9.
Natalie

A KÖVETKEZŐ NAP NEM TELIK már olyan idegtépően az iskolában, mint az előző, amit mindenekelőtt Day-nek köszönhetek. Elkísér az órákra, még ha aztán rohannia is kell, hogy ő se késsen el a sajátjáról, ami nem kis teljesítmény, mikor ennyi könyvet cipel valaki. Nem is tudom, hogyan csinálja. Mindez a legelső iskolai napomra emlékeztet, meg arra, hogyan vigyázott rám akkor Polly. Elmosolyodom erre az emlékre, és figyelmeztetem magam, hogy legközelebb, ha a piacra megyek, vennem kell Day-nek egy iskolatáskát.

Kicsengetnek a nagyszünetre. Belebújok Ash kabátjába, amit megtartottam magamnak, mert megtetszett, de azt is számításba vettem, hogy legalább bosszanthatom ezzel. Kimegyek a folyosóra én is a többiek után. Megnézem az antik karórám a nagy lökdösődésben. Néhány perc múlva van találkozóm Day-jel a büfében. Azt hiszem, emlékszem is, merre találom.

Kedvesen rám mosolyog egy fiú az osztálytermünkből, ahogy elhaladok mellette. Chris Thompson az, akinek, ha mosolyog, csinos gödröcske jelenik meg a jobb orcáján. Az én arcomat meg elönti a vér, mert eszembe jut a tegnap esti találkozás Ash Fisherrel. Bőrömet megbizsergeti az emlék. Összedörgölöm mindkét karom, hogy kiszakadjak ebből a révületből. Nem akarok emlékezni arra, milyen vonzónak találtam Asht, akkor sem, ha csak futó benyomás volt.

Sikeresen megtalálom a büfét, ahol Day már vár rám.

– Étkezés előtt kell bevennem a piruláimat – mondom neki, majd hangomat lehalkítvahozzáteszem: – Nálam van a gyógyszer MJ-nek, de nem itt akarom átadni neked. Bajba kerülnék, ha bárki lefülelne.

Bólint, és keresünk egy női mosdót.

– Mire jó ez a gyógyszer? – kérdezi, miközben csapvízzel öblítek le néhány pirulát.

– Úgy születtem, hogy lyuk volt a szívemen. Ezért nyolcévesen szívátültetést hajtottakvégre rajtam. Naponta szednem kell ezeket a tablettákat, és nem szabad felizgatnom magam. Nem nagy ügy.

Elteszem a gyógyszeres üvegcsét a táskámba, előveszem a fájdalomcsillapítót, és Daynek adom.

– Köszönöm. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez MJ-nek! Mindig nagy fájdalmai vannak – mondja csöndesen.

– Erre valók a barátok.

Elmosolyodik. Szemüvege lecsúszik az orrára, idegesen visszaigazgatja.

– Nincs történetesen abban a laborban új szemüveg is? – kérdi tréfálkozva.

– Sajnos nincs – nevetem el magam. – Nos, ráérsz ma este? Eljöhetnél hozzánk. Nemgarantálhatom, hogy anyám odahaza lesz, de ha igen, bemutatlak neki. Ha akarod, ott is aludhatsz.

– Szívesen mennék – mondja.

Kilépünk a női mosdóból a diákok áradatába. Javában csevegek Day-jel, amikor Ash Fisher kerül az utunkba; csaknem szemtől szembe megy el mellettem. Ügyesen félresiklom, és az ajtónak lapulok, mielőtt nekem jönne.

Rám villantja fekete szemét. Ez a szempár bárki másnál gyönyörűnek számítana, őt kivéve. Összeszorul a szívem, mert erősebb az érzés, mint korábban bármikor. Miért vagyok mindig ilyen, amikor a közelembe kerül?

Olyan közel sodródunk egymáshoz, hogy hűvös lehelete az arcomat éri. Tagjaimon végigfutnak a gyönyör hullámai, mígnem végül egész testemben bizsergek. Elönt a forróság. Megijedek, hogyan reagálok a közelségére.

– Nézz a lábad elé, szépségem! – vicsorog rám.

Szavai visszarántanak a valóságba.

– Nézz te! – vágok vissza. – Nem az én hibám, hogy behemót, sötétfajzat hústoronyként mindenkinek az útjában állsz. Vészjelző lámpákkal kellene felszerelkezned. Rám mordul, kivillantva az agyarát.

