Hatodik fejezet

Betty Young elbeszélése alapján a pasas igazi nehézfiú volt, ezért a szokásos formaságok mellőzésére feljogosító sürgősségi letartóztatási paranccsal és golyóálló Kevlar-mellényekkel felszerelve vágtak neki az expedíciónak.

A város számos kerületében a bérházak többségével az volt a baj, hogy a tervezésükkor nem számoltak a rendőrségi rajtaütések zökkenőmentes lebonyolításához szükséges feltételek biztosításával. Maxwell Corey Blaine nem egy louisianai farmon élt, ahol a seriff csapata egy fasorokkal szegélyezett földúton hajthatott a megostromolandó házhoz, és akár egy egész szakaszt, plusz egy faltörő kost is bevethetett a siker érdekében – jóságos ég, ha látta vón a teheneket, hogy megrémültek… Maxwell vagy Maxié – ahogy besúgóvá avanzsált exbarátnője becézte – egy hatemeletes, lift nélküli bérházban lakott, egy keskeny kis utcában Calm’s Pointon, a városnak egykor kifejezetten elegáns és civilizált negyedében, amely az évtizedek során annyira lepusztult, hogy az önkormányzatnál felvették a tíz éven belül rehabilitálandó körzetek listájára, hogy újra vonzóvá tegyék a középosztály számára. Ez a ciklus reménytelenül ismétlődött a város számos negyedében, anélkül hogy az illetékes hatóságok bármit tehettek volna ellene.

A vörös téglából épült ház falai már régen megfeketedtek a rájuk rakódott füsttől és koromtól. Az emeletek szűkös előcsarnokait keskeny, meredek lépcsők kötötték össze. Minden emeleten négy lakás volt. A lépcsőházak süket csöndjét ebben a korai órában – az öt főből álló csapat háromnegyed kettőkor kezdte az akciót – csupán itt-ott törte meg a biztonsági zárakkal felszerelt ajtók mögött szunnyadó lakók önfeledt horkolása. A nyomozók nehézkesnek és esetlennek érezték magukat a súlyos golyóálló mellényekben, amelyek alá – a hidegre való tekintettel – még több réteg meleg ruhát is fel kellett venniük. A kesztyűiket rögtön levették, amint beléptek az épületbe. Mindegyikük egy-egy AR-15-ös automata puskát szorongatott a kezében. Hangtalan léptekkel, libasorban vágtak neki a keskeny csigalépcsőnek, és csak az ötödik emeleten rendeződtek újra egységes csapattá.

Ezek a férfiak nemcsak bajtársak, de barátok is voltak, akik tudták, hogy ebben a helyzetben semmiféle személyeskedésnek nincs helye. Egyikük sem próbálta meg a másikra hárítani a munka nehezét, bár mindnyájan tisztában voltak vele, hogy egy ilyen rajtaütésnél a legnagyobb kockázatot mindig az vállalja, aki elsőnek hatol be az ajtón. Ezek voltak a legmelegebb, legveszélyesebb pillanatok egy zsaru életében. Kling suttogva közölte a társaival, hogy az ajtó az övé. Őt és Brownt riasztották a pizzériabeli lövöldözéshez, ezért ez az ő ügyük volt, és hivatalosan ők feleltek ennek a rajtaütésnek a sikeres lebonyolításáért is, ezért ő fogja betörni az ajtót, a behatolásnál pedig Brown és Carella lesznek az oldalvédek, Willis és Meyer pedig a hátvédek. A lépcsőházban olyan hideg volt, hogy Kling valóságos párafelhőbe burkolózott, mire mindezt elsuttogta a társainak. Mikor végzett, két kézzel megmarkolta a súlyos colt karabélyt. Az ajtó mögött egy gyilkossággal gyanúsított ember tartózkodott, akit a bíró olyan veszélyesnek ítélt, hogy habozás nélkül kiadta ellene a rajtaütésszerű letartóztatáshoz szükséges parancsot. A csapat válogatott nyomozókból állt, akik alaposan összeszoktak a számos, együtt végrehajtott bevetés során. Pontosan tudták, hogy mit kell csinálniuk, és hogy kinek mi a dolga. Carella és Brown oldalvédként biztosítják Klinget, amint betörte az ajtót. Abban a pillanatban, ahogy a zár felmondja a szolgálatot, mindhárman berontanak a lakásba, Willis és Meyer pedig hátulról fedezik őket. Ha szerencséjük van, két-három perc alatt végeznek.

Kling az ajtóra tapasztotta a fülét, és csendre intette a társait.

Nem hallott semmit.

Még két másodpercig fülelt, majd hátralépett két lépést. Végignézett a társain, akik apró fejbólintásokkal jelezték, hogy készen állnak. Vett egy mély lélegzetet, és magasra emelte a jobb lábát. A bal karját kinyújtotta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, a jobbal pedig szorosan megmarkolta a karabély nyakát. Az ajtó hatalmas reccsenéssel engedett a lendületes rúgásnak, amibe Kling teljes testsúlyát beleadta. Kling még ugyanazzal a lendülettel berobbant a lakásba, Carella és Brown kétoldalt szorosan a nyomában, mögöttük pedig Meyer és Willis csupán egy ütemmel lemaradva.

– Rendőrség! – kiáltotta Kling, a társai pedig kórusban megismételték mögötte az ilyenkor kötelező figyelmeztetést: – Rendőrség! Rendőrség! Willis felkattintotta az ajtó mellett fejmagasságban elhelyezett villanykapcsolót. A nyomozók egy kis nappaliban találták magukat, amely tele volt zsúfolva bútorokkal. Balra, egy ajtó nélküli átjáróból nyílt a konyha. A szemközti falon három ajtó sorakozott egymás mellett. Klingék számítása szerint a bejárathoz legközelebbi a vécébe nyílt. A középső ajtó lehetett a fürdőszobáé, a legtávolabbi pedig a hálószobáé, amelynek ablakai az utcára kellett hogy nyíljanak. A lakás vélhető beosztását illetően nem volt szükség egyeztetésre. Klingék számos hasonló lakásban jártak már, és jól ismerték a típusbérházak típuslakásaiban található helyiségek tipikus elrendezését. Szó nélkül felsorakoztak Kling mögött az utolsó ajtó előtt, amelynek ezen az oldalán nem voltak sarokvasak, így biztosak lehettek benne, hogy befelé nyílik. Kling határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, újból elkiáltotta magát: Rendőrség!, és a puskáját maga elé tartva bevetette magát a szobába. Az egész hadművelet, az ajtó berúgásától a hálószoba elözönléséig alig tartott tovább tíz másodpercnél, de a lakás gazdájának – aki feltehetően aludt, amikor a váratlan vendégek megérkeztek – ennyi idő is elég volt, hogy kiugorjon az ágyból, odarohanjon a szoba másik falánál álló sublóthoz, és kirántsa a felső fiókjából azt a kilenc milliméteres pisztolyt, amit most Klingre szegezett.

