Első fejezet

– Szívbeteg volt – mondta a nő Carellának.

Ez legalább magyarázatot adott a halott férfi szemgolyóin éktelenkedő apró, tűszúrásokra emlékeztető bevérzésekre. Akut szívbénuláskor gyakran jelentkeztek ilyen tünetek. A takaró alól kikandikáló elkékült lábfejek már más lapra tartoztak.

– Az utóbbi napokban gyakran panaszkodott, hogy nem érzi jól magát – folytatta a nő. – Pedig hányszor mondtam neki, hogy menjen vele orvoshoz. – Igen, tudom, elmegyek, ne aggódj – hajtogatta, de esze ágában sem volt elmenni. Ma reggel is azért ugrottam be, hogy megnézzem, hogy van, és itt találtam az ágyában. Holtan.

– És rögtön hívta a rendőrséget – mondta Meyer helyeslően bólogatva.

Eredetileg úgy volt, hogy ezen a délelőttön egy drogbázison tesz villámlátogatást, ezért volt rajta a terephez illő szerelés: farmer, pulóver és sportcipő. Ehelyett kifogta ezt a nőt Carellával, és most itt fecsérli a drága idejét. Ráadásul a nő – ezt határozottan érezte – hazudik. A testes, erősen kopaszodó detektív égszínkék szemét a nőre szegezve olyan ártatlanul tette fel a kérdést, hogy a leggyanakvóbb kliens sem orrontotta volna meg mögötte a kibiztosított kézigránátot.

– Igen – bólintott a nő. – Azonnal hívtam a rendőrséget.

– Ezek szerint rögtön tudta, hogy halott, igaz?

– Öö… igen. Láttam rajta.

– A pulzusát sem nézte meg, hogy meggyőződjön róla? – kérdezte Carella.

Carella összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki, mint néhány héttel korábban – hála az önmegtartóztatásnak és a rendszeres edzéseknek, négy kilót sikerült leadnia a negyvenedik születésnapja óta –, így most már azt a fényűzést is megengedhette magának, hogy lezseren öltözzön. A sötétkék bő nadrág, a korddzseki, a skót mintás ing és az ugyancsak sötétkék, rövid nyakkendő úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Ő sem számított rá, hogy ezen a reggelen tíz körül egy ilyen piti üggyel kell bajlódnia. Az eredeti időbeosztás szerint egy betöréses lopás kárvallottját kellett volna kihallgatnia az irodában tíz óra tizenötkor. Ehelyett kénytelen volt itt társalogni ezzel a nővel, akivel kapcsolatban neki is mindinkább az volt a meggyőződése, hogy hazudik.

– Nem – felelte a nő határozottan, majd kissé elbizonytalanodva hozzátette: – Azazhogy igen, de nem a pulzusát néztem meg, hanem fölé hajoltam, hogy lássam, lélegzik-e. De rögtön láttam rajta, hogy meghalt. Úgy értem… elég ránézni, és bárki láthatja rajta, hogy halott.

A hulla a hátán feküdt egy kockás pléd alatt. Megüvegesedett szemmel meredt a semmibe, elkékült nyelve félig kilógott a szájából. Amikor Carella újból rápillantott, szomorú árnyék suhant át a tekintetén. Az ilyen pillanatokban kifejezetten tehetetlennek, szinte kiszolgáltatottnak érezte magát, és arra gondolt, hogy talán mégsem ezt a hivatást kellett volna választania, amelynek gyakorlása során nap mint nap szembe kell néznie a halállal.

– Tehát az első dolga az volt, hogy hívja a rendőrséget – mondta ismét Meyer.

– Igen. Nem tudom, ki vette fel, de rögtön megmondtam neki, hogy…

– A 911-et hívta? Vagy közvetlenül a körzeti kapitányságot?

– A 911-et. Nem tudtam ennek a körzetnek a számát. Nem ebben a kerületben lakom.

– És elmondta a telefonközpontosnak, hogy holtan találta az apját a lakásában. Így volt?

– Igen.

– Ez pontosan hánykor történt, kisasszony?

– Nem sokkal tíz után. Ma reggel. Egyébként már férjnél vagyok – tette hozzá szinte bocsánatkérően.

Carella az órájára pillantott. Háromnegyed tizenegy múlt öt perccel. Az orvos szakértőnek már rég itt kellett volna lennie. Addig nem nyúlhatnak semmihez, amíg a rendőrségi orvos szakértő halottnak nem nyilvánította az áldozatot. Szerette volna látni a halott többi testrészét is. Leginkább arra lett volna kíváncsi, hogy a lába is ugyanolyan színű-e, mint a lábfeje.

– Mrs. Robert Keating – mondta a nő. – Azazhogy Cynthia Keating.

– És az apja neve? – kérdezte Meyer.

– Andrew. Andrew Hale.

A legjobb lesz ezt most Meyerre hagyni – gondolta Carella. Mindent észrevett, amit ő, és ugyanúgy ismerte azokat a jeleket is, amelyek minden valószínűséggel akasztásra utalnak. Már csak az volt a kérdés, hogy akaszthatja fel magát valaki hanyatt fekve az ágyában úgy, hogy még egy hurok sincs a nyaka körül.

– Hány éves volt az édesapja?

– Hatvannyolc.

– És szívbeteg volt, ugye azt mondta?

– Két szívrohama is volt az elmúlt nyolc évben.

– Súlyosak?

– Igen.

– Műtötték is?

– Nem. Csak két értágítást végeztek rajta. De mindkét alkalommal hajszálon múlt az élete.

– És a második szívrohama után is voltak panaszai?

– Nem. Nem mondhatnám.

– Azt mondta, szívbeteg volt, nem?

– Ha valakinek két súlyos szívrohama van nyolc év alatt, az igenis szívbeteg. De ez semmilyen tevékenységében nem korlátozta, ha erre gondol.

– Jó reggelt, uraim! – hangzott a köszöntés a hálószoba ajtajából. A két nyomozó első ránézésre nem tudta megállapítani, hogy az ajtóban álló férfi Carl vagy Paul Blaney. Csak kevesen tudták, hogy Carl Blaney és Paul Blaney ikrek. A városban dolgozó nyomozók általában vagy egyikükkel, vagy másikukkal tárgyaltak telefonon, illetve személyesen a halottasházban, így a vezetéknevük és a foglalkozásuk egyezését – mind a ketten a rendőrségi orvos szakértői hivatalnál dolgoztak – a puszta véletlen művének tulajdonították. A véletlennel pedig – ezzel minden zsaru tisztában volt – nem ártott komolyan számolni a rendőrségi munka során.

Mindkét Blaney 173 centi magas volt. Paul volt a testesebb – ő kilencven, míg Carl csupán nyolcvankét kilót nyomott. Carlnak dús haja volt, Paul viszont már szemmel láthatóan kopaszodott a feje búbján. Mindkettőjüknek ibolyakék szeme volt, annak ellenére, hogy semmiféle rokonságban nem álltak Elizabeth Taylorral.

– Carl – mondta az ajtóban álló férfi, hogy elejét vegye az esetleges félreértéseknek. Könnyű orkándzseki volt rajta, a nyaka körül skót kockás sállal. Amint belépett a szobába, levette a kabátját, és a sállal együtt az ajtó mellett álló szék támlájára tette.

– Ha jól sejtem, ön… – fordult Cynthiához.

– A lánya vagyok – bólintott Cynthia.

– Fogadja részvétemet – mondta Carl olyan hangsúllyal, mintha tényleg komolyan gondolná. – Szeretném megvizsgálni az édesapját. Ugye megkérhetem, hogy fáradjon ki néhány percre?

– Természetesen – bólintott Cynthia, és elindult az ajtó felé, de néhány lépés után megtorpant és visszafordult. – Azt hiszem, jobb lesz, ha felhívom a férjem.

– Remek ötlet – helyeselt Carella.

– Itt dolgozik a közelben – tette hozzá, majd bólintott, és kiment a konyhába. A nyomozók hallották, amint feltárcsáz egy számot a kinti készüléken.

– Mire tippelnek? – kérdezte Blaney Carellára pillantva.

– Fulladásra.

Blaney időközben odalépett az ágyhoz, és a halott fölé hajolt. Azonnal észrevette a szemgolyókon látható bevérzéseket. – Gondolom, ezek alapján következtettek fulladásra – mondta Carellára pillantva.

– Igen. A bevérzésekből.

– Nem bizonyítja egyértelműen, hogy fulladásos halál történt – jelentette ki Blaney fejcsóválva. – Feltételezem, ezzel maga is tisztában van, detektív. Ebben a testhelyzetben találtak rá? A hátán fekve?

