26.
Ash

NEM IGAZÁN SZERETEM a gimit, most azonban alig várom, hogy lássam Natalie-t. Útközben mellém társul Cékla is. Megszaporázzuk lépteinket a főtér irányában. Nem teszem meg a szokásos kitérőt az Alvég és a Határfal felé.

– Hogy ment a dolog tegnap Mr. Tubsszal? – kérdi Cékla.

Tegnap nem volt időnk beszélni erről, mivel Natalie kíséretében Sebastian is megjelent. Beszámolok Céklának a történtekről, arról, hogy Natalie és Evangeline is megvizsgálja majd az Arany Köd összetételét. Kicsit fölöslegesnek érzem magam, mert a továbbiakban nincs rám szükség.

– Remélem, hamar kiderül az eredmény, még mielőtt újabb haláleseteket varrnának asötétfajzatok nyakába – jegyzi meg Cékla, eszembe juttatva múlt heti elfogatásomat.

– Biztos vagyok abban, hogy Natalie sikerrel jár.

– Hallottál róla? – érdeklődik Cékla, mikor a főtérre érünk.

– Nem.

– Valószínűleg nyomban lefeküdt, miután tegnap otthagyta a Parkot – véli Cékla.

– Valószínűleg – hagyom rá.

Az iskola előtt a téren vagy ezer tüntető gyűlt össze. Transzparenseket tartanak a magasba. Némelyik Rózsa Törvényét támogatja, mások az őrök kormányát sürgetik, hogy tegye szabaddá a sötétfajzatokat. Cékla nagynénje jelszavakat kántál egy megafonba, feltüzelve hallgatóságát. Hosszú raszta fonatait minden egyes szónál megrázza.

– Nem tudnának inkább megülni a fenekükön? – acsargok rájuk, ahogy átverekedjükmagunkat a tömegen.

– Legalább ennyit megtesznek az ügyért – áll melléjük Cékla. – A Határfal lebontásáértküzdenek, amíg te ülsz a babérjaidon.

– Tudod mit? Menj a pokolba! – támadok rá. – Egész pontosan mit tettél te a Fal lebontásáért? Az Ember az Egységért mozgalom semmi egyébre nem képes, mint hogy transzparenseket fessen, és haszontalan jelszavakat kántáljon. Csak nem gondolod, hogy az őrök kormánya berezel ettől?

– Ennél jóval többet teszünk – mondja.

– Ó, igen? Mégis mit?

– Majd meglátod. Most mennem kell. Érezd jól magad az iskolában.

Azzal a nagynénjéhez siet.

Mit értett azon, hogy „majd meglátod”?

Natalie-t várom a gimi lépcsőjén. Közben elhaladok Juno Jones és stábja mellett. Day szintén a bejáratnál várakozik, hóna alatt egy rakás könyv. Szóra nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán visszanyeli.

– Ha mondani akarsz valamit, csak ki vele! – reccsenek rá.

– Ne haragudj! – tör ki belőle.

– Hogyan?

Nem éppen erre számítottam.

– Tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy te szoktattad rá Céklát a Ködre.

– Az már igaz – hagyom rá.

– Épp most kérek bocsánatot, te tuskó!

– Ez ám a bocsánatkérés – arcomra erőltetek egy fanyar mosolyt.

Day visszamosolyog rám.

– Komolyan gondoltam. Ne haragudj! Szent a béke?

Habozom, aztán bólintok. Natalie is ezt szeretné.

– Igen.

Szótlanul várjuk Natalie-t. A fegyverszünet ellenére, amit kötöttünk, még mindig feszült a viszonyunk. A következő percben patadobogás visszhangzik végig a téren, és ismerős fekete hintó áll meg az iskolaépület előtt. Sebastian ugrik ki belőle. Kezét nyújtja Natalienak, hogy kisegítse, ő azonban nem fogadja el. Ahogy lelépdel a lépcsőn, gyönyörű szőke tincseit kisimítja az arcából. Nyakán egy futó pillanatra láthatóvá válik a két pontszerű seb. Belém mar a bűntudat. Az arckifejezéséből nem tudom megítélni, haragszik-e még rám vagy sem.