– Fegyver! – kiáltotta Kling, majd villámgyorsan a földre vetette magát, és odébb hemperedett, nehogy a mögötte berobbanó társai, Brown és Carella felbukjanak benne. A hálószobában nem égett egyetlen villany sem. Az ajtón beszűrődő halvány fényben az ágyban fekvő lányt sem vették észre, amíg fel nem sikoltott, amikor a sublót előtt álló óriás – akin mindössze egy fehér Jockey sort és egy bő póló volt – megeresztett két lövést a várakozással ellentétben nem Kling-re, hanem az ajtóban felbukkanó Brownra. Brown hatalmas termetét meghazudtoló gyorsasággal oldalt vetette magát. Az első golyó alaposan célt tévesztett, a második pedig a Brown nyomában belépni készülő Carella előtt a kilincsbe fúródott.

– Vigyázz, fegyver! – kiáltotta hátra Meyer Willisnek, majd nagy lendülettel bevetette magát a hálószobába, miközben vakon megeresztett három lövést a hálószoba mélyén felvillant torkolattüzek irányába. Az ágyban fekvő lány most már hisztérikusan sikoltozott, a fehér sortos Góliát pedig eszelősen tüzelni kezdett az ajtóra, anélkül hogy bárkit is eltalált volna, egészen addig, amíg Willis – a legkisebb termetű célpont – be nem táncolt a szobába. A golyó a combját érte, ahol természetesen nem volt golyóálló mellény, ami megvédje az esetleges találatoktól. A becsapódás erejétől megpördült, majd a lába, mintha elmetszették volna az inait, egyszerűen összecsuklott alatta.

A házigazda csak most döbbent rá, hogy öt nehézfegyverekkel felszerelt zsaruval áll szemben, akik közül csak egyet sikerült ártalmatlanná tennie. Mindössze két választása volt: vagy folytatja az eszelős lövöldözést, anélkül hogy bármi esélye lenne a sötétben ennyi ellenféllel szemben, vagy megadja magát, mielőtt pástétomot csinálnak belőle a puskáikkal.

– Nyugalom, fiúk – kiáltotta, és ledobta a pisztolyt a földre.

Brown odalépett hozzá, és egyetlen jól irányzott karateütéssel letaglózta, mint egy barmot.

Az ajtó mögött Willis kétségbeesetten próbálta elszorítani a combját, hogy megállítsa a golyó ütötte sebből bőségesen megindult vérzést.

A rendőri munka hasonlíthatatlan örömét egy csapásra ürömmé tudta változtatni az a sokkszerű felismerés, hogy itt bizony néha vérre megy a játék. Az éjszakai műszakot háromnegyed tizenkettőkor váltották le, az ötfőnyi nyomozócsoport pedig fél órával később kezdett gyülekezni az öltözőben, hogy megbeszéljék az akció részleteit, mielőtt elindulnak. Most, nem sokkal hajnali négy után, az osztag szinte minden nyomozója ott nyüzsgött már a Grover Avenue-i épületben, és izgatottan tudakolta egymástól, hogy mi a rosseb történt. Azok is bejöttek, akik nyugodtan szunyókálhattak volna reggel nyolc óráig, mert „hallottak valamit”, de többeket még a szabadságuk – a betegszabadságon lévőket is beleértve – sem tartott vissza attól, hogy beugorjanak a kapitányságra megtudni a részleteket.

Murchison őrmester hozta a hírt, hogy Hal Willis golyót kapott, de ezt már mindnyájan tudták, különben nem jöttek volna be. Ők a részletekre voltak kíváncsiak, de ilyesmivel csak az a négy nyomozó tudott volna szolgálni, aki részt vett az akcióban. Közülük ketten, Kling és Brown bezárkóztak az egyik irodába a hadnaggyal és Maxié Blaine-nel, a másik kettő pedig – Carella és Meyer – elkísérte Willist a St Mary’s Kórházba. Rajtuk kívül más nemigen tudott érdemi információval szolgálni, így az egybegyűlt nyomozók egyelőre kénytelenek voltak beérni a puszta találgatással.

Csak annyit tudtak, hogy valami nem úgy sült el az akció során, ahogy kellett volna, és miután Bert Kling vezette a csapatot, az egybegyűlt zsaruk némelyike joggal gondolhatta, hogy ő fuserált el valamit, és ő a felelős azért, hogy Willis kórházba került. Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy Willis tehet a dologról, amiből egyesek számára egyenesen következett, hogy „peches napot fogott ki”. Vagy nem jól csinálta, amit csinálnia kellett – ezt a véleményt persze csak suttogva osztották meg egymással –, vagy csak egyszerűen balszerencséje volt. Akár így, akár úgy, az ilyen kollégával jobb, ha nem társul az ember. A zsaruk munkája túlságosan veszélyes ahhoz, hogy az ember a nyakába vegyen egy balféket vagy egy pechvogelt, aki tovább rontja az esélyeit. Voltak, akik csak gondolták, de akadtak olyanok is, akik ki is mondták mindezt ezen a nyomasztó, sötét és hideg decemberi hajnalon. A lojalitás a rendőrök között pontosan olyan volt, mint a seregben. Amikor gáz volt: egy mindenkiért, mindenki egyért – ehhez kétség sem férhetett. De ez távolról sem jelentette azt, hogy a frontvonal mögött vagy a fegyverszünetekben mindenki puszipajtás volt. Különösen egy elvesztett ütközet után nem, amilyennek ez a mai rajtaütés is tűnt, annak ellenére, hogy a letartóztatás megtörtént. Willis sebesülése valahogy árnyékot vetett arra a három testőrösen kedélyes és miladysen rózsás képre, amit a televízió festett a rendőrök munkájáról. A kapitányság központi irodája a szokásos kora reggeli forgalmat bonyolította. A tágas, üvegfalakkal felosztott teremben tucatjával nyüzsögtek az éjszaka során behozott és előállított tolvajok, betörők, prostituáltak, fenegyerekek és kisstílű drogdealerek az őket kísérő vagy melléjük beosztott civil és egyenruhás zsaruk társaságában. Az örömlányokat többnyire kedélyes jovialitással kezelték, a rámenősebb zsaruk, ha alkalom kínálkozott, még némi szabadosságot is megengedtek maguknak velük szemben, a lányok pedig többnyire belementek az ártatlan játékba, jóllehet tapasztalatból tudták, hogy ebből semmiféle kézzelfogható előnyt nem kovácsolhatnak maguknak, ha már egyszer begyűjtötték őket. Ez a reggel azonban más volt, mint a többi. Az éjszaka során begyűjtött lányokat minden teketória nélkül beterelték a rácsos ablakú rabomobilokba, amelyek a belvárosi központi gyűjtőállomásra szállították őket. Semmi kedélyes csipkelődés, semmi jópofa huzavona vagy alkudozás. Ma reggel ezek a lányok egyszerűen csak kurvák voltak, akik megkapják, ami jár nekik. Egy zsarut lelőttek az éjjel. Most senki nem volt abban a hangulatban, hogy jópofáskodjon, és joviális heccelődéssel húzza az időt.

