13.
Natalie

HÉTFŐN, AMIKOR TALÁLKOZOM Day-jel az iskolában, mindent elmondok neki a piacon történtekről.

– El sem hiszem, hogy Ash a segítségedre volt. Annyira nem rá vall – mondja, mialatt atornaterem felé igyekszünk.

Itt lesz a Nyomkövető vizsga.

– Tudom. Engem is meglepett. Nem lehet, hogy félreismertük?

– Na, azért ne ragadtasd el magad! – nevet fel Day. – Egyetlen jó cselekedet mégsenkit nem avat szentté.

– Egy szóval sem állítottam, hogy szent lenne. Mindössze annyit mondtam, hogy nemteljesen reménytelen eset. Ráadásul nem csupán egyetlen jó cselekedetről van szó.

Jótékonykodik is, mint bizonyára magad is tudod… – Egek! – csap le rám Day. – Neked bejön ez a srác!

– Jaj, nem, dehogy! – tiltakozom.

– Akkor miért pirultál el? – fog vallatóra.

– Melegem van, ennyi az egész.

– Muszáj figyelmeztetni téged, hogy kevertvérű sötétfajzatról van szó?

– Nem is érdekel – mondom.

– Ráadásul alávaló drogdíler, aki a legjobb barátját szoktatta rá a Ködre – tódítja.

– Utoljára mondom, Day, hogy nem érdekel Ash Fisher! Rendben? Különben sem engedném meg magamnak, hogy beleessek egy sötétfajzatba. Hiszen ők ölték meg az apámat!

– Hmm – krákog kételkedve.

Nem csodálom, hogy nem hisz nekem. Magamat sem sikerült meggyőznöm.

Szótlanul megyünk tovább a tornaterem felé. Nincs az az isten, aki rávenne, hogy beszámoljak Day-nek, miféle gondolatok kísértettek egész éjszaka. Gondolatok szívem furcsa mocorgásáról, valahányszor Ash ott van a közelemben, meg arról, milyen gyengéden kötözte be Martha kezét, és arról a hosszú pillantásról kettőnk között, mielőtt elhagytuk a piacot.

Remeg a gyomrom. Az idegességtől, jövök rá. Már a lehetőségtől is izgalomba jövök, hogy viszontláthatom őt? Nem! Day-nek igaza van, semmi nem változott. Nem eshetek bele egy magafajtába.

– Őszintén sajnálom, ami Cirmossal történt. Van már valami nyom, hogy ki volt a tettes? – kérdi Day.

Beszámolok neki Sebastian teóriájáról, hogy az Ember az Egységért lehet a dolog mögött.

– Kitelne tőlük? – kérdem Day-t.

– Némelyik aktivista ugyancsak gőzös fejű, és mindig is előnyben részesítették az erőszakot a diplomáciával szemben – válaszolja. – Ezen is sokat vitatkoztunk Céklával. Nagyon ellene voltam, hogy belépjen közéjük. Veszedelmes, milyen rögeszmésen szállnak síkra a sötétfajzatok mellett. A végén még ő is otthagyja a fogát.

– És megkérdezhetem Céklát, mit tud róluk? – tudakolom.

– Nem ismerné el, ha tudna valamit.

– Gondolom – mondom, miközben belépünk a tornaterembe.

Elviselhetetlen a lárma. A diákok izgatottan vitatják, kinek lehet V-génje, kinek nem. Sebastian elöl már javában szereli fel a mérőeszközt Kurttel. Az évfolyamtársnőim elhalmozzák figyelmükkel, ami szemlátomást hízeleg neki. Nyálasan rájuk mosolyog. Uff! Csak ezt ne!

Elszoruló szívvel kutatok Ash után a tömegben, tudva, hogy valahol itt van a közelben. És valóban, meglátom, amint a falnak támaszkodik, oldalán Céklával. Beletúr fekete hajába. Egy pillanatig elrévedek, milyen lenne, ha az én hajamat cirógatná… Elgyengülve pillantok félre. Miért van ekkora hatással rám? Ha bárki tudná, miféle érzéseket táplálok vele szemben, nyomban sittre vágnának.

