Hetedik fejezet

Amikor újra felkeresték Norman Zimmert, fel voltak rá készülve, hogy vádesküdtszéki idézéssel kell jobb belátásra bírniuk a producert. Zimmer azonban ezúttal meglepően készségesnek mutatkozott. December harmadika, péntek reggel volt. Három nappal korábban, azaz kedden jártak nála először, így joggal feltételezték, hogy időközben beszélt az ügyvédjével, aki felvilágosította, milyen veszélyekkel jár az, ha valaki akadályoz egy gyilkossági ügyben indított nyomozást.

A producer irodája a hatodik emeleten egy sarokszobában volt, melynek ablakai a Stemmler Avenue-ra és a Stockwell Streetre néztek. A Stemmleren valósággal hömpölygött a forgalom. Még a zárt ablakok mögött is hallották a szüntelen tülkölést, jóllehet az autókürt használatát külön rendelet tiltotta ebben a városban. Zimmer öblös hangja – mintha a tulajdonosa versenyre akarna kelni a dudákkal – szinte teljesen elnyomta a beszűrődő hangzavart.

– Sajnálom, hogy a múltkor olyan türelmetlen voltam önökkel, uraim. De tudják, éppen akkor kezdtük a meghallgatásokat, és egy kicsit ideges voltam. Azóta szerencsére sok minden elrendeződött, úgyhogy minden további nélkül a rendelkezésükre állok. Kérdezzenek bátran.

Most is úgy volt öltözve, mint november utolsó napján, de az öltöny ezúttal barna volt, az ing pedig elefántcsontszínű. A zakója most is ugyanúgy az egyik szék karfáján hevert, a nyakkendője félárbocra volt eresztve, az ingujja feltűrve, és ezúttal is színben a nyakkendőhöz passzított nadrágtartót viselt. Nagydarab férfi, mondta Mrs. Kipp. Valóságos óriás.

– Mindenekelőtt – kezdte Carella – arról a bizonyos szerzői jogról szeretnénk többet tudni.

– Szóval a szerzői jogokról – ismételte Zimmer.

– Igen. Mesélje el a történetüket.

– Nagyon hosszú történet.

– Van időnk bőven.

– Attól tartok, nekem nincs – csóválta meg a fejét Zimmer, és az órájára pillantott pontosan ugyanazzal a mozdulattal, amellyel három nappal korábban. A két nyomozónak egyszerre villant át az agyán, hogy talán mégiscsak szükség lesz arra a vádesküdtszéki idézésre. Zimmer végül vett egy mély levegőt, és…

– A történet 1923-ban indul. Egy huszonhárom éves lány, bizonyos Jessica Miles ír egy önéletrajzi ihletésű színdarabot Jenny’s Room címmel. Óriási siker lesz, három évig fut itt, a Stemmleren. 1928-ban musicalt írnak belőle, de a színdarabbal ellentétben ez csupán egy hónapig van műsoron. Itt akár véget is érhetne a történet, de a sors útjai kifürkészhetetlenek. A társam, Connie – azt hiszem, vele is találkoztak kedden a meghallgatások előtt –, az a magas, fekete nő, aki állandóan dohányzik…

– Akinek akár az apja is lehetnék – idézte fel a hölgy hozzá intézett kedves szavait Brown.

– Pontosan. Szóval Connie felkutatta a musical-változat kottáját – lemezfelvétel ugyanis nem készült róla –, és mit ad isten, kiderül, hogy a zene szenzációs. A színdarabon alapuló szövegkönyv csapnivaló volt, de azt nem gond átírni. Connie-nak nem kellett sokáig győzködnie, hogy újítsuk fel a musicalt.

– Ez az a show, amire most készülnek, igaz? – kérdezte Brown.

– Úgy van – bólintott Zimmer, majd gyorsan hozzátette: – Azaz nem egészen ugyanaz. Lényegében igen, de a szövegkönyvet alaposan átírattuk, és beletettünk néhány új számot is, de ezek nem jelentenek érdemi változást. Úgyhogy gyakorlatilag azt mondhatjuk, ugyanarról a musicalről van szó.

Brown meg akarta tudakolni, hogy miért kell egy bukott darabot újra színpadra állítani, de aztán meggondolta magát, és inkább más kérdést tett fel.

– És az a musical teljes egészében azon a Jenny’s Room című darabon alapult, igaz?

– Nemcsak alapult, de most is azon alapul – felelte Zimmer. – Ezért is kellett felkeresnünk Cynthia Keatinget.

Brown Carellára pillantott, Carella pedig Brownra.

– Hogy megszerezzük az előadáshoz szükséges jogokat, a szövegkönyv alapjául szolgáló színdarab szerzői jogának tulajdonosától, azaz Cynthia Keatingtől.

A két nyomozó szemmel láthatóan ismét elvesztette a fonalat.

– A többi jogot már sikerült megszereznünk azoktól a tulajdonosoktól, akik a musical dalait és szövegkönyvét írták, de még szükségünk volt a… Várjunk csak, azt hiszem, így nem egészen pontos a dolog. Ugyanis az eredeti alkotók már régen meghaltak, ezért az esetek többségében ezek unokáival és dédunokáival kellett tárgyalnunk, akik az alkotók jogutódjai lettek. Az elsődleges jogok azonban egész más lapra tartoznak. Amikor a musicalt 1928-ban levették a műsorról, a színdarabhoz kapcsolódó jogok automatikusan visszaszálltak a darab szerzőjére, azaz Jessica Milesra. E jogok megszerzése nélkül azonban nem újíthattuk volna fel a musicalt.

– Ezek szerint Cynthia Keating a tulajdonos unokája? – kérdezte Carella. – Vagy talán a déd…

– Nem. Jessica Miles soha nem ment férjhez.

– Akkor hogyan örökölhette meg Cynthia a szerzői jogokat?

– Ez egy másik hosszú történet.

– Mi ráérünk.

Andrew Hale eleinte még beszélő viszonyban sincs az illető hölggyel.

Naponta összefutnak a ház előtt, a folyosón vagy a lépcsőházban, de egy-egy barátságos fejbólintástól vagy udvarias köszönéstől eltekintve nincs közöttük semmiféle kapcsolat. A nő nagyon idős már – sokkal idősebb, mint Andrew, aki az ötvenes évei elején jár –, amikor megismerkednek egymással. Hale ekkor még együtt él a feleségével, és teljesen egészséges – még évei vannak hátra az első infarktusig. Nemrégen hagyta ott a kórházat – pontosabban nemrég mondtak fel neki, mert úgy ítélték meg, hogy kiöregedett az ápolóskodásból, jóllehet a kórházban nem egy vele egykorú ápolónő is dolgozott. Ötvenhárom évesen kényszernyugdíjazták! – ennyit az egyenjogúságról. Hale úgy véli, azért szabadultak meg tőle, mert az emberek többsége szerint a férfiak egy bizonyos kor után egytől egyig perverz disznókká lesznek, és a felettesei nem akarták, hogy galibát okozzon a kórházban akár az ápolónők, akár a női betegek zaklatásával.

Andrew becslése szerint az idős hölgy a nyolcvanas évei derekán járhat – egy töpörödött kis teremtés, akin a szél is átfúj, ráadásul asztmásan köhög, sántít az egyik lábára, és talán még cukorbeteg is a tetejébe, ki tudja. Egyik reggel látja, hogy az öreg hölgy egy hatalmas, zöldséggel teli cekkerrel birkózik a ház előtt. Odamegy hozzá, és megkérdezi, hogy segíthet-e neki felvinni a szatyrot a lakásába, a harmadik emeletre. – Köszönöm, igazán nagyon kedves magától – feleli az öreg hölgy. Hale-nek azonnal feltűnik a brit akcentus, amiből arra a következtetésre jut, hogy a hölgy Angliából települt át. Innentől kezdve már magától megy minden – hamarosan jó barátok lesznek. Andrew délutánonként teát főz a hölgynek, kisebb-nagyobb szolgálatokat tesz neki – bevásárol, képeket akasztgat fel a falára, szögeket ver be a falba, megjavít ezt-azt, még a takarításban is segít. Ettől újra fiatalnak érzi magát, és jólesik neki, hogy végre megint a gondját viselheti valakinek. Úgy érzi, újra szükség van rá, és lelkesen gondoskodik az idős hölgyről.

