Kilencedik fejezet

A két nyomozó csütörtök reggel a Fitness Plus konditerem előcsarnokában üldögélt kókadtan, amikor Connie Lindstrom térdig érő vidraprém kabátban, fekete harisnyanadrágban és futócipőben kilibbent az öltözőből, hogy frissen és üdén nekivágjon az előtte álló munkanapnak. Csak akkor torpant meg, amikor észrevette a padon ücsörgő nyomozókat. Csodálkozva mérte végig Carellát és Brownt, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Uraim?

– Igazán sajnálom, hogy ismételten zaklatnunk kell, hölgyem – szabadkozott Carella.

– Hát még én.

– Ismerős önnek ez a levél? – kérdezte Carella, és átnyújtotta neki a levelet, amelyet előző este kapott Shanahantől. Connie átvette a meglehetősen gyűrött papirost, beleolvasott, majd bólintott, és visszaadta Carellának.

– Igen, olvastam. De miért fontos ez? – kérdezte, és sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

A két nyomozó csak a járdán érte utol, amikor Connie megállt, hogy leintsen egy taxit. Kifejezetten hűvös reggel volt, az ég tiszta, sehol egy felhő, de az utca zsúfolásig megtelt a munkába igyekvőkkel. Ilyenkor, nyolc és kilenc óra között, szinte lehetetlen volt üres taxit becserkészni, de a buszokra is csak komoly erőfeszítések árán lehetett felférni. Sok türelem és még több idő kellett hozzá, hogy bárhová eljusson az ember, különösen a belvárosban. Connie kitartóan integetett a közeledő taxiknak, majd bosszúsan legyintett rájuk, amikor megállás nélkül továbbhajtottak.

– Tíz perc múlva a belvárosban kell lennem – jegyezte meg ingerülten. – Úgyhogy az lesz a legjobb, ha elhalasztjuk ezt a beszélgetést…

– Martha Coleridge-t, aki ezt a levelet írta, meggyilkolták – mondta Carella.

– Uramisten! Mi folyik itt? Ez az egész kezd kísértetiesen hasonlítani a skót drámára.

– Miféle skót drámára? – kérdezte Brown.

– Mindenképpen beszélnünk kell – erősködött Carella. – Ha gondolja, mi szívesen bevisszük a belvárosba.

– Járőrkocsival?

– Vadonatúj Dodge sedannal állunk rendelkezésére, felségjelzés nélkül.

– Két puskával a hátsó ülésen?

– A puskák ezúttal a csomagtartóban vannak – pontosított Brown.

– Miért is ne? – határozta el magát végül Connie, és elindult a parkoló felé, ahol Carella letette a kocsit, amikor ideértek. Connie nemcsak külsejét tekintve volt jó formában. A két nyomozónak ugyancsak szaporáznia kellett, hogy lépést tudjanak tartani vele. Carella kinyitotta a vezetőülés ajtaját, majd belülről felhúzta a többi ajtó gombját is. Mielőtt begyújtotta a motort, lehajtotta a rózsaszín rendőrségi jelzéssel ellátott napellenzőt. Miután Connie Carella mellé ült, Brown kénytelen volt begyűrni magát a hátsó ülésre.

– Hová? – kérdezte Carella az utasára pillantva.

– Az Octagonhoz. Már jártak ott.

– Még mindig folyik a meghallgatás?

– Sose lesz vége. Egyébként nem ismerem azt a nőt, aki a levelet írta. És ha arra kíváncsi, hogy mit tudok…

– Mikor kapta meg a levelét, Miss Lindstrom?

– Valamikor a múlt héten.

– Az ismerkedési est előtt?

– Igen.

– És mit szólt hozzá?

– Tiszta sor. Tipikus Dadier orra-eset – felelte Connie, és vállat vont.

– Az mit jelent?

– Hosszú mese egy hosszú orról. A lényege, hogy a siker szagára mindig előbújik valahonnan néhány lökött alak, aki azt állítja, hogy plagizálták a művét. A levelet egyébként elküldtem az ügyvédemnek.

– És az ügyvédje felvette a levél írójával a kapcsolatot?

– Azt nem tudom.

– Nem is kérdezte tőle?

– Miért kérdeztem volna? Egy 1922-ben írt darabról beszélünk!

– Továbbá egy olyan darabról, amely feltámadása óta egymás után szedi az áldozatait.

Hirtelen csend támadt az autóban.

Connie lassan Carella felé fordult. Az arcvonásai így, félprofilból még keményebbnek, szigorúbbnak tűntek.

– Ezt maga sem tudja biztosan.

– Mire gondol?

– Hogy tényleg van-e kapcsolat a két gyilkosság között. Feltételezem, nem örülnének, ha rágyújtanék.

– Ne zavartassa magát – felelte Carella gondolkodás nélkül, Brown legnagyobb megrökönyödésére.

Connie némi keresgélés után előhalászott a táskájából egy cigarettát és egy öngyújtót. Felkattintotta az öngyújtó fedelét, és odatartotta a lángot a cigaretta végéhez. Aztán kényelmesen hátradőlt, és elégedetten eregette a füstöt. Brown a hátsó ülésen tövig letekerte az egyik ablakot.

– Tudom, mire gondolnak – mondta Connie, anélkül hogy Carellára nézett volna. – Hale nem hajlandó eladni nekünk a jogokat, és megölik. Az a nő ír egy levelet, amelynek tartalma veszélybe sodorhatja az egész vállalkozást, mire ő is Hale sorsára jut. Valaki nyilvánvalóan meg akart szabadulni tőlük, hogy a show szabad utat kapjon. Erről van szó, igaz? – Connie váratlanul hangnemet váltott. – Csak egyvalamiről feledkeztek meg, uraim: egy show-nak nem kell mindenáron elkészülnie. Ha túl sok nehézségbe ütközik egy musical színpadra állítása, akkor egyszerűen lefújják és annyi. Számtalanszor előfordult már.

– De ezt a musicalt még távolról sem fújták le – mondta Brown.

– Így igaz. De ha azt hiszik, hogy egy profi – bárki a stábból – megölne valakit csak azért, hogy bebiztosítson egy produkciót. .. – Connie elnéző mosollyal megrázta a fejét – akkor tévednek. Erre mérget vehetnek.

– És mi a helyzet az amatőrökkel? – kíváncsiskodott Carella.

A profikkal sok esetben könnyebben boldogult az ember.

Egy profi pontosan tudta, hogy mit csinál, és ha megszegte a játékszabályokat, csak azért tette, mert pontosan ismerte őket. Ezzel szemben egy amatőr, miután látott egy-két gyilkosságot a tévében, gyakran arra a következtetésre jutott, hogy semmiféle játékszabály ismerete nem szükségeltetik ahhoz, hogy elkövesse a maga kis gyilkosságát. Az amatőr azt hitte, hogy simán megúszhatja a dolgot akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy pontosan mit csinál. A profi viszont meg volt győződve arról, hogy csak akkor nem kapják el, ha pontosan tudja, hogy mit csinál. A valódi profi tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha nem csinálja jobban minden egyes alkalommal, előbb-utóbb elkapják. Furcsa módon mégis sokkal több amatőr garázdálkodott kényére-kedvére, szabadon a városban. A számok legalábbis ezt tanúsították.

Carella és Brown is számolni kezdtek, és megállapították, hogy összesen négy amatőr volt közvetlenül érdekelt a Jenny’s Room. alapján készülő produkció létrehozásában, akik közül hárman még mindig képtelenek voltak elszakadni ettől az ellenállhatatlan, bűbájos kisvárostól. A negyedik már otthon volt Tel-Avivban, és abban a reményben csalinkázott tovább a taxijával a zsúfolt utcákon, hogy a következő pokolgép sem a közelében fog felrobbanni. Természetesen semmilyen érv nem szólt a feltevés ellen, hogy egy izraeli taxisofőr is felbérelhet egy houstoni illetőségű jamaicai bérgyilkost, hogy akasszon fel egy öregembert a fürdőszobájában, és törje ki egy öregasszony nyakát, de valahogy mégis úgy hangzott, mint azok a képtelen teóriák, amelyeket a tapasztalatlan újoncok agyainak ki kínjukban. A távolság alapján a Los Angeles-i illetőségű Felicia Carrt és a londoni illetőségű Gerard Palmert is kihúzhatták volna a számításba vehető gyanúsítottak listájáról, ha nem tartózkodtak volna még itt a városban, amikor Martha Coleridge-nek kitörték a nyakát.