A betörőket – hacsak nem pitiáner fosztogatók voltak – általában némi respektussal kezelték. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – amiről talán csak maguk a rendőrök tudtak volna számot adni – a betörőket afféle kívülállóknak, szinte úriembereknek tekintették, annak ellenére, hogy feltörtek lakásokat, megsértették a magántulajdon szentségét és eltulajdonították mások vagyontárgyait. A profi betörők ugyanis csak ritkán folyamodtak erőszakhoz, és a rendőrök ezt határozottan értékelték. A gyakran erőszakoskodó narkós betörők seggét hatszor szétrúgták, mielőtt bevitték őket az őrszobára, de a profikat egyenrangú partnerként kezelték, akik a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt történetesen a törvény másik oldalára kerültek. De nem ma reggel. Ma éjjel lelőttek egy rendőrt, és nem volt helye semmiféle Helló-George-mikor-szabadultál-utoljára típusú kedélyeskedésnek. Ma reggel mindenki, akit behoztak, csak egy rohadt bűnöző volt, akinek szét kellett rúgni a seggét.

Ma reggel azok jártak a legrosszabbul, akiket valamilyen erőszakos cselekmény miatt hoztak be.

A testi sértés sohasem tartozott a népszerű bűncselekmények közé a rendőrök körében, de ha ma reggel azért hoztak be, mert leütöttél egy nyugdíjast a parkban, hogy ellopd a tárcáját, akkor alaposan befűtöttél magadnak. Egy könnyű sérülésekkel járó támadás normális esetben más elbírálás alá esett, mint a lövöldözés, de ma reggel a 87-es körzetben nemigen akadt senki, aki méltányolta volna ezt a különbséget, miután hajnalban egy veszedelmes fegyverrel megsebesítették az egyik kollégájukat. A legrosszabbul azonban mégis azok jártak, akiket ma reggel drogkereskedés miatt hoztak be a 87-es körzeti kapitányságra. Túl sok rendőrt lőttek le az utóbbi időben a leginkább iskolás gyerekekre utazó drogdealerek, akik egyébként sem tartoztak a legnépszerűbb bűnözőfajtához a város egyik körzetében sem, de ma reggel hirtelen mindenki számára nyilvánvalóvá vált a drogkereskedés és az illegális lőfegyverhasználat – különös tekintettel a rendőrök elleni fegyverhasználatra – közötti szoros kapcsolat. A magyarázat igen egyszerű volt: pillanatok alatt híre ment az egész körzetben, hogy az a rohadt gengszter, aki rálőtt Willisre, és akivel éppen Brown és Kling csevegett a „társalgóbban, a columbiai kábítószerkartell egyik végrehajtója.

Az újságokban egyre-másra megjelenő tiltakozó cikkek, a városháza előtt sorozatban megrendezett, a közbiztonságot, valamint a rendőrség tehetetlenségét és brutalitását kárhoztató tüntetések és a legkisebb ügyekből is szövetségi szintű botrányt keltő, permanensen felajzott közhangulat ellenére a 87-es körzet rendőrei ma reggel távolról sem példamutató módon látták el a munkájukat. Hangos káromkodások közepette lökdösték, taszigálták a megbilincselt foglyokat a számukra kijelölt cellákba vagy a továbbszállításukról gondoskodó rabomobilokba, és minden eszközzel igyekeztek kiélni mindazt a félelem táplálta agressziót, dühöt és gyűlöletet, ami felgyülemlett bennük az utóbbi időkben a bűnözők ellen. Nemre, fajra, korra és bőrszínre való tekintet nélkül úgy bántak a rabokkal, mintha veszedelmes vadállatok, patkányok, eltaposni való férgek – azaz az emberiség legmegvetendőbb söpredéke volnának, azaz pontosan úgy, ahogy megérdemelték, miközben ők maguk is úgy viselkedtek, mint azok a kegyetlen, brutális smasszerek, akiknek a város tisztes polgárai mindig is vélték őket.

A bűn ma reggel nem bizonyult kifizetődő foglalkozásnak a 87-es körzetben.

Egy zsaru lőtt sebbel feküdt a St Mary’s Kórházban.

Tudta, hogy Klingnek ma hajnalban négy társával egy rajtaütésszerű letartóztatási akciót kellett végrehajtania valahol a belvárosban, és amikor telefonon közölték vele, hogy az egyik nyomozót – az első jelentések szerint feltehetően haslövéssel – a St Mary’s Kórházba szállították, először azt hitte, hogy Klingről van szó. Később nem kis megkönnyebbüléssel értesült róla, hogy mégsem Kling volt az áldozat, de ez távolról sem oszlatta el Sharyn Cooke aggodalmát, tekintettel arra, hogy rendőrségi sebész főorvoshelyettes volt, és ebben a minőségében bármely rendőr megsebesülése az ő gondja volt. Ha akár egy közlegény, akár egy felügyelő megsebesült kötelességteljesítés közben, neki kellett gondoskodnia róla, hogy a városban elérhető legjobb és legszakszerűbb ellátásban részesüljön.

Keresztnevének nem éppen szerencsés írásmódjáért a születésekor tizenharmadik életévét éppen betöltött férjezetlen anyját terhelte a felelősség, aki nem tudta, hogy kell helyesen írni a Sharon nevet. Ugyanez az anya később főiskolára küldte, majd az orvosi egyetemre is beíratta, amihez a pénzt éjszakai takarítással kereste meg a befolyásos fehér emberek elegáns irodáiban.

Sharyn Cooke fekete volt, és ő volt az első nő az amerikai rendőrség történetében, aki ezt az állást betöltötte. A bőre színe, akár a pörkölt manduláé, a szeme pedig olyan sárga volt, mint az érett borostyán. Szabad idejében gyakran használt sötétkék szemfestéket és mélyvörös rúzst, amelynek a színe leginkább a tüzes burgundi boréra emlékeztetett. Munkaidőben semmiféle sminket nem viselt. Erősen kiugró arccsontjával, húsos, érzéki ajkával és fekete afrofrizurájával olyan volt, akár egy büszke maszáj nő. 173 centis magasságával kissé össze kellett húznia magát a miniautóban, amivel dolgozni járt, és folyton állítgatnia kellett az ülést, hogy hosszú lábai kényelmesen elférjenek a volán alatt. Calm’s Point-i lakásából pontosan negyven perc alatt ért be az Isolában lévő St Mary’s Kórházba, amely mindössze néhány utcányira volt Maxié Blaine lakásától. A St Mary’s csupán a második legrosszabb kórház volt a városban, de ez pillanatnyilag nem tudta vigasztalni Sharynt.

Az intenzív osztályon tett látogatása során személyesen meggyőződhetett róla, hogy a sérülés távolról sem olyan súlyos, mint a hírek alapján tartott tőle. Az alsó végtagokat ért végzetes kimenetelű találatok mindössze három-négy százalékát tették ki a lőfegyverek okozta halálos sérüléseknek. A lövedék még mindig bent volt Willis combjában, mindössze néhány milliméterre a femorális artériától. Sharyn semmiképpen sem akarta, hogy valami kétbalkezes gyakornok keze között vérezzen el, ezért haladéktalanul felkereste a kórház igazgatóját, bizonyos Howard Langdon professzort, aki már évekkel korábban visszavonult a praktizálástól. Langdon széles hajtókájú, szürke flanelöltönyt viselt, amelynek a szabása már legalább tíz éve kiment a divatból. Ehhez társult egy élénk rózsaszínű ing és az öltönyénél egy árnyalattal sötétebb nyakkendő. A hófehér, hosszú haj és a gondosan szabott kecskeszakáll keretezte arcról az avatatlan szemlélőnek önkéntelenül is a Kentucky Fried Chicken reklámjai jutottak eszébe.

