Tizedik fejezet

Palmer teszi meg az első lépést, amikor szeptember végén felhívja Cynthiát.

Elmondja neki, hogy kapott egy tengerentúli hívást Norman Zimmertől, aki azt tervezi, hogy színpadra állít egy musicalt egy bizonyos Jenny’s Room című színdarab alapján, amelyről bizonyára ő is hallott már…

– Igen, tudok róla – feleli Cynthia. – Mr. Zimmer engem is megkeresett már.

– Ne haragudjon, hogy ezzel zavarom – folytatja Palmer –, de úgy értesültem, hogy a produkciót komolyan veszélyezteti az apja hajthatatlansága.

– Igen, erről is tudok.

– Pedig nagy kár volna, ha emiatt fuccsba menne a dolog. Egy tucat ember nem kevés pénzt szakíthatna vele.

– Tisztában vagyok vele.

– Nem tudná jobb belátásra bírni az apját?

– Már próbáltam – feleli Cynthia sóhajtva. – Mindhiába.

– Szerfölött nagy kár.

– Jessica miatt csinálja. Kegyeletből.

– Miféle Jessicáról van szó?

– Jessica Milesról. O írta az eredeti darabot, aminek alapján később a musical készült. Az apám szerint Jessica nem egyezne bele, hogy még egyszer színpadra állítsák a musicalt.

– Komolyan? És miért nem?

– Mert szerinte csapnivaló volt.

– Ezt nem mondhatta komolyan. Olvastam a nagyapám szövegkönyvét, és hallottam az énekes betétszámokat is. Szerintem nagyon jók. Ráadásul a mostani produkcióban új dalok is lesznek, és újraírják a szövegkönyvet is, úgyhogy tényleg nem értem, mi kifogása lehet ellene. Minden jel arra mutat, hogy nagy kasszasiker lenne belőle. És mellékesen mindnyájan meggazdagodhatnánk rajta.

Hirtelen recsegni kezd a vonal.

Cynthia megpróbálja elképzelni Londont. Még sohasem járt ott. Hosszú, füstös kémények és macskaköves utcák, férfiak keménykalapban, kormos gallérral, hosszú köpönyeges nők elegáns esernyőkkel. Szinte hallja a Big Ben óraütéseit, látja a Temzén sikló hosszú evezősöket… és arra gondol, hogy mindezt egy szép napon akár élőben is láthatja.

– Nem beszélne vele még egyszer? – kérdezi Palmer.

Legközelebb Cynthia hívja fel Palmert valamikor október elején. Palmer csak néhány perce ért haza a munkából – odaát Londonban már délután hét óra van, itt Amerikában még csak kettő. Elmondja, hogy az „utolsó Bedford Square-i kiadónál” dolgozik. Cynthiának az az érzése, hogy ezt a mondatot minden újdonsült ismerősének elsüti. És egyáltalán, ahogy beszél, akármit mond, mintha egy betanult, előre begyakorolt szöveget mondana… mintha állandóan szerepet játszana. Nincs semmi esetlegesség, őszinte esetlegesség a beszédében… ezért olyan mesterkélt a modora, ezért nem lehet igazán komolyan venni, amit mond.

– Beszélt azóta az apjával?

– Többször is.

– És?

– Reménytelen eset.

– Hmm.

– Képtelen józanul gondolkodni. Azt hajtogatja, hogy ez neki lelkiismereti kérdést jelent, és a darab számára szent, mert…

– Őrültség.

– Hiába, ha egyszer bebeszélte magának.

– Pontosan mikori az a darab?

– Ezerkilencszázhuszonháromban írta Jessica Miles.

– Norman szerint csapnivalóan rossz darab.

– Apám szerint pedig valóságos remekmű.

– Minden csupán nézőpont kérdése…

– Igazán kár, hogy épp most jött ez a lehetőség. Mármint a musical. Hogy most akarják felújítani.

– Ezt hogy érti?

– Nem is tudom… Ha mondjuk tíz év múlva vették volna elő, nem lenne semmi gond.

– Nem értem, mire gondol.

– Nem érdekes. Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit.

