XI.
Mik lennének e rendszernek következései az egyéni s polgári szabadságra
s a nemzetiségi ellentétek kiegyenlitésére.

Tegyük fel, hogy a fentebbiekben csalódtam; s azon kulcsot megtaláljuk, mely szerint az ország területe s hivatalai a nemzetiségek között oly módon osztathatnak fel, mely azoknak mindegyike által igazságosnak ismertetik.

Egyesek e rendszabályok keresztűlvitelét talán czélnak tekintik, s ha csak a közhivatalok kedvök szerint osztattak fel, elértek mindent, mi őket a nemzetiségi mozgalomnál lelkesedésre ragadta. - De a hasonlithatlanúl nagyobb szám máskép gondolkodik. Ezeknek czéljuk nem a megyéknek s választókerületeknek oly felosztása, mely által személyes kilátásaik táguljanak, hanem az, hogy egyéni s politikai szabadságuk mentűl nagyobb, - saját nemzetiségök kifejlődése mentűl gyorsabb s biztosabb legyen.

Vajjon e czélokat előmozditjuk-e, ha az állást, melyet az egyes nemzetiségek az államban elfoglalnak parancsoló törvények által szabályozzuk?

Nézzük mindenekelőtt a befolyást, melyet e rendszer a nemzetiségek szabad fejlődésére és a közöttök létező surlódások megszüntetésére gyakorolna.

Előadtam a nehézségeket, melyekért törvényhatóságainknak nemzetiségek szerinti uj felosztását csaknem kivihetetlennek tartom. Hátra van egy s talán a legnagyobb.

Az alap, mely szerint e felosztásnak történni kell nem a historiai jog, hanem az arány, melyben a nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, s ebből világos, hogy - ha csak az elvet, melyből kiindultunk, sérteni nem akarjuk - e felosztás soha definitiv, - egyszer mindenkorra bevégzett - ténynek nem tekinthető.

Ha az igazsággal, századunk felvilágosodásával s a szabadság és egyenlőség elveivel meg nem egyezik, hogy azon népnek nyelve, mely az országot meghóditá s egy ezreden át fentartotta, a közéletben előnyökkel birjon: bizonyosan még kiáltóbb igazságtalanság lenne az; ha egy bizonyos nyelv kizárólagos használata csak azért parancsoltatnék a törvény által valamely törvényhatóságban, mert lakóinak többsége egy fél század előtt ezen nyelvet használta. Mihelyt elvként elfogadtuk, hogy minden törvényhatóságnak hivatalos nyelve lakóinak absolut többsége szerint imperativ törvény által határoztassék meg s hogy ott hol ily többség nem létezik, a törvényhatóságok uj felosztása eszközöltessék, magától következik: hogy mind a hivatalos nyelv feletti határozat, mind a törvényhatóságok felosztása mindannyiszor megujitandó, valahányszor a számarány, melyben a különböző nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, megváltozik.

Kétségen kivül nem fekszik az ország érdekében, hogy a törvényhatóságoknak uj felosztása s az egyes helyeken használt hivatalos nyelv meghatározása a törvényhozás tanácskozásainak mindig uj tárgyát képezze; miután tehát előre látható, hogy, ha ezen elvek elfogadtatnak, minden nemzetiség saját nyelvének terjesztésére minden eszközt fel fog használni: az államnak kötelességei közé tartoznék, hogy e nemzetiségi proselitimusnak korlátokat szabjon, vagy legalább az egyes törvényhatóságnak azon törekvését, hogy nyelv tekintetében a status quo fentartassék, támogassa. És vajjon mily eszközökkel teheti ezt?