Cynthia Keating ezúttal is listavezetőnek bizonyult.

A szolid kisegér Cynthia, aki minden erejét összeszedve leemelte az apját a fürdőszobaajtó fogasáról, és végigcipelte a hálószobán, hogy az ágyába fektesse. Szegény kis Cynthia, aki az öngyilkossági záradék miatt aggódott, ami megfosztotta volna rongyos huszonöt lepedőtől, amikor százezrek vártak rá, ha a musicalt Zimmerék sikerre viszik.

Carelláék már tudták, hol találják meg Cynthia Keatinget. Azt is tudták, hogy Palmer a Piccadilly Hotelban lakik, mert említette Connie Lindstrom partiján. A mindig készségesen rendelkezésükre álló Norman Zimmertől azt is sikerült megtudniuk, hogy Felicia Carr egy barátnője társaságában ugyancsak itt tartózkodik még a városban. Tekintettel arra, hogy Felicia és Palmer egyaránt a hétvégén készültek hazautazni, és az idő vészesen fogyott, Carelláék elhatározták, hogy három csapatot alkotva megosztják a teendőket.

Az emberek, akár bűnösök, akár nem, mindig meglepődnek – és persze egy kicsit meg is ijednek –, amikor a lakásuk ajtajában egy rendőrrel találják szembe magukat. Felicia Carr, amikor a csöngetésre kinyitotta a barátnője majestai lakásának ajtaját, és két tagbaszakadt, fölé tornyosuló férfi nézett vissza rá, akik előzékenyen megmutatták neki a jelvényüket, csodálkozva tágra nyitotta nagy, zöld szemét, és megkérdezte tőlük, mi járatban vannak.

– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, hölgyem – felelte Meyer kertelés nélkül. Ettől a bejelentéstől az amatőrök többsége kapásból összecsinálta magát.

– Pontosabban egy kettős gyilkosság ügyében – tette hozzá Kling egy bátorító mosoly kíséretében. – Bemehetnénk?

– Ööö… hogyne. Parancsoljanak.

Felicia egy tágas nappaliba vezette a két nyomozót, amelynek az ablakaiból gyönyörű kilátás nyílt a Majesta hídra. A bútorokról még nem vették le a nyári huzatokat, amelyek színe és mintázata leginkább egy trópusi dzsungelt idézett. A szobát uraló nyárias, élénk, buja rajzolatú drapériák és a széles ablakokon besütő délelőtti nap fénye együttesen azt a benyomást keltette, mintha kellemes tavaszi vagy kora őszi melegnek örvendezhetne a város, ezzel szemben a hőmérséklet ezúttal is jócskán nulla fok alá süllyedt, és az előrejelzés délutánra újabb kiadós havazást jósolt.

Felicia sietett a látogatók tudomására hozni, hogy éppen indulni készült, és nincs sok ideje.

– Bár sajnálom, hogy egy ilyen szomorú esemény kapcsán kellett felkeresniük – tette hozzá mentegetőzve.

– Két szomorú esemény miatt – helyesbített ismét Kling.

– Ja, igen. Elnézést.

– Miss Carr, elárulná, hol volt vasárnap este? – kérdezte Meyer.

– Hogyan?

– A múlt vasárnap. Az esti órákban – ismételte Meyer.

– Ötödikén, ha így könnyebb visszaemlékeznie – tette hozzá Kling készségesen.

– Meg tudná mondani, hol tartózkodott a kérdéses időszakban?

– Nem értem… Miért fontos ez?

– Mint már említettük, egy kettős gyilkosság ügyében nyomozunk – tájékoztatta a nőt Meyer egy ösztönző vigyor kíséretében.

– És mi közöm nekem ehhez?

– Feltehetően semmi – felelte Kling, és sajnálkozva tárta szét a karját, mintha azt akarná jelezni, hogy pontosan tudja, Feliciának semmi köze a szóban forgó gyilkosságokhoz, de ezeket a kérdéseket ennek ellenére fel kell tennie, mert akár tetszik, akár nem, ez a dolga. Felicia Carr azonban, mint a mozgófilmgyártás fővárosának tősgyökeres lakója, minden krimit látott, amit valaha játszottak, és lelkes nézője volt az összes televíziós zsaruműsornak, így nem lehetett ilyen olcsó trükkökkel elkábítani.

– Hogy érti azt, hogy feltehetően? – kérdezte leplezetlen ingerültséggel. – És miért fontos maguknak, hogy hol voltam vasárnap este? Csak nem azt akarják mondani, hogy akkor gyilkoltak meg valakit?

– De igen, kisasszony – felelte Kling, miközben igyekezett még az előbbinél is sajnálkozóbb képet vágni, de Felicia ezúttal sem ment lépre.

– Mi ez az egész? – kérdezte ingerülten. – Honnan jöttek maguk? A Los Angeles-i Gestapótól?

– Ismer egy Martha Coleridge nevű nőt? – váltott át Meyer a rossz zsaru figurára. Nyoma sem volt már az előbbi mosolynak. Kopasz fejével, mellkasán keresztbe font karjával és kifejezéstelen, fagyos tekintetével akár egy bakónak is elmehetett volna – épp csak azzal nem számolt, hogy olyan rutinos ellenféllel áll szemben, aki két héttel ezelőtt egymás után három házat is el tudott passzolni jó pénzért Westwoodban.

– Nem. Ki az a Martha Coleridge? Az a nő, akit múlt vasárnap öltek meg?

– Igen, ő az, Miss Carr.

– Nem ismertem. Sose láttam, és nem is hallottam róla. Remélem, sikerült kielégítenem a kíváncsiságukat, mert nekem most mennem kell.

– Lenne még néhány kérdésünk – mondta Kling szelíden. – Ha áldozna ránk még egy-két percet.

Lenszőke haj, meleg, őzbarna szem, a hidegtől kipirult arc, barátságos, bátorító hang – íme, a jó zsaru, amint lovagias gesztussal felajánlja a karját a hölgynek, hogy végigvezesse a kanyargós kerti ösvényen, tökéletesen megfeledkezve arról az apró mellékkörülményről, hogy az illető hölgy nem egy eldugott oklahomai farmról, hanem egyenesen a hiúság vásárának fellegvárából jött, ahol az emberek, ha egyáltalán sétáltak, jobban mondva arra vetemedtek, hogy gyalogszerrel közlekedjenek, ezt csak a forgalmas utcán tehették, az autók és a jelzőlámpák dzsungelében, ráadásul idejük nem kis részét azzal töltötték, hogy a villanyrendőr előtt ácsorogtak.

– Attól tartok, maguknak ehhez nincs joguk – mondta Felicia kimérten. – Minden előzetes bejelentés nélkül rátörnek az emberre, és…

– Miss Carr, járt valaha Texasban? – kérdezte Meyer Felicia szavába vágva.

– Igen, jártam. Elárulná, hogy jön ide Texas?

– Houstonban?

– Nem, csak Dallasban.

– Nem ismeri véletlenül Andrew Hale-t?

– Nem. Illetve… Sosem találkoztam vele, de a nevét már hallottam. Nemrégiben említette valaki.

– Ki volt az a valaki?

– Ha jól emlékszem, Cynthia. Igen. Ő volt Cynthia apja, igaz?

– Mivel kapcsolatban említette Cynthia az apja nevét?

– Valami jogdíjakkal kapcsolatban, de már nem emlékszem pontosan.

– Mégis azt mondta, hogy nem ismeri Martha Coleridge-t.

– Így is van.

– Nem kapott mostanában tőle egy levelet?

– Micsodát?

– Egy levelet. Egy Martha Coleridge nevű nőtől. Amelyben elmagyarázta, hogy 1922-ben írt egy színdarabot…

– Ja, ő írta azt a levelet! Most már emlékszem. Rögtön visszaküldtem Normannak. Csak nem azt akarják mondani, hogy őt ölték meg?

– Norman Zimmernek?

– Igen. Tényleg őt…?

– Mért küldte el neki a levelet?

– Mert úgy gondoltam, ő tudja, mit tegyünk vele. Elvégre ő a producer. Mit kezdjek én egy dilis öregasszonnyal, aki állítólag írt egy darabot 1922-ben?

– Bocsásson meg – vetette közbe Kling udvariasan –, de hogy érti azt, hogy visszaküldte neki a levelet?