Egy szép napon a hölgy elmondja neki, hogy valamikor híres drámaíró volt. – Ugye, nem is gondolta volna? – Ugyan, miféle képtelenségeket beszél? – hitetlenkedik Andrew, de a hölgy csak tovább erősködik. – Pedig igaz. Huszonkét éves koromban írtam egy színdarabot. Jenny’s Room volt a címe. Óriási siker volt. Esküszöm a Mindenhatóra, hogy igazat mondok. Andrew azonban tovább hitetlenkedik. – Ugye, csak viccel. – Azt hiszi? – kérdezi az öreg hölgy. – Akkor menjen csak el a legközelebbi könyvtárba, és nézzen utána. Jessica Miles. Benne vagyok a Ki kicsoda Amerikában? című híres emberek könyvében.

Hale-nek nemigen akaródzik utánanézni, mert attól fél, hogy nem találja meg a hölgy nevét. Hogy kiderül: az egészet csak kitalálta. Akkor bebizonyosodna, hogy csak egy bolond öregasszony, aki összevissza fantaziál. El sem tudja képzelni, mit kezdene vele, ha ez kiderülne. Aztán mégis rászánja magát, és lássatok csudát: a hölgy igazat beszélt. Az ő kis barátnője, ott fenn, a harmadikon igazi híresség volt valamikor! Tényleg ő írta azt a darabot, sőt mi több, öt évvel később musical is készült belőle! A színdarabban valami Jenny Corbin játszotta a főszerepet, aki az egyik legismertebb sztár volt akkoriban. Amikor legközelebb találkoznak, Hale csak annyit tud mondani zavartan vigyorogva: – Lám, lám, lám… A hölgy pedig diadalmas mosollyal az arcán megkérdezi: – Na ugye, hogy nem hazudtam? Andrew pironkodva elismeri, majd kijelenti, hogy nagyon kíváncsi a darabra, és megtiszteltetésnek venné, ha elolvashatná.

A hölgy elmondja neki, hogy a darab eredeti címe Jessie’s Room volt, nem pedig Jenny’s Room, merthogy a saját fiatalságáról szólt – hogyan jött át ebbe a városba Angliából, hogy sikerült letelepednie, hogyan talált munkát a Benefician Loan-nál, milyen különös kalandjai voltak a legkülönbözőbb lovagokkal, aztán jött egy nagy szerelem, amely szomorú véget ért, és akkor megfogadta, hogy soha nem fog férjhez menni – mindezt beleírta a darabba. Csakhogy amikor Jenny Corbin, aki az akkori idők egyik legünnepeltebb sztárja volt, elfogadta a főszerepet, azt a feltételt szabta, hogy változtassák meg a darab címét Jenny’s Roomra, hogy a közönség azt higgye, róla szól.

– De hiszen ez borzasztó! – hüledezett Andrew.

– Nem is volt olyan borzasztó – feleli mosolyogva Jessica. – Óriási sikerre vitte a színdarabomat, és ez a lényeg. Ugyan ki ment volna el megnézni egy színházi előadást, amelyik rólam szól? Így viszont azt hitték, hogy az ő darabja. Hogy róla szól, Jenny Corbinról, a sztárról, és ezért csak úgy tódultak a színházba, hogy láthassák. Én pedig meggazdagodtam a jogdíjakból. Ha látta volna, milyen gyönyörű volt benne!

Az öt évvel későbbi musical-változat producereiről azonban már korántsem nyilatkozott ilyen elismerően. Elmondta Andrew-nak, hogy fogták ezt a líraian szép, érzékeny darabot – amely valójában róla, Jessicáról szólt és egy igénytelen, harsogó, se füle, se farka tucatmusicalt csináltak belőle. A szövegét is teljesen átíratták, méghozzá valami liverpooli firkásszal, aki korábban írt egy komédiát a futballról! El tudja képzelni? Persze a dalszövegek és a zene se volt jobb. Az egészet túlságosan ragtime-osra vették, és tele volt primitív, olcsó rímekkel meg közönséges, faragatlan viccekkel. Egy példát is említett – egy gyönyörű, lírai jelenetből, amelyet Jenny úgy adott elő a színpadon, mint egy földre szállt angyal, közönséges táncjelenetet csináltak!

Ez az a jelenet, amikor szakít élete egyetlen igaz szerelmével, akiről persze akkor még nem tudja, hogy mit jelent a számára valójában. Gyönyörű, megindító jelenet volt – Jenny minden este megríkatta vele a közönséget. A musicalben pedig színes bőrű fiúk és lányok ugrálták végig az egészet a háttérben, méghozzá a legvisszataszítóbb, szemérmetlen mozdulatokkal! Rettenetes volt! Ha előre láttam volna, hogy mit csinálnak az én kedves kis darabomból, soha nem adtam volna a beleegyezésemet, hogy felhasználják ahhoz a förtelmes musicalhez.

– Annyira szeretném elolvasni! – mondja Andrew, mire Jessica szó nélkül bemegy a másik szobába, és két perccel később visszatér egy gyönyörű bőrkötésű példánnyal, amit a producer ajándékozott neki a premier alkalmával.

Andrew aznap éjjel elsírja magát, amikor ahhoz a jelenethez ér, amelyben Jessica elhagyja az egyetlen igaz szerelmét, akiről – ellentétben a közönséggel – ő akkor még nem tudja, hogy az. A felesége rászól, hogy maradjon csöndben, mert nem tud aludni.

Nem sokkal ezután Jessica súlyosan megbetegszik.

Andrew otthon ápolja, egészen addig, amíg be kell vinni a kórházba. Ezután is minden áldott nap meglátogatja, gyakran egész nap ott ül az ágyánál, sőt nemegyszer az éjszakát is ott tölti. Jessica néhány héten belül meghal.

A végrendeletében Andrew-ra hagyja a darab bőrkötésű példányát és még valamit, ami még ennél is sokkal értékesebb: a darab szerzői jogát.

– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Carella?

– Hale maga mesélte el nekem. Legalább százszor hallottam – felelte Zimmer fejcsóválva. – Akkoriban persze senki nem gondolt rá, hogy a musicalt valaha is fel fogják újítani. Már tizenöt éve, hogy Jessica meghalt. A darab időközben elvesztette minden értékét, azaz csupán pénzben nem mérhető érzelmi értéke maradt.

– Egészen addig, amíg a társa fel nem fedezte a musicalt.

– Pontosan. Utánanéztünk a copyrightnak, és kiderült, hogy minden örökös esetében megvan a jogfolytonosság. Azután felkerestük a jelenlegi tulajdonosokat, és megszereztük tőlük a hozzájárulásukat. Képzelheti, hogy örültek a váratlanul jött pénznek. A szövegkönyvíró unokája egy londoni kiadó postai részlegén dolgozik, a dalszövegíró unokája ingatlanügynök Los Angelesben, a zeneszerző dédunokája pedig taxisofőr Tel-Avivban. Ez a felújítás valóságos égi ajándék mindhármuknak. Ekkora pénzekről még csak álmodni sem mertek soha életükben. Persze csak ha sikerre visszük a show-t. Amiben természetesen egy percig sem kételkedem – tette hozzá, és elégedetten összedörzsölte a kezét az íróasztala fölött.

– Mikor tudta meg, hogy Hale örökölte az elsődleges szerzői jogokat?

