Negyedik fejezet

Három repülőtér bonyolította le a város légi forgalmát. Közülük a legnagyobb, amely Sands Spiten túl feküdt, hétköznapokon három közvetlen és hat közvetett járatot indított Houstonba. A városhoz legközelebbi reptérről napi kilenc közvetlen és tizenegy közvetett járat volt. A folyón túl, a szomszédos államból reggel 6.20-tól gyakorlatilag minden órában indult egy közvetlen járat. Csak erről a reptérről összesen huszonegy járattal lehetett átszállással vagy anélkül eljutni a texasi nagyvárosba. A három reptérről együttesen majd ötven járat indult Houstonba naponta. Ez a tekintélyes légi forgalom is bizonyította, hogy Houston még a nagyvárosok között is előkelő helyet foglalt el.

November tizedikén, szerdán kora reggel tizenkét nyomozó kezdte meg a figyelőszolgálatot a Continental, a Delta, a US Airways, az American, a North-West és a United Airlines légitársaságok bejelentkező pultjainál, hogy felszállás előtt lekapcsoljanak egy forradásos arcú jamaicai férfit, akinek vagy a Houston-Intercontinental, illetve Houston-Hobby reptérre induló közvetlen járatok, vagy a Charlotte-on, Dallas/Fort Worthön, New Orleanson, Detroiton, Chicagón, Memphisen, Atlantán, Clevelanden, Pittsburghön vagy Philadelphián át közlekedő közvetett járatok valamelyikére kellett felszállnia. Az említett járatokra bejelentkezett utasok között azonban egyetlenegy sem akadt, aki Harpo Hopwell személyleírása alapján akár csak távolról is emlékeztetett volna a keresett férfira.

A nap hátralévő részében azonban még számos további járat indult a texasi nagyvárosba.

– Ki itt a főnök? – kérdezte az orvos szakértő.

Ollie rosszalló pillantást vetett a fontoskodó alakra. Közel s távol ő volt az egyetlen zsaru, akinek a hajtókáján ott villogott a kék alapon aranyszínű zománccal díszített detektívjelvény, amiből még egy idióta is rájöhetett volna, hogy ki itt a főnök. Rajta kívül csupán két egyenruhás zsaru tartózkodott a helyszínen, akik lányos zavarukban azt se tudták, melyik lábukra álljanak. Talán azt képzeli ez a seggfej, hogy újabban közrendőrök vezetik a nyomozást gyilkossági ügyekben?

Vagy talán elfelejtette, hogy dolgoztak már együtt? Ollie ezt nehezen tudta elképzelni. Nem sorolta magát azok közé az emberek közé, akiket csak úgy el lehet felejteni. Nem valószínű, hogy a pasas naponta dolgozik olyan testes nyomozókkal, mint Ollie Weeks. Pontosan tudnia kellett, hogy a rikító színű sportzakós, kövér detektív vezeti a nyomozást ebben az ügyben. Vagy csak azért tett úgy, mintha nem ismerné meg Ollie-t, mert nem akarta, hogy azt higgye, csak azért emlékezett rá, mert olyan kövér?Ez nagy ostobaság lett volna a részéről. Ollie tökéletesen tisztában volt vele, hogy kövér. Ahogy azt is tudta, hogy a háta mögött Hájas Ollie-nak hívják. Azt pedig, hogy szemtől szembe soha senki nem nevezte így, egyenesen a tekintélye javára írta.

– Ááá, helló, Weeks – üdvözölte a szakértő megjátszott meglepetéssel, mintha csak most vette volna észre, hogy ott van, pedig Ollie semmivel sem volt kevésbé szembetűnő jelenség a szűkös helyiségben, mint mondjuk egy víziló az ebédlőasztalon. – Mi a mai fogás?

– Egy halott fekete lány a konyhában – felelte Ollie bosszúsan.

Az orvos szakértőt Frederick Kurtznak hívták. Ollie megesküdött volna rá, hogy egy minden hájjal megkent náci gazember. Még egy kis Hitler-bajuszkát is viselt az orra alatt. A kis fekete bőrtáskájáról nem is beszélve. Mint egy eszelős buchenwaldi hentes. Az öltönye olyan gyűrött volt, mintha egész héten abban aludt volna. Ráadásul alaposan meg is volt fázva. Tíz másodpercenként fújdogálta az orrát egy mocskos zsebkendőbe, amiből már csöpögött a takony – a rohadt nácija. Ollie tisztes távolságból követte a konyhába.

A lány, mellkasában egy jókora késsel, a mosogató előtt feküdt a konyhakövön. Nem mindennapi kihívás egy gyakorlott orvos szakértő számára. Erről csak egy ilyen rohadt náci csodadoktor tudja megállapítani, hogy valóban halálos szúrás. A kést azért kellett benn hagyni a lányban, mert az első számú szabály szerint senki semmihez nem nyúlhat hozzá, amíg a kirendelt orvos szakértő hivatalosan halottnak nem nyilvánítja az áldozatot. Ollie az ajtóból nézte a műveletet. Kurtz, mint egy óvatos dögkeselyű, egy darabig keringett a holttest körül, hogy megtalálja a megfelelő pozíciót, ahonnan hozzáférhet, hogy elkezdje a vizsgálatot. Letette a táskáját a földre a lány mellé, és egész közel hajolt az arcához, mintha abban reménykedne, hogy még lélegzik. Ha van benne akár egy sóhajtásnyi lélegzet, még naplemente előtt szentté avatják – gondolta Ollie. Ő lesz az első fekete szent a városban. Kurtz óvatosan a lány nyakára tette a mutató– és a középső ujját, hogy ellenőrizze, van-e pulzus a nyaki verőérben. Azt ítéletnapig tapogathatod – gondolta Ollie egy megvető fintor kíséretében.

– Biztos, hogy meghalt? – kérdezte, ügyelve arra, hogy kellően John Wayne-esre vegye a figurát, de ezúttal is megrekedt W. C. Fieldsnél. Ollie gyakran próbálta utánozni Tom Hankset, Robin Williamst és Róbert De Nirót, de valahogy minden kísérlete W. C. Fields-esre sikeredett. Ő maga ezt természetesen nem vette észre. Meg volt győződve róla, hogy a produkciói tökéletesek, és abban a megingathatatlan hitben élt, hogy remek füllel megáldott, született utánzótehetség.

Kurtz érzékelte a kérdés mögött lappangó iróniát, bármilyen meglepő is volt egy ilyen hájas faszkalaptól, aki mindenáron megpróbálta elhitetni magáról, hogy a nagy cowboyok méltó utóda. Mintha nem is hallotta volna Ollie kérdését, elővette a sztetoszkópját, és bár pontosan tisztában volt vele, hogy egy szikra élet sincs már a lányban, komótosan végigtapogatta vele a mellkasát, szemmel láthatóan tudomást sem véve a hájas nyomozóról, ami az adott körülmények között nem volt kis teljesítmény. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor egy hang – mintegy a saját belépőkérdése kései visszhangjaként – megütötte a fülét a hálószoba felől.

– Ki itt a főnök? – kérdezte Monoghan.

Ugyanaz az ostoba kérdés egy másik flúgostól, akinek pontosan tudnia kéne, hogy ki kicsoda – gondolta Ollie bosszúsan. Ebben a városban minden esetben az a detektív vezeti hivatalosan a nyomozást, akit először riasztottak az esethez. Monoghan nyomozót és a társát, Monroe-t, a Gyilkossági Csoport nyomozóinak többségéhez hasonlóan csupán tanácsadói és felügyelői minőségben küldték ki a körzetükben történt gyilkosságok színhelyére. Kizárólag annak köszönhették a létüket, hogy ez a város egy istenverte bürokratikus őskövület volt, amelynek a közbiztonsági költségvetése több pénzt emésztett fel, mint Zaire teljes nemzeti jövedelme.

Ebben a városban tíz embert kellett foglalkoztatni ahhoz, hogy egynek a munkáját elvégezzék. A hivatali állományt a középiskolákból is kibukott fajankókból verbuválták, akiket elegáns öltönyökbe bújtattak, és betanították őket, hogy adják be a mindennapi maszlagot a lehető legsemmitmondóbb fapofával a nagyérdeműnek. Ebben a tetű városban, ha valaki csináltatni akart egy másolatot mondjuk a születési anyakönyvi kivonatáról vagy a jogosítványáról, másfél órát kellett sorba állnia egy ablaknál, amely mögött egy seggfej úgy csinált, mintha egy számítógépen dolgozna. Amikor végre sorra kerültél, és sikerült megértetned vele, hogy mit akarsz, átküldött egy postahivatalba, ahol újabb másfél órás sorbaállást követően kaptál egy csekket, hogy befizethesd a kívánt tarifát. Erre pedig azért volt szükség, mert ebben a tetves városban a hivatalnokok nem kezelhettek sem készpénzt, sem csekket, sem hitelkártyát. A tekintetes városatyák ugyanis tisztában voltak vele, hogy miféle söpredékből áll a közhivatalok személyzete, és tudták, hogy a készpénznek pillanatok alatt nyoma veszne, hogy a hitelkártyákat lemásolnák, a kitöltött csekkeken feltüntetett összegek pedig előbb vagy utóbb magánszámlákon kötnének ki. Ezért vicsorogtak az emberre olyan leplezetlen utálattal az üvegablakok mögül. Dühösek voltak a rendszerre, mert nem tudtak lopni tőle. Vagy mert megfelelő minősítés híján nem tudtak jövedelmezőbb állásokba kerülni – mondjuk biztonsági őrnek az állami börtönök valamelyikébe, ahol egy talpraesett alkalmazott tekintélyes summát kereshetett feketén azzal, hogy becsempészte a kívánt mennyiségű drogot a bentlakóknak.

