29.
Ash

SEBASTIAN KARDJÁT ránk fogva kimasírozik velünk a romok közül. Ahogy elmegyünk Day mellett, rásandítok, és igyekszem megnyugtatni a tekintetemmel. Bólint.

Sebzett Nyakú elkomorodik, amint meglát minket. Csupa egyenruhás Nyomkövető közé kerülünk, kilógunk közülük a civil öltözékünkben.

– Ezek ketten itt elkódorogtak – mondja Sebastian, és visszateszi kardját a hüvelyébe.

Sebzett Nyakú nem firtatja a kérdést. Az újoncokhoz fordul.

– Ma csupán egyszerű begyűjtésről lesz szó – mondja. – Kaptunk egy fülest, hogy sötétfajzat rejtőzködik az Alvég egyik házában. Odamegyünk, és ha minden jól megy, elkapjuk azt a férget.

Az egyik újonc elégedetlenül felmordul.

– Nem túl izgalmas feladat, de a vadászatnak ez a fajtája hozzá fog tartozni a napimunkátokhoz, meg kell tehát tanulnotok, hogyan hajtsátok végre – folytatja Sebzett Nyakú. – Higgyétek el, hogy zöldfülűek vagytok még egy Haragvó-bűntanya megtisztításához!

A temetőn keresztül az Alvég felé terelnek bennünket, amely tele van a munkából hazafelé igyekvő járókelőkkel. Sebastian mögöttem és Natalie mögött trappol, nehogy meglógjunk. A ház elé érünk: jellegtelen, sárgára festett ajtajú salakbeton épület. Sebzett Nyakú berúgja az ajtót.

– Nyomkövető ellenőrzés! – mondja, majd felénk fordul. – Soha ne kopogjatok, mertígy időt hagytok, hogy elmeneküljenek.

Sebastian rám fogja a kardját.

– Befelé! – mordul ránk.

Habozok.

– Csak csináld, amit mond – int Natalie.

Belépünk a házba. Kicsi, düledező építmény. A falakról hámlik a vakolat, a rongyszőnyegek is foszladoznak. Töröm a fejem, hogyan kerülhetnék ki innen, de nincs semmi ötletem. Az újoncok közrefognak egy házaspárt, akik a padlóra kuporodtak a parányi nappaliban. Rettegve néznek fel, ahogy megpillantják Sebastiant és Sebzett Nyakút.

– Nincs joguk ránk törni! – mondja végül a férj. – Semmi rosszat nem tettünk.

– Azt a fülest kaptuk, hogy egy sötétfajzatot bujtatnak, fogják hát be a szájukat! –dörren rájuk Sebzett Nyakú. – Kutassátok át a lakást! – szól rá két újoncra.

Azok kiválnak a csoportból, és elkezdik felforgatni a lakást: felborogatják a bútorokat, kinyitják a szekrényeket. Az egyik megpróbál benyitni a mosókonyhába, de zárva találja az ajtaját. Férj és feleség rémült tekintetet vált egymással.

– Nyisd ki! – parancsol rá a feleségre Sebastian.

– Nem…

– Sebastian erre kardot ránt.

– Tedd, amit mond! – szól rá a férje is rettegve.

A nő feltápászkodik, megkeresi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. A mosógépen egy doboz Szint-O-Vér hever.

– Az őrök egyik teherautójának a végéből hullott ki. A Chantilly Lane-en akartuk eladni– mondja a férj gyorsan. – Elbocsátottak az állásomból. Nincs miből fizetnünk a számlákat.

– Vigyék el, ha akarják – mondja a nő, és leül a férje mellé. – Ez mindenünk. Nincs másrejtegetni valónk.

Férje öntudatlanul is a mellette lévő szőnyegre sandít.

Pillantása nem kerüli el Sebzett Nyakú figyelmét. Félrerúgja a rongyszőnyeget, mire egy csapóajtó válik láthatóvá.

Mindannyian elnémulunk elképedésünkben.

– Az csak egy régi raktár – mondja a feleség.

Sebzett Nyakú kinyitja a csapóajtót, és bedugja a karját a nyílásba.

– Esküszöm, nincs ott semmi – hebegi a nő.

Sebzett Nyakú elvigyorodik.

A nő megragadja férje kezét.

– Higgye el, hogy semmi nincs ott! – bizonygatja tovább.

– Akkor ez mi? – Sebzett Nyakú egy kisfiút emel ki az üregből, akár egy bűvész a nyulata kalapjából.

Egy dobbanásnyit kihagy a szívem.