– Amikor az ügyvédünk utánajárt a dolognak. Nem számítottunk rá, hogy bármi probléma közbejöhet. Miért is jött volna? Valójában már el is kezdtük a munkát, arra számítva, hogy a szerzői jogok tulajdonosainak hozzájárulásával nem lesz semmi gond. A szövegírónk már belekezdett az új változatba, írattunk néhány új dalt, leszerződtettük a rendezőt és a koreográfust. Minden a legjobb úton haladt. Hale-t azonban nem sikerült egykönnyen megtalálni. Mint utóbb kiderült, itt volt végig az orrunk előtt a városban, de eltartott egy darabig, amíg erre rájöttünk, mert az utóbbi években elég sokat költözködött. Miután kirúgták abból a riverheadi kórházból, ahol ápolóskodott, mert molesztált egy fiatal nőt a szobájában. Ő legalábbis ezt mondta, de ki tudja, mi az igazság? Nem mintha annyira érdekelt volna bennünket. Nekünk csak az volt a fontos, hogy megszerezzük annak a csapnivaló, szentimentális darabnak az előadási jogát, amit Jessica Miles írt és könnyelműen Hale-re hagyott.

– Azt akarja mondani, hogy nem is jó a darab?

– Szörnyű! Csak azért volt akkora sikere, mert Jenny Corbin játszotta benne a főszerepet. Tudja, akkoriban éppen ő volt a polgármester szeretője, és tele voltak vele a pletykalapok. Egyébként tényleg lenyűgöző jelenség lehetett. Legalábbis abból ítélve, amit hallottam róla. – Zimmer kiegyenesedett ültében, és a kezével a levegőbe rajzolva igyekezett érzékeltetni, milyen pompás, telt alakja volt az illető színésznőnek. Aztán elkomorodva széttárta a karját. – Akármilyen csapnivaló is volt az a darab, szükségünk volt rá. Az eredeti mű jogutódjának beleegyezése nélkül nem tehettünk egy lépést sem. – Zimmer nagyot sóhajtott, majd kinyitotta az asztalán fekvő szivarosdobozt, és kihalászott belőle egy szivart. – Dohányoznak? Havanna.

– Köszönjük, nem – felelte Carella.

Brown is tagadólag intett a fejével.

Zimmer lehántotta a szivarról a celofánt, leharapta a végét, és meggyújtott egy gyufát. Néhány szippantás után hatalmas mancsával elhessegette a füstöt maga elől, majd hátradőlt a székében, és elégedetten pöfékelni kezdett. Carella szó nélkül felállt, és kinyitotta az egyik ablakot. Az iroda egyik pillanatról a másikra megtelt az utcai forgalom zajával.

– Elmentem az öregemberhez, hogy megegyezzünk – folytatta Zimmer. – Eszembe se jutott, hogy bármi probléma is adódhat. Miért is adódna? Ki az az őrült, aki eldob magától egy kisebbfajta vagyont? Elmondtam neki, hogy felújítjuk a musicalt, amit annak idején Jessica Miles darabjából írtak, és szeretnénk megvenni tőle az előadáshoz szükséges szerzői jogokat. Gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatomat.

– Miért? — kérdezte Brown.

– Mert egy idióta volt – felelte Zimmer. – Megmagyaráztam neki, hogy egy vagyont keresne, ha sikerre vinnénk a show-t. Az egész országban játszhatnánk, sőt külföldön is bemutatnánk, ami tényleg mesés összegeket hozhatna neki is a konyhára. De hiába. Először azt hittem, nagyobb előleget és több százalékot akar a bevételből, de nem. Nem ez volt a baj.

– Hanem? – kérdezte Carella.

– Jessica szánalmas kis darabját akarta védeni. El tudják ezt képzelni? Azt mondta, hogy Jessica nagyon szomorú lenne, ha megtudná, hogy újra elővették azt a musicalt. Tökéletesen megértem – feleltem. Mi is azok vagyunk. Épp ezért íratjuk újra a szövegkönyvet, és adunk hozzá új dalokat. Hogy jobb legyen. Hiába. Hallani sem akart a dologról. Azt mondta, Jessica se így, se úgy nem akarná, hogy felújítsák a musicalt. Ellenkezne a végakaratával, ha ő hozzájárulna a dologhoz, és eladná nekünk a jogokat. Háromszor mentem el hozzá, de hiába. Képtelenség volt jobb belátásra bírni. – Zimmer megcsóválta a fejét, és egy hatalmas füstfelhőt eresztett a mennyezet felé. – Úgyhogy elmentem a lányához. Cynthia Keatinghez. Egy jelentéktelen kis házi egér, aki teljesen a férje befolyása alatt áll. Keating – aki tipikus jogászhéja – persze azonnal felismerte, mekkora pénzhez juthatnának, ha kasszasiker lenne a musical. Megkértem Cynthiát, hogy járjon közbe az érdekemben, és próbálja meg jobb belátásra bírni az apját. De ő sem járt szerencsével. Az öreg teljesen megmakacsolta magát. – Zimmer újra megcsóválta a fejét, és egyenesen a vele szemközt ülő Carella szemébe nézett. – Így hát kénytelen voltam megölni – mondta némi hatásszünet után, majd jóízűen felnevetett, mint egy kóristafiú, aki a társai orra alá durrantott a karácsonyi korál alatt.

A két nyomozó semmi látható jelét nem mutatta annak, hogy értékelték volna a producer humorát.

– Gondolom, erre a következtetésre jutottak – folytatta Zimmer. – Mármint hogy jó okom volt eltenni láb alól. Miért is ne, ha egyszer így keresztbe tett mindenkinek a vén marhája. A lányával pedig mindent simán el lehet intézni, igaz?

A nyomozók nem szóltak semmit.

– Merő véletlenségből – folytatta Zimmer hatalmas füstfelhőbe burkolózva – Cynthia tudta, hogy az apja rá hagyta a darab tulajdonjogát.

– Erről honnan van tudomása? – kérdezte Carella.

– Ő mondta el neki. Azt mondta a lányának, ha ő meghal, huszonötezer dollárt kap az életbiztosításáért, és ráhagyja annak a nyomorúságos kis fércműnek a tulajdonjogát is. Elnézést a minősítésért, de az az igazság, hogy ez az egész ügy már kezd az agyamra menni.

Ha neki az agyára megy, mit szóljunk mi?– gondolta Carella.

– Van egy ötletem – mondta Zimmer hirtelen. – Holnap este rendezzük az alakuló partit.

– Micsodát? – kérdezte Brown.

– Ismerkedési est a számba jöhető gyanúsítottak számára – felelte Zimmer vigyorogva. – Mi lenne, ha beugranának?

Carella eltöprengett rajta, hogy hová lettek azok az egyszerű esetek, amikor egy zsaru csak egyszerűen besétált a bűntett színhelyére, és ott találta a gyilkost füstölgő pisztollyal a kezében, lábánál a holttesttel. Zimmer maga hívta fel rá a figyelmüket, hogy ő is az egyike a lehetséges gyanúsítottaknak. Carella ezzel egyet is értett. De az volt Cynthia Keating is, csakúgy, mint az a pénzsóvár jogász férje vagy bármelyik jogutód Londonban, Tel-Avivban és Los Angelesben. A többiekről nem is beszélve, akik ugyancsak jócskán érdekeltek abban, hogy létrejöjjön a tervezett show – a szövegkönyvíró, a zeneszerző, a rendező, a koreográfus, Zimmer producertársa… Bárki, akinek anyagi érdeke fűződött ehhez a vállalkozáshoz, felbérelhette a jamaicait, hogy akassza fel Hale-t a fürdőszobaajtóra, mint egy vizes törülközőt.

– Hánykor kezdődik az az ismerkedési parádé holnap? – kérdezte.

– Mit szólnátok egy feladványhoz? – kérdezte Parker. – Van egy szenzációs feladványom a számotokra.

– Tartsd meg magadnak a feladványodat – felelte Carella mogorván.

– Nekünk már megvan az ügyeletes feladványunk – csatlakozott az előtte szólóhoz Meyer.

– Két feladványunk is van – próbált hárítani Kling.

– Túl sok feladványunk van – tette hozzá nyomatékosan Brown.

– Akkor ez is biztosan tetszeni fog – mondta Parker vigyorogva. – A minap lemeszelek egy pasast, mert lazán áthúzott a piroson. Pont a sarkon álltam, úgyhogy tisztán láttam a stiklit. Rögtön leintettem, ahogy az egy lelkiismeretes zsaruhoz illik…

Brown trombitálva kifújta az orrát.