– Ne haragudjon, de tényleg nem értem, mit akart ezzel mondani.

– Hát csak azt, hogy… tudja, az apám nem teljesen egészséges.

– Igazán sajnálom.

– És nekem, ellentétben vele, nincs semmiféle fenntartásom.

– Miféle fenntartásokra gondol?

– A darabbal, illetve a musicallel kapcsolatban. Mármint hogy újra színpadra állítsák. Engem nem fűz semmiféle érzelmi kötelék Jessica Mileshoz. Nem is ismertem személyesen. Szóval azt akarom mondani, hogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit szólna hozzá, ha újra felhasználnák a darabját egy produkcióhoz. Sőt nagyon szeretném, ha bemutatnák azt a musicalt.

– De hogy jön ide a tíz év, amiről…

– Az apám rám fogja hagyni a szerzői jogot.

– Igazán?

– Igen. Én öröklöm, ha meghal. Benne van a végrendeletében.

– Értem.

– Igen.

Egy darabig mindketten hallgattak.

– Csak az a probléma – folytatta Cynthia –, hogy a musicallel nem várnak tíz évig, igaz?

– Pontosan.

– Most akarják színre vinni.

– Hát igen. Sajnos ezen nem tudunk változtatni.

Palmer ismét felhívja Cynthiát, ezúttal október tizennyolcadikán. Itt, Amerikában pontosan éjfél van, Londonban pedig hajnali öt óra, de Palmer azt mondja, hogy képtelen aludni.

– Sokat morfondíroztam az apja álláspontján – mondja.

– Én is állandóan erre gondolok – feleli Cynthia.

– Nagy kár, hogy nem hajlandó lemondani azokról a jogokról. Bocsásson meg, de egyértelműen értésére adta az apjának, hogy maga mit szeretne, és mit gondol erről a musicalről?

– Legalább ezerszer.

– Úgy értem, azzal nyilván ő is tisztában van, hogy… ha már nem lesz – remélem, nem bántom meg azzal, hogy ezt szóba hozom –, maga azt csinál azzal a darabbal, amit akar.

– Szerintem is tisztában van vele.

– Szerintem ez nem tisztességes eljárás a részéről.

– Én is így gondolom.

– Pláne, hogy nem teljesen egészséges.

– Két infarktusa volt már.

– Ahelyett, hogy átadná magának a darabot, hogy ne kelljen megvárnia, amíg megörökli. Nem az lenne a normális? Tessék, Cynthia, itt a darab, a tiéd. Azt kezdesz vele, amit akarsz, fogadd szeretettel, az áldásommal együtt. Maga szerint nem ez lenne a normális hozzáállás?

– Dehogynem. Pláne, hogy én vagyok az egyetlen gyereke.

– Annál inkább.

– Hiába. Teljesen megmakacsolta magát.

– Hát igen. Egy bizonyos kor után az öregek…

– Nem erről van szó. Az apám egy ostoba, makacs vénember. Néha már komolyan azt kívánom, hogy…

Cynthia nem fejezi be a mondatot.

Palmer kivárja a folytatást.

– Néha komolyan azt kívánom, hogy bárcsak minél hamarabb meghalna – böki ki végül Cynthia.

Újabb, ezúttal hosszabb csend következik.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt nem mondja komolyan – feleli végül Palmer.

– Igen, lehet, hogy igaza van.

– Biztos vagyok benne.

– Tudja, mit? Én egyáltalán nem vagyok benne biztos.

Palmer egyik munkatársa a postázóban egy jamaicai férfi, bizonyos Charles Colworthy, aki ismer egy másik jamaicait, Delroy Lewist, aki ugyancsak ismer egy másik jamaicait, név szerint John Bridgest. Ez a John Bridges egy igazi „Yardie”. Az angol szlengben ugyanis – magyarázza Palmer – így hívják a kábítószer-kereskedelemben és az erőszakos cselekedetekben utazó fiatal jamaicai férfiakat.

– Nem akarom, hogy erőszakot alkalmazzon vele szemben – vág közbe Cynthia.

– Persze hogy nem.