– A lánya ezt állítja.

– Ezek szerint nem valószínű, hogy véletlenül fulladt meg.

– Szerintem sem.

– Van valami okuk, hogy kétségbe vonják a lánya állítását?

– Csak a bevérzések. És persze az elkékült lábfejek.

– Elkékült lábfejek? Az már valami! – mondta Blaney elégedetten, és szemügyre vette az említett testrészeket. – Ezek szerint akasztásra kell gyanakodnunk, igaz?

– A lánya szerint súlyos szívbeteg volt – mondta Carella. – Az is lehet, hogy szívroham vitte el. Ki tudja?

– Ez az – bólogatott Blaney a halott lábát vizsgálgatva. – Ki tudja? Lássuk csak, mi minden van még itt? – tette hozzá, és kitakarta a holttestet.

A halott a nyakrésznél kigombolt fehér inget és szürke flanelnadrágot viselt fekete bőrövvel, de se cipő, se zokni nem volt rajta.

– Nézzenek oda! Ruhástul lefeküdni! – mondta Blaney fejcsóválva.

– Ruhástul, de mezítláb – tette hozzá Carella.

Blaney morgott valamit a bajusza alatt, majd kigombolta az inget a halott mellkasán, elővett a táskájából egy sztetoszkópot, és a férfi szíve fölé helyezte a műszer tölcsérét. Szívhangot természetesen nem hallott, de ebben nem volt semmi meglepő. Ezután szakavatott mozdulatokkal nekilátott, hogy levetkőztesse a halottat. Azonnal észrevette a férfi lábszárán, karján és kezén éktelenkedő szürkéskék elszíneződéseket. – Ha valóban felakasztották – fordult ismét Carella felé –, természetesen nem állítom, hogy ez történt, akkor erre csakis álló testhelyzetben kerülhetett sor. És ha valóban később fektették ide az ágyba – és magától értetődően azt sem állítom, hogy ez így volt –, akkor ezt nem sokkal a halál beállta után kellett tenniük. Máskülönben a hullafoltok elhalványultak volna a végtagokon, és erősebben jelentkeznének a háton és a tomporon. – Nézzük csak! – tette hozzá, és egy határozott mozdulattal az oldalára fordította a holttestet. A férfi hátán fakósárga volt a bőr, az ülepe pedig olyan fehéren világított, mint a januári telihold. – Semmi – mondta fejcsóválva, és visszafektette a hátára a holttestet. A férfi hímvesszője meg volt duzzadva, mintha merevedése lenne. – A hullafoltokat – magyarázta Blaney – a szövetnedvek leülepedése okozza. – A halott alsónadrágján megszáradt sárgás folyadékfoltok éktelenkedtek. – Minden bizonnyal spermium – magyarázta Blaney. – Az okát egyelőre nem tudjuk, de tény, hogy fulladásos halál esetén gyakori a magömlés. Természetesen nem szexuális természetű jelenségről van szó. A halál következtében az ondóhólyagban beálló merevedés okozza.

Blaney Carellára pillantott. A nyomozó bólintott. – A nyakon olyan horzsolás nem található, amelyet kötél okozhatott volna – folytatta Blaney a halott nyakát vizsgálgatva. – Sem a hurok szorításának, sem a kötél dörzsölésének nincs nyoma a bőrön. Ezt viszont simán okozhatta egy merev csomó – tette hozzá a férfi álla alatt látható halvány horzsolásra bökve. – Nem találtak semmiféle hurkot a lakásban? – kérdezte Carellára pillantva.

– Még nem kutattuk át a lakást – felelte Carella.

– Kétségtelen, hogy úgy fest, mintha felakasztották volna – mondta Blaney bólogatva –, de ki tudja?

– Ez az, ki tudja? – kérdezett vissza most Carella, mintha csak az előbbi kölcsönt akarná visszaadni.

– A maga helyében alaposabban kikérdezném a lányát – javasolta Blaney. – A boncolás után mindenesetre többet fogunk tudni. Addig is az áldozatot halottnak nyilvánítom. A terep a magáé, nyomozó.

A mobil bűnügyi egység körülbelül tíz perccel Blaney távozása után érkezett a helyszínre. Időközben a holttestet is elszállították. Carella felhívta a szakértők figyelmét, hogy szenteljenek megkülönböztetett figyelmet az esetleges szövetszálaknak, mire az egység vezetője megkérdezte, hogy mit ért megkülönböztetett figyelmen, tekintettel arra, hogy többnyire éppen ilyen jellegű bizonyítékok begyűjtésével szoktak foglalatoskodni. Carella válasz helyett Meyerre pillantott, aki éppen Cynthia Keatinggel beszélgetett a szoba másik sarkában. A főszakértő változatlanul nem tudta, miért kellene megkülönböztetett figyelmet szentelniük az esetleges szövetszálaknak, de jobbnak látta, ha nem faggatja tovább Carellát.

Odakint csendesen szemerkélni kezdett az eső.

A hivatalos fűtési szezon október tizenötödikén kezdődött a városban – számos nagy ember születésnapja, gondolta Carella. Már huszonkilencedike volt, de a törvénnyel dacolva még mindig sok házban nem kezdték el a fűtést. Most, hogy odakint esett, aminek következtében a hőmérséklet is jócskán lecsökkent, kifejezetten hűvös volt a lakásban. Ezt a szakértők is megállapíthatták, mert egyikük sem vette le a kabátját. Carella is jobbnak látta, ha felveszi a dzsekijét, mielőtt csatlakozott volna a halott lányával kedélyesen csevegő társához. Mindketten azt szerették volna tudni, hogy a nő valóban úgy talált-e rá a holttestre, ahogy azt először elmondta, de egyelőre jobbnak látták, ha nem kérdeznek rá nyíltan.

– …ezek szerint egyszerűen csak beugrott, hogy megnézze, hogy van az édesapja? – kérdezte Meyer.

– Tudta, hogy benézek hozzá.

– Azt is, hogy hánykor?

– Nem. Csak annyit mondtam neki, hogy valamikor délelőtt.

– És még ágyban volt, amikor ideért?

Ez volt a kulcskérdés.

– Igen – felelte a nő habozás nélkül.

– Ruhástul? – kérdezte Carella.

A nő rápillantott. A nő tekintete beszédesen árulkodott a véleményéről: rossz zsaru. Fene azokba a minden lében kanál tévé-show-kba! Mindenki ismeri már az összes jól bevált rendőrtrükköt.

– Igen – felelte a nő. – Azazhogy… a cipőjét és a zokniját kivéve.

– Mindig ruhástul feküdt le? – kérdezte Carella.

– Nem. Valószínűleg felkelhetett, aztán…

– Igen? – kérdezte Meyer bátorítóan.

A nő újra felé fordult, abban a reményben, hogy hátha ez az alak lesz a jó zsaru, akivel sikerül megértetnie magát, de a tekintetén némi bizonytalanság látszott.

– …újra lefeküdt – fejezte be a megkezdett mondatot.

– Értem – bólintott Meyer, és a társa felé fordult, mintha megerősítést várna tőle, hogy igen, ez tökéletesen elfogadható és ésszerű magyarázatnak tűnik arra a látszólagos talányra nézve, hogy miért fekszik be valaki felöltözve az ágyába anélkül, hogy a zokniját és a cipőjét is magán hagyná.

– Talán rosszul lett, és jobbnak látta, ha visszafekszik – tette hozzá Cynthia magyarázatképpen.

– Rosszul lett? Ezt hogy érti? – kérdezte Meyer még mindig bátorítóan.

– A szívével. A2t mondják, a szívbetegek előre megérzik, hogy mikor lesz szívrohamuk.

– Értem. Maga szerint tehát ezért feküdt le.

– Igen.

– Anélkül, hogy értesítette volna a mentőket vagy az orvosát – tette hozzá Carella. – Egyszerűen lefeküdt, és várta, hogy mi fog történni.

– Igen. Nyilván arra számított, hogy magától elmúlik. Úgy értem, a szívroham.

– Levette a cipőjét, a zokniját, és lefeküdt.

– Igen.

– Amikor megjött, be volt zárva a lakás ajtaja? – kérdezte Carella.

– Van saját kulcsom.

– Ezek szerint zárva volt.

– Igen.

– Azért becsöngetett?

– Igen. De miután nem nyitott ajtót, bejöttem a kulcsommal.

– És az ágyban talált rá az apjára.

– Igen.

– A cipője és a zoknija akkor is ott volt, ahol most?

– Igen.

– Ott a földön? A szék mellett?

– Igen.

– És aztán rögtön hívta a rendőrséget – szögezte le Meyer immár harmadszor.

