítanak nekik, a végveszély jelei.

433

– Az okosság, világosság, szigor és logikusság mint fegyverek az ösztönök vadsága ellen.

Utóbbiak minden bizonnyal veszedelmesek és hanyatlást idéznek elő: egyébként semmi értelme sem volna az okosságot egészen a zsarnokságig fejleszteni. Az okosságból zsarnokot csinálni: – de ehhez az ösztönöket kell zsarnokká tenni. Ez a probléma. – Ez akkoriban nagyon időszerű volt. Az észből = erény = boldogság lett.

Megoldás: – A görög filozófusok belső tapasztalásaik ugyanazon alapvető tényének talaján állnak, mint Szókratész: ötlépésnyire a túlzástól, az anarchiától, a kicsapongástól – teljességgel dekadens emberek ők. Szókratészt orvosnak érzik: logika mint a hatalom, az önuralom, a „boldogság” akarása. Az ösztönök vadsága és anarchiája Szókratésznél dekadencia-szimptóma. A logika és az éleslátás túlburjánzása hasonlóképpen. Mindkettő abnormális és összetartoznak.

Kritika. A dekadencia elárulja magát e „boldogsággal” való foglalatosságban (azaz a „lélek üdvével”, vagyis azzal, hogy az ember a helyzetét veszélynek érzi). Az érdek fanatizmusa a boldogságban az alap beteg voltára utal: ez az érdek életfontosságú volt. Ésszerűnek, józannak lenni vagy tönkremenni ez volt akkor az emberek előtt álló alternatíva. A görög filozófusok morálja mutatja, hogy veszélyben érezték magukat...

434

Miért ment ki minden a szerepjátszásra? – A kezdetleges pszichológiának – amely csak az ember tudatos momentumait vette okoknak, amely a „tudatosságot” a lélek attribútumának tartotta, és akaratot (vagyis szándékot) keresett minden cselekvés mögött: – csak a következő kérdésekre kellett válaszolnia: először, mit akar az ember? – Válasz: a boldogságot (hatalmat nem volt szabad mondani, mert az amorális lett volna); – következésképpen az ember minden egyes cselekedetében az a szándék van, hogy elérje a boldogságot – másodszor: miért van az, hogy az ember nem mindig éri el a boldogságot? Mert rossz eszközöket választott. – Mi a boldogság elérésének csalhatatlan eszköze? Válasz: Az erény. – Miért az erény? Mert ez a legnagyobb ésszerűség, és mivel az ésszerűség kizárja a tévedést az eszköz megválasztásában; – mint ész, az erény a boldogság útja... – a dialektika az erény állandó eszköze, mert kizárja az intellektus valamennyi zavarát és az összes érzelmet is.

Valójában az ember nem akarja a boldogságot... az öröm (kéj) a hatalom érzése: ha az affektusokat kizárják, akkor kizárják azokat az állapotokat is, amelyek a legtöbb hatalomérzést, tehát a legtöbb örömet adják. – A legnagyobb ésszerűség hűvös, tiszta állapot, amely távol áll attól, hogy megadja a boldogságnak azt az érzetét, amelyet mindenféle mámor hoz magával...

Az antik filozófusok minden mámorító dologgal harcban álltak – mindennel, ami a tudat abszolút hűvösséget és semlegességét csorbította volna – ... következetesek voltak hamis előfeltevésükben: hogy a tudatosság magas, legfelsőbb állapot, a tökéletesség előfeltétele – míg ennek éppen az ellenkezője igaz —

Semmiféle cselekvés nem tökéletes, ameddig akarják, ameddig tudatosul. Az antik filozófusok voltak a gyakorlat legnagyobb kontárai, mivel elméletileg a kontárságra ítélték magukat... In praxi minden a színészkedésre ment ki: – és aki erre rájött, mint például Pürrosz, az úgy ítélt, mint bárki más, vagyishogy jóság és tisztesség dolgában a „kisemberek” magasan a filozófusok fölött állnak.

Az ókor minden mélyebb természete undorodott az erény filozófusaitól: viszálykeltőket és színészeket láttak bennük – Platón megítélése: Epikurosz és Pürrosz részéről.

Eredmény: Az élet gyakorlatában, türelemben, jóságban és kölcsönösségben a kisember a filozófus fölött áll. Körülbelül így ítélte meg Dosztojevszkij vagy Tolsztoj a muzsikokat: ők filozofikusabbak a gyakorlatban, bátrabban néznek szembe az élet követelményeivel...

435

A filozófus bírálatához. – A filozófusok és moralisták öncsalása, hogy kikerülnek a dekadenciából, ha küzdenek ellene. Ez akaratukon kívül áll; de bármennyire kevéssé ismerik is el, később rájön az ember, hogy a dekadencia legerőteljesebb előmozdítói közé tartoztak.

Görögország filozófusai, például Platón: leválasztotta az ösztönöket a poliszról, a versengésről, a katonai helytállásról, a művészetről és a szépségről, a misztériumokról, a hagyományokba és a nagyatyákba vetett hitről... a nemes lelkek csábítója volt ő, Szókratészen, a roturier-η keresztül... tagadta az „előkelő görög” minden előfeltételét, hétköznapi dialektikát űzött, konspirált a zsarnokkal, a jövő politikájával foglalkozott, és példát szolgáltatott az ösztönök teljes leválasztására a régitől. Mindenben mélységesen és szenvedélyesen antihellén...

Ε nagy filozófusok mind a dekadencia tipikus formáira szolgálnak példával: a morális-vallási idioszinkráziára, az anarchizmusra, a nihilizmusra (αδιάφορα), a cinizmusra, a keményszívűségre, a hedonizmusra, a reakcionizmusra.

Ε hanyatló jellemekben a „boldogság”, az „erény”, a „lélek üdve” kérdése a fiziológiai ellentmondásosság kifejeződése: már hiányzik az ösztönökből a súlypont, a hová?

436

A dialektika és az észbe vetett hit milyen mértékben nyugszik még morális előítéleteken?

Platónnál, mint a jó érthető világának egykori lakói, még azon kor örökségének birtokában vagyunk: a jóból származó isteni dialektika minden jóhoz elvezet (– vagyis mintegy „visszavezet” hozzá –). Descartes-nak szintén volt fogalma róla, hogy egy keresztény-morális alap-gondolkodásmódban, amely hisz a Jóistenben mint minden dolgok teremtőjében, Isten valóságosságának egyedüli biztosítéka érzékeink ítéleteiben gyökerezik. Érzékeink és ésszerűségünk vallási megszentelésétől és biztosítékától eltekintve – honnan vennénk ajra a jogot, hogy a létezésben bízzunk? A moralista bizalom hanyag non plus ultrája, hogy a gondolkodás a valóság mértéke – hogy ami nem gondolható el, az nincs – (hogy a dolgok mélyén lényegi igazság-princípium rejtőzik) – önmagában őrült feltételezés, amelynek tapasztalatunk minden pillanatban ellentmond. Képtelenek vagyunk bármit is elgondolni, amennyiben van...

437

A tulajdonképpeni görög filozófusok a Szókratész előttiek: Szókratésszel valami megváltozik. Ok mind előkelő személyiségek, akik távol élnek néptől és szokásoktól, sokat utaznak, komolyak, egészen a komorságig, lassú tekintettel, és nem idegenek számukra az államügyek és a diplomácia. Megsejtik a dolgok nagy koncepciói lényegét: ők maguk képviselik ezeket, és rendszerbe illesztik magukat. Semmi egyéb alapján nem alkothatunk pontosabb képet a görög szellemről, mint ezen típusok hirtelen bősége, a filozófiai eszmény nagy lehetőségei keresetlen tökéletességének elénk tárása alapján. – A jövő alakjai közül csak egyetlenegy eredeti alakot látok: egy későn jövőt, de aki szükségképpen utolsó..., Pürroszt, a nihilistát... Ο ösztönösen száll szembe mindennel, ami időközben a csúcsra érkezett: a szókratikusok, Platón.

Pürrosz Protagoraszon át visszatér Démokritoszhoz... Hérakleitosz művészoptimizmusa – A bölcs fáradtság: Pürrosz. Az alacsony sorúak között élni és alacsony sorú módon. Nincs büszkeség. Egyszerűen él; tiszteli és hiszi, amit mindenki. Résen áll mindennel szemben, ami inflálódik, mint például tudomány, szellem... Egyszerű: leírhatatlanul türelmes, gondos, άπαυεία szerény, apatikus, πραύτης vagy inkább praótész (gyöngéd – görög; – a ford.).

Görögország buddhistája, aki az iskolák zűrzavara közepette nőtt fel, későn érkezett, fáradtan; a fáradtak tiltakozása a dialektikusuk ügybuzgalma ellen; a fáradt ember hitetlensége minden dolgok fontosságában. Látta Nagy Sándort, és látta az indiai vezeklőket is. Az ilyen kései és kifinomult emberre minden alantas, szegényes, sőt idióta dolog csábítóan hat. Narkotizálja őt; fellazítja: Pascal. Másrészt pedig a tömegben, a többi ember sokadalmában, valami melegséget éreznek: melegségre van szükségük e fáradtaknak...

Leküzdeni az ellentmondást; csak semmi verseny; csak semmi kitüntetés; tagadni a görög ösztönöket. – Pürrosz a nővérével élt együtt, aki bábaasszony volt. – Elrejteni a bölcsességet, hogy ne tüntessen ki; szegényességbe, rongyokba öltöztetni inkább; végrehajtani a legalantasabb feladatokat is: a piacra menni és szopós malacokat árulni... Édesség; világosság; közöny; semmi olyan erény, amely külsőségekkel jár. Az erényben is egyenlőnek lenni mindenkivel: önmagunk végső leküzdése, utolsó közöny.

Pürrosz, mint Epikurosz, a görög dekadencia két formája: osztoznak a dialektika gyűlöletében és minden látványos, színészies erény utálatában – akkoriban e kettőt együtt filozófiának hívták; – amit szeretnek, szándékosan (lebecsülik, leértékelik); közönséges, sőt megvetett neveket választanak ezeknek; olyan állapotot találnak ki maguknak, amelyben nem betegek, nem egészségesek, nem élnek, nem is halottak... Epikurosz naivabb, idillikusabb, háládatosabb; Pürrosz többet utazott, kiéltebb, nihilistább... Élete tiltakozás volt a nagy identitástan ellen (boldogsága erény = megismerés). Nem a tudomány által találjuk meg az igaz életet: a bölcsesség nem tesz „bölccsé”... Az igaz élet nem akarja a boldogságot, nem törődik a boldogsággal...

438

A „régi hit” elleni küzdelem, ahogy azt Epikurosz vállalta, szigorú értelemben az előzetesen létező kereszténység elleni harc volt, – harc a máris elsötétedett, agyonmoralizált, bűntudattól átjárt, öreg és beteg világ ellen.

Nem az ókor „erkölcsi romlása”, hanem pontosan az agyonmoralizálás az előfeltétele, hogy a kereszténység úrrá lehetett ezen a világon. A morál-fanatizmus (röviden: Platón) szétrombolta a pogányságot, amikor értékeit átértékelte, és ártatlanságát megmérgezte. – Végre meg kellene értenünk, hogy ami ott elpusztult, az valami igazán magasabb rendű volt annál, ami úrrá lett rajta! – A kereszténység a pszichológiai romlásból nőtt ki, csak romlott talajba tudott gyökeret ereszteni...

439

Tudományosság: dresszúra vagy ösztön. – A görög filozófusoknál figyeltem meg az ösztönök alkonyát: egyébként nem tudtak volna olyan csúfosan melléfogni, hogy a tudatos állapotot értékesebbnek tételezzék. – A tudat intenzitása fordított arányban áll az agyi közvetítés könnyedségével és gyorsaságával. – A görög filozófusoknál akkoriban az ezzel ellentétes vélekedés uralkodott az ösztönnel kapcsolatban: ami mindig a legyöngült ösztönök jele. A tökéletes életet valóban ott kell keresnünk, ahol a legkevésbé tudatosult (vagyis a legkevésbé van tudatában logikájának, érveinek, eszközeinek, szándékainak, hasznosságának). – A visszatérés a bon sens, a bon homme, a mindenféle „kisember” tényéhez – generációk felhalmozott becsületessége és okossága, amely sohasem tudatosul és kissé tart is az elvekké rendeződéstől – az ésszerű erények iránti vágy nem ésszerű... egy filozófus ilyen vággyal csak lejáratja magát.

440

Ha a moralitás – vagyis finomság, elővigyázatosság, becsületesség, őszinteség –mintegy fölhalmozódott is nemzedékek hosszú sorának gyakorlata révén, e felhalmozódott erények összes ereje abba a szférába sugárzik ki, ahol legritkább a tisztesség, vagyis a szellemi szférába. ..”

Minden tudatosulásban az organizmus rossz közérzete fejeződik ki: valami újat kell megkísérelni, semmi sem elég jó, mindenütt fáradozás, feszültség, túlzott ingerlékenység – ez pontosan a tudatosulás... A géniusz az ösztönben gyökerezik; a jóság ugyancsak. Csak akkor cselekszünk tökéletesen, ha ösztönösen cselekszünk. Morálisan is szemlélve minden tudatosan lezajló gondolkodás merő kísérlet, többnyire a morál visszatükröződése. A tudományos becsületességet mindig kikapcsolják, ha a gondolkodó filozofálni kezd: tegyünk csak egy próbát, tegyük mérlegre a legbölcsebb embereket, a morálról beszéltetve őket...

Bizonyítható, hogy minden tudatosan lezajló gondolkodás sokkal alacsonyabb morális szintet képvisel, mint az a gondolkodás, amelyet az ösztönök vezérelnek.

441

A Szókratész, Platón és az összes szókratészi iskola elleni harc abból az erős, mélyben gyökerező ösztönből indul ki, hogy az embert nem teszik jobbá, ha igyekeznek bizonyítani és megalapozni előtte az erényt.

Végső soron elég gyalázatos tény, hogy a versenyösztön minden ilyen született dialektikust arra kényszerített, hogy személyes képességét a legértékesebbként állítsa be, és minden egyéb jó dologról azt állítsa, hogy az képességétől függ. Ennek az egész „filozófiának” következő a tudományellenes szelleme: nem enged a jussából.

442

Rendkívüli ez! Már a görög filozófia kezdeteitől egy tudományellenes harccal találjuk szemben magunkat, ismeretelméleti eszközökkel, vagyis egyfajta szkepszissel: és mi célból?

Mindig a morál javára...

A fizikusok és az orvosok gyűlölete. – Szókratész, Arisztipposz, a megaraiak, a cinikusok, Epikurosz, Pürrosz – általános támadás a megismerés ellen a morál védelmében... A dialektikát ugyancsak gyűlölik... – Marad egy probléma: közelednek a szofisztikához, hogy megszabaduljanak a tudománytól. – Másrészt viszont minden fizikus teljességgel arra kényszerül, hogy az igazság, az igaz lét sémáját alapjaiba fölvegye: például az atom, a négy elem (a leendők egymás mellé helyezésével [juxtaposition] kezdik magyarázni a sokféleséget és a változást –). – Az érdek objektivitása iránti megvetést oktatják: visszatérés a gyakorlati érdekekhez, minden ismeret személyes hasznosságához...

A tudomány elleni harc a következők ellen irányul: 1. ennek pátosza (objektivitása) ellen 2. eszközei ellen (vagyis hasznossága ellen), 3. eredményei ellen (mint gyermekdedség).

Ugyanaz a harc ez, amelyet később majd az egyház is megvív a jámborság nevében: örökli az antikvitás egész arzenálját e harchoz. – Az ismeretelmélet ugyanazt a szerepet játssza itt, mint Kantnál és az indiaiaknál... – Nem sokat kell törődni vele: szabadon akarunk menni „utunkon”.

Voltaképpen mi ellen védekeznek? A kötöttség ellen, a törvényesség ellen, a kényszer ellen, hogy kart karba öltve kell menni –: azt hiszem, ezt nevezik szabadságnak. ..

Ebben a dekadencia fejeződik ki: a szolidaritás ösztöne annyira elfajzott, hogy a szolidaritást zsarnokságnak érzik: nem akarnak tekintélyt, nem akarnak szolidaritást, nem akarnak „betagozódni” és egyszerre lépni, megvetik e végtelenül lassú haladást. Gyűlölik a lépésben járást, a tudomány tempóját, e kényelmeskedést, e megérkezni nem-akarást, a nagy lélegzetvételt, a tudományos embernek ezt a személyes közönyét

443

A morál alapvetően ellenséges a tudománnyal szemben: már Szókratész is ellenséges volt vele – éspedig azért, mert a tudomány olyan dolgokat tekint fontosnak, amelyeknek semmi dolga „jóval” és „rosszal”, következésképpen a szempontjukból nem olyan fontos a „jó” és a „rossz” érzése. A morál ugyanis azt akarja, hogy az egész ember és az ember egész ereje őt szolgálja: olyan ember tékozlásának tekinti, aki nem elég gazdag a tékozláshoz, ha az ember növényekkel és csillagokkal kezd komolyan foglalkozni. A tudomány ezért hanyatlott olyan rohamosan Görögországban, miután Szókratész megfertőzte a moralizálás betegségével; másodszor sohasem érkezett el olyan magasságokba, mint Démokritosz, Hippokratész és Tuküdidész gondolkodásának idejében.

444

A filozófus és a tudományos ember problémája. – A kor befolyása; depresszív szokások (kuporgás a szobában a la Kant). Túlfeszített munka; az agy elégtelen táplálása; olvasás. – Lényegesebb: az általánosságok felé tartó tendencia már nem dekadencia-szimptóma-e: objektivitás mint akarat-széthullás (ilyen távol maradni képesnek lenni...). Nagy adiaforát feltételez ez az erős ösztönökkel szemben: bizonyos elszigeteltséget, kivételes álláspontot, ellenállást a normális ösztönökkel szemben.

Típus: elszakadás a hazából, egyre távolabb tőle, fokozódó exotizmus, a régi imperatívuszok hangjának elnémulása — az állandóan ismétlődő kérdés: hová? („boldogság”) a szervezeti formákból való kiszakadás, a kitörés lehetőségének jele.

Probléma: vajon a tudományos ember sokkal inkább dekadencia-szimptóma-e, mint a filozófus – egészként nem szakadt el, csak egy része van abszolút a tudásnak szentelve, bizonyos szempontot, optikát igyekezvén begyakorolni –, szüksége van egy erős faj minden erényére és egészségre is – nagy szigor, férfiasság, okosság. – Inkább a kultúra sokféleségének szimptómája, mint a kultúra megfáradása. A dekadencia-tudós rossz tudós.

Míg a dekadencia-filozófus eddig legalábbis tipikus filozófusnak számított.

445

A filozófusok között semmi sem ritkább az intellektuális becsületességnél: ők talán ennek épp homlokegyenest az ellenkezőjét mondják – sőt talán még el is hiszik maguknak, amit mondanak. Ám egész művük azt hozza magával, hogy csak bizonyos igazságokat engednek meg; tudják, mit kell bizonyítaniuk; filozófusokként majdhogynem arról ismerik föl egymást, hogy ezen „igazságokkal” kapcsolatban egyetértenek. Ilyenek például a morális igazságok.

Ám a morálba vetett hit még nem bizonyítja a moralitást: vannak esetek – és a filozófusok esete is ilyen, amikor az ilyen hit egyszerűen amorális.

446

Mi a visszahúzó erő a filozófusban? – Hogy tulajdonságait a legértékesebb javak eléréséhez szükséges és egyedül üdvözítő tulajdonságokként oktatja (például a dialektika, Platónnál). – Hogy mindenféle embert gradatim igyekszik fölemelni a saját típusához, mint a legfőbb típushoz. – Hogy lesajnálja, kevésre értékeli, amit általában sokra tartanak – szakadékot létesít a legnagyobb papi és a világi értékek között – hogy tudja, mi az igaz, mi az Isten, mi a cél, melyik az út – a tipikus filozófus itt abszolút dogmatikus; – szkepszisre csak azért van szüksége, hogy dogmatikusan beszélhessen legfőbb ügyéről.

447

A filozófus vetélytársaival, például a tudománnyal szemben: itt szkeptikus lesz; itt fenntart magának egy megismerési formát, amelyet a tudományos embertől elvitat; itt a pappal kéz a kézben halad, mivel [nem] akarja az ateizmus, a materializmus látszatát kelteni; a magára irányuló támadást a morál, az erény, a vallás, a rend elleni támadásnak tekinti – nagyon ügyesen tudja ellenfelét „csábítóként” és „alattomos emberként” rossz hírbe hozni – itt kéz a kézben halad a hatalommal.

A filozófus harcban egyéb filozófusokkal: igyekszik arra kényszeríteni őket, hogy az anarchista, a hitetlen, az autoritás ellenzője látszatát keltsék. – In summa: amikor harcol, úgy harcol, akár a pap, mint a papság.

 

[3. A filozófusok igazsága és tévedése]

448

Kant így definiálja a filozófiát: „Az ész határaival foglalkozó tudomány” ! !

449

A filozófia, mint az igazság fölfedezésének művészete: Arisztotelész szerint. Ezzel szemben állnak az epikureisták, akik a tudat Arisztotelész-féle szenzualista elméletét használták föl: iróniával vetették el az igazság kutatását; „filozófia mint az élet művészete”.

450

A három nagy naivitás:

A megismerés mint a boldogság eszköze (mintha...) mint az erény eszköze (mintha...) mint az „élet tagadásának” eszköze – amennyiben a csalódás eszköze – (mintha...) 

451

Mintha létezne „igazság”, amelyhez valahogy közeledni lehetne –!

452

A tévedés és a tudatlanság – végzetes. – Az a megállapítás, hogy elérkeztünk az igazsághoz és ezzel vége a tévedéseknek és a tudatlanságnak, minden idők lehető legnagyobb félrevezetése.

Tegyük fel, hogy elhiszik: akkor a vizsgálódásra, a kutatásra, az előrelátásra, a kísérletezésre irányuló akarat megbénul: csak arcátlanul érvényesülhet, vagyis az igazságban való kételkedésként...

Az „igazság” azért végzetesebb a tévedésnél és a tudatlanságnál, mert leköti azokat az erőket, amelyekkel a felvilágosításon és a megismerésen dolgoznak.

A lustaság affektusa fogja most pártját az „igazságnak”; – „A gondolkodás ínség, nyomorúság!”, csakúgy, amint a rend, a szabály, a birtoklás boldogsága, a bölcsesség büszkesége – vagyis a hiúság in summa – kényelmesebb engedelmeskedni, mint vizsgálódni..., hízelgőbb azt gondolni, „birtokomban az igazság”, semmint csak sötétséget látni magunk körül... – mindenekelőtt: megnyugtató, bizalmat kölcsönöz, megkönnyíti az életet – „megjavítja” a jellemet, amennyiben mérsékli a bizalmatlanságot... „a lélek békéje”, a „lelkiismeret nyugalma”, mind csak afféle kitalálás, amely azzal a feltétellel lehetséges, hogy igazság létezik. „Gyümölcséről ismerszik meg...” Az „igazság” azért igazság, mert megjavítja az embereket... a folyamat halad tovább: minden jót, minden sikert az „igazság” számlájára kell írni...

Ez az erő bizonyítéka: a boldogságot, az elégedettséget, a közjólétet és az egyéni jólétet mind a morálba vetett hit következményeként értelmezik... – ennek fordítottja: a siker elmaradását a hit hiányából levezetni – 

453

A tévedés okai éppen úgy gyökereznek az emberi jóakaratban, mint a rosszban –: ezerszer is elrejti maga elől a valóságot, meghamisítja, mert nem akar szenvedni jóakaratától. – Isten például mint az emberi sors irányítója: vagy a saját kis sorsának interpretációja, mintha bizony mindent a lélek üdve kedvéért gondoltak volna ki, rendeztek volna el – a „filológia” e hiányát, amely finomabb intellektus szemében minden bizonnyal tisztátalanságnak és hamisításnak kell hasson, általában a jóakarat inspirációjának tulajdonítják... – A jóakarat, a „nemes érzések”, az „emelkedett lelkiállapotok” eszközeikben éppen olyan hamisítók és csalók, akár a morálisan elutasított és egoistának kikiáltott affektusok, mint a szeretet, gyűlölet, bosszú.

A tévedéseket kell az embernek a legdrágábban megfizetnie: nagyjából és egészében a „jóakarat” tévedései azok, amelyek a legtöbb kárt okozták. Az embert boldogító őrület kárhozatosabb, mint az, amelyiknek közvetlenül rosszak a következményei: utóbbi élesíti, tisztítja az elmét, bizalmatlanná tesz – előbbi elaltatja az értelmet...