Monoghan és Monroe nélkülözhetetlen figurái voltak ennek a rendszernek.

A két seggfej nélkül, akiknek az volt a dolga, hogy elmondják egy tapasztalt felügyelőnek, mit, hogyan és miért csináljon, az egész rendszer semmi perc alatt összeomlana. Ez a két faszfej a gyilkosságiaktól pontosan tudta, ki itt a főnök. Oliver Wendell Weeks volt a főnök. Nyilván az is bosszantotta őket, hogy a régi időkben a Gyilkossági Csoportnak televízió nélkül is komoly tekintélye volt, és tisztelet övezte. Ez a nemes hagyomány azonban már jobbára történelemnek számított. Csupán a fekete öltöny maradt meg belőle. Ma is a bűn, a halál, a gyilkolás színét viselték a nyomozók.

Ezúttal Monoghan és Monroe testesítették meg ezt a hagyományt ezen a borongós novemberi délutánon. Pontosan úgy festettek, mintha egy halottas házba igyekeznének, hogy némi potyawhisky fejében beadják egy hozzájuk hasonló ír fajankónak, mennyire sajnálják, hogy Paddy O’Toole feldobta a bakancsát, Isten nyugosztalja szeszgőzös lelkét. Ollie Weeks egyetlen dologban volt rendíthetetlenül következetes: fajra, hovatartozásra, felekezetre és bőrszínre való tekintet nélkül egyformán utált mindenkit. Ebben igazi fanatikus volt, anélkül hogy tudott volna róla.

– Attól tartok, eltévesztettétek a házszámot, fiúk. A legközelebbi kocsma kettővel odébb van.

– Micsoda? – hördült fel Monoghan.

– Sebaj. A legjobb házban is előfordul – tette hozzá Ollie vigyorogva.

Monoghan és Monroe szemmel láthatóan nem tudta értékelni Ollie humorát.

Csak Kurtz, az a szemét náci nevette el magát, de még idejében sikerült az orra elé kapni a zsebkendőjét, mert ennek a két megtermett ír kopónak már a látványától is kilelte a hideg. Arra a korántsem képtelen következtetésre jutott, hogy Ollie csakis angol származású lehet, különben nem merne elsütni egy ilyen viccet két behemót ír rovására, akik nem elég, hogy a halál színét viselték, még a képük is vörös volt hozzá, mint az ördögé.

– Mi ez az ócska rasszista duma? – kérdezte Monoghan közelebb lépve.

– Valami problémád van velünk? – firtatta Monroe.

– Halott vagy sem? – kérdezte Ollie egy váratlan fordulattal témát váltva, miután látta, hogy ezt a két ír seggfejt a kelleténél érzékenyebben érintik a honfitársaik gyengéire tett finom célzások.

– Halott – felelte Kurtz egy határozott fejbólintás kíséretében.

– Netán van valami elképzelése a halál vélhető okáról is? – tudakolta Ollie, ezúttal az angol ügyvédek közismerten szarkasztikus stílusában, legalábbis ez volt az eredeti szándéka, jóllehet a végeredmény megint csak W. C. Fields-esre sikeredett.

– A halottkémi hivataltól meg fogja kapni a jelentést – mondta Kurtz szárazon, abban a reményben, hogy ezzel megleckézteti egy kissé ezt a felfuvalkodott álcowboyt, de Ollie csak elnézően mosolygott.

– Nem csodálom, hogy ilyen óvatos – mondta kedélyesen. – Egy ilyen bökővel az áldozat mellkasának a közepében sosem lehet tudni.

Kapd be, dagadt disznó – mondta magában Kurtz, és hangosan kifújta az orrát, majd felvette a táskáját, és méltóságteljesen kivonult a szobából.

A két nyomozó a gyilkosságiaktól mogorva képpel körbeszimatolt a lakásban. Ollie biztos volt benne, hogy még mindig az ír viccét emésztették, ami, úgy látszik, telitalálat volt. Hé, ha még a viccet sem értitek, dugjátok fel magatoknak! A lakásban épp elég beszédes tárgy volt ahhoz – egy teleírt előjegyzési naptár, telefonszám– és címjegyzék, több rend bugyi és melltartó a szekrényben –, hogy meggyőzze Ollie-t: a lány valóban itt lakott, és nem csak látogatóba jött valakihez, aki ilyen csúnyán kicsinálta. A házmester néhány perccel később megerősítette ebben a gyanújában, amikor feljött a lakásba, hogy megnézze, hogy halad a terepszemle. Ollie kevés dolgot utált jobban, mint az amatőr detektíveket, akik beleütötték az orrukat a rendőrség munkájába. Megkérdezte a házmestert, hogy hívták a lányt, aki közölte vele, hogy Althea Cleary néven volt bejelentkezve, és május óta lakott a házban. Azt mondta, úgy tudja, valahonnan Ohióból vagy honnan jött, ha jól emlékszik. De lehet, hogy Idahóból. Vagy Iowából. Az biztos, hogy volt benne „i” betű. Ollie megköszönte neki az értékes információkat, és polgári felelősségérzetét méltatva kitessékelte a lakásból. Az egyik egyenruhás füles, aki az ajtó előtt szobrozott, közölte vele, hogy a hölgy, aki értesítette a rendőrséget, kint vár a folyosón, hogy beszéljen vele. Megkérdezte, hogy behívhatja-e.

– Miből gondolja, hogy nem kéne beengednünk? – kérdezte Ollie meglepetést színlelve.

– Gondoltam, egy gyilkosság helyszínét biztosítani szokás.

– Kiváló okfejtés – felelte Ollie, és rejtélyesen elmosolyodott. – Kísérje be a hölgyet.

Ollie első ránézésre ötvenöt körülinek saccolta a nőt. Rikító zöld kardigán és barna gyapjúszoknya volt rajta. Elmondta Ollie-nak, hogy ő és Althea barátnők voltak. Kettő körül bekopogott hozzá, hogy megkérdezze, nincs-e kedve leugrani vele a közeli presszóba egy cappuccinóra.

– Én ugyanis itthon dolgozom – magyarázta. – És Althea is elég sokat volt otthon. Úgyhogy gyakran leugrottunk a Starbuckba egy cappuccinóra.

– És maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? Úgy értem, mit csinál otthon? – firtatta Ollie.

– Zongoraórákat adok.

Ollie képe egyszeriben felderült. – Igazán? Mindig is szerettem volna megtanulni zongorázni. Megtanítana nekem öt számot?

– Tessék?

– Szeretnék megtanulni öt számot. Hogy úgy tudjam játszani őket, mint egy profi zongorista. Akkor valahányszor elmegyek egy bulira, csak leülök a zongorához, eljátszom az öt számomat, és mindenki azt fogja hinni, hogy tudok zongorázni.

– Aki el tud játszani öt számot a zongorán, az valóban tud zongorázni, igaz?

Ollie ki nem állhatta az okoskodó nőket, még akkor sem, ha tudtak zongorázni.

– Na persze – felelte –, de én úgy értem, hogy azt higgyék, sokkal többet tudok, mint csak azt az öt számot.

– Ha komolyan gondolja, szívesen megtanítom öt számra – mondta a nő némi gondolkodás után.

– Adna egy névjegykártyát?

– Altheáról nem is akar többet megtudni?

– Dehogynem. Szóval van magánál névjegykártya? Valamikor felhívnám, hogy mikor tanítsa meg nekem azt az öt számot. A Night and Dayt ismeri?

– Igen, ismerem. De nem árt, ha tudja, hogy… szóval én igazából klasszikus zenét tanítok. És főleg gyerekeknek.

– Semmi gond. Nekem csak öt szám kell.

– Rendben van – sóhajtott a nő beletörődően, és kinyitotta a válltáskáját. Némi kotorászás után előhalászott belőle egy névjegykártyát, és átnyújtotta Ollie-nak.

– Helen Hobson – olvasta Ollie félhangosan, majd a nőre pillantott. – Mennyit kér egy óráért?

– Ezt majd megbeszéljük, ha aktuálissá válik a dolog – felelte a nő.

– Esetleg egy összegben is megállapíthatja az öt szám tarifáját – javasolta Ollie. – Éjszakai műszakban dolgozott?

Helen értetlenül meredt a felügyelőre.

– Azt mondta, napközben sokat volt itthon.

– Ja, igen. Éjszakás volt. A telefontársaságnál dolgozott.

