11.
Natalie

– VIGYÁZZ ARRA A KUKÁRA! Tele van egészségügyi hulladékkal – mondom.

Day fintorgó orral kerül ki egy csurig töltött kukát, miközben végigmegyünk a Sivár utcán az őrök főhadiszállásának cselédlépcsője felé. Kurt és a többi őr néhány lépés távolságból követnek.

– Miért a hátsó bejáraton megyünk be? – kérdi Day, miközben én beütöm a biztonságikódot, és belépek a konyhába.

– Rossz szokás – mondom.

Hamar rájöttem ugyanis, hogy az itteni jövés-menést kevesebb őr felügyeli. Ki nem állhatom, hogy minden lépésemet számon tartják.

Elbocsátom Kurtöt és a csapatát, akik felmennek az emeletre.

– Menjünk a szobámba vacsoráig – mondom Day-nek, miután elmentek.

– Nem nézünk először körül az épületben? Mindig is kíváncsi voltam erre a helyre –javasolja.

– Ha akarod – sóhajtok fel.

Amiről azt reméltem, hogy ötperces séta lesz, az közel egy óráig elhúzódik, mivel Day minden szobánál leáll, és alaposan megnézi magának, még a személyzeti pihenőt is. Számtalan kérdést tesz fel az épület történetéről, mintha bizony ismerném! Pollyval a Park-beli palotában nőttünk fel.

Nem szoktam sok időt tölteni a szobámon kívül. A folyosók ritkán látott labirintusában is nehezen tájékozódom a lakosztályokba visszavezető úton.

– Izé… azt hiszem, erre kell mennünk – mondom, elindulva egy hosszú folyóson.

Azon nyomban rájövök, hogy rossz-felé indultunk el, mikor egy tömör acélajtó előtt találjuk magunkat, amelyet több erősen felfegyverzett őr vigyáz.

– Mi van az ajtó mögött? – kérdezi Day.

– A kihallgató helyiségek.

– Itt csinálják? – vonja fel a szemöldökét.

– Miért, mit gondolsz, honnan szerzik az információikat a Nyomkövetők?

– Én csak azt hittem, a szimatuk után mennek – mondja, a V-génre utalva.

Ezzel a génnel jön világra minden Nyomkövető, és a segítségével megérzi a sötétfajzatok jelenlétét.

– Ha van is V-génjük, azért nem látnokok – nevetek fel. – Nekik is szükségük van nyomozói munkára. Kikérdezik a söpredéket, hol vannak új sötétfajzat tűzfészkek vagy Köd-lebujok a városban, efféle.

– És sok tűzfészek van még Fekete Városban? – kérdi.

– Elég ahhoz, hogy munkát adjon Sebastiannak és a többi Nyomkövetőnek – felelem.

– És hogyan jutnak át a sötétfajzatok a Falon?

– Nem lehet minden pontján őrizni, és a sötétfajzatok jó erőben vannak, átmásznak –vonok vállat.

– Soha nem értettem, hogy a Nordinok miért nem repülnek át fölötte egyszerűen? –tűnődik el Day.

– Géppuskaállások vannak elhelyezve mindenhol a városban. Szükség esetén ezek lövikki a Nordinokat.

Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és három fickót engednek ki rajta fegyveres kísérettel. Sápadt bőrüket fekete erek hálózzák be, ami az idült Köd-függőség jellemző tünete. Day elbújik a hátam mögött. Az egyik drogos – egy tini fiú, hajában rikító bíborszín raszta-fonattal –, keményen rám néz, amint elmegy mellettem. Az egyik őr megböki a puskatussal, és elvezeti.

– Gyere, azt hiszem, erre kell mennünk – mondom Day-nek.

Visszatalálunk a lakosztályokhoz, és felmegyünk az emeletre. Sebastian ajtaja kinyílik, ahogy elhaladunk mellette.

– Beszélnem kell veled – néz rám dühösen.

– Sietve bemutatom Day-nek.

– A szobámban találkozunk – mondom a barátnőmnek. – Az utolsó ajtó balra.

– Örülök, hogy találkoztunk, Day. Jövő héten legyél ott a Nyomkövető vizsgán! – mondja Sebastian, az iskolai próbára utalva, amely eldönti majd, hogy melyik gimis rendelkezik a V-génnel. – Remélem, csatlakozol a csapatomhoz.