Kézen fogom Day-t, és mintegy véletlenségből abba a sorba állok be, amelynek a közelében ő és Cékla áll. Találkozik a tekintetünk, mire gyorsabban kezd verni a pulzusom. Elpirulok, ezért úgy teszek, mintha az időt nézném meg apám óráján, amely aranyosan csillog a mennyezeti neonok fényében.

– Megint szokatlanul kipirultál – súgja oda Day. – Nincs ez összefüggésben egy kevertvérű fiúval?

– Psszt! – intem csendre, és Ashre pillantok.

Rám néz, és alig észrevehetően felszegi az állát. Atyavilág, csak nem hallotta meg? Ne légy paranoid, Natalie! A sötétfajzatok hallása nem túl jó.

Cékla halkan tanácskozik vele valamiről. Közelebb húzódom hozzájuk. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy miről beszélhetnek. Titkon azt remélem, hogy a nevemet is kihallom a sutyorgásukból, de csak mondatfoszlányokat kapok el.

– Hogy van? – kérdi Cékla.

Fájdalmas kifejezés suhan át Ash arcán.

– Rosszabbul. Most már bármelyik nap az utolsó lehet.

– Annyira sajnálom, testvér! És a papád? Ő hogy bírja?

– Teljesen kivan. Alig mozdul el mellőle. Nem tudom, hogy csinálja, én ránézni sembírok.

Vajon kiről beszélhetnek?

Sebastian most tapsol, és figyelmet kér. A tornateremben csend támad.

– Tiszta Rózsa ma soha vissza nem térő lehetőséget adott a kezetekbe. Beléphettek aNyomkövetők közé. Jobbá és biztonságosabbá tehetitek ezt a világot a hatalmas emberi faj számára! – mondja, fel-alá járkálva. – Összesen ötven, az enyémhez hasonló osztag működik az Őrök Szövetségi Államában, a Hegyifarkas államtól kezdve, egészen Smaragdországig bezárólag. A mai vizsgálat eldönti, rendelkeztek-e a V-génnel, ami előfeltétele annak, hogy csatlakozzatok hozzánk…

– Ez a legjobb osztag a Fekete Folyó államban! – rikoltja Kurt.

A sor megindul előre. Az első áldozatot odaterelik a szerkezethez; alacsony lány, barna haját rövidre nyíratta. Kurt felgyűri a csaj inge ujját, és karját a gépbe helyezi.

– Ne izgulj, egy tűszúrás az egész – mondja Sebastian.

– Lefogadom, egy sereg lánynak mondta már ezt – morogja Day.

Visszafojtom a nevetésem.

A barna hajú lány összerezzen, amint mintát vesznek tőle.

Kurt megrázza a fejét.

– A következőt!

Day kékül-zöldül, mikor meglátja a tűt.

Előlép a következő diák, ő is átesik a vizsgálaton. Szintén negatív. Félórán keresztül megy ez így: negatív, negatív, negatív, pozitív, negatív, negatív, negatív. Mire a vizsgálat Gregory Thompsonhoz ér, mindössze három jelöltet találtak. Gregory nagyzolóan lép oda a géphez, felgyűri az inge ujját, és magabiztosan a szerkezetbe helyezi a karját.

– Alkalmas! – jelenti be Kurt.

Gregory a levegőbe öklöz, majd odalép a Nyomkövetőkhöz, akik mind vállon veregetik. Aztán ikertestvérén, Chrisen van a sor.

– Nem felelt meg.

Gregory nem tudja palástolni kárörömét testvére kudarca láttán, ajka kaján vigyorra húzódik. Chris morog valamit a foga között, aztán beáll a többi elutasított közé.

– Úgy néz ki, én jövök – mondja Day, akinek kifut arcából a vér. – Ha bevennének acsapatba, legalább könnyebben felvennének a gyorsított programba.

Idegesen helyet foglal az ülésen, és szorosan összezárja a szemét, mialatt a tű a bőrébe fúródik.

– Nem felelt meg – mondja egy pillanattal később Kurt, és elvezeti.

Day szemlátomást megkönnyebbül. Én vagyok soron. Magamon érzem Ash tekintetét, ahogy előremegyek a géphez, amitől elönt a forróság.

– Rajta, essünk túl rajta! – szólok oda Sebastiannak, és a szerkezetbe fektetem a kezem.