– De hiszen erőszakot mondott.

– Megígérte, hogy fájdalommentesen fogja csinálni.

– Személyesen beszélt vele?

– Többször is.

– Hogy hívják?

– John Bridges. Minden további nélkül hajlandó elvállalni a dolgot. Ha még nem gondolta meg magát.

– Sokat gondolkodtam rajta.

– Én is.

– Szerintem nincs más megoldás, Gerry. Maga nem így gondolja?

– De igen.

Egy darabig egyikük sem szól semmit.

Valahogy túl gyorsan peregnek az események.

– És mikor… mikor csinálná?

– Valamikor a hónap végén. Azt mondta, előbb össze kell ismertetnünk vele. Ezt magának kéne elintéznie.

– Összeismertetni?

– Igen. Az apjával.

– Ez a Bridges fekete?

– Igen. De az átlagosnál sokkal világosabb a bőre.

– Tudja, nekem még sohasem volt fekete ismerősöm.

– A szeme is inkább szürke, mint fekete – folytatja Palmer. – Nagyon megnyerően tud mosolyogni. Semmi mást nem kell tennie, csak bemutatnia az apjának. A többit már ő elintézi.

– Azért ez nem olyan egyszerű. Nem ismerek egyetlen feketét sem.

– Nézze…

– Fogalmam sincs, mit mondanék neki.

– Mondja azt, hogy egy barátja Londonból.

– Sose jártam Londonban.

– Akkor legyen egy barátjának a barátja. Aki átugrott Amerikába néhány napra. És akit szeretett volna bemutatni neki, hogy megismerje. Ezt nyugodtan mondhatná neki.

– Miért akarna bárki is megismerkedni az apámmal?

– Mondhatná azt, hogy régebben ő is kórházban dolgozott. Ahogy a maga apja is. Ez jó ürügy lenne. Majd megadom az egyik londoni kórház nevét, hogy hiteles legyen a dolog.

– Még soha életemben nem mutattam be senkit az apámnak.

– Erre csak azért van szükség, nehogy gyanút fogjon.

– Így is gyanakodni fog.

– Miért? Mert bemutatja neki az egyik barátját? Aki ráadásul ugyanúgy ápoló volt, mint ő?

– De, ugye, nem fogja bántani?

– Nem, dehogy. Ettől nem kell tartania.

– Mit mondott, mikor csinálná?

– Amint megkapja tőlünk a megbízást. A pénz felét előre kéri, a másik felét miután elvégezte a munkát.

– Mennyit is kért?

– Ötezret.

– Az soknak számít?

– Szerintem reális. Természetesen dollárban, nem fontban.

– De tényleg nem akarom, hogy erőszakot alkalmazzon – erősködött Cynthia.

– Higgye el, nem fog. Teljesen fájdalommentesen csinálja.

– Hát akkor…

– De hamarosan választ kell adnom neki.

– Maga szerint mit csináljunk?

– Szerintem vágjunk bele. Kétezer-ötszáz dollár nekem is nagy pénz, de én elsősorban a jövőre gondolok. Ez a musical komoly befektetésnek ígérkezik…

– Igaza van.

– …és nekem nagyon sokat jelentene. A maga nevében természetesen nem beszélhetek, de tudja, nekem sose volt sok pénzem, Cynthia. Egyszerű tisztviselő vagyok egy postázóban, és nemigen hívnak meg a windsori bálokra. Ha ez a show bejönne, az egész életemet megváltoztatná. Végre gazdag lehetnék… és úgy élhetnék, ahogy akarok. Csodálatos évek köszöntenének rám. Csupa fény és ragyogás.

– Igen, azt hiszem, igaza van.

– Szerintem nem szabad elszalasztani egy ilyen lehetőséget.

– Akkor…

– Arra gondoltam, ha egyetért vele, hogy odaadnám Johnnak az összeg felét, mielőtt elutazik, maga pedig kifizetné a másik felét, miután elvégezte a munkát. Így megfelelne magának is?

– Igen. Azt hiszem, igen.

– Akkor felhívhatom?

– Igen.

– Megmondhatom neki, hogy megegyeztünk?