Hátrahőkölök, elmémben emlékképek kavarognak apám haláláról: méregtől csöpögő agyart látok, sötét vértócsát, apám fájdalomtól eltorzult arcát.

Valaki pityereg, rájövök, hogy én vagyok az.

Ash ijedten hátrál.

– Nem akartalak megbántani.

Némán bólintok, mert nem jön hang a torkomra. Day vigasztalón átfogja a vállam.

– Azt hiszem, a mai napra épp eléggé megrémítetted Natalie-t – szól oda Ashnek.

A srác veszi a lapot, és a foga között szitkozódva lelép.

Day leültet a bisztróban, és enni hoz valamit, noha nemigen van étvágyam. Egyre azon jár az eszem, milyen forró volt Ash lehelete a bőrömön.

– Jól vagy, Nat? Kicsit kipirultál – jegyzi meg Day.

– Semmi bajom, csak felizgatott kicsit az iménti jelenet. Nagyon megijedtem – mondom, bár csak a fele igaz.

– Nem kell félned Ashtől. Amelyik kutya ugat, az nem harap. No, nem a poén miattmondtam – lát neki szegényes ebédjének. – Köd-díler ugyan, és egy tökfej, de még soha senkit nem bántott, akkor sem, amikor kis híján agyonverték.

– Gyakran támadnak rá?

– Mostanában, hogy így megnőtt, már nem – von vállat Day. – Fiatalabb korában azonban igen.

Nehezen megy a fejembe, miért nem védekezik Ash, elvégre sötétfajzat. Miért érdekli, mi lesz egy emberrel?

Ebéd után történelemórára megyünk, amelyet Mr. Lewis tart.

– Hé, hová, hová? – szólok rá Day-re, aki kivezet a szabadba.

– A könyvtárba. A tűzlépcsőn keresztül juthatunk be, mert a rendes bejáratot lebombázták tavaly egy légitámadás során. Tizenketten meghaltak. Iszonyatos volt!

– Sajnálom – motyogom, mintha az én hibám lenne.

Közvetetten az is. A légitámadás „kétségbeesett lépés” volt, legalábbis Craven egyszer így nevezte. A lázadó sötétfajzatok – a Légió Felszabadítási Frontja – kis híján átvették az uralmat Fekete Város felett. Nyerésre álltak, és félő volt, hogy az őrök elveszítik hatalmuk egyik legfontosabb bástyáját. Ha a város elesik, nyomban utána a Centrum következik, ami a véget jelentette volna. Drasztikus lépésre volt szükség. Tiszta Rózsa ezért elrendelte Fekete Város bombázását. Nem érdekelte, hogy hányan halnak meg – férfiak, nők, gyermekek –, egyedül az számított, hogy ezzel a Légió Felszabadítási Frontját is tönkretette, és a sötétfajzatok megadták magukat. A terv bevált, de milyen áron? Fekete Város romokban hevert.

Szorosabban húzom össze magamon Ash túlméretezett kabátját. A főtér túloldalán több sötétfajzat is minket les a Határfalról. Megborzongok a láttukra.

Kissé késve érkezünk a könyvtárba. Hatalmas hodály, roskadásig tele az őrök által engedélyezett kötetekkel. Minden egyes polc felett felirat jelzi, milyen könyvekről van szó. Szükség van erre az eligazításra, mivel valamennyi borító ugyanolyan: fekete és vörös.

Mindössze két hely maradt üresen: az egyik Cékla, a másik Ash mellett. A srác állkapcsa megfeszül, amint meglát.

– A nemjóját, ezt jól kifogtuk! – morogja Day a fogai között.

Lassan átvonszolja magát a termen, és vonakodva leül Cékla mellé. Felnyögök, és a menekülésen töröm a fejem. Mivel erre nincs mód, helyet foglalok Ash oldalán, aki mindenhová néz – a padlóra, a mennyezetre –, csak rám nem. Kiveszek egy csomag mentacukrot az iskolatáskámból, és egyet a számba pottyantok. Megforgatom a számban, hagyom, hadd koccanjon a fogamhoz.

– Nem tudnád abbahagyni? – sziszegi oda Ash, végre tudomást véve a jelenlétemről. –Idegesítesz.

– Beleharapok a cukorkába, és hangosan, cuppogva rágom. Ash magában szitkozódik.

Velünk szemben, az asztal túloldalán, a Thompson ikrek ülnek: Gregory és Chris. Chris Day-hez hajol, göndör barna haja szívdöglesztő mogyoróbarna szemébe hullik.