Ollie utálta a telefontársaságot. Elképzelte, amint egy feldühödött előfizető nekimegy Althea Clearynek, és vagy fél tucatszor mellbe szúrja a konyhakéssel.

– Nagyon kedveltem – tette hozzá Helen. – Olyan kedves lány volt.

– Ezért járt le vele a Starbuckba cappuccinózni.

– Ó, igen. Majdnem mindennap lementünk.

– De ma, amikor érte jött, hogy felhörpintsék a napi adagot, holtan találta a konyhában.

– Igen. A bejárati ajtó nyitva volt – bólintott Helen.

– Úgy érti, tárva-nyitva?

– Nem. Csak résnyire. Rögtön feltűnt. Többször is bekiabáltam a nevét, de amikor nem válaszolt, bejöttem. A konyhában találtam rá. A kövön, a mosogató előtt.

– És mit csinált, miután rátalált?

– Visszamentem a lakásomba, és felhívtam a rendőrséget.

– Mikor történt mindez, Miss Hobson?

– Valamivel kettő után. Az órámnak pontosan kettőkor volt vége. A következő pedig csak négykor kezdődik. Ezért is jöttem le Altheához, hogy elhívjam egy cappuccinóra.

– Hogyan jött le hozzá?

– A lépcsőn. Csak egy emelet van köztünk.

– Találkozott valakivel a lépcsőházban?

– Nem. Senkivel.

– Altheától sem látott kijönni valakit?

– Nem.

– Mikor vette észre, hogy nyitva volt az ajtaja?

– Rögtön, amint leértem.

– Mielőtt becsöngetett?

– Nem csöngettem be. Láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Bekiabáltam párszor, aztán bementem.

– Köszönjük, Miss Hobson. Nagyra értékeljük a segítségét. Hamarosan felhívom az órák ügyében. Amint mondtam, mindössze öt nótáról van szó.

– Igen, értem.

– A Night and Day és még négy másik. Hogy tudjak valamivel imponálni egy jó társaságban.

– Biztos vagyok benne, hogy nagy sikere lesz.

– Na, találtak valamit, fiúk?

– Magáé itt a terep? – kérdezte Monoghan foghegyről.

– Igen – felelte Ollie. – Amint a technikusok ideérnek. Csak tudnám, miért tart ilyen sokáig. Biztos itt van a pápa a városban, azért állt le a forgalom.

– Most egy pápavicc következik?

– Sajnos csak egy pápaviccet ismerek – tárta szét a kezét Ollie sajnálkozva.

– Talán ez a hölgy megtaníthatja még négyre – mondta Monroe. – Akkor biztos bombasikere lenne a bulikon. Elővezetne öt nótát a zongorán, leadna öt pápaviccet, esetleg ráadásnak még öt ír viccet is arra az esetre, ha írek is lennének a társaságban.

– Nem is rossz ötlet – ismerte el Ollie. – Nem tud véletlenül négy pápaviccet, Miss Hobson?

– Semmiféle pápaviccet nem ismerek – felelte megütközve a nő.

– Pedig sürgősen meg kell tanulnom négy pápaviccet. Ha nem itt, hát valahol máshol.

– Elmehetek? – kérdezte Miss Hobson.

– Adhatok egy jó tanácsot? – kérdezte Monroe Ollie-ra pillantva.

– Hogyne. Csupa fül vagyok – felelte Ollie.

– Szép számmal akadnak ír kollégák a csoportban. Én a maga helyében nem kockáztatnék meg több ír viccet.

– Ezt nevezi maga jó tanácsnak?

– Igen. És ha egy csöpp esze van, megfogadja – tette hozzá Monroe.

– Maga szerint politikailag helyteleníthető, ha valaki ír vicceket mond?

– Nem. Csak veszélyes.

– Remélem, ezt nem fenyegetésnek szánta.

– Nem annak szántam, de bátran veheti annak is.

– Elmehetek? – kérdezte újra Helen.

– Csak azért, mert jobb, ha tudja, hogy magasról teszek rá, mi helyteleníthető és mi nem, politikailag. Csak az érdekel, hogy megtanuljam az öt nótámat meg a négy pápaviccemet, és a maradék időmben kiderítsem, hogy ki ölte meg ezt a kislányt. Úgyhogy ha nincs több jó tanácsuk, amit mindenáron meg akarnak osztani velem…

– Nem baj, ha én most elmegyek? – kérdezte újra Helen.

– Nyugodtan elmehet, hölgyem – felelte Monoghan.

– Hálásan köszönöm, uraim – bólintott Helen, és sietve elhagyta a lakást.

– Mit szólnának, ha azt mondanám, hogy magam is ír származású vagyok? — kérdezte Ollie Monroe-ra pillantva.

– Nem hinnénk el.

– Miért? Mert nem vagyok iszákos?

– Az ilyen megjegyzések egyszer még nagy bajba sodorhatják – közölte Monoghan, és meglengette húsos mutatóujját Ollie orra alatt.

– Egyszer leharaptam egy pasas ujját, amikor ezt csinálta – közölte Ollie az ujj gazdájára pillantva.

– Ezt próbáld meg leharapni, haver! – felelte Monoghan vigyorogva.

– Még szerencse, hogy nincs már itt a zongoratanárnő – mondta Ollie, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Ki itt a főnök? – kérdezte egy technikus az ajtóból.

– Ni csak, kit látnak szemeim? – üdvözölte Ollie a kollégát megkönnyebbült mosollyal.

– Ne felejtsen el értesíteni a fejleményekről – vetette oda

Monoghan. Hájas disznó – tette hozzá, de ezt már csak magában.

Ugyanazon a szerdán, néhány perccel délelőtt tizenegy után Arthur Brown kopogtatott Cynthia Keating lakásának ajtaján.

– Igen, ki az? – kérdezte Cynthia.

– Rendőrség – felelte Brown nemes egyszerűséggel.

– Igazán? – jött a válasz, majd némi hallgatást követően az asszony hozzátette: – Egy pillanat. – A két nyomozó egy retesz és két zár kattanását hallotta, majd résnyire kinyílt az ajtó. A biztonsági lánc még mindig rajta volt. Cynthia gyanakvó arca jelent meg az ajtónyílásban.

– Nem ismerem magukat – közölte, miután végigmérte a két zsarut.

Brown megmutatta neki a jelvényét.

– Brown nyomozó. Nyolcvanhetes osztag.

– Már beszéltem a kollégáival – tájékoztatta a hekusokat Cynthia.

– Lenne még néhány kérdésünk, hölgyem.

– Van hivatalos megbízatásuk?

– Legyen szíves beengedni, ha megkérhetem.

– Egy pillanat – mondta Cynthia ismét némi habozás után, majd becsukta az ajtót, hogy leakaszthassa a biztonsági láncot.

– Jöjjenek be – mondta, miután kinyitotta az ajtót. – Nagyon remélem, hogy törvényes, amit csinálnak – közölte, miközben bevezette a két váratlan látogatót a nappaliba.

– Hölgyem, ismer egy John Bridges nevű személyt? – tért rá a lényegre Kling.

– Nem. De mielőtt folytatná, szeretném látni a maga jelvényét is.

Kling előhalászott a belső zsebéből egy kis bőrtokot, és megmutatta az arany-kék jelvényt a bizalmatlankodó háziasszonynak.

– Egy pillanat türelmet kérek, uraim – mondta Cynthia, és odalépett a konyha falára szerelt telefonkészülékhez. Feltárcsázott egy számot, várt néhány másodpercig, majd beleszólt a kagylóba: – Mr. Alexanderrel szeretnék beszélni. Cynthia

Keating vagyok. – Újabb néhány másodperces várakozás után megkönnyebbülten felsóhajtott. – Todd. Itt van a rendőrség. Szerinted mit csináljak? – Egy darabig figyelmesen hallgatott, bólintott néhányszor, majd elbúcsúzott: – Kösz, Todd. Később még hívlak. – Miután visszaakasztotta a kagylót a helyére, a látogatókhoz fordult. – Uraim, hacsak nem hoztak magukkal letartóztatási parancsot ellenem, kénytelen vagyok megkérni magukat, hogy távozzanak.

Határozottan megnyugtató érzés volt végre egyedül maradnia a halott lány lakásában. Talán a váratlanul beállt csend miatt. Ebben a városban ez volt a legritkább kincs: a csend és a nyugalom. Éjjel-nappal visítottak a szirénák – rendőrség, mentők, tűzoltók –, tülköltek az autók – leghangosabban a taxik, amelyeket többnyire indiai és pakisztáni sofőrök vezettek, akik nap– és éjhosszat a kormányon feküdtek, mert folyton arra gondoltak, milyen sebesen és akadálytalanul roboghattak egykor a tevéikkel a sivatagban, ahol nem voltak közlekedési lámpák. A világ legzajosabb istenverte városa! Ollie-ra kifejezetten üdítően hatott a halott lány lakásának csöndje.

