Második fejezet

Október harmincadikának reggelén, egy nappal azután, hogy Andrew Hale-t halva találták Currey utcai lakásában, özönvízszerű eső szakadt a városra. Carella és Meyer futva tette meg a kapitányság épülete és a mögötte lévő parkoló közötti néhány méteres utat, de ez a néhány lépés is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzanak. Az eső valósággal dübörgött a kocsi tetején, miközben Carella előhalászta a zsebéből a kulcsot, és megpróbálta beilleszteni a zárba. A kövér cseppek szinte egybefüggő zuhatagként záporoztak a fejére, a víz belefolyt a szemébe, szájába, és másodpercek alatt ronggyá áztatta a kabátját. Meyer, a nyakát behúzva, birkatürelemmel álldogált az utasülés felőli oldalon, és szaporán pislogva várta, hogy bebújhasson az autóba a könyörtelenül szakadó égi áldás elől.

– Nehogy elkapkodd, rengeteg időnk van – vetette oda a társának.

Carellának végre sikerült beletalálnia a zárba. Kinyitotta az ajtót, beugrott a kocsiba, és az utasülés felett átnyúlva kinyitotta a másik ajtót.

– Húú – mondta Meyer, amint lehuppant az ülésre, és bevágta maga mögött az ajtót.

A két férfi néhány másodpercig szótlanul hallgatta az autót minden oldalról ostromló felhőszakadást. A szélvédőn és az ajtók ablakain zuhatagszerűen ömlött le a víz, úgyhogy szinte ki se lehetett látni a kocsiból. Mögöttük a kapitányság épületének sárga fényei pislákoltak, barátságos meleg és biztonságos menedék illúziójával kecsegtetve a kívül rekedteket – ezzel is bizonyítva, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Meyer kissé felemelkedett ültében, némi üggyel-bajjal előkotort egy papír zsebkendőt a nadrágja hátsó zsebéből, és megszárogatta vele először az arcát, majd a kopasz feje búbját.

Carella kihúzott egy marokra való Dunkin Donutsos papírszalvétát az ajtó oldalán lévő zsebből, és nekiállt, hogy megszárogassa vele a haját. – A mindenit! – dörmögte fejcsóválva, és kihúzott egy újabb adag szalvétát a térképtartóból.

A két nyomozó így kabátban szinte teljesen betöltötte a két első ülést a „cégautóban”, ahogy tréfásan emlegetni szokták a rendelkezésükre bocsátott járgányt. Nem sokat dolgoztak együtt, és hogy éppen melyikük tartózkodott a központi irodában, amikor megcsörrent a telefon, azt jobbára nem a kifüggesztett beosztás, hanem inkább a szükségszerűség és a véletlen szeszélyes, elválaszthatatlan kettőse határozta meg. Tegnap reggel éppen mindketten bent voltak, amikor befutott a riasztás a Hale-ügyben. Így kapták meg az ügyet, amely egészen addig az övék is marad, amíg le nem tartóztatnak valakit, hogy vádemelési javaslattal átadják az ügyészségnek, vagy át nem utalják az úgynevezett „nyitott file”-ba, a megoldatlan esetek elfekvőjébe.

Carella beindította a motort, Meyer pedig bekapcsolta a rádiót.

A szüntelen hívások sípoló, recsegő hangja versenyre kelt a szakadatlanul szakadó eső monoton dobolásával. Némi időbe tellett, amíg az ősi fűtőberendezésnek sikerült némi meleg levegőt pumpálnia az utastérbe, miközben az asztmás légbefúvó ziháló zakatolása újabb szólammal gazdagította a doboló eső, a diszpécser recsegő hangja és a csuromvizes aszfalton surrogó kerekek keltette hangzavart. A műszakban lévő zsaruk fél füllel mindig a rádiót hallgatták, elkészülve rá, hogy a diszpécser bármelyik pillanatban hívhatja az egységüket, ha váratlanul valami sürgős munka akad a közelben vagy valamelyik társuk bajba került. Ilyenkor a közelben tartózkodó összes egység mindent félretéve robogott a megadott helyszínre. Miközben a kocsi utastere lassan bemelegedett, a két nyomozó szaggatott dialógusba kezdett Carella nemrég megtartott születésnapi bulijáról – bár Carella szívesebben kerülte volna ezt a témát, tekintettel arra, hogy a negyvenedik születésnapjáról volt szó – és Meyer aktuális gondjairól a sógorával kapcsolatban, aki sosem szívelte igazán, és állandón különféle életbiztosítási ajánlatokkal ostromolta arra hivatkozva, hogy milyen veszélyes foglalkozást űz.

– Szerinted is veszélyes a foglalkozásunk? – kérdezte a társára pillantva.

– Nem, nem mondanám, hogy veszélyes – ingatta a fejét Carella. – Bár kétségtelenül van benne némi kockázat.

– És ez szerinted indokolttá tenné egy harci biztosítás megkötését, ahogy ő ajánlja?

– Semmi esetre sem.

– Múlt héten kivettem egy filmet a videotékából – váltott témát Meyer. – Robin Williams egy pasast játszik benne, aki meghal, és felmegy a mennybe. Az egyik legpocsékabb film, amit valaha láttam.