Langdon a maga idejében kiváló sebész volt, de ez nem szolgálhatott mentségéül arra, hogy ilyen pocsékul vezette a St Mary’s Kórházat. Sharyn az orvosi kamara által minősített sebész volt – ez azt jelentette, hogy elvégezte a négy évet az orvosi egyetemen és az előírt ötéves sebészeti gyakorlatot egy kórházban, amelyet követően megkapta az Amerikai Sebészek Kollégiumának szakminősítését. Saját praxist is folytatott, de mint egycsillagos rendőrtiszt heti tizenöt-tizennyolc órát dolgozott a rendőrség Orvosi Hivatalának Sebészeti Osztályán mint sebész főorvoshelyettes, évi 68 000 dolláros fizetésért. Ebben a városban évente átlagosan húsz-harminc rendőrt sebesítettek meg lőfegyverrel. Sharyn egyiküket sem tehette ki annak a veszélynek, hogy a St Mary’s Kórházban lássák el sérülését.

A tőle telhető legnagyobb udvariassággal közölte Langdonnal, hogy szeretné, ha Willis nyomozót átszállítanák a Hoch Memorial Kórházba, amely nem egészen egy kilométerre volt a St Mary’s-től, de az ellátás színvonalát és a felszereltségét tekintve fényévekkel megelőzte azt. Ez utóbbi érvet Sharyn jobbnak látta nem megemlíteni. Langdon mereven a szemébe nézett, és tompa hangon megkérdezte: – Miért?

– Mert azt szeretném, ha ott kezelnék.

Langdon ezúttal is csak ennyit kérdezett: – Miért?

– Mert úgy gondolom, hogy csak ott fogja megkapni azt az ellátást, amire véleményem szerint szüksége van.

– Itt is mindent megkap, amire szüksége van – mondta Langdon komoran.

– Nézze, professzor – folytatta Sharyn határozottan. – Nem kívánok vitába bocsátkozni magával ebben a kérdésben. A kollégának azonnali sebészi beavatkozásra van szüksége. Követelem, hogy haladéktalanul szállítsák át a Hoch Memorialbe.

– Sajnálom, de nem adhatom ki a kollégáját — felelte Langdon határozottan.

– Ezt nem maga dönti el.

– Én vezetem ezt a kórházat.

– De nem a rendőrséget – mondta Sharyn rendíthetetlenül. – Vagy odarendel egy mentőt az intenzív osztály bejáratához most azonnal, vagy riasztom a rendőrségi rohammentőket. Maga dönt, professzor.

– Ezt nem teheti – hördült fel Langdon.

– Nézze, professzor. Ebben a kérdésben én döntök. Az én hatáskörömbe tartozik. Azt a nyomozót át kell szállítani a Hoch Memorialbe. Mégpedig most azonnal.

– Ha elviszik innen, azt fogják hinni, hogy a St Mary’s nem elég jó kórház neki.

– Kiről beszél, professzor?

– A médiáról. Azt fogják hinni, hogy ezért kellett átvinni egy másik kórházba.

– Ebben az esetben igazuk lesz, professzor. Pontosan ezért visszük át a Hoch Memorialbe – felelte Sharyn fagyosan. – Máris felhívom a Hochot – jelentette ki, majd válaszra sem méltatva Langdont sarkon fordult, odasietett az ügyeletes nővér pultjához, és a jellegzetes kézmozdulattal jelezte, hogy telefonálni szeretne. A nővér habozás nélkül átadta neki a készüléket. Langdon földbe gyökerezett lábbal állt a folyosó közepén, és a legyőzöttek tehetetlen dühével harapdálta az ajkát, amitől még szánalmasabb figurának látszott. Sharyn, miközben feltárcsázta a Hoch számát, odaszólt a nővérnek: – Rendeljen egy mentőt a hátsó kijárathoz, és tolják oda a nyomozót. Átviszem egy másik kórházba. Dr. Gerardival szeretnék beszélni – mondta, immár a telefonra összpontosítva minden figyelmét. – Jim? Szia! Itt Sharyn Cooke. Van egy nyomozóm a 87-esektől comblövéssel. Most viszem át hozzátok a St Mary’s-ből. – Néhány másodpercig hallgatott, majd bólintott: – Igen, tangens. Nem perforálódott. Még benne van. Igen. Jim, légy szíves, készíttess elő egy műtőt, és szedj össze egy teamet a műtéthez. Öt perc múlva ott vagyunk. Szia! – Visszatette a kagylót a helyére, és kérdő tekintettel a nővérre pillantott, aki mozdulatlanul állt a pult mögött, és szemmel láthatóan nem tudta, hogy mitévő legyen. – Valami probléma van, nővér?

– Nem is tudom… – dadogta az ügyeletes, és tanácstalanul a pult másik végén álló Langdonra pillantott. – Dr. Langdon? Rendelhetek egy mentőt a nyomozónak?

Langdon hosszú másodpercekig nem válaszolt.

– Rendeljen – mondta végül, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel nekivágott a fehér csempével borított folyosónak.

Sharyn egyenesen az intenzív osztályra ment, hogy gondoskodjon Willisről. A sebesült nyomozó egy függönyökkel körülvett tolóágyon feküdt, az orrában oxigéncső, a karjában infúzió.

– Máris kiviszem innen – mondta a beteg fölé hajolva.

Willis bólintott.

– Öt perc múlva ott vagyunk a Hochban.

Willis újra bólintott.

– Végig maga mellett leszek. Nincs szüksége valamire?

Willis megrázta a fejét, majd néhány másodperc múlva váratlanul megszólalt: – Nem Bert hibája volt.

A büntető törvénykönyv 125. paragrafusának 27. bekezdése szerint egy személy a legsúlyosabb, azaz előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés bűnében marasztalandó el, amennyiben egy kötelességteljesítés során hivatalosan eljáró rendőr halálát okozza. Maxié Blaine ugyan nem ölt meg senkit, de tüzet nyitott öt rendőrre, akik érvényes letartóztatási parancs birtokában kívánták előállítani. Ez pedig azt jelentette, hogy ötrendbeli gyilkossági kísérlet vádjával fogják bíróság elé állítani, mégpedig – tekintettel a szándékosságra – a legsúlyosabb, A1-es minősítéssel. Egyetlen ilyen minősítésű gyilkossági kísérletért 15 évtől akár életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabható. Ebben a városban nem lehetett büntetlenül lövöldözni a rend őreire. Egyetlen magára és a hivatására valamit adó államügyész sem habozott volna elutasítani bármilyen kifogást, ami az igazságszolgáltatás menetét akadályozta volna egy ilyen esetben, amikor négy rendőrnyomozó egybehangzó tanúsága szerint a gyanúsított, alias Maxié Blaine több alkalommal is rájuk lőtt azzal a fegyverrel, amivel végül megsebesítette az egyik társukat. Ráadásul a vallomásokat hitelesítendő, civil megerősítésre is volt kilátás, mégpedig annak a tizennyolc éves leányzónak a részéről, aki végigsikoltozta az incidenst Maxié ágyában, és akinek azt tanácsolta az ügyvédje, hogy mindaddig ne mondjon semmit, amíg nem derül ki, hogy merre billen a mérleg nyelve.