Néha úgy érezte, hogy ha elég sokáig időzne egyedül egy halott lakásában, megérezné a gyilkos lényének rezgéseit. Azonos hullámhosszra kerülhetne vele – mintha belebújna az illető bőrébe. Valahol egyszer olvasott egy sztorit – egyébként utált olvasni –, amiben az volt a poén, hogy a gyilkos képe mintegy lenyomatként ott maradt az áldozat szemgolyóin. A retináján, vagy hogy a túróba hívják. Micsoda képtelen baromság. Az áldozatok lakásában uralkodó csönd azonban szinte tapintható volt, és Ollie egyre határozottabban úgy érezte, hogy ha sokáig elálldogálna itt, a gyilkos rezgései lassan beleivódnának a lényébe, a csontjaiba, bár, az igazat megvallva, ez még sosem fordult elő vele. Ennek ellenére hosszasan ácsorgott mozdulatlanul a halott lány ágya mellett, és elképzelte, hogy ott fekszik ugyanabban a pózban, ahogy a konyhakövön feküdt, késsel a mellkasában, amikor először meglátta. Megpróbálta átélni, mit érezhetett a gyilkos, amikor leszúrta, megpróbált belebújni a bőrébe. De hiába várt, nem történt semmi. Ollie felsóhajtott, mélabúsan elszellentette magát, és nekilátott, hogy módszeresen átkutassa Althea Cleary hagyatékát.

Egy dolgot semmiképpen nem akart megtalálni – a halott lány szüleinek nevét. Semmi kedve nem volt felhívni őket, és tudatni velük, hogy meghalt a lányuk. A munkának ez a része sosem tartozott az erősségei közé. Ollie számára, ha valaki meghalt, akkor az halott volt, és annyi. Nem értette, miért csapnak az emberek akkora hűhót a halál körül. Miért zokognak, tördelik a kezüket és tépik a hajukat. Egyetlen olyan embert sem ismert, akit igazán hiányolt volna, ha eltávozik az élők sorából, beleértve az anyját és az apját is. Talán ha a húga, Isabelle meghalna, ő hiányozna neki egy kicsit, de ő sem annyira, hogy bármi szépet és jót el tudna mondani róla a temetésen a sírjánál, mert az az igazság, hogy akárhogy erőlteti az agyát, semmi ilyesmi nem jut az eszébe róla. Ollie, az élők többségéhez hasonlóan, Isabelle-t sem tudta elviselni. Egyszer a lány a szemére vetette a fivérének, hogy korlátolt és fanatikus, mire Ollie elmondta a hugicájának, hogy mit hova dugjon fel magának.

A halott lány naptárát már átböngészte, de nem talált benne egyetlen Clearyt sem. Ugyanakkor volt benne néhány név, amelyek mellett montanai cím szerepelt – ennyit Ohióról, Idahóról és Iowáról, na meg a húgyagyú házmesterről, de ezek között sem akadt egyetlen Cleary sem, Ollie-nak pedig semmi kedve nem volt bárkit is felhívni Montanában, hogy megtudakolja, rokona-e a halott lánynak. Althea határidőnaplójából ugyancsak nem lett okosabb. Lehet, hogy nemrég jött csak a városba, ami arra is magyarázatot adott, miért járt le majd mindennap cappuccinózni a sarokra a fölötte lakó zongoratanárnővel. Ollie elhatározta, hogy mindenképpen felhívja. Az egyik nóta feltétlenül a Night and Day lesz – gondolta elégedetten. A második pedig talán a Satisfaction, ami ugyancsak a kedvenc dalai közé tartozott.

Odament a sublóthoz, és kihúzta a legfelső fiókot. Nem tudta, hogy pontosan mit keres, de bízott benne, hogy talál valamit, amiből többet is megtudhat erről a lányról vagy az illetőről, aki vele volt az utolsó éjszaka. A zsaruk többsége mereven tartotta magát a nagykönyv előírásaihoz, és először a szomszédságot fésülték át. Meginterjúvolták az összes házbeli Leroyt, Luist, Carment és Clarisse-t, hogy nem láttak-e valakit bemenni vagy kijönni az áldozat lakásából, de ez a módszer itt, Zimbabwe alsón teljesen használhatatlan volt. Itt soha senki nem látott vagy hallott semmit, ha egy fakabát kérdezte. Ő egyébként is jobban szerette előbb kideríteni, hogy ki volt az áldozat, és csak ezután tisztázni azt, hogy kik ismerték és kikkel állt valamilyen kapcsolatban. Ráadásul Ollie összehasonlíthatatlanul jobban kedvelte a halottakat, mint az élők többségét. A halottak már nem okoznak semmi gondot az embernek. Egy halott lakásában akkor böfögsz és durrogtatsz, amikor jólesik. Ráadásul ha az áldozat történetesen lány, meg lehet közelebbről is vizsgálni a fehérneműjét – Ollie éppen ezzel foglalatoskodott – anélkül, hogy perverz disznónak nézzenek. Ollie beleszimatolt egy piros bugyi közepébe, ami dicséretes nyomozói buzgalomra vallott, hiszen ebből könnyedén megállapíthatta, hogy a tulajdonosa rendes, tiszta lány volt-e, vagy egy igénytelen, trehány perszóna, aki mosás nélkül teszi vissza a fehérneműjét a fiókba, miután kibújt belőle. A bugyi tiszta volt és illatos.

Ollie akkurátusan végigvizsgálta és – szimatolta a lány teljes ruhatárát – fehérneműket, pólókat, pulóvereket, blúzokat, a gardróbban tartott magas sarkú cipőket, kabátokat és ruhákat, közöttük egy kék Monica Lewinsky-féle ruhakölteményt is –, és aprólékosan átnézte az áldozat minden személyes holmiját, hátha talál valamit, miközben azon töprengett, miféle perverz állat lehetett a gyilkos, aki vagy fél tucatszor mellbe szúrta a lányt, és a végén ott hagyta azt a kicseszett kenyérvágó kést a mellkasában. Miközben kinyitotta az áldozat válltáskáját és végigböngészte a tartalmát, elégedetten állapította meg, milyen kiváltságos helyzetben van – akár egy láthatatlan betörő.

Carl Blaney éppen egy májat méricskélt, amikor Ollie visszaért a belvárosba aznap délután. Még mindig esett, de már korántsem olyan hevesen, mint délelőtt. A hullaház belsejét elárasztó hideg, acélkék fény semmivel sem volt szívderítőbb, mint a környező utcák esőáztatta, vigasztalan szürkesége. Ollie fintorogva nézte, amint Blaney átpaterolja a májat a mérlegről egy krómacél tálcára. Világéletében undorodott a belső szervektől.

– Az övé? – kérdezte a kimért mozdulatokkal tevékenykedő boncnokot.

– Kié? – kérdezett vissza Blaney.

– Az áldozaté.

– Itt csak áldozatok vannak.

– Althea Clearyre gondolok. Arra a fekete lányra, akit megkéseltek.

– Ja, igen, az övé volt.

– Ezzel foglalatoskodik itt? Májakat méricskél kilószámra?

– Igen, így is lehet mondani – felelte Blaney szenvtelenül.

– Remélem, talált valami érdemlegeset a számomra.

Hájas Ollie bosszantása Meyer kedvenc időtöltései közé tartozott. A kövér nyomozó a társával szeretett volna beszélni, Carella éppen lement valamiért a központi irodába. Meyer ezúttal sem tudott ellenállni a kísértésnek.

– Nem akarod beperelni azt a pasast?

– Miféle pasast? – kérdezte Ollie.

Ollie még soha életében nem perelt be senkit. Úgy vélte, az ügyvédek az ő pénze nélkül is elég vastagok már.

– Azt a firkászt, aki elkövette azt a bűnügyi regényt, és hetet-havat összehordott a rendőrségről.

– Miféle firkászt? – firtatta tovább Ollie.

– Azt az írt, aki azt az opust írta. Hálás lehetsz neki, hogy híres emberré tett.

– Mi a rossebről beszélsz, ember?

– Bár a mentségére szolgáljon, hogy már az első lapon figyelmezteti az olvasót, hogy minden, a könyvben szereplő név, személy, helyszín és esemény kizárólag az író fantáziájának szülötte.

– Lenyűgöző – jelentette ki Ollie. – Mondd meg Steve-nek, hogy kerestem. Sürgősen beszélnem kell vele.

– „Bármely, a regényben szereplő és a valóságban is létező helyszínek, személyek és megtörtént események közötti esetleges hasonlóság pusztán a véletlen műve” – idézte Meyer. –

Szó szerint ezt írja. Úgyhogy nyilván a véletlen műve lehet a dolog.

– Mi lehet a véletlen műve?

– Hogy a neve annyira hasonló a tiédhez – magyarázta Meyer.

– Kinek a neve?

– Annak a pasasnak.

– Miféle pasasnak? – kérdezte Ollie most már némileg bosszúsan.

– Annak a pasasnak abban a bűnügyi regényben, amit ez az ír újságíró írt.

– Hallgatlak.

– Hájas Ollie Watts – felelte Meyer, kéjes lassúsággal ejtve ki és egyenként hangsúlyozva a neveket. – Nem mintha téged bárki Hájas Ollie-nak hívna – tette hozzá mentegetőzve.