– …és kértem tőle a jogosítványát meg a forgalmiját. Végre egy rakás szemét közül kibányássza a kesztyűtartóból az iratokat, és odaadja. És tudjátok, mi volt a jogosítványába csúszva?

– Mi? – kérdezte Kling.

– A házasságlevele.

– A micsodája?

– Ahogy mondom.

– Mi a fenének hordja magával a házasságlevelét?

– Hát éppen ez az. Ez a feladvány, amit meg kell oldani.

– Mostanában nősült?

– Nem. A házasságlevelet pontosan tíz éve állították ki.

– Akkor minek hordozza magával?

– Fogalmam sincs. Mondom, hogy ez benne a feladvány.

– Ki nem állhatom a feladványokat – dörmögte Carella.

A musical stábjának alakuló összejövetele a tervek szerint délután hatkor kezdődött Connie Lindstrom belvárosi luxuslakásában a Grover Avenue-n, a parkkal szemben. A fényűző környék mintha nem is ugyanabban a városban lett volna, mint Carelláék körzete, jóllehet légvonalban alig két kilométerre voltak egymástól. Ha Brown és Carella éppen műszakban lettek volna szombaton délután, tíz perc alatt odaértek volna a partira, de ezúttal otthonról indultak, Riverheadből, így kerek negyven percet kellett az utazásra szánniuk. Brown pontosan öt óra húszkor vette fel Carellát a háza előtt. Ekkor még csak szállingózott a hó, de mire átkeltek a hídon a Devil’s Bite-nál, már teljes erővel dühöngött a hóvihar. Fél hétre sikerült eljutniuk Connie Lindstrom házához, de még így se késtek sokat, mert a hóvihar másokat is feltartóztatott. A két nyomozó rendesen felöltözött az est tiszteletére – Brown egy elegáns kék, Carella pedig egy vadonatúj szürke öltönyben feszített. Hamarosan kiderült, hogy kár volt strapálniuk magukat, mert a vendégek fele farmerban érkezett. Az egyikük, egy színész, megkérdezte tőlük, mit fognak csinálni a show-ban. Amikor elárulták neki, hogy rendőrnyomozók, széles vigyorral közölte, hogy egyszer volt egy zsaruszerepe a Detective Story egyik nyári felújításában.

A show zeneszerzője, Randy Flynn, miután bemutatkozott, bizalmasan elmondta Carelláéknak, hogy ez az összejövetel tulajdonképpen nem is alakuló parti, mivel ezzel a kifejezéssel valójában csak a stáb első próbáját illetik, amikor először összejön a teljes csapat, beleértve a producereket és az alkotókat is. Persze Connie még új a szakmában, fűzte hozzá suttogva. Még nem ismeri igazán a szakmai zsargont. A hatvanas éveiben járó Flynn, aki már számos musicalt vitt sikerre a világ legrangosabb színházaiban, igazi hírességnek számított a szakmában, és ezt nem is igyekezett leplezni. Tartása, gesztusai, hanghordozása beszédesen tanúskodtak róla, milyen rangot képvisel ebben az egyébként meglehetősen vegyes társaságban. Egyik kezében cigarettával, a másikban konyakospohárral elmondta Carellának, hogy Zimmer valamikor július elején kereste meg az ajánlattal, miután sikerült megszereznie az eredeti musical felújításának jogait a zeneszerző dédunokájától Tel-Avivban. Az örökösök közül ő az egyetlen, aki ma nem tudott eljönni – tette hozzá.

A néhai dalszövegíró unokája, aki a Coldwell Bankernél dolgozott ingatlanügynökként, egyenesen Los Angelesből „ugrott” át a találkozóra. Vörösesszőke, harminchárom év körüli nő volt, és Felicia Carrnak hívták. Egyedül ő parádézott estélyi ruhában az egész társaságban – egy földig érő, zöld selyemköntösben, ami úgy állt rajta, mintha mohával tapasztották volna be az egész testét. Odaadó figyelemmel hallgatta Naomi Janust, a koreográfust, aki ugyanazt a fekete kalapot viselte, mint kedden, és éppen arról beszélt egy Arthur Bragg nevű férfinak, hogy milyen szexi táncfigurákat talált ki az egyik betétszámhoz, amelynek nincs szövege. Brown arra a következtetésre jutott, hogy ez a pasas lehet a show zenei igazgatója. Felicia kijelentette, hogy már alig várja a bemutatót, mert imádja a musicaleket, főként azokat, amelyekben sok szexi tánc van.

– Mikor érkezett? – kérdezte Brown.

– Tegnap. Az éjszakai járattal.

– És mikor megy vissza?

– Egy darabig maradok. Szeretnék vásárolni pár dolgot karácsonyra.

– Gondolom, ez a show nagyon izgalmas magának.

– De mennyire! – helyeselt lelkesen Felicia. – Már alig várom a bemutatót.

– Mikorra tervezik?

– Jövő őszre – felelte Naomi. – Ha sikerül megfelelő színházat találnunk.

– Az nagyon soká lesz.

– Attól függ, mihez képest – felelte Naomi. – A show 1928 óta porosodik egy fiókban. Ha hetven évet kibírt, gondolom, tud várni még néhány hónapot.

A szövegkönyvíró unokája egy brit férfi volt, bizonyos Gerald Palmer. Carella becslése szerint a negyvenes évei elején járt. Frissen volt borotválva, de a hajára már ráfért volna egy kis igazítás. A két nyomozóhoz hasonlóan ő is öltönyt viselt, amelynek a szabása kissé ódivatúnak tűnt Carelláékéhoz képest, de lehet, hogy ezt csak a jellegzetes angol szabás tette. A sötétkék öltönyhöz elegáns barna cipőt vett fel. Jellegzetes cockney akcentusával elmagyarázta Carellának – nem mintha szükség lett volna rá –, hogy a szövegkönyvíró írja az összes prózai szöveget, ami elhangzik a színpadon, de a dalok és énekes számok szövege már nem rá tartozik. – Librettistának is szokták hívni őket – tette hozzá. – A nagyapám egy fantasztikus librettót írt az eredeti musicalhez. Fogalmam sincs, miért kellett átíratni. – Carella ebből arra a következtetésre jutott, hogy Palmer lemaradt egy brosúrával. Úgy látszik, vele még nem tudatták, hogy az eredeti szöveg „csapnivaló” volt.

Ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk az a férfi, aki átírta az eredeti szöveget. Magas, kissé esetlen, hatvan felé járó férfi volt – legalábbis Carella ennyire taksálta. Bő farmernadrágot, nyitott nyakú, kék vászoninget és zöld pulóvert viselt. – Clarence Hull – mutatkozott be dörmögő basszus hangon, és kezet rázott mindkét férfival. Aztán egyenesen Palmerhoz fordult, és mintegy mentegetőzésképpen – legalábbis Carellának ez volt a benyomása – kijelentette, hogy a nagyapja librettója „kifejezetten művészi volt a maga idejében” – pontosan ezt a kifejezést használta –, de most, az új évezred küszöbén valami sokkal aktuálisabb, korszerűbb cselekményre van szükség, ezért is tette át az eredeti darab kezdetének helyszínét a közép-angliai farmról Londonba, így a hősnő már nem az az egyszerű falusi kislány, aki szerencsét próbál Amerikában, hanem egy jellegzetesen mai, modern nő, aki átköltözik az egyik nagyvárosból a másikba. Palmer ezután elmondta, hogy a nagyapja írt egy prózai színdarabot is annak idején, „egy komédiát a fociról”, amelyből szerinte egy ragyogó musicalt lehetne csinálni, különös tekintettel a sport rendkívüli módon megnőtt népszerűségére. Hull erre kijelentette, hogy az egyetlen sportmusical, ami hosszú távon is sikeresnek bizonyult a műfaj történetében, a Damn Yankees volt, majd kurtán elnézést kért, mondván: szeretne kérni magának még egy pohár pezsgőt, és faképnél hagyta a két férfit.

Palmer ezután elmondta Carellának, hogy már tizenöt éve a Martins and Grenville kiadó „postázójában” dolgozik, amely „a patinás könyvkiadók utolsó mohikánja a Bedford Square-en”. A legrangosabb kiadók egyike – tette hozzá nem titkolt büszkeséggel, majd bevallotta Carellának: rendkívül izgatott, hogy újra színpadra állítják a nagyapja show-ját. – Remélem, Londonba is el fog jutni.