A szép érzelmek, az „emelkedett érzemények”, fiziológiailag szólva, a narkotikumok közé tartoznak: a velük való visszaélésnek ugyanaz a következménye, mint egy másik ópiummal való visszaélésnek – az idegek legyöngülése...

454

A tévedés a legköltségesebb luxus, amelyet az ember megengedhet magának; és ha a tévedés történetesen fiziológiai tévedés, akkor aztán életveszélyes. Miért fizette eleddig az emberiség a legtöbbet, miért bűnhődött a legkeservesebben? Az „igazságaiért”: mert ezek egyben mind in physiologicis tévedések is voltak...

455

Pszichológiai zavarok: – a hit iránti vágyat összekeverik az „igazság akarásával” (például Carlyle-nál). Ám a hitetlenség iránti vágyat ugyancsak összekeverték az „igazság akarásával” (– a hittől való megszabadulás igénye – ezer okból; igazságot kapni mindenféle „hívő” ellenében). Mi inspirálja a szkeptikusokat? A dogmatikusok gyűlölete – Vagy a nyugalom igénye, a megfáradtság – lásd Pürroszt.

Az igazságtól várt előnyök a belé vetett hit előnyei voltak: – az igazság önmagában lehetett kínos, káros, sőt végzetes is – csak akkor vitatták újra az „igazságot”, ha a győzelem valamelyes előnyöket ígért... például fölszabadulást az éppen aktuális uralom alól.

Az igazság módszertanát nem az igazság motívumai alapján találták ki, hanem a hatalom és az uralomvágy motívumai alapján.

Mivel bizonyítja magát az igazság? A fokozott hatalom érzésével – a hasznossággal – a nélkülözhetetlenséggel – röviden szólva előnyökkel – nevezetesen előfeltevésekkel: milyen legyen az igazság, hogy elismerjük. – Ám ez csupán előítélet: annak jele, hogy nem az igazságról van szó...

Mit jelent például az „igazság akarása” a Goncourt-oknál? Mit a naturalistáknál? Az „objektivitás” kritikája.

Mire jó a megismerés? Miért nem inkább tévedni akarunk?... mindig csak a hitet akarták – és nem az igazságot... A hitet teljesen más, ellenkező eszközökkel alkotják meg mint a kutatás metodikáját –: az előbbi teljesen kizárja az utóbbit – 

456

Ma bizonyos mennyiségű hit elég nekünk ellenvetésül a hit tárgyával szemben, még inkább kérdőjel gyanánt a hívő szellemi egészségét illetően.

457

Vértanúk. - A tiszteleten alapuló minden dolognak, hogy legyőzhessék, támadóra van szüksége, és a támadónak bizonyos rámenős, kíméletlen, sőt szégyentelen gondolkodásmódra... Gondoljuk csak meg, hogy az emberiség évezredeken át csak tévedéseket és igazságokat szentesített, hogy ő maga ezek minden kritikáját a rossz gondolkodás jeleként bélyegezte meg, és így már sajnálkozva vallhatjuk meg önmagunknak, hogy nagyszámú amoralitásra volt szükség, hogy a kezdeményezést agresszívvé, akarom mondani ésszerűvé tegye... Meg kell bocsátanunk ezeknek az immoralistáknak, hogy magukat mindig az „igazság vértanúi” képében igyekeztek feltüntetni: az az igazság, hogy nem az igazságkeresés ösztöne, hanem a felbomlás, az arcátlan szkepszis, a kaland öröme volt a tagadás hajtóereje –. Egyéb esetekben egyéni eredetű neheztelés tereli őket a problémák területére – azért harcolnak problémákkal, hogy bizonyos személyekkel szemben igazuk legyen. Mindenekelőtt azonban a bosszú lett tudományosan hasznosíthatóvá – az elnyomottak bosszúja, akiket az uralkodó igazságok félreállítottak, sőt elnyomtak...

Az igazságot, akarom mondani a tudományos módszertant olyanok alkották meg s mozdították előre, akik harci eszközt gyanítottak benne – a megsemmisítés eszközét... Olyan apparátusra volt szükségük, mint amilyen azoké, akiket megtámadtak, így akartak szembenállásuknak megfelelő rangot adni: éppen olyan föltétlen erővel hangoztatták az „igazság” fogalmát, mint ellenfeleik – fanatikusok lettek, legalább is az attitűdben, mert semmilyen egyéb attitűdöt nem vettek komolyan. A többit megtette az üldözés, az üldözött szenvedélye és bizonytalansága – a gyűlölet fokozódott és ennek következtében csökkent a lehetősége, hogy megmaradjanak a tudományosság talaján. Mindannyian éppen olyan abszurd módon akarták, hogy igazuk legyen, mint ellenfeleik... Az olyan szavak, mint „meggyőződés”, „hit”, a vértanúság büszkesége – hátrányos állapotok a megismerés szempontjából. Az igazságok ellenségei végül is újra elfogadták az igazságok eldöntésének egész szubjektív modorát, vagyis az attitűdöket, áldozatokat, heroikus pózokat stb. – felhasználva hosszabbították meg a tudományellenes módszer uralmát.

– Vértanúként kompromittálták a saját cselekedetüket.

458

Veszedelmes különbségtétel „elméleti” és „gyakorlati” között például Kantnál, de a régieknél szintén: – úgy tesznek, mintha a tiszta szellemiség jelentené nekik a megismerés és a metafizika problémáit – úgy tesznek, mintha a gyakorlatot a saját mértékével kellene megítélni, bármilyen választ adna is rá az elmélet.

Az elsővel az én filozófus-pszichológiámat szögezem szembe, elidegenedett számítgatásaik és „szellemiségük” még mindig csak egy pszichológiai tény legsápadtabb lenyomatai; abszolút hiányzik belőlük a szabad akarat, minden ösztön, minden eleve meghatározott úton halad...

A második ellen pedig fölvetem a kérdést, vajon ismerjük-e a jó cselekvésének más módszerét, mint hogy mindig jól is gondolkodjunk: utóbbi ugyanis cselekvés, míg az előbbi gondolkodást tételez fel. Van-e egyéb módszerünk az életmód értékének megítélésére, mint ahogyan elmélet értékét is megítéljük: indukcióval és összehasonlítással? ... A naiv emberek úgy vélik, hogy e téren ők jobban tudják, mi a „jó” – a filozófusok meg csak utánuk mondják ezt. Következtetésünk szerint, itt egy hit munkál, egyéb nem...

„Cselekedni kell; következésképpen irányvonalra van szükség” – mondták maguk az antik szkeptikusok is. A döntés sürgőssége, mint érv, bármit is igaznak tartani itt !...

– „Cselekedni nem kell” – mondták következetes testvéreik, a buddhisták, és kiagyaltak egy irányvonalat, amelynek segítségével meg lehet szabadulni a cselekvéstől...

Alkalmazkodni, úgy élni, mint az „egyszerű emberek”, azt tartani jónak és jogosnak, amit ők: ez a csordaösztönnek való alávetettség. Bátorságunkat és szigorunkat olyan szintre kell fejlesztenünk, amelyen az efféle alávetettséget már szégyennek érezzük. Nem szabad kétféle mérték szerint élni!... Az elmélet és gyakorlat nem választható szét! – 

459

Hogy semmi sem igaz abból, amit régen igaznak tartottak: hogy amit régen szentségtelennek, tilalmasnak, megvetendőnek, végzetesnek tartottak és nekünk tiltottak – az most dúsan virágzik az igazság meghitt ösvényei mentén.

Ez az egész régi morál immár nem tartozik ránk: már egyetlen fogalmat sem tartalmaz, ami méltó volna a figyelemre. Meghaladtuk – már nem vagyunk elég durvák és naivak ahhoz, hogy hagyjuk, hogy ilyen módon hazudjanak nekünk... Finomabban fogalmazva: túlságosan erényesek vagyunk ehhez...

És ha az igazság a régi értelemben csak azért volt „igazság”, mert a régi morál igent mondott, igent mondhatott rá, akkor ebből az következik, hogy ilyen régi típusú igazság már régóta nincs is... Igazságkritériumunk már távolról sem a moralitás: azzal cáfolunk meg valamely nézetet, hogy kimutatjuk a moráltól való függését, azt, hogy nemes érzelmek inspirálták.

460

Mindezen értékek empirikusak és feltételesek. Ám aki hisz bennük, aki tiszteli őket, az éppen e jelleget nem akarja elismerni... Minden filozófus hisz ezen értékekben és tiszteletük egy formája abban állt, hogy igyekeztek belőlük a priori igazságokat csinálni. A tisztelet hamisító természete...

A tisztelet az intellektuális becsületesség szakítópróbája: ám a filozófia egész történetében nem létezik intellektuális becsületesség – hanem csak a „jó szeretete”...

A módszer abszolút hiánya, ami ezen értékek mértékének vizsgálatát lehetővé tenné; másodszor: vonakodás ezen értékek vizsgálatától, egyáltalán nem akarják feltételesnek tekinteni őket – A morális értékek esetében minden tudományellenes ösztön összefogott annak érdekében, hogy itt a tudományosságot kizárja...

 

[4. Záró megjegyzések a filozófia kritikájához]

461

Miért rágalmazók a filozófusok? – A filozófusok csalárd és vak ellenségessége az érzékekkel szemben – mennyi csőcselék– és nyárspolgári elem van ebben a gyűlöletben !

A nép valamely visszaélést, amelynek kellemetlen következményeit érzi, mindig azzal szembeni ellenvetésnek érzi, amivel szemben visszaéltek: az összes elv ellen támadó politikai vagy gazdasági lázadó mozgalom mindig így érvel, azzal a hátsó gondolattal, hogy úgy állítsa be, hogy a visszaélés az elv szükséges és koherens része.

Nyomorúságos történet ez: az ember elvet keres, amelynek alapján megvetheti az embereket – föltalál egy világot, hogy e világot megrágalmazhassa és bemocskolhassa: valójában minden ilyen esetben a semmi után nyúl és a semmiből csinál „Istent”, „igazságot” és mindenkor ezen lét bírájává és elítélőjévé lesz...

Ha valaki bizonyítékot akar arra, hogy az alapjában véve barbár szükségletek a „civilizációs” szelídítés után is milyen mélyen és határozottan törekszenek a kielégülésre: akkor vessen egy pillantást a filozófia egész fejlődésének „vezérmotívumaira”. A következőt látja: egyfajta bosszúállást a valóságon, az éppen aktuális, érvényben lévő értékelés alattomos tönkretételét, kielégítetlen lelket, amely kínnak érzi a megszelídítettség állapotát, és kéjes örömét leli az őt a civilizációhoz fűző kötelék beteges szálakra bontásában.

A filozófia története titkos dühöngés az élet előfeltételei ellen, az élet értékérzeteivel, az élet pártolásával szemben. A filozófusok mindig sohasem haboztak olyan világot támogatni, amely erről a világról rosszat mond, ennek a világnak ellentmond. Eleddig a rágalmazás nagy iskolája volt ez: és olyan jól megalapozta önmagát, hogy a magát az élet szószólójának kiadó tudomány mind a mai napig elfogadta e rágalmazás alap-álláspontját, és e világot látszólagosként, ezen oksági láncolatot jelenségiként kezelte. Voltaképpen mi gyűlöl itt?...

Attól tartok, még mindig a filozófusok Kirkéje, a morál keze van e játékban, aki azt a gonosz tréfát űzi velük, hogy mindenkor nagy rágalmazóknak kell lenniük... A filozófusok hittek a morális „igazságokban”, ezekben találták meg a legfőbb értékeket – nem maradt hát hátra nekik más, mint az, hogy minél inkább megértették a létezést, annál inkább Nemet mondjanak rá? ... mert e létezés amorális... És ez az élet amorális előfeltevéseken alapul: és minden morál tagadja az életet –.

– Pusztítsuk el a való világot: hogy ezt megtehessük, el kell pusztítanunk az eddigi legnagyobb értékeket, a morált is... – Elég kimutatnunk, hogy a morális amorális, abban az értelemben, ahogy az amorálist egészen mostanáig elítéltük. Ha így megtört az eddigi értékek zsarnoksága, és elpusztítottuk a „való világot”, akkor az értékek új rendjének önmagától kell elkövetkeznie.

A látszólagos világ és a hazudott világ – az ellentét: utóbbit hívták eddig a „való világnak”, „igazságnak”, „Istennek”. Ezeket kell elpusztítanunk.

Koncepcióm logikája:

1. Morál mint legfőbb érték (a filozófia minden egyes fázisában uralkodik, még a szkeptikusokon is). Eredmény: ez a világ semmire sem jó, ez nem a „valóvilág”.

2. Mi határozza meg itt a legfőbb értéket? Voltaképpen mi a morál? – A dekadencia ösztöne; a kimerültek és az elfajzottak állnak ekképp bosszút. Történelmi bizonyíték: a filozófusok mindig dekadensek... a nihilista vallások szolgálatában.

3. A dekadencia ösztöne, amely a hatalom akarásaként lép föl. Bizonyíték: az eszközök abszolút amoralitása a morál egész történetében.

Összkép: az eddigi legfőbb értékek a hatalom akarásának speciális esetei; maga a morál az amoralitás speciális esete.

462

[Alapvető újítások]: a morális értékek helyett tiszta naturalista, természetes értékek. A morál természetessé tétele.

A szociológia helyett az uralom formáinak tana. A „társadalom” helyett kultúra-komplexum – az engem legjobban érdeklő kérdés (részei vonatkozásában mintegy egészként).

Az „ismeretelmélet” helyett az affektusokperspektíva-tana (ide tartozik affektusok hierarchiája).

Az átlényegült affektusok: ezek magasabb rendje, ezek „szellemisége”.

A metafizika és a vallás helyett az örök visszatérés tana (ez a tenyésztés és kiválasztás eszköze).

463

Előfutáraim: Schopenhauer –

Mennyiben mélyítettem el a pesszimizmust, legnagyobb ellentéte feltalálásával mennyiben éltem át igazán?

Továbbá: az ideális művészek, a napóleoni mozgalmat követő utánpótlás.

Továbbá: az értékesebb európaiak, a nagypolitika előfutárai.

Továbbá: a görögök és eredetük.

464

Megneveztem azokat, akik akaratlanul is nekem dolgoztak és előfutáraim voltak. De milyen irányba tekinthetnék reménnyel, hogy magamhoz hasonló filozófust találok, vagy legalább is kedvem szerint valót? Csak ott, ahol a nemes gondolkodásmód uralkodik, olyan, amely hisz a rabszolgaságban, a sok különféle árnyalatú engedelmességben, mint a magasabb kultúra előfeltételében; ahol alkotói gondolkodásmód uralkodik, amely nem a nyugalom boldogságának világát, minden „szabbatok szabbatját” tűzi célul maga elé, és még a békében is az új háború eszközeit tiszteli; egy, a jövőnek törvényt előíró gondolkodásmód ez, amely a jövő kedvéért önmagát és minden jelenlegit keményen és zsarnokian kezel; könyörtelen, „amorális” gondolkodásmód ez, amely a jó és rossz emberi tulajdonságokat egyaránt a végletekig kívánja fejleszteni, mert bízik tulajdon erejében, hogy mindkettőt képes a megfelelő helyre tenni – olyan helyre, ahol kölcsönösen szükségük van egymásra. De annak, aki ma filozófusokat keres, ugyan milyen lehet a kilátása arra, hogy talál is? Vajon nem valószínű-e, hogy a legjobb Diogenész-lámpással is hiába rohangál föl és alá éjt nappallá téve? A korszaknak fordítottak az ösztönei: mindenekelőtt kényelemre rendezkedett be; másodsorban nyilvánosságot akar, meg azt a nagy színművész-lármát, azt a nagy csinnadrattát, amely piaci ízlésének megfelel; végül pedig, harmadsorban azt akarja, hogy a leghatalmasabb hazugság előtt mindenki a legalázatosabban boruljon hasra – ezt a hazugságot úgy hívják: „emberi egyenlőség” – és mindenki kizárólag csak az egyenlősítő erényeket tisztelje. Ez viszont homlokegyenest ellentmond a filozófus színrelépésének, ahogyan én képzelem, jóllehet mások jámboran hitték, hogy ez éppen neki kifejezetten kedvező.

Manapság valójában mindenki azon sopánkodik, hogy a filozófusoknak régen milyen szörnyű

lehetett a helyzetük, amikor beszorították őket a máglya, a rossz lelkiismeret és az erőszakos egyházatya-bölcsességek közé: az igazság viszont az, hogy éppen ebben sokkal kedvezőbb feltételek kínálkoztak egy erőteljes, átfogó, sokoldalú és merész szellemiségre, mint a mai életben. Ma másféle szellemiség járja, nevezetesen a demagóg-szellem, a színészszellem, talán a tudós nyárspolgári és hangya-szellemisége létrejöttéhez kedvezőbbek a feltételek. Ám sokkal rosszabbul áll a helyzet az értékesebb művészekkel: vajon nem majdnem mind a belső fegyelem hiányától mennek-e tönkre? Már nem zsarnokoskodnak rajtuk kívülről sem az egyház, sem az udvar abszolút értékrendjei: ám képtelenek megtanulni, hogyan fejlesszék ki önmagukban a „belső zsarnokságot”: akaratukat. És ami érvényes a művészekre, az magasabb és végzetesebb értelemben érvényes a filozófusokra is. Hol vannak ma a szabad szellemek?

Mutassanak nekem ma akár egyetlen szabad szellemet is!

465

A „szellem szabadságán” valami nagyon meghatározottat értek: százszor és ezerszer magasabb rendű lényt a filozófusoknál és az „igazság” egyéb tanítványainál, pontosan az önmagával szembeni szigor okán, valamint a vidámság és a bátorság okán, a föltétlen akarat miatt, hogy mindenkor képes nemet mondani, amikor ez a Nem veszélyes. – Az eddigi filozófusokat én megvetendő libertineknek tekintem „igazság” kisasszony köntösében.

HARMADIK KÖNYV

EGY ÚJ ÉRTÉKMEGHATÁROZÁS ELVE

I. A HATALOM AKARÁSA MINT MEGISMERÉS

 

[a) A kutatás módszerei]

466

XIX. századunkat nem a tudomány győzelme jellemzi, hanem a tudományos módszer győzelme a tudományon.

467 A tudományos módszerek történetét Auguste Comte csaknem filozófiaként fogta föl.

468 A módszertan nagy alkotói: Arisztotelész, Bacon, Descartes, Auguste Comte.

469

A legértékesebb meglátások érkeznek legkésőbb: ám a legértékesebb meglátások a módszerek.

Mai tudományunk minden módszere, minden előfeltevése évezredekig a legmélyebb megvetéssel viseltetett önmaga iránt; miattuk rekesztődtünk ki a becsületes emberek közül – ugyanis „Isten ellenségeinek”, a legfőbb eszmény árulóinak, „megszállottaknak” minősültünk.

Az emberiség egész pátosza ellenünk fordult – fogalmunk arról, hogy minek kellene az „igazságnak”, az igazság szolgálatának lennie, objektivitásunk, módszereink, csendes, óvatos, gyanakodó viselkedésünk megvetendő volt... Valójában bizonyos esztétikai ízlés akadályozta az emberiséget legtovább: hitt az igazság festői hatásában, az követelte a megismerőtől, hogy nagy erővel hasson a fantáziára.

Olybá tűnik, mintha ennek ellentétét érték volna el, ugrás történt: valójában a morál-hiperbola iskolája lépésről lépésre készítette elő az utat azon finomabb pátosz számára, amely a tudományos jelleget öltötte magára...

A kis dolgokban való lelkiismeretesség, a vallásos ember önkontrollja volt az előkészítő

iskolája a tudományos karakternek: mindenekelőtt az a gondolkodásmód, amely a problémákat komolyan veszi, tekintet nélkül a személyes következményekre...

 

[b) Az ismeretelméleti kiindulópont]

470

Mély idegenkedés attól, hogy egyszer s mindenkorra kipihenjük magunkat a világ valamely egyetemes szemléletében; az ellenkező gondolkodásmód varázsereje; sohasem hagytuk elvenni magunktól az enigmatikus jelleget.

471

Az az előfeltevés, hogy a dolgok alapjaiban azért oly morális minden, hogy az emberi értelemnek igaza legyen – hűséges és naiv előfeltevés, az isteni igazságosságba vetett hit utóhatása – Istent a dolgok alkotójának képzelték. – Ε fogalmak egy előzetes túlvilági lét örökségei – 

472

A „tudat” állítólagos „tényeinek” ellentmondásai. A megfigyelés százszor nehezebb, és a tévedés talán egyáltalán a megfigyelés feltétele.

473

Az intellektus nem képes kritizálni önmagát, éppen azért, mert nem hasonlítható össze másfajta intellektusokkal és mivel megismerőképessége csak az „igazi valósággal” szemben bukkanna napvilágra, vagyis mert az intellektus bírálatához „abszolút megismeréssel” rendelkező, magasabb rendű lényeknek kellene lennünk. Ennek előfeltétele pedig, hogy – az érzéki-szellemi kisajátítási és perspektivikus jellegű szemlélettől függetlenül, valami „önmagában” létezik. – Ám a dolgokba vetett hit pszichológiai levezetése megtiltja nekünk, hogy „magánvaló dolgokról” beszéljünk.

474

Úgy gondolom, eljárt azon jóhiszemű vélekedés fölött az idő, hogy a szubjektum és objektum között adekvát viszony bármely módja létezhet; vagy az objektum olyasmi, ami belülről nézve szubjektum. A tudatosulás mértéke többé-kevésbé a tudatosulás nyers hasznosságától függ: hogyan engedne meg a tudat e kizárólagos perspektívája a „szubjektumra” és „objektumra” vonatkozó kijelentéseket, amelyek összeérnének a valósággal! – 

475

Az új filozófia kritikája: hibás kiindulópont, mintha létezne olyan, hogy a „tudat tényei” – és az önmegfigyelésben nem lenne fenomenalizmus.

476

„Tudat” – az elképzelt képzet, az elképzelt akarat, az elképzelt érzelem (számunkra egyedül ezek ismertek) mennyire felületesek! Belső világunk ugyancsak „jelenség”!

477

Fenntartom a belső világ fenomenalitását is: mindent, ami tudatosul bennünk, előzőleg kiigazítunk, egyszerűsítünk, sematizálunk, értelmezünk – a belső „észlelés” valóságos folyamata, a gondolatok, vágyak, érzelmek közötti oksági kapcsolat, csakúgy, mint a szubjektum és az objektum közötti oksági kapcsolat teljeséggel rejtve marad előttünk, sőt talán puszta elképzelés az egész. Ezt a „látszólag belső világot” ugyanazon formákkal és folyamatokkal alakítjuk, mint a „külső” világot. „Tényekkel” sohasem találkozunk: öröm és bánat későbbi és levezetett értelmi jelenségek.

Az „okszerűség” kicsúszik a kezünk közül; azt feltételezni, hogy gondolatok között közvetlen, okszerű kötelék van, ahogyan azt a logika is teszi – a legdurvább és legpontatlanabb megfigyelés következménye. Két gondolat között az összes elképzelhető indulat űzheti játékát: ám mozgásuk túlságosan gyors, ezért ismerjük félre, tagadjuk le őket...

A „gondolkodás”, ahogy az ismeretelmélet szakértői tételezik, nem is létezik: teljesen önkényes fikció ez, amely úgy jön létre, hogy a folyamatból kiemelnek Egy elemet, az összes többit elvonják, és ezt az érthetőség céljához igazítják...

A „szellem” valami, ami gondolkodik: sőt lehetőleg az „abszolút, tiszta szellem” – ez a koncepció a hamis önmegfigyelés második levezetett következménye, amely a „gondolkodásban” hisz: itt először elképzelnek egy egyáltalában nem létező aktust, a „gondolkodást”, majd másodszor egy szubjektum-szubsztrátumot képzelnek el, amelyben e gondolkodás minden formája megtalálja eredetét, de semmi egyéb; vagyis mind a cselekvést, mind pedig a cselekvőt kiagyalták.

478

A fenomenalizmust nem szabad rossz helyen keresnünk: semmi sem fenomená-lisabb (vagy világosabb), semmi sem akkora csalás, mint ez a belső világ, amelyet ezzel a híres „belső értelemmel” figyelünk meg.

Az akaratot oknak hittük, mégpedig olyan mértékben, hogy egyáltalán csak személyes tapasztalatunk után vezettünk be okot az eseményekbe (vagyis a szándékot, mint az események okát –).