A fiúcska keverék vér, akárcsak én.

Sápadt és sovány, mint egy gebe; hullámos haja válláig ér. Rám mered, és a másodperc egy törtrészéig elmosolyodik. Tudom, mit gondol: Nem vagyok többé egyedül. Aztán a szolidaritásnak ezt a futó pillanatát felváltja az árulásé. A legszívesebben elmondanám neki, hogy igazából nem is vagyok Nyomkövető, de hát hazugság lenne. Most először fordul elő velem, hogy magamnak is be kell vallanom: bizony, áruló lettem.

Sebzett Nyakú a fapadlóra hajítja.

– Nocsak, nocsak! – mondja Sebastian, és lábával belerúg a gyerekbe.

– Ne bántsd! – mordulok rá.

Sebastian a házaspárra néz.

– Szóval, akkor melyikük a hazaáruló fajgyalázó?

A férj a feleségére pillant.

A fiú pityeregni kezd.

Sebzett Nyakú kajánul rám vigyorog, és a kardját nyújtja.

– Mutasd meg, hogy melyik oldalon is állsz valójában, Fisher! Öld meg ezt a férget!

– Nem! – mondom.

– Ne bántsák! Hisz ő csak egy kisfiú! – esedezik a feleség.

A kevertvérű fiú rám néz azzal a csillogó szemével.

Hátrálok egy lépést.

– Nem teszem meg!

Sebzett Nyakú felemeli a kardját.

– Mama! – kiáltja a gyerek.

– Kérem, ne tegye! – jajgat az anyja is.

Sebzett Nyakú erre kezének egyetlen mozdulatával elmetszi a nő torkát.

Több újonc felsikolt. Natalie hozzám bújik, és eltakarja a szemét.

– Vigyék ezt az átkozott férget! – mondja a férj, akinek arcára ráfröccsent a feleségevére.

Sebzett Nyakú kivonszolja a fiút, mi pedig utánuk masírozunk.

– Engedd el! – rontok rá Sebzett Nyakúra.

Sebastian azonban elém áll, és a földre lök. A fiú mellett kötök ki a macskaköveken.

– Hagyd őt békén! – kiáltja Natalie.

– Kiviszlek innen – mondom a fiúnak, és kézen fogom.

Sebastian a tarkómra helyezi a kardja hegyét.

Elönt a rettegés.

– Kit is öljek meg? – kérdi, felemelve a kardját, majd a gyerekre fogja.

– Seb, ne! – kiáltja megint Natalie.

– Nos, ki legyen az, Fisher? Te vagy a kölyök? – kérdi Sebastian.

A gyerek rémülten szorongatja a kezemet. Homlokán verejték gyöngyözik, és belecsorog csillogó, fekete szemébe. Ugyanolyan a szeme, mint az enyém.

– Én – mondom.

– Nem! – kiált fel Natalie.

Sebastian felemeli és megsuhogtatja a kardot. Behunyom a szemem, várom, hogy belém hasítson a fájdalom. Reccsenést hallok, a hús enged így a fémnek. Valami forró és ragacsos fröccsen az arcomba és a hajamra.

Kinyitom a szemem. A kevertvérű fiú élettelen szeme mered rám. Benne egyetlen kérdés: Miért én?

Ököllel verem a kövezetet végtelen fájdalmamban. Sebastian semmi pénzért nem hagyta volna életben ezt a fiút. Natalie odarohan hozzám, és talpra segít.

– Miért volt erre szükség? – ront rá Sebastianra.

Hideg, vérfagyasztó mosollyal válaszol.

– Mert megtehetem.

Sebastianra vicsorítom az agyaramat. A legszívesebben szétszaggatnám azt a rohadék fejét.

– Ne tedd! – suttogja Natalie.

– Ez történik a fajgyalázókkal – szól oda neki Sebastian, aztán int az embereinek, hogyinduljanak.

Az egyik lány a társnőjéhez fordul:

– Mit gondolsz, a többiek is ezt művelik? – kérdi reszkető hangon.

A többiek…

Hirtelen iszonyú gondolat hasít az elmémbe.

Eszembe jut, mit mondott Sebastian Gregorynek a drogtanyán, és hogyan küldte ki őrjáratra a Tornyokhoz.

– Anyu! – kiáltom, és elfog a rettegés.

Megragadom Natalie kezét, és rohanni kezdek, őt is magammal rántva. Nehezen tápászkodik fel, és botladozva követ.

– Állj meg, kérlek! – lihegi.