– Mikor érkezett? – kérdezte Carella minden átmenet nélkül.

– Szerdán jöttem egy délutáni géppel.

– És hol szállt meg?

– A Piccadilly Hotelban. Legalább a nevét illetően emlékeztet Londonra – tette hozzá vigyorogva. Carella megállapította, hogy Palmer kissé alaposabban borotválkozott a kelleténél. A nyaka és az álla tele volt apró vágásokkal.

– És mikor szándékozik visszamenni?

– Még egy hétig biztos maradok. Legalább egy kicsit pihenek. Megnézem a várost, vásárolok ezt-azt. Miért siessek vissza? A munka úgyis megvár, igaz?

Cynthia Keating egyszerű, fekete koktélruhát viselt, a férje, Robert Keating pedig – Carelláékhoz hasonlóan – az öltöny mellett döntött, tekintettel a jeles alkalomra. Brown időközben rájött, hogy csak azok a vendégek öltöztek ki, akik nem a show-businessben utaznak. Kezdte úgy érezni magát, mint aki széles nyilvánosság előtt hülyét csinált magából. Keating hajszálcsíkos öltönyben feszített – mintha egy IBM-es nyitótárgyalásra készülne. Cynthia kijelentette Rowland Chappnek, a show rendezőjének, hogy az eredeti darab, amelyet Jessica Miles írt, „egyszerűen elbűvölő”. Chapp rezzenéstelen arccal és egy kurta fejbólintással nyugtázta a megjegyzést, ami minden szónál beszédesebben érzékeltette, mi a véleménye a darabról. Brown a legszívesebben szó nélkül otthagyta volna az egész cirkuszt.

Egy feketébe és fehérbe öltözött pincérpáros pezsgőt és zsúrszendvicseket hordozott körbe tálcákon az egybegyűlteknek. Mindketten színésztanoncok voltak, és minden jel szerint az „agyafúrt pincér és a flörtölő pincérnő” kettősét alakították. A luxuslakás panorámaablakai mögött szédítő sebességgel kavargott a hó – a sarki lámpák megvilágította hópelyhek mint megannyi apró, éles tőr ostromolták a fehérbe borult várost.

Connie Lindstrom egy villával megkocogtatta a pezsgőspoharát.

– Egy kis figyelmet kérek! – mondta rekedtes hangon. – Randy?

Rövid tapsot és némi súgást-búgást követően Randy Flynn lépett ki a vendégek sűrűjéből. Odament a sarokban álló fekete koncertzongorához, leült, és felhajtotta a klaviatúra fedelét. Mögötte, az ablakon túl, rendületlenül járták kísérteties táncukat a szélkorbácsolta hópelyhek.

– Engedjék meg, hogy eljátsszam maguknak a show zenéjét, azt a három új dalt is beleértve, amit hozzáírtam. Az eredeti ötletet megtartottuk – az egész musical Jenny szobájában játszódik. A szobája ablaka a városra nyílik. Mindent, ami a városból látható és ami a városban történik, Jenny szemén keresztül látjuk, pontosan úgy, ahogy ő.

A rövid bevezetőt követően Flynn játszani kezdett.

Connie Lindstrom lakása egyszerre megtelt hangokkal és élettel – egy másik, szebb és jobb élet igéző hangjaival. Carella, hiába figyelt, nem tudta megállapítani, melyek voltak az új dalok. Az egyes számok, mintha egymásból nőttek volna ki, tökéletes harmóniával illeszkedtek egymáshoz. Morrow füsttől rekedtes, fátyolos hangja nyomán lassan megelevenedett a múlt – a város, amilyen hetven évvel ezelőtt, 1928-ban volt. Az az idő, amikor minden újnak, szépnek és ártatlannak tűnt egy fiatal lány számára, akit Jennynek hívtak, és a szobájában álmodozott a város bevándorlónegyedében, amelyet már akkor is úgy hívtak, mint ma: The Lower Platform.

De micsoda különbség! Ki ismerne rá az egykori városnegyedre a jelenlegi képe alapján?

Flynn egy ártatlan fiatal lány álmairól és önmagára ébredéséről beszélt egy csodálatos szigeten, amelyet két, meseszép hidakkal díszített folyó ölelt át. Hangja nyomán megelevenedett az egész város – a felhőkbe nyúló aranyszínű tornyok, a csillogó, gondosan karbantartott utcák, az alattuk dübörgő karcsú metrószerelvények, a díszesen kivilágított aluljárók, amelyeket még nem tett tönkre az idő, és nem viselt meg a hosszú évtizedek szüntelen forgalma. Azoknak a bevándorlóknak az álmairól és reményeiről énekelt, akik magukkal hozták a hagyományaikat, a kultúrájukat, hogy megőrizzék, és tovább ápolják itt, az új világban. A hangja egyre nőtt, gazdagodott, mintha egy hatalmas kórus énekelne – több száz hang, népek hangja, amelyeknek gyermekei a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek ide, ebbe a csillogó új világba, hogy itt találják meg új hazájukat, és egyetlen, erős, egységes néppé kovácsolódjanak.

Itt, Jenny szobájának falain túl…

Istenem, milyen gyönyörű világ volt…

Flynn az utolsó szám utolsó akkordjainál tartott.

Odakint még mindig havazott.

Carella tekintetével a társát kereste. Brown ott állt a szoba túlsó felén, hatalmas, fekete alakja jó egy fejjel magasodott a körülötte álló vendégek fölé. Randy Flynn felállt a zongorától, a közönség felé fordult, és a kitörő tapsvihar közepette a két tenyerét összetéve, amolyan guru módra, szertartásosan meghajolt. Brown tekintetével körbepásztázta a szobát. Carella ugyancsak alaposan, kutató-vallató pillantásokkal mérte végig a vendégsereget.

Mindketten egyre gondoltak: a jelenlévők közül bárki megölhette Andrew Hale-t.

A hopscotchi gyilkossághoz riasztott nyomozóknak eszükbe sem jutott, hogy összefüggést keressenek a mostani eset és a korábbi, külvárosi gyilkosságok között. Miért is jutott volna? Az első külvárosi áldozat egy hatvannyolc éves fehér férfi volt, akit felakasztottak egy fürdőszobaajtóra, a fogasra, majd befektették az ágyába. A második egy tizenkilenc éves fekete lány volt, akit többször mellbe szúrtak a saját konyhakésével. A két eset között csupán annyi volt a hasonlóság, hogy a gyilkosságot megelőzően mindkét áldozat Rohypnolt fogyasztott, de ez lehetett a puszta véletlen műve is, a véletlené, ami sok esetben kegyetlenül megnehezítette a rendőrség munkáját.

Sorozatgyilkosokkal még a zsaruk is jobbára a bűnügyi regények lapjain találkoztak. Hihetetlen népszerűségnek örvendtek az olvasóközönség körében, de ez nem jelentette azt, hogy bármelyik utcasarkon összefuthatott velük az ember. A legfrissebb becslések szerint mindössze harmincötnegyven példány volt szabadlábon az egész országban. Ahhoz, hogy egy gyilkos elnyerje a bona fide sorozatgyilkos címet, legalább három embert kellett megölnie viszonylag rövid idő leforgása alatt. Ugyanakkor, ha valaki megölte mondjuk George bácsit, majd két nappal később Mandy nénit és Maude nénit is, mert szemtanúi voltak az első gyilkosságnak, nem számított sorozatgyilkosnak, mert az utóbbi két gyilkosságot saját jól megfontolt érdekében, puszta előrelátásból követte el.