Felesleges, hogy e kérdés részleteibe bocsátkozzam. Miután törvényhatóságaink nem osztathatnak fel nemzetiségek szerint oly módon, hogy a legtöbbekben nem maradnának számos egyesek, kik nemzetiségökre nézve az absolut majoritáshoz nem tartoznak, lehet-e legkisebb kétségünk az iránt: hogy midőn a nemzetiségek egyenjogúságát az által akarjuk biztositani, hogy minden körben egy nemzetiségnek absolut uralmát alapitjuk meg; ez által csak azt érjük el: hogy minden körben azon nemzetiség, mely a majoritást képezi a többieket elnyomja, mit ezek ott, hol az absolut többség az övék, bőven viszonozni fognak; mig végre a dolgok természetes kifejlődésében a kölcsönös elnyomás hazánkban tetőfokát érte el s nemzetiségi ellentéteink nyilt ellenségeskedéssé fajulnak. -

Hogy e rendszernek következései egyes nemzetiségekre nézve veszélyesebbek, s hogy például a német és szerb, mely valamint jelenleg, ugy minden uj felosztás után is csak igen kevés törvényhatóságban fogná az absolut többséget képezni, ezen állapotok sulyát inkább érzené, mint például a román, a sláv s főkép a magyar, az világos: de egészben véve e rendszernek következései közösek s a tapasztalás rövid idő után meg fogná mutatni, hogy az mi azért állittatott fel, hogy az ország minden nemzetiségeinek egyenjogúságát biztositsa, csak oda vezetett, hogy azon nemzetiségek között, melyek szt. István koronájának tartományaiban laknak, egy sem maradna, mely magát mindenütt, hol többségben nincs, határtalanúl elnyomva nem érezné.

Ez ellen felhozható, hogy a kormány a dolgoknak ezen kifejlődését nem fogná türni s mint a minoritások természetes védője a többségnek követeléseit a méltányosság határai közé szoritaná. Nem hiszem, hogy oly rendszer, mely mellett a kormány arra kényszerittetik, hogy minden egyes törvényhatóságban a többséggel szüntelen küzdelemben álljon, annak erősitéséhez vezet, főkép ha ez által senkit háladatosságra nem kötelez, mint ez esetben, hol azon nemzetiségek, melyek, midőn azon törvényhatóságokban, hol minoritásban vannak, a kormány által védelmeztetnek, másokban, hol a többséget ők képezik, általa akadályozva éreznék magokat. De ha ettől elvonatkozunk is, kérdem: miben álljon az előny, melyet az egyes nemzetiségek a törvényhatóságoknak uj felosztása által nyernének? - ha saját nemzetiségöknek terjesztésében még azon körben is akadályoztatnak, melyet a törvény számukra kijelölt s ha minden lépésök, mely erre czéloz csak a központi hatalomnak beleavatkozását vonja maga után.

Többször kimondám - s minthogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása attól függ, hogy az okok iránt, melyeknek e kérdés fölmerűlése tulajdonitható, tisztában legyünk, ujra kimondom - hogy a nemzetiségi mozgalmak nem a különböző nemzetiségek között létező ellenszenv s nem egyesek fondorkodásai által, kik e kérdést nagyravágyásuk eszközéül használják, idéztetett elő.

A nemzetiségi mozgalomnak való alapja azon kegyelet, melylyel minden jobb ember elődeinek emlékéhez, s a tőlök öröklött nyelvhez ragaszkodik; azon természetes ösztön, mely arra késztet, hogy egyéni szabadságunkhoz ragaszkodjunk, s ne nyugodjunk meg helyzetünkben, mig azt, főkép abban mihez szivünk köt, elismerve nem látjuk; s ha ezen érzések most erősebbekké váltak s a legujabb időben más fontos érdekeket háttérbe szoritanak, ennek oka hazánk különböző népeinek emelkedő miveltségében kereshető, mely által saját nemzetiségöknek tisztább öntudatához jutottak: de épen azért ne higyje senki, hogy e mozgalom az által hárittathatik el, ha a gyűlölet, melyre magokat némelyek a vita között bizonyos nemzetiség iránt elragadtatták, vagy egyes szóvivőknek nagyravágyása kielégittetett.