Day arcára erőltetett egy mosolyt, és továbbmegy.

Alig fordul be a sarkon, Sebastian behúz a szobájába. Tágas, fényűző helyiség, a burgundi vörös falakon egzotikus állatok koponyáival, óriásfarkas-bőr szőnyeggel a márvány kandalló előtt, és fekete selyem ágyneművel leterített mennyezetes mahagóni ággyal. Itt minden a hatalomról és a szexről beszél: Sebastian e kettőt kedveli a legjobban az életben. Öltözőasztalán, mellettem A Teremtés Könyvének vadonatúj példánya hever, ez a Tiszta Vér vallás szent irata. Mikor kapott rá erre az ostobaságra?

– Miért tetted? – rivall rám.

– Nem tudom, mit…

– Hagyd a mellébeszélést! Láttam, hogy ciánkapszulát adsz annak a fajgyalázónak!

– Tényleg? – nézek rá meglepetten.

Azt hittem, elővigyázatos vagyok.

– Az a srác irtózatosan szenvedett. Senki nem érdemel ilyen kegyetlen halált.

– Fajgyalázó volt, sötétfajzat lánnyal szűrte össze a levet. Megérdemelte, amit kapott –mondja Sebastian.

– Még te beszélsz!

Ökölbe szorul a keze. Tudom, hogy elvetettem a sulykot.

– Az más volt – mondja.

– Miért?

– Senki nem jön rá. Vagy igen?

– Ne félj, nem adom ki a titkodat – mondom, noha nem érdemli meg a hallgatásomat.

Nem akarom én bemártani, akármilyen mélyen megbántott. És ő tudja ezt.

Mély lélegzetet vesz, hogy lecsillapodjon.

– Szerencséd, hogy én voltam fent a színpadon, és nem Kurt vagy egy másik Nyomkövető – mondja. – Ők ugyanis habozás nélkül feladnának Tiszta Rózsának.

Torkom a szívemben dobol.

– Eszerint nem árulsz be, ugye?

– Természetesen nem. Soha nem hagynám, hogy bárki bántson – mondja. – De azértlégy óvatos, Natalie! Ne adj újabb okot Tiszta Rózsának, hogy bántalmazzon téged vagy Pollyt!

Gyöngéden megcirógatja az arcomat, és egy pillanatra hagyom is, mert eszembe jut, hogy valaha szerettem. Olyan kedvesen, törődőn bánt velem apám halála után; nekem pedig pont erre volt szükségem. Aztán azt is felidézem magamban, miért szakítottunk, és eltolom magamtól a kezét, nem törődve sértett tekintetével.

Felveszem az öltözőasztalról A Teremtés Könyvét.

– Mit keres ez nálad?

– Gondoltam elolvasom. Nem árt tudni, miért van körülötte ez a nagy felhajtás.

– Te magad is tudod, hogy egy rakás zagyvaság, amelyet Tiszta Rózsa maga vetettpapírra. Kit érdekel ezek után? – mondom.

– Felgyorsíthatja az előmenetelem, ha beállok az új hit hívei közé. Nem muszáj hinnem is benne.

Bármit tesz, annak valamiért a karrierjét kell előmozdítania, engem is beleértve. Az öltözőszekrényre dobom a könyvet, és elindulok a szobám felé. Útközben benézek Pollyhoz. Mélyen alszik. A gyógyszerei elálmosítják, ezért alszik olyan sokat.

A szobámban Day az ágyamon hever a cicám, Cirmos mellett. Az őrök Ifjúsági Havilapjának legfrissebb számát lapozgatja. Cirmos halkan rám nyávog. Meghat az elém táruló látvány: Day hason fekszik az ágyon, lábszára a levegőben, bokáját keresztbe veti, miközben a magazin divatrovatát nézegeti. Polly is épp ilyen volt. Hajszálra, mint a múlt kísértete. Nagyot nyelek az emlékre.

Day felül.

– Minden rendben, Nat?

– Egy másodpercre a nővéremre emlékeztettél. Amilyen azelőtt volt, hogy bántalmazták.

Az arcomhoz szorítom Cirmost. Szeretem a szagát, olyan meleg és megnyugtató. Egy percig hagyja, hogy kézbe fogjam, de aztán kiszabadítja magát, és a szőnyegre ugrik.