– Nem is ajánlanám senkinek, hogy így hívjon – felelte Ollie, kidüllesztve a potrohát. – És ki ez a bizonyos Hájas Ollie Watts?

– Az egyik szereplő a könyvben.

– Az egyik szereplő?

– Igen. Azaz, inkább mellékszereplő. Amolyan epizódfigura.

– Epizódfigura?

– Igen, egy pitiáner tolvaj.

– Egy pitiáner tolvaj?

– Aha.

– És Hájas Ollie Wattsnak hívják?

– Igen. Elég feltűnő a hasonlóság, nem gondolod?

– Feltűnő? Majdnem ugyanaz!

– Azért nem egészen. A Watts nem Weeks.

– Ez igaz.

– Egész másként kell betűzni.

– Igaz.

– Én a helyedben fel se venném.

– Szóval szerinted a Hájas Ollie Watts és a Hájas Ollie Weeks nem ugyanaz.

– Pontosan.

– És miért nem ugyanaz?

– Mert az egyik Watts, a másik pedig Weeks.

– Ki a túró ez a pasas?

– Most mondtam – magyarázta türelmesen Meyer. – Hájas Ollie Watts.

– Nem az! A pasas, aki írta azt a rohadt könyvet! Azt se tudja, hogy én létezem?

– Hát, ezek szerint…

– Ír egy könyvet a zsarukról, és még csak nem is hallott rólam? Rólam, Oliver Wendell Weeksről?

– Ugyan már, Ollie, ne húzd fel magad. Ez is csak egy a több ezer bűnügyi szériaregény közül. Én magasról tennék rá a helyedben.

– Hol él ez az idióta barom, a Marson, hogy még nem hallott rólam?

– Írországban él. Már mondtam.

– Írországban hol? Egy hatodosztályú lebujban? Vagy egy vályogházban a pusztában? Vagy talán mocsárlakó?

– A fenébe, Ollie! Már sajnálom, hogy szóba hoztam.

– Hogy hívják ezt a pasast?

– Mondtam már. Hájas Ollie.

– Nem azt – mondta Ollie most már leplezetlen ingerültséggel. – Az írót. Azt a szemét firkászt!

– Ja… Az igazat megvallva, nem ugrik be a neve – felelte Meyer vigyorogva, és letette a kagylót.

A két nyomozó egy bárban találkozott aznap délután. A beosztásuk szerint egyikük sem volt szolgálatban. Carella egy sört rendelt. Ollie maradt a szokásos Harvey Wallbangerénél.

– Tehát miről van szó? – kérdezte Carella.

– Amiről a telefonban is beszéltem.

– Igen, megöltek egy nőt.

– Egy fekete lányt. Alias Althea Clearyt. A szakértő szerint összesen nyolc szúrással. A kést ott hagyták a mellében. Úgy látszik, éppen ez volt kéznél. A konyhai készletből való. Viszont Blaney mondott még valamit, amiről eszembe jutott az a másik gyilkosság. A te ügyed.

– Melyik Blaney?

– Fogalmam sincs. Miért, hány szakértőnk fut ezen a néven?

– Ha jól tudom, kettő.

– Akkor nyilván ő volt az egyik. Szóval szerinte nem kizárt, hogy a lányt előbb elkábították. Egyet találhatsz, mivel.

Carella hitetlenkedve meresztette a szemét Ollie-ra.

– Az az. Beletrafáltál – bólintott a kövér nyomozó.

– Rohypnol?

– Rohypnol. Hé, pincér! – kiáltotta a bárpult mögött álló felszolgálónak. – Bocs a zavarásért, de tett ebbe a löttybe egyáltalán vodkát?

– Igen, tettem bele vodkát – felelte a felszolgáló.

– Könnyen utánanézhetünk – kekeckedett Ollie. – Csak annyit kell tennem, hogy elküldöm a rendőrségi laboratóriumba toxikológiai tesztre, hogy kiderítsék, van-e benne alkohol.

– Minden benne van, aminek benne kell lennie – erősködött a felszolgáló. – Pontosan az előírt mennyiségű vodkát öntöttem hozzá.

– Akkor nem bánnám, ha keverne nekem még egy ugyanilyet. Ezúttal a ház kontójára. Ha már ilyen jól csinálja.

– Miért a ház kontójára? – kérdezte megütközve a felszolgáló.

– Mert a vécéjük folyik, és a budiablakot úgy festették le, hogy nem lehet kinyitni – felelte Ollie. – Kapásból két szabálysértés.

Ollie természetesen ezúttal is blöffölt.

– Biztos vagy benne, hogy elkábították a lányt? – kérdezte Carella.

– Blaney szerint igen.

– És abban is biztos, hogy rooferrel?

– Tökéletesen.

– És ebből arra következtetsz, hogy kapcsolat lehet a két ügy között.

– Gratulálok! Telitalálat.

– Csak mert mindkét áldozatot elkábították…

– Aha.

– …mielőtt megölték őket.

– Nekem nem tűnik teljesen képtelen feltételezésnek.

– Ez önmagában nem sokat jelent, Ollie.

– Itt a Wallbangere – kiáltott oda Ollie-nak a felszolgáló, és lecsapta a poharat a pultra.

Ollie kirúgta maga alól a széket, és odasietett a pulthoz, hogy begyűjtse a potyaitalát. Carella kénytelen volt megállapítani, hogy a kövérsége ellenére egész fürgén mozog. Ollie a pulthoz érve felemelte a poharat, belekóstolt az italba, és elégedetten megnyalta az ajkát. – Kitűnő, barátom. Elsőrangú – jelentette ki a pincér felé biccentve, majd visszaballagott az asztalhoz. – Szerintem pedig nagyon is sokat jelent – mondta Carellának, miután visszaült a helyére.

– Szóval szerinted lehetséges, hogy ugyanaz a pasas akasztotta fel az én emberemet és szúrta le azt a lányt?

– Én csak azt mondom, hogy lehet valami összefüggés a két eset között. Szaknyelven eljárásmódbeli hasonlóságnak hívjuk.

– Igazán? Kösz.

– Nem tesz semmit – bólintott vigyorogva Ollie, majd üdvözlésre emelte a poharát, belekortyolt, és fintorogva kijelentette: – A rohadék! Ebből is kifelejtette a vodkát.

– Tisztázzunk néhány kérdést – mondta Carella némi gondolkodás után.

– Rajta. Csupa fül vagyok.

– Van bármiféle bizonyítékod arra nézve, hogy Allison Cleary…

– Althea.

– …ismerte John Bridgest?

– Semmi. De ez nem zárja ki, hogy találkoztak.

– Hogyan?

– A pasas idejött Houstonból, igaz? Legalábbis így szól a történet. A cimborái segítségével elintéz egy sürgős akasztást, aztán a jól végzett munka örömére a hétvégén elmegy pókerezni. Megismerkedik azzal a kis buzival, aki bemutatja az őbarátainak. Viszonzásképpen a houstoni megkínálja Harpót egy kis anyaggal, mondván: nesze, pajtás, próbáld ki ezt a csodaszert. Meglátod, hogy feldobja majd a nemi életed. Ami természetesen azt jelenti, hogy ha Harpóban van némi biszexuális hajlandóság, csak annyit kell tennie, hogy belepottyant egy-két tablettát egy gyanútlan leányzó italába, és az tíz perc múlva önként és dalolva rábukik a bránerére. Bridges feltehetően pontosan ugyanezt a módszert vetette be két nappal később Althea Clearyvel.

– És hol találkoztak?

– Egy idősebb hölgy a fölötte lévő emeleten lakik, és rendszeresen elmentek együtt cappuccinózni egy közeli presszóba. Ő mondta, hogy a lány a telefontársaságnál dolgozott éjszakai műszakban. Tiszta sor. Csakhogy amikor átnéztem a lakását, találtam egy társadalombiztosítási kártyát a táskájában. Nem fogod kitalálni, hol dolgozott.

– Most mondtad. A telefontársaságnál.

– Ahogy mondod. Csak éppen nem az AT&T-nél. Leellenőriztettem a biztosítási kártyájának a számát a központi nyilvántartásban. A munkáltatója, aki az elmúlt hat hónapban fizetett utána, nem más, mint egy Telefontársaság nevű éjjeli mulató a belvárosban, valahol a Stem környékén. Nincs kedved rázni egyet, öregfiú?

Az utolsó Houstonba induló gép – a Delta légitársaság közvetlen járata, amelyik menetrend szerint este 9-01-kor érkezik a Houston-Intercontinental reptérre – pontosan hat órakor szállt fel. Egyetlen jamaicai utas sem tartózkodott a fedélzetén.

Telefontársaság nevű éjjeli mulató. Carellának fogalma sem volt róla, mit takarhat ez a név. Talán valami olyasféle hely lehet, mint a Kit Kat Klub a Kabaréban? Mindegyik asztalon egy telefonkészülék, az asztalok számozottak, hogy azonosítani lehessen őket, és a lányok az egyiktől a másikig telefonálgatnak. „A huszonhetes asztal hívja a negyvenkilences asztalt. Egész este csak így magányosan akar üldögélni…?” és így tovább.