A nemzetiségi mozgalom csak azon nagy szabadsági mozgalomnak egy része, mely egy század óta Europa népeinek csaknem minden viszonyait átalakitá. Lerontása azon korlátoknak, melyek által egyes nemzetiségek magokat eddig kifejlődésökben akadályozva érezék, biztositása szabadságuknak, ez az: mit az ország polgárainak roppant többsége nemzetiségi követelései alatt ért, s ezeket ki fogjuk-e elégiteni azáltal, ha a kizárólagos uralom helyett, melyet egy nemzetiség az egész országban gyakorolt: hasonló, sőt sokkal nagyobb s kiméletlenebb uralmat alapitunk meg, csak azon különbséggel, hogy az minden törvényhatóságban más nemzetiség által gyakoroltatik.

Oly mozgalom, mely a szabadság biztositására kezdetett meg, nem fejeztethetik be oly intézkedések által, melyek csak az egyéni szabadság még nagyobb korlátozásához vezetnének, s melyek által a politikai szabadság azon alakban s értelemben, melyben az jelenleg Európa népei törekvéseinek fő czélját képezi: lehetetlenné válik.

De arra, hogy valamely rendszer következéseiről itéljünk, nem elég, ha annak hatását csak egy irányban ismerjük.

Az egyéni s politikai szabadság a legáltalánosabb, de nem egyedüli czélja korunk törekvéseinek s bizonyos, hogy nem elégitheti ki századunk népeit, semmi mi azoknak materialis érdekeikkel ellentétben áll.

A legszabadabb alkotmánytól megkivánjuk, hogy mellette jó közigazgatás lehetséges legyen, s az igazság kiszolgáltatása mindenkinek azon biztosságot nyujtsa, mely minden anyagi jólétnek első feltétele s vajjon az ajánlott rendszer mellett számithatunk-e erre?

Csalódik, ki a hivataloknak nemzetiségek szerint való felosztásában csak oly követelést lát, mely egyesek által saját érdekökben állittatott föl, de melynek a nemzetiségek tömege fontosságot nem tulajdonit, sőt mihelyt azon elv elfogadtatott: hogy minden nemzetiségnek állása törvény által biztositandó, a követelés a dolgok természetében fekszik. Ugyanazon okok, melyek az ország territorialis felosztása mellett felhozatnak, épen ugy szólnak a hivatalok felosztása mellett; és ha a nemzetiségek biztossága azt kivánja, hogy közülök mindenik saját körében más nemzetiségek befolyásától megoltalmaztassék: nem kevésbé kivánja biztossága azt is, hogy azok között, kik a törvények végrehajtásával megbizattak - a tisztviselők s birák között - minden nemzetiség meghatározott arányban képviselve legyen. Ez annyira áll, hogy a hol csak a nemzetiségi kérdés fölmerült, habár a territorialis felosztás senkinek eszébe nem jutott is, a hivatalok felosztása az első követelés, melylyel minden nemzetiség érdekeinek biztositására fellép; mire, hogy távolabb fekvő példákat mellőzzek, csak azon privilégiumokra hivatkozom, melyek szerint a középkor alatt több városaink német lakói arról biztosittattak, hogy a birói hivatal kizárólag, vagy felváltva a magyarokkal minden második évben német polgárral töltessék be.

Nem akarom taglalni a nagy nehézségeket, melylyekkel különböző nemzetiségeink száma miatt oly szabályoknak felállitása nálunk járna, melyek az egyes nemzetiségeknek igényeit kielégithetnék s nem vizsgálom mennyire férnének össze azon elvekkel, melyeket alkotmányos országban a hivatalok betöltésénél követnünk kell. Magában világos, hogy a hivataloknak a nemzetiségek között egy meghatározott arányban felosztása azon hivataloknál, melyek választás utján töltetnek be, a választási szabadsággal nem fér össze, s azoknál, melyek a kormány kinevezésétől függnek, a felelősség elvének alkalmazását lehetetlenné teszi; - de ha mind ezen nehézségektől elvonatkozunk: vajjon hisszük-e komolyan, hogy e rendszer mellett egy czélszerű, honunk igényeinek megfelelő közigazgatás lehetséges?