A zsaruk ebben a városban éves átlagban körülbelül 2000 gyilkosság ügyében nyomoztak. Még ha a belvárosi gyilkossághoz riasztott nyomozók feltételeztek is volna valami távoli összefüggést a Hale-gyilkosság, a Cleary-gyilkosság és az utóbb kitudódott, legújabb gyilkosság között, akkor sem vonták volna le a három esetből azt az elhamarkodott következtetést, hogy egy eszelős sorozatgyilkos tizedeli a város lakosságát. A nyomozók, akiket hétfőn kora reggel riasztottak, talán hallottak valamit a Hale-gyilkosságról a tévében, de egészen biztos, hogy nem hallottak semmit a szerencsétlen diamondbacki fekete lányról, akit a saját lakásában öltek meg öt késszúrással. Ezért nem is gondolhattak arra, hogy összefüggést keressenek a mostani és a két korábbi gyilkosság között.

Az elsárgult születési anyakönyvi kivonat tanúsága szerint, amit egy cukorkásdobozban találtak meg a hálószobai sublót legfelső fiókjában, az áldozatot Martha Coleridge-nek hívták, és kilencvennyolc éves volt. A törékeny, madárszerű teremtés a hálóköntösében feküdt a földön, az ágya mellett, minden jel szerint törött nyakcsigolyával. A két nyomozó, a rangidős Bryan Shanahan és nemrég kinevezett társa, Jefferson Long gondosan átvizsgálta az áldozat ingóságait – még a fiókok mélyén lapuló elsárgult leveleket és naplókat is átlapozták, ha másért nem, legalább a rutin kedvéért. Biztosak voltak benne, hogy egy közönséges rablógyilkossággal állnak szemben. Nyilván valami pitiáner rabló betört a lakásba, felmarkolta az öreglány konyhapénzét, majd biztos, ami biztos alapon kitörte a nyakát is. Még akkor is az elsárgult iratokat szortírozták, amikor megjött az orvos szakértő, hogy megvizsgálja a holttestet. A többnyire leveleket tartalmazó, vaskos dossziék között egy nagyobb méretű, sötétkék, szabályosan felcímkézett irattartóra bukkantak. A címkén nyomtatott betűkkel ez állt:

MY ROOM

Írta: Martha Coleridge

Első ránézésre valami színdarab lehetett. A többi hasznavehetetlen irománnyal együtt ez is az ágyon kötött ki.

Gabriel Foster tiszteletes akkor figyelt fel az ügyre, amikor megtudta, hogy a fehér gyanúsítottat óvadék ellenében szabadlábra helyezték, míg fekete társától megtagadták ezt a lehetőséget, és előzetes letartóztatásba helyezték. Ugyanaz a bűntett, ugyanaz a vizsgálóbíró, két gyanúsított személy – egy fehér és egy fekete –, eltérő intézkedés.

Ez volt az első, de távolról sem a döntő impulzus, ami végül arra késztette, hogy kivonuljon a híveivel az utcára. Annál kevésbé, mert az utóbbi időben valami megmagyarázhatatlan, gyökeres változás állt be a közhangulatban. Maxwell Corey Blaine és Hector Milagros, akiket eleinte nemzeti hősökként ünnepeltek, amiért megszabadították a várost egy besúgótól, az emberiségnek ettől a söpredékétől, egyik napról a másikra elvetemült szörnyetegek lettek, csupán azért, mert egy másik besúgó – akiből egy csapásra valóságos hősnőt csinált a média – tekintélyes jutalom fejében feldobott egy fehér embert, akit óvadék fejében kapásból szabadlábra helyeztek, míg a társától, aki fekete volt, ugyanezt kapásból megtagadták. A világ ugyan tele volt szemét patkányokkal, de Fosternek esze ágában sem volt felemelni a szavát két gyilkosért, akik ellen – hála a médiának – az egész ország felzúdult.

A vonakodása azonban csak addig tartott, amíg két túlbuzgó nyomozó a segítségére nem sietett.

A két detektívet Archie Bingmannak és Robert Traceynek hívták, de Hightownban, ahol Enrique Ramirez uralta a drogpiacot, jobbára csak Bingóként és Bopként ismerték őket. Már másfél éve nyomoztak El Jefe után, egyelőre nem sok sikerrel. A társadalom minden szintjén egyre jobban elharapódzó bűnözés nyomán hozott legújabb törvények értelmében a törvényellenes kereskedelmi vállalkozások érdekében elkövetett gyilkosságot akár életfogytig terjedő szabadságvesztéssel is büntethették. A kolumbiai kartell minden kétséget kizáróan a bűnözésre épülő és azt serkentő törvényellenes kereskedelmi vállalkozás volt. Ha sikerülne a Guido’s-beli gyilkosságot közvetlen összefüggésbe hozni El Jefe drogüzelmeivel, a „nagyfőnök” élete hátralévő részét garantáltan Kansasban hűsölné végig.

Bingo és Bop biztosra vették, hogy a két bérgyilkos nem fecsegett ki semmit, ami gyanúba keverhetné Ramirezt. A két gyanúsított pontosan tudta, hogy a kartell hosszú karja a legeldugottabb börtöncellákba is elér, és semmi kedvük nem volt egy jégcsákánnyal a tarkójukban végezni egy sötét, viharos téli éjszakán. Sokkal egyszerűbb elvinni a balhét, és lehúzni a kiszabott időt, hogy aztán nyugodt lélekkel és tiszta lappal folytathassák ott, ahol abbahagyták. Ráadásul ha a vegyes páros egy előnyös alku keretében feldobta volna Ramirezt, a vádesküdtszék már megtette volna a vádemelési javaslatot. Bingo és Bop tudomása szerint azonban egyelőre nem érkezett ilyen névre szóló okirat az ügyészséghez.

A két hekuson nem csekély izgalom lett úrrá, amikor megtudták, hogy Ramirez egyik embere előzetes letartóztatásban hűsöl a Katakombában, ahol egy leleményes zsaru bármikor meglátogathatja, hogy kiszedje belőle, ki bérelt fel kit, hogy eltegyék láb alól azt a csóró patkányt, akivel Bingóék egyébként soha nem találkoztak. Azt már biztosan tudták, hogy ki küldte Milagrost a pizzériába, mert itt, a 89-es körzetben szakmai körökben nyílt titok volt, hogy Milagros és a társa, Blaine El Jefe smasszerei voltak. Az amerikai igazságszolgáltatási rendszerben azonban a tudás önmagában mit sem ért. Bizonyítanod is kellett, hogy amit tudsz, az valóban megfelel a valóságnak.

Hétfő este, december hatodikán éjjel, miközben a hopscotchi nyomozók a jelentésüket írták Martha Coleridge-ről, akinek eltörték a nyakcsigolyáját, és Foster tiszteletes azon töprengett, hogyan kovácsoljon tőkét magának a média segítségével Hector Milagros letartóztatásából, Bingo és Bop egyenesen az előzetes letartóztatásban lévők számára rendszeresített, Katakomba becenéven közismert Blanchard Street-i fogházba hajtott, és közölték az ügyeletes őrrel, hogy a pizzériás lövöldözőt jöttek meglátogatni. A kötelességtudó őr megkérdezte őket, hogy kinek a megbízásából.

– Egy kábszeres ügyön dolgozunk, amiben a vendégük is érdekelt – felelte Bingo.

– Ehhez az ügyvédje engedélye kell – mondta az őr.

– Beszéltünk vele – bólintott Bop. – Azt mondta, a részéről rendben.

– Nekem írásos engedély kell, hogy beengedhessem magukat.

– Ugyan már, pajtás, minek ekkora felhajtást csinálni a dologból? – kedélyeskedett Bingo. – Hol a francban akasszuk le az ügyvédjét az éjszaka közepén?

– Keressék meg holnap, és jöjjenek vissza az írásos felhatalmazással.

– Nagyon sürgős a dolog. Nem várhatunk holnapig – érvelt Bingo.

– Ugyanis forró nyomon vagyunk – tette hozzá nyomatékosan Bop.

– A forró nyomok nem börtöncellákba vezetnek – felelte az őr.

– Ide figyelj, pajtás! Egy mocskos gengsztert akarunk elkapni, aki drogot árul a gyerekeidnek az utcán.

– A gyerekeim már felnőttek, és Seattle-ben élnek a családjukkal.

– Csak tíz perc az egész, oké?

Az őr megadóan bólintott.

– Az ajtó nyitva volt, és köszönés nélkül besétáltak, világos?