– A levelet az ő irodájának címezték az én nevemre. Ő továbbíttatta hozzám, én pedig, miután elolvastam, visszaküldtem neki.

– És nem is próbálta meg felvenni a kapcsolatot Miss Coleridge-dzsel? – kérdezte Meyer csodálkozva.

– Nem. Miért tettem volna?

– Nem írt neki, esetleg nem próbálta meg elérni telefonon, hogy…

– Nem.

– Nem vette komolyan a fenyegetését?

– A fenyegetését?

– Igen. Hogy bírósághoz fordul, ha nem tudnak megegyezni.

– Ehhez nekem semmi közöm.

– Úgy gondolja?

– Ez Norman problémája. És persze Connié. Ők a készülő show producerei.

– És ha nem lesz semmi a produkcióból? – állt elő a farbával Kling.

– Annyi baj legyen!

– Ugyan már, Miss Carr – jegyezte meg Meyer elkomorodva. – Maga is tudja, hogy itt rengeteg pénz forog kockán.

– Nézze, nekem van egy remek állásom Los Angelesben – felelte Felicia könnyed mosollyal az arcán. – Nem mondom, jó lenne, ha bemutatnák azt a musicalt, de ha nem megy, nem fogok kétségbeesni. Az élet megy tovább, igaz?

Martha Coleridge-nek már nemigen – gondolta Meyer.

– Tehát, meg tudja mondani nekünk, hol volt vasárnap este?

Felicia felsóhajtott. – Moziba mentem a barátnőmmel. Akié ez a lakás. Shirley Lassernek hívják.

– Na és mit láttak? – kérdezte Kling, mintha tényleg érdekelné a dolog.

– Az új Travolta-filmet.

– Jó volt?

– A film pocsék. De rajongok Travoltáért.

– Tényleg remek színész – ismerte el Kling.

– Az.

– Maga szerint jóképű?

– Határozottan.

– Hánykor kezdődött a film? – terelte vissza Meyer a beszélgetést a hivatalos vágányra.

– Nyolckor.

– És hányra ért haza?

– Körülbelül tizenegyre.

– Végig a barátnőjével volt?

– Igen.

– Hol tudnánk most elérni?

– Ilyenkor már dolgozik.

– Hol?

– Maguk aztán nem adják fel egykönnyen, fiúk! Kösz, hogy így lefárasztottak a jóvágású kérdéseikkel!

Észak felől lassan borulni kezdett az ég alja, amikor Meyer és Kling elindult a felsőváros felé. A karácsonyi díszbe öltözött metropolis áhítattal várta az újabb havazást. A kirakatok roskadoztak a műhótól, és az Üdvhadsereg jóvoltából minden sarkon egy mű-Télapó rázta műcsengettyűjét a műanyagból készült műkémények előtt. Mindebben nem volt semmi meglepő, hiszen a naptár már december kilencedikét mutatott, és a karácsony feltartóztathatatlanul közeledett. Már csak az égből méltóságteljesen aláhulló igazi hó és a rénszarvas húzta szánon érkező igazi Télapó hiányzott, hogy végre beköszöntsön az igazi ünnep. A város sóvárogva várt az égi jelre.

– Szerintem őszinte volt – mondta Kling a társára pillantva.

– Szerintem nem – felelte Meyer habozás nélkül.

– Miért, szerinted mikor vitt el minket a sűrű, sötét erdő közepébe?

– Kap egy levelet, amelyben perrel fenyegetik, és ő még a feladó nevét is elfelejti?

– Igen, de…

– És azt állítja, hogy sose hallott róla. Aztán hirtelen leesik neki a tantusz? Ja, ő írta azt a levelet! Most már emlékszem. Visszaküldtem Normannak” – affektált Meyer Feliciát utánozva. – Martha Coleridge! Hát persze! Ő írta azt a levelet, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy mondjak le a korai nyugdíjazásról szőtt álmaimról… – Meyer felkapta a rádiótelefont, és Kling kezébe nyomta. – Hívd fel Shirley Lessert, és mondd meg neki, hogy néhány perc múlva ott leszünk nála! Lefogadom, hogy a mi kis Feliciánk éppen most tanítja be neki, hogy hol voltak és mit láttak vasárnap este.

– Elemészt a kíváncsiság, vajon melyik Travolta-filmet szúrta ki – dörmögte Kling unottan, miközben bepötyögte a számot a készülékbe.

Hájas Ollie Weeks, ismerve a jamaicaiaknak azon sajátos szokását, hogy tízen-tizenketten is elalszanak egy szobában, távolról sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy egy jamaicai, aki a texasi Houstonból érkezett látogatóba ebbe az elbűvölő kisvárosba – ó, yes –, barátoknál vagy rokonoknál száll meg. Miután megbízható forrásból arról is értesült, hogy a szóban forgó jamaicai a 88-as körzetben egy gyorsétteremben szedte fel Althea Clearyt, átfésülte a körzet Noonan és Crowe utca határolta külön bejáratú jamaicai negyedét, de nem járt szerencsével. A kudarc ugyan távolról sem vette el a kedvét a további kereséstől, de miután semmi kedve nem volt házról házra és lakásról lakásra végigjárni a város hátralévő hat jamaicai negyedét, elhatározta, hogy a legnépesebbikben próbál szerencsét, a belváros huszonkettedik körzetében.

Itt, az óvárosban beláthatatlan összevisszaságban érték egymást az egzotikus növények és állatok – mint például Lime, Hibiscus, Pelican – nevére keresztelt apró, girbegurba utcácskák, majd a még szűkebb közök és sötét sikátorok, amelyek többsége a névtáblák és az épületek tanúsága szerint még a holland időkből maradhatott itt – Goedkoop, Keulen, Sprenkels –, amikor a város még új volt, és a kikötőben büszke vitorlások ringatóztak a habokon. Hol vannak már azok a dicső, szép napok, cimborám… A Nápolyi-szoros és a kínai negyed felől keleti irányba tartó Visser Street a folyami kikötő szomszédságában fekvő egykori raktárnegyed mellett kanyarodott el északra. A környék – amely túlságosan északra feküdt ahhoz, hogy a Lower Platformhoz vagy akár a divatos Hopscotchhoz tartozzon – tele volt új épületekkel, amelyeket Mapes-házaknak kereszteltek el az állam egykori nagyérdemű kormányzója, James Joseph Mapes emlékére.

A rendőrség a város összes létesítményét egy ötös fokozatú veszélyességi skálán rangsorolta. Voltak „kiszámíthatatlan”, „kétes”, „gyanús”, „kockázatos” és „veszélyes” utcák, tömbök, illetve épületek. A Mapes-házak erős hármas minősítéssel dicsekedhettek, bár a körzetbe beosztott gyalogos járőrök egybehangzó véleménye szerint ez meglehetősen konzervatív besorolásnak számított. A harminckettes körzet zsarui csak „Rockfort”, azaz „Sziklaerőd” néven emlegették a szóban forgó tömböt – a találó nevet eredetileg egy 17. században épült kingstoni erőd viselte, amelyet a maga idejében bevehetetlennek tartottak – feltehetően azért, mert az itteni lakosság 80 százaléka jamaicai volt.

Hájas Ollie Weeks saját veszélyességi skáláján Rockfort masszív nyolcas minősítést kapott, ami a „sötét, lepusztult környékinek felelt meg Ollie szótárában. Ezt a környéket látogatta meg csütörtök kora délután, méghozzá egyedül. Ezt a vakmerőséget csakis azzal lehetett magyarázni, hogy fényes nappal volt. Ellenkező esetben csak többedmagával és megfelelő fedezettel merészkedett volna a kétes hírű környékre. Szokásos tenyérbe mászó nagyképűségét félretéve – csalhatatlan ösztönei ugyanis azt súgták, hogy ezzel a fellépéssel nem aratna osztatlan sikert jamaicai felebarátai körében –, az alázatosságig udvarias hangon és stílusban érdeklődött a helybelieknél, ajtóról ajtóra járva, hogy nem ismernek-e véletlenül egy körülbelül száznyolcvanöt centi magas, jóképű, széles vállú, karcsú, szokatlanul világos bőrű, barna szemű, jellegzetesen jamaicai akcentussal beszélő férfit. Az illető hímvesszőjére tetovált csillagot bölcsen elhallgatta – tekintettel arra, hogy az interjúalanyok többsége nő volt, a férfiak zöme pedig kereszténynek vallotta magát.