Cékla halkan cseveg Ashsel, ő azonban nem figyel oda, mindvégig rám szegezi a tekintetét.

A tű a húsomba hatol. Összerezzenek. Fények gyúlnak ki a masinán, mialatt a DNS-em teszteli. A szemem forgatom. Akkora ökörség ez.

– Megfelelt – mondja Kurt.

– Micsoda? Ez biztos? – kérdem.

– Gratulálok! – vigyorog rám Sebastian.

Csalódott vagyok, ami fura. Mit izgat, hogy Nyomkövető leszek-e vagy sem… nem ezt akartam végtére is? Ashsel egy szívdobbanásnyi időre összekapcsolódik a tekintetünk, aztán a többi újonc közé vezetnek.

Céklát terelik a géphez. Sebastian alig pillant oda, amikor bejelenti:

– Nem alkalmas.

Cékla vigyorogva felmutatja a hüvelykjét Ashnek, és csatlakozik az elutasítottak csoportjához. Ash jön, aki vizsgálat nélkül elindul feléjük.

– Hová, hová, te féreg! – ripakodik rá Sebastian.

Összeráncoltam a homlokom. Ezt nem gondolhatja komolyan.

– Mindenkinek át kell esnie a vizsgálaton, neked is – közli Ashsel Sebastian.

Hűvösen szembenéznek egymással, szinte vágni lehet köztük a feszültséget.

– Lássuk hát – mondja Sebastian, nagyképűen elnyújtva a szavakat.

Ash megereszt egy szitkot a fogaim között, és a géphez lép. Kurt megnyomja a gombot, mire a tű Ash húsába mélyed. Fények gyúlnak ki, miközben a masina a DNS állományt analizálja, és a rákövetkező pillanatban Kurt leolvassa az eredményt. Homlokát ráncolva újra megnézi a kijelzőt, majd csodálkozó arccal Sebastianhoz fordul.

– Pozitív – mondja. – Üdvözlöm a Nyomkövetők csapatában, Mr. Fisher. A délelőtt hátralévő részében mindenki Ash Fisherről beszél. Hogyan lehet Nyomkövető egy kevertvérű sötétfajzat? Ez itt a kérdés.

– Soha nem fog a saját fajára kezet emelni – mondom Day-nek művészettörténet óráramenet.

Ezt a tárgyat kedvelem a legkevésbé, mivel a rajzkészségem zéró.

– Nem lesz más választása – véli a barátnőm.

– Szadista ötlet erre kényszeríteni, éppen őt!

Day nem szól semmit. Nincs is rá szükség. Nem először fordul ez elő. A háború alatt a mindenre kapható sötétfajzatok élelem és védelem reményében együttműködtek a Nyomkövetőkkel.

Ash már a terem előtt várakozik Céklával, halkan beszélgetnek. Felnéz rám, ahogy melléjük érünk.

– Igazán sajnálom – mondom, ennél több nem telik tőlem.

Szomorúan elmosolyodik.

Nyílik a terem ajtaja, és Mrs. James, egy kócos barna hajú, vén csoroszlya betessékel minket. Tágas, világos helyiség. A falakon színes festmények függnek, különböző polcokon meg gyatra agyagszobrok sorakoznak. Összeszorul a gyomrom, amint meglátom középen a körben elhelyezett festőállványokat. Egy talapzatot fognak körül.

Day odarohan az egyikhez. Én a szomszédja mellé dobom le az iskolatáskámat. A szemem sarkából azért kilesem, hová ül Ash. Lényem egyik része azt kívánja, bár itt ülne a közelemben, a másik pedig az ellenkezőjét. Dühösen elhessegetem az első gondolatot. Mi ütött belém?

Egy szemközti festőállvány felé indul, Cékla mellé ül le.

– Hé, csajok, foglalt ez a hely?

Chris Thompson mosolyog le rám, sötétbarna haja mogyoróbarna szemébe hullik. Valahogyan távolba révedő a tekintete, mintha nem is ezen a bolygón élne. Mögötte a testvére, Gregory téblábol savanyú, undokoskodó arccal.

– Izé… nem – mondom.

Ash alig észrevehetően felénk fordul.

Chris leül mellém, miközben Gregory duzzogva elfoglalja a Day melletti festőállványt. Keskeny orrát elfintorítja, ahogy ránéz.

