1.
Ash

LÉGELHÁRÍTÁS SZIRÉNÁJA sivít a távolban, riasztva Fekete Város lakóit, hogy zárják be ajtóikat és oltsák el a villanyt. Nem szívesen maradnának kint egyedül a sötétben, mert még valami veszedelmesbe botlanának. Amilyen én is vagyok.

Elindulok a kanális hídja alá, ahol egy csajra várok. Hátsó zsebemből előveszek egy doboz cigit – az őrök által előírt szabvány –, és rágyújtok. A nikotin átjárja ereimet, ahol vadul dobolni kezd az adrenalin; hajszál híján olyan érzés, mint az érverés… hajszál híján.

Léptek közelednek a híd felé, és egy alacsony lány válik ki a sötétből. Fekete haja kócos, férficsizmát, szűk fekete nadrágot és szedett-vedett anyagokból összefércelt szalonkabátot visel. Mogyoróbarna szeme az enyémet keresi. Bátor lány. Nem minden némber mer a szemembe nézni. Elnyűtt játékkártyát nyom a kezembe; két szív látható rajta, egy fekete és egy piros. Ez az én névjegykártyám. Tökéletes választás, ha azt vesszük, mit adok el neki: a szerelem illúzióját. Sötétzöld katonai zubbonyom zsebébe csúsztatom a kártyalapot.

– Késtél – mondom. – Más sem hiányzik, mint hogy elkapjon egy Nyomkövető a kijárásitilalom idején! Alig várják, hogy lakat alá tegyenek.

– Ne haragudj! Újabb ellenőrzőpontokat állítottak fel, mindenkit igazoltatnak. Tele aváros tankokkal! – hadarja. – Gondolom, nem lehetnek eléggé szigorúak, most, hogy az őrök parancsnoka újra a városban van. Meg hát ott vannak a Légióval folytatott határtárgyalások, és…

– Fizettél Céklának? – szakítom félbe.

A lány bólint.

– Feltételeim a következők – sorolom. – Pénzt nem adok vissza. Ha nem élvezed,kidobod a taccsot vagy kiakadsz, nem az én dolgom, értetted?

Újra bólint.

– Terhes vagy? – A lány lángvörös lesz. – Eszerint nem. A szer elálmosít, ne ülj hát avolán mögé, és ne kezelj nehéz gépeket! – A lány erre elmosolyodik, és én is vigyorogni kezdek. Ez mindig bejön. – Legalább két hétig nincs repeta, rendben? Komolyan gondolom.

– Ez minden?

– Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?

Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátja gallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra.

– Mit kell tennem? – kérdezi.

– Hajolj hátra! – mondom.

Engedelmesen megteszi azt, amire utasítom. Egyik kezemmel a falnak támaszkodom, a másikat a combjai közé csúsztatom, finoman szétválasztva a két lábszárát. Nem gerjedek be ettől, mégis nyögdécselni kezdek, mert tudom, hogy élvezi. Mind élvezik, még a srácok is, ezért jönnek hozzám a Köd-lebujok helyett. Testemmel is a lány combjai közé nyomulok, hogy az arcunk csaknem összeér. Kapkodó légvételei megmelegítik hideg bőrömet.

– Lazulj el, rendben! Úgy jobban fogod élvezni.

– A szívem ezerrel ver – nevet fel idegesen.

– Nem mondhatnám, hogy ismerem ezt az érzést – morgom a fogaim között.

Kezét kísérletképpen a mellkasomra helyezi, és elkerekedik a szeme.

– Eszerint igaz. Nincs szíved?

– De van – hörgöm, és a falnak taszítom. – Csak nem dobog.

Kicsiny könnycsepp gördül végig az orcáján, vékony ajka megremeg.

– Ej, nyugodj meg, szivi! Nem akartalak megijeszteni. – Szelíden letörlöm a könnyét. –Megbocsátasz, ugye?

Bólint, és félrehajtja a fejét, felém nyújtva nyaka hamvas fehérségét. Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!

Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt. Csaknem elveszítem a fejem. Harapdálni kezdem a húst, megcsiklandozva nyelvemmel a nyak apró pihéit, benedvesítve őket a nyálammal.

– Csináld csak! – suttogja.

Ennyit az előjátékról. Agyaramat a nyaki vénába mélyesztem. Forró vér spriccel a nyelvemre, ízlelőbimbóim mámorosan nyelik magukba a ragadós édességet. Apám, imádom az újoncokat; az ő ízük a legjobb! A lány felsóhajt, ahogy mérgem a vérébe jut. Megvárom, amíg a Köd hatni kezd, és csak utána kezdem kiszívni a lányt. Ennyi jó nekem is kijut a dologból: a klienseim betépnek tőlem, és én is attól, hogy a bedrogozott vérükből iszom. Mindkét fél jól jár.

Hirtelen azonban keserű, savanykás íz árasztja el a számat. Fulladozva hátrahőkölök.

– Mi a… – köpöm ki a vért.

A lány üveges szemmel mered rám, nyakán a két pontszerű sebből vér szivárog.

– Minden sziporkázik – mondja ábrándosan.

– Nem mondta Cékla, hogy nem fogadok gyógyszert szedő klienseket?

Felém dől. Elkapom, mielőtt a vízbe esne.

– Szeretlek – szörcsögi, és megpróbál megcsókolni.

Teljes erővel ellököm magamtól. A falnak zuhan, és összecsuklik. A szeme kifordul, csak a szemfehérje látszik, és rángatózni kezd. Fehér hab bugyog elő a szája sarkából.

– Nem, nem, nem! Ébredj fel!

Mellé térdelek, és páni félelemmel megrázom.

A lány megrándul, csizmája fekete nyomot hagy maga után a macskakövön. A francba! Ezért nem foglalkozom olyanokkal, akik gyógyszert szednek. Nem lehet előre megjósolni, hogyan reagálnak a Ködre. Kibújok a kabátomból, és a lány feje alá gyűröm.

Az őrök egyik tankja rágördül a hídra. Behunyom a szemem, úgy várom, hogy elmenjen. Noha a háború hivatalosan véget ért, máig hideg futkározik a hátamon erre a hangra. Bárhová mentek ezek, a Kaszás járt a nyomukban. Volt néhány meleg helyzetem a háború idején. Akkoriban nem sokat nyomott a latban, hogy félig ember lévén állampolgári jogaim is vannak. Aki nem volt száz százalékosan ember, azt ellenségnek tekintették. Minden egyes napon újra meg kellett küzdenünk a túlélésért. Azóta sem sokkal jobb a helyzet, a többség szemében továbbra is ellenségnek számítok. Csak egy újabb sötétfajzatot látnak bennem, semmi mást. A tankok ráfordulnak a Sivár utcára, az őrök parancsnokának főhadiszállása irányában.

A lány felnyög. Túl veszélyes lenne maradni, mennem kell. Itt is hagyhatnám… Nem, ezt nem tehetem meg, de kórházba sem vihetem. Nem kis bajba kerülnék.

– Cékla!

A kanálist kémlelem. Úgy harminc lépésre sárga bárka horgonyoz a part mentén. Sötét tömeg, Cékla leoltotta a villanyt. Hová lett? Ő a segédem, ezért jöttem ide, és nem máshová. Kellett ez nekem…

Váratlanul fájdalom hasít a mellkasomba, kezemmel élettelen szívemhez kapok. Érzem, hogy van valaki a hátam mögött. Megfordulok.

Egy lány áll a híd lábánál. Most megvilágítja egy elhaladó teherautó fényszórója. A hamar kihunyó fényben búzakék szempárt pillantok meg, amely hol rám, hol a földön rángó, Ködtől kába drogosra villan.

A búzakék szempár végül megállapodik rajtam.

Újra megtántorodom, ahogy ismét mellkasomba nyilall az iménti fájdalom.

Megreszketek, és ez a reszketés egyetlen pont felé tör a mellkasomban. Olyan, akár egy elektromos szikra fellobbanása, aztán megdobban bennem valami.