Nincs vesztegetni való időm. A karomba kapom, úgy szaladok tovább lélekszakadva. Nem is állok meg egészen a házunkig.

– Apu! – kiáltom, és lefutok a kriptába.

Gregory már ott áll a kripta közepén, kezében a kardja. Még a félhomályban is látom a pengén végigcsorgó vércsíkot. Mellette apu, a padlón heverő csontvázzá aszott alak fölé hajol. Kővé dermedek rémületemben.

Apu feláll, és felém indul.

– Fiam! – suttogja.

Ekkor látom meg az alak arcát, amit eltakarnak a petyhüdt fekete hajtincsek. Most azonban túllátok a rothadó húson, a vékony, fekete ajkakon, és azt a nőt látom, aki valaha volt. Fejét félrebillenti, mintha csak aludna.

Anyu!

– Hogy tehetted ezt! – rivall Natalie Gregoryra. – Te szörnyeteg!

Rárontok, és a falnak taszítom. Lábával a levegőben kapálódzik, miközben csontos nyakát szorongatom.

– Engedd el, Ash! – szól rám apu. – Nem vagy gyilkos. Anyád soha nem akarná ezttőled.

Gregory ujjai a kezembe vájnak.

– Még megölöd – próbál elvonszolni tőle Natalie.

– Miért tetted? – üvöltök rá.

– A… te… hibád… hogy Chris… meghalt – lihegi.

– Nem én adtam neki az Arany Ködöt, hanem Linus – acsargok.

– De… először… hozzád fordult, és te… nemet mondtál. Ha akkor kap tőled Ködöt…nem ment… nem ment volna Linushoz. Te tehetsz a haláláról! – mondja Gregory megkínzott tekintettel.

– Ash – suttogja egy hang.

Elengedem Gregoryt, és villámgyorsan sarkon perdülök. Anyu megmozdul a padlón. Azt hittem, már meghalt!

Gregory kifut a kriptából, mielőtt be tudnám fejezni, amit elkezdtem.

Anyu lassan, hörögve lélegzik, miközben ragacsos vér csorog az oldalából. Letérdelek mellé, és megszorítom a kezét. Többé nem a Haragvó-kór hordozóját látom benne, hanem a hajdani nőt. Anyut.

– Ne haragudj, hogy elhagytalak… – hörgi vontatottan. – Bocsáss meg nekem, édesfiam!

– Megbocsátok – mondom.

Erőtlenül megszorítja a kezem.

– Ne hagyj itt, anyu, kérlek!

Érzem, hogyan száll el belőle az élet.

– Szeretlek – mondja.

Hosszú sóhajt hallat.

– Kérlek, ne halj meg!

Ujjai elernyednek, és kicsúsznak a kezem szorításából.

– Anyu? – suttogom.

Nem kapok választ.

– Anyu?

Apu megérinti a vállam.

– Vége, fiam.

Natalie körém fonja a karját, és némán az arcomat csókolja. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg így maradunk. Mozdulni sincs kedvem. Amint megmoccanok, újra a való világ vesz körül, ahol anyám halála is valósággá válik. Valahonnan a távolból énekszót hallok. Gyászos, szívszaggató siratóének. Tudom, hogy Sigur az, akinek kettős szíve most szűnt meg dobogni.

– Fel kell készítenünk őt a Szo’Kamorra – mondom, a sötétfajzatok gyászszertartásárautalva.

Apu először meg se hallja, amit mondok. Anyu kezét fogja, és hüvelykujjával a halott gyűrűsujját simogatja, ahol valaha a jegygyűrűjét viselte. A sötétfajzatok azt tartják, hogy ez az ujj közvetlen összeköttetésben áll kettős szívükkel. Ezért is hordják éppen ott a jegygyűrűt.

– Apu…

– A saját fajtájával kellene lennie – mondja apu csöndesen. – A kijárási tilalom megkezdése után elvisszük a határkapuhoz. Sigur be fog engedni minket. Abban a pillanatban, hogy magunkra maradunk a szobámban, Natalie magához von.

– Nem kellene itt lenned – mondom érzelemtől elfúlt hangon. – Tudom, hogy mégmindig haragszol rám.

Könnyű csókot lehel rám. Még gyászomban is sóvárgok utána.

– Szeretlek, Ash! Ne félj, én veled maradok!

Megfogja a kezem, és az ágyhoz vezet. Bebújunk a takaró alá. Kezét a szívem fölé helyezi, megnyitva az erők áramlását kettőnk között. Ez a lélekcsere. Minden érzésem azon nyomban átáramlik belé: a gyötrődésem, a gyászom, a szívfájdalmam. Mindezt magába fogadja, és megosztja velem, hogy ne egyedül kelljen viselnem a terhét.