Azt hisszük, hogy gondolat és gondolat, ahogy egymást követik bennünk, valamiféle oksági kapcsolatban vannak: különösen alogikus, aki mindig olyan esetekről beszél, amelyek a valóságban sohasem fordulnak elő; szokott hozzá az előítélethez, hogy a gondolatok gondolatokat okoznak – Azt hisszük – és még filozófusaink is hiszik –, hogy az öröm és a fájdalom reakciók okai, hogy az öröm és fájdalom értelme, hogy indítékul szolgáljanak a reakcióknak. Az örömöt és a fájdalom, kedvetlenség kerülését évezredek óta minden cselekvés motivációjaként tételezték.

Némi megfontolást követően ismerjük el, hogy minden ugyanúgy játszódott volna le, okok és okozatok pontosan ugyanilyen szekvenciája szerint, ha ezek az „öröm és bánat” állapotok hiányoztak volna: és egyszerűen tévedünk, ha azt állítjuk, hogy bármit is okoznak: – kísérőjelenségek ezek, egész más célszerűséggel, semmint reakciók előidézése; már okozatok, a reakciók már beállt folyamatán belül...

In summa: minden, ami tudatosul, végjelenség, záradék – és nem okoz semmit – a tudatban minden egymásutániság tökéletesen atomisztikus. És mi fordított felfogással próbáltuk megérteni a világot – mintha semmi egyéb nem volna valóságos és hatékony, csak a gondolkodás, az érzés és az akarat...

479

A „belső világ” fenomenalizmusa. A kronológiai megfordítás oly módon, hogy az ok később jut el a tudatba, mint az okozat. – Megtanultuk, hogy a fájdalom a test egy pontjára vetül ki, anélkül, hogy székhelye ott volna – megtanultuk, hogy az érzéki észlelet, amelyet naivan a külvilágtól tettünk függővé, inkább a belső világtól függ: hogy a külvilág minden tulajdonképpeni cselekvése mindig öntudatlanul zajlik le... A külvilág bennünk tudatosuló darabkája az okozat után születik meg, amely kívülről érkezik el hozzánk, és utólag vetítjük ki ennek „okává”.

A „belső világ” fenomenalizmusában ok és okozat kronológiáját megfordítjuk. A „belső tapasztalás” alapvető ténye az, hogy az okot elképzelik, miután az okozat bekövetkezett...

Ugyanez érvényes gondolatok egymásutániságára: ...keressük valamely gondolat alapját, mielőtt még tudatosult volna bennünk: így jut el tudatunkba először az alap, majd pedig ennek következménye... – Egész álomvilágunk abban áll, hogy egyetemes érzelmekből különféle lehetséges okokra következtetünk: mégpedig úgy, hogy valamely állapot csak akkor tudatosul, miután az ehhez kitalált kauzális láncolat eljutott a tudatba...

Az egész „belső tapasztalás” azon alapul, hogy az idegközpontok ingeréhez okot keresnek és képzelnek – és ahogy először a megtalált ok lép be a tudatba: ez az ok semmi esetre sem adekvát a valóságos okkal – ez az előző „belső tapasztalások” – vagyis az emlékezet alapján való tapogatózás. Ám az emlékezet megtartja a régi interpretációk szokását, vagyis ezek téves okozatiságát... oly módon, hogy a „belső tapasztalásnak” magában kell hordania valamennyi régi, hamis, kauzális fikciót; – „külvilágunkat”, amint azt minden pillanatban kivetítjük, visszavonhatatlanul a régi alap-tévedésünkhöz kapcsoljuk: dologi sematizmussal interpretáljuk...

A „belső tapasztalás” csak azután jut el a tudatba, hogy talált egy belső nyelvet, amelyet az individuum ért..., vagyis egy állapot lefordítását egy számára ismertebb állapotra – „érteni” ez naivul annyit tesz csupán: újat kifejezni tudni valami régi, ismert dolog nyelvén. – Például „rosszul érzem magam” – : az ilyen ítélet a megfigyelő nagy és kései semlegességét feltételezi: a naiv ember mindig így szól: ettől és ettől rosszul érzem magam – rossz közérzetével kapcsolatban csak akkor lát tisztán, ha látja az okot, amitől rosszul érzi magát...

Ezt nevezem a filológia hiányának: Tudnunk kell egy szöveget szövegként olvasni anélkül, hogy interpretációt kevernénk az olvasatba: ez a „belső tapasztalás” legkésőbbi – és talán szinte lehetetlen formája...

480

Nem létezik se „szellem”, sem ész, sem gondolkodás, sem tudat, sem lélek, sem akarat, sem igazság: mindez hasznavehetetlen fikció csupán. Nem „szubjektumról és objektumról” van szó, hanem egy meghatározott állatfajról, amely csak bizonyos viszonylagos helyesség, elsősorban észleléseinek szabályszerűsége (amennyiben a tapasztalatot kamatoztatni tudja) révén tenyészik...

A megismerés a hatalom eszközeként dolgozik. így tehát kézenfekvő, hogy a megismerés a hatalom növekedésével egyenes arányban növekszik...

A „megismerés” értelme: a fogalmat szigorúan és szorosan antropocentrikusán és biológiailag kell felfognunk, mint a „jó” vagy a „szép” esetében. Hogy egy bizonyos faj fennmaradjon – és hatalmában gyarapodjék –, ahhoz valóságkoncentrációjában annyi kiszámítható és változatlan elemet kell megragadnia, hogy azokból meg tudja alkotni viselkedési sémáját. 

A megismerés szervei fejlődésének motivációja a fennmaradás hasznossága, nem pedig valamely absztraktelméleti igény arra, hogy ne tévedjünk... a megismerés szerve mindig úgy fejlődik, hogy megfigyelése elegendő legyen fennmaradásunkhoz. Másként szólva: a tudásvágy mértéke a faj hatalom akarása növekedésének mértékétől függ: valamely faj annyi valóságot ragad meg, amennyin csak úrrá lehet, amennyit csak uralma alá tud hajtani.

 

[c) Az „énbe” vetett hit. Szubjektum]

481

A pozitivizmussal szemben, amely megáll annál a jelenségnél, hogy „csak tények vannak”, azt mondanám: nem, pontosan tények nincsenek, csak interpretációk. „Önmagában” semmilyen tényt nem tudunk megállapítani: talán ostobaság, ha ilyesmit akar az ember.

Azt mondjátok, „minden szubjektív”: de már ez is értelmezés. A „szubjektum” nem adott, hanem valami megköltött, mögéje-rejtett dolog. – Végső soron mindenképpen szükséges egy interpretátort az interpretáció mögé helyezni? Már ez is kitalálás, merő hipotézis.

Amennyiben a „megismerés” szónak egyáltalán van értelme, a világ megismerhető: de máshogy értelmezhető, nincs mögötte egy értelem, hanem megszámlálhatatlanul sok értelem.

„Perspektivizmus”.

Igényünk, hogy megmagyarázzuk a világot: ösztöneinket, valamint az azok mellett és ellen szóló érveket. Minden ösztön egyfajta uralomvágy, mindegyiknek megvan a maga perspektívája, amelyet normaként szeretne az összes többi ösztönre rákényszeríteni.

482

Megjelöljük azt a pontot, amelyen tudatlanságunk kezdődik – amelynél nem láthatunk tovább, például az „én”, a „cselekvés” a „szenvedés” szavaival: – talán megismerésünk láthatárai ezek, de semmiképpen sem „igazságok”.

483

– az Ént a gondolkodás tételezi; ám eleddig, mint az egyszerű nép, azt hittük, az „én gondolkodom”-ban van valami közvetlen bizonyosság, és ez az „En” a gondolkodás oka és ennek analógiájára értjük meg az összes többi okszerű viszonyt. Ez a fikció bármennyire is megszokott és nélkülözhetetlen ma – egyedül Ez nem bizonyíték az ellen, hogy kitalálták csupán: valamely hit lehet életfeltétel és ugyanakkor hamis.

484

„Gondolkodás van: következésképpen van gondolkodó lény is”: így érvel Descartes. De ez azt jelenti, hogy hitünket a szubsztancia fogalmában már „a priori igazként” tételezzük: – egyszerűen a minden cselekvéshez cselekvőt rendelő nyelvtani szokásunk megfogalmazása, ha azt gondoljuk, hogyha gondolkodnak, akkor kell valaminek lenni, „ami gondolkodik”.

Röviden: itt mindjárt logikaimetafizikai posztulátumot alkotnak – és nem csupán konstatálnak... Descartes útján nem jutunk valami abszolút bizonyoshoz, hanem csak egy nagyon erős hit tényéhez.

Ha a tételt a „gondolkodnak, következésképpen van gondolkodás”-ra redukáljuk, akkor üres tautológiát kapunk: és elsősorban a kérdéses valamit, a „gondolkodás realitását” nem érintjük – vagyis e formában a gondolkodás „látszólagossága” tagadhatatlan. Descartes viszont azt akarta, hogy a gondolkodásnak nem csupán látszólagos legyen a valósága, hanem magánvaló.

485

A szubsztancia-fogalom a szubjektum-fogalmának következménye: nem pedig fordítva! Ha a lelket kiszolgáltatjuk a szubjektumnak, akkor hiányzik a „szubsztancia” előfeltétele. A létező fokozatát kapjuk, elveszítjük a létezőt.

A „valóság” kritikája: hová vezet a „több vagy kevesebb valóság”, a lét fokozatai, amelyekben hiszünk?

Életérzésünk és hatalomérzésünk foka (logika és a megélt valóság összefüggése) adja nekünk a „lét”, a „realitás”, a nem-látszat mértékét.

Szubjektum: egy bizonyos Egységbe vetett hitünk terminológiája ez, a legfőbb valóságérzet különféle elemei közül: e hitet Egy ok okozataként fogjuk föl – olyannyira hiszünk hitünkben, hogy emiatt képzeljük el az „igazságot”, a „valóságot”, a „szubsztancialitást”. – A „szubjektum” fikció, amely mintha Egy szubsztrátum hatásának sok egyenlő állapota volna bennünk: de éppen mi alkottuk meg ezen állapotok „egyenlőségét”; ezek egyenértékűsítése és kiigazítása a tényálladék, nem pedig az egyenlőség (– ezt inkább cáfolni kell –).

486

Tudnunk kellene, mi a lét, hogy eldönthessük, ez vagy az valós-e (például a „tudat tényei”); és hasonlóképpen: mi a bizonyosság és az ismeret és hasonlók. – Mivel azonban nem tudjuk ezt, a megismerés képességének kritikája értelmetlen: hogyan is tudná kritizálni saját magát az eszköz, ha éppen saját magát tudná csak e kritikához használni? Még meghatározni sem tudja önmagát!

487

Végső soron vajon minden filozófiának nem azokat az előfeltételeket kell-e napvilágra hoznia, amelyeken az ész működése nyugszik? Az „Énbe” mint szubsztanciába, mint egyetlen realitásba vetett hitünket, amelynek alapján a dolgoknak általában valóságot tulajdonítunk? A legrégebbi „realizmus” bukkan napvilágra legkésőbb: abban a pillanatban, amikor az emberiség egész vallásos története a lélek-babona történeteként ismer önmagára. Itt jutunk el bizonyos sorompóhoz: gondolkodásunk vonja maga után ezt a hitet (a szubsztancia-akcidencia, cselekvés, cselekvő, stb. megkülönböztetésével); ezt félredobni a következőt jelenti: már-nem-szabad-gondolkodni.

De hogy valamely hitnek, ha mégannyira szükség is van rá a lényeg megőrzéséhez, semmi köze nincs az igazsághoz, az például abból is fölismerhető, hogy hinnünk kell az időben, térben és mozgásban, anélkül hogy kényszerűnek éreznénk abszolút realitásukat elismerni.

488

Az észbe vetett hitünk pszichológiai levezetése. – A „valóság”, „létezés” fogalmainkat a szubjektum-érzetekből vettük.

„Szubjektum”: bensőnkből interpretáltuk, ekképp az Én számít szubjektumnak, minden cselekvés okának, cselekvőnek.

A logikaimetafizikai posztulátumok, a szubsztanciába, akcidenciába, attribútumokba stb. vetett hit abból a megszokásból merítik meggyőző erejüket, ahogy tetteinket akaratunk következményeinek tekintjük: – ekképp az Én mint szubsztancia nem oldódik fel a változás sokféleségében. – De akarat nem létezik. – Egyáltalán nincsenek olyan kategóriáink, amelyek lehetővé tennék a „magánvaló” világ és a jelenségvilág megkülönböztetését. Minden ész-kategóriánk érzéki eredetű: az empirikus világról olvastuk le őket. „A lélek”, „az Én” – e fogalmak története mutatja, hogy a legrégebbi megkülönböztetés itt szintén („lélegzet”, „élet”)...

Ha anyagi nem létezik, akkor anyagtalan sem létezik. A fogalom immár nem tartalmaz semmit.

Nincsenek szubjektum-”atomok”. Egy szubjektum szférája állandóan növekszik vagy csökken – a rendszer központja szakadatlanul eltolódik –; kétfelé törik azon esetekben, amikor az adott tömeget nem tudja szervezni. Másfelől egy gyöngébb szubjektumot funkcionáriusává képes alakítani anélkül, hogy elpusztítaná; bizonyos mértékig új egységet tud képezni vele. Nem „szubsztanciát”, inkább olyasmit, ami önmagában is megerősödésre törekszik; és csak közvetett módon igyekszik „megtartani” önmagát (igyekszik meghaladni önmagát –).

489

Minden, már amikor „Egységként” eléri a tudatot, roppant bonyolult: mindig csak az egység látszata van.

A test jelensége a gazdagabb, érthetőbb, megragadhatóbb jelenség: először módszertanilag kell taglalnunk anélkül, hogy végső jelentőségét illetően döntenénk.

490

Az Egyetlen szubjektum - feltételezése talán nem is szükséges; talán éppen így feltételezhetnénk szubjektumok sokaságát is, amelyek kölcsönhatása és harca gondolkodásunk és általában a tudatunk alapja? „Sejtek” egyfajta arisztokratizmusa – ezekben lakik az uralom? Az egyenlők arisztokráciája szokott a kormányzáshoz és ért a parancsoláshoz? Hipotéziseim: a szubjektum mint sokaság.

A fájdalom intellektuális és ítélettől függően „ártalmas”: projektált. A hatás mindig „öntudatlan”: a feltárt és elképzelt „okot” projektálják, időben következik. Az öröm a fájdalom egy módja.

Az egyetlen létező erő ugyanolyan, mint az akaraterő: parancsolás más szubjektumoknak, amelyek ettől megváltoznak. A szubjektum állandó átmenetisége és megfoghatatlansága, „halandó lélek”. A szám mint perspektivikus forma.

491

A testbe vetett hit alapvetőbb, mint a lélekbe vetett hit: utóbbi a test agóniája tudománytalan szemléletéből született (valami, ami elhagyja azt. Hit az álom igazságában –).

492

A kiindulópont a test ből és a fiziológiából: miért? – Szubjektum egységünk természete pontos fogalmát kapjuk, vagyis valamely közösségen nem „lélekként” vagy „életerőkként” uralkodókét, azaz ezen uralkodók függőségét azoktól, akiken uralkodnak, valamint a rangsor és a munkamegosztás feltételeit, amely lehetővé teszi az egészt és részeit. Éppen úgy, ahogyan az élő egységek szakadatlanul keletkeznek és elhalnak, és ahogyan a „szubjektum” sem örök; ugyanúgy, ahogyan a küzdelem a parancsolásban és az engedelmességben is kifejeződik, és az élethez tartozik a hatalom képlékeny határainak folyamatos meghatározása.

Az uralkodó viszonylagos tudatlanságban tartása a közösség egyes tulajdonságainak, sőt zavarainak vonatkozásában azon feltételekhez tartozik, amelyek között uralkodni lehet.

Röviden, becslés birtokába jutunk a nem-tudást illetően, a nagyjából-egészében szemléletet illetően, az egyszerűsítés, a hamisítás és a perspektívák dolgában. A legfontosabb azonban a következő: uralkodót és alattvalóit azonos módon kell felfognunk, mindkettőt érző, akaró, gondolkodó lényként – és nieg kell tanulnunk következtetni, hogy mindenütt szubjektív, láthatatlan élet tartozik minden testhez, amelyben mozgást látunk vagy sejtünk. A mozgás szimbolika a szem számára; jelzi, hogy valamit éreztek, akartak, gondoltak.

A szubjektum közvetlen faggatásának a szubjektumról, valamint a szellem minden ön-tükrözésének az a veszélye, hogy tevékenységéhez hasznos és fontos lehet önmaga hamis interpretációja. Ezért kérdezzük a testet és utasítjuk el a kifinomult érzékek evidenciáját: ha úgy tetszik, azt próbáljuk megfigyelni, hogy maguk az alacsonyabb rangú részek nem tudnak-e kapcsolatba lépni velünk.

 

[d) A megismerés ösztönének biológiája. Perspektivizmus]

493

Az igazság egyfajta tévedés, amely nélkül nem élhet bizonyos meghatározott élőlényfajta.

Végső soron az élet számára való értéke a döntő.

494

Valószínűtlen, hogy „megismerésünk” továbbterjedne, mint amennyire az az élet fenntartásához szűken éppen elegendő. A morfológia megmutatja nekünk, hogyan fejlődnek az érzékek, az idegek, az agy a táplálék-fellelésének nehézségéhez képest.

495

Az „igazságérzéknek”, ha már elutasította a „Ne hazudj” moralitását, egyéb fórumon kell legitimálnia magát: az ember megtartásának eszközeként, mint a hatalom-akarása.

– Szépség iránti szeretetünk hasonlóképpen: ez alakító akaratunk is. Egymás mellett van a két érzék: az igazságérzék eszköz a hatalom megragadásához, hogy tetszésünk szerint alakíthassuk a dolgokat. Az alakítás és az átalakítás öröme –igazi ősi öröm! Csak azt a világot tudjuk felfogni, amelyet mi magunk alkottunk.

496

A megismerés sokarcúságáról. Meghatározni a magunk viszonyát a többiekhez (vagy a fajta viszonyát) – milyen legyen mások „ismerete” ! Ismerni és megismerni már maga is a létfeltételek között van: ekképp elhamarkodott a következtetés, hogy nem lehetnek más intellektus-változatok (számunkra), mint amelyek megtartanak minket: ez a valóságos létfeltétel talán csak véletlenszerű, és talán egyáltalán nem szükségszerű.

Megismerő-apparátusunk nincs a „megismerésre” beállítva.

497

A legszilárdabban a priorinak hitt „igazságok” számomra – feltevések jobb híján, mint például az okság törvénye, a hit olyan mélyen beidegződött és begyakorolt szokásai, hogy a faj minden bizonnyal tönkremenne abban, ha az emberek nem hinnének bennük. De hát ettől mindjárt igazságok? Micsoda következtetés! Mintha az igazságot az bizonyítaná, hogy az ember fönnmarad!

498

Intellektusunk bármilyen mértékben következménye is a létfeltételeknek – nem volnánk birtokában, ha nem lett volna szükségünk rá, és nem lenne ilyen, ha nem ilyenre lett volna szükségünk, ha máshogyan is tudnánk élni.

499

A „gondolkodás” a maga primitív (preorganikus) állapotában, formaalakítás, mint a kristálynál – Gondolkodásunk lényegében nem egyéb, mint az új anyagnak a régi formákba való beleillesztése (=Prokrusztész-ágya), egyenlővé téve az újat a régivel.

500

Az érzéki észleletek „ki”-vetítése: „be” és „ki”: – a test parancsol itt – ? Ugyanaz az egyenlősítő-és rendezőerő, amely az idioplazmában uralkodik, uralkodik a külvilág magunkévá tételében is: érzéki észleleteink már e hasonítás és egyenlősítés eredményei a bennünk élő teljes múlt irányában; nem közvetlenül követik a „benyomást” – 

501

Minden összehasonlítás jellegű gondolkodás, ítélet, észlelés előfeltétele egyfajta „közös nevezőre hozás” s még ez előtt „egyenlősítés”. Az egyenlősítés ugyanaz, mint a megfelelő anyag bekebelezése az amőbába.

Az emlékezés utólagos, ezért itt az egyenlősítő ösztön már gatoltán jelentkezik: a különbség megőrződik. Az emlékezés nem egyéb, mint rendezés, rendszerezés, beskatulyázás – de kinek a tevékenysége?

502

Az emlékezet dolgában revideálnunk kell álláspontunkat: itt lappang a legfőbb kísértés, hogy elfogadjunk egy bizonyos „lelket”, amely időtlen módon reprodukál, felismer stb. Ám a megélt anyag él tovább az „emlékezetben”; nem tehetek az ellen semmit, hogy „visszajön”, az akarat tehetetlen ekkor, mint minden gondolat felötlésével szemben is. Valami történik, aminek tudatára ébredek: most valami hasonló jön – ki hívja? ki kelti életre?

503

Az egész megismerő apparátus absztrakciós és egyszerűsítő apparátus, és nem a megismerésre van berendezve, hanem a dolgok leigázására: a „cél” és az „eszköz” olyan messze vannak a lényegtől, akár a „fogalmak”. A céllal és az eszközzel leigázzuk a folyamatot (– kitalálunk egy megfogható folyamatot!), „fogalmakkal” viszont a „dolgokat”, amelyek a folyamatot elindítják.

504

A tudat – teljességgel kívülről kezdve, mint „benyomások” koordinációja és tudatosulása – kezdetben a lehető legmesszebb van az individuum biológiai központjától; ám e folyamat mélyül, egyre intenzívebb lesz és állandóan közeledik e központhoz.

505

Észleleteink, ahogy értjük őket: vagyis mindazon észleletek és tudatosulások összessége, amelyek tudatosulása nekünk és a minket megelőző szerves folyamatnak hasznos és lényeges volt: tehát nem általában minden észleletről van szó (például az elektromos észleletekről nincs). Ami a következőt jelenti: csak bizonyos észleletek számára van érzékünk – mégpedig azokra, amelyek szükségesek életben maradásunkhoz. A tudat csak addig van jelen, ameddig szükség van rá. Kétség nem férhet hozzá, hogy minden érzéki észleletet át– meg átszőnek az értékítéletek (hasznos és káros – következésképpen kellemes vagy kellemetlen). Az egyes színek önmagukban már bizonyos értéket fejeznek ki számunkra (jóllehet csak ritkán valljuk be, vagy ha nagyon hosszú ideig vagyunk bizonyos szín hatásának kitéve, mint például rabok a börtönben vagy tébolyultak). így például a rovarok is másként reagálnak különféle színekre: vannak, amelyek kedvelik őket, például a hangyák.

506

Először is a képek – megmagyarázni, miképp keletkeznek a képek a szellemben. Majd a képekre alkalmazott szavak. Majd fogalmak, amelyek csak akkor lehetségesek, ha szavak már vannak – vagyis sok kép összefoglalása valami nem szemléletesben, hanem hallhatóban (szó).

Az a kis emóció, amely a „szóval” létrejön, tehát hasonló képek szemléleténél, amelyek helyett Egy szó áll – tehát e gyönge emóció a közös, a fogalom alapja. Az az alapvető tény, hogy gyönge érzelmeket egyenlőnek tételezünk és azonosként fogunk föl. Tehát összecserélünk egymáshoz két egész közeli érzetet, ezen érzetek konstatálásában – ám ki konstatál? Az őseredeti a hit, már minden érzéklet-benyomásban: egyfajta igent mondás az első értelmi tevékenység! Kezdetben volt az „igaznak tartás”! Kiderítendő tehát: hogyan keletkezett az „igaznak tartás”? Mi rejlik az „igaz” érzéklet mögött?

507

Az értékbecslés, hogy „azt hiszem, valami így és így van”, mint az „igazság” lényege. Az értékbecslésben fennmaradási és fejlődési feltételek fejeződnek ki. Minden megismerő

szervünk és –érzékünk csak a fennmaradási és fejlődési feltételekkel összefüggésben fejlődött. Az észbe, kategóriáiba, a dialektikába, tehát a logikai értékbecslésbe vetett bizalom csupán ezek tapasztalat által igazolt hasznosságát bizonyítja az élet szempontjából, nem pedig „igazságukat”.

Minden élőnek és életének előfeltétele, hogy bizonyos mennyiségű hitnek élnie kell benne, hogy megítélhető legyen, és hogy egyetlen lényeges értékben sem kételkedik. Tehát az a szükségszerű, hogy valamit igaznak kell tartani – s nem az a szükségszerű, hogy valami igaz legyen.