Ha az egyesnek kilátásai, melyekkel a hivatalos pályára lép, nem képességétől hanem nemzetiségétől függnek s a miniszter szintugy, mint a választó a hivatalok betöltésénél nem az illetőnek képességét, hanem csak a törvényt veheti tekintetbe, mely a hivatalnokok nemzetiségéről rendelkezik; ha egy körben a legkitünőbb férfiak, csak mert egy bizonyos nemzetiségnek tagjai, nem alkalmazhatók, a másikban olyanok, kik kötelességeiknek nem felelnek meg, azért nem mozdittathatnak el, mert helyettök más ugyanazon nemzetiséghez tartozó alkalmas egyén nem találkozik: vajjon ily elvek szerint rendezett közigazgatás megfelelhet-e a legmérsékeltebb igényeknek?

Volt idő, midőn a hivatalképesség kizárólag a nemességre vala szoritva s bizonyosan nincs senki, ki e viszonyok megujitását lehetségesnek tartaná; de vajjon oly törvényes intézkedés, mely által a hivatalok betöltésénél szinte nem a közigazgatás szükségei, hanem csak az egyes nemzetiségek jogai vétetnének tekintetbe, nem ugyanazon következéseket vonná-e maga után? - s ha a rendszert képtelennek tartjuk, mely szerint az országos hivatalok betöltésénél csak az elődök érdemei s a kijelöltnek nemzetiség fája vétetik tekintetbe: valóban nem sokkal józanabb, ha most a hivatalok betöltésénél nem egyes családok-, de egyes nemzetiségekre nézve hasonló privilegiumokat állitunk fel, melyek végre is szinte csak a fajon és származáson alapszanak.

Az előadottakból ugy tartom világos: hogy a mennyiben honpolgáraink nagy többsége midőn a nemzetiségi mozgalmakban részt vesz, csak egyéni s politikai szabadságának biztositását s azt keresi, hogy e szabadsággal saját nemzetiségének kiterjesztésére élhessen: ezen czél az ajánlott rendszer által nem érethetik el.

S most forditsuk figyelmünket a béfolyásra, melyet e rendszer állami viszonyainkra gyakorolna.

Többször kimondám azon meggyőződésemet: hogy a nemzetiségi kérdés háttérbe szoritá, de nem semmisithette meg azon érzelmeket, melyekkel hazánk különböző ajku lakói a közös hazához századok óta ragaszkodtak s hogy a nagy többség bármennyi lelkesedéssel nyilatkozik saját nemzetisége mellett, ezt azon meggyőződéssel teszi, hogy e követelések teljesitése által az ország jövője nem veszélyeztetik. A nemzetiségi kérdés legbuzgóbb pártolói érzik s bevallják az összeköttetést, melyben Magyarország állása saját követeléseik teljesitésével áll, s midőn arra törekszenek, hogy a hely, melyet saját nemzetiségök a hazában elfoglal, mentűl kitünőbb legyen: nem is kivánhatnak egyebet, mint hogy az ország maga mentűl függetlenebbé, mentűl hatalmasabbá váljék. E nélkül minden mit saját nemzetiségök számára a hazában kivivtak, nem bir semmi fontossággal.

És e részben az inditványba hozott rendszernek mik lennének szükséges következései?

A nemzetiségek különfélesége egymaga nem akadály, hogy valamely ország a hatalom azon fokára emelkedjék, mely függetlenségének biztositására szükséges. Miután Europában igen kevés államot találunk, mely csak egy nemzetiségű polgárokat foglalna magában, szabályképen állithatjuk fel: hogy a nemzetiségek különfélesége, a mennyiben az valamely országban mint tény létezik, nem akadályoztatja azon egységi érzetet, mely minden állam hatalmának, sőt fennállásának első feltétele.

Máskép áll ez, ha a nemzetiségi különféleségnek fentartása s az egyes nemzetiségek érdekeinek biztositása az állam fő czéljának vétetik, melynek minden más czélok s érdekek alárendelendők.

Vegyünk fel egy practicus példát, mely minden theoreticus taglalásoknál többet bizonyit.