A lány ügyvédje – bizonyos Rudy Ehrlich – ekkor még nem tudta, hogy a mérleg nyelve egyre határozottabban a méreginjekció felé billen. Az előre megfontolt, szándékos emberölést ugyanis a halálbüntetésnek ezzel a módjával honorálták ebben az államban. Ehrlich egyelőre mindössze annyit tudott, hogy a kliense „barátja” megsebesített egy rendőrnyomozót, és hogy a lány szemtanúja volt az esetnek. Ehrlichnek volt egy bevált mottója az ilyen esetekre: „Beszélni ezüst, hallgatni arany.” Valójában Ehrlichnek minden esetben ez volt a mottója. Rengeteg pénzt keresett ezzel a jó tanácsként hasznosított bölcsességgel, amelyet minden iskolás kölyök ismert és alkalmazott, akit már egyszer megmotoztak a zsaruk, hogy nincs-e nála fegyver.

Maxié Blaine nemcsak ösztönösen érezte, de a georgiai igazságszolgáltatás bennfentes köreiben üstökösként felívelő pályafutása során meg is tapasztalta, hogy a „Hallgatni arany” mondásban ősi bölcsesség rejlik, amelyet érdemes megszívlelni, amikor az ember szembenéz az igazságszolgáltatás rettenthetetlen harcosaival. Ráadásul tudta, hogy ezúttal kissé túllőtt a célon, amikor megsebesített egy rendőrt, mint ahogy azt is tudta – bár ezt a tudást nagyon mélyen eltemette magában hogy alig egy hónappal ezelőtt megölt egy embert, akiről a média utóbb kiderítette, hogy a rendőrség fizetett informátora volt – azaz egy tetves patkány. Joggal feltételezte tehát, hogy a zsaruk azért törték rá a lakása ajtaját hajnali kettőkor, mert szerették volna végre megtudni, hogy tényleg ő csinálta-e ki azt a férget. Ezt persze esze ágában sem volt elárulni nekik, mert egyelőre semmi ingerenciát nem érzett ahhoz, hogy közelebbről is megismerkedjen egy masszív dózis váliummal.

Blaine még ebben a helyzetben is – amikor azt már sehogy sem tagadhatta le, hogy megsebesített egy zsarut, miután pánikba esett, hogy rátörték az ajtót, és az az idióta lotyó elkezdett sikítozni, hogy fokozza a hangulatot – rendíthetetlenül hitt benne, hogy sikerül jó boltot csinálnia a zsarukkal, ha ügyesen keveri a lapokat. Természetesen kért ügyvédet – egyetlen rutinos bűnöző sem engedte meg magának azt a luxust, hogy nem kér ügyvédet előzetes letartóztatásban –, és elhatározta, hogy addig egyetlen kérdésre nem válaszol, amíg ki nem derül, hogy mire megy ki a játék. Abban a pillanatban, hogy kiderítette, mit akarnak a nyakába varrni – azt szinte kizártnak tartotta, hogy valamilyen módon kapcsolatba hozzák a pizzériabeli lövöldözéssel –, megpróbál valahogy kimászni a slamasztikából – például úgy, hogy alkut köt az államügyésszel. Megegyeznek, hogy kitálal neki mindent – a Guido’s-beli lövöldözést is beleértve –, ha úgy intézik a dolgokat, hogy az enyhítő körülmények mérlegelésével ne kapjon többet húsz évnél, amit később akár tizenötre is mérsékelhetnek. Más szóval pontosan úgy gondolkodott, ahogy a bűnözők többsége ilyen helyzetekben: azt hitte, túljárhat mindenki eszén, beleértve két tapasztalt nyomozót, egy hadnagyot, aki mindent tudott a viselt dolgairól, és a saját ügyvédjét is, egy Pierce Reynolds nevű joviális balféket, aki nemrég települt át Tennessee-ből, és aki természetesen a hallgatás rendíthetetlen híve volt.

A kihallgatás a hadnagy irodájában kezdődött, pontosan reggel hat órakor, miután megérkezett Blaine ügyvédje, és megbeszélték a legszükségesebb tudnivalókat. Ezt követően felolvasták a jogait, és megkérdezték tőle, tudomásul vette-e a hallottakat. Reynolds, hogy bebiztosítsa magát, és elejét vegye az esetleges jövőbeli félreértéseknek, jegyzőkönyvbe vetette, hogy hallgatásra intette a kliensét, Blaine pedig hasonló megfontolásból ugyancsak jegyzőkönyvbe vetette, hogy ezt az instrukciót kapta az ügyvédjétől. Miután ily módon eleget tettek a szokásos formaságoknak, Peter Byrnes hadnagy és főfelügyelő vezetésével negyed hétkor megkezdődhetett maga a kihallgatás. Byrnsnek sikerült kiszednie Blaine-ből a teljes nevét, a lakcímét és a jelenlegi munkahelyét, ami nem volt más, mint egy biliárdszalon Hightownban – legalábbis Blaine állítása szerint, amit távolról sem lehetett készpénznek venni, miután nem eskü alatt válaszolt a feltett kérdésekre.

Ha Blaine valóban a kolumbiai drogkartell egyik befolyásos dealerének smasszerkedett, ahogy Betty Young elmondta a nyomozóknak, akkor nyilván nem árulná el, hogy mi volt a foglalkozása és hol dolgozott. Különösen akkor nem, ha abban bízik, hogy sikerül túljárnia az eszükön, és kicsikarni belőlük valami kedvező ajánlatot. A kihallgatáson egyelőre nem volt hivatalosan kirendelt rendőrségi gyorsíró, és az Államügyészi Hivatalt sem képviselte senki. Blaine mindebből arra következtetett, hogy az első leosztásban jó lapokat kapott, ellentétben a zsarukkal, akik abból indultak ki, hogy Willis megsebesítése miatt bármikor elkaphatják a pasas tökét. Semmibe nem került volna telefonon iderendelni valakit az Államügyészi Hivatalból, hogy legalizálják a kihallgatást, de ők nagyobb vadra mentek. Az előre megfontolt, szándékos emberölést akarták rábizonyítani Blaine-re.

Byrnes egyenesen Blaine szemére irányította a vallatólámpa lézersugarát.

– Ismer egy Enrique Ramirez nevű embert?

Blaine hunyorgott kettőt, majd megrázta a fejét. – Nem, uram. Sose hallottam a nevét.

– Pedig én úgy tudom, hogy dolgozott is neki – folytatta Byrnes.

– Ezt kérdésnek szánta? – kérdezte Blaine.

– Ügyvéd úr – fordult Byrnes a háttérben ülő Reynoldshoz. – Mi lenne, ha megállapodnánk néhány alapszabályban?