Órákig tartó hiábavaló próbálkozás után, három óra tájban úgy döntött, hogy felhagy a további kérdezősködéssel, és visszatér a felsővárosba, annál is inkább, mert az ég időközben alaposan beborult, és a hó is szállingózni kezdett.

Cynthia Keating szemmel láthatóan nem lepődött meg azon, hogy Carella és Brown újra felkereste. Ezúttal még az ügyvédjével sem fenyegetőzött. Ehelyett udvariasan betessékelte a két nyomozót, közölte velük, hogy tíz percig a rendelkezésükre áll, majd leült velük szemben a kanapéra, és keresztbe tett lábbal, karba font kézzel várta a kérdéseket. Odakint lassan szállingózni kezdett a hó, s a kanapé mögötti ablak egyszerre megelevenedett a rohamokban támadó szélben kavargó pelyhektől.

Carella kertelés nélkül a tárgyra tért.

– Bizonyos Martha Coleridge nevű személy elküldött néhány levelet Norman Zimmer irodájának a címére azzal a kéréssel, hogy továbbítsa azokat a címzetteknek. Az egyik címzett ön volt, mint a Jenny’s Room szerzői jogának birtokosa. A feladó a levéllel együtt elküldte egy színdarab fénymásolatát is, amelyet ő írt 1922-ben. Megkapta ezt a levelet a mellékelt darabbal együtt?

– Igen, megkaptam.

Haladás – nyugtázta magában Carella.

– És mit szólt hozzá?

– Nem örültem neki.

– Miért?

– Mert tényleg van hasonlóság a két darab között.

– Mire gondol?

– Például az alapötletre. Egy fiatal lány bevándorlóként letelepszik Amerikában, és beleszeret egy más vallású fiúba, de ugyanakkor beleszeret a városba is, és végül a várost választja, nem a fiút. Az alaptörténet ugyanaz mindkét darabban. És az is, ahogy kibontja a történetet. Például hogy végig a szobája ablakán keresztül látunk mindent. Az ablak, amely a városra nyílik, valójában a lány szívének az ablaka. Amikor olvastam, néha úgy éreztem, mintha… szóval… sokszor döbbenetes volt a hasonlóság.

– És mit csinált, amikor erre rájött?

– Felhívtam Toddot. Ő pedig…

– Todd Alexandert?

– Igen. Az ügyvédemet. De ő azt mondta, hogy felejtsem el az egészet.

– És megfogadta a tanácsát?

Cynthia ezúttal mintha egy másodpercig habozott volna, hogy mit feleljen, ami nem kerülte el sem Carella, sem Brown figyelmét, bár a tekintetük nem árult el semmit. Rezzenéstelen arccal figyelték Cynthia röpke belső tusáját, amelyből ezúttal – csodák csodája – az igazság került ki győztesen.

– Nem, nem fogadtam meg a tanácsát.

A teljes igazsághoz azonban ez távolról sem volt elég.

– Hanem? Mit tett helyette? – kérdezte Brown?

Cynthia ezúttal is csak némi töprengés után válaszolt: – Elmentem Martha Coleridge-hez.

A nyomozóknak fogalma sem volt róla, miért döntött úgy Cynthia, hogy ezúttal igazat mond – feltéve, hogy tényleg ez volt az igazság. Martha Coleridge ugyanis halott volt, és bármi is történt közte és Cynthia Keating között, azt már sem megerősíteni, sem tagadni nem tudja. Cynthia azonban ezúttal a hazugság útvesztője helyett az igazság egyenes ösvényét választotta, Carelláék pedig hálás szívvel megköszönték magukban az Úrnak ezt a váratlan segítséget, és a sikeren felbuzdulva folytatták az előrenyomulást.

– Ez mikor történt? – kérdezte Carella.

– Egy nappal azután, hogy megkaptam a darabot. Felhívtam, és megbeszéltük, hogy találkozunk.

– Pontosan mikor hívta fel?

– Csütörtökön, Connie ismerkedési estje előtt.

– És hol találkoztak? – kérdezte Brown.

– Felmentem hozzá a lakására. A belvárosban lakik, a Sinclair Streeten.

– És miről beszélgettek?

– Arról, amit a levelében írt. És a darabjáról. Szerettem volna megtudni, hogy pontosan mit akar.

– Ezt hogy érti?

– A levélben azt írta, hogy „méltó kártérítésre” tart igényt. Tudni akartam, hogy mit ért ezen.

– Ezek szerint egyezséget akart kötni vele.

– Mint már említettem, komolyan nyugtalanított a dolog. A szerzőségéhez nem férhetett kétség, mert elküldte az egykori bemutató színlapjának másolatát is, amelyen a színház neve, a darab címe és a bemutató időpontja mellett az ő neve is szerepel. Ilyesmit nem lehet hamisítani. A Jenny’s Roomot pedig kétségtelenül ennek a darabnak az alapján írták. Efelől már akkor sem volt kétségem, amikor először elolvastam a darabot.

– Ezért elment hozzá személyesen, hogy megegyezzenek.

– Hogy megtudjam, milyen összegre gondolt.

– Annak ellenére, hogy az ügyvédje lebeszélte erről.

– Ügyvédek… Ugyan már! – mondta Cynthia, és lemondóan legyintett egyet.

– És végül is milyen összeggel rukkolt elő Martha Coleridge? – kérdezte Brown.

– Egymillió dollár készpénzben – felelte Cynthia.

– Egymillió dollárt kért magától?

– Összesen ennyit kért. Mindnyájunktól. Attól a tíz embertől, akiknek elküldte a levelet. Azaz fejenként százezer dollárt.

– És mit válaszolt neki?

– Megmondtam neki, hogy a többiek nevében nem nyilatkozhatom, de gondolkozom a dolgon, és ha döntöttem, újra felhívom. Természetesen eszem ágában sem volt elfogadni ezt az összeget. Szerintem teljesen abszurd követelés. Rájöttem, hogy Toddnak igaza volt. Nem kellett volna felmennem hozzá.

– Biztos, hogy komolyan gondolta ezt az összeget?

– Határozottan kijelentette, hogy alkudozásnak nincs helye. Egymilliót kér készpénzben, egy fillérrel sem kevesebbet.

– Beszélt erről valakivel az érintettek közül?

– Igen.

– Kivel?

– Norman Zimmerrel és Connie Lindstrommel. A két producerrel. Rögtön hozzájuk kellett volna fordulnom.

– És ők mit mondtak Martha Coleridge követelésére?

– Ugyanazt, amit Todd. Hogy felejtsem el.

– És a többiek? Akik ugyanúgy megkapták a levelet és a darabot, mint maga? Közülük nem beszélt senkivel?

– Nem.

– Senkivel a szerzőtársak közül?

– Senkivel.

– És a jogutódokkal?

– Feliciára és Gerryre gondol? Nem, velük sem.

– Nem is említette nekik az ismerkedési esten, hogy beszélt Martha Coleridge-dzsel?

– Nem.

– Annak ellenére, hogy csupán egy-két nappal korábban járt nála?

– Nem tartottam annyira fontosnak, hogy szóba hozzam.

– Hogyhogy?

– Már mondtam. Az ügyvédem is és a producerek is azt mondták, hogy felejtsem el az egészet. Én pedig megfogadtam a tanácsukat. Különben is… nem akartam foglalkozni vele. Miért rontottam volna el vele az estély hangulatát?

– Arra nem gondolt, hogy lehet még folytatása a dolognak?

– Miért gondoltam volna? Ha pert indít ellenünk, ám legyen. Ami engem illet, én biztos, hogy nem adtam volna neki százezer dollárt. Ráadásul abból a pénzből, amit még meg sem kaptam.

– Találkozott még vele az után a csütörtöki látogatás után?

– Nem.

– Nem ment fel hozzá még egyszer, hogy megpróbáljon megegyezni vele?

– Nem.

– Nem is hívta fel többet?

– Nem.

– Tehát semmilyen módon nem lépett újból kapcsolatba vele.

– Így van.

– Tudja, hogy Martha Coleridge meghalt’’

Cynthia Keating vagy megdöbbent a hír hallatán, vagy újra elbizonytalanodott, hogy igazat mondjon-e vagy sem.

– Nem – mondta néhány másodpercnyi hallgatás után. – Nem tudtam.

– Pedig az újságok is megírták – közölte Brown.

– Biztos elkerülte a figyelmemet.