Tagadhatatlan, hogy napjainkban a confessionalis különbségek az államot nem veszélyeztetik. Azon arányban, melyben a vallás-szabadság elve elfogadtatott a vallás különbsége az államra nézve elveszté fontosságát, s nem jut senkinek eszébe, hogy valamely állam veszélyben forog, mert polgárainak egy része katholikus másika protestans, s mert e felekezeteknek mindegyike híveinek körét hitszónoklatok, iskolák s az irodalom által terjeszteni iparkodik. Mind ez által versengés támadhat a különböző felekezetek között, talán surlódások is, és néha kölcsönös elkeseredés: de az államra nézve, mely minden felekezetet szabadságában egyiránt oltalmaz bizonyosan, semmi veszély s őrültnek fognók mondani azon államférfiút, ki az állam biztosságának nevében azt követelné, hogy az egyházak egyike szabad kifejlődésében vagy saját tanainak terjesztésében korlátoltassék, sőt a mennyiben ennél csak törvényengedte eszközökkel él, hogy terjeszkedésének akadályok állittassanak elébe. - De gondoljuk magunknak, hogy egy vagy több vallásfelekezet szabadságának s azon befolyásnak biztositására, mely őt az államban megilleti, azon követeléssel lépne fel: hogy felekezete az államban külön testületet képezzen, külön területtel, külön jogokkal, melyek szerint a vallásfelekezet a törvényhozásnál külön képviseltessék, a közigazgatásban meghatározott számu tisztviselők által részt vegyen: vajjon ki nem fogja elismerni, hogy ez az állam legnagyobb veszélyeztetése nélkül nem történhetik, s hogy egy ország határai között több külön államnak felállitása, a nemzet egyes részeinek több, különszervezetű testekre felosztása minden valószinűség szerint ugyanazon következéseket fogná előidézni most, mint akkor, midőn Francziaország protestansai vallásos szabadságuk biztositására külön városokat külön erősségeket követeltek s katholikus polgártársaik irányában mint szervezett testület léptek föl, mig Richelieu ezen állapotoknak haddal véget vetett és Francziaországot azon szétdarabolástól megmentette, melyben Németországot látjuk. S vajjon ha nem a vallási, de a nemzetiségi érdekek biztositására ugyanezen eszközökhez nyulunk: ennek nem ugyanazok lennének-e következései?

Nem tartozom azok közé, kik a nemzetiségi mozgalomnak a vallásos mozgalomhoz hasonló fontosságot tulajdonitanak. - A vallásos mozgalom hasonlithatlanul több fontossággal bir, nem csak magában véve, hanem a nép szemei előtt is. De bármennyire külömbözik a tárgy, bármennyire külömböznek a századok melyekben e két mozgalom fellép: az emberi természet ugyanaz marad, s ez ugy hozza magával hogy a szenvedély felett, melylyel a küzdelem folyik, nem a tárgynak fontossága, hanem a küzdelem élénksége határoz. Hol ez nagy s egy ideig tartott: a fanatismusnak egy bizonyos neme nem marad el soha. A mit minden egyes a küzdelem folytában tett és szenvedett, a becsületérzés, mely miatt magát legyőzöttnek bevallani nem akarja, sokkal többet tesz, hogy a küzdők ellenségekké váljanak, mint küzdelmeiknek tárgya.

Azonkivül hazánk sajátszerű viszonyaiban vannak okok, melyekért ezen rendszernek a nemzetiségekre alkalmazása nálunk még veszélyesebbé válik.

Általános tapasztalás mutatja, hogy szűkebb körök az egyénre mindig több vonzó erővel birnak. Természetes önzésünk, melyet legyőzhetünk, de melytől egészen senki nem szabadulhat, ugy hozza magával, hogy bármily egésznek egyes részei annál inkább ragaszkodnak hozzá, mennél több befolyást gyakorolhatnak annak fejlődésére. A bölcs elvként tűzheti ki magának, hogy családját inkább szeresse mint magát, a hazát inkább mint családját, s az emberiséget, inkább mint hazáját, de bizonyos: hogy az embereknek nagy többsége gyakorlatilag épen az ellenkező irányt követi. - Magában véve ebben nincs veszély, sőt azon kötelékek, melyek által az egyes magát kisebb köréhez lánczolva érzi csak még erősitik az egésznek tömörségét, ha azon kapcsok, melyek e kisebb köröket összetartják, nem oldattak fel, s köztök s az egész között ellentét nem idéztetett elő.