Hirtelen összeszólalkoznak néhányan a Határfal mellett. Sebastian odasiet, hogy intézkedjen. Natalie közben felénk közelít a gimi lépcsőjén. Juno Jones elállja az útját, és mikrofont tol elé.

– Miss Buchanan! Ráér egy másodpercre? Hogy vannak a diákok Chris Thompson halálaután?

– Ahogy az várható – feleli Natalie bosszúsan.

– Miért ment el a temetésre tegnap az édesanyja? Jól ismerte Christ?

Natalie megrázza a fejét, és megpróbálja kikerülni a riporternőt.

– Chris volt a hatodik tinédzser, akit az Arany Köd magának követelt. Tucatnyi társukatkórházban ápolják, válságos az állapotuk. Mit gondol, miért fordulnak egyre többen drogokhoz a korosztályából?

– Még többen megbetegedtek? – dermed meg Natalie a hírre.

– Igen, és ők csak azok, akikről tudomásunk van…

Bumm!

Hangos robbanás rázta meg a főteret. A lökéshullámok térdre löknek. Eltakarom a fejem, mert az iskola összetört ablakainak üvegcserepei ránk záporoznak. Cseng a fülem, mintha harang kongana az agyamban. Elfordítom a fejem, és újra hallok: riadt sikolyok, üvegcsörömpölés, kövek tompa puffanásai bombázzák az érzékszerveimet.

A Határfal egy része beomlott. A túloldalán láthatóvá válik a Légió gettója. Vagy ezer vérszegény, kiéhezett sötétfajzat mered ránk. Aztán halálos csönd támad, mintha az egész világ visszafojtaná a lélegzetét. A sötétfajzatok egyelőre nem mozdulnak; talán a sokktól, vagy a megtorlástól való félelem tartja őket vissza.

Viszont az emberi vér szaga megteszi a hatását.

Felüvöltenek.

A Falon tátongó lyuk felé rohannak, a szabadság és a forró, friss vér reményében.

– Ash… – leheli Natalie elhalóan.

Az én fülemben azonban szirénasivítás ez az elsuttogott szó.

Lerohanok a lépcsőn, és a karomba kapom.

– Nem sérültél meg? – kérdem.

– Nem. Hol van Day? – néz szét.

– Itt vagyok! – siet felénk Day. Máskor ápolt haja vértől és portól csatakos. Vékonyarca csupa horzsolás, különben nem esett bántódása.

– Meg kell találnom Céklát – mondom nekik. – Menjetek be az épületbe!

Natalie megrázza a fejét.

– Tudnom kell, nem sérült-e meg Sebastian!

Hárman verekedjük át magunkat a tömegen, a Határfal felé, mert itt láttam utoljára Céklát és Sebastiant.

Körülöttünk elszabadult a pokol.

Emberek futnak el mellettünk, a beomlott falrésznél tolongó sötétfajzatok elől menekülve. Amerre csak nézek, sikoltozó áldozatokat, és nekik eső sötétfajzatokat látok. Az őrség rémülten ránt kardot, és vaktában vagdalkozik. Emberek és sötétfajzatok egyaránt hullanak suhintásaik nyomán. Mindent elönt a vér, mámorítóan, nyálcsorgatón. Kopog a szemem az éhségtől. A legszívesebben követném a sötétfajzatok példáját: prédát keresnék magamnak.

– Ash, itt van! – ragadja meg a karom Natalie, eloszlatva bódulatomat.

Cékla eszméletlenül hever a földön, körülötte por és törmelék. Az arca egy része megégett, és hasából, egy véres sebből srapnelszilánk kandikál elő. Közel lehetett a robbanáshoz, hogy ezt bekapta. Talán éppen ő volt, aki iderejtette a bombát.

– Nem lélegzik! – kiáltja Day hisztérikusan.

Natalie éleszteni kezdi, de hiába, Cékla egyre sápadtabb. Oxigénre van szüksége, éspedig azonnal.