Amikor este tíz óra körül odaértek, kiderült, hogy az egész helyiségben mindössze két telefon volt: az egyik a pult mögött, a másik pedig a falon, a bejárati ajtó mellett. A lebuj a Stem Street külső végén volt, ott, ahol a sugárút egészen elkeskenyedett. Itt már jobbára csak raktárak, olcsó vendéglők és lepusztult klubok voltak – peep show-k, maszturbátorkabinokkal felszerelt kéjbarlangok, fültől fülig kirúzsozott kurvák, hülyére tetovált izompacsirták, félkómás tini bopperek, degenerált punkok és önjelölt sztárpalánták, akik a bűnös nagyváros e fortyogó alvilágában keresték az utat a fény felé. Ebben a környezetben a félhold alakú színpadon toplessben parádézó lányokat felvonultató Telefontársaság még a szolidabb helyek közé számított.

A nyomozók olyan esetlenül csetlettek-botlottak az asztalok, a székek és a lábak labirintusában, hogy bárki véletlenül idetévedt alkalmi kuncsaftoknak nézhette volna őket. A gomolygó füstöt áttörő éles fénynyalábok vagy fél tucat lányt igyekeztek követni a színpadon. Vastagon kifestett szemek, csillogó ajkak, kéjesen vonagló testek, amelyek minden pórusából áradt az izzó, csábító álerotika. Ha egy felajzott kuncsaft valamelyik asztalnál odaintett a színpadra, egy hunyorítás vagy egy beszédes nyelvmozdulat jelezte, hogy a kiválasztott lány hajlandó tárgyalásba bocsátkozni az illetővel a részletekről a következő szünetben a műpálmák mögötti, Party Line-ra keresztelt belső szobában. A két nyomozónak elég volt bekukucskálnia az exkluzív helyiségbe, hogy tudja, mi folyik a mulatónak ezen a fertályán. Az egyik kidobóember jelentőségteljes pillantást vetett rájuk, de egyelőre megelégedett ennyivel. A színpad előtti asztaloknál vagy egy tucat férfi üldögélt. Iszogattak, beszélgettek, és szemmel láthatóan mindent megtettek, hogy azt a benyomást keltsék, mintha már halálosan unnák a közszemlére kitett provokatív bájakat, a „táncosnők” semmibevétele, mint a késleltetés egyik hatékony eszköze, ugyanis része volt a műsor koreográfiájának. Még azok a férfiak is, akik nem is álmodtak róla, hogy a lányok bármelyikével visszavonulhassanak egy menetre a hátsó helyiségek egyikébe, tudták, hogy a puszta jelenlétük is – az a tény, hogy ott ültek, amíg a lányok nekik kellették magukat – egyértelművé teszi mindnyájuk számára, hogy bármikor megkaphatnák őket egy bizonyos összegért. Hogy mennyire igazuk volt, azt a lányok bugyijának gumija mögé csúsztatott tízdollárosok szép száma is bizonyította. A lányok ezzel szemben – talán, hogy meggyőzzék magukat: még nem törte meg őket teljesen a bűnös város vagy annak hímnemű képviselői – azzal a tudattal vigasztalódhattak, hogy csak egy idióta válik meg tíz dollártól azért, hogy néhány percig nézze, amint fedetlen mellekkel riszálják magukat a rivaldafényben. A két nyomozó az oszlopokon álló, hatalmas hangfalakból bömbölő zenétől kábultan átverekedte magát a keskeny fénynyalábok pásztázta füstös, áporodott emberszagú félhomályon, és a bárpulthoz lépve bemutatkoztak az odalépő férfinak, akiről kiderült, hogy nem más, mint Mac Gordon, a klub tulajdonosa. Gordon úgy száznyolcvannyolc centi magas, kék szemű férfi volt, bár ez utóbbi vonását nem lehetett egyértelműen megállapítani az adott fényviszonyok között. Hatalmas harcsabajusza azonban minden kétséget kizáróan vörös volt.

– Dolgozott magánál egy Althea Cleary nevű lány? – kérdezte Carella.

– Még mindig itt dolgozik. Nemsokára kezdődik a műszakja, úgyhogy bármelyik percben itt lehet.

– Én a maga helyében nem számítanék rá – mondta Ollie.

– Mit akar ezzel mondani?

– Tegnap éjjel meggyilkolták.

– A fenébe! És én még azt hittem, valami szabálysértés miatt vannak itt.

– Megkérdezhetem, hogy pontosan miféle szabálysértésre gondol? – kérdezte Ollie.

– Ezt maga kérdezi tőlem?

Carella nem azért jött ide, hogy ráijesszen a tulajra. Csupán néhány információra volt szüksége. Ollie azonban ezúttal sem tudta megállni, hogy el ne játssza a tökös zsarut.

– Csak nem a hátsó szobákban folyó kézimunkákra gondol? – kérdezte.

– Fogalmam sincs, mire gondol.

– Ötven dolcsi egy kiverés, igaz?

– Nálunk ilyen nincs, uram.

– És száz egy oboaszóló a dzsungel mélyén.

– Nem tudom, miféle dzsungelról beszél.

– A hátsó szalonról és a csatlakozó szobácskákról – felelte Ollie kedélyesen. – Ahol a műpálmákat is spermával locsolják.

– Attól tartok, hogy összetéveszti a klubunkat valami rossz hírű mulatóval, uram – felelte Gordon méltóságteljesen.

– Nincs kizárva. Nem látta véletlenül tegnap este Altheát diszkréten visszavonulni abba a fertályba egy jamaicai fazonnal?

– Nem.

– Egy forradásos arcú pasas volt.

– Sajnálom, de nem volt ilyen vendégünk.

– És kit látott vele?

– Úgy emlékszem, több úriemberrel is váltott néhány szót az éjszaka folyamán.

– Úriemberrel.

– Igen, uram.

– Váltott néhány szót.

– Igen, uram. És némelyikükkel megivott egy pohár italt is.

– Megivott egy pohár italt. Értem. És nem ment el véletlenül ezen úriemberek egyikével?

– Ez szigorúan szabályellenes lett volna.

– Úgy, szóval szabályok is vannak.

– Vannak, uram. Méghozzá szigorú szabályok. Az itt fellépő táncosnőknek szigorúan tilos…

– Szóval táncosnők. Így mindjárt más.

– …a vendégek társaságában elmenni a klubból. Vagy lépéseket tenni, hogy a klubon kívül máshol találkozzanak.

– Hány lány dolgozik magának? – kérdezte Ollie.

– Tizenkettő. Tizennégy. Néha tizenhat. Éjszakánként változik a létszám.

– Tegnap éjjel hányan voltak?

– Ha jól emlékszem, tízen vagy tizenketten.

– Tíz vagy tizenkettő?

– Tíz. Nem, inkább tizenegy.

– És ez a tíz vagy tizenegy lány ma is itt van?

– Tudomásom szerint igen. De biztosan csak akkor tudom megmondani, ha ellenőriztem a belépőkártyáikat.

– Szóval belépőkártyát is használnak?

– Igen, uram. A mi klubunk egy minden tekintetben szabályos üzleti vállalkozás.

– Ebben egy percig sem kételkedtem. Tudja meg, hogy kik voltak itt múlt éjjel a lányok közül. Szeretnénk beszélni velük. Van itt valahol egy félreeső kis szoba, ahol visszavonulhatnánk velük?

– Szívesen a rendelkezésükre bocsátom az irodámat – felelte Gordon készségesen.

– Ez igazán kedves magától – bólintott Ollie vigyorogva.

Carella a legszívesebben szétrúgta volna a Hájas seggét.

A lányok életkora tizenkilenc és harmincnégy év között mozgott. Gordon pontosan tisztában volt vele, milyen következményekkel járna, ha kiskorúakat foglalkoztatna. A kormányzó által meghirdetett nagyszabású bűnüldözési kampány ellenére Gordon egy kvázikuplerájt működtetett a klubjában, amelynek menüjéről csak a szabályos nemi közösülés hiányzott. A tizenegy lány közül öten fehérek, hatan feketék voltak. Néhányan már tekintélyes szakmai múlttal rendelkeztek, de voltak olyanok is, akik csak nemrég érkeztek valami isten háta mögötti vidékről a bűnös nagyvárosba, hogy szerencsét próbáljanak. Ketten már férjnél voltak, de a hajadonok között is akadtak olyanok, akiknek már volt egy-két gyerekük. Három lány nappali műszakban egy masszázsszalonban dolgozott…

– Ahol gyakran meleg helyzetek is adódnak – mondta egy Sherry nevű lány. – Tudják, pasasokat masszírozni úgy, hogy csak ketten vagyunk egy helyiségben… Nem kell hozzá sok fantázia. Egész más, mint itt, ahol műsor van, folyik a pia, és csak tisztes távolból csorog a nyála a közönségnek.

Amikor felnevetett, akkor látszott, hogy a két középső foga hiányzik.