– Sose nézek meg olyan filmeket, amelyekben valaki felmegy a mennybe, miután meghal – jelentette ki Carella.

– Én ugyanígy vagyok az olyan filmekkel, amelyeknek a címében benne van az „álom” szó – felelte Meyer. – Sarah imádja az olyan mozit, amelyben a kedvenc sztárjai meghalnak, és utána láthatatlanul élnek tovább a halandók között. Szóval még sose hallottál róla?

– Nem – felelte Carella, és elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha az ember egy bizonyos ideig együtt dolgozik valakivel, megtanul olvasni a gondolataiban.

– A gyerekeid lassan serdülők lesznek – mondta Meyer. – Rophies? Roofies? Rope vagy R2? Azt hiszem, a kölykök mind a négy nevet használják rá.

– Én most hallottam róla először – ingatta a fejét Carella.

– Régebben egy és két milligrammos tablettákban forgalmazták – folytatta Meyer. – Hoffman-La Roche-nak hívják a céget, amelyik forgalmazza. A két milligrammos változatot nemrég vonták ki a forgalomból Németországban, de nálunk még mindig kapható. Egyébként így is hívják: La Roche. Vagy csak Roachnak. Mit mondott Blaney, mennyit vett be az öreg?

– Legalább két milligrammot.

– Az egy fél órán belül garantáltan kiütötte egy időre. Állítólag tízszer olyan erős, mint a válium. Ráadásul teljesen íztelen és szagtalan. Tényleg sose hallottál róla?

– Tényleg.

– Kettyintőtablettának is becézik – folytatta Meyer a felvilágosítást. – Amikor elterjedt – azt hiszem, Texasban tűnt fel először –, a kölykök heroinnal vagy kokainnal keverve használták. Így kisebb adag droggal is elérték ugyanazt a hatást. Aztán egy cowboy rájött, hogy ha feldúsítja a csaja sörét egy két milligrammos tablettával, ugyanazt a hatást éri el, mintha belediktált volna egy karton sört. Tíz-tizenöt perc múlva teljesen kifekszik tőle. Semmi fájdalmat nem érez, elveszti minden gátlását, és másnap reggel, amikor felébred, nem emlékszik semmire.

– Akár a sci-fikben – jegyezte meg Carella.

– Apró, fehér tabletta. Italban feloldva vagy porrá törve szippantva használják. Ruffiesnak is hívják. Alias felejtőpirula, roofenol vagy rib. Egy tabletta három-négy dolcsi a szabadpiacon.

– Kösz a tájékoztatót – bólintott Carella.

A két nyomozó egyenesen Andrew Hale bankja felé tartott, zsebükben a bírósági engedéllyel, mely felhatalmazta őket, hogy kinyissák az áldozat széfjét. A széfben – legalábbis Cynthia Keating vallomása szerint – volt egy életbiztosítási kötvény. Cynthia férje elmondta neki, hogy a cége birtokában van Andrew Hale végrendelete, amelyben minden ingó és ingatlan vagyonát – nem mintha valami komoly vagyonról lett volna szó – lányára és vejére hagyta. A lakásban találtak egy betétkönyvet, amely szerint Hale bankszámlájának utolsó egyenlege 2476,12 dollár volt. Az öregembernek ezenkívül volt egy szép gyűjteménye 78-as gramofonlemezekből – semmi igazán értékes ritkaság, jobbára a kor ismertebb slágerei: Benny Goodman, Harry James, Glenn Miller–, agyonjátszott lemezek, amelyek némelyikén már a barázdák is alig látszottak. Néhány könyv is volt a lakásban, többségük szamárfülekkel teli olcsó papírfedeles regény, és egy szintén nem túl értékes, nyolc darabból álló ezüsttálkészlet tulajdonosa volt az öreg.

Kétségtelen, hogy egy olyan városban, ahol sokszor egy ötdolláros bankjegy is elegendő ok volt arra, hogy leüssenek vagy megkéseljenek valakit, ekkora „vagyon” már valószínűsíthető indítéknak számított. De nem két olyan viszonylagos jómódban élő ember számára, mint Robert és Cynthia Keating. Ráadásul ez a gyilkosság nem a városban elterjedt koreográfia szerint történt, miszerint egyszerűen találomra leütnek valakit az utcán, anélkül hogy tudnák, mennyi pénz van nála.

Valaki gondosan előkészítette és tervszerűen végre is hajtotta. Először elkábította az áldozatot Rohypnollal, aztán pedig felakasztotta a saját lakásában a fürdőszobaajtóra. Ilyesmire csak busás haszon reményében akad vállalkozó.

Carella bekanyarodott a bank elé, és a Parkolni tilos! zóna közepén leállította az autót. Lehajtotta a napellenzőt, amelynek külső oldalán ott díszelgett a rózsaszín rendőrségi engedély – ez egyértelművé tette minden arra vetődő zsaru, biztonsági őr vagy parkolóőr számára, hogy kivel van dolguk –, majd kelletlenül kikászálódott a kocsiból, és kabátját a fejére húzva berohant a bankba. Meyer egy méterrel lemaradva követte.