– A tévében is közölték a halálhírét.

– Szóval ezért vannak itt – sóhajtott fel Cynthia, mintha csak most kapcsolt volna, hogy mire megy ki a játék.

– Igen, ezért vagyunk itt.

– Még mindig azt hiszik, hogy…

Cynthia elhallgatott, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Pedig tévednek – mondta végül.

Hamarosan kiderül – gondolta Carella.

– Egy hosszú forradás volt az arcán baloldalt – bólintott a nő.

– Ismeri? – kérdezte Ollie izgatottan. Két órája koptatta már a sötét lépcsőházak kövezetét minden eredmény nélkül.

– Ismerni nem ismerem, de többször is láttam itt, a ház környékén.

A terebélyes asszonyság éppen banánt sütött a tűzhelyen. Lendületes mozdulatokkal forgatta a serpenyőt, hogy az edény minden részére jusson az olvadt vajból. Egy másik lángon apróra vágott zöldséget párolt valami fokhagymás lében, de a hangokból és illatokból ítélve a sütőben is rotyogott valami. A háziasszony egy virágmintás kötényben és egy rózsaszínű fejkendőben, mezítláb sürgölődött a tűzhely körül. A konyha nem volt túl nagy, de ragyogott a tisztaságtól, és ínycsiklandó illatok töltötték be. Ollie szájában összefutott a nyál.

– A nevét nem tudja véletlenül?

– Sose hallottam – felelte a nő.

– És hol látta?

– Mondtam már, itt a ház körül.

– Abból mi lesz? Sült banán?

– Az bizony. Sült banán. Ugye, jó illata van?

– Az íze is ilyen jó?

– Hogy?

– Az íze. Még sosem ettem effélét.

– Megkóstolja?

– Mi tagadás, nagyon jól néz ki. És az illata…

– Két perc, és kész van.

Ollie nagyokat nyelt, miközben megbűvölten bámulta a banánok körül táncoló vajbuborékokat.

– Nem tudja, hol lakik?

– Nem. De azt tudom, hogy szeret szaxofonozni. Na, megkóstol egyet?

Az asszonyság lehúzta a serpenyőt a lángról, villával kiemelte az egyik banánt a keze ügyébe eső tányérra, és átnyújtotta Ollie-nak, majd csípőre tett kézzel, mosolyogva nézte, ahogy a nyomozó két falással beburkolta a forró csemegét.

– Ez tényleg nagyon finom – csettintett a nyelvével Ollie, miután leküldte az utolsó falatot.

– Meghiszem azt! Ha tovább sütöm, még finomabb lesz. Vaníliás jégkrémmel szoktam tálalni.

Ollie reménykedett, hogy vaníliás jégkrém ide vagy oda, az asszonyság még egy adag kóstolóval megkínálja, de hiába. Vonakodva tette le a tányért a kredencre, és a keze fejével megtörölte a száját.

– Szóval azt mondja, hogy zenész?

– Azt egy szóval sem mondtam. De szaxofonozni nagyon szeret! – nevetett teli szájjal a nő.

– Hol hallotta játszani?

– A társalgóban.

Gerry Palmer épp a bőröndjébe pakolta a holmiját, amikor a két nyomozó csütörtök délután beállított hozzá a hotelszobába.

– Csak vasárnap este utazom, de nem szeretem az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat – mondta mentegetőzve.

A szoba a Piccadilly tizedik emeletén volt. Maga a szálló távolról sem volt olyan elegáns, mint a Jefferson Avenue-ról nyíló mellékutcákban működő hotelek, és a Stemmler Street környékén kiépült elegáns szórakozónegyedtől is elég távol esett. Carellának úgy rémlett, hogy a hotel valamikor – nem is olyan régen – egy közönséges garniszálló volt, mielőtt a polgármester hadat üzent a prostitúció e túlságosan elharapódzott műfajának a kerületben. A dicső múlt szelleme még most is ott kísértett a meglehetősen lepusztult épületben, a kopott szobaberendezés, a kifakult függönyök és kirojtosodott bútorszövetek magukért beszéltek. Carella az egyik, Brown a másik fotelba telepedett, Palmer pedig egy rend inggel a kezében álldogált az ágya végében a nyitott bőrönd fölött.

Egy barna öltöny, egy kanárisárga ing fehér gallérral, egy mintás Jockey sort, egy pár barna zokni és egy ugyancsak barna selyem nyakkendő hivalkodott a bőrönd mellett az ágyra kikészítve. A nyomozók kérdő pillantására Palmer közölte, hogy este színházba megy, utána pedig vacsorára hivatalos. Megmondta a darab címét is – Carelláék nemcsak hogy nem látták, de még csak nem is hallottak róla –, sőt azt is elárulta, hogy Norman Zimmertől kapott tiszteletjegyet az előadásra a Ferguson Színházba. Mindezt olyan zaftos cockney tájszólással vezette elő, mintha nem is angol lenne, csak veszett igyekezettel próbálná utánozni a bennszülött londoniak kiejtését.

– Elárulnák, hogy minek köszönhetem a váratlan megtiszteltetést? – kérdezte hol az egyik, hol a másik nyomozóra pillantva.

– Ismer egy Martha Coleridge nevű személyt? – kérdezte Brown a tárgyra térve.

– Hallani hallottam róla, de személyesen sajnos nem állt módomban megismerkedni vele.

– Kapott tőle mostanában levelet?

– Igen, valóban kaptam.

– Amelyhez a feladó egy drámának és a bemutató előadás plakátjának a fénymásolatát is mellékelte?

– Úgy van. Mind a három küldeményt megkaptam.

– És mit szólt hozzá?

– A darabról nem tudok véleményt mondani, mert nem olvastam. De a levél kifejezetten érdekes volt.

– És mit csinált, miután elolvasta azt az érdekes levelet?

Palmer éppen kivett vagy fél tucat inget a szekrényből, hogy odavigye őket a bőröndhöz. Félúton megállt, Carellára nézett, és leplezetlen meglepetéssel így szólt: – Mit csináltam? Talán csinálnom kellett volna valamit?

– Nem találta fenyegetőnek a levelet?

– Nos… Nem mondhatnám, hogy fenyegető lett volna. Miért vegyem komolyan egy habókos öregasszony agyrémeit? – kérdezte Palmer vállvonogatva, és elkezdte egyenként berakosgatni az ingeket a bőröndbe.

– Egyáltalán nem vette komolyan, amit írt?

– Talán bizony komolyan kellett volna vennem? – kérdezte Palmer olyan hangon, amelyben egyszerre volt jelen a meglepetés, a gúny és egy jó adag szemtelenség is, mint amikor egy gyerek pimaszul fintorog a nagyszüleire tágra nyílt kék szemmel, a szája szélén gúnyos vigyorral. Carellának ezúttal is az volt az érzése, mintha Palmer utánozni akarna valakit – talán egy angol kabarészínészt vagy humoristát. Vagy csak egyszerűen ostoba…

– Nem hívta fel, miután elolvasta a levelét? – kérdezte Brown.

– Isten ments!

– Nem gondolta, hogy legalább egy telefont megérne a dolog?

– Természetesen nem.

– És Cynthia Keatinggel vagy Felicia Carr-ral sem beszélt róla?

– Nem. Egyikükkel sem.

– De Mr. Zimmernek vagy a társának csak említette.

– Igen, nekik talán említettem.

– Mikor?

– Hogy mikor említettem nekik? A fogadáson, ha jól emlékszem.

– És a fogadás előtt nem beszélt velük telefonon?

– Miért, fel kellett volna hívnom őket?

– Nem. Mégis miért nem telefonált nekik ebben az ügyben?

– Nos, szerintem egyszerű a magyarázat. Gondolom, ismeretes önök előtt, hogy a levelet a többi anyaggal együtt Mr. Zimmer irodája továbbította a címemre. Így joggal feltételeztem, hogy ő már tud a dologról, igaz? Ebben az esetben pedig semmi szükség nem volt rá, hogy értesítsem.

Újra ugyanaz a gyerekesen pimasz hangsúly, pökhendien felhúzott szemöldök, a szája sarkában játszó gunyoros mosoly – mintha azt akarná mondani: ugyan már, fiúk, ez olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Nem értem, miért csináltok belőle ekkora ügyet. Brown a legszívesebben egy jobbegyenessel hervasztotta volna le a pimasz vigyort a képéről.