Valamint a vonzalom, melyet az egyes saját községe vagy tartománya iránt érez: ugy a lelkesedés, melylyel nemzetiségéhez ragaszkodik, nem csak nem gyöngiti, sőt még szilárdabbá teheti azon kötelékeket, melyek őt a hazához fűzik; mig azon összeköttetés világos marad, melyben községének jóléte vagy nemzetiségének kifejlődése az egész jólétével s felvirágzásával áll - de csak addig - s mihelyt azon kapcsok, melyek a részeket egymáshoz s mindeniket az egészhez kötik, feloldatnak; s az egyes részeknek érdekei, ha csak látszólag is az egésznek érdekeivel összeütközésbe jőnek: az emberek többsége ragaszkodni fog a közelebb állóhoz, ahhoz mihez inkább kötve érzi magát, mivel saját érdekeinek összefüggését inkább érzi.

Mentül általánosabb tehát a nemzetiségi lelkesedés napjainkban, s mentül elevenebb az érdek, melylyel az egyesek saját nemzetiségök fejlődését követik: annál szükségesebb, hogy a kötelékek, melyek a haza minden nemzetiségét egy nagy egészszé fűzik egybe, ne bontassanak fel s azon meggyőződés ébren tartassék valamennyiben, miként nemzetiségének biztossága is csak az egész országnak fennállásától függ. Az inditványozott intézkedések pedig épen az ellenkező eredményhez vezetnének s teljes biztossággal mondhatjuk előre, hogy valamint a közhivatalok nemzetiségek szerinti betöltése oda vezetne, hogy a közhivatalnokok nagyobb része nem az ország, hanem külön nemzetiségök szolgáinak tekintené magát: ugy az ország területének ezen elv szerinti felosztása csak azt vonná maga után, hogy minden egyes magát nem a haza, hanem saját nemzeti kerülete polgárának érezné; mi ha mindenütt veszélyes, hazánkban bizonyosan kétszeresen az.

Hazánk minden nemzetiségei között a magyaron kivül egy sincs, mely az ország határain nem terjedne túl. Valamint dél felől a szerbeket s románokat ugy északon a slávokat és oroszokat csak az ország politikai határai választják el más országokban s birodalmakban lakó véreiktől, s valóban az optimismusnak rendkivüli foka szükséges, hogy feltegyük miként hazánk nemzetiségek szerinti felosztása a nemzetiségek minden igényeit állandóan kielégitheti. Ha egyszer elismerjük, hogy az egyes nemzetiségek fejlődése csak különállásuk által biztositható; a nemzetiségi törekvések e hon uj felosztásánál nem állhatnak meg, s arra fognak irányoztatni szükségképen, hogy a hazánkban lakó néptöredékek határainkon tul lakó testvéreikkel olvadjanak egybe; mi csak az ország felosztását vonná maga után, s pedig annál bizonyosabban, minthogy az országnak ily felosztása nem csak azon kötelékeket gyöngitené, melyek e hon polgárait a közös hazához kötik; hanem az egyes részeknek kezébe adnák az eszközöket is, melyek által e törekvések kivitele lehetségessé válik.

Jól tudom, hogy vannak egyesek, kik a magyar állam territorialis épségét oly valaminek tekintik, mi csak a magyar nemzetiség érdekében fekszik s az osztrák birodalom hatalmával s egyes nemzetiségek érdekével ellentétben áll. A felhozott okok ennélfogva némelyeket talán inkább az ajánlott intézkedések előnyeiről mint azoknak kárairól győzhetnék meg. Szükséges tehát, hogy még azon hatásra is forditsuk figyelmünket, melyet hazánk területének nemzetiségek szerinti felosztása az öszves osztrák birodalomra s azon nemzetiségeknek jövőjére gyakorolna, melyeknek érdekében az jelenleg leginkább kivántatik.