A magukkal hozott bírósági engedély megnyitotta a halott széfjét, amelyben valóban találtak egy 25 000 dolláros életbiztosítási kötvényt, melynek kizárólagos kedvezményezettje Andrew Hale lánya és veje volt. A kötvény tartalmazott egy öngyilkosságra vonatkozó záradékot is:

1.5 ÖNGYILKOSSÁG

Amennyiben a biztosított öngyilkosság következtében halálozik el a jelen szerződés érvénybe lépésétől számított egy éven belül, a biztosítótársaság által fizetendő összeg csupán az addig befizetett díjak összegére korlátozódik.

A kötvény azonban több mint tízéves volt.

A gyilkosság tehát csütörtök éjszaka történt.

Cynthia Keating saját bevallása szerint aznap este kilenckor beszélt az apjával telefonon, és másnap reggel fél tíz körül talált rá a már említett körülmények között. A telefontársaság a rendőrség érdeklődésére megerősítette, hogy Cynthia Keating valóban felhívta ezt a számot előző este, mégpedig pontosan kilenc óra hét perckor, és két percig beszélt az apjával. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy később felszállt a metróra – a folyón át a fák közé –, felment az apja lakására, belepottyantott néhány tablettát az örege sörébe, borába vagy ásványvizébe, majd miután az apja elvesztette az eszméletét, felakasztotta a fürdőszobaajtó fogasára.

Na igen, de…

Cynthia váltig állította, hogy miután felhívta az apját, a közeli moziban találkozott a barátnőjével, és megnézték a 9-15-ös filmet, ami körülbelül 11,45-kor ért véget. Ezután beültek egy Westmore’s nevű snackbárba egy fánkra és egy teára. Éjjel fél egy tájban ért haza, és legközelebb csak reggel nyolc óra negyvenkor hagyta el a lakást, amikor is metróval bement a városba, felment az apja lakására, és ott találta a papát – szegény papát – holtan a fürdőszobaajtó akasztóján. A film egy Kuroszava-sorozat egyik darabja volt. Fent és lent volt a címe, és egy amerikai író – olcsó detektívregények tucatszerzője – egyik regényéből forgatták. Carelláék egy újabb telefonhívás révén meggyőződtek róla, hogy a filmet valóban ebben az időpontban játszották az említett moziban. Josie Gallitanót is sikerült elérni telefonon, aki megerősítette, hogy moziban volt Cynthiával, és a film után elfogyasztottak egy csokoládés fánkot és egy csésze teát a Westmore’s-ban. Cynthia férje, a várakozásoknak megfelelően szintén azt mondta, hogy a felesége már ágyban volt, amikor egy óra körül hazaért egy pókerpartiról, és aznap éjjel már nem hagyta el a lakást.

Összesen hét ember vett részt a kissé elhúzódott pókerjátszmában. Keating állítása szerint a játszma este nyolckor kezdődött, és körülbelül éjjel negyed egykor ért véget. A hat másik résztvevő ugyancsak megerősítette, hogy Keating végig ott volt az említett időpontban. A felesége – megint csak várható módon – szintén megerősítette, hogy a férje éjjel egy óra körül ért haza, és reggelig nem hagyta el a lakást.

A nyomozók kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a két első számú gyanúsítottnak megingathatatlan alibije volt, amiből egyenesen következett, hogy az illető, aki Rohypnolt csempészett Andrew Hale italába, majd felkötötte az öreget a fürdőszobaajtóra, az ismeretlenség jótékony homályában röhögött a markába a jól végzett és feltehetően jól is fizető munka után.

Hale-t vasárnap reggel temették. A szertartást végző pap – bár soha nem találkozott az elhunyttal – megindító szavakkal ecsetelte az egybegyűlt, alig féltucatnyi rokonságnak, milyen tántoríthatatlanul tisztességes és igaz ember volt a megboldogult. Cynthia és Robert Keating kifejezéstelen arccal, száraz szemmel hallgatták. Még mindig esett, amikor az első ásónyi földet rázúdították a sírba eresztett dísztelen fakoporsóra.

Andrew Hale sem gyászoló sokaságot, sem számottevő vagyont, sem betölthetetlen űrt nem hagyott maga után.

Vasárnap este Carella otthonról felhívta Danny Gimpet.

– Danny? Itt Steve.

– Helló, Steve. Mi újság?

A szokványos kérdés ezúttal tréfaszámba ment, Danny ugyanis spicli volt. Ő és nem Carella volt az, aki alkalmanként aktuális információkkal tudott szolgálni. Nyitva tartotta a fülét, és ha olyasmit hallott, ami érdekelte a nyomozókat, megosztotta velük. Természetesen megfelelő díjazás fejében. Ha tehették, kerülték a fölösleges formaságokat, így Carella kertelés nélkül a tárgyra tért.

– Idős pasas. Andrew Hale-nek hívják.

– Milyen idős? – kérdezte Danny.

– Hatvannyolc.

– Aggastyán – ismerte el Danny.

– Csütörtök éjjel átsegítették a túlpartra.

– Hol?

– A Currey utcai bérházblokkban.

– Hánykor?

– Az orvos szakértő szerint éjféltájban. Persze a szakértőinket ismerve erre nem vennék mérget.

– Módszer?

– Felkötötték. De előbb elkábították egy Rohypnol nevű droggal. Hallottál már róla?

– Naná!

– Próbáltad is?

– Naná!