– Hé, bébi, nem tudsz kölcsönadni egy tollat? – kérdi.

Day elpirul, majd keres egyet a tolltartójában, és odaadja. Cékla a szemét forgatja. A jelek szerint egyetlen csaj sem tud ellenállni Chris sármjának. Aztán Ashhez fordul, és halkan tárgyal vele. Igyekszem nem kihallgatni a beszélgetésüket, ami viszont nehéz, mivel Ash mellettem ül.

– Hé, hallottál az új Arany Köd őrületről? – kérdezi Chris.

Ash a fejét rázza.

– Ez valami új dolog, de nem érdekel, amit a drogtanyákon árulnak. Miért olyan fontosneked?

– Csak azt hallottam – fúj visszavonulót Chris –, hogy fejfájás nélkül hat, nem úgy, minta szimpla Köd. Azt hittem, tudsz róla.

– Én egyenesen az agyaramból adagolom a Ködöt. Ezekben az utcai kotyvalékokbannem lehet megbízni, bármit beléjük tehetnek. Azt ajánlom, óvakodj tőlük te is! – feleli Ash.

– Na, igen… igen, igazad lehet – bólogat Chris, aztán elhallgat.

Gregory Ashre mereszti vizesbarna szemét, amelyben most gyűlölet lángol.

Ebben a pillanatban Mr. Lewis – kis, egérszerű emberke, jókora, busa bajusszal – lép a könyvtárba. Hóna alatt diavetítőt hoz, amelyet most összeszerel az osztály szeme láttára.

Levetem Ash kabátját, és a szék karfájára terítem. Erre felém hajol, ajka csaknem a fülemhez ér. Meglódul a szívverésem.

– Kérem vissza a kabátomat, szépségem! – mondja halkan.

– Abból nem eszel!

– Figyelmeztetlek, vagy visszaadod, vagy...

– Vagy mit csinálsz? Megölsz? Kezdem unni a fenyegetéseidet, tudod?

– Tartsd meg, kit érdekel – rázza meg a fejét. – Különben is már átvette a szagodat.

– Nincs szagom – mondom.

Felvonja a szemöldökét, de nem szól.

Nem tudom, miért izgat ez. Mi közöm hozzá, mit gondol rólam!

Mr. Lewis lekapcsolja a villanyt. Sötétség borul a teremre, amit mindenki viháncoló kuncogással és pusmogással fogad. A szemem sarkából látom, hogyan villog Ash tekintete. Igyekszem a tananyagra koncentrálni, amely a Vérháborúkat taglalja, mégis nehéz, hogy Ash ilyen illetlenül közel ül hozzám – a térdünk is szinte összeér.

Ash a tollával dobol az asztalon, miközben a vetítést figyeli komor arccal.

Felvétel villan a város háború előtti képéről, a mocskos utcákat neonfény világítja meg.

– Az Őrök Szövetségi Állama fuldoklott a korrupcióban – jelenti ki Mr. Lewis. – A kábítószer-fogyasztás és a bűnözés addig soha nem látott méreteket öltött. Hamarosan a túlnépesedés is gondot okozott, mivel egyre több sötétfajzat keresett munkát és megélhetést a városokban.

– Tudja valaki, mi okozta a legnagyobb méretű halálozást az emberek soraiban ebbena nehéz időszakban? – hordozza rajtunk körbe a tekintetét Mr. Lewis.

Day felemeli a kezét.

– A Ködtől való függőség.

Mr. Lewis egyetértően bólint.

Az Őrök Szövetségi Állama emberi populációjának több mint 70%-a ezen az erős függőséget okozó drogon élt. Történelmünk rendkívül sötét időszaka volt ez.

Gregory gyilkos pillantást vet Ashre.

A következő felvétel csaknem teljesen leomlott falat mutat.

– Tiszta Rózsa, az Őrök Szövetségi Államának újonnan megválasztott elnöke megértette, népe úgy léphet a gyógyulás útjára, ha szétválasztja az embereket a sötétfajzatoktól. Ezért mind a kilenc tagállamban fallal körülkerített gettókba telepítette a sötétfajzatokat.

Az újabb felvételen sötétfajzatok ezrei vonulnak a gettókba, az őrök élesre töltött fegyvereitől kísérve.