Milagros éppen a Bibliáját olvasta a cellában. A szemben lévő cellában egy öregember aludt, és időnként motyogott valamit álmában. Milagros még sose látta ezt a két pasast, és nemigen értette, hogy kerültek ide ilyen későn. Az ügyvédje nem mondta, hogy bárki is meg akarná látogatni. Úgy tudta, hogy a tárgyalásáig itt fog üldögélni a Katakombában. Az ügyvédje azt is elmagyarázta, hogy nem lehet valakit csak a bűntársa terhelő vallomása alapján elítélni. Különben is, ki hinne egy olyan pasasnak, aki megpróbált kinyírni öt zsarut, és egyet csúnyán meg is sebesített. Senki. Csak várjon türelemmel, és hallgasson, a többit pedig bízza rám, mondta az ügyvédje. Ki fogom hozni, ebben biztos lehet. Milagros pedig hitt neki, és megnyugodott. Ezért nem értette, ki ez a két pasas, és mit akarnak tőle az éjszaka kellős közepén.

Az elektromos zár két kattanással kinyílt. Bingo és Bop beléptek a cellába, és becsukták maguk mögött az ajtót. A folyosó másik végén az őr másodszor is megnyomta a gombot, és a zár visszakattant a helyére.

Bingo barátságosan elmosolyodott.

Milagros már évekkel korábban megtanulta, mit jelent az, ha egy ismeretlen pasas mosolyogva közeledik felé.

A másik látogató is mosolygott.

– Meséld el szépen, ki küldött a pizzériába – mondta Bingo.

– Ki a fasz maga, és mit akar tőlem?

– Lám, lám, milyen szépen tud beszélni – mondta Bop még mindig mosolyogva.

– Én és a társam szeretnénk találkozni a főnökével.

– Miféle főnökről beszél, ember?

– Enrique Ramirezről.

– Nem ismerem.

– Ki gondolta volna? – csóválta a fejét Bingo.

– Tűnjenek innen a francba, vagy hívom az őrt!

– Az őr kiment a teraszra levegőzni egy kicsit.

– Ha nem takarodnak el innen, felverem az egész kurva börtönt – fenyegetőzött Milagros.

– Ejnye, ejnye. – Bingo újfent megcsóválta a fejét.

– Szeretnék bemutatni neked valakit – mondta vigyorogva Bop, és előhúzott egy kilencest a zakója alól. – Mr. Glock, engedje meg, hogy bemutassam önnek Mr. Milagrost.

Milagros tágra meredt szemmel bámult a rászegezett pisztolyra.

– Mi a franc ez?

– Ez? – felelte Bop, és megforgatta a kezében a kilencest. – Ez egy pisztoly. Una pistola, maricón. Comprende?

– Mit akarnak tőlem?

– Egy nevet. Ki küldött a pizzériába, hogy nyírd ki azt a mocskos kis spiont?

– Senki. Tartozott nekünk. Azt kellett törlesztenie.

– El Jefe küldött, igaz?

– Tudja, ki az az El Jefe?– kérdezte Milagros kényszeredett vigyorral. – A mamám. Így hívjuk őt a testvéreimmel: Jefita.

– Na ne. Tényleg így hívjátok a mamát? – kérdezte Bingo.

– Tényleg így hívjátok azt a repedtsarkú ribancot? – kérdezte Bop.

– Hé, öreg! Vigyázz a szádra!

– Szerintem inkább te vigyázz a tiédre – felelte Bop, és a pisztoly csövét Milagros szájához nyomta.

– Hé, pajtás!…

– Cumizzál! – mondta Bop.

– Hé! Mi a…

Bop egy villámgyors mozdulattal szájba verte Milagrost a pisztoly csövével.

Valami reccsent. Milagros száját elöntötte a vér. Legalább három fogát kiköpte, amikor újra kinyitotta a száját.

– Jézus Krisz…

– Psszt! – mondta Bingo, és a szájára tette a mutatóujját.

– Cumizz! – adta ki az utasítást újra Bop, és benyomta a pisztoly csövét Milagros szájába.

– Csak csöndesen – tette hozzá Bingo.

Milagros tágra nyílt szemmel öklendezni kezdett. A szájából a pisztoly csöve mentén csorogni kezdett a vér.

– Ki küldött a pizzériába?

Milagros megrázta a fejét.

– Nem felelsz? – sziszegte Bop, és kibiztosította a pisztolyt. – Tehát?

Milagros újra megrázta a fejét.

– Ebben az esetben lesz még egy utad a fogorvosodhoz – mondta Bingo, és bólintott.

Bop kirántotta a pisztolyt Milagros szájából, és újra lesújtott vele.

Milagros fuldokolva öklendezte ki a maradék fogait.

Az őr csak az éjféli körútja során vette észre, hogy mi történt Milagrosszal. A cella ajtaját már jóval korábban kinyitotta, és a folyosó másik végéből nézte, amint a két nyomozó kilép a cellából, és elindul a golyóálló ablakkal felszerelt vasajtó felé. A várón keresztül engedte ki őket az épületből. Most, ahogy végigsétált a folyosón, először a másik cella lakójára lett figyelmes. Az öregember merev testtartással, mozdulatlanul ült a priccsén, és szótlanul meredt Milagros cellájára. Az őr rögtön tudta, hogy valami nem stimmel.

Milagros a padlón feküdt, ugyancsak mozdulatlanul.

Körülötte vér, kiköpött fogak és még valami sárgás folyadék, aminek pont olyan színe és szaga volt, mint a hányásnak. Egy másik szag is megcsapta az orrát, ami nem csoda, mert Milagros szabályosan összecsinálta magát, amikor a két nyomozó módszeresen kiverte mindegyik fogát. Az őr persze nem tudhatta, hogy mi mindent csináltak még vele, mert az éjszakai őrlámpa fényében csak a vért látta körülötte, meg a hányást, meg a kiköpött fogakat.

Az őr épp elég cikket olvasott az igazságszolgáltatásról az újságokban az elmúlt hónapokban.

Be sem ment Milagros cellájába. Elindult visszafelé a folyosón, kerülve a mozdulatlanul ülő öregember néma, vádló tekintetét, kinyitotta a hatalmas vasajtót, kilépett, bezárta maga mögött az ajtót, bement az irodába, és felhívta a közvetlen felettesét, a biztonsági őrség szolgálatban lévő vezetőjét.

Az őr későbbi elmondása szerint a késő esti órákban két nyomozó jelent meg a börtönben, és írásos engedély volt náluk, ami felhatalmazta őket, hogy kikérdezzék Hector Milagrost. A nevükre nem emlékezett. Megkérte őket, hogy írják be a nevüket a naplóba, és úgy tudta, hogy ezt meg is tették. Ezért nem ellenőrizte a naplót később sem. Elmondta a szolgálatvezető századosnak, hogy körülbelül fél órát töltöttek a fogoly cellájában, de semmi rendkívüli eseményre utaló zajt nem hallott a cella felől ez idő alatt. Ez persze nem csoda, ha azt a vastag vasajtót nézzük, ami elválasztja az őrszobát a cellafolyosótól. Állítása szerint egyik nyomozót sem látta korábban a börtönben, és arra sem igen emlékszik, hogy néztek ki, de abban biztos, hogy az egyiknek bajusza volt. Az ügyeletes százados meg volt győződve róla, hogy a beosztottja mellébeszél, és csak az irháját próbálja menteni.

Ő is rendszeresen olvasott újságot. Ezért, nehogy később szándékos késlekedéssel vádolják azzal az indoklással, hogy időt akart nyerni egy meggyőző történet kiagyalásához, haladéktalanul kihívta a mentőket, és beszállíttatta a foglyot a St Mary’s-be – ugyanabba a kórházba, amelyből négy nappal korábban Sharyn Cooke elszállíttatta Willist a Hoch Memorial-be. Ezután felhívta a börtönigazgató helyettesét, aki otthon, az ágyában fekve hallgatta végig a beszámolót, és hol csodálkozásának, hol aggodalmának adta jelét a történtek hallatán. A helyettes ezt követően felébresztette a börtönigazgatót, aki az egész intézmény vezetője volt. Az igazgató habozott ugyan egy darabig, hogy felébressze-e az ügy miatt a Városi Börtön-igazgatóság főfelügyelőjét, de végül úgy döntött, hogy az ügy nem tűr halasztást. Mire a városi rendőrfőkapitányt riasztották, már hajnali három óra volt. A főkapitány haladéktalanul értesítette a médiát, nehogy egy szemfüles firkász vagy riporter arra az elhamarkodott következtetésre jusson, hogy el akarnak tussolni valamit.