– Rossz kérdés volt. Egyébként a lehetséges indítékok alapján egyelőre két számításba vehető gyanúsítottunk van, de mindkettőjük alibije sziklaszilárd. Azt szeretnénk megtudni, hogy nem ismertek-e valakit, aki elvégezhette helyettük a piszkos munkát.

– Aha.

– A férfi jogász…

– A halott?

– Nem. Az egyik gyanúsított.

– Bűnügyi jogász?

– Nem. De vannak kapcsolatai a bűnügyieknél.

– Attól még nem biztos, hogy bérgyilkosokat is ismer.

– Ez igaz, de könnyen felveheti velük a kapcsolatot.

– Jogos.

– Szimatolj körbe egy kicsit, Danny. Egy huszonötezres életbiztosítás van a pakliban.

– Huszonöt rongy? Az pimfli.

– Tudom. De van, akinek ennyi is megteszi.

– Oké, teszek egy próbakört, és meglátjuk, találok-e valamit.

– Feltétlenül hívj fel!

– Csak ha találok valamit.

– Akkor is, ha nem.

– Vettem – felelte Danny, és letette a kagylót.

Danny csak egy hét múlva, november hetedikén, vasárnap este váltotta be az ígéretét. Addigra nagyjából be is döglött a Hale-ügy.

Danny bicegve lépett be a Culver és a Hatodik utca sarkán lévő pizzériába, amelyet ő választott találkahelyül. A meglehetősen elnyűtt kabát gallérját egészen az álláig felhajtotta, hogy valamicske védelmet nyújtson a csípős szél és az eső ellen. A nyaka körül hosszú, csíkos sál, a kezén ugyancsak viseltes, szürke gyapjúkesztyű volt. Úgy kémlelt körül a helyiségben, mint egy titkos ügynök, akinek táskájában a legújabb csodafegyver leírása lapul. Amikor Carella odaintett neki, Danny rosszallóan összevonta a szemöldökét.

– Ilyet ne csinálj máskor! – mondta fojtott hangon, amint becsúszott a bokszba a nyomozó melletti ülésre. – Épp elég kockázatot vállalok azzal is, hogy nyilvános helyen mutatkozom egy zsaruval.

Carella nagylelkűen elnézte Danny hőbörgését. Még mindig hálás volt neki azért, hogy részvétteljes látogatást tett nála a kórházban, amikor nyomozói pályafutása során először lövést kapott. A fickó nem kevés rizikót vállalt ezzel a gesztussal. A rendőrspiclik amúgy sem hosszú pályafutása többnyire akkor szokott hirtelen és gyászos véget érni, amikor kiderül róluk, hogy azok, amik.

Danny a bokszból is többször alaposan körülkémlelt. Bár az ő ötlete volt, hogy itt találkozzanak, most mégis idegesnek látszott, talán azért, mert a pizzéria, ahhoz képest, hogy hétfő reggel kilenc óra volt, szokatlanul nagy forgalmat bonyolított. Mióta esznek az emberek pizzát reggelire? A kapitányságra érthető okokból nem mehetett, a lakásába pedig – abba az ócska, lerobbant South Side-i lyukba – nem akarta meghívni Carellát, mert szégyellte volna, hogy milyen körülmények között tengődik. Igen, Danny Gimp látott már jobb napokat is.

Carella még sosem látta ennyire soványnak, betegesnek – a szeme lázasan csillogott, az orra folyton csurgott, mint egy rossz konyhacsap. Szünet nélkül fújta az orrát – egyik szalvétát a másik után vette ki az asztalon lévő tartóból, aztán az elhasznált példányokat összegyűrte, és a kabátja zsebébe gyömöszölte. Kétségkívül beteg ember benyomását keltette. Még ennél is feltűnőbb volt, hogy szokásával ellentétben kifejezetten elhanyagolta a külsejét, pedig korábban mindig gondosan ügyelt rá, hogy ápolt és jól öltözött ember benyomását keltse. Az álla borostás volt, a mandzsettája szürke, a kabátujja rojtos, az arca mitesszeres, a körme alja fekete. Mintha olvasott volna Carella gondolataiban, mentegetőzve elébe ment a kérdésnek: – A rossz lábam. Mostanában sokat vacakol.

– Igazán sajnálom.

– Igen, időnként megbolondul. Úgy látszik, azt a lövést már soha nem fogom teljesen kiheverni.

– Aha.

Danny valójában soha nem kapott semmiféle lövést. Azért sántikált, mert kiskorában gyermekbénulása volt. Ezzel a mesével viszont – mely szerint egy bandával való fegyveres leszámolás során sérült meg a lába – állítólag bizonyos tekintélyre tett szert az utcán, ami nélkülözhetetlen volt a munkájához. Carella ezt a hazugságot is jóindulatúan elnézte neki.

– Kérsz egy pizzát? – kérdezte a lerobbant informátortól.

– Inkább felhajtanék egy forró kávét – felelte Danny, és felállt, hogy odamenjen a pulthoz.

– Maradj, majd én – mondta Carella. – Hozzak valamit a kávéhoz?

– Úgy láttam, frissek a süteményeik – felelte Danny. – Hozz egy csokis akármit. Amelyik szimpatikus.