– Nem gondolta, hogy az a nő veszélyeztetheti a produkciót?

– Természetesen gondoltam rá!

– És arra, hogy mekkora nyereségtől ütheti el a jogutódokat egy esetleges perrel?

– Arra is. Hogyne gondoltam volna! De az a nő százezer dollárt követelt mindegyikünktől! Százezer dollárt! Ezen az alapon akár százmilliót is kérhetett volna. Százezret ugyanúgy nem tudnék kifizetni neki, mint százmilliót. Tudják, mennyit keresek a postázóban a Martins and Grenville-nél? Évi hétezer fontot! Abból fizessek ki neki százezer dollárt?

Megint ugyanaz a játék – állapította meg Carella. A csodálkozva felvont szemöldök, az ártatlanul tágra nyílt kék szem, a pimasz, sunyi vigyor. Brown gyorsan elvégezte a szükséges számtani műveleteket, és arra az eredményre jutott, hogy hétezer font nagyjából tizenötezer dollárnak felel meg.

– Ezért úgy döntött, hogy nem foglalkozik az üggyel.

– Igen… Ahogy mondja. Egyáltalán nem akartam foglalkozni vele – jelentette ki egy lezser vállvonás és megvető ajakcsücsörítés kíséretében. – És így is tettem.

– Ő pedig időközben meghalt – mondta Brown, s közben feszülten figyelte, miként reagál erre a bejelentésre Palmer.

– Tudok róla. Olvastam valamelyik napilapjukban.

Ezúttal semmi megjátszott meglepetés, semmi fölényes vigyor nem tűnt fel az angol arcán, inkább valamiféle nyilvánvalóan színpadias szomorúság foglalta el a helyét. Carella egyre biztosabb volt benne, hogy ez az ember szerepet játszik. Az alulfizetett postatisztviselő, a jelentéktelen, szürke kisember így próbált többnek, jobbnak látszani, mint amilyen valójában volt.

– És hogy fogadta Martha Coleridge halálhírét? – kérdezte a nyomozó.

– Természetesen nem örültem neki, mert nem kívántam a halálát. De az az igazság, hogy így mindnyájunknak sokkal könnyebb lesz – tette hozzá a szokásos mimikával, ez alkalommal vigyorgás nélkül, ami összességében valami ilyesmit jelenthetett: Feltételezem, ezzel maguk is így lennének, igaz?

Határozott mozdulattal lecsukta a bőrönd fedelét, akkurátusan beállította a kombinációs zárat, majd felegyenesedett, és leporolta a tenyerét. – Ezzel megvolnánk.

– Hány órakor indul vasárnap? – kérdezte Brown.

– A nyolcórás géppel.

– Akkor még elég sok időnk van.

– Gondolja? És mire, ha szabad kérdeznem?

Hogy elkapjalak – gondolta Brown.

– Például megnézhet egy matinét. Szombaton nálunk rengeteg színházban van matinéelőadás.

– Nálunk Londonban is – felelte Palmer egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában.

Az épület társalgójának a kulcsa egy öreg fekete gondjaira volt bízva, aki nemes egyszerűséggel Michaelként mutatkozott be Ollienak. Úgy látszik, manapság már vezetéknévre sincs szükségük az embereknek – füstölgött magában Ollie. Nem mintha különösebben izgatta volna a dolog, de valahogy méltánytalannak érezte ezt a hanyagságot. Az embernek büszkének kellene lennie a családi nevére. Elvégre ez az egyetlen öröksége, amit nem vehetnek el tőle. Ennek ellenére az ember lépten-nyomon – a közhivatalokban, az orvosnál, a bankokban – ilyen seggfejekbe ütközik, akik a keresztnevükön mutatkoznak be, mintha egyebük sem volna. Ez a kivénhedt kulcsár is, aki ilyen büszkén vallja, hogy ő Michael és senki más, megérdemli, hogy egy csóró suvickosnak született.

– Egy jamaicai pasast keresek – tért a tárgyra. – Hosszú forradás van a bal arcán, egy tetovált csillag a farkán, és imád szaxofonozni.

Az öreg fekete szélesen elvigyorodott.

– Nincs ebben semmi mulatságos – mondta kimérten Ollie. – Lehet, hogy két embert is megölt.

– Abbizony tényleg nem tréfadolog – felelte az öreg elkomorodva.

– Nem látta errefelé mostanában? Az egyik lakó szerint gyakran szaxofonozgatott itt a társalgóban.

– Arra a londoni pasasra gondol? – kérdezte az öreg, és összevonta a szemöldökét.

Mindnyájan a központi irodában ültek Carella íróasztala körül, és Alf Miscolo feketéjét kortyolgatták. Az egybegyűlt nyomozók között Ollie volt az egyetlen, aki ihatatlannak ítélte a nyilvántartóban készült löttyöt. A többiekben az elmúlt évek során lassan kikristályosodott a meggyőződés, miszerint Miscolo feketéje egyáltalán nem rossz, sőt valóságos gourmet kávé, amelyhez foghatót legföljebb a párizsi kávéházak teraszán ízlelhet meg az ember. Ollie kis híján visszaköpte a pohárba az első kortyot.

Azért látogatott ide a nyolcvanhetesbe, hogy frissiben megossza a kollégáival mindazt, amit Rockfortban megtudott. A közönséget négy nyomozó képviselte: Carella, Brown, Meyer és Kling, akik egyöntetűen úgy érezték, hogy már időtlen idők óta próbálják kibogozni ennek a szövevényes ügynek a különböző szálait, amely a valóságban csupán október 29-én kezdődött. Ollie elégedetten nyugtázta, hogy itt most ő a főszereplő. Akár egy sztárvendég az esti talk show-ban. Carella volt a házigazda, a többiek pedig a korábban színpadra hívott vendégek, akik szerényen félrehúzódtak Ollie érkezésekor. Már csak a közönség lelkes ünneplése hiányzott. Brown és Meyer odahúzták a széküket Carella íróasztalához, Kling pedig az asztal egyik sarkára telepedett.

Milyen jól is esik az embernek egy fesztelen baráti beszélgetés egy ilyen meghitt, meleg szobában, amikor odakint dühöng a jeges szél, és csak úgy röpködnek a dermesztő mínuszok. Az iroda falán árválkodó óra negyed hatot, azaz 17.15-öt mutatott, attól függően, hogy ki hogyan értelmezte a mutatók állását. Ollie egyenesen a helyszínről hívta fel a nyolcvanhetes körzet gyilkossági csoportját, miután beszélt Mr. Michaellal, és még egyszer felkereste a termetes jamaicai asszonyságot, aki hálából megkínálta még egy sült banánnal.

Megkérte Carellát, hogy feltétlenül várja meg, néhány percen belül ott lesz. Ez pontosan négy óra előtt tíz perccel történt. A havazás azonban kissé keresztülhúzta a számításait – hiába, az égiek néha másképp alakítják a dolgokat, mint az ember szeretné, magyarázta. Még most is esett, a szélkorbácsolta hópelyhek pedig, mint egy felbolydult szellemraj, vadul ostromolták az iroda ablakait.

– Mindabból, amit megtudtam, úgy tűnik, Bridges körülbelül egy hétig volt az unokaöccsénél valamikor november elején. A gondnok emlékszik rá, hogy többször is szaxofonozott a társalgóban. Számításaim szerint ez a Hale-gyilkosság és a hazautazása között lehetett.

– Mindezt a gondnoktól tudtad meg?

– A gyilkosság saját feltevés. Arról nem tudott semmit.

– Akkor miről tudott?

– Az unokaöccséről, a szaxofonról, az elutazásáról…

– Beszéltél az unokaöccsével?

– Becsöngettem hozzá, de nem volt otthon. Nem erőltettem a dolgot, mert gondoltam, ennyi is elég, hogy kimozduljon az ügy a holtpontról. Ezért jöttem egyenesen ide hozzátok.

– Kitől tudtad meg, hogy a szaxofonost John Bridgesnek hívják?

– A gondnoktól.

– És azt is mondta, hogy a pasas visszarepült Houstonba?

– Igen is meg nem is – felelte Ollie fölényes vigyorral.

– Azt akarod, hogy kibarkochbázzuk?

– Nem a texasi Houstonba utazott haza.

– Hanem?

– Eustonba. Angliába. Ugyanaz a kiejtés, de másképp írják: E-U-S-T-O-N. Így hívják London egyik negyedét. Amikor visszamentem ahhoz az asszonysághoz, aki banánt sütögetett a konyhájában…

– Kihez? – kérdezte Carella.