„A való és a látszólagos világ” – ezt az ellentétet értékviszonyokra vezetem vissza. A mi fennmaradási feltételeinket a lét predikátumaiként vetítettük ki. Hitünkben szilárdnak kell lennünk, ha gyarapodni akarunk, ezért döntöttünk úgy, hogy a „való” világ nem változik s nem alakul, hanem létezik.

 

[e) Az ész és a logika keletkezése]

508

Eredetileg a képzetek káosza. Az egymást megtűrő képzetek fönnmaradtak, a legnagyobb részük megsemmisült – és megsemmisül.

509

A vágyak földi királysága, amelyből a logika elősarjadt: a háttérben csordaösztön. Az azonos esetek elfogadása „azonos lelket” tételez föl. A kölcsönös megértés és uralom céljából.

510

A logika keletkezéséhez. Az egyenlősítés, az azonosnak látás elemi hajlamát módosítja, mérsékli a haszon és a kár, a siker: alkalmazkodás alakul ki, alacsonyabb fokozat, amelyen e hajlam kielégülhet az élet tagadása és veszélyeztetése nélkül. Ε folyamat teljeséggel megfelel annak a külső, mechanikus folyamatnak (amely szimbóluma), hogy a plazma állandóan idomul valamihez, egyenlősül valamivel, ennek formáiba és soraiba rendeződve.

511

Egyenlőség és hasonlóság.

1. A durvább szerv számos látszólagos egyenlőséget lát; 

2. a szellem akarja az egyenlőséget, vagyis egy érzéki benyomást egy már meglévő sorozatba besorolni: éppen úgy, ahogyan a test a szervetlen anyagot asszimilálja.

A logika megértéséhez:

az egyenlőség akarása a hatalom akarása.

– az a hit, hogy valami így és így van (az ítélet lényege) bizonyos akarat következménye: a lehető legtöbb dolognak egyenlőnek kell lennie.

512

A logika a következő feltételhez kötött: feltéve, ha vannak azonos esetek. Ε feltételnek valójában először a képzeletben kell teljesülnie, hogy logikailag elgondolható és zárt legyen.

Vagyis: a logikai igazság vágya csak azután teljesülhet, miután végrehajtottuk minden történés elemi meghamisítását. Ebből következik, hogy itt olyan ösztön munkál, amely kétféle eszköz is lehet: egy szempont meghamisításának, majd kielégítésének eszköze: a logika nem igazságvágyból származik.

513

A föltaláló erő, amely a kategóriákat kiagyalta, egy szükséglet szolgálatában működött, a biztonság, a gyors érthetőség szolgálatában, a jelek és hangok, szóval a rövidítés eszközei alapján: – a „szubsztancia”, „szubjektum”, „objektum”, „lét”, „levés” esetében nem metafizikai igazságokról van szó. – A hatalmasok emelték törvényerőre a dolgok neveit: és a hatalmasok között a legnagyobb absztrakcióművészek alkották meg a kategóriákat.

514

Egy morál, amelyet hosszú tapasztalat és próba igazolt, végül bizonyított életmódként törvényerőre emelkedve jut el a tudatba, uralkodó morálként... és ezzel a rokon értékek és állapotok egész csoportja csatlakozik e morálhoz: tiszteletre méltó lesz, megtámadhatatlan, szent és igaz; fejlődéséhez tartozik, hogy feledik eredetét... ez annak a jele, hogy úr lett belőle...

Ugyanez történhetett volna meg az ész kategóriáival: hosszas tapogatózás után fönnmaradhatnának viszonylagos hasznosságuknak köszönhetően... Elérhetnek bizonyos pontot, amelyen valaki összegyűjtheti, egészként tudatosíthatja őket –amely ponton megparancsolják őket, vagyis a parancs erejével hatnak... Ettől kezdve az a priori érvényére emelkednek..., túljutnak a tapasztaláson..., nem lehet már elutasítani őket. És talán mégsem fejeznek ki egyebet, csak egy meghatározott faji – és fajtabéli célszerűséget – csupán hasznosságuk az „igazságuk”.

515

Nem „megismerni”, hanem sematizálni, a káoszra annyi szabályszerűséget és formát erőszakolni, hogy gyakorlati szükségleteinket kielégítse.

A szükséglet játszotta a mértékadó szerepet az ész, a logika, a kategóriák kialakításában; annak szükséglete, hogy ne „megismerjünk”, hanem osztályozzunk, sematizáljunk a megértés, a kiszámíthatóság céljából..., a kiigazítás, kitalálás szükséglete, hogy minden hasonló, egyenlő legyen – az ész fejlődése azonos azzal a folyamattal, amelyet minden érzéki benyomás végigjár! – Itt nem munkált előzetesen létező eszme, hanem a hasznosság, hogy a dolgok csak akkor lesznek számunkra kiszámíthatók és kezelhetők, ha durván és egyenlősítve látjuk őket... a finalitás az észben hatás, okozat, nem pedig ok; minden másfajta ész, amelyek megjelenésére számos példa adódik, gátat vet az életnek – ugyanakkor áttekinthetetlenné – és túl egyenlőtlenné teszi – A kategóriák csak annyiban „igazságok”, amennyiben életfontosságúak számunkra: amint az euklideszi tér szintén ilyen feltételes „igazság” (Egyébiránt: mivel senki sem tartja szükségszerűnek, hogy éppen emberek léteznek, az ész szintén, csakúgy, mint az euklideszi tér, bizonyos állatfajok puszta idioszinkráziája, egy a sok közül...) A szubjektív kényszer, hogy itt nem tűr ellentmondást, biológiai kényszer: a hasznosság ösztöne, hogy úgy következtetünk, ahogy következtetünk, a vérünkben van, majhogynem mi magunk vagyunk ez az ösztön... Viszont micsoda naivitás volna ezt bizonyítéknak tekinteni, miszerint ennek révén „magánvaló igazság” birtokába jutunk...

Az ellentmondani nem tudás valamire való képtelenséget bizonyít, nem pedig „igazságot”.

516

Ugyanazt a dolgot nem tudjuk megerősíteni és tagadni: szubjektív empirikus törvény ez, nem fejeződik ki benne „szükségszerűség”, hanem valaminek a képtelensége mindössze.

Ha, Arisztotelész szerint, a legbizonyosabb alaptétel az ellentmondás tétele, ha ez az első és utolsó, amelyre minden bizonyítási eljárást visszavezetnek, ha ebben gyökerezik minden más axióma alapelve, akkor annál komolyabban kellene mérlegelnünk, hogy már az alapoknál állításokat feltételez. Vagy a valóságossal, a létezővel kapcsolatban jelentenek ki vele valamit, mintha egyéb forrásból már ismerős volna; vagyis hogy nem lehet hozzárendelni ellentmondó predikátumokat. Vagy pedig e tétel a következőt akarja mondani: nem szabad hozzárendelni ellentmondó predikátumokat. Ebben az esetben a logika imperatívusz volna, nem az igaz megismerésére, hanem egy világ tételezésére és kiigazítására, amelyet igaznak kell neveznünk.

Röviden, a kérdés nyitott: a logikai axiómák adekvátak a valósággal, vagy mértékek, eszközök csupán számunkra a valóság, a „valóság” fogalmának megalkotásához?...

Amennyiben az előbbit akarnánk megerősíteni, ismerni kellene, amint már mondottuk, a létezőt; amiről pedig szó sincs. A tétel tehát nem tartalmaz igazságkritériumot, hanem azzal kapcsolatos imperatívuszt, aminek igaznak kell lennie.

Föltéve hogy egyáltalán nincs egy önmagával azonos „A”, amint minden logikai (és matematikai) feltételezés felteszi, ekképp „A” mindjárt merő látszat (Scheinbarkeit) volna, így tehát a logikának máris egy csak látszati világ volna előfeltétele. Ε tételben voltaképpen a végtelen empíria hatására hiszünk, amely mintha állandóan megerősítené. A „dolog” –ez „A” tulajdonképpeni szubsztrátuma; a dolgokba vetett hitünk az előfeltétele a logikában való hitünknek. A logika „A”-ja, mint az atom, a „dolog” másolt konstrukciója... Ha ezt nem fogjuk föl, hanem az igaz lét kritériumává tesszük a logikát, akkor máris úton vagyunk ahhoz, hogy valóságként tételezzünk minden olyan hipotézist, mint szubsztancia, predikátum, objektum, szubjektum, cselekvés stb.: vagyis metafizikai világot alkotunk, azaz „igazi világot” (– ez azonban megint csak látszólagos világ...).

A gondolkodás legeredendőbb aktusain, az igenlésen és a tagadáson, az igaznak-tartáson és a nem-igaznak-tartáson – amennyiben az egész nem szokás csupán, hanem a feltevés joga valamit igaznak vagy nem igaznak tartani – már eleve egy hit uralkodik, mégpedig az, hogy létezik megismerés, hogy az ítéletek valóban az igazságot érintik: – röviden, a logika nem kételkedik benne, hogy valamit a magánvaló-igazról mond ki (vagyis ehhez nem rendelhetők egymásnak ellentmondó predikátumok).

Itt az a szenzualista, durva előítélet uralkodik, hogy az érzékletek a dolgok igazságát tanítják nekünk: hogy ugyanakkor, ugyanarról a dologról nem mondhatjuk, hogy kemény és puha. (Az ösztönös bizonyíték, „ugyanakkor nem lehet két ellentétes érzékletem” – egészen durva és hamis.)

A fogalmi ellentmondás-tilalom abból a hitből indul ki, hogy fogalmakat alkothatunk, hogy egy fogalom valamely dolog igaz mivoltát nem csupán jelzi, hanem meg is ragadja...

Valójában a logika (mint a geometria és az aritmetika) csak fiktív igazságokra érvényes, amelyeket mi alkottunk. A logika olyan kísérlet, amely a valóságos világot az általunk alkotott lét-séma szerint igyekszik megérteni, igazabbá, megfogalmazhatóbbá és kiszámíthatóbbá tenni...

517

A létező feltételezése azért szükséges, hogy tudjunk gondolkodni és következtetni: a logika csak azonosnak maradó dolgok képleteivel foglalkozik.

Ε feltevésnek a következő miatt nincs bizonyító-ereje a valóságra: „a létező” optikánkhoz tartozik. Az „Én” mint létező (– a levés és a fejlődés nem érinti).

A szubjektum, szubsztancia és „ész” fiktiv világa szükséges –: él bennünk bizonyos rendező, egyszerűsítő, hamisító és mesterségesen elválasztó erő. „Igazság” – akarat: úrrá lenni az érzékletek sokféleségén.

– a jelenségeket meghatározott kategóriákba osztályozni – Itt a magánvaló dolgokba vetett hitből indulunk ki (a jelenségeket valóságosnak vesszük).

Az alakuló (werdende) világ karaktere mint megfogalmazhatatlan, mint „hamis”, „önmagának ellentmondó”. A megismerés és a levés (Werden) kizárják egymást. A „megismerésnek” következésképpen valami másnak kell lennie: megelőzi a felismerhetővé-tevés akarása, bizonyos levés maga alkotja a létező tévedését.

518

Ha „Énünk” számunkra az egyedüli Lét, amely szerint minden létet alkotunk és megértünk, akkor igazán remek! Ekkor nagyon is helyénvaló a kétely, hogy itt esetleg a perspektivikus illúzió esete áll fenn – a látszólagos egység, amely, akár a látóhatár vonala, mindent összefog.

A test vezérfonalán beláthatatlan sokféleség mutatkozik; módszertanilag megengedett, hogy a jobban tanulmányozható gazdagabbat használjuk vezérfonalul a szegényebb megértéséhez.

Végezetül pedig: ha feltesszük, hogy minden levés, akkor a megismerés csak a létbe vetett hit alapján lehetséges.

519

Ha „egyetlen létező van csupán, az Én” és minden egyéb „létezőt” az ő képére alkottak – ha, végső soron, az „Énbe” vetett hit a logikába, vagyis az ész-kategória metafizikai igazságába vetett hiten áll vagy bukik, másrészt pedig ha az Én valami levőnek bizonyul, akkor – 

520

A folytonos átmenetek nem engedik meg, hogy „egyénről” stb. beszéljünk; az állapotok „száma” ugyancsak folyton változik. Nem beszélnénk időről, és mit sem tudnánk mozgásról, ha – durva módon – a mozgó mellett nem volna némi fogalmunk a „nyugalmi helyzetről”.

Éppen ilyen keveset tudnánk okról és okozatról, és az „üres tér” téves koncepciója nélkül nem érkeztünk volna el a tér fogalmához. Az azonosság tételének hátterében az a „látszat” húzódik meg, hogy léteznek azonos dolgok. Szigorú értelemben egy leendő világ nem „érthető”, nem „ismerhető meg”: csak amennyiben a „megértő” és „megismerő” értelem egy már durván megalkotott világgal találkozik, amelyet látszatokkal népesítettek be, és mindez meg is szilárdult, mert éppen ez a látszat tartotta fenn az életet – csak ennyiben létezik „megismerés”: azaz a régebbi és az újabb tévedések összehasonlítása.

521

A „logikai látszathoz”. – Az „egyed” és a „faj” fogalma láthatólag egyformán hamis és látszati. A „faj” csak azt a tényt fejezi ki, hogy hasonló lények sokasága egyidejűleg jelenik meg, és hosszú időre lelassul a növekedés és a változás tempója: úgyhogy nemigen jönnek tekintetbe a tulajdonképpeni kisebb növekmények és gyarapodások (– a fejlődésnek az a fázisa, amelynél az ön-fejlődés nem látható, és ezért bizonyos egyensúly elérésének látszata áll elő, és megszülethet a hamis képzet: bizonyos cél eléréséről van szó – a cél pedig a fejlődés maga volt...)

A forma tartósnak és ezért értékesebbnek számít; de a formát csak mi találtuk ki; és még ha mégoly gyakorta „el is érjük ugyanazt a formát”, ez még nem jelenti azt, hogy ez valóban ugyanaz a forma – hanem mindig valami új jelenik meg –és csak mi, akik összehasonlítunk, számítjuk ezt az Újat, amennyiben a régire hasonlít, egybe a „forma” egységében. Mintha elérhető volna a típus, amely mintegy az alakulás, a képzés folyamata előtt lebegne.

A forma, a faj, a törvény, az eszme, a cél – itt mindenütt ugyanazt a hibát követik el: egy fikciót hamis valósággal támasztanak alá: mintha a történés valamiféle engedelmességet hordozna magában – mesterségesen tesznek különbséget az események dolgában aközött, ami cselekszik és aközött, ami után a cselekvés igazodik (de ezt az „amit” és ezt az „ami utánt” csak mi tételezzük engedelmességből metafizikai-logikai dogmatikánknak: ez nem „tényálladék”).

Ε szükségességet, hogy fogalmakat, fajokat, formákat, célokat, törvényeket képezünk (az azonos esetek világát), nem úgy kell érteni, mintha ekképp képesek volnánk a való világot rögzíteni; hanem olyan szükségességként fogjuk föl, amely arra ösztönöz minket, hogy a világot igazítsuk helyre, hogy létezésünk lehetővé váljon – így tehát olyan világot alkotunk, amely kiszámítható, egyszerűsített, számunkra érthető stb.

Ugyanez a szükségesség létezik az érzékek tevékenységében, amelyet az ész alátámaszt – ez az egyszerűsítés, elnagyolás, megköltés, amelyen minden „felismerés”, minden meg-tudom-értetni-magam alapul. Igényeink úgy finomították ki érzékeinket, hogy mindig ugyanaz a „jelenségvilág” térjen vissza, és ezáltal a valóság látszatát kapja.

Az arra irányuló szubjektív szükségesség, hogy a logikában higgyünk, csupán azt fejezi ki, hogy jóval azelőtt, hogy a logika eljutott volna a tudatunkba, semmi egyebet sem tettünk, mint belevetítettük a történésbe posztulátumait: most pedig megtaláljuk őket a történésben – ez nem is lehet másként –, és azt képzeljük, hogy e szükségességnek van valami köze az „igazsághoz”. Mi magunk vagyunk azok, akik megalkottuk a „dolog”, az „azonos dolog”, a szubjektum, a predikátum, a cselekvés, az objektum, a szubsztancia, a forma fogalmait, miután nagyon messzire mentünk az azonosításban, az elnagyolásban és a leegyszerűsítésben.

A világ azért tűnik logikusnak számunkra, mert már logizáltuk.

522

Elemi megoldás. – Hiszünk az észben, ezt azonban szürke fogalmak filozófiája, a nyelvet a lehető legnaivabb előítéletek alapján építették föl.

A diszharmóniát és a problémákat csupán beleolvassuk a dolgokba, mert csak nyelvi formában gondolkodunk – ezért hiszünk „az ész” „örök igazságaiban” (például szubjektum, predikátum).

Már nem gondolkodunk, ha ezt nem a nyelvi kényszer hatására akarjuk tenni, sőt e ponton kezdünk kételkedni, hogy itt e határt valóban határnak lássunk-e.

Az értelmes gondolkodás egy séma szerinti interpretáció, amely sémát nem tudjuk eldobni.

 

[f) Tudat]

523

Nincs nagyobb tévedés annál, mint a pszichikai és fizikai jelenségekből egy és ugyanazon szubsztancia két arcát, két megnyilatkozását csinálni. Ezzel nem magyarázunk meg semmit: magyarázatként a „szubsztancia” fogalma teljességgel hasznavehetetlen.

A tudat, másodlagos szerepben, majdnem közömbös, fölösleges, talán pontosan az is a feladata, hogy eltűnjön, utat engedve a tökéletes automatizmusnak – Ha csak a belső jelenségeket figyeljük meg, akkor a süketnémákhoz vagyunk hasonlatosak, akik a szájmozgásból olvassák le a szavakat, amelyeket nem hallanak. Mi a belső érzék jelenségeiből következtetünk a láthatatlan és egyéb jelenségekre, amelyeket észlelnénk, ha megfigyelő eszközeink elégségesek volnának, amelyet idegáramlásnak neveznek.

Ε belső világ megfigyelésére még legfinomabb érzékeink is tökéletlenek, ezért érzünk ezerféle bonyolultságot egyetlen egységnek, így képzelünk bele olyan okságot, amelynél láthatatlan marad számunkra a mozgás és a változás minden oka (hiszen a gondolatok és érzések egymásutánisága csak láthatóvá válásuk a tudatban; teljességgel valószínűtlen viszont, hogy ezen egymásutániságnak bármi köze lenne az oksági láncolathoz: a tudat sohasem szolgál példával nekünk okra és okozatra) – 

524

A „tudat” szerepe. – Igen lényeges, hogy a „tudat” szerepével kapcsolatban ne fogjunk mellé: a „külvilághoz” való viszonyunk fejlesztette ki azt. Ezzel szemben a vezetés, a testi funkciók összjátékának oltalmazása, védelme nem jut el a tudatunkba; a szellemi elraktározás szintén nem: kétség sem férhet hozzá, hogy magasabb fórum vezérli mindezt: afféle központi bizottság, amelyben a különféle leghőbb vágyak érvényesítik szavukat és hatalmukat. „Öröm” és „bánat” ebből a szférából érkező jelzések: .. .az akarati aktus nemkülönben. Az eszmék hasonlóképpen.

In summa: ami tudatosul, olyan oksági viszonyban van, amely teljes egészében rejtve marad előttünk – a gondolatok, érzelmek, eszmék egymásutánisága a tudatban nem azt fejezi ki, hogy ez az egymásutániság oksági: látszólag azonban messzemenően így van. Pontosan erre a látszatra építettük valamennyi szellemi, észbeli, logikai képzetünket (egyik sem létezik: fiktív szintézisek és egységek ezek)... Aztán ismét a dolgokba, a dolgok mögé vetítettük őket!

A tudatot általában össz-szenzoriumnak, központi érzékelőnek és legfőbb hatalomnak tekintjük: jóllehet kommunikációs eszköz csupán: a társadalmi használatban fejlődött ki, a társadalmi érdekekre való tekintettel... – a „használat” kifejezés fogalmán itt a külvilágból érkező hatásokat és az ezekre adott szükségszerű reakcióinkat értem; a külvilágra gyakorolt hatásunkat nemkülönben. A tudat nem a vezérlés, hanem a vezérlés szerve.

525

Egyetlen képletbe sűrített tételem, amely az antikvitástól, a kereszténységtől, a skolasztikától és egyéb hasonló mósuszoktól szaglik: az „Isten mint szellem” fogalmában tagadom az isteni tökéletességet...

526

Amikor a dolgok csoportosításában előáll bizonyos egység, akkor mindig a szellemet teszik meg e koordináció okának, pedig ez teljességgel alaptalan. Miért lenne egy roppant komplex tény eszméje e tény feltétele? vagy miért kellene egy komplex ténynek megelőzni a saját képzetét? – Óvakodunk attól, hogy a célszerűséget a szellemmel magyarázzuk: semmi okunk nincs rá, hogy a szellemnek a szervezés és rendszerezés tulajdonságait tulajdonítsuk. – Az idegrendszer birodalma sokkalta terjedelmesebb: à tudat világa csak járulékos elem. A tudat nem játszik szerepet az adaptáció és a rendszerezés összfolyamatában.

527

A fiziológusok csakúgy, mint a filozófusok, úgy vélik, hogy a tudat annál értékesebb, minél világosabb: a legvilágosabb tudat, a leglogikusabb, leghidegebb gondolkodás kerülne eszerint az első helyre. De hát – minek alapján állapítják meg ezt az értéket? – Az akarat működésbe hozásának tekintetében többnyire a legfelületesebb, leginkább leegyszerűsített gondolkodás a leghasznosabb – és ezért lehet ilyen – stb. (mert kevés motívumot hagy meg).

A cselekvés pontossága antagonisztikus viszonyban van a messzire tekintő és gyakran bizonytalanul ítélő elővigyázatossággal: az utóbbit mélyebb ösztön vezérli.

528

A pszichológusok fő tévedése: a bizonytalan, homályos elképzelést alacsonyabb rendűnek tekintik a világos elképzeléssel szemben: de ami eltávozik tudatunkból, és ezért homályosabb, attól még önmagában tökéletesen világos is lehet. A homályossá válás a tudat-perspektíva dolga.

529

A szörnyű balfogások:

1. a tudat értelmetlen túlbecslése: egységet, lényeget csináltak belőle: a „szellem”, a „lélek”, valami, ami érez, gondolkodik és akar – 

2. A szellem mint ok, nevezetesen mindenütt, ahol célszerűség, rendszer, koordináció jelenik meg;

3. a tudat mint a legmagasabb elérhető forma, mint a lét legfelsőbb foka: „Isten” ; 

4. az akaratot mindenhová beviszik, ahol okozat, hatás van; 

5. az „igaz világ” mint a szellem világa, amely a tudat tényein keresztül közelíthető meg; 

6. a megismerés abszolút mint a tudat képessége, ahol egyáltalán létezik megismerés.

Következtetések: minden haladás a tudatosulásban való haladást jelenti; minden hanyatlás a tudattalanba visszalépés. Dialektikával közeledünk a valósághoz, a „való léthez”; távolodunk tőle az ösztönök, az érzékek, a mechanizmus révén... Az embert föloldani a szellemben nem jelentene egyebet, mint Istenné tenni őt: szellem, akarat, jóság – Egy; Minden /ónak a szellemiségből kell származnia, tudati ténynek kell lennie; Minden javulás csak a fokozott tudatosulás útján képzelhető el. A tudatosulás hiánya hanyatlásnak minősült a vágyak és érzékek tartományába – elállatiasodás...

 

[g) Ítélet. Igaz-hamis]

530

Kant teológiai előítélete, öntudatlan dogmatizmusa, morális perspektívája uralkodik, irányít, parancsol.

A proton pszeudósz (πρώτον φεύδος): hogyan lehetséges a megismerés ténye? tény-e egyáltalán a megismerés? mi a megismerés? Ha nem tudjuk, mi a megismerés, nem tudjuk megválaszolni a kérdést: létezik-e egyáltalán megismerés? Nagyszerű! De ha még nem „tudom”, hogy megismerés létezik-e vagy létezhet, akkor a józan ész értelmében nem is tehetem föl a kérdést: „mi a megismerés”? Kant hisz a megismerés tényében. Állítása naiv: a megismerés megismerése!

„A megismerés, az ismeret ítélet! „ De az ítélet hit, hogy valami így és így van! És nem ismeret! „Minden ismeret szintetikus ítéletekből áll”, amelyek az általánosság jellemvonásával rendelkeznek (a dolog minden esetben így viselkedik, nem pedig másként), és a szükségszerűség jellegével (a megállapítás ellentéte sohasem teljesülhet).