– Miféle alapszabályokra gondol, hadnagy? Tudomásom szerint ismerem az összes vonatkozó szabályt, legyen az akár alap vagy nem alap, de lehet, hogy tévedek.

– Mr. Reynolds – felelte Byrnes. – Mi lenne, ha megkímélne bennünket a nagy szavaktól? Nem a tárgyalóteremben vagyunk. Nincs bíró, hogy helyt adjon a tiltakozásának, és nincs esküdtszék sem, aki vevő lenne a műsorra. A védence még esküt sem tett, úgyhogy azt javaslom, ne csináljunk akkora ügyet a dologból. Engedd el magad – ahogy a dal is mondja, oké?

– Az is benne van abban a bizonyos dalban, hogy egy zsarut lelőttek az éjjel? – kérdezte Reynolds epésen. – Mert ha jól tudom, ezért van előzetes letartóztatásban a védencem. Vagy ebben is tévednék?

– Nézze, ügyvéd úr. Ha hagyná, hogy a védence válaszoljon a kérdéseimre, talán azt is ki tudnánk deríteni, miért vagyunk itt egyáltalán. Hacsak nem kívánja lefújni az egész beszélgetést, amihez természetesen joga van a védencének.

– A francba, mért akadékoskodik annyit? – vágott közbe türelmetlenül Blaine. – Hagyja, hadd tegye fel az átkozott kérdéseit. Nekem nincs semmi titkolnivalóm.

Úgy legyen, ámen – kontrázott magában Byrnes.

Reynolds pontosan ugyanezt gondolta.

Kling nemkülönben.

Brown azon töprengett, nem fog-e a rohadék brutális rendőri bánásmódra hivatkozva keresztbe tenni nekik, amiért fejbe verte a hálószobájában, miután eldobta a pisztolyát.

Blaine arra gondolt, hogy talán mégsem ártana óvatosnak lennie, mert valahogy megszimatolták, hogy Enrique Ramirez-nek dolgozott, innen pedig csupán egy ugrás a Guido’s pizzéria és az a töméntelen paradicsomszósz, ami pocsékba ment.

Byrnes időközben egy lépéssel tovább ment, és rádöbbent, hogy nem árt, ha óvatosabban folytatja, ha be karja tartani a Betty Youngnak tett ígéretét, miszerint nem fedik fel a kilétét. Rávették, hogy bízzon bennük, ezért nem adhatja ki. Nem mondhatja meg, hogy jutott a legfontosabb információk birtokába.

– Ki a tulajdonosa annak a biliárdszalonnak, ahol dolgozik? – kérdezte Blaine szemébe nézve.

– Fogalmam sincs.

– Nem tudja, hogy ki a főnöke?

– Nem. Az üzletvezető kifizet minden hét végén és annyi.

– És az üzletvezetőt hogy hívják?

– Joey.

– Joey micsoda?

– Gőzöm sincs.

– Hogy szerezte ezt a munkát?

– Egy barátom említette, hogy keresnek valakit.

– Hogy hívják ezt a barátját?

– Alwin Woods. De már hónapokkal ezelőtt hazament Georgiába. – Menj utána, és keresd meg, ha tudod – gondolta magában.

Tuti, hogy most találta ki – gondolta Byrnes.

– Ismer egy Ozzie Rivera nevű férfit? – Nem.

– És Oswaldo Riverát?

– Most hallom először a nevét.

– Joaquim Valdezt?

– Passz.

– Nem lehet, hogy ő az a Joey, aki minden héten kifizeti?

– Nem tudom, mi Joey vezetékneve.

– Rivera áprilisban eltörte mindkét lábát. Áprilisban már itt élt, ebben a városban?

– Igen. De nem tudok semmit erről az Ozzie Riveráról, sem az eltört lábairól. Bár ismeretlenül is minden részvétem az övé.

A legszívesebben betörném a pofád – gondolta Brown.

– Mit csinált november nyolcadikán reggel? – kérdezte Byrnes minden átmenet nélkül.

Helyben vagyunk – nyugtázta magában Blaine.

– November nyolcadika… Lássuk csak…

– Csak nyugodtan, rengeteg időnk van – bátorította Byrnes.

– Lehet, hogy az egy szombati nap volt? Mert szombatonként szabad vagyok, és sokáig szoktam aludni.

– Nem, az egy hétfői nap volt.

– Akkor tuti, hogy a biliárdszalonban voltam.

– Igazán? És mit csinál abban a biliárdszalonban, Maxié? Úgy értem, mi a munkája?

– Rendező vagyok.

– Az mit jelent pontosan?

– Én biztosítom az asztalok optimális kihasználtságát.

– Aha. Optimális kihasználtság. Ez alatt mit kell érteni?

– Gondoskodom róla, hogy minden asztal folyamatosan foglalt legyen. Hogy ne kelljen senkinek várakozni egy asztalra, de ne legyenek üres asztalok sem. Rendkívül izgalmas munka.

– Ebben biztos vagyok. Nem ismert véletlenül egy Danny Nelson nevű férfit?

– Nem.

– Danny Gimp néven is futott.

– Sajnálom, de nem is hallottam róla.

– Meglepné, ha azt mondanám, hogy átverte a főnökét egy kiskaliberű kábítószerüzletben…?

– A főnökömet? Miféle főnökről beszél?

– Enrique Ramirezről. Akié a biliárdszalon, ahol dolgozik.

– Mondtam, hogy nem ismerek semmiféle Enrique Ramirezt. Sem azt a Danny Gumpot.

– Gimp.

– Az előbb Gumpot mondott, nem?

– Gimp. A köznyelvben bénát is jelent.

– Csak nem valami kábítószeres üggyel akarja kapcsolatba hozni a védencemet? – kérdezte váratlanul Reynolds.

– Két kiló kokain – bólintott Byrnes. – Pénzben kifejezve negyvenkét lepedő.

– Ide hallgasson – húzta ki magát ültében Reynolds. – Vagy van valami konkrét vádjuk a védencemmel szemben, vagy jobb, ha…

– Ramireznek volt egy embere, bizonyos Danny Nelson, akit megbízott, hogy juttasson el két kiló kokaint egy dealernek Majestába – fogott bele a magyarázatba Byrnes megadóan. – De sem Danny, sem a kokó nem jutott el a címzetthez. Enrique Ramirez pedig nem az az ember, aki az ilyesmit szó nélkül hagyja.

– Fogalmam sincs, miről beszél – vágott közbe Blaine. – Egyáltalán nem ismerem ezt a maga Enrique Ramirezét, akiről azt állítja, hogy valami drogüzletben volt érdekelt.

– És ha azt mondom, El Jefe?– kérdezte Byrnes. – Ezen a néven sem ismerős?

– Nem. Ez valami spanyol név, nem?

– Tudomásunk szerint magát El Jefe bérelte fel, hogy ölje meg Danny Gimpet – rukkolt elő Byrnes a farbával.

– Hoppá, hadnagy. Sajnálom, de most…

– Semmi gond – intette le az ügyvédet Blaine, és szélesen elvigyorodott. – Nem ismerek senkit ezek közül az emberek közül, úgyhogy nincs semmi gáz. Aggodalomra semmi ok. Csak nyugodtan. Engedjük el magunkat, ahogy a hadnagy is mondta.