Simogatni kezdem, az ajkát csókolom, kezeimet végigfuttatom a lábszárán; vágyom rá. Mohó ujjaink és ajkunk minden szégyenkezés nélkül kutatja a másik testét. Némán levetkőzünk, ruhadarabjaink a padlóra hullanak. Hosszan nézem őt, mielőtt elheverek az ágyon, és magamhoz húzom. Teste tökéletesen illeszkedik az enyémbe, mintha ugyanannak az egésznek a két fele lennénk.

– Szeretlek, Ash! – sóhajtja.

– Én is szeretlek – mondom. – Ez a szív kezdete…

– Ez életünk dele – fejezi be a mondást, amit még Cékla bárkáján hallott tőlem elsőcsókunk idején.

– Örökkön örökké – mondjuk együtt.

A Véreskü. A sötétfajzatok törvénye szerint mostantól egy pár vagyunk.

Fejemet félrehajtom, feltárva előtte nyakamat, hogy annak rendje és módja szerint megpecsételjük frigyünket. Natalie beleváj a körmével, mire apró vércseppek gyöngyöznek elő ujja nyomán. Gyöngéden felnyalja a véremet.

Aztán felül, féloldalra fogja hajzuhatagát, elém adva a két pontszerű sebet a nyakán. Habozok, mert eszembe jut, mire vezetett ez a múltkor.

– Csak nyugodtan – suttogja. – Megbízom benned.

Könnyedén megkarcolom a heget agyaram végével, megnyitva a sebet, majd ajkam a nyakára tapasztom. Forró vére a nyelvemre csordul. Minden erőmre szükségem van, hogy ellenálljak a kísértésnek, és mindössze cseppeket kortyoljak fel, megpecsételve egybekelésünket.

Később karomban tartom az alvó Natalie-t, aki fejét a mellkasomon nyugtatja. Engem elkerül az álom, bár szívesen adnám át magam a feledésnek. Tudom, hogy apu hamarosan megkocogtatja az ajtómat, és közli velem, ideje indulnunk.

Az eső bever a nyitott ablakon, ritmikusan csapkodva a harangot. Bánatos melódia. Friss, üdítő illat árad be kintről. Anyu örült volna neki. Apu elbeszéléseiből tudom, hogy szerette az esőt. Natalie megmoccan, és én megcsókolom a feje búbját.

Felkelek, és az ablakhoz megyek. A hűvös éjszakai levegő megborzongatja a bőrömet, de nem lépek hátrébb. Elnézem a város Határfal felé eső házrengetegét – beton gerincoszlopként hasít a centrumba.

Halálos némaság uralja az éjszakát. Nincs világítás, az utcák kihaltak, a világ elcsendesedett. A mosdókagylóhoz megyek, amely a szoba sarkában áll. Vizet folyatok a hajamra, hogy kimossam a beleszáradt vért és a piszkot. Közben a kevertvérű fiúra gondolok. Bárcsak tudtam volna, hogy a városban van! Felkerestem volna, hogy a tudtára adjam, nincs egyedül. Már az is erőt adott valamiképpen, hogy láttam őt. Talán többen is rejtőznek itt közülünk, nem csupán Evangeline és én maradtunk meg a fajtánkból.

Visszatérek az ablak ívéhez, és arcomat a holdfényes égbolt felé fordítom. Az éjszaka igézetében felébred a bennem élő sötétfajzat. Panaszos üvöltést hallatok. Eldalolom a bánatomat, hadd hallja minden testvérem! A sötétben máris feldalol egy, aztán egy másik, mígnem az egész várost bezengi ez a földöntúli dallam.

– Itt vagyunk! Nem vagy egyedül, testvér! – éneklik vissza. – Szeretünk téged!

Natalie fészkelődni kezd.

– Bocs, nem akartalak felébreszteni – mondom.

– Semmi baj – feleli álomittas hangon.

Halkan kopogtatnak az ajtón.

Natalie magára húzza a takarót, mikor apu belép. Apám gyors oldalpillantást vet rá, de nem teszi szóvá a jelenlétét.

Meglepődve látom, hogy lenyírta a szakállát, és valahogy magasabbnak is tűnik, mintha az egész világ terhe lekerült volna a válláról. Szürke köntöst visel, amit temetésekre szokott tartogatni.

– Ideje indulnunk – szól.