– Mindennek megvan a maga előnye – tette hozzá, elkapva Carella pillantását, majd újra felnevetett, de ezúttal diszkréten a szája elé tette a jobb kezét, amelynek középső ujján egy kókuszdió nagyságú hamis smaragddal díszített gyűrű csillogott.

A lányok teljesen fesztelenül társalogtak a két nyomozóval. Carella és Ollie biztosak voltak benne, hogy Gordon alaposan megkente a helyi zsarukat a nyugalma érdekében. Carella a maga részéről felháborítónak tartotta ezt az általánosan elterjedt gyakorlatot, ellentétben Ollie-val, aki tökéletes közönnyel tudomásul vette, mondván: „Ez is része a játéknak.”

Két lány főállásban call-girlként dolgozott.

– Ez a munka sokkal jobb – mondta az egyik. – Egy szegény lány sose tudja, mi vár rá, amikor felmegy egy ismeretlen pasashoz.

A lányt Ruby Sassnak hívták.

– A teljes nevem Ruby Sassafras Martin – magyarázta –, de szerintem a Ruby Sass szexisebben hangzik.

Fekete lány volt, de a haját teljesen kiszőkítette. Mindössze egy fekete melltartó és egy keskeny tanga volt rajta, amelyet vörös flitterek díszítettek. Duzzadó szilikonkeblei szinte kibuggyantak a miniatűr melltartóból, de ez egyáltalán nem zavarta. Fesztelenül szívta a cigarettáját, és szaporán kortyolgatta az italt, amit a két nyomozó rendelt a számára. Elmondta nekik, hogy nappal dráma– és tánckurzusokra jár, amiben Carelláék megérzése szerint körülbelül annyi igazság lehetett, mint amennyire valódi volt a smaragd a gyűrűjében. Azt is elmondta, hogy előző éjjel legalább három pasassal látta Altheát bemenni a hátsó szobák egyikébe.

– Úgy hajnali kettő körül ment haza – tette hozzá, mélyet szippantva a cigarettájából. – Plusz-mínusz negyedóra.

– Egyedül?

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy volt-e vele valaki? Vagy maga szerint az egyedül szó mást is jelenthet?

– Az Egyesült Államok elnöke számára biztosan.

– Az nem én vagyok.

– Rögtön gondoltam.

– Tehát? Egyedül volt vagy sem?

Ruby megcsóválta a fejét. – Elárulok én maguknak valamit erről az üzletről. Azok a pasasok, aki idejárnak, nem szeretik a szorosabb kapcsolatokat. Semmiféle kötődést vagy elkötelezettséget nem viselnek el. Megkötik az üzletet, akármi legyen is az, és annyi. Mac teljesen fölöslegesen strapálja magát a sok dumával, hogy ne találkozzunk a vendégekkel odakint, meg ne vigyünk senkit fel magunkhoz, mert ilyesmi amúgy is csak minden szökőévben egyszer, ha megesik. Akkor is inkább csak egy-egy zöldfülű, pattanásos arcú diákkal, aki első látásra beleesik valamelyik táncosnőbe, és elkezdi tömködni a tízeseket a bugyijába, hogy elmenjen vele hátra, a szalonba. Az ilyen kölykök gyakran visszajárnak, és addig tömik a kiválasztott lányt pénzzel, amíg egy szép napon megkérik, hogy hadd kísérjék haza. Akkor az ember azt mondja nekik: rendben, de sokba fog kerülni. Addigra már mindent hajlandók kifizetni, mert teljesen megfőzted őket. Azt csinálsz velük, amit akarsz. Ha egy ilyen balekot sikerül magadba bolondítanod, olyan lesz, mint egy mesebeli lovag, aki mindent megad a szíve hölgyének. Annyi bőrt nyúzol le róla, amennyit csak akarsz.

– Ez azt jelenti, hogy Althea tegnap egyedül ment haza? – kérdezte Carella.

– Pontosan. Azazhogy innen egyedül ment el. De hogy várta-e valaki odakint, az már más lapra tartozik. De mondok még valamit erről az üzletről, hogy tisztábban lássanak.

– Csupa fül vagyok – mondta Ollie, hátradőlve a foteljében.

– A legtöbb pasas – gondolom, ezzel maguk is így vannak –, ha lefeküdt egy nővel, szépen hazamegy, és bebújik az ágyikójába, hogy kialudja magát. Különösen akkor, ha olyan szexben volt része, amiért fizetett. Maga szokott ilyen szolgáltatásokat igénybe venni?

– Szexért még soha nem fizettem egy vasat sem – felelte Ollie méltóságteljesen.

– Nem is gondoltam, hogy fizetett. Egy ilyen jóvágású pasas, mint maga – bólintott Ruby, és nagyot slukkolt a cigarettájából. – De a pasasok többsége, még ha potyázott is, nem szeret arra ébredni reggel, hogy egy bestia fekszik mellette az ágyában, igaz? Még akkor se, ha az a bestia maga Naomi Campbell.

– Attól tartok, nekem Naomi Campbell ellen még reggel sem lenne semmi kifogásom – felelte vigyorogva Ollie.

– Akkor maga tényleg nem egy átlagos pasas. Ide pedig azok járnak. Olyanok, akiknek minden személyes kötöttség púp a hátán. Ez ilyen egyszerű. Idejönnek, megkapják, amit akarnak, és azzal vége. Olyan pasas nincs, aki fizet a szexért egy kupiban – mert ez az, akárhonnan is nézzük –, és egy óra múlva még többet akar. Ez nem egy olcsó kínai étterem.

– Ezek szerint elég nekik, amit itt kapnak?

– Pontosan. Ha egy pasas hátramegy egy lánnyal a szalonba, akkor megkapja, amire szüksége van, és annyi.

– És mi van, ha nem megy hátra a szalonba? – kérdezte Carella, ezúttal megelőzve Ollie-t.

– Akkor olyan pipogya fráter, hogy másra sem mer megkérni egy lányt. Különösen arra nem, hogy odakint találkozzanak. Különben is, miért menne ilyesmibe bele egy lány?

– Miért ne?

– Megmondom. Először is, hullára fáradtak vagyunk, mire hajnali fél három, három tájban végzünk. Egész éjjel ott riszáljuk a seggünket a színpadon, hogy minél több tízest bekaszáljunk a rajongóinktól, de az még nem elég semmire. Jó, ha egy százast sikerül összeszednünk egy éjszaka. Rendes lóvét csak a szalonban lehet keresni. Ha valaki ránk kacsint, vagy odaint tánc közben, hogy akar valamit, a szünetben odaülünk mellé egy negyedórára, és türelmesen végighallgatjuk az élettörténetét, miközben csak arra gondolunk, hogy vegyünk-e tikettet vagy sem. Vajon elég lesz a pasasnak a kézimunka, vagy oboázni is kell neki. Persze mindezt nem mondjuk ki hangosan, mert ki tudja, nem egy rohadt zsaru-e az illető – már bocs az őszinteségért.

– Ugye, azt mondta, Althea három félórás tikettet vett a múlt éjjel? – kérdezte Carella.

– Úgy van. Ez pedig azt jelenti, hogy mind a három kuncsaft kézimunkára nevezett be. Egy félórás tikettért húsz dolcsit kellett fizetnie, ő pedig kábé ötven-hatvan dolcsit számolt azért, hogy megfejje őket. Ha komolyabb munkát végzünk, egyórás tikettet veszünk ötvenért, ami a kuncsaftnak kereken egy százasba kerül. Mac csupán bérbe adja nekünk a helyet, ahol dolgozhatunk. A szalon az igazi munkahelyünk, amit tőle bérlünk. A színpad csak arra való, hogy reklámozzuk magunkat. Azért nem kér semmit, mert a műsor neki is hoz a konyhára. A vendég többet iszik, ha bennünket bámul.

– Ezek szerint, ha valaki tegnap éjjel hátrament Altheával a szalonba…

– Akkor csakis kézimunkára nevezett be. Félórás tikettet ugyanis csak kézimunkáért váltunk.

– És nem kísérte senki, amikor elment?

– Nem láttam vele senkit.

– Maga hol volt, amikor látta elmenni?

– A színpadon. Épp az utolsó menetet nyomtuk. Ami általában kettőkor kezdődik. A klub fél háromkor zár.

– Ezek szerint Althea elment az utolsó tánc előtt.

– Biztos fáradt volt, és amúgy is eleget összeszedett már – mondta Ruby, és vállat vont.

– Hogyan? Az előbb azt mondta, hogy a színpadon maximum egy százast lehet keresni, ha…

– Százat, százhúszat. Attól függ…

– Jó, mondjuk százhúsz. Plusz ötven fordulónként a hátsó szobákban…

– Inkább hatvan…

– Legyen hatvan. Az nettó negyven minden kuncsafttól. Ha ehhez hozzáadjuk a színpadi bevételt, az mindösszesen kettőnegyven. Hánykor szokták kezdeni a műszakot?

– Kilenckor.

– Ha Althea kettőkor ment el, akkor összesen öt órát dolgozott – folytatta Ollie a kalkulációt. – Kettőnegyven osztva öttel, az negyvennyolc dollár óránként. Ezt a pénzt még a McDonald’s-nál is játszva megkereshetné.