Én is elengedem mindjárt a jobb öklömet a képedbe – füstölgött magában Brown.

– Nem mondta véletlenül egy barátjának november nyolcadikán reggel, hogy elmegy pizzázni valahová? – kérdezte Byrnes, mereven Blaine-re szegezve a tekintetét.

Kling a főnökére pillantott. Brown szintén. A hadnagy ezzel a kérdéssel veszedelmesen közel járt ahhoz, hogy felfedje az informátoruk kilétét. Ha Blaine ma innen kiszabadul…

– Nem – felelte Blaine tompán. – Maga szerint ki az a barátom, akinek ilyet mondtam volna?

– Ne haragudjon, hadnagy, de…

– Mondja meg, hogy ki az? – makacskodott Blaine.

– Egy barátja, akinek azt mondta, hogy elmegy pizzázni valahová aznap reggel, amikor Danny Gimpet…

– Hadnagy!

– Mondta, hogy elmegy pizzázni valahová? Igen vagy nem?

– Betty Youngról van szó, igaz? – kérdezte Blaine sötéten.

Úristen! Kling legszívesebben a fejéhez kapott volna. Ezt jól elpuskázta a hadnagy.

– Nem az a lényeg, hogy kiről van szó. Mondta vagy nem mondta?

– Az a szemét ribanc volt az, igaz? Betty. Ki más lehetett volna? És mit mondott még magának?

– Azt javaslom…

– Ügyvéd úr, legyen szíves…

– Mr. Blaine…

– Mit értett azon, hogy elmegy pizzázni valahová? – folytatta Byrnes rendíthetetlenül.

– Azt, hogy elmegyek pizzázni. Mi mást? Mi rossz van abban, ha az ember megeszik valahol egy rohadt pizzát? Á, már értem. Felismert azon a kurva szalagon, igaz? Le akarja akasztani a kitűzött…

– Miféle szalagon? – vágott közbe Byrnes.

Blaine hirtelen elnémult.

– Gondolom, itt be is fejezhetjük a beszélgetést – mondta Reynolds.

– Hacsak Mr. Blaine-nek nincs több mondanivalója – tette hozzá Byrnes.

– Részemről végeztünk – mondta tompán Blaine.

– Hallotta, felügyelő. Sajnálom, de…

– Mire kíváncsiak még? – kérdezte Blaine.

– Mr. Blaine – vágott közbe Reynolds. – Elég volt. Menjünk.

– Nem. Tudni akarom, hogy mit kellene még mondanom – makacskodott Blaine.

– Azt magának kell tudnia – tárta szét a kezét Byrnes. – Gondolja át alaposan. Magára hagyjuk pár órára, amíg összeszedünk néhány tanút, akik ott voltak a pizzériában. Aztán szembesítjük velük, hogy lássuk, élőben jobban felismerik-e, mint arról a szalagról, amiről az előbb beszélt. A törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy…

– Hát persze. Most már világos. Felismert a szalagon az a szemét kis kurva.

Kling úgy meredt a hadnagyra, mintha még most sem hinné el, mit művelt.

Megígérték Betty Youngnak, hogy megbízhat bennük.

A hadnagy pedig egyszerűen feldobta.

– Azt akarják tudni, ki volt az a másik? – kérdezte Blaine gyűlölettől izzó hangon. – Ennyi az egész?

Az árulás, csakúgy, mint a gyűlölet, fertőzőnek bizonyult.

Blaine társa a pizzériabeli lövöldözésben egy Hector Milagros nevű fekete kolumbiai férfi volt. Egy vendéglőben tartóztatták le ugyanaznap reggel kilenc órakor, amint éppen reggelizett az egyik hátsó bokszban. Milagros kénytelen volt belátni, hogy nincs esélye a menekülésre az egyik sarokba beszorítva, amikor egyszerre három kilenc milliméteres automata pisztoly csöve mered rá, szemben az ő szimpla harmincnyolcasával. Megkérdezte, hogy befejezheti-e a reggelijét, mielőtt kihűlnek a tojásai. A nyomozók azt felelték, hogy semmi gond, a kapitányságon annyi tojást rendelhet magának, amennyit akar. Ezután fesztelen társalgási hangon megkérdezte: – Beavatnátok, hogy miről van szó, muchachos?

– Beszéltünk egy régi jó barátoddal – felelte Brown.

– Egy bajtársaddal, akivel együtt szoktatok lövöldözni.

– Név szerint Maxié Blaine – tette hozzá Carella. – Ugye, emlékszel még rá?

– Mierda!– káromkodta el magát Milagros, és beledöfte a villáját az egyik tükörtojásba. A szétfröccsenő sárga massza az egész tányért beterítette.

A másnap reggeli hírekben már arról értesülhetett az ország, hogy egy vádesküdtszék Daniel Nelson meggyilkolásának alapos gyanújával vádat emelt Milagros és Blaine ellen. Miután nem sok esély volt rá, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezhetik őket, Betty Young, a nyomra vezető informátor nem vonakodott kilépni a nyilvánosság elé. A Vendéglátóipari Egyesülés ezúttal is megragadta a ragyogó reklámlehetőséget, és az esti hírekben mind az öt országos tévécsatornán bemutatta a díjként felajánlott 50 000 dolláros csekk gigantikus méretűvé nagyított képét. Betty Young szépsége, igéző mosolya és telt keblei csak fokozták a hatást. A díj nyertese diadalmas mosollyal állt a reflektorfénybe a kamerák elé, hogy megköszönje a csekket az Egyesülés jelen lévő képviselőinek, és elmondta, hogy a Floridában élő, ágyhoz kötött, beteg édesanyja ápolására fogja fordítani az összeg nagyobbik részét, a maradékon pedig meglepi magát egy vadonatúj Chevy Geóval. Ezt követően kijelentette, hogy szívből reméli, az a két kegyetlen gyilkos megkapja a maximálisan kiszabható büntetést – különben egész hátralévő életemben nem lenne egy nyugodt percem sem, tette hozzá, de ezt már csak magában. A kiadók ügynökei városszerte lázasan spekulálni kezdtek, nem lehetne-e a sztoriból egy listavezető bestsellert vagy filmforgatókönyvet kihozni. Iskolás gyerekek országszerte részvétkönnyeket sírtak a sörükbe, és megrohamozták a legközelebbi Guido’s-t egy valódi pizzáér abban a reményben, hogy hátha ők is kifognak egy lövöldözést, és ha elég szemfülesek, felnyalhatják a következő ötvenrongyos jutalmat. Kling, aki ágyban fekve nézte végig a show-t egy adag pekingi kacsa és Sharyn Cooke társaságában, még mindig azon morfondírozott, vajon Byrnes hadnagy helyesen cselekedett-e.

– Akárhonnan nézzük, Shar, Pete nem tudhatta előre, hogy Blaine ki fog tálalni. Fogalma sem volt róla, hogyan fog reagálni rá. Egyszerűen odadobta azt a szegény lányt az oroszlánoknak. Pedig ő megbízott bennünk, miután megígértük neki, hogy nem fedjük fel a kilétét.