– A kitelepítés sikeresen befejeződött, minimális vérveszteséggel a sötétfajzatok soraiban – folytatja Mr. Lewis. – Ennek is az volt az oka, hogy bizonyos lázadó elemek nem voltak hajlandóak elhagyni otthonaikat. Főleg azok, akik emberrel éltek együtt, és kevertvérű gyermekeket neveltek.

Ash kővé dermedt arccal mered a vetítővászonra.

– Tiszta Rózsa kegyesen megengedte, hogy ezek a gyermekek ember szüleiknél maradjanak. Nem sokkal ezután azonban törvény tiltotta meg a házasságot a két faj között, nehogy újabb kevertvérűek szülessenek. A törvényszegőket halállal büntették.

Az újabb képkockán az őrök egyik tábornoka látható: szőke hajú, kék szeme átható tekintetű.

Elönt a fájdalom.

Apám az.

– A túlnépesedés a szegregáció ellenére is súlyos terhet jelentett az államszövetségnek, ezért Jonathan Buchanan megszervezte az önkéntes kivándorlást, aminek keretében több mint ötmillió sötétfajzatot telepítettek Puszta Föld táboraiba… – Ez nem is igaz – szól közbe Ash.

Minden fej felé fordul.

– Felvilágosítaná az osztálytársait, hogy mire gondol? – kérdi Mr. Lewis maró gúnnyal.

– Ha óhajtja – feleli Ash.

– Veszélyes vizekre merészkedett, Fisher.

– Miért? Ha már „történelmet” tanulunk, akkor legalább maradjunk hűek a tényekhez. Puszta Földön nem voltak bevándorló táborok.

Mr. Lewis bajsza idegesen megrándul.

– Eszerint az összes sötétfajzatot egyszerűen elnyelte a föld?

– Nem – mondja Ash.

– Akkor hová lettek?

Ash most rám néz. Nagyot nyelek, és megszédülök. Eszerint tudja, mi történt. Nem bevándorló táborok voltak ezek, hanem koncentrációs táborok. Tiszta Rózsa meghalni küldte a sötétfajzatokat Puszta Földre, mivel elvágta őket mindennemű vér-utánpótlástól. Szíve szerint az összessel végzett volna, amit azonban politikusként nem engedhetett meg magának. A teljes sötétfajzat népesség eltűnését nem lehetett volna nem észrevenni. Apám azt mondta erre, olyan ez, mint amikor főzni kezdik a békát. Ha beleejtik a forró vízbe, kiugrik a fazékból. Ha ellenben lassan melegítik forrpontig a vizet, benne a békával, boldogan elúszkál benne, amíg ki nem purcan. Tiszta Rózsa is a lassú forralás mellett döntött. Úgy intézte, hogy az embereket fokonként megnyerje magának, anélkül, hogy észrevennék.

A terv első lépcsőfokát a gettók képviselték. El akarták hitetni a liberálisokkal, hogy nem is olyan rossz ott az élet, és akik kivándoroltak Puszta Földre, azok is szabad választásukból tették. A kormány azt a látszatot keltette, mintha az ottani táborok kellemes üdülőhelyek lennének. Az emberek meg készségesen bevették, mert még mindig könnyebb elhinni a hazugságot, mint szembenézni a rettenetes igazsággal. Tiszta Rózsa népirtást hajtott végre mindenki szeme láttára, amit alattvalói a legnagyobb nyugalommal néztek végig.

Aztán, akik addig túlélték Puszta Földet, egyenként bekapták a Haragvó-vírust, és megbetegedtek ebben a különös új kórban. Az ott élő sötétfajzatok lassan szétrohadó, eszüket vesztett fertőzöttek lettek. Mindezt azért tudom, mert apám első kézből értesült a dologról, hiszen ő felügyelte az áttelepítést. Ez a tapasztalat az egész hozzáállását megváltoztatta. Ez volt az oka a pálfordulásának és családunk széthullásának.

– Nos tehát? – kérdi Mr. Lewis.

Az egész osztály felém fordul, és kíváncsian méregetnek. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Kérlek, ne mondj semmit! Kérlek, kérlek! Nem akarom, hogy mind megtudják, mit tett apám a sötétfajzatokkal. Talán meg se értenék. Hisz végül is semmi egyebe nem maradt, csak a jó híre. Muszáj megvédenem!

Ash szemlátomást habozik.

– Mind elrepültek a Holdra – mondja végül.

Megkönnyebbülten felsóhajtok.