Carella öt perc múlva tért vissza két kávéval és két csokoládés képviselőfánkkal. Danny éppen a kezét melengette. Hiába fűtötték a helyiséget, a nagy forgalom miatt annyit nyitogatták a bejárati ajtót, hogy folyamatosan dőlt be a hideg az utcáról. Danny rögtön felkapta a kávéscsészéjét, és a két kezébe fogta, hogy egy kicsit átmelegedjen. Carella jókorát harapott a képviselőfánkjába. Danny követte a példáját. – Hmm – sóhajtott fel. – Ez egyszerűen fenséges – mondta, és még egy jókora falatot gyűrt a szájába a süteményből. – Mennyei.

– Nos? – kérdezte Carella, miután lenyelte az első falatot. – Sikerült megtudnod valamit?

25 000 dollár csinos kis summának számított egy olyan városban, ahol gyakran egy metrójegyért is habozás nélkül leütöttek valakit. Bár Robert Keatingnek és a feleségének megdönthetetlen alibije volt arra az időre, amikor Cynthia apját elkábították és felakasztották, korántsem volt elképzelhetetlen, hogy felbéreltek valakit a munkára. Azt akarod, hogy valakinek összetörjék a szemüvegét? Hogy egyenként kitépjék a körmeit? Vagy eltörjék a lábát? Vagy esetleg ennél is komolyabb igényeid vannak? Mondjuk, egy egész életre nyomorékká akarsz tenni valakit? Meg akarod nyúzatni, vagy elevenen szándékozod elégettetni? Vagy esetleg – ezt még suttogva sem igen szabad kimondani – meg akarod öletni? Megoldható. Csak meg kell találni a megfelelő embert. Pénzért mindent el lehet intézni.

– Elég sokat sikerült kiszimatolnom – mondta Danny, aki szemmel láthatóan sokkal jobban el volt merülve a képviselőfánkja élvezetében, semhogy érdemben tárgyaljon bármiféle üzletről.

– Igazán? – kérdezte Carella őszinte meglepetéssel.

Előző nap a telefonban Danny csak annyit mondott, hogy talált valamit, ami érdekes lehet. Most pedig azzal kecsegteti, hogy sok mindent megtudott. Persze lehet, hogy ez csak egy fogás volt a tárgyalási taktikájában.

Valójában Danny pontosan tisztában volt vele, hogy igen értékes információk birtokába jutott. Sokkal többet értek, mint amennyit Carella általában fizetni szokott a füleseiért. Ugyanakkor utált alkudozni olyasvalakivel, akit régóta a barátjának tekintett, bár sosem volt biztos benne, hogy Carella osztotta-e ezt az érzését. Másrészt semmi kedve nem volt rongyos ötven dollárért továbbadni egy információt, amelynek segítségével a zsaruk könnyedén sittre vághattak egy veszedelmes bérgyilkost a megbízóival együtt. Ez az áru ennél összehasonlíthatatlanul többet ért.

– Tudom, ki tette – vetette oda két harapás között.

Carella meglepetten kapta fel a fejét.

– Igen. Szerencsém volt – folytatta Danny, és elvigyorodott. A fogai ugyancsak siralmas állapotban voltak. Ebből is látszott, mennyire elhagyta magát az utóbbi időben.

– Akkor ki vele! – mondta Carella.

– Szerény becslésem szerint ez legalább annyit megér, amennyit a gyilkos kapott – alkudozott Danny fojtott hangon.

– És az mennyi?

– Öt rongy.

– Te viccelsz.

– Úgy nézek én ki?

– Ezt meg kell beszélnem a hadnaggyal.

– Hát persze. Beszéljétek meg. De jobb lesz, ha siettek, mert a pasas már nem sokáig lesz a városban.

– Mit mondhatok neki?

– Kinek?

– A főnökömnek.

Ötezer dollár szokatlanul nagy összeg volt egy informátornak. Előfordult ugyan, hogy az osztály rendelkezésére álló havi kenőpénzkeret meghaladta ezt az összeget, de ez többnyire a tét nagyságától függött. Senki nem nézett utána, hová lett néhány dollár egy-egy nagyobb horderejű drogos akció során, feltéve, hogy a pénz valóban a némi költői túlzással „hadi kasszának” becézett keretbe vándorolt. Az elmúlt két hónapban azonban – hála egy sikeres akciónak, amelynek során lekapcsoltak egy egész drogkereskedő bandát a kikötőben – ez a kassza vészesen leapadt. Carella ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy a hadnagy hajlandó lesz ekkora summát átengedni egy besúgónak. Danny fülesének valóban aranyat kell érnie ahhoz, hogy megkockáztassanak érte ekkora befektetést.

– Mondd meg neki, hogy tudom, ki tette, és azt is, hogy hol lehet megtalálni – felelte Danny. – Ha ez nem ér meg öt rongyot, akkor jobb, ha más szakma után nézek.

– Honnan sikerült megtudnod?

– Egy havertól.

– És ő?

– Első kézből.

– Mondj valamit előlegképpen, amivel meggyőzhetem a hadnagyot.

– Semmi akadálya. Az emberetek részt vett egy pókerjátszmában.

– Úgy érted, Robert Keating? – kérdezte Carella csodálkozva.

– Mi? Ki a fene az a Robert Keating?

– Hát akkor kiről beszélsz?

– A pasasról, akit kerestek. A múlt szombaton éjjel részt vett egy pókerjátszmában.