– Igen.

Most, a rendőrségi kihallgatás alatt, az ügyvédje jelenlétében ugyan mit mondhatna még ezeknek a nyomozóknak? Lesüti a szemét, és halkan hozzáteszi: – Tudják, John nagyon kedves férfi. Kifejezetten megnyerő. Pillanatok alatt megtalálta a hangot az apámmal. Csak az a baj, hogy nem úgy csinálta, ahogy megbeszéltük. Ezzel rengeteg bajt zúdított a nyakamba. Azt mondta, hogy balesetnek fogja álcázni, de alaposan elszúrta a dolgot.

Gerald Palmer abban a pillanatban, amint a rendőrségi kopók közölték vele, mivel vádolják, felhívta a brit konzulátust. A konzul, bizonyos Geoffry Holdén személyesen jött át a kapitányságra, hogy tisztázzák a helyzetet. Negyvenes évei közepén járó, testes férfi volt. Harcias bajszával és katonás testtartásával pont úgy festett, mint egy lovaskapitány. Levette a kabátját, és felakasztotta a sarokban álló fogasra. A kabát alatt sötétszürke öltönyt, mellényt és sárga nyakkendőt viselt. Közölte Palmerral, hogy ezen a héten ő az első BBH-ja, azaz – tette hozzá joviális mosollyal – Bajba jutott Brit Honfitársa.

– Tehát gyilkosságról van szó – mondta elkomorodva. – Kit ölt meg?

– Én nem öltem meg senkit – tiltakozott Palmer. – Hogy kérdezhet ilyen ostobaságot?

– Ha megengedi, elmagyarázom, hogy működik az amerikai törvénykezés – mondta Holdén, elengedve a füle mellett a sértést. – Ha felbérel valakit, hogy hajtson végre egy gyilkosságot, maga ugyanolyan bűnösnek minősül, mint az, aki meghúzza a ravaszt. A bérgyilkosság előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés mind a megbízó, mind a végrehajtó részéről. Ezért pedig ebben az államban halálbüntetés jár. A végrehajtás módja váliuminjekció, akkora dózisú, amely megállítja a szívműködést. Ha valaki bűntárs egy gyilkosságban, ez ugyancsak előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságnak minősül. Amennyiben ön valóban elkövette az egyik vagy a másik bűncselekményt – vagy esetleg mindkettőt…

– Egyiket sem követtem el.

– Azt próbáltam elmagyarázni, hogy nagy bajban van. Ha tényleg elkövette az említetteket. De ha nem követte el…

– Nem követtem el.

– A brit állampolgárság ebben az esetben nem jelent semmit. Ez nem biztosít az ön számára semmiféle mentelmi jogot.

– Nincs szükségem mentelmi jogra. Nem követtem el semmit.

– Akkor minden rendben. Ismer egy John Bridges nevű embert?

– Nem.

– A rendőrség tudomása szerint pedig ismeri.

– Nem ismerem.

– És egy Charles Colworthy nevű férfit?

Palmer tágra nyílt szemmel meredt a konzulra.

– Állítólag az ön közvetlen munkatársa a Martins and Grenville-nél. Remek kiadó, igaz? Szóval őt sem ismeri?

Palmer szemmel láthatóan gondolkodóba esett.

– A nyomozók szerint a következő történt – folytatta Holdén. – Colworthy ismert egy Delroy Lewis nevű férfit, aki összehozta magukat ezzel a John Bridgesszel, akinek ön és Cynthia Keating feles alapon ötezer dollárt fizettek, hogy vonja ki a forgalomból Mrs. Keating apját. De ezek szerint ez nem egészen így történt, igaz?

– Az igaz, hogy ismerem Colworthyt, de…

– Igazán?

– Igen. Ő is a postázóban dolgozik. De abból egy szó sem igaz, hogy felbéreltem volna bárkit is…

– Nagyszerű. Akkor már megyek is, és közlöm velük, hogy súlyos hibát követtek el.

– Egyébként honnan vették ezeket a neveket?

– A nőtől.

– Miféle nőtől?