Mindig előfeltétel a megismerésbe vetett hit jogszerűsége: ahogy előfeltétel a lelkiismeret megítélésénél az érzelem. Itt a morális ontológia az uralkodó előítélet.

A következtetés tehát így hangzik: 

1. léteznek kijelentések, amelyeket általánosan érvényesnek és szükségszerűnek tartunk;

2. a szükségszerűség és az általános érvényűség karaktere nem származhat a tapasztalatból;

3. következésképpen tapasztalat nélkül, máshonnan kell magát megalapoznia, a megismerés forrásának másutt kell lennie!

Kant így következtet: 

1. vannak kijelentések, amelyek csak bizonyos feltételekkel érvényesek; 

2. e feltétel, hogy a kijelentés nem a tapasztalatból származik, hanem a tiszta észből.

Tehát: az a kérdés, honnan fakad hitünk az ilyen kijelentések igazságában? Nem, honnan vannak ítéletei! Ám valamely hit, erős meggyőződés keletkezése lélektani probléma: nagyon korlátozott és szűkös tapasztalat hoz létre gyakorta efféle hitet!

Kant már előfeltételezi, hogy nem csupán „a posteriori” tények léteznek, hanem „a priori” tények is, a „tapasztalat előtt”. Tapasztalatból állítólag sohasem lehetne szükségszerűség és általános érvényűség: mitől világos tehát, hogy tapasztalat nélkül egyszerűen csak úgy itt vannak?

Nem léteznek egyes ítéletek!

Az egyes ítélet sohasem „igaz”, sohasem ismeret; csak összefüggésben, sok ítélet kapcsolati viszonyában jön létre kezesség.

Mi különbözteti meg az igaz hitet a hamis hittől? Mi az ismeret? Kant „tudja”, ez nagyszerű!

A szükségszerűség és általánosság sosem fakadhat tapasztalatból! Tehát csak a tapasztalattól függetlenül, a tapasztalás előtt! Az efféle belátás – amely a priori valósul meg, tehát minden tapasztalattól függetlenül, a tiszta észből származik –a „tiszta ismeret”.

A logika alaptételei, az azonosság és az ellentmondás elve – tiszta ismeretek, mert megelőznek minden tapasztalatot. – Csakhogy egyáltalán nem is ismeretek! hanem szabályzó hittételek.

A teret a tiszta ész formájának kell tekintenünk, ha meg akarjuk alapozni a matematikai ítélet a prioritását (tiszta ésszerűségét).

Hume kijelentette: „egyáltalán nem léteznek a priori szintetikus ítéletek.” Kant így szól: igenis léteznek! A matematikaiak! És ha léteznek ilyenek, akkor talán létezik metafizika is, a dolgok megismerése a tiszta ész által.

A matematika lehetséges olyan feltételek mellett, ahol a metafizika sohasem lehetséges.

Minden emberi megismerés vagy tapasztalati, vagy matematikai.

Egy ítélet szintetikus: azaz különféle képzeteket kapcsol össze.

Azonkívül a priori: mert e kapcsolat általános és szükségszerű, amely sohasem adódhat érzéki észlelet révén, hanem csak a tiszta ész útján.

Ha volnának a priori szintetikus ítéletek, akkor az észnek képesnek kellene lennie rá, hogy összekapcsolja őket; az összekapcsolás forma. Az észnek formaadó képességgel kell rendelkeznie.

531

Az ítéletalkotás legrégebbi hitünk, legmegszokottabb igaznak-tartás vagy hamisnak-tartás, kijelentés vagy tagadás, bizonyosság, hogy valami éppen így van és nem másként, hit, hogy itt tényleg „megismertünk” valamit – de voltaképpen mit hiszünk igaznak minden ítéletben?

Mik a predikátumok? – Változásainkat nem mint olyanokat vettük, hanem „magánvalóként”, ami idegen tőlünk, amit „észlelünk” csupán; és nem történésként, hanem létként tételezzük őket mint „tulajdonságot” – és egy lényeget találunk fel hozzá, amelyhez tapadnak, azaz a hatást hatóként tételezzük, a hatót pedig létezőként. De a „hatás”, az okozat fogalma még ebben a megfogalmazásban is önkényes: mert a rajtunk végbemenő változásokról, amelyekről biztosan hisz-szük, hogy nem önmagunk vagyunk okai, csak arra következtetünk, hogy mindenképpen hatásnak, okozatoknak kell lenniük: a következtetés szerint: hogy „minden változáshoz tartozik egy okozó”. – Ám e következtetés már mitológia – szétválasztja a hatót és a hatást. Ha azt mondom: „a villám világít”, akkor a világítást egyszer tevékenységként, másszor pedig alanyként tételezem: tehát a történéshez egy létet tételezek fel, amely a történéssel nem egy, hanem inkább megmarad, van és nem „lesz”. – A történést úgy tételezem, mint ami hat, és az okozatot, a hatást létként: ez kettős tévedés, avagy interpretáció, amelyben mi vagyunk a hibásak.

532

Az ítélet – az a következő hit: „Ez és ez így van.” Az ítéletben tehát az emlék rejlik, hogy egy „azonos esettel” találkoztunk: összehasonlítást tételez föl, az emlékezet segítségével.

Nem az ítélet teszi, hogy látszólag egy azonos eset áll elő. Inkább csak azt hiszi, hogy ilyet észlel; azzal a feltétellel működik, hogy vannak azonos esetek. Hogyan hívják azt a funkciót, amely sokkal régebbi és már nagyon régóta kellett működnie, amely nem egyenlő eseteket kiegyenlít és összehasonlít? Hogyan hívjuk azt a másodikat, amely ennek az elsőnek az alapján stb. „Ami azonos érzékletet kelt, az azonos”: mi a neve azonban Annak, amelyik az érzékleteket azonossá teszi, azonosnak „veszi?” – Egyáltalában nem létezhetnének ítéletek, ha az érzékleteken belül nem volna begyakorolva bizonyos kiegyenlítő tevékenység: az emlékezés csak a már megszokott, a már megélt dolgok állandó aláhúzásával lehetséges. – Mielőtt ítélünk, az asszimilációs folyamatnak már végbe kell mennie: tehát itt is már előre működik egy intellektuális tevékenység, amely nem jut el a tudatba, ahogy a fájdalom eljut a seb következményeként. Valószínűleg minden szerves funkciónak egy-egy belső történés felel meg, tehát egy asszimiláció, kiválasztódás, növekedés stb.

Lényeges: a testből kell kiindulni, ezt kell vezérfonalnak tekinteni. Ez az a sokkal gazdagabb jelenség, amely lehetővé teszi a pontos megfigyelést. A testbe vetett hit megalapozottabb a szellembe vetett hitnél.

„Még ha olyan nagyon hisznek is valamiben, abban még semmiféle igazságkritérium nincs.” De mi az igazság? Egyfajta hit talán, amely életfeltétellé vált? Ebben az esetben persze az erő kritérium lehet, például az okság dolgában.

533

A logikai meghatározottság, áttetszőség mint az igazság kritériuma („omne illud verum est, quod dare et distincte percipitur”, Descartes): ezzel a mechanikus világhipotézis hihető és kívánatos.

Ám ez vaskos tévesztés: mint simplex sigillum veri. Honnan tudjuk, hogy a dolgok igazi adottsága ilyen viszonyban van intellektusunkkal? – Nem lehetne másként? úgy, hogy a neki leginkább hatalomérzést és biztonságot adó hipotézist választja, becsüli s nevezi igaznak? –  Az intellektus a legszabadabb és legerősebb képességét és kapacitását teszi meg a legértékesebb kritériumnak, következésképpen az 

igaznak...

„Igaz”: az érzelmi oldalról –: ami a legerősebben váltja ki az érzelmet („Én”) a gondolkodás oldaláról: – ami a gondolkodásnak a legnagyobb fokú erő-érzést adja; a tapintás, látás, hallás felől: ahol a legnagyobb ellenállásra van szükség.

Tehát a teljesítményben való legmagasabb fok ébreszti a tárgyban az „igazságában”, vagyis valóságában való hitet. Az erő, a harc, az ellenállás érzése arról győz meg, hogy van valami, aminek itt ellenállnak.

534

Az igazság kritériuma a hatalomérzés fokozódásában van.

535

„Igazság”': ez az én gondolkodásmódom szerint nem szükségképpen jelenti a tévedés ellentétét, hanem a legalapvetőbb esetekben csupán különféle tévedések egymáshoz való viszonyát: vagyis kb. hogy az egyik régebbi, mélyebb a másiknál, sőt kiirthatatlan talán, amennyiben a magunkfajta organikus lény nem tud nélküle élni; míg egyéb tévedések nem zsarnokoskodnak ennyire fölöttünk életfeltételek gyanánt, inkább félreállíthatók és „cáfolhatók” az említett „zsarnokokhoz” képest.

Egy feltevés, amely cáfolhatatlan – de miért kellene mindjárt „igaznak” lennie? Ε mondat talán fölháborítja a logika szakértőit, akik a logika határait a dolgok határaival azonosítják: ám ennek a logikai optimizmusnak a magam részéről már régen hadat üzentem.

536

Minden, ami egyszerű, képzeletbeli csupán, nem „igaz”. Ami viszont valóságos, ami igaz, az nem Egy és nem is redukálható Egyre.

537

Mi az igazság? (inercia, a hipotézis, amelynél kielégülés jön létre, a legcsekélyebb szellemi erő felhasználása stb.).

538

Első tétel. A könnyebb gondolkodásmód legyőzi a bonyolultat – mint dogma: simplex sigillum veri. – Dico: nevetséges gyerekség, hogy az érthetőségnek valami köze lenne az igazsághoz...

Második tétel. A létről, a dologról, a tiszta, szilárd egységekről szóló tan százszorta könnyebb, mint a levésről és a fejlődésről szóló tan...

Harmadik tétel. A logikát csak könnyítésként találták ki: kifejező eszközként ~ nem igazságként... Később aztán igazságként hatott...

539

Parmenidész azt mondta „nem gondoljuk el azt, ami nincs” – mi a dolgok másik végén vagyunk és azt mondjuk: „ami elgondolható, az minden bizonnyal fikció.”

540

Sokféle szem van. A szfinxnek is van szeme: következésképpen sokféle „igazság” van, és következésképpen nincs igazság.

541

EGY MODERN TÉBOLYDA FELIRATAI

„A gondolkodás szükségszerűségei morális szükségszerűségek.”

Herbert Spencer

„Valamely tétel igazságának végső próbaköve tagadásának felfoghatatlansága.”

Herbert Spencer

542

Ha a lét karaktere hamis lenne – ez végső soron lehetséges –, mi lenne akkor az igazság, mi lenne összes igazságunkkal?... A hamisság lelkiismeretlen meghamisítása? A hamisság magasabb hatványa?...

543

Olyan világban, amely lényegileg hamis, az igaziságnak természetellenes tendenciája volna: ilyesminek csak eszközként volna értelme egy magasabb hatványú hamissághoz: ha igazi, létező világot akarnánk kitalálni, akkor előbb az igaz embert kellene megalkotni (ideértve azt is, hogy ez az ember „igaznak” hiszi önmagát).

Egyszerű, őszinte, önmagával ellentmondásba nem kerülő, kitartó, állhatatos, önmagához hű, gáncs nélküli, nyílt jellem: az ilyen ember a lét világát „Istenként” alkotja meg a maga képére.

Az ember egész szférájának roppant tisztának, kicsinek és tiszteletre méltónak kell lennie, ha azt akarjuk, hogy a becsületesség, igaziság lehetséges legyen: az előnynek minden értelemben az igaz ember oldalán kell állnia – a hazugságnak, csalásnak és színlelésnek csodálkozást, megütközést kell keltenie...

544

A „színlelés” a lények felfelé tartó rangsorával egyenes arányban fokozódik. A szervetlen világban egyáltalán nem is létezik, ám a szervesben kezdetét veszi az alattomoskodás, a csel; már a növények is mesterek ebben. A legnagyobb emberek, mint Caesar, Napóleon (lásd Stendhal véleményét róla), ugyanúgy a fejlettebb fajták (olaszok), a görögök (Odüsszeusz); az alattomosság az emberi fejlődés lényegéhez tartozik... A színész problémája. Dionüszosz-eszményem. A szerves funkciók, a legerősebb életösztönök optikája: a tévedni akaró erő minden életben; sőt a tévedés mint a gondolkodás előfeltétele. Mielőtt gondolkodnánk, már bizonyára „kitaláltunk” valamit; az azonos esetek egymáshoz igazítása, az egyenlőség látszatához igazítás régebbi az egyenlőség felismerésénél.

 

[h) Az okság ellen]

545

Az abszolút térben az erő szubsztrátumaként hiszek: ez az erő határol és formál. Az örök idő. De magánvaló módon nincs tér, sem idő: a „változások” jelenségek csupán (vagy számunkra érzékelési folyamatok); ha ezek között szabályszerű visszatérést tételezünk, akkor mindezzel csupán azt a tényt alapozzuk meg, hogy ez mindig így történt. Könnyű félreértésként levezetni azt az érzést, hogy a post hoc voltaképpen propter hoc; ez érthető. De jelenségek nem lehetnek „okok”!

546

Valamely történés vagy cselekvésként vagy szenvedésként való értelmezése – tehát minden cselekvés szenvedés – a következőt jelenti: minden változás, minden mássá válás föltételezi okozóját, és valamit, amin a „változás” végbemegy.

547

A „szubjektum” fogalmának lélektani története. A test, a dolog, a szem által alkotott „egész” hozza létre a különbséget cselekvés és cselekvő között; a cselekvő, a cselekvés oka, egyre kifinomultabban értelmezve, lett végül „szubjektum”.

548

Van egy rossz szokásunk, hogy az emlékezet valamely jelét, egy lerövidítő képletet lényegnek veszünk, végső soron oknak, például a villámról azt mondjuk: „a villám világít”.

Vagy vegyük például az „én” szócskát. A látás bizonyos perspektíváját tesszük meg a látás okául: ez volt a műfogás a „szubjektum”, az „Én” föltalálásában!

549

„Szubjektum”, „objektum”, „predikátum” – ezek mesterséges megkülönböztetések, és sémákként végigöntenek velük minden látszati tényálladékot. Az alapvetően hamis megfigyelés abban áll, hogy azt hiszem, én vagyok, aki valamit tesz, valamit elszenved, valamije „van”, akinek bizonyos tulajdonsága „van”.

550

Minden ítéletben ott lappang a szubjektumba és predikátumba vagy az okba és okozatba vetett teljes, mély hit (vagyis az a megállapítás, hogy minden hatás, okozat cselekvés, és hogy minden cselekvés cselekvőt feltételez); és ezen utóbbi hit az előbbi egyedi esete, tehát a hit alapvető elemeként tovább él: szubjektumok léteznek, minden, ami csak történik, predikatív módon viselkedik valamely szubjektumhoz kötve.

Valamit észreveszek, és okot keresek hozzá: ez eredetileg a következőt jelenti: szándékot keresek benne és mindenekelőtt valakit, akinek valami szándéka van, egy szubjektumot, egy cselekvőt: minden történés cselekvés – valaha minden történésben szándékot láttak, ez a mi legrégebbi szokásunk. Vajon az állatoknak is van ilyen szokásuk? Élőlényekként vajon nem kell-e bízniuk saját interpretációikban? – A „miért?” kérdése mindig a causa finalisra kérdez, a „minek”?-re. A causa efficiens értelméről fogalmunk sincs: itt igaza van Hume-nak, a szokás (de nem csupán az egyéni!) miatt elvárjuk, hogy egy bizonyos, gyakran megfigyelt folyamat követi a másikat: de semmi egyéb! A kauzalitásba vetett hitünk rendkívüli szilárdságát nem a folyamatok egymás után következésének nagy megszokása adja, hanem arra való képtelenségünk, hogy valamely történést másként interpretáljunk, mint szándék okozta történést. Az élőbe és gondolkodóba mint egyedül hatóba – az akaratba, a szándékba – vetett hit ez, az a hit, hogy minden történés cselekvés, hogy minden cselekvés cselekvőt feltételez, a „szubjektumba” vetett hit. Vajon nem vaskos ostobaság-e ez a szubjektum (alany) és predikátum (állítmány) fogalmaiba vetett hit?

Kérdés: valamely szándék oka lehet a történésnek? Vagy már az illúzió is? Nem a történés maga?

551

Az „ok” fogalmának kritikája. – Abszolút semmi tapasztalatunk nincs valamely okról; lélektanilag tekintve a fogalom abból a szubjektív meggyőződésünkből származik, hogy mi vagyunk az okok, mármint annak az oka, hogy a karunk mozog... Ám ez tévedés: elválasztjuk magunkat, a cselekvőt, a cselekvéstől és ezt a sémát alkalmazzuk mindenütt – minden történéshez cselekvőt keresünk – mit csináltunk? az erő, a feszültség, az ellenállás érzetét, egy izom-érzetet, amely már a cselekvés kezdete, okként értettünk félre –: vagy oknak gondoljuk annak akaratát, hogy ezt vagy azt tegyük, mert utána a cselekvés következik – „Ok” nem is létezik: az öncsalás már igazolódott is bizonyos esetekben, amikor az ok adottnak tűnt, és kivetítettük a történés megértése céljából. Valamely „történés megértése” abban állt, hogy kitaláltunk egy szubjektumot, amely felelős volt azért, hogy mi történt, és hogyan történt. Akarat-érzésünket, „szabadság”-érzésünket és felelősség-érzésünket, cselekvés-szándékunkat az „ok” fogalmában foglaltuk össze: a causa efficiens és finalis az alapkoncepcióban Egyek.

Úgy véltük, valamely okozat, hatás magyarázatot nyer, ha állapotot mutatunk föl, amelyben ez az okozat már benne foglaltatik. Valójában minden okot az okozat, a hatás sémája szerint találunk föl: az utóbbi ismert számunkra... Megfordítva nem áll módunkban bármilyen dologról előre megmondani, hogyan „hat”. A dolog, a szubjektum, az akarat, a szándék – mindez benne foglaltatik az „ok” koncepciójában. Dolgokat keresünk, hogy megmagyarázzuk, miért változott meg valami. Maga az atom is ilyen odagondolt „dolog” és „ős-szubjektum”...

Végre megértjük, hogy a dolgok nem hatnak, következésképpen az atomok sem: mert egyáltalán nem léteznek... hogy az okság fogalma teljességgel hasznavehetetlen. – Állapotok szükségszerű egymásutániságából még nem következik ezek oksági viszonya (– ez ható képességüket jelentené, hogy 1-ről 2-re, 3-ra, 4-re, 5-re tudnak ugrani). Nincsenek sem okok, sem okozatok/hatások. Nyelvileg nem tudunk megszabadulni tőlük. De ez nem számít. Ha az izmot az „okozatától, hatásától” függetlenül gondolom el, akkor tagadtam...

In summa: valamely történést nem idéztek elő, és nem is idéz elő semmit. A causa hatóképesség, amelyet kitaláltak az eseményhez, a történéshez...

Az oksági interpretáció tévedés... Egy dolog az okozatainak összessége, amelyeket szintetikusan fog össze egy fogalom vagy kép.. .Valóban, a tudomány kiürítette az okság fogalmának tartalmát, és megtartotta egy egyenlet számára és itt már alapjában véve közömbös, melyik oldalra kerül az ok vagy az okozat. Megállapítást nyert, hogy két komplex állapotban (erőkonstellációk), az erőkvantumok állandók maradnak.

Valamely történés kiszámíthatósága nem attól függ, hogy követ-e bizonyos szabályt, vagy érvényesül-e bizonyos szükségszerűség, vagy belevetítünk-e oksági törvényt minden egyes történésbe: – hanem azonos esetek visszatérése adja e kiszámíthatóságot.

Kant nézetével ellentétben nincs oksági-érzék. Csodálkozunk, nyugtalankodunk, valami ismertet akarunk látni, amihez tarthatjuk magunkat... Mihelyt az újban valami régit mutatnak nekünk, megnyugszunk. Az állítólagos okság-ösztön csak félelem a szokatlantól, és megkísérlünk benne felfedezni valami már ismertet – nem okokat keresünk, hanem valami ismertet...

552

A determinizmus legyőzéséhez. Abból, hogy valami valamiből szabályszerűen és kiszámíthatóan következik, még nem adódik az, hogy szükségképpen következik. Valamely erőkvantumot nem tesz „nem szabad akarattá” a tény, hogy minden meghatározott esetben egyfajta és azonos módon viselkedik. A „mechanikus szükségszerűség” nem tényálladék: mi magyaráztuk bele a történésbe. Mi magyaráztuk a történés megfogalmazhatóságát a történés fölött uralkodó szükségszerűség folyományaként. De abból, hogy valami meghatározottat teszek, még semmiképpen sem következik, hogy éppen ezt kényszerülök tenni. A kényszer a dolgokban nem mutatható ki: a szabály azt bizonyítja csupán, hogy egy és ugyanazon történés nem egyszersmind más történés is. Csak miután mi szubjektumot, alanyt, „cselekvőt” magyaráztuk bele a dolgokba, keletkezett az a látszat, amely szerint minden történés a szubjektumra gyakorolt kényszer következménye – Ám ki gyakorolja e kényszert? Megint csak a „cselekvő”. Ok és okozat veszedelmes fogalmak – mindaddig, amíg valamire gondolunk, ami okoz, és valamire gondolunk, amire okozati hatást gyakorol.

A) A szükségszerűség nem tényálladék, hanem interpretáció.

B) Ha megértettük, hogy a „szubjektum” nem hat, nem „okoz”, hanem csak fikció, akkor ebből sok minden következik.

A dologiságot csupán a szubjektum mintájára találtuk fel és beleinterpretáltuk az érzékelés-zűrzavarba. Ha már nem hiszünk az okozó/ható szubjektumban, akkor megszűnik az okozó dolgokba, a kölcsönhatásokba vetett hit is, megszűnik ok és okozatba vetett hit azon jelenségek között, amelyeket dolgoknak nevezünk.

Ezzel természetesen megdől az okozó atomok világa is: ezt mindig azon előfeltevéssel fogadtuk el, hogy szubjektumokra van hozzá szükség.

Végül pedig megdől a „magánvaló dolog”: mert ez végső soron egy „magánvaló szubjektum” koncepciója. De mi értjük, hogy e szubjektumot csak kitalálták. Tarthatatlan a „magánvaló dolog” és a „jelenség” ellentéte; ám ezzel megdől a „jelenség” fogalma is.

C) Ha feladjuk az okozó szubjektumot, akkor az objektumot ugyancsak, amelyre hat. A tartam, az önmagával való azonosság, a lét nem rejlik sem a szubjektumnak, sem az objektumnak nevezett valamiben: Történéskomplexumok ezek, amelyek egyéb komplexumokhoz képest látszólag maradandók – tehát például különböznek egymástól a történés gyorsaságában (nyugalom – mozgás, helyhez kötött – mozgékony: csupa olyan ellentét, amely önmagában nem létezik, és amelyek valóban csupán fokozati különbségeket fejeznek ki, amelyek bizonyos látószögből tekintve ellentétnek látszanak. Ellentétek nem léteznek: csak a logikának köszönhető az ellentétfogalmunk, amelyet aztán hamisan átruházunk a dolgokra).

D) Ha feladjuk a „szubjektum” és az „objektum” fogalmát, akkor a „szubsztancia” fogalmát szintén – következésképpen ennek különféle módosulásait nemkülönben, mint például „anyag”, „szellem”, valamint egyéb hipotetikus lényegek, mint az „anyag örökkévalósága és változatlansága” stb. Megszabadulunk az anyagszerűségtől.

Morálisan kifejezve: a világ hamis. Ám amennyiben maga a morál ugyancsak e világ egy darabja, akkor a morál hamis.

Az igazságvágy nem egyéb, mint ezen hamis jelleg megszilárdítása, igazi tartósítása, szem elől tévesztése, átköltése a létezőbe.

Az igazság tehát nem valami létező, megtalálható és fellelhető – hanem valami megalkotandó, ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább bizonyos győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: az igazság mint processus ad infinitum, egyfajta aktív meghatározottság, nem pedig valaminek a tudatosulása, ami „magánvalóan” szilárd és meghatározott. Egyszóval: „a hatalom akarása”.

Az élet a tartós és szabályszerűen visszatérő dolgok hitének előfeltevésén alapul; minél hatalmasabb az élet, annál nagyobb a kitalálható, mintegy létezővé tett világ. Logizálás, racionalizálás, szintetizálás mint az élet segédeszközei.