Day feltartóztathatatlanul zokog.

– Ne hagyj itt, Matthias, kérlek, kérlek! Annyira szeretlek…– Ash, adj neki vért! – utasít Natalie.

– Hogyan? – hirtelen megértem, mit akar tőlem. A véremben keringő Trypanosa vampirum talán feléleszti Céklát… hisz végső soron az én szerveimet is ellátja oxigénnel.

Agyaramat a csuklómba mélyesztem, és addig marcangolom a húst, amíg vér nem csordul ki az ereimből. Natalie felemeli Cékla ingét, láttatni engedve a hasán tátongó nyílt sebet.

– Mit csinálsz? – ámuldozik Day.

– Megmentem Cékla életét –felelem.

Csuklómat a seb fölé tartom. Hagyom, hogy rácsorogjon a vérem. A hasi artériát veszem célba. Közben magamban fohászkodom, hogy sikerrel járjak. Lélegzetvisszafojtva várunk. Végtelennek tűnő idő után – valójában nem lehet több fél percnél – Cékla arca színesedni kezd. Sikerült! Tovább csorgatom rá a véremet, akkor is, amikor gyengülni kezdek, és tudom, hogy abba kellene hagynom.

Cékla erőtlenül felnyög, és a szemhéja megrebben.

– Él! – mondja Day.

– Natalie! Istennek hála, megvagy! – rohan oda hozzánk Sebastian.

Hamar felfogja a helyzetet.

– Seb, vidd be Céklát az épületbe! Azonnal orvosi ellátásra van szüksége – utasítjaNatalie, aki vérző csuklómat kötözi. – Mindjárt jövök én is.

– Nem hagylak itt egyedül – mondja Sebastian.

– Nincs idő a vitára, Cékla megsérült. Kérlek, segíts! A barátom! – kérleli Natalie.

Sebastian enged. Karjába veszi Céklát, és elindul vele az iskola felé. Day utána. Hamarosan elvesznek a menekülők tengerében. Natalie felsegít a földről. Karomat a nyaka köré vetve támogat, mert még mindig gyenge vagyok.

Előttünk egy sötétfajzat egy nőre veti magát, aki felsikolt, mikor az a nyakába mélyeszti az agyarát. Többen pánikba esnek körülöttünk, és futni kezdenek arra, amerre mi állunk a Fal közelében. Testek kavargása vesz minket körül.

– Ash! – kiáltja Natalie, mikor elszakad tőlem.

A testek hulláma átlöki a Falon tátongó lyukon. Csontos sötétfajzat mancsok kapnak utána, és vonszolják beljebb a Légió területére.

– Natalie!

Átpréselem magam a Falon, és utána vetem magam.

Sötétfajzatok fogják körül. Bőrük recsegve repedezni kezd a nappali világosságban, de szemlátomást rá se hederítenek. Közelebb húzódnak áldozatukhoz, agyarukról csorog a méreg.

– Tűnjetek el a közeléből! – ordítom.

Egy röpke pillanatra szemügyre vesznek, aztán közönyösen elfordulnak. Hisz félig én is a fajtájukhoz tartozom, nem táplálék vagyok.

– Natalie, ne mozdulj! – mondom csöndesen.

A hozzá legközelebb álló sötétfajzat kinyújtja fekete nyelvét, beleszimatol a levegőbe. Fejét féloldalra billenti, társai követik a példáját. Nem mozdulnak, csak állnak ott, Natalie-ra meredve.

Megérzem, hogy valaki néz. Erőnek erejével elkapom tekintetem a sötétfajzatokról. Evangeline áll tőlem vagy hat méter távolságra, az omladozó épületek árnyékában. Tintakék hajába belekap a szél. Kilép a ködös nappali fénybe. Leereszti kék köntöse csuklyáját, és Natalie-ra vicsorítja az agyarát.

– Hagyd őt békén! – szólok rá.

Halk, kárörvendő nevetést hallat.