– Cynthia Keatingtől – felelte Holden, és a két hüvelykujját a mellényzsebébe dugva kihúzta magát. – Mindent kipakolt.

Palmer elképedve bámult Holdenre.

– Persze ha magának semmi köze az egészhez…

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy érti ezt az egészet? Csak mert megadta valakinek a nevét, akivel egy helyen dolgozom…

– A többiekét is eldalolta. Delroy Lewisét, aki összehozta Bridgesszel. Az apja gyilkosával.

– Én csak egyet ismerek ezek közül az emberek közül, és az Charlie. A munkatársam. Lehet, hogy említettem neki a nevét. Egy beszélgetés alkalmával, csak úgy mellékesen. Amennyiben ő később felvette vele a kapcsolatot, ahhoz nekem semmi közöm.

– Aha, értem – bólintott Holdén. – Felhívta, és lazán megkérdezte tőle, hogy nem ismer-e valakit a környéken, aki ráérő idejében segítene neki eltenni az apját láb alól?

– Nézze, én… Honnan tudjam, hogy mit kérdezett tőle?

– Úgy gondolja, hogy telefonon hajtott fel magának bérgyilkost Londonban?

– Én nem gondolom sehogy. Csak azt szeretném tisztázni, hogy…

– Hogy magának személy szerint semmi köze az egészhez.

– Az égvilágon semmi.

– Ezek szerint Mrs. Keating hazudik a nyomozóknak. Akarom mondani, hazudott. A valóságban azonban egyezséget kötött velük. Annak fejében, hogy elmondta az igazat, ejtették a bűnrészességi vádat, és szándékos emberölésre mérsékelték az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság vádját. Ezért csak húsz évtől életfogytot kaphat, és javasolják a feltételes szabadlábra helyezését a büntetés letöltése után. – Holdén kis szünetet tartott, majd folytatta: – Lehet, hogy magának is felajánlják ezt a lehetőséget. Persze korántsem biztos.

Palmer tágra nyílt szemmel ismét Holdenre tekintett.

– Mármint a másik gyilkosság miatt.

Palmer szeme még tágabbra kerekedett.

– Ugyanis az a gyanújuk, hogy azt maga követte el. Méghozzá egyedül. Az idős hölgyről van szó. Martha Coleridge-ről. Számomra ugyan még nem teljesen világos, hogy a két ügynek mi köze van egymáshoz, de állítólag valami plágiumperrel fenyegetőzött. Ismeri az illető hölgyet?

– Igen – felelte tompán Palmer.

– Ez pedig másodrendbeli, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésnek minősül – folytatta Holdén, és végigsimított a bajszán. – Ezért nem hiszem, hogy magának is felajánlanák ugyanazt az egyezséget.

– Nekem nincs szükségem semmiféle egyezségre.

– Hát persze. Miért is lenne? Hiszen maga nem követett el semmit.

– Ahogy mondja. Semmit az égvilágon.

– Akkor az lesz a legjobb, ha megmondom nekik, hogy felejtsék el az egészet.

– Pontosan. Semmiféle bizonyítékuk nincs ellenem.

– Az lehet, de a birtokukban van Mrs. Keating vallomása. Amely magára nézve is terhelő. És a londoni rendőrség nyomozói minden bizonnyal Bridgesből is ki fognak szedni egyet s mást, ha elkapják. Már keresik. Eustonban. Ugyanis ott lakik.

Palmer hallgatott.

– Jó, ha tudja, hogy óvadék ellenében sem fogják szabadlábra helyezni – folytatta Holdén. – Tekintettel arra, hogy maga külföldi állampolgár, akit gyilkossággal vádolnak. Eszükben sincs megkockáztatni, hogy eltűnjön az országból. A biztonság kedvéért, amíg nem tisztázódik az ügy, az útlevelét is bevonják. – Holdén nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kerítek magának egy ügyvédet – mondta, majd odament a fogashoz, és leakasztotta a kabátját. Magára öltötte, és lassan elkezdte begombolni, közben Palmernak háttal állva halkan megjegyezte: – Talán maga is felajánlhatna nekik valamit… amiért cserébe elnézőbbek lennének, nem gondolja?