Az ember kivetíti igazságra törekvő ösztönét, „célját” bizonyos értelemben önmagán kívülre, létező világként, metafizikai világként, „magánvaló dologként”, már előzetesen létező világként.

Az ember alkotó szükséglete kiagyalja a világot, amelyen dolgozik, mintegy „megelőlegezve” azt: az igazságban való „ezen hit” megelőlegezése az ember támasza.

Minden történés, minden mozgás, minden levés nem egyéb fokozati és erőviszonyok megállapításánál: harc... ha „egyén java” éppen olyan képzeletbeli dolog, mint a „faj java”: az előbbit nem áldozzák föl az utóbbinak, a faj, távolból szemlélve, éppen olyan megfoghatatlan, akár az egyén. A „faj fennmaradása” a faj növekedésének következménye csupán, vagyis a fajta legyőzése egy erősebb mód felé vezető úton.

Mihelyt elképzelünk valakit, aki felelős azért, hogy mi ilyenek és ilyenek vagyunk stb.

(Isten, természet), tehát létünkért, boldogságunkért és nyomorúságunkért az ő szándékára hárítjuk a felelősséget, elrontjuk a levés ártatlanságát. Akkor fogtunk valakit magunknak, aki általunk és velünk akar elérni valamit.

Hogy a látszólagos „célszerűség” („a minden emberi művészetnél végtelenül magasabb rendű célszerűség”) csupán következménye a hatalom minden emberi történést vezérlő akarásának – hogy az erősödés rendszereket hoz magával, amelyek ugyancsak egy célszerűség-tervhez hasonlítanak... hogy a látszólagos célok nem szándékosak, ám mihelyt a nagyobb hatalom úrrá lesz a kisebb hatalmon, és az utóbbi a nagyobb funkciójaként dolgozik, a rangsornak, az organizáció-sornak létre kell hoznia az eszköz és cél rendszere látszatát. A látszólagos „szükségszerűség” ellen:

– ez csak annak kifejeződése, hogy egy erő nem valami más is. A látszólagos „célszerűség” ellen:

– utóbbi csupán hatalmi szférák rendszerének és ezek összhatásának kifejeződése.

 

[i) Magánvaló dolog és jelenség]

553

A kanti kriticizmus ormótlan foltját hamarosan még a nem túl élesen látók is észrevették: Kantnak nem volt többé joga a „jelenség” és „magánvaló” megkülönböztetésére – e jogtól ő maga fosztotta meg önmagát, mármint attól, hogy továbbra is a régi módon lehessen dolgokat megkülönböztetni egymástól, amennyiben megengedhetetlenként utasította el a jelenségről a jelenség okára utaló következtetést – az ő okság-fogalma és ennek tisztán interfenomenális érvényessége alapján: amely felfogás egyebekben már előrevetíti a megkülönböztetést, mintha a „magánvalót” nem csupán feltárnák, hanem egyenesen adva volna.

554

Kézenfekvő, hogy sem a magánvaló dolgok nem állhatnak egymással az ok és az okozat kapcsolatában, sem a jelenség a jelenséggel nem alkothat ilyen viszonyt: ebből következik, hogy az „ok és okozat” fogalma nem alkalmazható olyan filozófia keretében, amely magánvaló dolgokban és jelenségekben hisz. Kant hibája – ...Az ok és okozat fogalma valóban, pszichológiailag szólva, csak egy olyan gondolkodásmódból származik, amely úgy gondolja, az akarat mindig és mindenhol hat az akaratra – amely csak az élőben hisz és alapjában véve csak a „lélekben” (nem pedig a dologban). A mechanisztikus világszemléleten belül (amely logika és ennek alkalmazása a térre és időre) ez a fogalom matematikai képletre redukálódik – amellyel, és ezt újra meg újra hangsúlyoznunk kell, sohasem értünk meg semmit, hanem inkább csak jellemzünk vagy eltorzítunk.

555

– Nincs gyermekdedebb mese a megismerésről szóló mesénél. Azt szeretnénk tudni, hogyan festenek a magánvaló dolgok: de hát láthatjátok, hogy magánvaló dolgok pedig nem léteznek! Ám ha létezne is magánvaló, valami feltétlen dolog, akkor sem lehetne megismerni, és éppen ezért! Valami feltétlen dolog nem ismerhető meg: különben nem lenne feltétlen ! A megismerés viszont mindig azt jelenti, hogy „magunkat máshová, valamiféle feltételek közé helyezzük” –; az ilyen megismerő azt akarja, hogy ahhoz, amit meg akar ismerni, ne legyen semmi köze; vagyis e valamihez egyáltalán senkinek se legyen semmi köze: itt látható először is az ellentmondás a megismerni akarás és azon óhaj közt, hogy ehhez senkinek se fűződjék érdeke (de akkor minek a megismerés?!), másodszor pedig, mivel olyasmi, amihez senkinek semmi köze, egyáltalán nem is létezik, tehát nem ismerhető meg. A megismerés annyit tesz, hogy magunkat „valamiféle feltételek-közé-helyezzük” – tehát valami által meghatározottak leszünk, valamitől függünk – tehát minden esetben feltételek megállapítása, kijelölése, tudatosítása {nem pedig lények, dolgok „magánvalók” megokolása).

556

A „magánvaló dolog” ugyanúgy tévedés, mint a „magánvaló értelem”, a „magánvaló jelentés”. Nem létezik „magánvaló tényálladék”, hanem tényálladék csak aztán jöhet létre, ha már előtte belehelyeztünk egy értelmet.

A „mi ez?” bizonyos értelem-tételezés valami másból nézve. Az „esszencia”, a „lényegiség” perspektivikus, és már sokféleséget tételez föl. Az alap mindig csak ez: „Mi ez számomra?” (számunkra, mindennek, ami él stb.)

Valamely dolog akkor volna megnevezve, ha valamennyi lényegére rákérdeznénk („mi ez”?) és e kérdéseket megválaszolnánk. Amennyiben csak egyetlen lényege hiányzik, egyetlen relációja és perspektívája a többi dologhoz képest –akkor a dolog még mindig nincs „definiálva”.

Röviden: valamely dolog lényege is csak egy nézet, vélemény a „dologról”. Vagy inkább: az „ez érvényes” a voltaképpeni „ez van”, az egyetlen „ez van”.

Nem szabad kérdezni: „de akkor hát ki interpretál?”; hanem magának az interpretálásnak, a hatalom akarása egy formájának kell létet tulajdonítanunk (ám nem passzív „létet”, hanem folyamatot, levest), indulatot (affekt).

A dolgok létezése teljes egészében az elképzelő, gondolkodó, akaró, kitaláló műve. Maga a „dolog” fogalma éppen úgy, mint minden tulajdonságé. – Maga a „szubjektum” szintén ilyen megalkotott „dolog”, mint minden egyéb: egyszerűsítés, hogy a mozgató, kitaláló, gondolkodó erőt mint olyanként jellemezhessük, megkülönböztetendő az egyes mozgástól, kitalálástól, gondolkodástól. Tehát alapjában véve minden egyes dolog különbség-képessége jellemzi a cselekvést minden egyéb eljövendő cselekvéshez képest (a cselekvést és a hasonló cselekvés valószínűségét).

557

Valamely dolog tulajdonságai egyéb „dolgokra” gyakorolt hatások: ha az egyéb „dolgoktól” eltekintünk, akkor a dolognak nincsenek tulajdonságai azaz, nincs dolog egyéb dolgok nélkül vagyis „magánvaló” nem létezik.

558

A „magánvaló” értelmetlen. Ha a dolog minden viszonyulását, „tulajdonságát”, minden „tevékenységét” elvonom, akkor nem a dolog marad meg: mivel a dologiságot csupán mi találtuk fel hozzá, logikai szükségletekből a jelölés és a megértés céljaira (hogy megkössük e viszonyok, tulajdonságok, tevékenységek sokféleségét).

559

„Konstitúciójukat önmagukban hordó dolgok” – dogmatikus elképzelés, amellyel abszolút módon szakítani kell.

560

Egészen lusta hipotézis az, hogy a dolgoknak van saját magánvaló konstitúciójuk, teljességgel eltekintve az interpretációtól és a szubjektivitástól: azt előfeltételezné, hogy az interpretáció és a szubjektivitás nem lényeges, és valamely dolog minden relációjából kiemelve még dolog marad.

Megfordítva: a dolgok látszólag objektív karaktere: nem lehet, hogy itt mindössze a szubjektivitáson belüli fokozati különbségről van szó? – hogy valami lassan változó, tartósan létező, „magánvaló” dolog mutatja magát előttünk „objektívnak”

– hogy az objektív csak egy hamis mesterséges fogalom és ellentét a szubjektíven belül?

561

Minden egység csak szerveződésként és összjátékként egység: nem másként, mint ahogy valamely emberi közösség egységnek tekinthető: Tehát az atomisztikus anarchia ellentéte, ezzel uralmi képződmény, amely Egyet jelent, de nem egy. ha minden egység csak szerveződésként egység? Ám a „dolog”, amelyben hiszünk, csak fermentumként lett kitalálva a különböző predikátumokhoz. Ha a dolog „hat”, akkor ez a következőt jelenti: megragadunk minden egyéb tulajdonságot, az itt létezőkön és lappangva jelen lévőkön túlmenően, okként, hogy ezúttal egyetlen tulajdonság lépjen elő: vagyis tulajdonságainak összegét – x-et –az x tulajdonság okának vesszük: ami persze butaság és őrültség!

562

A gondolkodás fejlődésében el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor tudatára ébredtek, hogy amit a dolgok tulajdonságaiként jellemeztek, azok az érzékelő szubjektum érzékletei: a tulajdonságok ezzel megszűntek a dologhoz tartozni.” Megmaradt a „magánvaló dolog”. A magánvaló dolog és a nekünk való dolog megkülönböztetése a régi, naiv észlelésen alapul, amely a dolgokat energiával ruházta föl: Ám az analízisből kiderült, hogy az erőt a dolgokhoz hozzá-költötték csupán, amint – a szubsztanciát is. „A dolog afficiálja a szubjektumot?” A szubsztancia fogalmának gyökere a nyelvben van, nem valami rajtunk-kívül-létezőben! A magánvaló dolog nem probléma!

A létezőt érzékletként kell majd elgondolni, amely már nem valami érzékelés-nélkülin alapul.

A mozgásban az érzékelésnek nem adott új tartalma. A létező tartalmilag nem lehet mozgás: ezért a létezés formája.

N. B. A történés magyarázata először is a következőkben kereshető: a történést megelőző szellemi képekben (célok); másodszor: a történést követő szellemi képekben (matematikai-fizikai magyarázat).

A kettőt ne keverjük össze! Tehát: a fizikai magyarázat, amely a világ érzékelésből és gondolkodásból alkotott leképezése, nem vezetheti le és nem hozhatja létre újból az érzékelést és a gondolkodást: a fizikának inkább következetesen az érzékelő világot is érzékelés és cél nélküliként kell megalkotnia – a legmagasabb rendű emberi lényig. És a teleológia csupán a célok története és sohasem fizikális!

563

„Megismerésünk” mennyiségek megállapítására korlátozódik, de ez azt jelenti, hogy nem tudjuk megállni, hogy e mennyiségi különbségeket ne minőségként érzékeljük. A minőség nekünk-való perspektivikus igazság, nem pedig „magánvaló.”

Érzékeink bizonyos középúton funkcionálnak, vagyis a nagyot és a kicsit csak létünk feltételeihez képest érzékeljük. Ha érzékeink tízszeresen élesebbek lennének vagy ilyen mértékben eltompulnának, tönkremennének. Vagyis a mértékviszonyokat is csak létlehetőségeink vonatkozásában érzékeljük minőségekként.

564

A mennyiségek vajon nem minőségek előjelei? A nagyobb hatalom másféle tudatnak, érzelemnek, vágynak felel meg, más perspektívának; maga a növekedés is vágy, hogy „nagyobbak, többek legyünk”; bizonyos quale-ből születik a quantumban való növekedés vágya; tisztán mennyiségi világban halott lenne minden, merev és mozdulatlan. – Minden minőségnek mennyiségre való redukálása ostobaság; ami adódik, az az, hogy egyik és másik analógiaszerűen áll egymás mellett.

565

A minőségek a mi áthatolhatatlan gátjaink; egyszerűen nem tudjuk megállni, hogy merő mennyiségi különbségeket ne valami minőségileg alapvetően különbözőként érzékeljünk, vagyis minőségekként, amelyek már nem redukálhatok egymásra. De ahol az „ismeret” szónak bárminemű értelme van, az mind abban a tartományban található, amelyben számolni, mérlegelni, mérni lehet, tehát a mennyiség területén –; míg megfordítva, minden értékérzékletünk (vagyis érzékleteink) pontosan a minőségekhez kapcsolódnak, vagyis a mi saját, csak hozzánk tartozó „perspektivikus” igazságokhoz, amelyek semmi esetre sem „ismerhetők” meg. Kézenfekvő, hogy minden tőlünk különböző lény más és más minőségeket érzékel és ekképp más világban él, mint mi. A minőségek a mi voltaképpeni emberi idioszinkráziáink; az emberi büszkeség egyik öröklött őrültsége volna azt kívánni, hogy ezek a mi emberi értelmezéseink és értékeink általános és talán konstitutív értékek legyenek.

566

A „való világ”, akárhogy is képzelték el mostanáig – mégis újra meg újra a látszólagos világ maradt.

567

A látszólagos világ értékek alapján tekintett világ; e világot értékek alapján rendezték, válogatták, vagyis ebben az esetben hasznossági szempontok alapján, bizonyos állatfaj fennmaradására és hatalmának növekedésére való tekintettel.

Tehát a „perspektivikus” adja a „látszat-jelleget”! Mintha még megmaradna egy világ, ha a perspektivikus elemet leszámítjuk! Mintha a relativitást vontuk volna ki...

Minden erőcentrumnak megvan az egész maradékra vonatkozó perspektívája, vagyis egészen meghatározott értékelése, cselekvésmódja, ellenállásmódja. Tehát a „látszólagos világ” az akció speciális módjára redukálódik, egy bizonyos középpontból kiindulva.

Másféle akció, másféle cselekvés nincs is: és a „világ” szó ezen akciók összjátékát jelenti.

A „realitás” pontosan ezen egyeseknek az egész elleni rész-akcióiban és reakcióiban áll...

Az égvilágon semmiféle jogunk sincs itt már látszatokról beszélni...

A reagálás specifikus módja a reagálás egyedüli módja: nem tudjuk, hányféle mód van és milyenek.

De nincs „más”, nincs „való”, nincs lényeges lét – ekképp a világ akció és reakció nélkül lenne kifejezve...

A látszólagos világ és a való világ ellentéte a „világ” és a „semmi” ellentétére redukálódik.

568

A „való és a látszólagos világ” fogalmának kritikája. – Közülük az első fikció csupán és tisztán kitalált dolgokból áll.

Maga a „látszólagosság” is a realitáshoz tartozik: léte egyik formája; vagyis olyan világban, ahol nincs lét, ott a látszat útján kell megalkotni az azonos esetek bizonyos kiszámítható világát: a megfigyelésben és összehasonlításban lehetséges tempót stb.

A „látszólagosság” egyfajta helyreigazított és leegyszerűsített világ, amelyet gyakorlati ösztöneink dolgoztak ki: nekünk tökéletesen rendjén való, ugyanis élünk, tudunk élni benne; ez igazságának bizonyítéka számunkra... a világ, a körülményeinktől eltekintve, hogy benne élünk, a világ, amelyet nem redukáltunk létünkre, logikánkra és pszichológiai előítéleteinkre, nem létezik „magánvaló” világként, hanem lényegét tekintve reláció-világ; más és más szempontból nézve más és más arcát mutatja; léte lényegileg minden ponton más és más; minden pontra nyomást gyakorol, minden ponton ellenállást tapasztal – és ez az összesség minden esetben teljességgel inkongruens.

A hatalom mértéke határozza meg, melyik lény birtokolja a hatalom másféle mértékét: milyen formában, erőszakkal, szükségszerűséggel hat vagy áll ellen.

Egyedi esetünk éppen elég érdekes: megalkottunk egy koncepciót, hogy élhessünk egy világban, amelyet pontosan úgy észlelünk, hogy még képesek vagyunk elviselni...

569

Pszichológiai optikánkat a következők határozzák meg: 

1. a kommunikáció, a közlés szükséges és hogy a közléshez valaminek határozottnak, egyszerűnek, pontosíthatónak kell lennie (különösen azonos esetben...). Ám a közölhetőség érdekében az üzenetnek elfogadhatónak, „újra-fölismerhető-nek” kell lennie. Az értelem az érzékek anyagát kiigazítja, hasonlóvá teszi és rokonsági alapon osztályozza. Tehát: az érzéki benyomások homályosságát és káoszát apránként mintegy logizálja.

2. a „jelenségek” világa a kiigazított világ, amelyet reálisnak érzünk. A „realitás” az azonos, ismerős, rokon dolgok folytonos visszatérésében van, a logizált karakterében, abban a hitben, hogy itt számolhatunk, illetőleg kiszámíthatjuk őket; 

3. e jelenség-világnak az ellentéte nem a „való világ”, hanem az érzékelés-káosz formátlan, megfogalmazhatatlan világa – tehát egy másfajta jelenségvilág, amely számunkra „megismerhetetlen”;

4. Az olyan kérdéseket, mint például hogyan lehetséges a „magánvaló dolog”, teljesen függetlenül a mi érzék-befogadásunktól és értelmi tevékenységünktől, a következő kérdéssel kell elutasítanunk: honnan tudhatnánk, hogy léteznek dolgok? A „dologiságot” csak mi hoztuk létre. Az a kérdés, vajon nincs-e nagyon is sok módja az efféle látszólagos világ megalkotásának – és hogy ez az alkotás, logizálás, kiigazítás és hamisítás nem maga a legjobban garantált realitás-e: röviden: nem az-e az egyedüli realitás, ami „dolgokat tételez”; és a „külvilág ránk gyakorolt hatása” nem csupán ilyen akaró szubjektumok következménye-e?... A többi „lények” hatnak ránk; a mi kiigazított látszatvilágunk az ő cselekedeteik kiigazítása és legyőzése: egyfajta óvintézkedés.

Csak a szubjektum bizonyítható: a hipotézis, hogy csak szubjektumok léteznek – hogy az „objektum” csak a szubjektumnak egy másik szubjektumra gyakorolt hatása... a szubjektum módozata.

 

[k) A metafizikai igény]

570

Ha filozófus az ember, mint ahogy mindig is az volt, akkor nincs szeme arra, ami volt, sem arra, ami lesz – csak a létezőt látja. De mivel nincs semmi létező, így a filozófusnak a képzeletbeli marad meg csupán, ez az ő „világa”.

571

A lét egészét olyan dolgokról állítani, amelyekről egyáltalán semmit sem tudunk, pontosan azért mert előnyös, hogy ne is tudhassunk róluk, Kant naivitása volt és igények, nevezetesen morális-metafizikai igények folyományaként maradt ránk...

572

A művész semmiféle valóságot nem tud elviselni, félrenéz, visszapillant: legjobb meggyőződése, hogy minden dolog igazi értéke az az árnyékszerű maradvány, amelyet színből, formából, hangból, gondolatból nyer, hisz abban, hogy minél inkább finomít, légiesít, eszményít egy dolgot vagy egy embert, ezek annál értékesebbek lesznek: minél kevésbé reális valami, annál értékesebb. Ez platonizmus. Platón még a merésznél is merészebb volt a dolgok megfordításában: a realitás fokát az érték fokában mérte, és azt mondta, minél több az „Eszme”, annál több a lét. Megfordította a „valóság” fogalmát, és azt mondta: „amit valóságosnak tartotok, az tévedés, és minél közelebb jutunk az „Eszméhez”, annál közelebb kerülünk az „igazsághoz”. Érthető ez? Ez volt a legnagyobb átkeresztelés; és mivel a kereszténység fölvette, nem is csodálkozunk rajta. Platón lényegében a látszatot, művészként – mert az volt – a lét elé helyezte! tehát a hazugságot, az igazság megköltését, a valótlant a meglévő elé – ám annyira meg volt győződve a látszat értékéről, hogy fölruházta a „lét”, az „okság” és a „jóság”, igazság attribútumaival, vagyis mindennel, aminek csak értéket tulajdonítunk.

Maga az értékfogalom, okként elgondolva: első belátás. Az eszmény minden becses attribútummal ellátva: második belátás.

573

A „való világ” vagy „Isten” eszméje, mint abszolút érzék feletti, szellemi, jóságos – merő óvintézkedés ahhoz képest, míg az ellen-ösztönök erősek és hatalmasak...

A mértékletesség és az elért humanitás pontosan megmutatkozik az istenek emberiesítésében: a leghatalmasabb kor görögjei, akik nem féltek önmaguktól, hanem örvendeztek önmaguknak, isteneiket minden affektushoz közelítették...

Az isten-eszme szellemiesítése ezért távol áll attól, hogy haladást jelentsen: Goethével való érintkezésnél nagyon jól érezhető ez – ahogy Isten erénnyé és szellemiséggé légiesítése bizonyos nyersebb fokozatként érezhető...

574

Értelmetlen minden metafizika mint a feltételesnek a feltétlenből való levezetése. A gondolkodás természetéhez tartozik, hogy a feltételeshez hozzágondolja, kitalálja a feltétlent: ahogy az „Ént” is hozzákölti, hozzágondolja folyamatai sokaságához: a saját mértékegységeivel, alapvető fikcióival méri a világot, mint például a „feltétlen”, a „cél és eszköz”, dolgok, „szubsztanciák”, logikai törvények, számok és alakzatok.

Semmi sem volna, amit ismeretnek nevezhetnénk, ha a gondolkodás előzőleg nem alakítaná át a világot „dolgokká”, önmagához-hasonlatossá.

Igaztalanság (Unwahrheit) csak a gondolkodás okán létezik.

A gondolkodás levezethetetlen csakúgy, mint az érzékletek: de ezzel még távolról sem nyert bizonyságot eredendő vagy „magánvaló” természete! megállapítottuk csupán, hogy nem tudunk mögéje nézni, mert semmi egyebünk nincs, csak a gondolkodás és az érzékelés.

575

A „megismerés” visszavezetés: lényege szerint regressus ad infinitum. Ami megálljt parancsol (valami feltételezett causa prímánál, valami föltétlennél stb.), az a lustaság, a kifáradás – 

576

A metafizika pszichológiájához. – A félénkség befolyása.

Az emberek mindig a leghatalmasabb szenvedélyek okától féltek a legjobban (uralomvágy, kéjvágy), ezekkel szemben viselkedtek hát a legellenségesebben, kiküszöbölve őket a „való világból”. így az indulatokat (affekt) lépésről lépésre eltörölték – Istent a Gonosz ellentéteként tekintették, vagyis a realitást a vágyak és indulatok tagadásába helyezték (azaz pont a semmibe).

Ugyancsak meggyűlölték az értelmetlenséget, az önkényt, a véletlent (számtalan fizikai szenvedés okaként). Következésképpen tagadják ezt az elemet a magánvaló-létezőben, abszolút „ésszerűségként” és „célszerűségként” fogva föl.

Hasonlóképpen féltek a változástól, a mulandóságtól; mindebben elnyomott lelkiség fejeződik ki, tele bizalmatlansággal és rossz tapasztalatokkal (Spinoza esete: ellentétes típusú ember e változást csábítónak tekintené).

Egy erővel és játékossággal teli lény éppen az indulatokat, az értelmetlenséget és a változást/változatosságot helyeselné a boldogság szempontjából, következményeikkel (veszély, küzdelem, bukás stb.) együtt.

577

Az örökké-azonosnak maradó értékével (lásd Spinoza és Descartes naivitását) a legrövidebb és legmulandóbb értéket szegezik szembe, a vita (élet – a ford.) kígyóhasának csalóka, aranyfényű fölvillanását – 

578

A morális értékek magában a megismerés elméletében bizalom az észben – miért nem bizalmatlanság? csak a „való világ” lenne a jó – miért? a látszólagosság, a változás, az ellentmondás, a harc amorálisként tételezve: vágyódás olyan világba, amelyből mindez hiányzik; föltalálták a transzcendens világot, hogy helye maradjon a „morális szabadságnak” (Kantnál); a dialektika mint út az erényhez (Platónnál és Szókratésznél: látszólag, mivel a szofisztika az amoralitás útjának minősült); ideális idő és tér: következésképpen „egység” a dolgok lényegében, következésképpen nincs „bűn”, nincs rossz, nincs tökéletlenség – Isten igazolása; Epikurosz tagadja a megismerés lehetőségét: hogy a morális (illetve hedonista) értékeket megőrizhesse a legfelsőbbként. Ugyanezt teszi Ágoston és később Pascal („a romlott értelem”) a keresztény értékek javára; Descartes megvetése minden változó iránt; Spinozáé nemkülönben.