– Cserélj helyet velem! – sziszegi oda nekem Day a fogai között.

Elképzelem, hogy a következő órában Gregoryt hallgathatnám, amint ódákat zeng anyámról, és arról, miként szolgálja a kormányt. Pech!

– Ne haragudj, de nem – súgom oda.

Day hangosan dohog mérgében.

Mrs. James tapsol egyet, hogy elhallgattasson minket.

– Na, gyerekek, ki akar ma az áldozatunk lenni?

Összehúzom magam ültömben. Utálom, ha néznek, kivált, ha a szívem feletti műtéti heget is látják. Anyám mindig kiretusáltatta a fényképeimről, és nem is kárhoztatom érte, olyan rémségesen csúf.

– Miért nem leszel te a modellünk, Day? – mondja Mrs. James reménykedve.

Day kelletlenül elfoglalja a helyét a talapzaton. Szemüvege esetlenül lecsúszik az arcáról, és a padlóra hull. Gregory elneveti magát. Chris áthajol fölöttem, és a testvére karjába öklöz.

– Ne tahóskodj! – szól rá.

Cékla felpattan ültéből, felveszi a szemüveget, és odaadja Day-nek. A lány hálásan rámosolyog, mire Cékla a füle tövéig elvörösödik – mint mindig a barátnőm közelében. Ash ugratva a szemét forgatja rá, miközben visszaül a helyére.

Belemártom az ecsetemet a festékbe, és a rajzlapra kenem, az eredmény nem igazán érdekel. Ismerős bizsergés fut végig a bőrömön. Ash szemmel tart a terem túloldaláról. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét.

– Gratulálok, hogy bekerültél az osztagba – szól oda Chris.

– Á… igen. Kösz.

– Ne szólj a bratyómnak, de én örülök, hogy engem nem választottak be – mondjahalkan. – Nem szeretném azzal keresni a kenyeremet, hogy a Sötétekre vadászom.

– Dettó – vallom be.

– Nagy szívás, ami Ashsel történt, nem igaz? Szegény fickó! Azok a rohadt Ő… – sietveelhallgat, mert ráeszmél, kihez is beszél. – Bocs.

– Semmi gond – mormogom.

Igyekszem a festésre összpontosítani, de közben mardos a bűntudat, bár személy szerint nem én tehetek róla, hogy Asht beválasztották a Nyomkeresők közé. Néhány perc múlva sóhajtva szemlélem meg a remekművemet. Barna és szürke pacsmagok förtelmes kuszasága. Na, igen. Ha Mrs. James megkérdi, mit ábrázol, azt mondom, impresszionista hatásra alkottam.

Ash most hirtelen feláll, magára vonva a figyelmem. Leveszi a kabátját, láttatni engedve izmos-inas karját. Bal alsókarján még mindig ott vöröslik a parányi tűszúrás.

– Jól néz ki – mondja Chris, amire összerezzenek.

– Mi van? – kérdem, mert gondolataim még mindig Ash körül járnak.

Chris a festményre mutat.

– Jó szemed van.

Csöppet sem nőiesen felhorkantok, mire mindenki felkapja a fejét. Összehúzom magam a székemen, a legszívesebben láthatatlanná válnék.

– Ugye, viccelsz? – kérdem Christől.

– Jó, elismerem, láttam már jobbat is.

Megnézem, mit festett. Nem rossz, ami azt illeti, hasonlít is Day-re.

– Szóval – mondja, kezét végigfuttatva finom metszésű állán –, arra gondoltam, hogyegyütt lóghatnánk kicsit, ha nincs más dolgod a közös múzeumlátogatás után.

– Izé… – sandítok Ashre.

– Vagy elmehetnénk szombaton a fegyverszünet évfordulójára – próbálkozik Chris.

Ash látszólag nem figyel oda, elmerülten fest, bár olyan a fejtartása, mintha mégis idehallgatna.

– Van barátom – szalad ki a számon a hazugság, még mielőtt meggondolnám, mitmondok. – Sebastian az, a Nyomkövetők vezetője. Nem engedne át egykönnyen.

Mindez igaz, azt leszámítva, hogy nem a fiúm.

Ash szembenéz velem, arcán komor szenvedély ül.