– Értem.

– Ki az a Robert Keating? – kérdezte újra Danny.

– Nem érdekes. Tehát, mi van azzal a pókerjátszmával?

– A pasas nagyban játszott.

– Milyen nagyban?

– Ezerdolláros tétekkel. Ötezer dolcsival kezdett, és éjfélre már húsznál tartott. Vagy nagy zsugás, vagy piszok nagy mázlista.

– Profi hazárdjátékos?

– Nem. Inkább profi bérgyilkos, aki mellékesen szeret zsugázni.

– Helybeli?

– Texasi. Houstonból jött. És nemsokára vissza is megy.

– Mikor?

– Most szerdán valamikor. Úgyhogy azt ajánlom, igyekezzetek, ha el akarjátok kapni. Fura egy név ez a Houston egy városnak, nem?

Carella nem talált semmi furát benne.

– A külföldiek biztos hülyét kapnak tőle – folytatta Danny.

– Úgy értem, azoktól az angol szavaktól, amiket ugyanúgy írnak, de másként ejtenek.

– És ez a te profi zsugásod hogy írja a nevét? – puhatolózott tovább Carella.

– Hohó! Ott még nem tartunk – tiltakozott Danny. – Van New Yorkban egy utca, amelyet pontosan ugyanúgy írnak, mint azt a várost Texasban, csakhogy House-tonnak ejtik, nem Youstonnak, amit Sam Youse-ról neveztek el annak idején. Hát nem különös?

– Jó, akkor, hogy ejti az a bizonyos zsugás a nevét?

– Hohó! – mondta ismét Danny, és a mutatóujjával játékosan megfenyegette az asztaltársát.

– Ki bérelte fel? Ennyit igazán elárulhatsz.

– Azt nem tudom, ki bérelte fel.

– Miért kellett megölnie az öregembert?

– Valakinek szüksége volt valamijére, amit nem akart önként odaadni nekik. Csak úgy lehetett megszerezni tőle, hogy elteszik az útból.

– Elteszik? Kik?

– Akárkik.

– Ezek szerint többen voltak?

– Ezt nem tudom biztosan.

– Azt mondtad, „elteszik”.

– Nyelvbotlás volt. Mindössze annyit tudok, hogy csak úgy szerezhették meg tőle, amit akartak, ha végleg kivonják a forgalomból.

– Az öreg örült, hogy lyuk van a seggén, olyan csóró volt.

– Én csak azt mondom neked, amit másoktól hallottam.

– Kitől?

– Egy barátomtól. Aki viszont magától a gyilkostól hallotta.

– Elmondta a barátodnak, hogy megölt valakit?

– Dehogy mondta.

– Rögtön gondoltam.

– De eleget mondott, hogy ez kiderüljön.

– Például?

– Be volt állítva. Megeredt a nyelve egy kicsit. Tegyük fel, hogy ez meg ez, mi van akkor, ha…

– Mit tegyünk fel, Danny?

– Oké. Tegyük fel, hogy ennek az öreg szivarnak van valamije, amire valaki másnak is nagy szüksége van, de ő semmi pénzért nem akar megválni tőle. És azt is tegyük fel, hogy ez a valami egy rakás pénzt ér. És még azt is tegyük fel…

– Ezt a mi emberünk mondta?

– Bingó. Tegyük fel, hogy valaki hajlandó a mi emberünknek leperkálni öt rongyot, hogy megszabadítsa a vén szivartól, méghozzá úgy, hogy balesetnek tűnjön a dolog. És tegyük fel, hogy…

– Balesetnek? Ezt a szót használta?

– Pontosan.

– És öt rongy volt a bére?

– Ugyanaz az öt rongy, amivel később beszállt a pókerpartiba.

– Mikor mondta el mindezt a barátodnak?

– Szombaton éjjel. Rögtön a zsuga után. Miután felmentek a hotelszobájába, megittak néhány pohárral, és elszívtak pár spanglit.

– Ki állta a cechet?

– Úgy érted, az italokat?

– Az italokat és a marihuánát.

– A bérgyilkos. Ő volt a házigazda. Mondok neked valamit, Steve. Ha valaki könnyen és gyorsan nagy lóvéhoz jut, és aztán megnégyszerezi egy pókerjátszmában, tuti, hogy elkezd dicsekedni vele. Nem tudja megállni, mert baromira büszke rá. Az ilyen alakoknál ez így működik. Mindenáron a tudomásodra akarják hozni, hogy milyen zseniálisak. A barátom a gatyáját is elvesztette abban a játszmában szombaton éjjel. A győztesek imádják szétkenni a szart a vesztesek fején. Az embered pedig megsajnálta a barátomat, és meghívta magához néhány italra és egypár spanglira, hogy elmondja neki, milyen fasza csávó, hogy öt rongyért kicsinált egy öreg szivart.

– De ezt így nem mondta el neki.

– Az öt ronggyal eldicsekedett, de a gyilkosságot nem részletezte.

– Akkor attól tartok, nemigen van miről tárgyalnunk, Danny.