579

A metafizika pszichológiájához. – Ez a világ látszólagos – következésképpen létezik való világ. Ez a világ feltételes (esetleges) – következésképpen létezik föltétlen világ. Ez a világ ellentmondásos – következésképpen létezik ellentmondásmentes világ. Ez a világ levésben van – következésképpen van létező világ. Megannyi hamis következtetés (vak bizalom az észben: Ha „A” létezik, akkor kell legyen egy ellentét-fogalma, „Β”). Ε következtetésekre a szenvedés inspirál: alapjában véve csak holmi kívánságok ezek, hogy legyen ilyen világ; így fejeződik ki a gyűlölet a szenvedést okozó világ iránt abban, hogy másikat képzelnek el, amely értékesebb: a metafizikusok ressentiment-je a valóságos elemmel szemben itt alkotó értékű.

Második kérdéssor: minek a szenvedés? ... és itt következtetés adódik a való világ azon viszonyára, amelyet a mi látszólagos, változékony, szenvedő és ellentmondásos világunkkal tart fönn: 1. szenvedés mint tévedés következménye: hogyan lehetséges a tévedés? 2. szenvedés mint bűn következménye: hogyan lehetséges a bűn? (– a természeti vagy társadalmi szférából származó tapasztalatokat univerzalizálnak és a „magánvalóba” vetítenek). Ám ha a feltételes világ okozatilag függ a feltétlentől, akkor a tévedés és a bűn szabadságának is tőle kell függnie: és megint csak azt kérdezzük: ugyan minek? ... A látszat, a levés, az ellentmondás, a szenvedés világa tehát akart világ: minek?

Ε következtetés hibája: két egymással ellentétes fogalmat alkot – mivel az egyiknek bizonyos realitás felel meg, a másiknak ugyancsak meg „kell” felelnie bizonyos realitásnak.

„Ugyan honnan is származna az ellentétes fogalom?” – Ekképp az ész megnyilatkozás a magánvaló forrásáról.

Ám ezen ellentét eredetének nem szükségképpen kell visszamennie az ész természetfölötti forrásáig: elegendő szembeállítani vele a fogalmak igaz genezisét: –ez a gyakorlati szférából, a hasznossági szférából származik, és éppen ebben gyökerezik erős hite (tönkremegyünk, ha nem ezen észjárás szerint következtetünk: de ezzel még nincs „bizonyítva”, amit állít).

A metafizikusok egészen naiv módon foglalkoznak a szenvedéssel: „Örök üdvösség”: pszichológiailag ez ostobaság. Bátor és alkotó emberek örömöt és szenvedést sohasem ragadnak meg végső értékkérdésekként – kísérő állapotok ezek: Mindkettőt akarni kell, ha az ember valamit el akar érni. – A metafizikusok és a vallásos emberek beteges, fáradt jellemzői fejeződnek ki abban, hogy ennyire az előtérbe állítják az öröm és a szenvedés problémáit. A morál is csak azért olyan nagyon fontos, mert benne látják a szenvedés elleni harc lényeges feltételét.

Hasonlóképpen foglalkoznak a látszattal és a tévedéssel: a szenvedés oka, babona, hogy a boldogság az igazsággal függ össze (zűrzavar: boldogság a „bizonyosságban”, a „hitben”).

580

Az egyes ismeretelméleti alapállások (materializmus, szenzualizmus, idealizmus) mennyiben következményei az értékítéleteknek: a legfőbb örömérzetek („értékérzetek”) forrása döntő a realitás kérdésében.

– A pozitív tudás mértéke teljesen közömbös, vagy mellékes: vessünk csak egy pillantást az indiai fejlődésre.

A realitás teljes buddhista tagadása (látszat = szenvedés) tökéletes következmény: bizonyíthatatlanság, megközelíthetetlenség, kategóriák hiánya nem csupán a „magánvaló” világhoz, hanem a hibás eljárások fölismeréséhez is, amelyek révén ez az egész fogalom előállt. Ellentmondás az „abszolút realitás”, „magánvaló lét”. Egy levésben lévő (werdend) világban a „valóság” mindig csak egyszerűsítés praktikus célokból, vagy a nem elég finom szervek tévedése, esetleg különbözőség a levés tempójában.

A logikus világ-tagadás és a nihilizáció abból következik, hogy szembe kell állítanunk a létet a nemléttel és a „levés” (Werden) fogalmát tagadjuk („valami lesz”).

581

Lét és levés, valamivé válás (Sein und Werden). – Az „ész” szenzualisztikus alapon fejlődik, az érzékek előítélete alapján, vagyis az érzék-ítéletek igazságának hitében.

„Lét” mint az „élet” fogalmának általánosítása (légzés), „lelkesnek lenni”, „akarni, hatni”, „levésben lenni, válni valamivé”.

Ellentét: „nem-lelkesnek lenni”, „nem akarni”, „nem levésben lenni, nem válni valamivé”.

Tehát: a létezővel (Seiende) nem a nem-létezőt, nem a látszólagost és nem a holtat állítják szembe (mert holt csak az lehet, ami élni is képes).

A „lelket”, az „En”-t, őstényálladékként tételezik; és beviszik mindenhová, ahol levés van.

582

A lét – semmi egyéb képzetünk nincs róla, csak az „élni”. – Hogyan tud bármi is halott „lenni”?

583

1. Csodálkozva látom, hogy ma a tudomány rezignáltan a látszólagos világra van utalva: a való világ megismeréséhez – bármilyen legyen is az – nincs szervünk.

Itt mindenképpen megkérdezhetjük: a megismerésnek milyen szervével tételezhetjük ezt az antitézist, ezt az ellentétet?...

Azzal, hogy egy világ, amely szerveink számára hozzáférhető, egyben függ is e szervektől, azzal, hogy ha egy világot szubjektíven meghatározottnak [értünk], azzal még nincs kifejezve, hogy egy objektív világ egyáltalában lehetséges. Ki kényszerít minket arra, hogy azt gondoljuk: a szubjektivitás valóságos, lényegi?

A „magánvaló” ráadásul ellenszenves koncepció is: a „magánvaló adottság” ostobaság: a „lét”, a „dolog” fogalmai mindig csak viszonyító fogalmak...

Kellemetlen viszont, hogy a „látszólagos és igazi” régi ellentétével a korrektív értékítélet tovább burjánzott: „csekély értékű” és „abszolút értékes”.

A látszólagos világ nem „értékes” számunkra; a látszat feltevésünk szerint ellenvetés a legfőbb értékkel szemben. Magánvalóan értékes csak egy „való” világ lehet...

Előítéletek előítéletei Először is önmagában véve lehetséges volna, hogy a dolgok valóságos adottsága oly mértékben kártékony az élet feltételeire, ellentétes velük, hogy éppen a látszatra van szükség az életben maradáshoz... Pontosan ez a helyzet sok esetben, például a házasságban.

Empirikus világunkat az önfenntartó ösztönök határoznák meg eszerint, még a megismerés határait tekintve is: azt tartjuk igaznak, jónak, értékesnek, ami a faj fönnmaradását szolgálja...

a) Nem állnak rendelkezésünkre olyan kategóriák, amelyekkel egy igaz világot megkülönböztethetnénk egy látszólagostól. Létezhetne csupáncsak látszólagos világ, de nem csak a mi látszólagos világunk...

b) Ha elfogadjuk a való világot, ez még mindig a kevésbé értékes világ lehet számunkra: pontosan az illúzió kvantuma fönntartó ereje értékét tekintve roppant fontos nekünk. Kivéve ha a magánvaló látszat megalapozna egy elvető ítéletet?

c) Hogy korreláció áll fenn az értékfokozatok és a valóság fokozatai között, oly módon, hogy a legfőbb értékeknek van a legmagasabb realitás fokozata: ez metafizikai posztulátum, azon feltevésből kiindulva, hogy ismerjük az értékek rangsorát: nevezetesen tudjuk, hogy e rangsor morális rangsor... Az igazság csak ezzel az előfeltevéssel szükséges minden nagy értékű dolog meghatározásához.

2. Kardinális fontosságú, hogy a való világot megsemmisítsük. Ez a világ nagy kétségbevonója és leértékelője, ama világé, amely mi vagyunk: ez volt mindeddig a legsúlyosabb merénylet az élet ellen.

Háború minden előfeltevés ellen, amelynek alapján igaz világot találtak föl. Ezekhez az előfeltevésekhez tartozik, hogy a morális értékek a legfőbbek.

A morális értékelés mint legfőbb, cáfolva lenne, ha bizonyítható lenne, hogy amorális értékelés folyománya: az igazi amoralitás specifikus esete: ezzel ő maga redukálná látszólagossá önmagát, és mint látszólagosnak, nem volna többé joga hozzá, hogy elítélje a látszatot.

3. Az „igazság akarását” aztán pszichológiailag kellene szemügyre vennünk: nem morális erőszak, hanem a hatalom akarásának egy formája. Ezt azzal lehet bizonyítani, hogy minden amorális eszközt fölhasznál: mindenekelőtt a metafizikusokat--

A kutatás módszertanának csak akkor jutunk birtokába, ha már minden morális előítéletet legyőztünk... ez lesz majd a morál fölött aratott diadal...

N. B. Ma azon megállapítás vizsgálatával állunk szemben, hogy a morális értékek a legfőbb értékek.

584

A filozófia eltévelyedése abban áll, hogy ahelyett, hogy a logikában és az ész kategóriáiban eszközt látnánk a világ kiigazításához hasznossági célokra (tehát „elvileg” egy logikus hamisítás érdekében), megtesszük ezeket az igazság, illetve a valóság kritériumainak. Az „igazság kritériuma” voltaképpen csupán egy alapvető hamisítási rendszer biológiai hasznossága volt: és mivel egy állatfaj nem ismer fontosabbat annál, mint hogy fenntartsa önmagát, itt valóban beszélhetünk „igazságról”. Az igazi naivitás abban állt, hogy az antropocentrikus idioszinkráziát tekintettük a dolgok mértékének, ezt vettük irányvonalnak a „reális” és „irreális” megragadásához; röviden: hogy egy bizonyos feltételt abszolutizáljunk.

És lássátok: így aztán hirtelen szétesik a világ egy való és egy „látszólagos” világra, és az ember előtt pontosan az a világ keveredett rossz hírbe, amelyet már belakott, amelynek berendezéséhez kitalálta az eszét. Az éles elméjű filozófusoknak – ahelyett, hogy a formák használatával a világot kezelhetővé és kiszámíthatóvá tették volna – az az őrült ötletük támadt, hogy e kategóriákban azon világ fogalma adott, amelynek a másik világ, amelyben élünk, nem felel meg... Az eszközöket értékmérőkként magyarázták félre, sőt a szándék elítéléseként...

A szándék az volt, hogy hasznos módon csapjuk be magunkat: ehhez az eszköz pedig képletek és jelek kitalálása volt, melyek segítségével a zavarba ejtő sokféleséget célszerű és kezelhető sémára redukáltuk.

Ám ó jaj! most még egy morálkategóriát is belekevertünk a játékba: egyetlenegy lény sem akar csalódni, egyetlenegy lény sem csalhat – következésképpen tehát csak az igazság akarása létezik. Mi az „igazság”?

Az ellentmondás tétele adta meg a sémát: a való világ, melyhez az utat keressük, nem mondhat ellent önmagának, nem változhat, nem alakulhat, nincs eredete, sem pedig vége.

Ez a lehető legnagyobb tévedés, ami csak létezett valaha is, a földi tévedések végzetes csapása: azt hitték, hogy az ész formáiban a realitás egy kritériumát találták meg, míg e formák birtokában – hogy úrrá legyenek a realitás fölött – csupán okos módon félreértették a realitást...

És nézzétek csak: most lett hamis a világ, és pontosan azon tulajdonságok miatt, amelyek realitását jelentik: változás, levés, sokféleség, ellentét, ellentmondás, háború. – És már itt is van végzetünk:

1. Hogyan szabadulunk meg hamis, a csupán látszólagos világtól? (– ez volt a valóságos, az egyetlen);

2. Hogyan lehetünk mi magunk lehetőleg a látszólagos világ jellegének ellentétei? (A tökéletes lény fogalma minden reális lény ellentéteként, érthetőbb az élettel szembeni ellentmondásnál).

3. Az értékek teljes iránya az élet megrágalmazását célozta; 

4. az ideál-dogmatizmust összetévesztették a megismeréssel: ekképp az ellenpárt a tudomány előtt is mindig visszarettent.

Ilyen módon a tudomány elől kétszeresen is elvágták az utat: egyrészt a való világba vetett hittel, másrészt ezen hit ellenségei által.

A természettudományt és a pszichológiát 1. objektumaiban elítélték, 2. megfosztották ártatlanságától...

Az igazi világban, ahol minden összefügg és kölcsönösen feltételezi egymást, ha valamit elítélnek és elvonatkoztatnak, akkor mindent elvonatkoztatnak és elítélnek.

Ε kifejezések: „nem kellene így lennie”, „nem kellett volna így lennie” – viccek csupán...

Ha elgondolnánk a következményeket, akkor tönkretennénk az élet forrását, ha azt szüntetnénk meg, ami bizonyos értelemben káros, romboló hatású. A fiziológia mindezt jobban szemlélteti!

Látjuk, hogy a morál a) miképp mérgezi meg az egész világfelfogást, b) mi módon vágja el a megismeréshez, a tudományhoz vezető utat, c) hogyan oldja föl és ássa alá az igazi ösztönöket (azzal, hogy már gyökereiket is amorálisnak tételezi).

A dekadencia félelmetes eszközét látjuk munkában, amely a legszentebb nevekkel és külsővel ruházza föl magát.

585

Iszonyatos öntudatra ébredés: nem individuumként, hanem emberiségként tudatosulni.

Gondolkodjunk önmagunkon és múltunkon: járjuk végig a nagy utakat és a kanyargó kis ösvényeket!

A. Az ember az „igazságot” keresi: olyan világot, amely nem mond ellent önmagának, nem téved, nem változik, való világot – olyan világot, amelyben nem szenved az ember: ellentmondás, tévedés, változás – a szenvedés okai! Nem kételkedik abban, hogy ilyen világnak lennie kell; szeretné megtalálni a hozzá vezető utat. (Indiai kritika: még az „Én” is mint látszólagos, mint nem reális.)

Honnan veszi itt az ember a realitás fogalmát? – Miért épp a szenvedést vezeti le a változásból, tévedésből, ellentmondásból? S miért nem inkább a boldogságát?... – A megvetés, a gyűlölet minden iránt, ami elmúlik, változik, alakul: – honnan a maradandónak ez az értékelése? Itt nyilvánvalóan az igazság akarása csak elkívánkozás a maradandó világába.

Az érzékek csalnak, az ész kijavítja a tévedéseket: vagyis következtettünk, az ész a maradandóhoz vezető út; a legértelmetlenebb eszmék esnek a legközelebb a „való világhoz”.

– Az érzékekből származik a legtöbb sorscsapás – tehát ezek csalók, megrontok, tönkretevők: A boldogság csak a létezőben gyökerezhet: változás és boldogság kizárják egymást.

Eszerint a legfőbb kívánság ezért a léttel való egységre függeszti tekintetét. Ez a legnagyobb boldogsághoz vezető különleges út.

In summa: az óhajtott világ létezik; ez a világ, amelyben élünk, tévedés csupán – ennek a mi világunknak nem kellene léteznie.

A létezőbe vetett hit csak következménynek mutatkozik: a tulajdonképpeni prim um mobile a hitetlenség a levőben (Werdende), a bizalmatlanság a levővel szemben, minden levés, valamivé válás lekicsinylése...

Milyen típusú ember gondolkodik így? A nem produktív, szenvedő típusú ember; az életben megfáradt ember. Ha elképzeljük az ezzel ellentétes típusú embert, akkor azt látjuk, hogy neki semmi szüksége a létezőbe vetett hitre: sőt még meg is vetné ezt, mint holtat, unalmast és közömböst...

Az a hit, hogy az óhajtott világ igenis létezik, valóban létezik, a nem produktív emberek hite, akik nem akarják igazán az óhajtott világot megalkotni. Már meglévőnek tételezik, eszközöket és utakat keresgélnek, hogy eljuthassanak hozzá. – Az „igazság akarása” mint az akarat tehetetlensége az alkotásban.

Antagonizmus

Fölismerni, hogy valami így és így van: a jellemek Tenni azért, hogy valami így és így legyen: erőfokozataiban

Egy világ fikciója, amely kívánságainknak megfelel, pszichológiai műfogások és interpretációk, hogy mindazt, amit tisztelünk és kellemesnek tartunk, összekapcsoljuk e való világgal.

Az „igazság akarása” ezen a fokon lényegileg az interpretáció művészete; mindenkor igényli az interpretációs erőt.

Ugyanez az embertípus, még egy fokkal szegényebben, amikor nem volt már birtokában az interpretációs erőnek, nem tudott fikciókat alkotni, ebből lesz a nihilista. A nihilista olyan ember, aki a létező világról úgy ítél, hogy nem kellene lennie, az óhajtott világról pedig úgy ítél, hogy ez nem létezik. Ennélfogva a létezésnek (cselekvés, szenvedés, akarat, érzés) semmi értelme: a „mindhiába” pátosza nihilista pátosz – ugyanakkor, mint pátosz, a nihilista következetlensége.

Aki nem képes akaratát a dolgokba kényszeríteni, aki akaratgyenge és erőtlen, az legalább értelmet helyez beléjük: vagyis a hitet, hogy már van bennük akarat.

Az akaraterő értékmérője, mennyire tudja az ember nélkülözni az értelmet a dolgokban, mennyire tud kitartani és élni egy értelmetlen világban: mivel ennek kis részét ő maga szervezi.

A filozofikus tárgy-szemlélet ekképp az akarat– és erő-szegénység jele lehet. Mert az erő a közelit, a legközelebbit szervezi; a megismerő, aki meg akarja állapítani, mi van, olyan ember, aki nem képes meghatározni, minek kellene lennie.

A művészek afféle közöttes fajták: nekik legalább képük van arról, aminek lennie kellene – produktív emberek, amennyiben valóban átalakítanak és átformálnak; a megismerőkkel ellentétben, akik mindent hagynak olyannak, amilyen.

Összefüggés a filozófusok és a pesszimista vallások között: ugyanaz az emberfajta (– a legmagasabb fokú valóságot tulajdonítja a legmagasabbra értékelt dolgoknak).

Összefüggés a filozófusok és a morális emberek, valamint értékmérőik között (– a morális világmagyarázat mint értelem: a vallási értelem hanyatlása után –).

A filozófusok legyőzése a létező világának megsemmisítése útján: a nihilizmus közöttes időszaka: mielőtt létezne az erő, az értékeket megdönteni, a levésben lévőt és a látszólagos világot Egyetlenként isteníteni és szentesíteni.

B. A nihilizmus normális jelenségként lehet a fokozódó erő vagy a fokozódó gyöngeség szimptómája: részben, mert az alkotóerő, az akaraterő oly módon megnövekedett, hogy nincs már szüksége ezen össz-értelmezésre és értelem-adásra („közelebbi feladatok”, állam stb.) részben mert maga az értelemalkotás alkotóereje annyira megcsappan, hogy az uralkodó állapot a csalódottság lesz. Az emberek képtelenek már hinni egy „értelemben”: a „hitetlenség”. Mit jelent a tudomány a két lehetőség vonatkozásában?

1. Az erő és az önuralom jele, a képesség, hogy tudnak élni a gyógyító, vigasztaló illúzió-

világok nélkül

2. aláásást, leválasztást, csalódást, gyöngülést.

C. Az igazságba vetett hit, a megállás igénye valaminél, amit igaznak hisznek, pszichológiai redukció, minden eddigi értékérzettől függetlenül. A félelem, a lustaság.

– Ugyanígy, a hitetlenség: redukció. Milyen mértékben kap a hitetlenség új ér^ téket, ha egyáltalán nem létezik való világ (ezáltal az értékérzetek újra fölszabadulnak, amelyeket eddig a létező világra tékozoltak).

586

A 

Az igaz és a látszólagos világ

Az e fogalomból kiinduló csábítások háromfélék: egy ismeretlen világ: – kíváncsi kalandorok vagyunk – az ismerős mintha fárasztana minket (– a fogalom veszélye abban rejlik, hogy „ezt a” világot ismertnek inszinuáljuk...); egy másik világ, ahol minden más: – valami utánaszámol bennünk, s csöndes megadásunk, hallgatásunk elveszti értékét – talán minden jóra fordul, nem hiába reménykedtünk... a világ, amelyben minden más, ahol még mi magunk is – ki tudja? szintén mások vagyunk... egy való világ: – ez a legelbűvölőbb trükk és legnevezetesebb támadás, amelyet ellenünk valaha is vezettek: a „való/igaz” szóra annyi minden rákérgesedett már, és mindezzel önkéntelenül a „való világot” is megajándékozzuk: a való világnak igaznak is kell lennie, olyannak, amely nem csap be minket, nem tesz bolonddá: szinte kötelező hinni benne (– ha igazán tisztességesek akarunk maradni, amint megbízható lények között dukál –).

Az „ismeretlen világ” fogalma inszinuálja, hogy ez a világ „ismert” számunkra (– unalmas –) a „másik világ” fogalma inszinuálja, mintha világ más is lehetne – föloldja a szükségszerűséget és a végzetet (– hasztalan beletörődnünk, alkalmazkodnunk –) a „való világ” fogalma inszinuálja, hogy e világ nem igaz, csaló, becstelen, természetellenes, lényegtelen – és következésképpen nem a szükségleteinkhez alkalmazkodó világ (– nem tanácsos alkalmazkodni hozzá, jobb: inkább ellenállni).

Tehát háromféleképpen térünk ki e világ elől:

– kíváncsiságunkkal – mintha az érdekesebb rész valahol másutt volna; – megadásunkkal – mintha nem volna szükséges megadni magunkat – mintha e világ nem a legvégsőbb szükségszerűség lenne; – rokonszenvünkkel és tiszteletünkkel: mintha e világ nem érdemelné meg őket, mintha tisztátalan volna és becstelen velünk...

In summa: háromféle módon lázítottak fel: x-et tettünk az „ismert világ” kritikájához – 

Β

A józan ész első lépése: meg kell értenünk, milyen mértékben csábítottak el minket – ugyanis éppenséggel minden pontosan fordítva is lehetne: a) az ismeretlen világ olyan is lehetne, hogy kedvet csináljon nekünk „ehhez” a világhoz – mint a létezés talán ostoba és hitványabb formája; b) a másik világ, távolról sem véve tekintetbe azon vágyainkat, amelyek itt nem teljesednek be, ott lehetne abban a mennyiségben, amit ez a világ lehetővé tesz számunkra: ezek megismerése eszköz volna elégedettségünk megteremtéséhez; c) a való világ: de voltaképpen ki is mondja nekünk, hogy a látszólagos világnak kevésbé értékesnek kell lennie, mint a valónak? Ösztönünk nem mond ellent ennek az ítéletnek? Az ember vajon nem állandóan kitalált világot alkot-e, mert jobb világot akar magának a realitásnál?... Mindenekelőtt: hogyan jut eszünkbe, hogy nem a mi világunk a való világ?... végső soron lehetne a másik is a „látszólagos”... például a görögök a valóságos lét mellett kigondolták az árnyak birodalmát, az árnylétezést is –. Végül pedig: mi ad jogot nekünk arra, hogy mintegy a valóság fokozatait tételezzük? Valami más ez, mint egy ismeretlen világ, ez már valamit-tudni-akarás-az ismeretlenről. – N.B. a „másik”, az ismeretlen világ-jó! De ha azt mondjuk, „igazi világ”, ez annyit tesz, hogy „már tudunk róla valamit” – ez egy X világ elfogadásának ellentéte...

In summa: az X világ minden értelemben unalmasabb, embertelenebb és méltatlanabb lehetne, mint ez a világ.

Másként állna a helyzet, ha azt állítanánk, hogy vannak világok, vagyis mindenféle lehetséges világ még a miénken kívül. De ezt még sohasem állították...