– Az egyik lakó a házban. Sarah Crawfordnak hívják, és mennyei a sült banánja.

Ollie érezte, hogy egyszeriben sikerült felcsigáznia a hallgatósága figyelmét.

Ő is jamaicai, mint Bridges, és elmondott mindent Eustonról meg King’s Crossról – az egyik szomszédos negyede Londonnak, tele prostival, drogossal és metróvonalakkal. Bridgest nem ismerte személyesen, de az unokaöccse mondta neki, hogy Eustonban él. – Hát ennyi – fejezte be Ollie, és színpadiasan széttárta a kezét. – Nincs véletlenül még egy londoni a pakliban?

Carella és Brown már vagy tíz perce álldogáltak a Ferguson Színház bejárata előtt, amikor végre Gerald Palmer feltűnt. A nyolcórás előadásra volt tiszteletjegye. A sötétkék télikabáttól eltekintve ugyanaz a kollekció volt rajta, amit Carelláék már méltóképpen megcsodálhattak a szállodaszobájában. A haja és a válla csupa hó volt. Az égszínkék szempár még a szokásosnál is tágabbra kerekedett, amikor tulajdonosuk megpillantotta a két nyomozót a jegypénztár mellett. Egy szőke nő volt vele, akit angolos eleganciával a jobb karján vezetett be a színházba. Szemmel láthatóan meghökkent, amikor a két nyomozó odalépett hozzájuk.

– Mr. Palmer, volna szíves velünk jönni? – kérdezte Carella kifogástalan udvariassággal.

– Ugyan miért?

– Szeretnénk feltenni néhány kérdést.

Talán azért, hogy a szőkének imponáljon vele, vagy csupán merő ostobaságból, Palmer ezúttal is felöltötte a már jól ismert pökhendi, fensőbbséges arckifejezését, mielőtt válaszolt.

– Nagyon sajnálom, uraim, de pillanatnyilag egészen más terveim vannak.

– Ezzel mi is így vagyunk – felelte Brown szárazon.

A szőke kissé vonakodva ugyan, de elfogadta Palmer nagylelkű ajánlatát, hogy nézze meg egyedül a darabot, amíg ő a végére jár ennek az „ostoba históriának”, ahogy nagystílűen fogalmazott, miközben megjátszotta a miniszterelnököt, aki a hivatalához méltó udvariassággal nagylelkűen teljesíti két nyughatatlan riporter kívánságát. A kocsiban egész úton azon méltatlankodott, hogy milyen durva és kíméletlen a rendőrség ebben a városban, hogy nem tisztelnek se Istent, se embert, és kijelentette, hogy nincs joguk így bánni egy külföldi állampolgárral, amiben alaposan tévedett, mert a törvény természetesen nem tett különbséget amerikai és nem amerikai állampolgár között, hacsak valaki nem élvezett diplomáciai védettséget. Carelláék amint őrizetbe vették, felolvasták neki a jogait. Az erre vonatkozó előírások ugyan sok tekintetben eltértek az angliai gyakorlattól, de erről Palmernak nem volt tudomása, mert, amint mondta, még soha életében nem került összeütközésbe a törvénnyel, és sejtelme sem volt róla, hogy miért vették őrizetbe. Carelláék számára ebben nem volt semmi meglepő, hiszen az idők kezdete óta minden baltás gyilkos és gépfegyveres ámokfutó ugyanezt a nótát fújta.

Külföldi állampolgárságára való tekintettel mégis tettek neki egy apró engedményt, amikor a barátságtalan „társalgó” helyett, ahol egyébként a kihallgatásokat tartották, a hadnagy szobájába invitálták, és megkérdezték tőle, hozhatnak-e neki egy pohárral Miscolo legendás kávéjából, vagy inkább teához volna kedve. Palmer ezúttal sem mulasztotta el felölteni a szokásos arckifejezését – csodálkozó, hatalmasra kikerekített szempár, felvont szemöldök, megvetően összecsücsörített ajak –, mielőtt kijelentette, hogy tévednek, ha azt hiszik, hogy minden angol egyforma, ő ugyanis sokkal jobban szereti a kávét, mint a teát, és étkezés előtt is azt szokott inni. Mindezt pontosan úgy adta elő, mint az a tipikus angol, akinek a legkevésbé szeretett volna látszani.

– Nos, Mr. Palmer – kezdte Carella. – Elárulná nekünk, hogy ismer-e egy John Bridges nevű embert?

– Nem. Miért, ki az a fickó?

– Valaki, aki feltehetőleg megölte Andrew Hale-t.

– Igazán sajnálom, de tudomásom szerint ezt az Andrew Hale-t sem ismerem.

– Hát persze – bólintott Carella. – Nyilván nem ismerhet olyasvalakit, akiről nincs tudomása, igaz?

– De mennyire, hogy igaz.

– Egyébként Eustonban lakik.

– Andrew Hale?

– John Bridges. Tudja, hol van Euston?

– Természetesen tudom.

– Ismer valakit, aki ott lakik? – Nem.

– És King’s Crossban sincs ismerőse?

– Ezeket a városrészeket, ha egy mód van rá, inkább elkerülöm – felelte Palmer megvető fintorral.

– Nem ismer véletlenül néhány jamaicait Londonban? – Nem.

– Mikor tudta meg, hogy Andrew Hale-lel bajok lesznek?

– Nem ismerek ilyen nevű embert.

– Cynthia Keating apja. Azt sem tudta, hogy Cynthia előtt ő volt a Jenny’s Room című színdarab szerzőjének jogutódja?

– Nem tudok róla semmit. Sem róla, sem arról, hogy mi köze lett volna ahhoz a darabhoz.

– Senki nem értesítette erről?

– Az égvilágon senki.

– Ezek szerint most hall róla először.

– Ööö… nem egészen. Azt nem mondanám.

– Tehát már tudott róla korábban is.

– Most, hogy belegondolok… azt hiszem, igen.

– És mikor szerzett róla tudomást?

– Arra nem emlékszem.

– Lehetséges, hogy még október huszonkilencedike előtt?

– Hogyan emlékezhetnék rá ennyi idő után?

– De arra talán emlékszik, hogyan szerzett róla tudomást.

– Valószínűleg egy újságban olvastam.

– Esetleg meg tudná mondani, melyik újságban?

– Azt sajnos nem tudom.

– És azt, hogy körülbelül mikor olvasta?

– Azt sem.

– Angol újság volt?

– Nem valószínű.

– Akkor nyilván amerikai, igaz?

– Nem tudom, milyen újságban olvastam. Lehet, hogy mégis angol volt. Fogalmam sincs.

– Az előbb azt mondta, hogy nem angol volt.

– Értse meg, egyszerűen nem emlékszem.

– Cynthia Keatinget bizonyára jól ismeri.

– Azt nem mondhatnám. Egy hete találkoztunk először.

– Hol?

– Connie estélyén.

– Az ismerkedési esten?

– Igen.

– Előtte egyáltalán nem beszélt vele?

– Nem. Miért, talán kellett volna?

– Csak kíváncsi voltam rá.

– Igen? Pontosan mire, ha szabad kérdeznem?

– Hogy mikor beszélt vele először.

– Már mondtam, hogy…

– Ugyanis amikor kiderült, hogy Mr. Bridges szintén Londonból jött…

– London nagyon nagy város.

– Igen, azt tudjuk.

– Ha arra gondolnak, hogy esetleg ismertük egymást…

– Nem maga mondta, hogy nem ismeri?

– De igen. Ha nem tudnák, London összlakossága nagyobb, mint a maguk városáé. Úgyhogy ha azt feltételezik, hogy ismerhettem egy jamaicait, ráadásul Eustonból vagy King’s Crossból, akkor…

– Hiszen maga azt mondta, hogy nem ismeri.

– Persze hogy nem.

– És Cynthia Keatinggel sem találkozott korábban, igaz?

– Nem. Egészen addig, amíg…

– Amíg össze nem futottak Connie Lindstrom estélyén.

– Pontosan.

– És egyáltalán nem is beszélt vele előtte.

– Nem, soha.

– Látja, éppen ez késztetett gondolkodásra bennünket. Amikor átnéztük a jegyzeteinket, miután megtudtuk, hogy Mr. Bridges…

– Nem is tudtam, hogy jegyzeteket is készítenek. Bölcs előrelátásra vall.