– Ezt hogy érti?

Holdén begombolta az utolsó gombot is a kabátján, majd ismét szembefordult Palmerral.

– Tudja, az a helyzet, hogy annak a nőnek a vallomása bőségesen elegendő ahhoz, hogy maga ellen is vádat emeljenek. Természetesen sokkal rosszabb helyzetbe kerül, ha elkapják azt a jamaicait, és további részleteket szednek ki belőle, de már így is megfelelő jogalapjuk van a vádemeléshez.

– De én nem csináltam semmit!

– Az más. Felejtse el az egészet, amit mondtam. Bocsásson meg. Máris megyek, és beszélek velük. – Holdén az ajtóhoz lépett, kinyitotta, tétovázott kissé, majd mintha hirtelen eszébe jutott volna még valami, odafordult Palmerhoz. – Ezek szerint nyilván nem tud semmit arról a fekete lányról sem, akit megkéseltek Diamondbackben, igaz?

Palmer ezúttal sem szólt semmit, csak rámeredt a konzulra.

– Althea Clearyről van szó. Tudja, a rendőrség szereti tisztán látni a dolgokat. Ha esetleg módjában állna valami információval szolgálni nekik arról a gyilkosságról… természetesen nem feltételezik, hogy magának bármi köze lenne hozzá – úgy vélik, hogy ezt a jamaicai a saját szakállára követte el. Szerintük valamiféle vitába keveredhetett azzal a lánnyal, elvesztette a fejét, és leszúrta. – Holdén lehalkította a hangját, úgy folytatta: – Ha esetleg elejtett magának valamit ezzel a dologgal kapcsolatban… mondjuk, mielőtt visszament Londonba… ez már tárgyalási alapul szolgálhatna a rendőrséggel. Ugye érti, mire gondolok?

Palmer nem szólt semmit. Konokul hallgatott tovább.

Holdén már szinte suttogva folytatta: – Az a pasas csak egy közönséges Yardie. Semmi több.

Palmer csak ült a székén, mozdulatlanul, mint egy kőszobor.

– Szóval nem – mondta Holdén, és széttárta a karját.

Csak most döbbent rá, hogy mi a gond Palmerral. Egyszerűen ostoba volt. Végtelenül és menthetetlenül ostoba.

Felsóhajtott, és szó nélkül kilépett a szobából.

A nyolcvanhetes körzet központi irodájában az Althea Cleary-gyilkosságot tárgyalták az egybegyűlt nyomozók.

Éppen Parker vitte a szót. – A lány felviszi a jamaicait a lakására. Az beledob egy-két Rohypnolt az italába, amikor nem néz oda, aztán koccintanak a találkozás örömére. A lány, mielőtt még a drog hatni kezdene, elejti, hogy szakmabeli, és két kiló a tarifája. A pasas erre felkapja a vizet, mert még soha életében nem kellett fizetnie a szexért se nőnek, se férfinak, és egyszerűen leszúrja.

– Elképzelhető – mondta Brown –, de valamiről elfeledkeztél.

– Éspedig?

– A pasas homokos.

– Nem. Biszex.

– Csak azt hiszi, hogy biszex, de nem az.

– Nem ment volna fel a lányhoz, ha nem biszex lenne – erősködött Parker.

– Odáig stimmel, hogy felmegy a lányhoz, és beledobja a tablettákat az italába – folytatta Brown. – De innentől kezdve másként alakulnak a dolgok. Rámászik a lányra, de hiába, nem gerjed be tőle. Mert homokos. Képtelen bizonyítani a férfiasságát. Ettől dühbe gurul, és leszúrja a lányt.

– Igen, ez nagyon meggyőzően hangzik – kapcsolódik be a beszélgetésbe Meyer –, de van egy másik lehetőség is.

– Halljuk!

– Bridges belepottyantja a tablettákat a kikészített italba. Úgy öt perc múlva a lány kezdi furcsán érezni magát. Leesik neki a tantusz, és a pasas fejére olvassa, hogy tett valamit az italába. A jamaicai pánikba esik, felkapja az első keze ügyébe eső kést, és annyi.