C

Probléma: a régi világ képzete miért volt mindig kedvezőtlen vagy kritikus „ezen” világ szempontjából – mire utal ez? – Ugyanis: egy önmagára büszke, fölszálló ágban lévő nép a más-létet mindig alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek képzeli; az idegen, ismeretlen világot ellenségének hiszi, a saját ellenpontjának, nem érez kíváncsiságot, teljességgel elutasít minden idegen elemet... Egy nép nem ismeri el, hogy valamelyik másik nép volna az „igazi nép”... már maga a tény szimptomatikus, hogy e különbségtétel lehetséges – hogy e világot „látszólagosnak” tekintik, azt a másikat pedig „valónak.”

A „másik világ” képzet keletkezésének helye

a filozófus, aki ész-világot talál föl, amelyben az ész és a logikai funkciók adekvátak: – innen származik a „való” világ;

a vallásos ember, aki „isteni világot” [talál fel]: – ebből származik a „természetellenes, természetéből kiforgatott” világ;

a morális ember, aki „szabad világot” talál ki: ebből származik a „jó, tökéletes, igazságos, szent” világ.

A három keletkezési hely közös vonása:

a pszichológiai balfogás... a fiziológiai tévedések, felcserélések „a másik világ”, ahogy a történelemben valóban megjelenik, milyen predikátumokkal tűnik ki? a filozófiai, vallási, morális előítéletek milyen stigmái jelölik?

Ε tények által megvilágított másik világ, mint a nemlét, a nem-élet, az élni-nem-akarás szinonimája...

Végső belátás: az életuntság ösztöne, nem pedig az életösztön alkotta a másik világot.

Következmény: filozófia, vallás és morál – a dekadencia szimptómái.

[I) A megismerés biológiai értéke]

587

Úgy tűnhet, mintha kitértem volna a bizonyosság kérdése elől. Ennek ellenkezője igaz: ám a bizonyosság kritériumára kérdezve, azt vizsgáltam meg, hogy az emberek általában milyen mértékekkel mértek eleddig – és hogy a bizonyosság kérdése már maga is függő kérdés, vagyis másodlagos kérdés.

588

Az értékek kérdése alapvetőbb a bizonyosság kérdésénél: az utóbbi csak akkor válik igazán komollyá, ha az értékek kérdését már megválaszolták.

Lét és látszat, pszichológiailag tekintve nem ad „magánvaló létet”, semminemű „realitás”- kritériumot, hanem csupán a látszat fokát, érdeklődésünk erején mérve, amelyet valamely látszatnak adunk.

Nincs létérdekű küzdelem a képzetek és az észleletek között, hanem a hatalomért folyik a harc: – a legyőzött képzetet nem semmisítik meg, csupán elnyomják vagy alárendelik.

Szellemiekben nincs megsemmisítés...

589

ezek értelmezések (nem pedig tényálladékok) és milyen mértékben szükségszerű értelmezések? (mint „megtartók”, a fennmaradáshoz szükségesek) – mind a hatalom akarásának értelmében.

590

Értékeinket a dolgokba interpretáltuk.

Van-e hát magánvaló értelem??

Az értelem nem szükségszerűen viszonylagos-értelem és perspektíva?

Minden értelem a hatalom akarása (minden viszonylagos értelem benne oldódik föl).

„Cél és eszköz” „Ok és okozat/hatás” „Szubjektum és objektum” „Cselekvés és szenvedés”

„Magánvaló dolog és jelenség”

591

A „szilárd tények” iránti vágy– ismeretelmélet: mennyi pesszimizmus van ebben!

592

Az antagonizmus a pesszimisták „való világa” és az élet számára lehetséges világ között: – ehhez még meg kell vizsgálnunk az igazság jogait; szükséges, hogy mindezen „eszményi ösztönök” értelmét az életen mérjük le, ha meg akarjuk érteni ezen antagonizmus valódi mibenlétét: a beteges, kétségbeesett, a túlvilágba kapaszkodó Élet harcol itt az egészségesebb, ostobább, hazugabb, gazdagabb és pótolhatatlanabb élettel. Tehát nem az „igazság” áll harcban az élettel, hanem bizonyosfajta élet egy másikfajtával. – De a magasabb, jobb fajta legyen! – Itt bizonyítani kell a rangsor szükségszerűségét – vagyis hogy az első számú probléma a különféle típusú életek rangsorának a problémája.

593

– Át kell változtatni az „ez így és így van” hitét az „ennek így és így kell lennie” akaratává.

[m. Tudomány]

594

A tudomány – ez eddig a dolgok tökéletes zűrzavarának eloszlatása volt hipotézisek segítségével, amelyek mindent „megmagyaráztak” – tehát az intellektus káosz iránti ellenszenve. – Ugyanez az ellenszenv ragad meg engem önmagam szemléletekor: belső világomat úgyszintén egy séma szerint szeretném képileg magam elé idézni és az intellektuális zűrzavar fölött úrrá lenni. A morál ilyen leegyszerűsítés volt: az emberről azt tanította, hogy már megismert, kiismert lény.

– Megsemmisítettük hát a morált – de mi magunk, saját magunk számára megint csak a teljes sötétben maradtunk! Tudom, hogy önmagamról semmit sem tudok. A fizika a lélek számára valóságos jótéteménynek tűnik: a tudomány (mint az ismerethez vezető út) új varázserőre tesz szert a morál félreállítását követően – és mivel csak ebben látjuk a következetességet, egész életünket úgy kell berendeznünk, hogy megőrizzük magunknak a tudományt.

Ebből egyfajta praktikus gondolkodásmód származik, amennyiben megismerendőként szemléljük létfeltételeinket.

595

Előfeltevéseink: nincs Isten: nincsenek célok: véges erő. Óvakodjunk attól, hogy az értéktelen emberek számára a nekik való gondolkodásmódot kiagyaljuk és előírjuk!!

596

Nincs az emberi nemnek „morális nevelése”: hanem a tévedések iskolájának kényszerére van szükség, mert az „igazság” undorító, az életbe pedig belebetegszünk – feltéve hogy az ember nem indult meg kibillenthetetlenül a maga sínpárján, és tisztességes belátását tragikus büszkeséggel ölti magára.

597

A tudományos munka előfeltétele: a tudományos munka egységébe és folytonosságába vetett hit, hogy az egyénnek mindig lesz – még ha mégoly kicsi, de –munkalehetősége, abban bízva, hogy munkája nem hiábavaló. Nagy bénulás történt: hiába dolgozni, hiába harcolni. – A felhalmozó korszakok, amelyekben az erő és hatalmi eszközök találtatnak, hogy aztán a jövő majd fölhasználja őket: tudomány, mint közép-állomás, amelyen a közepes, sokoldalú, bonyolultabb természetű emberek kielégülhetnek, megszabadulva fölös energiáiktól, mindazok, akiknek a cselekvés nem való.

598

Egy filozófus máshogy piheni ki magát és másban: kipiheni magát például a nihilizmusban. A hit, hogy egyáltalán nem létezik igazság, a nihilista hit, nagy megkönnyebbülés, kinyújtózkodás olyan embernek, aki a megismerés elszánt harcosaként szakadatlanul küzd a különféle gyűlöletes igazságokkal. Mert az igazság gyűlöletes.

599

Az „esemény értelmetlensége”: az ebben való hit az addigi interpretációk hamis mivoltába való belelátás következménye, a bátortalanság és gyöngeség általánosítása – nem szükségszerű hit.

Az ember szerénytelensége –: tagadja az értelmet, ahol nem látja.

600

A világ végtelen értelmezhetősége: minden értelmezés a fejlődés vagy a hanyatlás szimptómája.

Az egység (a monizmus) az inercia igénye; a sokféle jelentés az erő jele. Nem megfosztani a világot nyugtalanító és rejtélyes karakterétől!

601

A kibékülni-akarás és a béke szeretete ellen. Ide tartozik a monizmus minden kísérlete is.

602

Ez a perspektivikus világ, ez a szemnek, tapintásnak, fülnek való világ nagyon hamis egy sokkalta finomabb érzékapparátushoz viszonyítva. Ám érthetősége, áttekinthetősége, gyakorlatiassága, szépsége mindjárt szűnni kezd, mihelyt érzékeinket finomítjuk; éppen így szűnik meg a szépség is, ha átgondoljuk a történelmi folyamatokat; a cél rendje már illúzió csupán. Elég az hozzá, hogy minél felületesebben és átfogóbban figyeljük a világot, a világ annál értékesebbnek, meghatározottabbnak, szebbnek, jelentősebbnek tűnik. Minél mélyebben tekintünk bele, annál jobban elhomályosul értékbecslésünk – a jelentéktelenség közeledik! Mi alkottuk meg azt a világot, mely értékkel rendelkezik! Ezt felismerve azt is fölismerjük, hogy az igazság tisztelete már egy illúzió következménye – és hogy többre kell becsülnünk a formáló, egyszerűsítő, alakító, föltaláló erőt.

„Minden hamis! Minden megengedett!”

Csupán a pillantás bizonyos életlensége, az egyszerűség akarása vázolja föl a szépet, az „értékest”, egyébként önmagukban fogalmam sincs, hogy mik lehetnek.

603

Tudjuk, hogy valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz igazság, legfeljebb tudatlanságunk fokozódik csupán, „üres terünk” tágul, „sivatagunk” területe gyarapszik – 

604

Mi lehet a megismerés? – „Értelmezés”, a dolgok felruházása értelemmel – nem pedig „magyarázat” (a legtöbb esetben egy már régi, értéktelenné vált értelmezés értelmezése, amely előbbi most már csak jel). Nem létezik tényálladék, minden folyékony, képlékeny, megragadhatatlan, visszahúzódó; a legtartósabbak még mindig saját nézeteink.

605

Az „igaz” és a „nem igaz” közötti különbség megállapítása, tényálladékok megállapítása egyáltalán alapvetően különbözik az alkotástól, a formálástól, a kialakítástól, az akarástól, amint az a filozófia lényegét képezi. Bizonyos értelmet vinni a dolgokba – e feladat változatlanul fennáll, feltéve hogy a dologban nincs meg az a bizonyos értelem. így áll a helyzet a hangokkal, de a népek sorsával nemkülönben: a legkülönfélébb magyarázatok és irányok a legkülönfélébb célokra alkalmasak.

A még magasabb fok a célkitűzés, és aztán a tényálladék ehhez képest formálandó meg, tehát a tett kifejtése, nem csupán fogalmi átköltés.

606

Az ember a dolgokban végső soron csak azt találja meg, amit maga helyezett bele: – ezt a megtalálást nevezik tudománynak, a bele-helyezést – művészetnek, vallásnak, szerelemnek, büszkeségnek. Mindkettőt, még ha gyermekjátékok is, folytatni kell, mégpedig jókedvűen, egyeseknek a megtalálást, másoknak pedig –nekünk! – a bele-helyezést!

607

A tudomány, és két oldala:

az egyén vonatkozásában,

a kultúr-komplexum („szintek”) vonatkozásában – e két oldalról az értékelés ellentétes.

608

A tudomány fejlődése az „ismertet” egyre inkább föloldja egy ismeretlenben: –pedig éppen az ellenkezőjét akarja, és abból az ösztönből indul ki, hogy az ismeretlent az ismertre kell visszavezetni.

In summa: a tudomány szuverén tudatlanságot készít elő, olyan érzést, hogy „megismerés” egyáltalán nem is fordul elő, csak amolyan gőg volt még álmodni is róla, sőt ami még ennél is rosszabb, állítólag annyi fogalmunk sincs az egészről, hogy a „megismerést” lehetőségként fogadjuk el – mivel maga a „megismerés” egy ellentmondásos elképzelés. Az ember egyik ősi mitológiáját és önhittségét fordítjuk le a rideg tényre: fogalomként egyaránt megengedhetetlen mind a „magánvaló dolog”, mind pedig a „magánvaló megismerés”. A „azámok és a logika” csábítása, a „törvények” csábítása.

„Bölcsesség” mint kísérlet, hogy túljussunk a perspektivikus becsléseken (azaz a „hatalom akarásán”): életellenes és föloldó elv ez, szimptóma mint az indiaiaknál stb., a kisajátítási erő gyöngülése.

609

Nem elég belátnod, milyen tudatlanságban él ember és állat; bele kell tanulnod még a tudatlanság akarásába is, sőt el kell sajátítanod azt. Szükséges, hogy megértsd, hogy az efféle tudatlanság nélkül maga az élet lehetetlen lenne, hogy a tudatlanság az a feltétel, amellyel az élőlény egyedül fennmarad és fejlődik; hatalmas, szilárd, tudatlanságból öntött harang kell hogy rád boruljon.

610

Tudomány – a természet fogalmakká változtatása a természet leigázása céljából – mindez az „eszköz” rubrikába tartozik. Ám az ember céljának és akaratának ugyancsak növekednie, fokozódnia kell, az egészre vonatkozó szándék.

611

Az élet minden szintjén és szakaszában a gondolkodás a legerősebb és a legjobban begyakorlott, sőt minden észlelésben és látszólagos szenvedésben ugyancsak! Természetesen ettől a leghatalmasabb és a legigényesebb lesz [a gondolkodás], hosszú távon minden egyéb erő fölött a gondolkodás fog zsarnokoskodni. Végül amolyan „magánvaló szenvedély” lesz belőle.

612

Újra visszanyerni a megismerő számára – a nagy indulathoz való jogot ! miután e szférában is hamis rangsort teremtett az elszemélytelenedés és az „objektív” kultusza. A tévedés került a csúcsra, amint Schopenhauer tanította: éppen az indulattól, az akarattól való megszabadulásban rejlik az „igazhoz”, az ismerethez vezető út; az akarattól megszabadult értelem egyszerűen nem tehet mást, szükségképpen a dolgok igaz, valós lényegét látja.

Ugyanaz a tévedés in arte: mintha minden szép volna, mihelyt akarat nélkül szemléljük.

613

Az affektusok és az egy-affektus-uralma közti versengés az intellektus fölötti uralomért.

614

»Humanizálni” a világot, azaz egyre inkább úrnak érezni magunkat benne – 

615

Magasabb rendű lényeknél a megismerésnek új formái is lesznek, amelyekre most még nincs szükség.

616

írásaimat át– meg átjárja a meggyőződés, hogy a világ értéke interpretációink függvénye (– és hogy valahol talán egyéb interpretációk is lehetségesek, nemcsak pusztán emberiek –), hogy az eddigi interpretációk perspektivikus becslések, melyek révén életben maradunk, akarjuk a hatalmat, illetőleg fokozzuk azt, hogy az ember minden fölmagasodása szűkebb interpretációk leküzdését vonja maga után, hogy minden elért megerősödés és h at alombővítés új perspektívákat nyújt és új láthatárokat tár elénk. A világ, amihez valamennyi közünk van, hamis, vagyis nem tényszerű, hanem megfigyelések kicsiny összességének kerekítése és kiagyalása; „folyamatban van”, akár valami változó, alakuló, „levésben lévő”, önmaga helyét állandóan változtató hamisság, amely sohasem közelít az igazsághoz, mivel – „igazság” nem létezik.

617

[Összefoglalás:]

A levésre a lét karakterét erőszakolni – ez a hatalom legfőbb akarása.

Kétszeres hamisítás, az érzékek és a szellem oldaláról, olyan meglévő világ megőrzése érdekében, mely a kitartóké és az egyenértékűeké stb.

Hogy minden visszatér: ez a levés világának legszorosabb közelítése a lét világához: a szemlélődés tetőpontja.

A létnek tulajdonított értékekből származik a levés elítélése és a vele való elégedetlenség: miután a létnek e világát először föltalálták.

A létező metamorfózisai (test, Isten, eszmék, természeti törvények, képletek stb.) „A létező” mint látszat, az értékek megfordítása: a látszat volt az értékadó –.

Magánvaló megismerés a levésben lehetetlen; akkor hogyan lehetséges megismerés?

Önmagában való tévedésként, a hatalom akarásaként, a tévedés akarásaként.

Levés mint feltalálás, akarás, önmegtagadás, önlegyőzés: szubjektum nincs, csak cselekvés, tételezés, kreatívan, semmi „ok és okozat”. s Művészet mint a levés leküzdésének akarása, mint „megörökítés”, ám rövidlátó módon, a perspektíva szerint: mintegy kicsiben ismételve az egész tendenciája.

Ami csak életet mutat, azt az egész tendencia kicsinyített képletének kell tekinteni: ezért az „élet” fogalmának új rögzítése a „hatalom akarásaként”.

„Ok és okozat” helyett a levők harca egymással, gyakorta az ellenség bekebelezésével; a levőknek nincs állandó számuk.

A régi eszmék használhatatlansága az egész történés interpretációjához, miután fölismertük ennek állatias eredetét és hasznosságát; minden egyéb az életnek ellentmondó.

A mechanisztikus elmélet használhatatlansága – az értelmetlenség benyomását kelti.

Az eddigi emberiség egész idealizmusa azon a ponton van, hogy nihilizmusba csap át – az abszolút értéktelenség vagyis értelmetlenség hitébe...

Az eszmények megsemmisülése, az új sivatag; az új művészetek, hogy mindezt kibírjuk, mi amphibiák (kétéltűek – a ford).

Előfeltevés: bátorság, türelem, nincs „visszaút”, nem kell sietni előre. N. B. Zarathusztra tulajdon bőségéből kiindulva állandóan parodisztikusan viselkedik minden korábbi értékkel szemben.

[II A HATALOM AKARÁSA A TERMÉSZETBEN]

 

[1. A mechanisztikus világinterpretáció]

618

Valamennyi világértelmezés közül, amelyeket eleddig megkíséreltek, ma mintha a mechanisztikus állna győzedelmesen az előtérben. Láthatólag ennek az oldalán áll a jó lelkiismeret; és egyetlenegy tudomány sem hiszi magáról, hogy fejlődőképes és sikeres lehetne, ha nem mechanisztikus eljárásokat alkalmaz. Ezeket az eljárásokat mindenki ismeri: amennyire csak lehet, az „észt” és a „célokat” kihagyják a játékból és kimutatják, hogy kellő idő elteltével mindenből minden lehet, és nem rejtik véka alá kárörvendő kuncogásukat, ha a látszólagos szándékosság egy növény vagy egy tojássárgája sorsában újfent bizonyos nyomásra és lökésre utal; röviden szólva: általában tiszta szívükből hódolnak a legvaskosabb ostobaság elvének, ha e játékos kifejezés megengedhető ilyen komoly összefüggésben.

Közben pontosan a kiválasztott szellemeknél, amelyek ezen a téren működnek, felismerhető egy előérzet, egy szorongás, mintha lyuk támadna az elméleten, amelyből rövid vagy akár hosszú idő múlva végérvényes, az utolsó lyuk is lehet: mármint olyan, amelyből fütyörészni szokás, amikor vészhelyzet áll elő. A nyomást és lökést maguk nem „magyarázhatják”, nem szabadulhatnak meg az actio in distans- tól : – magában a megmagyarázás képességében veszítették el hitüket, és savanyúan elismerik, hogy leírás lehetséges, de nem magyarázat, hogy a világ dinamikus interpretációja, az „üres tér” tagadásával és apró atomfüzéreivel rövidesen erőt vesz a fizikusokon: miközben a dynamishoz még egy belső minőséget – 

619

Az „erő” győzelemittas fogalma, amellyel fizikusaink megalkották Istent és a világot, még némi kiegészítésre szorul: belső világot kell hozzárendelni, amelyet a „hatalom akarásaként” jelölnék meg, vagyis az erő megmutatásának lebírhatatlan vágyaként; vagy a hatalom alkalmazása, gyakorlásaként, alkotói ösztönként stb. A fizikusok nem szabadulnak meg a „távolba hatás”-tól elveikben: sem a taszító (vagy vonzó) erőt nem képesek kiküszöbölni.

Nincs mit tenni: egy belső történés szimptómáiként kell felfogni minden mozgást, minden „jelenséget”, minden „törvényt”, az embert pedig analógiaként kell végül használni. Az állat minden ösztöne levezethető a hatalom akarásából; és az organikus élet minden funkciója is, ebből az Egy forrásból.

620

Konstatáltak-e erőt valaha is? Nem, hanem csak hatásokat/okozatokat, teljességgel idegen nyelvre fordítva. Azonban annyira hozzászoktunk az egymásutániság szabályszerűségéhez, hogy ennek csudálatosságán nem csodálkozunk.

621

Egy erő, amelyet nem tudunk elképzelni, üres szó és nem nyerhet polgárjogot a tudományban: mint az úgynevezett tisztán mechanikus taszító– és vonzerő, amely a világot elképzelhetővé akarja tenni számunkra, semmi egyéb !

622

Nyomás és lökés valami kimondhatatlanul kései, levezetett dolgok, egyáltalában nem őseredetiek. Valamit már előfeltételez, ami összetart, nyomni és lökni képes! De hogyan is tarthat össze?

623

Nincs változatlan a kémiában, ez látszat csupán, merő iskolás előítélet. Kedves fizikus uraimék, a változatlant csupán behurcoltuk ide, és még mindig a metafizikából! Teljesen naiv dolog, csak úgy leolvasni, megállapítani a felületről, hogy a gyémánt, a grafit és a szén azonosak. Miért? Csak mert a mérleg segítségével nem tudunk szubsztancia-veszteséget megállapítani! Nos, rendben van, akad bennük valami közös; de a molekulák munkája az átalakuláskor, amelyet nem láthatunk és nem mérhetünk le, az egyik anyagot valami mássá változtatja, – specifikusan más tulajdonságokkal.

624

A fizikai atom ellen. Ha meg akarjuk érteni a világot, akkor ki kell tudnunk számítani; ha számolni akarunk, akkor állandó okokra van szükségünk; mivel a valóságban nem találunk ilyen állandó okokat, kitaláljuk magunknak – az atomokat. Ez az atomisztika eredete.

A világ kiszámíthatósága, minden történés képletekben való kifejezhetősége – ez valóban „megértés?” Mit értenénk meg a zenéből, ha benne minden kiszámíthatót és képletben megfogalmazhatót kiszámítanánk? – Továbbá „az állandó okokat”, dolgokat, szubsztanciákat, valami „föltétlent” tehát; kitaláltuk – mit értünk el vele?

625

A mozgás mechanisztikus fogalma már az eredeti folyamat lefordítása a szem és a tapintás jelbeszédére.

Az „atom” fogalma, a „hajtóerő kiindulópontjának és magának az erőnek” a megkülönböztetése logikai-fizikai világunk jelbeszéde.

Tetszés szerint nem változtathatjuk meg kifejező eszközeinket: felfogható, mennyiben merő szemiotika ez. Az adekvát kifejezésmód követelménye értelmetlen: valamely nyelv, egy kifejezőeszköz lényegéhez tartozik egy egyszerű reláció kifejezése... Az „igazság” fogalma értelmetlen... az „igaz” és „hamis” egész tartománya csupán lények közötti relációkra vonatkozik, nem pedig „magánvaló” dolgokra... Értelmetlenség: nincs „magánvaló lény”, a lényt relációi hozzák létre, épp ennyire nem létezhet „magánvaló ismeret” sem...

626

„Az erőérzet nem származhat mozgásból: érzet egyáltalán nem származhat mozgásból.

Emellett is csak egy látszólagos tapasztalat szól: valamely szubsztanciában (agy) az átvivő mozgások (ingerek) érzetet keltenek. De keltenek? Bizonyítva volna, hogy az érzet ott még egyáltalán nem létezik? ezért kellene föllépését a beálló mozgás alkotó aktusaként fölfogni? Ε szubsztancia érzéktelen állapota hipotézis csupán! nem tapasztalás! – Az érzet tehát a szubsztancia tulajdonsága: vannak érzékelő szubsztanciák.”

„Tapasztaljuk bizonyos szubsztanciákról, hogy nincs bennük érzet? Nem, csak nem tapasztaljuk, nem érzékeljük, hogy van bennük. Lehetetlen az érzetet a nem érzékelő szubsztanciából levezetni.” – Ó, micsoda sietség!

627

„Vonzani” és „taszítani”, tisztán mechanisztikus értelemben tökéletes fikció: egy szó csupán. Szándék nélkül nem tudunk elképzelni vonzást. – „Ertjük” viszont az akaratot, hogy valamit a birtokunkba akarunk venni, vagy védekezünk valami ellen és eltaszítjuk azt: ez használható interpretáció volna számunkra.

Röviden: a kauzalitásba vetett hit pszichológiai kényszere abban gyökerezik, hogy nem tudunk elképzelni nem szándékos történést: ezzel persze nem mondtunk semmit igazságról vagy hamisságról (az ilyen hit igazolásáról). A causa- ba vetet hit a télé (τέλη) hitével megdől (Spinoza és kauzalizmusa ellen).