Gabriel Foster csak akkor értesült a történtekről, amikor reggel bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híreket.

Ugyanaznap reggel Carella elsőként Cynthia Keating ügyvédjét hívta fel, és kifejezte abbeli reményét, hogy a védencét nem kell beidéztetnie a vádesküdtszékkel csak azért, hogy néhány egyszerű kérdésre választ kapjon tőle. Amikor Alexander elkezdett hőbörögni a telefonba, Carella csak ennyit mondott: – Nézze, ügyvéd úr, nincs időm alkudozni. Igen vagy nem?

– Miféle kérdéseket akar feltenni neki? – kérdezte Alexander némi gondolkodás után.

– Az apjától örökölt szerzői jogra vonatkozó kérdéseket.

– Az irodámban várom önöket – jelentette ki végül Alexander. – Pontban tízkor.

Carelláék már öt perccel tíz előtt ott voltak a megbeszélt helyszínen.

Alexander ezúttal csokoládébarna kordnadrágot, világosbarna mokaszint, bézs színű selyeminget, zöld nyakkendőt és egy könyökvédős barna tweedzakót viselt. Pontosan úgy festett, mint egy földesúr, aki teázni készül a helyi tiszteletessel. Cynthiára – legalábbis az öltözéke alapján – alig lehetett ráismerni. Pasztellkék kasmírgarbó, feszes miniszoknya, tengerészkék harisnya és magas sarkú, csatos bőrszandál volt rajta. Sokkal vékonyabbnak és karcsúbbnak tűnt, mint korábban, a haját divatos frizurába bodoríttatta, a sminkje is élénkebb és szembetűnőbb volt. Olyan határozottság és magabiztosság sugárzott belőle, amelynek nyoma sem volt azon a bizonyos októberi reggelen, amikor utóbb kicsikart vallomása szerint leakasztotta az apját a fürdőszobaajtó fogasáról, és ruhástul befektette az ágyába. A várhatóan sikeres musical kecsegtette anyagi távlatok szemmel láthatóan csodát tettek vele. Alexander azonban most is ugyanolyan felfújt, pöffeszkedő, beképzelt hólyagnak mutatta magát, mint máskor.

– Mit kívánnak a védencemtől? – kérdezte kihúzva magát az íróasztala mögött. – Maximum huszonöt szó. Kevesebb lehet, több nem.

– Őszinteséget – felelte Carella.

– Ez, ha utánaszámol, lényegesen kevesebb – tette hozzá Meyer.

Alexander megvető pillantással nyugtázta a megjegyzést, majd Carellához fordult. – Cynthia mindig őszinte volt magukhoz, és ezután is az lesz.

– Remek – bólintott Carella. – Akkor tényleg nem fog sokáig tartani.

– Egyvalamit áruljanak el, mielőtt hozzáfognak. Ugye, nem gondolják komolyan, hogy bármi köze lenne az apja halálához?

Carella Meyerre pillantott. Meyer vállat vont, majd bólintott.

Carella széttárta a kezét. – Ő is egyike a potenciális gyanúsítottaknak.

– Említette ezt már valakinek? Úgy értem, bárkinek, aki nem a rendőrség kötelékébe tartozik. Mert, gondolom, nem szükséges emlékeztetnem rá, hogy ha Mrs. Keatinget hamis vád alapján…

– A pokolba! – mordult fel Carella. – Gyere, Meyer! Menjünk.

– Egy pillanat, felügyelő.

– Megmondtam telefonon, hogy nem vesztegetem az időm a kisded játékaira – mondta Carella. – Ha itt és most nem kapok választ a kérdéseimre, egyenesen megyek az államügyészhez. Utoljára kérdezem: igen vagy nem? Választ kérek. Mégpedig most!

– Fél órát kapnak. Egy perccel sem többet – jelentette ki Alexander, majd visszatelepedett az íróasztala mögé, összekulcsolta maga előtt a kezét, és várakozásteljes ábrázattal a nyomozókra nézett.

– Megpróbálok rövid lenni – mondta Carella. – Tudta az apja halálakor, hogy a végrendeletében magára hagyta Jessica Miles darabjának a szerzői jogát?

– Igen.

– És ezt miért nem árulta el nekünk korábban?

– Tessék?

– Említette azt a huszonötezer dolláros életbiztosítást…

– Igen?

– És abbeli aggodalmát, hogy öngyilkosság esetén érvényét veszti a szerződés.

– Igen, de…

– Miért nem említette, hogy az apja a színdarab szerzői jogát is magára hagyta?

– Nem gondoltam, hogy ennek is van jelentősége.

– Hogyan?

Carella elképedve nézett a társára, de Meyer nem szólt semmit. Amikor visszafordult Cynthiához, látszott az arcán, hogy nem kis erőfeszítésébe került úrrá lenni az indulatain. Meyer rezzenéstelen arccal várta a folytatást.

– Mennyiért vették meg magától a musical előadásához szükséges jogokat?

– Ehhez semmi közük! – vágott közbe Alexander.

– Rendben. Végeztünk – jelentette ki Carella. – Meyer? Menjünk!

– Háromezer dollárt az egyéves elővételi jogért – felelte gyorsan Cynthia. – És újabb háromezret a második évre, ha addig nem indul be a produkció.

– És hány százalék jogdíjat fog kapni?

– Ugyanannyit, mint a többiek.

– Milyen többiek?

– Az a londoni örökös…

– Gerald Palmer?

– Igen. Meg a taxisofőr Tel-Avivban és az a lány Los Angelesből. Az a vörös hajú, aki hosszú ruhában jött a partira. Felicity Carr.

– Felicia – helyesbített Meyer.

– Igen, Felicia. A heti bevétel hat százalékán fogunk osztozni.

– Van elképzelése róla, mekkora összeget…?

– Cynthia, ha úgy gondolja, bármikor berekeszthetjük ezt a beszélgetést – vetette közbe Alexander.

– Hogy holnap vádesküdtszék elé kerüljek?

– Nem valószínű, hogy az urak összehívnának egy vádesküdtszéket egy ilyen…

– Van valami hozzávetőleges elképzelése róla, ez mennyi pénzt jelentene? – folytatta Carella. – A bruttó bevétel hat százaléka négy részre osztva?

– Gondolom, elég sokat. – felelte Cynthia. – Persze csak akkor, ha sikerre viszik a show-t.

– Akkor mégis hogy mondhatta, hogy…?

Carella ismét elfordult, tett két lépést az ablak irányába, majd megállt, megcsóválta a fejét, végül visszalépett Cynthiához.

– Azt akarja, hogy letartóztassuk?

– Természetesen nem.

– Akkor miért mond ilyeneket? Hogy nem gondolta, hogy ennek van jelentősége? Beszámol arról a pitiáner életbiztosításról…

– Egy kicsit halkabban, detektív, ha kérhetem. A védencemnek semmi baj a hallásával.

– …de egy szóval sem említi a darabot, amely akár több százezer dollárt is hozhat magának? Csak mert úgy véli, hogy ennek nincs jelentősége.

– Nem én öltem meg.

– Na, ebből elég volt! – vágott közbe Alexander.

– Még nem végeztem.

– Azt mondtam…

– Én pedig azt, hogy még nem végeztem.

– Nem én öltem meg.

– Mikor írta alá a szerződést a jogok eladásáról?

– Nem én öltem meg az apámat.

– Mikor, Mrs. Keating?

– Nem én öltem meg, értsék már meg!

– Mikor?

– Amint jóváhagyták a végrendeletet.

– És az mikor történt?

– Két héttel a halála után.