– Nem rossz – csatlakozik Kling az előtte szólókhoz –, de hallgassátok meg az én változatomat is. A pasas felmegy a lány lakására…

– Ki kér pizzát, fiúk? – kérdezte Parker.

– Odaát Yardie-nak hívják az olyan illegálisan ott tartózkodó rossz fiúkat, akik lopott vagy hamis brit útlevéllel lépnek be az országba – magyarázta Carella. – Többségükben jamaicai feketék, tizennyolc és harmincöt között. Vagy van már priuszuk…

– Bridgesnek van? – kérdezte Byrnes.

– Ezen a néven senki nem szerepel a nyilvántartásukban. Azt mondták, lehet, hogy még új fiú, mivel folyamatos az utánpótlás, és nem képesek lépést tartani velük. A legtöbbjük drogban utazik. Rohypnolt tehát bárhol, bármilyen mennyiségben tudott szerezni.

– Nem áll körözés alatt?

– Odaát nem. Legalábbis eddig nem volt.

– Csak idő kérdése, hogy elkapják – jegyezte meg Byrnes.

– Ő pedig közben folytatja a piszkos üzelmeit valahol London környékén.

– Vagy Manchesterben.

– Vagy akárhol. Teljesen mindegy, Pete. Rá igazából nincs is szükségünk. Nellie szerint nekünk a bűncselekmény kísérlete is elég.

– Közreműködés és kísérlet együttesen.

– Ez már két súlyos vádpont.

– A többi miatt pedig fájjon másnak a feje – vonta le a következtetést Byrnes.

Ollie olyan ideges volt, mint egy kamasz fiú az első randi előtt. Feltárcsázta a számot, amit a nőtől kapott, és feszülten hallgatta, hogy a telefon kicsöng a vonal túlsó végén. Egy, kettő, három csöngés…

– Halló?

– Miss Hobson?

– Igen?

– Weeks nyomozó vagyok. Megbeszéltük, hogy felhívom a zongoraleckék miatt. Emlékszik?

– Nem. Miféle nyomozó? Megmondaná még egyszer a nevét?

– Weeks. Oliver Wendell Weeks. Én nyomoztam Althea Cleary meggyilkolásának ügyében. Nem emlékszik? A nagy Ollie, így is szoktak hívni – tette hozzá, ami persze nem volt igaz, de ez Ollie-t most egy cseppet sem zavarta. – Megkértem rá, hogy tanítson meg nekem alkalomadtán öt számot.

– Igen, most már emlékszem

– Még mindig nem tettem le a dologról.

– Értem.

– Megvan a lista is, amiből válogathatunk.

– Sikerült megtalálnia?

– Kire gondol, Miss Hobson?

– Althea gyilkosára.

– Most éppen Londonban van. Átadtuk az ügyet a Scotland Yardnak. Az ottani kollégák is értik a dolgukat. Mikor kezdhetnénk a zongoraleckéket, Miss Hobson?

– Az attól függ, hogy milyen számokat szeretne megtanulni.

– Ó, nagyon könnyű mindegyik, emiatt igazán ne aggódjon.

– Köszönöm a biztatást. Határozottan jót tesz az önbizalmamnak – mondta Miss Hobson kimérten. – Mégis, melyek lennének azok a számok?

– Biztos vagyok benne, hogy magától is kitalálja. Próba szerencse! – felelte Ollie, és belevigyorgott a kagylóba.

Arra ocsúdtak fel, hogy egy faji háború kellős közepébe sodródtak. Már majdnem elaludtak egymás karjában – mindketten azzal a tudattal, hogy másnap reggel a munkahelyükön kell lenniük: Klingnek a kapitányságon, Sharynnek a Rankin Plaza 24. szám alatti irodájában –, amikor egyik pillanatról a másikra kirobbant a botrány.