– Igen – felelte Cynthia, és csodálkozva tekintett a kérdezőre.

– Nem is gyanakodott rá, hogy az apja esetleg valamilyen erőszakos cselekmény áldozata lett? – kérdezte ezúttal Carella.

– Miért gyanakodtam volna?

– Mégis a rendőrséget hívta – vette át a szót ismét Meyer.

– Mit talál ebben olyan különösnek? – csattant fel a nő. Szemmel láthatóan most esett le neki, hogy mire megy ki a játék. A jó zsaru a másodperc töredéke alatt rossz zsaruvá silányult.

– Semmi, csak megkérdeztük – sietett Carella a társa segítségére.

– Ne mondja, hogy csak megkérdezték. A társa nyilván úgy gondolja, hogy ez valamiért nagyon is fontos. Folyton csak ezt kérdezgeti: hívtam a rendőrséget, hívtam a rendőrséget, amikor nagyon jól tudja, hogy igenis hívtam a rendőrséget, különben most nem lennének itt!

– Bizonyos kérdéseket kötelességünk feltenni – mondta békítőleg Carella.

– De miért pont ezt a kérdést?

– Mert az emberek többsége nem feltétlenül a rendőrséget értesítené, ha valakit holtan talál az ágyában, és úgy véli, hogy az illető természetes halállal halt meg.

– Miért, kit szoktak értesíteni? Feltétlenül.

– Rokonokat, barátokat, esetleg egy ügyvédet. De nem feltétlenül a rendőrséget.

– A barátom csupán ennyit akart mondani – magyarázta Carella békítőleg.

– Akkor miért nem ezt mondja? – csattant fel Cynthia. – Ahelyett, hogy folyton azzal gyötörne, hívtam-e a rendőrséget.

– Sajnálom, hölgyem – vette át a szót Meyer a tőle telhető legbarátságosabb hangon. – Valóban nincs benne semmi különös, hogy a rendőrséget hívta.

– A társa, úgy látszik, mégis különösnek tartja valamiért – felelte Cynthia most már teljesen összezavarodva. – Szerinte a férjemet, a barátnőmet vagy a lelki atyámat vagy nem is tudom, kit kellett volna először hívnom, de nem a rendőrséget. Nem értem, mit akarnak tőlem.

– Egyszerűen számolnunk kell minden lehetőséggel. Ennyi az egész – felelte Carella, aki most már egészen biztos volt benne, hogy a nő hazudik. – Minden jel arra mutat, hogy az apja az ágyban halt meg vagy szívroham következtében, vagy valami más okból kifolyólag, de erről csak a boncolás után fogunk többet tudni, ha…

– Egy idős ember, akinek már két súlyos szívrohama is volt – vágott közbe ingerülten Cynthia. – Mégis mit gondolnak, miben halhatott meg?

– Én nem tudom, asszonyom – felelte Carella tökéletes nyugalommal. – Talán maga igen?

Cynthia gyilkos pillantást vetett a nyomozóra. – Jobb, ha tudja, hogy a férjem ügyvéd.

– Az édesanyja még él? – kérdezte Meyer, mintha nem is hallotta volna az iménti, nyilvánvalóan fenyegetésnek szánt megjegyzést.

– És hamarosan itt lesz – felelte Cynthia anélkül, hogy Meyerre pillantott volna. A szemét mereven Carellára szegezte, mintha meg akarná semmisíteni a pillantásával. Zöld szeme van – állapította meg magában Carella. Ha lézersugarakat bocsátana ki, már csak egy marék hamu lennék.

– Tehát, él még az anyja? – ismételte meg a kérdést Meyer.

– Igen. De már évekkel ezelőtt elváltak.

– Van még gyerekük magán kívül?

Cynthia csak most vette le a szemét Carelláról, és lassan Meyer felé fordult.

– Nincs, csak én – felelte halkan.

– Mikor váltak el? – kérdezte Meyer.

– Öt éve.

– Az apja egyedül élt?

– Ezt hogy érti?

– Volt valakije, akivel együtt élt?

– Nem tudom.

– Akivel rendszeresen találkozott?

– Nem avatott be a magánéletébe.

– Milyen gyakran látogatta meg az apját, Mrs. Keating?

– Úgy havonta egyszer.

– Panaszkodott mostanában a szívére? – kérdezte Carella.

– Nekem nem. De az öregeknél sosem lehet tudni. Nemigen törődnek magukkal.

– Másoknak sem panaszkodott? – Ezúttal Meyer volt a kérdező.

– Nem tudok róla.

– Akkor miből gondolja, hogy szívroham végzett vele? – vette vissza a labdát Carella.

Cynthia először ránézett, azután Meyerre, majd ismét Carellára.

– Elegem van magukból és az ostoba kérdéseikből – jelentette ki végül, és faképnél hagyva a két nyomozót, kiment a konyhába.

Az egyik szakértő már egy ideje integetett Carellának, és végre sikerült elkapnia a pillantását. Carella bólintott, és odalépett hozzá.

– Kék kasmíröv – mondta a szakértő. – Az egyik fogason kék kasmír szövetszálakat találtunk. Mond ez valamit?

– Hol az öv?

– Ott a szék lábánál – felelte a szakértő, és a ruhásszekrény mellett álló székre mutatott. A szék támláján egy kék fürdőköpeny lógott. A köpeny öve a földön hevert a halott cipője és zoknija mellett.

– És merre van a fogas?

– A fürdőszoba ajtaján.

Carella a szoba másik felén lévő nyitott ajtóra pillantott. A krómfogas az ajtó közepén, a felső keresztlécbe volt erősítve.

– A köpenyen vannak övtartó hurkok – mondta a szakértő. – Az öv még sincs a helyén. Hát nem furcsa?

– Gyakran kicsúsznak maguktól is – mondta Carella.

– Tudom. De nem mindennap találunk egy halott pasast az ágyában.

– Aki úgy fest, mintha felakasztották volna. Milyen erős az az akasztó?

– Nem kell feltétlenül erősnek lennie – felelte a szakértő. Az akasztáskor mindössze annyi történik, hogy megszűnik az agy vérellátása. Ehhez pedig bőven elég a fej súlya is. Akár egy ötkilós súly is megteszi. Ennyit pedig egy képszög is megtart.

– Nem akarja letenni a nyomozóvizsgát?

– Kösz a tippet, de már másodéves vagyok a képzőn. Szóval nincs kizárva, hogy az övet az öreg nyakára hurkolták, és aztán odakötötték a kampóra, hogy megszoruljon. Úgy értem, számolhatunk ezzel a lehetőséggel, ha a szálminták passzolnak.

– És persze ha nem azon a fogason tartotta egyébként is a fürdőköpenyét.

– Most azt akarja bizonyítani, hogy természetes halállal halt meg az öreg, vagy azt, hogy gyilkosság áldozata lett?

– Ki beszélt itt gyilkosságról?

– Ja, bocs. Azt hittem, ezért vagyunk itt:

– És ha öngyilkosság volt, amit a^áldozat megpróbált’ természetes halálnak álcázni?

– Az se rossz – ismerte el a szakértő.

– Mikorra lesznek meg a vizsgálati eredmények?

– Ha minden jól megy, még ma délután.

– Akkor hat óra körül felhívom, rendben?

– Túl van tárgyalva.

– Detektív? – mondta egy hang Carella háta mögött.

Carella megfordult. A konyha ajtajában egy megtermett férfi állt elegáns sötétszürke kabátban. A válla csuromvíz volt az esőtől, az arcát pedig alaposan kipirosította a kinti hideg. Vékony, nagy gonddal ápolt bajusza, húsos arca, sötétbarna szeme volt.

– Robert Keating vagyok – mondta Carellához lépve, de nem nyújtott kezet a nyomozónak. A felesége is csatlakozott hozzá, aki eddig mögötte állt a konyhaajtóban. Nyilvánvalóan már beszéltek egymással, mióta a férfi megérkezett. A nő arcán várakozás tükröződött, mintha arra számítana, hogy a férje behúz egyet a nyomozónak. Carella bízott benne, hogy erre nem kerül sor.

– Úgy értesültem, hogy zaklatták a feleségem.

– Nekem erről nincs tudomásom, uram.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat, nem szeretném, ha ez megismétlődne.

Én pedig azt nem szeretném, ha kiderülne, hogy a felesége az állításával ellentétben mégiscsak a fürdőszobaajtó kampóján felakasztva találta meg az apját, és befektette az ágyába a holttestet, mielőtt kihívta a rendőrséget – gondolta Carella, de jobbnak látta, ha ezt most nem teszi szóvá.