– Pechem van – mondja Chris.

Tovább festek, noha nem igazán adom bele ebbe a munkába a szívem-lelkem.

Chris felkel, és odamegy Ashhez, aki gyorsan eltakarja a rajzlapját. Olyan képet vág, mint a gyerek, akit süteménylopáson kaptak. Mit titkol? Az enyémnél semmiképpen nem lehet rosszabb a műve. Chris oda se bagózik rá, mialatt halkan, komoly képpel tárgyalnak. Ash bólint, és átad valamit Chrisnek: egy játékkártyát! Eszembe jut, hogy az én kabátzsebemben is lapul hasonló kártyalap két szívvel. Ash bizonyára az összes kliensének ezt osztogatja. Ez a gondolat elszomorít valamelyest, nem szívesen veszem tudomásul, hogy drogdíler. Inkább gondolnék rá mint a szabadítómra, ahogyan a piacon is történt. Azt az arcát nem utálom nagyon.

Gregory felém hajít egy összegyűrt papírgalacsint, hogy rá figyeljek.

– Mi az? – kérdem bosszúsan.

– Fel vagyok dobva a csütörtöki, első gyakorlatozásunk miatt. Te nem? Csak az a kár,hogy ezzel a féreggel kell majd egy levegőt szívnunk – mondja, Ash felé pillantva.

Felmegy bennem a pumpa erre a szóra. Fura, hogy korábban nem csináltam belőle ügyet, holott a Centrumban milliószor hallhattam.

Visszafordulok a munkámhoz, és úgy teszek, mintha meg se hallottam volna Gregoryt. Az óra többi része eseménytelenül telik el. Rövidesen feladom, hogy tovább dolgozzak a festményen, látva, hogy veszett fejsze nyele. Az idő többi részében álmodozom. Gondolatban visszatérek a Chantilly Lane-i piacra, újraélve azt a hosszú pillantást kettőnk között. Végül kicsöngetnek, mindenki szedi a cókmókját. Ash összegyűri a festményét, és a szemétkosárba hajítja. Megáll a festőállványom előtt, mire nagyot dobban a szívem, azon a különös módon, amit az ő közelsége vált ki.

– Hogy van Martha? – kérdezi.

– Kitűnően. Bámulatos, milyen hamar begyógyult a sebe. Olyan, mint újkorában.

– A sötétfajzatok gyorsan felgyógyulnak – von vállat. – Ez is a jó tulajdonságaink közétartozik.

Mi tartozhat még ide? Forróság önt el erre a gondolatra.

Ash meg mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolja magát, és otthagy. Az ajtó becsukódik mögötte.

Day körbejárja a termet, megtekint minden róla készült festményt.

– Borzalmasan nézek ki mindegyiken! Tényleg ilyen ronda vagyok?

– Ne butáskodj! Mi nem tudunk festeni, ennyi az egész – mondom.

Rátalál a szemétben Ash összegyűrt művére, és kíváncsian szétteríti. Eltátja a száját meglepetésében.

– Annyira rossz? – kérdem.

Megrázza a fejét, és félrevon. Az orrom alá tartja a rajzlapot. Az ő portréjára számítok, de nem az van rajta. Amit látok, attól eláll a lélegzetem. Ez a festmény valóban él, a vibráló színek mintha állandóan változnának, ahogy átörvénylenek egymásba, ezért az embernek az a benyomása támad, hogy a képmás megmozdul. A sötétfajzatok tehetséges művészek, vissza tudják adni érzéseik lényegét egyetlen műalkotásban. Ujjaimmal követem az arcmás körvonalait a papíron, de még mindig nem ismerem fel a rám visszabámuló leányalakot. A szeme égszínkék; haja arany fonadékként omlik a vállára. Ekkor jövök rá, ki is ez az ismeretlen.

Én vagyok az!

A mellkas közepén ott a heg, de nem az a csúfság, amilyennek eddig hittem. Valahogy még inkább kiemeli a szépségem, a kisugárzásom, mintha valami hatalmas harcos lennék. Leülök, és a látottakat emésztem. Valóban ilyennek lát engem Ash?

Elképedten meredek a portréra. És esküszöm, minél tovább nézem, annál inkább lüktetni látszik, mint egy vad, zabolátlan szív.