– De mennyire, hogy van! Emlékszel, mit mondtál, amikor felhívtál? Azt kérdezted, nem hallottam-e valamit erről az öregemberről, akit elkábítottak R2-vel, és felakasztottak a fürdőszobájában. Az ilyen apró részleteket én nem szoktam elfelejteni, Steve. Nos, mielőtt a barátom elment abból a hotelszobából – gondolom, miután kiszórakozták magukat, mármint a barátom és a bérgyilkos, ugyanis a barátom homokos. Szóval az embered adott neki egy kis búcsúajándékot. Hogy megvigasztalja a vesztest. Azt mondta, hogy jó hatással lesz a potenciájára. Aranyos, nem? Ez majd bedurrant egy kicsit, Harpo, csak próbáld ki nyugodtan! Így hívják a barátomat. Harpo. Szóval Harpo azt hitte, hogy az emberünk egy adag Viagrával akarja megvigasztalni, pedig nem az volt. Hanem ez! – mondta Danny, és sejtelmes vigyorral kihalászott valamit a kabátja zsebéből, majd odatartotta a kezét Carella orra alá. Egy vékony levélnyi fehér tabletta feküdt a tenyerén, amelyek mindegyikén ott virított a bűvös felirat: Roche. – Roach – erősítette meg Danny. – Ugyanaz a drog, amit a hóhérod használt.

– Kitől kaptad ezt?

– Harpótól.

– Harpo micsoda?

– Marx – felelte Danny, és diadalmasan elvigyorodott.

– Akkor vegyük át még egyszer a tényeket.

– Tegyük azt.

– Pókerparti szombaton este…

– Pontosan, a Lewinston Avenue-n.

– A pasas, aki megölte Andrew Hale-t, öt ronggyal beszáll a játszmába, és hússzal távozik. Meghívja a barátodat, Harpót egy italra, néhány spanglira és egy kis szexre, közben eldicsekszik a munkával, amiért a lét kapta, majd búcsúzóul megajándékozza a barátodat egy levél roachcsal.

– Ahogy mondod.

– A bérgyilkosunk pedig holnapután elutazik a városból, igaz?

– Tudomásom szerint igen.

– Ez nem kamu, ugye, Danny?

– Kamu? Mikor szoktam én kamuzni?

– Úgy értem, tuti, hogy most szerdán visszautazik Houstonba?

– Harpo ezt mondta nekem.

– És megmondta a pasas nevét is, igaz?

– Így igaz.

– És azt is, hogy hol lakik.

– Úgy van.

– És mindezt pusztán baráti szeretetből.

– Pontosan. Ahogy mondtam. Harpo jó barátom. Persze lehet, hogy neki is juttatok valamit, ha sikerül megegyezned a hadnagyoddal.

– Meglátom, mit tehetek – bólintott Carella.

– Helyes. Beszéljétek csak meg. Szerdáig ráértek rágódni rajta.

– Ha van valami, keresni foglak – mondta Carella, és nekilátott, hogy kikászálódjon a bokszból, miközben arra gondolt, hogy milyen pocsék az idő, eső és hideg várja odakint ezen az elfuserált novemberi napon. Az ember betölti a negyvenet, és azon kapja magát, hogy fázik az utcán. Már kiaraszolt az ülés szélére, és félig megfordult, hogy felálljon – Danny nagyjából szinkronban mozgott vele a szemben lévő ülésen, amikor az első lövés eldördült. A szokatlanul zsúfolt és zajos helyiség egyik pillanatról a másikra elcsöndesedett. Még el sem dördült a második lövés, amikor többen az asztaluk alá vetették magukat. A nagy tolongásban beletelt egy-két másodpercbe, míg Carella észrevette az asztaluk felé közeledő két fegyverest. Az egyik fehér, a másik fekete volt – íme, a faji egyenlőség a szabad munkaerőpiacon. A következő másodpercben már arra is rájött, hogy Danny Gimp volt a célpontjuk.

Egy újabb másodperc alatt kigombolta a zakóját. Gondolkodás nélkül rántotta ki a rugós rásegítővel ellátott tokból a kilenc milliméteres Glockot. Újabb lövések dördültek. Valaki sikítozni kezdett. Danny, két vastag vércsíkot húzva maga után, négykézláb próbált bekúszni az egyik asztal alá. Egy férfi a bejárati ajtó felé vetette magát, de a nagy igyekezetben feldöntötte az egyik felszolgálópultot, amely roskadásig volt rakva a legkülönbözőbb pizzafeltétekkel. Paradicsomszósz, sonkaszeletek, olívabogyó, párolt gomba, pepperoni és reszelt sajt sajátos egyvelege borította be a padlót a menekülő alak nyomában. Carella átugrott a legközelebbi asztalhoz, és leguggolt mögötte. Újabb sikoltozás hallatszott, két további lövés következett egész közelről, majd távolodó, dobogó léptek csaptak zajt. Amikor Carella kidugta a fejét az asztal mögül, a két fegyveres már az ajtó felé futott. Habozás nélkül felpattant, és utánuk vetette magát. A helyiség annyira tele volt, hogy nem merte megkockáztatni a lövést. Követte a támadókat az utcára, de mire megfelelő célpontot talált volna, eltűntek az egyik sarkon. Káromkodva megfordult, és visszament a pizzériába.