– Sajnálom, lehet, hogy valami félreértés történt.

– Nem szeretném, ha további hasonló félreértések történnének – mondta Keating.

– Ennek érdekében azt ajánlom, hogy tisztázzunk bizonyos dolgokat – felelte Carella. – Ha az apósa valóban szívrohamban halt meg, holnap reggel minden további nélkül eltemethetik, és sose látnak többé bennünket. De ha valami más okozta a halálát, akkor minden eszközzel azon leszünk, hogy kiderítsük, mi volt az, és számolnia kell azzal, hogy fel fogjuk keresni néhányszor a feleségét. Remélem, elég világosan beszéltem ahhoz, hogy elkerüljük a további félreértéseket.

– Figyelmeztetem, hogy egy bűnügy helyszínén tartózkodik, uram. Megkérem, hogy hagyja el a helyiséget.

– Micsoda? – fordult hátra döbbenten Keating.

Ugyanaznap délután négy óra harminckor Carella felhívta a központi laboratóriumot, és a kettes rangfokozatú Anthony Moreno nyomozót kérte a telefonhoz. Moreno hamarosan átvette a kagylót, és közölte Carellával, hogy a fürdőszoba ajtajának fogasáról vett szálminták tökéletesen megegyeznek a kasmírövből vett mintákkal.

Tíz perccel később Carl Blaney hívta fel Carellát, hogy elmondja neki: a boncolás megerősítette a feltevést, amely szerint Andrew Henry Hale halálát fulladás okozta.

Carella kíváncsi volt, hogy Cynthia Keating vajon a kapitányságra is magával hozza-e a férjét, amikor telefonon megkérte, hogy fáradjon be hozzájuk a gyilkossági csoporthoz.

Robert Keating, mint utóbb kiderült, egy nagyvállalat jogásza volt, aki egykettőre rájött, hogy a rendőrség nem rendelné be a feleségét a kapitányságra, ha nem lenne alapos okuk feltételezni, hogy bűneset történt. A biztonság kedvéért beszélt egy barátjával, aki bűnügyi jogász volt, és aki nem sokkal Cynthia után be is futott a kapitányságra, hogy felelősségre vonja a nyomozókat, miért idézték be az ügyfelét ok nélkül a rendőrségre, jóllehet Carelláék már jó előre tudatták vele, hogy nem hivatalos idézésről, csupán egy tájékozódó jellegű beszélgetésről van szó, amibe Cynthia minden további nélkül bele is egyezett, és közölte, hogy a férje kíséretében a rendelkezésükre áll.

Todd Alexander alacsony, zömök, szőke hajú férfi volt. Szürke flanelnadrágot, kockás mellényt és tengerkék sportzakót viselt. A megjelenése alapján bárki azt gondolhatta volna, hogy inkább mozog otthonosan a jachtversenyek világában, mint a város leglepusztultabb rendőrkapitányságán, de a modorán látszott, hogy olyan ember, akinek már számtalan hamis vádon alapuló ügye volt, amelyeket túlbuzgó zsaruk varrtak az ügyfelei nyakába. Szemmel láthatóan most sem volt megilletődve, amikor Carellához lépett.

– Megtudhatnám, hogy mi ez a felhajtás? Mondjuk, maximum huszonöt szóban.

Carellának a szeme se rebbent.

– A boncolási jegyzőkönyv szerint Andrew Hale halálát fulladás okozta. Remélem, elég tömören fejeztem ki magam.

– Pontosan kilenc volt a huszonötből – csillogtatta meg matematikai képességeit Meyer kajánul. – Egyébként ki számolja?

– A bizonyítékok tanúsága szerint Mr. Hale-t a kasmírköntöse övével fojtották meg. Az egyik végére szabályos hurkot kötöttek, a másikat pedig felerősítették a fürdőszoba ajtaján lévő kampóra. Azt még nem tudjuk, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság volt-e.

– Mi köze mindehhez az ügyfelemnek?

– Az ügyfele szerint az apja az ágyában halt meg.

– Ezt mondta nekik? – fordult Alexander Cynthiához.

– Azt mondtam, hogy az ágyában találtam rá.

– Holtan?

– Igen – felelte Cynthia.

– Ismertették Mrs. Keatinggel a jogait? – fordult Alexander újra a nyomozókhoz.

– Hivatalosan még nem tettünk fel neki egyetlen kérdést sem – felelte Carella.

– Nekem pedig azt mondta, hogy…

– Az még a helyszínen volt.

– Azóta nem beszéltek vele, hogy megérkezett?

– Mindössze három perccel maga előtt futott be.

– Vádolják valamivel?

– Nem.

– Akkor miért van itt?

– Szeretnénk feltenni neki néhány kérdést.

– Akkor legyen szíves, ismertesse vele a jogait.

– Természetesen.

– Nem értem, mi ebben olyan meglepő, detektív. Az ügyfelemet előzetes letartóztatás fenyegeti, és egyfolytában olyan szavakkal dobálóznak, mint például a gyilkosság. Szeretném, ha ismertetnék vele a jogait. Azután majd eldöntjük, hogy válaszol-e a kérdéseikre.

– Ahogy óhajtják – felelte készségesen Carella, és nekilátott, hogy felmondja a jól ismert szöveget: „A Legfelsőbb Bíróságnak a Miranda kontra Escobedo ügyben hozott döntésével összhangban…” A bevezetést követően Cynthia tudomására hozta, hogy joga van hallgatni, minden kijelentést követően megkérdezte tőle, hogy maradéktalanul megértette-e, amit mondott, biztosította, hogy joga van ügyvédet fogadni – amit Cynthia már meg is tett –, értésére adta, hogy akár az ügyvédje jelenlétében, akár nélküle hallgatják ki, joga van tetszése szerint bármikor véget vetni a procedúrának, végül megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e most válaszolni néhány kérdésre, mire Cynthia kijelentette, hogy nincs semmi titkolnivalója.

– Ezek szerint hajlandó? – kérdezte Carella.

– Igen. Minden kérdésére hajlandó vagyok válaszolni.

– Hol van az a boncolási jegyzőkönyv? – kérdezte Alexander.

– Ott, az asztalomon.

Alexander felvette a jelentést az asztalról, és átfutotta.

– Ki írta alá? – kérdezte kurtán.

– Carl Blaney.

Az ügyvéd néhány másodperc múlva beleunt az olvasásba, és visszatette a helyére az iratot.

– Személyesen is beszélt Blaney-vel? – kérdezte Carellától.

– Igen, beszéltem.

– Mondott valamit az ügyre vonatkozóan, amit nem foglalt bele a jelentésébe?

– Csak annyit, hogy a nyakon látható horzsolás szokatlanul enyhe és széles volt, és hogy a hurok csak egészen halvány nyomot hagyott a bőrön. A csomó nyoma az áll alatt viszont világosan kirajzolódott.

– Rendben van. Lásson neki a kérdezésnek, detektív! Nem szeretnénk a fél napunkat itt tölteni.

– Mrs. Keating – fordult Carella Cynthiához hány órakor ért az apja lakására ma reggel?

– Nem sokkal tíz után.

– És tíz óra hét perckor hívta fel a rendőrséget, igaz?

– Nem emlékszem rá percre pontosan.

– Ez talán majd segít – mondta Carella, és átnyújtott Cynthiának egy nyomtatott kimutatást.

– Én is láthatnám? – kérdezte Alexander, és kivette a nyomozó kezéből a papírt. Néhány pillantással átfutotta a dokumentumot, majd Cynthiához fordult.

– Ez valóban a maga hívása?

– Megnézhetném? – kérdezte Cynthia.

Alexander átnyújtotta neki a papírt. Cynthia némán átfutotta, majd bólintott.

– Igen, ez az.

– Az időpont is stimmel? – kérdezte Carella.

– Miután ez áll a papíron, gondolom, igen.

– Tehát tíz óra hét perc.

– Igen.

– Mondta az ügyeletesnek, hogy néhány perccel korábban érkezett az apja lakásába, és holtan találta az ágyában?

– Igen, ezt mondtam.

– Azt is mondta neki, hogy azonnal küldjön ki valakit a helyszínre?

– Itt van a jelentés Adam Kettőtől – mondta Carella. – Itt áll, hogy pontosan mikor érkeztek a helyszínre.

– Adam Kettő? – kérdezte Alexander meglepve.

– A körzetünk egyik járőrkocsija. A mai napon reggel nyolctól délután négyig járőröztek az Adam szektorban. Mr. Hale lakása ugyanis az Adam szektorban van. A jelentés szerint reggel tíz óra tíz perckor érkeztek a megadott címre. Ez pedig a mi nyomozó részlegünk jelentése, amely szerint Meyer nyomozó és jómagam pontosan tíz óra harmincegy perckor értünk Mr. Hale lakásába.