– Mr. Palmer, azt ajánlom, hogy szálljon le a magas lóról. Ezzel az okoskodással nem segít magán. Sőt…

– Nem is tudtam, hogy segítenem kéne magamon – felelte Palmer, majd az elmaradhatatlan grimasz kíséretében hozzátette: – Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmüket, hogy London meglehetősen népes város.

– Kétségtelenül, de nem minden londoni állt kapcsolatban Cynthia Keating apjával.

– Sose láttam Andrew Hale-t. És nem voltam semmiféle kapcsolatban vele, ha erre gondol.

– Mr. Palmer – folytatta Carella rendíthetetlen nyugalommal. – Honnan tudta, hogy Martha Coleridge mindnyájuktól százezer dollárt követel?

Palmer szeme ismét kikerekedett, a szemöldöke felkúszott a homloka közepéig, a szája széle megvetően legörbült.

– Jó kérdés. Ezen gondolkodnom kell egy kicsit.

A nyomozók hosszú másodpercekig nem szóltak semmit. Végül Carella törte meg a csendet.

– Nos, Mr. Palmer?

– Valószínűleg hallottam valakitől.

– Igen? És kitől?

– Arra nem emlékszem.

– Nyilván nem Miss Coleridge-től, mert vele állítólag nem beszélt. Vagy igen?

– Dehogy beszéltem. Sose láttam azt a nőt!

– Akkor ki mondhatta magának?

– Nem tudom.

– Talán Cynthia Keating?

Palmer nem válaszolt.

– Mr. Palmer. Ugye, Cynthia Keatingtől tudta meg.

Újabb hallgatás volt a válasz.

– Azt is elmondta magának, hogy az apja volt a darab törvényes jogutódja?

Palmer keresztbe fonta a karját a mellén.

– És hogy semmiképpen nem akarta eladni a szerzői jogot a tervezett musical producereinek?

Palmer pont olyan képet vágott, mint a mesebeli cigány, aki alól kipotyognak a párnák, amikor a királyfi bemutatja a sárkányfogakat.

– Úgy látom, helyben vagyunk – mondta Carella, és hátradőlt a székén.

Palmer kivett egy díszes tubákosszelencét a zakója zsebéből, szertartásosan kinyitotta, és először a jobb, majd a bal orrlyukát befogva beleszippantott.

Carelláék felhívták Nellie Brandet, és előadták neki, mire jutottak. Egyöntetűen úgy gondolták, hogy most már simán előrukkolhatnak egy előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságra való felbujtással. Nellie azt tanácsolta nekik, hogy mindenekelőtt vigyék be Cynthia Keatinget is. Ő fél órával később már ott volt a kapitányságon. A központi iroda óráján fél nyolc múlt öt perccel. Odakint rendületlenül havazott.

Tíz perccel később behozták Cynthia Keatinget. Todd Alexander nyolc óra tízkor csatlakozott a társasághoz. Amint belépett az irodába, kijelentette, hogy a védence semmiféle kérdésre nem fog válaszolni, és ha most, helyben nem tudnak felhozni ellene valami konkrét vádat, máris távoznak.

Minden azon múlott, hogy ki pislog először.

– Én nem sietnék annyira a helyedben, Todd – mondta Nellie. – Egész csinos summát söpörhetsz be ezen az ügyön.

– Igazán? Ezt miből gondolod?

– Két gyilkosság ügyében fogok vádat emelni. Hosszú tárgyalás lesz. Remélem, az ügyfelednek van néhány mozgósítható milliója.

– Miféle két gyilkosságról beszélsz? – kérdezte Alexander megnyúlt képpel.

– Egy bérgyilkosságról – Mrs. Keating apjának a meggyilkoltatásáról, és…

– Aha, bérgyilkosságról – vágott közbe Alexander, majd Cynthiához fordult. – A bérgyilkosság előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésnek minősül.

– Meséld el szépen a védencednek, hogy ez mit jelent, Todd.

– Ugyan miért vesztegetném ilyesmire az időm? Tényleg ezzel vádoljátok? Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel? Ám legyen. Rajta.

– Hova ez a nagy sietség, Todd? Meg se akarsz hallgatni? – Nellie megcsóválta a fejét, és Cynthiához fordult: – Ha maga is úgy akarja, megmenthetem az életét. És egy vagon pénzt is megspórolhat.

– Köszönöm – felelte Cynthia –, de nem hiszem, hogy az életem veszélyben forogna…

– Cynthia, semmi értelme…

– …ami pedig a pénzt illeti, lesz belőle bőven, ha a musical…

– Az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért halálbüntetés jár ebben az államban. Egy masszív dózisú válium, injekció formájában. Ettől szeretném megkímélni, de ehhez szükségem van az együttműködésére.

– És mégis mire alapozod a vádat? – kérdezte Alexander.

– Egy öregemberre, aki könnyedén meghiúsíthatta volna a védenced vagyonszerzésének lehetőségét, és egy londoni félnótásra, aki ugyanabban a cipőben járt, mint Mrs. Keating. Ők ketten együtt tervelték ki…

– Úgy érted, hogy Mrs. Keating és egy londoni illetőségű személy?

– Pontosan. Név szerint Gerald Palmer. Aki szintén meggazdagodhatott volna, ha bejön a musical.

– És szerinted ők ketten tervelték ki Mrs. Keating apjának a meggyilkolását?

– Igen, Todd. Ez a feltevésünk.

– Ami azt illeti, elég vad felvetés.

– Az angolokat már azonosítottuk – mondta Nellie.

– Én is ismerek néhányat. Például II. Richárdot.

– Ezek sokkal későbbiek.

– Azt akarod mondani…

– Hogy Mrs. Keating és Gerald Palmer felbéreltek egy John Bridges nevű jamaicai bérgyilkost Londonban, aki átjött ide Amerikába, és…

– Ezt nem gondolod komolyan, Nellie.

– A londoni rendőr-főkapitányságon éppen most derítik ki, hogy ki is ez a Bridges valójában. Amint megkapjuk tőlük az eredményt…

– Szóval már Sherlock Holmesot is bevonták a nyomozásba?

– Pontosan. Frank Beaton nyomozó alakítja személyesen.

– Ez az egész teljes képtelenség – vetette közbe Cynthia.

– Ha így gondolja, nem erőltetem a dolgot – felelte Nellie. – Bízzuk a bíróságra.

– Mit kívánsz tőle? – kérdezte Alexander.

– A társát és a bérgyilkost.

– Azaz mindent.

– Nem. Csupán két embert.

– És mit adsz érte cserébe?

– Maguk most rólam beszélnek? – kérdezte Cynthia elképedtem

– Egy pillanat, Cyn – intette le Alexander a védencét.

– Semmi pillanat. Ha tényleg lenne valami bizonyítéka ellenem, nem alkudozna itt velünk.

– Gondolja? – kérdezte Nellie.

– Tehát, mit adnál cserébe? – lépett közbe ismét Alexander.

– Ha kiadja a bűntársait, mérsékelem a vádat előre megfontoltról sima emberölésre. Ezért csak húsztól életfogytig jár, szemben a váliumkoktéllal.

– Tizenöt – felelte Alexander habozás nélkül.

– Húsz, plusz javaslat a feltételes szabadlábra.

– Ne csináld, Nellie! Legalább add meg a minimumot.

– Megadhatom a tizenötöt, de javaslat nélkül. Amiből simán lehet húsz, harminc vagy akár negyven is, ugyancsak enyhítés nélkül. Akár életfogytig is ott ragadhat. Úgyhogy jobb, ha elfogadod az ajánlatom. Húsz, plusz feltételes szabadláb.

– Hatvanéves lesz, mire kiszabadul!

– Csak ötvenhét – helyesbített Cynthia.

Most már ő is latolgatni kezdte az esélyeket.

– Ha úgy gondolja, felőlem nyugodtan hagyatkozhat a véletlenre is – folytatta Nellie. – De ne felejtse: ebben az esetben a halálbüntetéssel kell számolnia. Öt-hat évig lesz a siralomházban, amíg kimeríti az összes fellebbezési lehetőségét és a kegyelmi kérvényeket. És azután vége.

– Legyen tizenöt és feltételes szabadláb – próbálkozott még egyszer Alexander.

– Nem tehetem.

– A húsz valahogy nagyon rosszul hangzik.

– És a koktél?