A hírműsorban egy tucat nagyokos fejtegette a véleményét a háborúról, a választásokról, a házasságról, a légi katasztrófákról, a szerencsejátékról, a bírósági tárgyalásokról, akármiről, mert Amerikában a televízió nem érte be azzal, hogy közzétegye a híreket – válogatott nagyburájúakkal el is magyaráztatta, mit jelentenek valójában, és hogyan is kell érteni őket. Kling a képernyőtől elfordulva éppen azt kezdte magyarázni Sharynnek, hogy ezt az ügyet csak azért sikerült ilyen gyorsan felgöngyölíteniük, mert mindenki beköpött valakit – a sok patkány úgy dalolt, akár egy sereg pacsirta, csak hallgatni kellett őket –, amikor a tévé egyik ügyeletes szőke démona azt mondta, hogy bizonyos dolgokat „előszeretettel burkolnak jótékony hallgatásba” – Sharyn ekkor pisszegte le Klinget, hogy inkább ő is figyeljen oda –, mire egy másik kommentátor, egy termetes fekete férfi indulatosan kijelentette, hogy a Milagros-ügyben bizonyára nem hallgatnának el semmit, ha az áldozat fehér lenne. Erre egy másik nagyfejű, egy fehér pasas felháborodottan felkiáltott: – A maga áldozati báránykája egy közönséges gyilkos! – Ezt a Milagrost is a patkánykórus buktatta le – vetette közbe Kling, de Sharyn megint leintette, pedig csak annyit akart mondani, hogy Hector Milagrost is feldobták, mégpedig Maxié Blaine, akit viszont Betty Young köpött be.

– Honnan tudja, hogy azok az emberek, akik bementek Milagroshoz, fehérek voltak? – kiáltotta valamelyik sztárriporter.

– Azt se biztos, hogy zsaruk voltak! – vetette fel egy másik hang.

– Igenis zsaruk voltak, és fehérek!

– Persze hogy azok voltak – mondta valaki, de ennek a valakinek a hangja nem a tévéből jött, hanem az ágyból, Kling közvetlen szomszédságából. Kling megrökönyödve pillantott Sharynre.

A szőke démon meglepően nyugodt hangon kijelentette: – Biztos vagyok benne, hogy ebben a városban nincs olyan rendőr, aki képes lenne elhallgatni egy ilyen brutális tettet. A rendőrségnek…

– Mindjárt elsírom magam – húzta el a száját gúnyosan Sharyn.

– …még nem sikerült kiderítenie, hogy ki volt az a két férfi, aki bement Milagroshoz. Ha tudnák, akkor…

– Az őr, aki beengedte őket, tudja – vágott közbe a fekete kommentátor.

– Minden zsaru tudja – kontrázott Sharyn.

– Én nem tudom – mondta Kling.

Ez volt az a pillanat, amikor kitört a bábeli zűrzavar a tévében. A résztvevők korra, nemre, bőrszínre és hovatartozásra való tekintet nélkül egyre hangosabban próbálták túlkiabálni a többieket. A műsor egy csapásra kilépett a medréből, és valóságos pankrációs küzdőtérré alakult, amelyben teljesen elszabadultak az addig elfojtott indulatok.

– Ahelyett, hogy a közbiztonság áldozatkész őreinek nevetséges pózában tetszelegnének…

– Ha nem tudná, vannak fekete zsaruk is. Hogy meri azt állítani, hogy…

– Akkor is ilyen bőszen kiállna az igazság ügyéért, ha…

– Mi lenne, ha a zsarukból is patkányok lennének, és…

– Milyen alapon nevezi spiclinek azokat, akik…

– Milagros előzetes letartóztatásban volt!

– Közönséges bűnöző!

– A zsaruk sem különbek, akik összeverték!

– Gátlástalan gyilkos!

– …kis híján megölték!

– Persze, mert Milagros fekete!

– Helyben vagyunk – mondta Kling.

– Ezért verték félholtra!

– Várjuk ki a végét – sóhajtotta Sharyn, és Kling karjára hajtotta a fejét.

Szorosan összebújva, némán nézték ezt a képtelen cirkuszt – a féktelen indulatok és dühödt hangok egyre erősödő zűrzavarát.

Végül Kling felült, megfogta Sharyn kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Nincs kedved táncolni?

VÉGE.