– És mindezzel mit akar bizonyítani, ha szabad kérdeznem?

– Az égvilágon semmit. Csupán a fontosabb események időpontjára szerettem volna felhívni a figyelmüket.

– Minden elismerésem – jelentette ki Alexander egy gúnyos mosoly kíséretében. – Alig huszonnégy perccel azután, hogy Mrs. Keating felhívta a 911-et, már négy rendőr is volt a helyszínen! Gratulálok! De mielőtt még további kérdésekre ragadtatná magát, megkérdezhetném, hogy mire akar mindezzel kilyukadni?

– Szeretném megtudni, hogy pontosan mit csinált Mrs. Keating, mielőtt felhívta a 911-et.

– Már elmondta. Belépett a lakásba, a hálószobában felfedezte az apja holttestét az ágyában, és haladéktalanul felhívta a rendőrséget. Pontosan ez történt, detektív.

– Nem egészen.

– Miért, maga szerint mit csinált még?

– Azt nem tudom. De azt igen, hogy néhány perc híján háromnegyed órája ott volt már a lakásban, amikor felhívta a rendőrséget.

– Értem. És miből következtet minderre?

– A házmester mondta, hogy pontosan kilenc óra harminc perckor látta bemenni a lakásba.

– Igaz ez, Cynthia?

– Nem, nem igaz.

– Ebben az esetben az a javaslatom, hogy rekesszük be a beszélgetést, és próbáljuk meg – ki-ki a maga módján – hasznosabban eltölteni a nap hátralévő részét. Carella nyomozó, Meyer nyomozó, örültem a szerencsének!

– Itt van a hadnagy irodájában – mondta Carella. – Szóljak neki, hogy fáradjon át hozzánk?

– Kicsoda van a hadnagy irodájában?

– A házmester. Mr. Zabriski. Onnan tudja, hogy Mrs. Keating kilenc óra harminckor lépett a lakásba, mert mindennap pontosan ebben az időpontban teszi ki a kukákat az utcára. A szemeteskocsi ugyanis kilenc negyvenötkor érkezik.

Néhány másodpercre csend támadt az irodában.

– Feltéve, hogy ez a házmester tényleg itt van… – kezdte Alexander bizonytalanul.

– Máris átszólok neki, ha kívánja – vágta rá Carella.

– És feltéve, hogy tényleg látta Mrs. Keatinget kilenc harminckor belépni a házba…

– Határozottan ezt állítja.

– Mégis mit gondol, mi történt abban a lakásban fél tíz és tíz óra hét között, amikor Mrs. Keating felhívta a rendőrséget?

– Nos – felelte Carella –, feltéve, hogy nem Mrs. Keating akasztotta fel az apját a fürdőszobaajtó fogasára…

– Viszontlátásra, Mr. Carella! – pattant fel Alexander a székéből. – Cynthia! – fordult a védencéhez. – Menjünk innen! – adta ki az utasítást, majd Mr. Keatinghez fordult. – Még szerencse, hogy értesítettél, Bob. A nyomozó úr ugyanis gyilkossággal gyanúsítja a feleségedet.

– Az igazságszolgáltatás akadályozásával – helyesbített Carella.

– Hogy?

– Vagy bizonyítékok meghamisításával.

– Micsoda?

– Vagy mindkettővel egyszerre. Akarja tudni, hogy szerintem mi történt, Mr. Alexander? Mrs. Keating a fürdőszobaajtó kampójára felakasztva találta meg az apját…

– Menjünk, Cynthia!

– Levette a kampóról, és lefektette az ágyába. Előzőleg…

– Vége a beszélgetésnek, Mr. Carella – mondta Alexander már-már derűsen. – Viszontlátásra, detektív…

– …eltávolította az övet a nyakáról, levette a cipőjét és a zokniját, és betakarta. Csak ezt követően hívta a rendőrséget.

– Mi célból? – kérdezte Alexander összevont szemöldökkel.

– Ezt tőle kérdezze. Én csak annyit tudok, hogy az igazságszolgáltatás akadályozása a büntető törvénykönyv 195/05-ös paragrafusa szerint bűncselekménynek minősül. Csakúgy, mint a bizonyítékok eltüntetése vagy meghamisítása. 215/40-es paragrafus. Az előző enyhébb elbírálás alá esik, de a második…

– Nincs semmiféle bizonyítéka, amivel alátámaszthatná ezt a vádat – vágott közbe Alexander.

– Azt tudom, hogy a holttestet elmozdították a helyéről – mondta Carella határozottan. – Ez pedig bizonyítékok eltüntetésének és meghamisításának minősül. Csak ezért négy évet kaphat a védence!

Cynthia Keating az arca elé kapta a kezét, és hangos sírásra fakadt.

– Az úgy volt, hogy… – kezdett bele Cynthia a mondókájába immár három nyomozó társaságában, miután a fordulatot követően Byrnes hadnagy is csatlakozott Carellához és Meyerhez az irodában, ahol a kihallgatásokat szokták tartani. Byrnes egy búzasárga, színes gombokkal ékesített pamutinget, sötétbarna öltönyt és egy lazán megkötött csokornyakkendőt viselt. Az elegáns öltözék ellenére pont úgy festett, mint egy markos ír paraszt, aki nemrég fejezte be a tőzegvágást a mocsárban, és csak épp annyi ideje volt, hogy átöltözzön. Talán a frizurája tette. Őszülő tincsei olyan kócosan borították szögletes koponyáját, mintha orkánszerű szélből lépett volna be az irodába, amelyben még huzatot sem lehetett csinálni, miután nem volt ablaka. A szeme pengekék volt, és már messziről tudatta mindenkivel, hogy esküdt ellensége bárkinek, aki a törvénnyel packázik, legyen az öreg vagy fiatal, férfi vagy nő.

– …beugrottam hozzá – mondta Cynthia –, hogy megnézzem, mi van vele, mert az elmúlt néhány napban nem érezte jól magát. Nagyon aggódtam miatta. Előző este fel is hívtam, hogy másnap reggel meglátogatom.

– Hány órakor hívta? – kérdezte Carella.

– Kilenc körül.

Mind a három nyomozó ugyanarra gondolt: Andrew Hale előző este kilenc órakor még életben volt. Bármi történt is vele, annak este kilenc óra után kellett történnie.

Cynthia elbeszéléséből kiderült, hogy az apja lakása alig negyvenpercnyi metrózásra van az ő Calms Point-i lakásától. A férje általában fél nyolckor indul munkába. Cynthia is fel szokott kelni a férjével, hogy együtt reggelizzenek a folyóra néző nappaliban. Miután a férje elmegy, ő is elkezdi a napot. Gyerekeik nincsenek, Cynthia ennek ellenére nem dolgozik, talán azért, mert nincs semmiféle szakképesítése, és jóllehet harminchét éves, nem igazán ért semmihez. Ráadásul…

Erről még soha nem beszélt senkinek, de most úgy érzi, el kell mondania itt, ebben a szűkös, ablaktalan vallatóhelyiségben, amelynek bútorzata mindössze egy hosszú asztalból és néhány székből áll. Az asztal egyik oldalán három nyomozó ül, akik rezzenéstelen pókerarccal hallgatják, a másikon pedig a férje és az ügyvédje, hasonlóképpen kifejezéstelen tekintettel. Fogalma sincs, miért mondja el mindezt ezeknek az embereknek, éppen itt, ebben a cellában, és éppen most, az apja halála után, mégis habozás nélkül a tudtukra adja, hogy sosem tartotta magát túl okosnak vagy tehetségesnek bármiben is, ő csak egy átlagos lány (ezt a szót használja: „lány”), egy a száz közül, se nem túl csinos, se nem túl szép, se nem túl okos, csak egyszerűen az, aki… azaz Cynthia – teszi hozzá, és szemérmes mosollyal megvonja a vállát.

Cynthia nem egy elegáns hölgy, aki klubokba és estélyekre jár, de valahogy mégis kitölti ezzel-azzal a napjait: vásárolgat, bekukkant egy-egy galériába vagy múzeumba, néha megnéz egy délutáni filmet valamelyik közeli moziban, szóval valahogy mindig agyonüti az időt reggel fél nyolc és este fél nyolc között, amíg a férje meg nem jön a munkából. – Egy nagyvállalat jogásza – teszi hozzá, mintha ez megmagyarázná, miért kell tizenkét órát dolgoznia naponta. Az az igazság, még örül is, hogy néha meglátogathatja az apját. Ilyenkor legalább van valami elfoglaltsága.