– Rendkívül vicces, Mr. Fisher. – Mr. Lewis felkapcsolja a villanyt. – Mivel a Fegyverszünet Napjának első évfordulója szombathoz egy hétre lesz, arra kérem önöket, hogy írjanak fogalmazást a Vérfelkelésről és a fegyverletételhez vezető eseményekről. Á, és mielőtt elfelejtem, írassák alá a szüleikkel az engedélyezési nyomtatványt a Fekete Város múzeumába tervezett csoportos látogatáshoz – paskol rá az íróasztalán halmozódó papírhegyre.

Többen felnyögnek. Kinyitjuk a könyveinket, és magunkban olvasunk vagy tíz percig, noha agyam nem fogja fel a szavak jelentését, annyira kizökkentett az előbbi közjáték. Cékla a füzetébe írogat, munkájában sűrűn előfordul a közös, egyesített város kitétel. Ellenségesen sandít rám a művéből.

– Úgy látom, nem vagy híve Rózsa Törvényének – szólok oda neki.

– Persze, hogy nem, hisz… – hördül fel.

– Nyughass! – morogja Ash a fogai között.

– Miért? Nem félek kimondani, amit gondolok!

– Helyben vagyunk – forgatja a szemét Day.

– A Határfalat le kell bontani, punktum – jelenti ki Cékla.

– Egyetértek, de politikai tárgyalások útján, nem pedig fenyegetéssel és terrorakciókkal. Márpedig az Ember az Egységért mozgalom a jelek szerint csak ezt ismeri – riposztozik Day.

Cékla füle ismét kipirosodik.

– Annyira naiv vagy, Day! Semmi nem változik, ha nem kényszerítjük ki a kormányból.

– Nem értek egyet – feleli Day kimérten. – Sokkal hatásosabb belülről hatni a kormányra. Ha én lennék a kormányzó…

– Ugyan kérlek! Azt lesheted. Egy Bakancsost nem vesznek fel a gyorsított programba– mondja Cékla.

Day rám néz, én pedig halványan rámosolygok. Gregory Thompson érdeklődve fülel a beszélgetésünkre.

– Tiszta Rózsa nem fogja megengedni, hogy lebontsák a falat – jegyzi meg Ash csöndesen. – Túl sokat fáradozott azon, hogy szétválasszon minket.

– Nem lesz más választása, ha valamennyien összefogunk, és ellene szavazunk – mondja tovább Cékla.

– Hát nem érted? Rózsa mindig eléri, amit akar. Csak az idődet vesztegeted, ha hiszelebben – feleli Ash.

– A Fal lebontása senkinek sem használna. Ugyan kinek kellenek azok a férgek? Megnézhetnénk magunkat, ha éjszakánként elözönlenék az utcáinkat! – szól közbe Gregory a maga nyivákoló hangján.

– Nekem mindenképpen jót tenne – hallgattatja el Ash. – Szeretném látni a hozzátartozóimat. Gondolom azonban, hogy ez nem sokat számít az őrök kormányának, nem igaz?

Az utolsó mondatot nekem szánja.

Ellenséges hangulatban fordulunk vissza a könyveinkhez. Némán olvasunk tovább. A csöndet Ash töri meg, aki az asztalon dobol a tollával.

– Volnál szíves abbahagyni? – szólok rá mímelt ingerültséggel, úgy ahogyan ő rám azimént.

Ő azonban tovább dobol, ezúttal szándékosan. Kettőn áll a vásár – gondolom, és miközben a cukorkát megforgatom a számban, újra cuppogva a fogamhoz koccantom.

Ash az asztalra dobja a tollát. Csaknem legördül a szélén. Egyszerre nyúlunk utána, hogy elkapjuk. Egymásnak ütődik a fejünk. Éles fájdalom nyilall a kobakomba, és fura módon a szívtájékom is megsajdul. Ash összerándul, és levegő után kapkod. Kis híján leesik a székéről, miközben kezével a mellkasához kap, amely úgy emelkedik és süllyed, mintha nehezen kapna levegőt. Feltápászkodik, és kitántorog a tűzlépcsőhöz.

– Mi ütött belé? Most még bolondabb, mint máskor – jegyzi meg Day.

– Szívtáji fájdalom – közli Cékla, és felkel, hogy utána menjen.

A homlokomon nőtt dudort dörgölöm, és Ash hűlt helyére meredek. Én nem ezt akartam.