– Mi történt a nővéreddel? – kérdi Day.

– Megkínozták.

– Kik? – kerekedik el Day szeme.

Valami azt súgja, hogy ne mondjam el neki a teljes igazságot.

– Apám egyik ellensége – mondom. – Azért rendelte el Polly megkínzását, hogy megbüntesse apámat. Valamennyiünknek végig kellett néznünk. Iszonyatos volt! Az én hibám volt az egész.

– Ezt kétlem.

– Anyám legalábbis ezt gondolja, és állandóan a fejemre olvassa. Sokkal jobban szerette Pollyt, mint engem. Én egy rakás szerencsétlenség vagyok a szemében.

– Biztosan nem így érez.

Ezt szó nélkül hagyom. Day-nek fogalma sincs, hogyan bánik velem az anyám; hogyan irányítja minden lépésemet, mert azt hiszi, hogy képtelen vagyok az önálló életre.

– És hogy van MJ? – terelem másra a beszélgetést.

– Vannak jó és vannak rossz napjai – von vállat Day. – Köszönöm a fájdalomcsillapítókat. Nagy segítség ez nekünk.

Könnyedén megérintem a kezét.

– Csak szólj, ha újra kell, rendben?

Bólint, csokoládébarna szempárja elhomályosul.

– Beszéljünk valami vidámabbról. Elvégre is azért jöttél, hogy jól érezzük magunkat –mondom.

Félszegen elmosolyodik.

– Izé… akkor… mivel is töltjük az estét?

– Soha nem voltál még pizsamapartin?

Feltolja a szemüveget az orráról.

– Nem igazán jut időm effélére a tanulás mellett.

Nem néz rám, én pedig azon gondolkodom, nem azért nem volt-e még pizsamapartin, mert rajtam kívül nincs egyetlen barátja sem. Kinyitom az éjjeliszekrényem ajtaját, és előveszek belőle egy sminktáskát meg egy dugi cukorkakészletet.

– Nos, hát tudod, kötelező, hogy kifessük egymás körmét, cukorkát együnk, és a srácokról pusmogjunk – mondom.

Csinos korallrózsaszín körömlakkot választok ki a sminktáskából, és festeni kezdem Day körmeit.

– Sebastian egész jól néz ki – mondja.

Látom, kezd rájönni a dolog ízére.

– Na, igen. Jártunk egy ideig, de pár hónapja szakítottunk.

– Miért? – kérdezi.

– Rajtakaptam az ágyban egy csajjal.

– Ez borzalmas! – szörnyülködik Day.

– A javát még nem is tudod – mormogom magamban.

– Miért akart mással lefeküdni, mikor ott voltál neki te?

– Nos, én nem… mi nem – pirulok el.

– Szűz vagy, ugye?

– Day!

– Bocs, nem lett volna szabad megkérdeznem?

– Hát, kicsit túl szókimondó voltál, meg kell hagyni – nevetem el magam. – Igen, tényleg szűz vagyok, ez azonban nem menti őt fel.

– Nem, természetesen nem. Hülye tuskó!

Hátradől a párnán, és a körmeit lengeti, hogy száradjanak.

– És te szűz vagy? – kérdezem.

Lángvörös lett gyúl az arca.

– Nem.

Eltátom a szám. Nem erre számítottam.

– És milyen volt először? – kérdem.

– Elég szar, ami azt illeti – sóhajt fel. – Egyáltalán nem volt olyan romantikus, mint akönyvekben. Kényelmetlen és esetlen volt. Egyikünk sem tudta, hogyan kell csinálni. Ráadásul rettentően szégyelltem magam pucéran Cékl… – elhallgat a mondat közepén, de már késő.

– Céklával feküdtél le? – kérdem.

– Igen – suttogja. – A tizenötödik szülinapomon. Meggondolatlanság volt. Azt hittük,szeretjük egymást. Aztán megölték a szüleit, és Ashsel kezdett lógni meg drogozott. Nekünk pedig lőttek. Többé nem voltam fontos neki; egyedül az érdekelte, hogy betépjen, meg hogy „előmozdítsa a sötétfajzatok ügyét”. Gyűlölöm Ash Fishert! Elvette tőlem Céklát… tönkretette az életemet.