Nem mintha túlságosan élvezné az apja társaságát. Ezt is elárulja a rögtönzött, öttagú esküdtszéknek, amelynek tagjai egykedvűen üldögélnek a hosszú évek során itt lezajlott számtalan kihallgatásról tanúskodó elparázslott cigarettavégek nyomait őrző asztal két oldalán. Mintha sosem akarná abbahagyni a gyónást. Az igazságszolgáltatás akadályozásáról és a bizonyítékok meghamisításáról ugyan még nem szólt egy árva szót sem, de úgy tűnik, kész bevallani mindent, amit e két bűncselekményen kívül valaha is tett, érzett vagy gondolt. Carella hirtelen rádöbben, hogy ennek a nőnek nincs senkije, akivel beszélgessen. Itt a nagy lehetőség. Végre van valaki, aki meghallgatja. Méghozzá egész csinos kis hallgatóság, aki erre a rövid időre minden figyelmét neki szenteli.

– Elviselhetetlenül unalmas ember az apám – mondja fejcsóválva. – Fiatal korában is unalmas volt, de most, hogy megöregedett, még sokkal unalmasabb. Persze nem is csoda. Ápoló volt. Hát foglalkozás az egy férfinak? Most pedig, hogy nyugdíjas, másról sem tud beszélni, mint erről vagy arról a betegről, akire emlékszik a kórházból, ahol dolgozott. Szerintem már arra sem emlékszik, hogy melyik kórház volt az. Csak úgy emlegeti: „A Kórház.” Ez meg ez történt ekkor és ekkor „A Kórházban”. Egyszerűen képtelen másról beszélni.

A nyomozóknak csak most tűnik fel, hogy folyamatosan jelen időben beszél az apjáról, mintha még most is élne, de tisztában vannak vele, hogy ez gyakran előfordul az áldozatok közeli hozzátartozóival, és nincs különösebb jelentősége. Türelmesen hallgatják a hosszú litániát abban a reményben, hogy előbb-utóbb rátér az akadályozásra és a hamisításra. Amiért itt vannak. Tudni akarják, mi történt abban a lakásban tegnap este kilenc óra és ma reggel tíz óra hét között, amikor felhívta a 911-et.

Az időjárásnak megfelelően ma reggel egy zöld tweedszoknyát és egy garbónyakú pulóvert vett fel, amit a Gap áruházban vásárolt, a szoknyához pedig harisnyanadrágot és kényelmes utcai cipőt. Szeret sétálni, az előrejelzés szerint pedig a későbbi órákban eső is várható…

Valójában most is esik, miközben Cynthiából ömlik a szó, de a szobában ülők közül pillanatnyilag senkit sem érdekel igazán, mi történik odakint…

…ezért vett magához egy összecsukható esernyőt, amit a válltáskájában szokott hordani. A metróállomás csupán két percre van a lakásától. Körülbelül nyolc óra negyvenkor szállt be a metróba, amely a folyón át negyven perc alatt viszi be a városba. Az apja háza szintén nincs messze a metrótól. Fél tíz körül lép be a házba. Emlékszik rá, hogy a házmester épp akkor rakta ki a kukákat a ház elé. A lakás a harmadik emeleten van. A házban nincs lift – efféle luxust az apja nem engedhet meg magának. A „Kórházban” töltött csodálatos évtizedek után épp csak annyira futja a nyugdíjából, hogy valahogy megéljen. Miközben felkapaszkodik a lépcsőn a harmadik emeletre, kis híján rosszul lesz az egyik lakásból kiáradó konyhaszagtól. Néhány másodpercre megpihen a harmadik emelet lépcsőfordulóján, majd odalép a 3A számú ajtóhoz, és bekopog. Semmi válasz. Megnézi az óráját. Kilenc óra harmincöt perc. Még egyszer kopogtat az ajtón.

Az apja dolgai gyakran kihozzák a sodrából, sőt nemegyszer egyenesen elkeserítik. Tudja, hogy ma reggel meglátogatja. Előző este beszélték meg telefonon, hogy beugrik hozzá. Lehet, hogy elfelejtette? Vagy elment valahova reggelizni? Az is lehet, hogy csak a fürdőszobában van, azért nem hallja a kopogást. Van egy kulcsa a lakáshoz, amit az apja az előző szívrohama után adott neki, amikor nagyon megijedt, hogy bármikor meghalhat, és napokig ott oszladozhat a holtteste a lakásban, mire valaki felfedezné. Nemigen használta még a kulcsot, arra sem emlékszik, hogy néz ki, de némi kotorászás után mégis megtalálja a válltáskája aljában egy kis fekete bőrtartóban, a széfje kulcsa mellett, amelyet – ugyancsak a következő esetleges szívroham miatti elővigyázatosságból – Hale szintén a lánya rendelkezésére bocsátott.

Becsúsztatja a kulcsot a zárba, és elfordítja. A lépcsőház kongó csöndjében – a lakók többsége ilyenkor már elment dolgozni, kivéve azt a nőt a másodikon, aki azt a borzalmas szagú ételt kotyvasztja a konyhájában – tisztán hallja az apró cilinderek olajozott kattanását, amint a rugó a helyükre rántja őket. Elfordítja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Aztán kihúzza a kulcsot a zárból, visszateszi a kis fekete bőrtokba, belép a lakásba…

– Apa?

…és becsukja maga mögött az ajtót.

Teljes csend.

– Apa? – kérdezi újra, egy kicsit hangosabban.

Semmi mozgás.

Különös csend üli meg az egész lakást. Nem annak a várakozásteljes nyugalomnak a csendje, amely egy ideiglenesen üresen maradt lakásban tapasztalható, amelybe rövidesen visszatér a lakója. Inkább amolyan tiszteletet parancsoló némaság, valamiféle véglegességet idéző, ünnepélyes mozdulatlanság. Tökéletes, visszavonhatatlan csend, amely egyszerre ijesztő és izgató. Valami szörnyűség várja odabent a belépőt. Valami rettenetes dolog, amit még nem fedezett fel senki. Cynthia tetőtől talpig megborzong az egész lakást betöltő vészjósló némaságtól. Kis híján megfordul és kirohan a lakásból. Aztán hosszú másodpercekig fontolgatja, hogy menjen, vagy merészkedjen beljebb.

– Bárcsak elmentem volna – teszi hozzá sóhajtva.

Az apja ott lóg a fürdőszobaajtó belső oldalán. Az ajtó ki van nyitva a szoba felé, így a felakasztott testre esik az első pillantása, amikor belép a szobába. Nem sikolt fel. Helyette némán elkezd hátrálni, és beleütközik a falba, aztán megfordul, és remegő lábbal elindul kifelé. Ki is hátrál a szobából, egészen az előszobába, de az ajtón függő néma alak visszahívja. Újra belép a szobába, és lassan elindul a fürdőszobaajtó felé, lépésről lépésre közelítve az ajtón függő testhez, meg-megállva, hogy lélegzethez jusson, és összeszedje a bátorságát a következő lépéshez, hol felnézve az ajtón függő férfira, hol le a padlóra, hogy lássa, hová lép, figyelve a lábát, amint szinte magától araszol a fürdőszoba ajtaján lógó groteszk alak felé.

Észreveszi, hogy valami kék kötélszerűség van az apja nyakára tekerve. A feje furcsán oldalra billent, mintha úgy maradt volna, amikor elaludt. Az akasztó egészen az ajtó tetejére van erősítve, és a kék – mi is az? Talán sál, vagy egy nyakkendő? – az akasztóra van hurkolva úgy, hogy a függő test lábujjai két-három centire vannak a padlótól. Ekkor veszi észre, hogy az apja mezítláb van, és a lábfeje valószínűtlenül kék – még sötétebb kék, mint az az övszerű valami, amit a nyaka köré hurkoltak. A keze szintén kék. Véraláfutásos zúzódásra emlékeztető liláskék a kézfej, az ujjak, az esdeklésszerűen széttárt tenyér… Fehér ing és szürke flanelnadrág van rajta. A nyelve kilóg a szájából. Szinte feketének látszik.

Közelebb lép az ernyedten lógó testhez.

Felnéz az arcába.