– Nem tűnt túl ijedtnek, amikor átvette azt a csekket – felelte Sharyn.

Kling megbűvölten nézte, milyen boszorkányos ügyességgel bánik Sharyn a pálcikákkal. A legkisebb morzsát is elsőre fel tudta venni velük. Akár egy született kínai.

– Mit nézel?

– Szeretem nézni, amikor pálcikával eszel.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Pedig te is elég jól bánsz velük, nagyfiú.

– Azért még előfordul, hogy leejtek egy-egy rizsszemet.

– Csak nehogy teleszórd velük az ágyat.

– Egyébként tényleg van egy ágyhoz kötött mamája Floridában.

– Hát persze. Ezért kell neki a Geo is – bólintott Sharyn. – Hogy legyen mivel meglátogatni a mamát.

– És legyen mivel megállni útközben egy-egy pizzára – kontrázott Kling.

– Ötven rongyból akár tíz évig is pizzán élhetne – ábrándozott el Sharyn, majd felcsippentett egy gombát, és bekapta. – Én még soha nem nyertem semmit, és te? Gyerekkoromban az anyám minden áldott nap a lottószelvényeket töltögette, de öt-tíz dollárnál többet sohasem nyert. Én pedig még egy centet sem.

– Én nyertem egyszer egy biciklit. Tizenkét éves koromban. Egy utcabálon.

– Ez komoly?

– Aha. Egy olyan szerencsekeréken, amilyenekkel tele vannak a vidámparkok. Még a nyertes számra is emlékszem.

– És mi volt az?

– Tizenhét. Nem volt rajta más szín, csak fekete és fehér.

– A számon?

– Nem, a biciklin.

– Szerencsés színkombináció – mosolyodott el Sharyn.

– Egyébként az a lány nem nyerte azt a pénzt. Jutalomként kapta.

– Igen, amiért feldobta a kedvesét.

– Mi éppen erről a szemléletről próbáljuk leszoktatni az embereket.

– Miféle szemléletről? És egyáltalán ki az a „mi”?

– A rendőrség. És arról a szemléletről van szó, amely nem tesz különbséget az állampolgári kötelesség teljesítése és a spicliskedés között.

– Hűha, ti, rendőrök ilyesmivel is foglalkoztok? – álmélkodott Sharyn, majd letette a tányérját a pálcikákkal együtt az éjjeliszekrényre, felhajtotta a maradék teáját, Kling fölé hajolt, és szájon csókolta.

Kling úgy érezte, ebben a csókban benne volt minden fekete nő csókja, akit valaha is csókolt.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Sharyn volt az egyetlen fekete nő, akit valaha ismert, és az egyetlen nő – bőrszínre való tekintet nélkül –, akit ismerni akart a közeli és távoli jövőben egyaránt. Kifejezetten szerencsés fickónak tartotta magát, amiért Sharyn is ugyanígy érzett iránta, és boldog volt, hogy ebben a barbár, törzsi háborúskodásokkal teli világban két különböző törzsből való embernek sikerült összejönnie, miután teljes egyetértésben úgy döntöttek, hogy megpróbálják a lehetetlent. Kling úgy érezte – és Sharyn ebben is osztozott vele –, hogy ez maga a csoda – hogy bár minden ellenük szól ebben a világban, mégis megpróbálják. Akár a mesékben. Egy egyszerű, Diamondbackben felnőtt fekete lányból magas rangú rendőrtiszt lesz, egy fehér fiúból pedig, aki biciklit nyer az utcabálon a szerencsekeréken, rendőrnyomozó, és ebben a gyűlölettel és erőszakkal teli hatalmas városban összetalálkoznak. És mintegy varázsütésre egymásba szeretnek. Egy igaz történet, amelyet nem ártana elmesélni a hutuknak és a tusziknak, az albánoknak és a szerbeknek, az araboknak és a zsidóknak.

Mindketten tisztában voltak vele, hogy azok a nagy szavak Istenről, Hazáról és Testvériségről, amelyekkel naponta bombázták őket az iskolákban, ma már nem egészen azt jelentették, mint annak idején. Ők egy fekete nő és egy fehér férfi voltak, akik szerették egymást, és akiknek a realitások világában kellett együtt élniük. A kapcsolatuk távolról sem valamiféle, a teljes egyenlőséget hirdető romantikus, idealista érzületen vagy demokratikus meggyőződésen alapult. Tisztában voltak vele, hogy ez az ellenállhatatlan vonzalom, amit egymás iránt éreztek, elsősorban annak volt köszönhető, hogy sok mindenről egyformán éreztek és gondolkoztak, de nem csak annak. Ugyanazokon a vicceken nevettek a legnagyobbat, ugyanazon a területen dolgoztak, ugyanazokat a filmeket, könyveket és színdarabokat szerették, mindketten imádták a kosárlabdát, mindketten ugyanarra a pártra és ugyanazokra a jelöltekre szavaztak, mindketten arról álmodtak, hogy lesz egy házuk és három gyerekük – de ugyanakkor Amerikában éltek, és ezért tele voltak aggodalommal, és tudták, hogy csínján kell bánni az álmokkal. Az éjszaka jótékony sötétjében, amelyben eltűnt a különbség fehér és fekete között, talán még világosabban látták – ha egyáltalán tudatosult bennük mindez –, hogy nem csupán a hasonlóság javára írható ez a szokatlanul erős vonzalom. A kapcsolatukat legalább ilyen mértékben meghatározták a köztük lévő különbségek is.

Nem voltak színvakok.

Ha valaki – bárki – Amerikában azt állította magáról, hogy színvak, az hazudott.

Valójában Kling éppen azért vonzódott olyan ellenállhatatlanul Sharynhez, mert fekete volt és gyönyörű, amit rendkívül izgalmasnak és izgatónak talált, Sharyn pedig azért szeretett bele Klingbe, mert olyan átkozottul szőke volt, és fehér, és jóképű, és érinthetetlen. A köztük lévő különbségek különböző kontinenseket és óceánokat idéztek, ősi dobszót a dzsungelben, a tengereket átszelő vitorlás hajókat, láncra vert rabszolgákat, a piacokon alkudozó fehér kereskedőket, vért a fehér havon, vért a zászlókon, a csillagokon, vért mindenhol egészen addig, amíg vér a vérrel elkeveredve már egyikük sem tudta volna megmondani, hogy mi a különbség vér és vér között. Éppen ezek a különbségek hozták őket igazán közel egymáshoz. Egymás karjában, egymás életét élve olyan meghittségét éreztek, ami addig ismeretlen volt számukra. Amit sem Kling nem érzett még más nővel, sem Sharyn más férfival.

– Szóval egy fekete-fehér bicikli – mondta Sharyn.

– Fekete váz, fehér felnikkel.

– Biztos, hogy nem fehér váz volt fekete felnikkel?

– Egészen biztos.

– Tudod egyáltalán, mi az a felni?

– Tudom.

– És azt, hogy fekete felni?

– Azt is.

– Hogyhogy ilyen disznóságokat is tudsz?

– Hogyhogy ennyire imádlak?

– Ügyes válasz.

– Te is imádsz?

– De mennyire!