– Mennyire sajnálom!

– Már nem érdekel. Túl vagyok rajta.

– Nem, nem vagy.

– Meglehet, de ugyan mi értelme lenne, ha továbbra is bele lennék esve? Amúgy isfolyton civakodunk. Te is hallhattad a töriórán. Hogyan is lehetnénk boldogok, amikor szöges ellentétei vagyunk egymásnak?

– Nem tudom – mondom halkan.

Villogó sötét szempár jelenik meg lelki szemeim előtt. Mi van velem?

Miután megvacsorázunk a szobámban, nézni kezdünk a videón egy régi filmet. Később mindketten fáradtak vagyunk a mozgalmas naptól, ezért takarodót fújunk. Kölcsönadom Day-nek egy hálóingemet, és lefekvéshez készülődünk.

– Ne haragudj, hogy nem tudtam bemutatni az anyámat – mondom, miközben szétteregetem a hálózsákom. – Éjszakába nyúlóan dolgozik…

– Nem gond. Nem miatta maradtam itt estére, hanem miattad.

Sugárzom a boldogságtól. Centrum-beli barátaim csupán akkor látogattak meg, amikor anyám is előkerült. Különben sem hívott fel egyikük sem, amióta visszajöttem Fekete Városba.

– Én irtó jól érzem magam. Talán megismételhetnénk máskor is.

– Jaj, de jó lenne!

Day bemászik az ágyamba.

Ő hamarosan az igazak álmát alussza, én azonban álmatlanul hánykolódom a hálózsákban a kemény padlón. A nyitott ablakon át a csillagokra látok. Villogásuksziporkázásuk Ash tekintetére emlékeztetnek. Vajon miért gondolok mindig erre? Miért gondolok rá egyáltalán? Elvégre is kevertvérű, az ég szerelmére! Átfordulok a másik oldalamra, így már nem látom a csillagokat.

Cirmos szökken le az ágyról, egyenesen rám.

– Uff! Te kis szörnyeteg! – mondom, és magam mellé veszem. – Ki akarsz menni?

Válaszul elnyávogja magát.

Felkelek, és amilyen halkan csak tudom, kinyitom a balkon ajtaját. Kicsusszan a kezeim közül, és felmászik a mellvédre. Megcsiklandozom az álla alatt, és visszabújok a hálózsákomba. Az ablakot nyitva hagyom, hadd jöjjön be a kinti friss levegő. Néhány másodperc múlva elnyom az álom. Álmom ez: Újra a barlang belsejében vagyok. Nem tudom, mit keresek itt, de az az érzésem, hogy valamiféle bűn terheli a lelkemet. Ellophattam valamit, de mit? Meg kell találnom, vissza akarják kapni. Pánikolva keresni kezdem azt a valamit a barlangban, de üres. Nincs itt semmi a ragadós, meleg, lüktető falakon kívül, és… Valaki pityereg.

Félelem szorítja össze a torkom.

A barlang közepén kisgyermeket találok. Mezítelen, a dereka köré szemérmesen csavart, zöld leplet kivéve. Nem látom az arcát, csupán a leborotvált kobakját. Fiú volna? Ki lehet? Valahonnan ismerem.

A falak kezdenek közelebb nyomulni. Tudom, mi következik. Ki kell jutnom innen! Próbálok megmozdulni, de lábam beleragad a sárba. A barlang összezárul körülöttem. Rettegve figyelem, amint a falak egyre közelebb és közelebb érnek, mígnem a végén már közéjük préselődöm. Nem kapok levegőt, fulladozom…

Sikoly tölti be a tudatomat, olyan hangosan, hogy kis híján megsüketülök. De nem én sikoltok, hanem valaki más, valahol máshol. Day!

Felriadok, és belém mar a félelem. Day az ágyon áll, és torka szakadtából sikoltozik, miközben a fejem felett, a lámpán himbálózó tárgyra mutat. Valami meleg és ragadós csöpög az arcomra. Felpillantok. Először azt sem tudom, mi himbálózik fölöttem: de azután a szétmarcangolt tömeg értelmet nyer: fehér szőr foltjai, egy mancs, egy fül.

Még mielőtt magam is felsikoltanék, egyvalamit észreveszek: Cirmos szíve hiányzik.