– Apa? – kérdezi hitetlenkedve, mintha arra számítana, hogy az apja hirtelen még jobban kiölti rá a nyelvét, vagy összecsücsörítve a száját rátrombitál, vagy bohóc módra elvigyorodik, vagy nem is tudja, mit csinál – valamit, bármit, amiből rögtön kiderülne, hogy csak meg akarta tréfálni egy kicsit; hogy csak játszik, ahogy kislánykorában játszott vele, mielőtt megöregedett, mielőtt olyan unalmas vénember lett belőle… mielőtt meghalt. Igen, halott. Mert nem mozdul. Meghalt. Teljesen és igazából meghalt, és már soha többé nem fog ránevetni. Belenéz a tágra nyílt szembe, amely ugyanolyan zöld, mint az övé, de most tele van apró, piros pontokkal, majd résre húzza a szemét, mintha úgy nem látná olyan tisztán mindazt, amit lát; az arca eltorzul, de nem a fájdalomtól, nem érez semmi fájdalmat, sem pótolhatatlan veszteséget vagy elhagyatottságot, hiszen már hosszú évek óta alig ismeri, egyre kevésbé ismeri ezt az embert ahhoz, hogy igazán gyászolni tudja. Csupán rémületet és döbbenetet érez, és dühöt. Igen, valami megmagyarázhatatlan dühöt. Váratlanul és ellenállhatatlanul rohanja meg az indulat – miért tette ezt? Miért nem hívott fel valakit? A kurva életbe, mi történt vele?

– Nem szoktam ilyen csúnyán beszélni – teszi hozzá bocsánatkérőleg a hallgatóságára pillantva. Néhány másodpercre csend támad a szobában.

A rendőrség – hasít belé a gondolat. Igen, fel kell hívnom a rendőrséget. Egy ember felakasztotta magát. Az apám felakasztotta magát. Értesítenem kell a rendőrséget. Körülnéz a szobában. A telefon! Hol van a telefon? Ott kellene lennie az ágy mellett. Egy szívbetegnél mindig kézközeiben kell hogy legyen a telefon…

Végre megpillantja a készüléket, nem az ágy közelében, hanem a szoba másik felében, a sublóton. Olyan sokba került volna felszereltetni egy másik falicsatlakozót, hogy kézközeiben legyen a készülék? Összevissza cikáznak a fejében a gondolatok. A váratlan teendők, amelyek hirtelen a nyakába szakadtak. Mindenekelőtt fel kell hívnia a férjét. „Bob, drágám, az apám meghalt…” Aztán intézkedni kell a temetésről, meg kell rendelni a koporsót, értesíteni kell az ismerősöket, barátokat… ha egyáltalán vannak barátai. És az anyját is. Annak ellenére, hogy már öt éve elváltak. Lehet, hogy magában majd azt mondja: „Istenem, végre megszabadultam tőle.” De mindenekelőtt a rendőrséget. Biztos benne, hogy öngyilkosság esetén először a rendőrséget kell értesíteni. Ezt olvasta vagy látta valahol, hogy az embernek először a rendőrséget kell hívnia, ha úgy talál rá az apjára, hogy felakasztotta magát a fürdőszobaajtóra, és a nyelve kékesfeketén lóg ki a szájából. Hisztérikus nevetésben tör ki, majd a szája elé kapja a kezét, mint egy gyerek, aki hirtelen rádöbben, hogy rosszkor nevette el magát, aztán tágra nyílt szemmel fülelni kezd, nem jött-e be valaki, aki rajtakaphatja a halottal.

Sokáig dermedten áll, a szíve vadul ver a mellkasában. Aztán mégis erőt vesz magán, és lassan odaóvakodik a telefonhoz. Már éppen feltárcsázná a 911-et, amikor hirtelen eszébe jut valami. A széfkulcsa, amit az apja a lakáskulccsal együtt a rendelkezésére bocsátott arra az esetre, ha vele váratlanul történne valami. Igen, abban a széfben, egyebek között, a középiskolai atlétikai versenyen nyert ezüstérme mellett van egy biztosítási kötvény is. Nem valami nagy összegre szól, mondta az apja, de te és Bob vagytok a kedvezményezettek, úgyhogy ne feledkezzetek meg róla. Az is eszébe jut, hogy valahol olvasta vagy látta, talán a tévében vagy a moziban – annyi információval bombázzák manapság az embereket mindenfelől –, szóval valahol látta vagy hallotta, hogy ha valaki megöli magát, akkor a biztosító nem fizet az életbiztosításra.

Fogalma sincs róla, hogy ez igaz-e vagy sem, de mi van, ha tényleg igaz? Azt sem tudja, hogy mekkora összegre szól a biztosítás, lehet, hogy nem is számottevő összeg, hiszen az apjának sose volt valami sok pénze. De mi van, ha mondjuk százezer dollárra szól, vagy ötvenre, vagy húszra, vagy akár csak tízre? Elvégre az is pénz. Tartsa meg magának a biztosítótársaság azt a sok pénzt, amit a hosszú évek során az apja befizetett nekik, csak azért, mert nem bírta már tovább cérnával – mi történt, apa, hogy ilyen elkeseredett lépésre szántad el magad? –, és felakasztotta magát? Nem, ez semmiképpen sem lenne igazságos. Biztos benne, hogy ez így nem lenne igazságos.

Ugyanakkor…

Feltéve…

Tegyük fel, hogy…

Tegyük fel, hogy szívrohamot kapott. Hogy álmában érte a halál. Tegyük fel, hogy az, aki megállapítja a halál beálltát és kiállítja a halotti bizonyítványt, az ágyában találja, amiből arra következtet, hogy természetes úton halt meg. Akkor nem lenne semmi kifogása a biztosítótársaságnak sem, és ő meg Bob szépen felvehetnék a pénzt – akármennyi legyen is –, ami jár nekik. Ezt a lehetőséget alaposabban is fontolóra veszi. Furcsa módon már teljesen megnyugodott. Mintha időközben hozzászokott volna a lakás süket csöndjéhez és az apja holttestének groteszk látványához. Megnézi az óráját. Háromnegyed tíz. Lehetséges, hogy még csak tíz perce van a lakásban? Ilyen rövid ideje? Pedig mintha egy kisebbfajta örökkévalóság telt volna el azóta, hogy belépett a szobába.

Arra gondol, hogy le kéne venni az apját arról a kampóról, és be kellene fektetni az ágyába.

Újra odaóvakodik az ajtón függő holttesthez. Belenéz a megüvegesedett, zöld szempárba, szemügyre veszi az arcbőr kitágult pórusait, az apró tűszúrásokra emlékeztető bevérzéseket, az otrombán kilógó, megfeketült nyelvet, és megpróbálja összeszedni a bátorságát, hogy megérintse a holttestet. Arra gondol, hogy ha ilyen közelről el tudja viselni a halált anélkül, hogy elhányná vagy összecsinálná magát, akkor arra is képes, hogy megfogja és elmozdítsa a helyéről.

Az a nyaka köré hurkolt valami pont úgy néz ki, mintha egy öv lenne, amelyet egy köpenyből húztak ki. Most veszi észre, hogy az apja egy szabályos hurkot kötött a végére, amit aztán a fején át a nyakára húzott. Biztos felállt egy székre vagy sámlira, amikor a hurok másik végét felakasztotta arra a kampóra, különben nem érte volna el. Aztán pedig kirúgta maga alól a széket, hogy felakassza magát. De hol van az a szék? Vagy talán valami mást használt? Mindegy, ezen most nincs idő töprengeni. Akárhogy csinálta, az eredmény ugyanaz; és ha most nem tudja leszedni innen, és befektetni az ágyába, ő és a férje elesnek a biztosítástól. Ilyen egyszerű az egész.

A következő néhány percben még csak meg sem fordul a fejében, hogy valami olyasmit csinál, ami miatt később összeütközésbe kerülhet a törvénnyel – hogy egy biztosítási csalás feltételeit igyekszik megteremteni. Csupán egy meggondolatlanságot akar jóvátenni – az apja ostobaságát, amikor nem gondolt arra, hogy öngyilkosság esetén érvényét vesztheti a biztosítási szerződés, ha igaz, amit ezzel kapcsolatban hallott. Márpedig biztos, hogy igaz, hiszen hallotta, különben nem tudna róla.

Akárhogy is van, ideje munkához látni!

Az első érintésre – amint az arca az apja arcához ér, ahogy a vállát az egyik karja alá csúsztatja, és a szabad kezével leakasztja a hurkot a kampóról – megborzong a jeges iszonyattól. Minden szál szőre égnek áll, és kis híján elejti a hirtelen ránehezedő testet, de összeszedi minden erejét, és tántorogva, mintha valami groteszk haláltáncot járna, nagy üggyel-bajjal odavonszolja a holttestet az ágyhoz, aztán ledobja a takaróra. Iszonyodva hátrál két lépést. A szíve úgy dörömböl a mellkasában, hogy alig kap levegőt. A holttest sokkal nehezebb volt, mint gondolta. Az övből készült hurok még mindig ott van a nyaka körül, mint egy óriási nyaklánc, amely színét tekintve tökéletesen megy viselője valószínűtlenül kék kezéhez és lábához. Az egyik kezét az apja tarkója mögé csúsztatja – újra megborzongatja a kihűlt test jeges merevsége –, felemeli a fejét, és megszabadítja csúfos díszétől. Aztán kibogozza a csomót, és odaviszi az övet a szoba másik végében álló székhez, amelyen az apja fürdőköpenye fekszik. Némi töprengés után úgy dönt, hogy visszateszi az övet a helyére, és neki is lát, hogy átfűzze a köntösre varrt két pánton, de annyira remeg a keze, hogy két-háromszori próbálkozás után feladja, és ledobja az övet a földre az apja cipője és zoknija mellé.