A két utolsó, közvetlen közelről leadott lövés Danny fejét érte. Az elsőnél a pisztoly csöve gyakorlatilag súrolta Danny arcát – erről árulkodott a bőrén az arccsont és a halánték között látható, többé-kevésbé szabályos, fekete koromkarika –, puskapornak azonban alig volt nyoma a bemeneti nyílás körül. A második lövést, amely Danny állcsontja mellett hatolt be a koponyába, nyolc-tíz centiméter távolságról adhatták le. A sebet négy-öt centiméter átmérőjű szabályos körben puskapor– és koromszemcsékből álló gyűrű övezte. Danny már halott volt, amikor Carella letérdelt mellé.

A pizzéria közönsége még fel sem ocsúdott az első döbbenetből, amikor kivágódott a helyiség ajtaja, és egy járőr rontott be pisztollyal a kezében. – Vissza! Vissza! El az útból! – kiáltotta elszántan, mintha egyenesen egy hollywoodi akciófilmből lépett volna a porondra. A járőr megjelenését követő pánikban a vendégek egymást taposva, asztalokat és székeket fellökve igyekeztek elhagyni a helyiséget. Néhányan azonban – vagy a kíváncsiságtól hajtva, hogy végre élőben is láthatnak egy vérző holttestet, vagy abban a reményben, hogy bekerülhetnek a tévébe, ha ideér az első riasztott stáb – mégis maradtak. Ez utóbbi állatfajtának ugyanis semmi nem okoz akkora örömet, mint két kézzel integetve belevigyorogni a kamerába a háttérből, amikor a tévések egy tragédia színhelyéről tudósítják a nagyérdeműt.

– Nyugalom, tizedes – mondta Carella a járőrnek. – Rajta vagyok az ügyön. Inkább hívjon mentőt!

A következő pillanatban tüzelésre kész pisztollyal, tágra nyílt szemmel és holtsápadt arccal egy újabb járőr lépett a helyiségbe. Még sosem látott halott embert, kivéve egy temetést, amikor a nagybátyjától, Pete-től vettek végső búcsút a szülőfalujában, miután a máj-szklerózis végzett vele. Az első járőr, aki gyilkossági ügyekben semmivel sem volt jártasabb a társánál, már a főnökével, Murchison őrmesterrel beszélt a mobilján. Slágvortokban beszámolt neki a történtekről: lövöldözés a Culver és a Hatodik utca sarkán lévő pizzériában. Név: Guido’s. Mindössze egyetlen személy sérült meg, de neki már elég lesz a hullaszállító is. Murchison rosszallóan csóválta meg a fejét a vonal túlsó oldalán.

A legfürgébb tévéstáb kerek öt perccel előbb érkezett a helyszínre, mint a mentő és a második járőrkocsi a szomszédos Charlie szektorból. Egy hamisítatlan műszőrme bundát viselő hölgy támadta le először a meglehetősen izgatott riportert, és elhadarta neki, hogy a legváratlanabb pillanatban két megtermett fegyveres alak rontott be a helyiségbe, és se szó, se beszéd elkezdtek lőni arra az emberre, aki ott fekszik a földön. Az operatőr máris a jelzett irányba fordította a kamerát, ahol Danny holtteste feküdt egy vérrel elegy pizzafeltét és egy paradicsomszósz-tócsa kellős közepén. A kép akár egy extravagáns op-art műremeknek is elment volna. A kettes számú járőr felkérte az egyre leplezetlenebbül kíváncsiskodó jelenlévőket, hogy húzódjanak hátrébb, és már azt fontolgatta, hogy felállítsa-e az ilyen esetekre rendszeresített „Baleseti helyszín, belépni tilos” feliratú sárga kordont, amit mindig magukkal hordtak a járőrkocsi csomagtartójában. Két, füles gyapjúsapkát, csuklyás dzsekit és bő nadrágot viselő tinédzser megpróbált úgy helyezkedni a holttest mögött, hogy a háttérből vigyorogva beleintegethessenek a kamerába, de elkéstek. Az operatőr ugyanis már az ellenkező irányba fordította a kamerát, miután az ajtóban megjelent két nyomozó a 87-es körzetből. Kabátjukra tűzött jelvénnyel, fontoskodó, hivatalos képpel léptek a helyiségbe. Mögöttük épp akkor állt be a riasztott mentőautó a pizzéria elé. Újabb remek képek – lobogó kabátos, marcona detektívek, a mentőkocsi tetején villogó vörös jelzőfény –, ritka szerencsés „fogás” egy filmes számára.

Arthur Brown, az egyik kiküldött körzeti nyomozó később büszkén mesélte kollégáinak a körzeti irodában, hogy ő már régen tudta, hogy a földön fekvő áldozat halott, amikor Carella közölte vele a tényállást. A helyszínre érkező másik nyomozó, Brown társa, Bert Kling volt. Amint észrevette Carellát, odasietett hozzá, és megkérdezte tőle, hogy mi történt.

– Két bérgyilkos kicsinálta Danny Gimpet – felelte Carella, miközben felegyenesedett. Az egyik kabátujja csupa vér volt, a nadrágszárát térdtől lefelé vastagon átitatta a ragacsos pizzaszósz.

Valamennyien némán nézték, amint a két mentős odalép a holttesthez a hordággyal.

Egy pillantás elég volt, hogy megállapítsák: ezúttal semmi okuk nem volt a sietségre.