– Nem egészen.

– Maga szerint egy negyvennyolc dolláros órabér jó fizetés?

– Ennél azért általában többet csinálunk egy éjszaka.

– Ha csak kétszáznegyvenet keresett a múlt éjjel, miért ment el fél órával a zárás előtt?

– Biztos fáradt volt.

– Vagy megbeszélt egy találkozót a klub előtt valakivel, akit azután felvitt a lakására – mondta Carella. – Nem lehet, hogy így történt?

– Minden lehetséges – vonta meg a vállát Ruby.

– Hogy néztek ki azok a pasasok? – kérdezte Ollie. – Akikkel hátrament kézimunkázni.

– Ki emlékszik ezeknek a görényeknek a fizimiskájára?

– Az egyikük nem egy jamaicai volt?

– Honnan tudjam, hogy néz ki egy jamaicai?

– Ez a pasas nem tipikus jamaicai volt. Szokatlanul világos bőr, zöldeskék szem, göndör fekete haj. Kábé száznyolcvanöt centi magas. Széles váll, keskeny csípő, elbűvölő mosoly és enyhe tájszólás.

– Ha megláttam volna itt egy ilyen pasast – mondta Ruby rekedtes nevetéssel –, habozás nélkül megkértem volna a kezét.

Szerda éjjel minden rádió- és tévéadó fő fogása a Danny Gimp-gyilkosság volt a legkülönbözőbb körítésekkel. A spiclik likvidálása normális körülmények között korántsem ment szenzációszámba a városban, de ez az eset fényes nappal történt egy zsúfolásig telt belvárosi pizzériában, egy olyan eseménytelen hét kellős közepén, amikor a tévéstábok ugrásra készen várták, hogy lecsapjanak valami friss borzalomra, amivel átmenetileg csillapíthatják a mindenevő amerikai nézők kielégíthetetlen szenzációéhségét. Egy ismeretlen öregember felakasztása a város egyik lepusztult negyedében egy bérházban semmi nem volt az akciófilmbe is beillő leszámoláshoz képest – két vakmerő fegyveres a reggeli csúcsforgalomban beront egy belvárosi pizzériába, szitává lő egy rendőrspiclit, majd angolosan távozik. Mint Butch és Sundance a régi szép időkben. A hasonlat csupán ott sántít, hogy az egyikük – sajna – fekete volt.

Egy olyan városban, amelyben az élet szinte minden területén jelentkezett a faji megosztottság, a fehérek és feketék közötti együttműködés bármely formáját örömmel üdvözölte a publikum. Ebben az esetben egy fehér és egy fekete bérgyilkos egy tökéletesen összehangolt és profi módon kivitelezett, vakmerő akció keretében megszabadította a várost a legutáltabb, legmegvetésreméltóbb lények – a spiclik – egyikétől. Az életében tökéletesen jelentéktelen és ismeretlen Danny Gimp egy csapásra közismert figura lett – afféle antimártír –, akit a kivégzése tett híressé. A tévésorozatok hálás és keresett témáivá szelídült háborúk világában Danny és két gyilkosa a véres valóságból egyszerre átlépett az ideák, a fikció birodalmába, ahol néhány napon keresztül a legendás gonosztevőknek és ellenfeleiknek kijáró dicsfényben sütkérezhettek. Gyilkosok vagy nem gyilkosok, a Nagy Fehér Fegyveres és Nagy Fekete Fegyveres elpusztította a közellenséget, a Rút Patkányt. A tévéhíradások gerjesztette parttalan népszerűségből ítélve bárki azt gondolhatta volna, hogy a fekete-fehér gyilkospárost letartóztatásukat követően kitüntetik, és diadalmenetben végighurcolják a Hősök sugárútján.

Szerda éjjel az öt legnagyobb tévécsatornán egymást érték a leleményesen kiszínezett beszámolók Danny Gimpről és a fekete-fehér gyilkosokról, valamint a hasonló párosításban rájuk szabadított nyomozókról, Brownról és Klingről. A kábelcsatornák beszélő robotjai vég nélküli kombinációkban ismételgették az esettel kapcsolatos kulcsszavakat – „pizza”, „lövöldözés”, „bosszú”, „leszámolás”, „csapda” –, és spontán vitaműsorok keretében igyekeztek tisztázni, hogy a rendőrségi besúgó megérdemli-e a köznyelvben elterjedt „patkány” titulust, hogy miért szaporodik olyan ijesztő mértékben az illegálisan tartott lőfegyverek száma az amerikai nagyvárosokban, és hogy milyen politikai megfontolások vezérelték a rendőrséget, amikor egy fekete-fehér nyomozópárosra bízták egy fehér-fekete bűnözőpáros kézre kerítését.

Aztán felvirradt a csütörtök, és el is múlt anélkül, hogy bármi említésre méltó történt volna az ügyben.

Ugyanerre a sorsra jutott a péntek is.

Majd a szombat.

És végül a vasárnap.

És minden átmenet nélkül megkezdődött a következő hét.

A régi szép időkben a rendőrségnél szokás volt, hogy hétfőtől csütörtökig minden reggel tartottak egy seregszemlét. A város minden kerületéből és körzetéből berendelték a detektíveket a főkapitányságra, ahol egy tornateremben a főfelügyelő bemutatta a kollégáinak az előző éjjel frissen letartóztatott bűnözőket. Ennek a ceremóniának az volt a bevallott célja, hogy az igazságszolgáltatás bajnokait megismertessék a városban garázdálkodó rossz fiúkkal, ugyanis szilárdan hittek abban, hogy a rossz fiúkból sohasem lesznek jó fiúk, és könnyebb szemmel tartani őket, ha az illetékesek ismerik a fizimiskájukat.

Ilyen seregszemléket ma már csak azonosítási céllal rendeltek el. A gyanúsítottat felvezették egy kivilágított színpadra öt ártatlan pasas társaságában, akik közül általában kettő nyomozó volt, az áldozatot pedig leültették a színpadot a kihallgatószobától elválasztó tükörfal mögé abban a reményben, hogy sikerül azonosítania a rossz fiút. Emellett létezett egy másik, szélesebb publicitásra épülő azonosítási módszer is, amelynek az volt a lényege, hogy a különböző televíziós hírműsorokban lejátszották a belső biztonsági rendszer kameráival felvett jeleneteket. Először a hétfő éjszakai hírekben mutatták be azokat a felvételeket, amelyek megörökítették a két vakmerő fegyverest, amint berontanak a pizzériába, és szitává lövik áldozatukat. A film alapján azonban csupán a két támadó bőrszínét tudták egyértelműen megállapítani, legalábbis azok, akik nem ismerték őket közelebbről. Ezzel magyarázható, hogy egyetlen telefonhívás sem érkezett a lakosság részéről a két fegyveres kilétét illetően.

A felhívás sikertelenségét látva a Restaurant Affiliates Inc. – a Guido’s pizzéria tulajdonosa – zseniális reklámfogást eszelt ki. Ötvenezer dolláros jutalmat ajánlott fel annak, aki nyomra vezeti a rendőrséget, hogy elkapják és elítéljék a két gengsztert, akik szétlőtték a Culver Street-i gyorsvendéglőt. Az a nyilvánvaló tény, hogy a céget összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte a lövöldözés okozta kár, mint Danny Nelson halála, rejtélyes módon elkerülte mind a tévénézők, mind az újságolvasók figyelmét. A kampány burkoltan azt sugallta a becses publikumnak, hogy jóllehet a rendőrségi besúgók az emberiség söpredéke, a Guido’s pizzériához hasonló nyilvános helyeket nem lehet kiszolgáltatni a gátlástalan erőszaknak. A pizza, a tanulóifjúság számára nélkülözhetetlen szabadidősportok és a lelki egészséget garantáló közös imádság összeházasításával a tévé– és a sajtóreklámok egyaránt a bűnösök gyors felelősségre vonását és a fegyverviselés további szigorítását sürgették ebben a vadnyugat mítoszán nevelkedett, kaotikus közbiztonságáról hírhedt országban. A rendőrség egy éjjel-nappal ingyenesen hívható telefonügyeletet létesített, és biztosította a lakosságot, hogy minden, az üggyel kapcsolatos hívást szigorúan bizalmas közlésként fog kezelni.

Az egyik országos napilap közismert rovatvezetője leplezetlen iróniával hozta az olvasóközönség tudomására, hogy Charlton Heston felhagyott a pizzaevéssel, és áttért egy „töltött csőtészta” nevű japán specialitásra. A nem túlságosan szellemes szóviccel nyilvánvalóan a pizzéria reputációját súlyosan megrongált fegyveresekre kívánt utalni. Még szerencse, hogy a cikk csupán a lap délutáni kiadásában jelent meg. Az íráson jót derültek a Restaurant Affiliates Inc. vezetői.

A nyomra vezető telefonhívások azonban továbbra is várattak magukra.

Három hét elteltével a Danny Gimp-ügyként emlegetett országos szenzáció teljes feledésbe merült.

Közeledett a hálaadás napja.