Újra megnézi az óráját.

Egy perc múlva tíz.

Valahol a távolban megkondul az egyik templom harangja.

A harangszóra homályosan feldereng benne egy fájdalmas emlék. Talán egy vasárnap reggel történt sok-sok évvel ezelőtt. Egy piknik előkészületei egy parkban… Egy kislány virágmintás ruhában… Mozdulatlanul maga elé mered, és hallgatja a harang kondulásait. A torkát a sírás fojtogatja. Hosszú másodpercekig áll dermedten a síri csöndbe burkolózott lakásban, és átadja magát a távoli, misztikus harangzúgás ébresztette emlékeknek. Amikor elhallgat a harangszó, felsóhajt, és vonakodva visszamegy az ágyhoz.

Az apja keresztben fekszik az ágyon, a hátán, ahogy ledobta pár perccel korábban. Térdben behajlított lába a szőnyegen nyugszik. Közelebb lép, mindkét lábát felteszi az ágyra, és addig igazgatja a testet, míg sikerül megfelelő pózba helyezni. A feje most már a párnán nyugszik, a lába kinyújtva, mindössze egy-két centire az ágy támlájától. Kiráncigálja alóla a takarót, és odagyűri az alsó támlához. Tudja, hogy furcsán nézne ki, ha teljesen felöltözve látnák az apját az ágyában, és hihetőbb lenne a dolog, ha levetkőztetné, mielőtt betakarja a pléddel, mintha tényleg aludt volna. De még sosem látta meztelenül az apját. Már a puszta gondolatától is visszaborzad, hogy levetkőztesse és a maga szörnyű valóságában lássa a merev, elkékült, élettelen testet. Kétségbeesetten megrázza a fejét, és önkéntelenül hátralép. Ez maga az iszonyat – gondolja. Igen, az iszonyat. Gyorsan betakarja a testet egészen az álláig, úgy, hogy csak az arcát lehessen látni.

Aztán odalép a telefonhoz, feltárcsázza a 911-et, és bejelenti az ügyeletesnél, hogy egy perccel ezelőtt holtan találta az apját az ágyában, és kéri, hogy küldjenek ki valakit, amilyen gyorsan csak lehet.

– Egyszerűen sokkot kapott – próbált érvelni Alexander. – Nem tudta, hogy mit csinál.

– Ő maga mondta, hogy biztosítási csalásra készült – mondott ellent Carella.

– Ilyesmit egyáltalán nem mondott. Azt sem tudja pontosan, milyen biztosítást kötött az apja. Van benne egyáltalán olyan záradék, amely öngyilkosság esetén érvényteleníti a fizetési kötelezettséget? Ki tudja? Ő biztos, hogy nem. Mindössze annyit tud, hogy van egy biztosítási kötvény az apja széfjében. Hogy pontosan miről szól, mekkora összegre kötötték és milyen feltételekkel érvényes – erről fogalma sincs. Hogy tervezhetne így biztosítási csalást?

– Káprázatos logika, ügyvéd úr – felelte Carella. – Csak ott sántít, hogy ha valaki egy öngyilkosságot úgy próbál beállítani, mintha természetes halál lett volna…

– Szégyellte, hogy az apja öngyilkos lett, és így akarta eltussolni.

– Baromság – jelentette ki Byrnes hadnagy.

Cynthia Keatinget Carelláék egy kolléganője már korábban lekísérte a mosdóba. A három nyomozó még mindig ott ült a hosszú asztalnál a kopár kihallgatóhelyiségben. Alexander az asztal másik oldalán állt, és olyan igyekezettel védte az ügyfelét, mintha máris az esküdtszék előtt állna. A nyomozók kifejezéstelen arccal hallgatták – mintha egy pókerjátszma kellős közepén lennének. A rögtönzött tárgyalást Carella vezette; ő hallgatta ki Mrs. Keatinget is, amelynek eredményeképpen a nő máris bevallott két bűncselekményt, és félig egy harmadikat is, amely, ha bebizonyosodik, biztosítási csalási kísérletként kerül majd be a vádpontok közé.

Kissé elgyötört volt már, ami nem csoda, hiszen majd tizenkét órája dolgozott az ügyön. Meyer úgy ült mellette, mintha legalább egy royal flöst tartana a kezében; az arcáról csak úgy sugárzott a megingathatatlan magabiztosság. A nő mindent elmondott nekik, amire kíváncsiak voltak. Alexander minden bűvésztudománya kevés lesz ahhoz, hogy a védencét kihúzza ebből a slamasztikából. Meyer biztos volt benne, hogy ilyen ütőkártyákkal a kezükben a hadnagy egyszerre három bűncselekmény alapos gyanújával fog vádat emelni ellene.

– Komolyan börtönbe akarják juttatni azt a lányt? – kérdezte Alexander.

Meglepően jó kérdés volt.

Tényleg ez lett volna a céljuk?

– Lehet, hogy számolt a biztosítási csalás lehetőségével, miközben elkövetett két bűncselekményt, hogy jogalapot szerezzen a későbbi követeléseinek, de ténylegesen nem követte el a csalást. Mondhatjuk tehát, hogy elkövetett valamit, ami olyan borzasztóan káros lenne a társadalomra nézve? Tényleg börtönbe akarják juttatni, olyan emberi mivoltukból kivetkőzött nők közé, akik feldarabolták az újszülött gyermekeiket, és bedobták őket a csatornába, hogy megszabaduljanak tőlük? Tényleg be akarnak csukatni egy tisztességes, Calms Point-i háziasszonyt egy olyan helyre, ahol elvetemült női bűnözők, gátlástalan gyilkosok vetik majd rá magukat, hogy kielégítsék vele perverz vágyaikat? Valóban ezt akarják?

Ez valóban jó kérdés volt.

Egészen addig, amíg Carl Blaney fél kilenckor, útban hazafelé fel nem hívta Carellát, hogy tudassa vele: megvannak Andrew Hale boncolási eredményei, amelyeket kész megosztani a nyomozóval.

– Ha már ott volt, elvégeztem egy toxikológiai rutinanalízist is a hajszálain. A megmosott, megszárított és szerves oldószerekkel kezelt hajszálakat betettem a spektrométerbe, és az így nyert adatokat összehasonlítottam a kollekciónkban található mintákkal.

– És talált valamit?

– Igen. Tetrahydrocannabinolt.

– Érthetően, doki.

– Marihuána. Nem találtak ilyesmit a lakásban?

– Nem.

– Én viszont találtam mást is a hajában.

– Éspedig?

– Rohypnolt.

– Ro-micsodát? – kérdezte Carella megütközve.

– R-O-H-Y-P-N-O-L – betűzte készségesen Blaney. – Ez egy drognak a márkaneve, amit úgy hívnak, hogy flunitrazepam.

– Most hallok róla először.

– Nemigen forgalmazzák ebben a városban. Az intenzív osztályok listáin sem szerepel. Egyébként egy benzodiazepin-származék. Nagyon népszerű a déli és délnyugati államokban. Főleg fiatalok használják alkohollal és más drogokkal keverve.

– Mintha tegnap azt mondta volna, hogy fulladás okozta Hale halálát.

– Most is ezt mondom, de még nem fejeztem be. A hajvizsgálat eredményeinek birtokában jobbnak láttam, ha lefuttatok még egy alaposabb vérvizsgálatot. Ezúttal elsősorban a flunitrazepamra és ennek amino-metabolitjaira koncentráltam. Elég alacsony anyadrogszintet sikerült kimutatni. Ilyen koncentrációban semmiképpen sem okozhatott halált. De elég ahhoz, hogy valószínűsítsen egy legalább két milligrammos bevitelt.

– És mi következik mindebből?

– Mindebből az következik, hogy nem köthette fel magát. Ugyanis teljesen öntudatlan volt a halála előtt. Tehát nem öngyilkossággal, hanem gyilkossággal állunk szemben.

Így már egészen más volt a tét.