– Azt lesheted, Ash! Te talán megbocsátottad ennek az emberi lénynek mindazt, amitaz anyja meg az őrök kormánya művelt velünk, én azonban nem!

– Ash! – suttogja felém Natalie esdekelve.

Hogyan védhetném meg? Megvan, a Tekintettel! Ráfüggesztem a tekintetem, és egyetlen gondolatra koncentrálok:

Az enyém.

Minden mélyvörös fényben ég a közelemben, ahogy a Tekintet éreztetni kezdi a hatását. Körülöttem a levegő megtelik nagy hatású feromonnal, amely arra inti a többi sötétfajzatot, hogy hagyják békén a prédámat. Vissza is húzódnak a kalyibáikba, Evangeline azonban továbbra sem tágít.

– Megint el akarsz ijeszteni a Tekintettel? – kacag fel.

Mit akar mondani azzal, hogy megint?

Aztán leesik a tantusz.

– Te voltál ott a múzeumban! – mondom.

Gonoszul néz Natalie-ra.

– Tetszett az a kis ajándék, amit neked hagytam?

– Miféle ajándék? – kérdi Natalie.

– A macskád meg a testőröd – feleli Evangeline.

– Te ölted meg Cirmost és Malcolmot? De hát miért? Hisz soha nem ártottam neked!

– Elloptad a szívemet! – kiáltja Evangeline.

Forogni kezd velem a világ.

Natalie-ban Evangeline szíve dobog?

– Hát ez meg hogy lehet? – fordulok Evangeline-hez.

– A háború idején egy Nyomkövető rátalált a családomra, és megölte őket a szememláttára – mondja, és közben lassan megindul felénk. – Az őrök főhadiszállásán berendezett laboratóriumba hurcolt, ahol levetkőztetett, kopaszra nyírta a fejem, és egy cellába lökött, mint valami kutyát. Kísérleteztek velem, borzasztó dolgokat műveltek, Ash!

– Akkor te vagy az álmaimban kísértő gyermek! – kiált fel Natalie.

Magam elé képzelem a jelenetet. Evangeline mint kislány, rettegve, egyedül, kikötözve egy műtőasztalon, miközben egy lelkibeteg, szadista doktor kísérleteket hajt végre rajta.

– Aztán egy napon lejött a laborba a Parancsnok. Magából kikelve, zokogva mondta,hogy a lánya haldoklik. Natalie-nak szívátültetésre volt szüksége, a felkelők azonban elfoglalták a kórházat – folytatja Evangeline. – Meg kellett hát elégedniük azzal, aki kéznél volt, azaz velem. Keverék vérként a szívem szövetbarát az emberrel, és hát, ugye, amúgy sem volt rá szükségem. A fajtánknak nem működik a szívük.

– Ez nem lehet igaz! – mondom halkan. – Mit tudsz erről, Natalie?

– Nem tudtam, hogy a szív az övé. Hinned kell nekem, Ash! – feleli, majd Evangeline-hez fordul. – Ezért ölted meg Cirmost és Malcolmot? Bosszúból?

Evangeline bólint.

– Azt akartam, hogy éld át ugyanazt a félelmet, amit én, amikor kitépték a szívemet. Nem altattak el, tudod?

Natalie-nak elakad a lélegzete.

– Nem, nem tudtam. Igazán sajnálom.

– Sajnálod? – húzza el a száját Evangeline. – Azt mondod, sajnálod?

– Igen. Semmi rosszat nem akartam neked – mondja Natalie riadtan.

– Tényleg? – Evangeline újra felém fordul, fájdalomtól égő szemmel. – Akkor azt képzeld el, hogyan éreztem, amikor Mr. Tubs boltjában elmondtad nekem, hogy a lány, aki ellopta a szívemet, a te vértársad!

Iszonyú gondolat suhan át az elmémen.

Natalie zavarodott arca saját zavarom hű tükörképe.

Visszanézek Evangeline-re.

– Eszerint Natalie nem a vértársam – mondom.

Evangeline a fejét rázza.

– Nem, én vagyok az.