II.
A nemzetiségi eszme.

Jelen korszakunkra forditván figyelmünket három eszmét találunk, mely arra elhatárzó befolyást gyakorol:

a szabadság,
az egyenlőség,
s a nemzetiség eszméjét s minthogy korunk törekvése - a szabadság és egyenlőség létesitése után csak mint egy régen megkezdett mozgalomnak folytatása tűnik fel: tulajdonkép a nemzetiségi eszme az, mely a legujabb kornak sajátságos jellemét adja.

S mi hát e nemzetiségi eszme vagy érzés, mely határtalan lelkesedéssel fölkaroltatva, napjainkban annyi küzdelemre ád alkalmat?

A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámu emberek között - multjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekből foly érdekeik és érzelmeik közössége által támad. Miből világos, hogy a nemzetiségi érzésnek forrása lehet minden, mi által az emberek között ezen összetartozásnak érzete keletkezik.

Nagy tényező erre a nyelv közössége s ezért természetes; hogy ott, hol az létezik, egy közös nemzetiségnek érzetét találjuk kifejlődve oly népeknél, melyek századokon át külön s néha ellenséges államokban éltek, sőt hogy még a nyelvrokonság is hasonló eredményeket idéz elő s a German-, Slav- és Románnépek között, a mennyiben a nyelvrokon népek közös ellenekkel állnak szemközt, egy bizonyos egységnek érzetéhez vezet. - De vannak a nyelv- s fajrokonságon kivül a nemzetiségi érzésnek más tényezői is, s a történet, s jelen korunk tapasztalásairól kellene megfeledkeznünk, ha elismerni nem akarnók: hogy a multnak közös emlékei s a jelen közös érdekei s reményei hasonló s néha erősebb érzelmeket idéznek elő az egyes országok különböző nyelven szóló polgárai között.

A nemzetiségnek érzete népeknél ugyanaz, mi az egyesnél személyiségének öntudata. Annyira áll ez, hogy, ha kérdeztetünk: mit ismerjünk külön nemzetiségnek? - nem válaszolhatunk egyebet, mint hogy: külön nemzetiségnek kell elismernünk minden népösszeget, melyben külön személyiségének érzete fölébredt. Minthogy tehát e külön személyiségnek önérzete különböző okok által ébresztetik föl: az ellentétek, melyeket a nemzetiségi érzet nyilatkoztaiban nem csak különböző népeknél, de ugyanazon nép- sőt ugyanazon embernél sokszor tapasztalunk a dolgok természetében fekszenek, s csak azon forráshoz kell visszamennünk, melyből ezen érzelmek egyes esetekben erednek, hogy az okot megértsük, melyért az Elsassban vagy Magyarországban lakó német, ki politikai nemzetiségeért minden áldozatra kész mégis sértve érzi magát minden által, mi a német nemzet nevére homályt von.

Világos ezekből, hogy a nemzetiségi érzés nem új s hogy az egész történetben nincs időszak, melyben annak nyilatkozatait nem mutathatnók fel; tagadhatlan mindazonáltal, hogy ezen érzés soha az emberek tetteire nagyobb befolyást nem gyakorolt s ennyi követelésekre alkalmat nem adott, mint jelen korszakunkban. - Minek tulajdonitható ez?

Az első ok: azon előmenetel, melyet Europa nemzetei a müveltségben tettek. Valamint az egyesnél saját személyiségének öntudata az első lépés, melylyel elmebeli kifejlődése kezdődik, s minden haladás, melyet e kifejlődésben tesz, csak ezen öntudat tisztább felfogásához vezet: ugy van ez nemzeteknél is, s lehetetlen, hogy azon arányban, melyben müveltebbekké válnak, bennök egyéniségöknek azaz nemzetiségöknek érzete ne ébredjen fel.

A második ok: azon logikai összefüggés, melyben a nemzetiség eszméje azon eszmékkel áll, melyek a XVIII-ik században a politika s társadalom mezején uralkodókká váltak.

Ha akkor, midőn a souverainitás egyesek tulajdonának tekintetett, kiknek jogai a magánjog elvei szerint itéltettek meg, ugy, hogy csaknem minden létező állam az uralkodó család örökösödési jogának és szerződéseinek köszöni alakúlását, ha, mondom, akkor, midőn az Isten kegyelméből birt fejedelemség a közjognak egyedüli alapja volt a népek egyénisége nem vétetett semmi tekintetbe s a legkülönbözőbb nemzetiségek egy államba szorittattak össze, vagy midőn valamely uralkodó ház fiágban kihalt egy nemzet a leányörökösök között tiz részre daraboltatott föl: ebben csak azon elvek logikai alkalmazását láthatjuk, melyek akkor általánosan uralkodtak; de ép oly világos az is, hogy, miután a XVIII-ik század a népsouverainitás elvét állitotta fel, ez nem történhetett a nélkül, hogy egyszersmind a népeknek bizonyos jogosultsága el ne ismertessék.

A népsouverainitás eszméje az egyes nép jogosultságának eszméjét foglalja magában s minthogy a XVIII-ik század a népsouverainitás eszméjével egyszerre az egyenlőség eszméjét állitotta fel: e két eszme közös hatása szükségkép a népek egyenjogúságának elismeréséhez vezetett, mely e szerint nem egyéb, mint azon elveknek, melyeket a XVIII-század minden jogi viszonyok alapjául elfogadott következetes alkalmazása a népekre, melynél csak azon szenvedélyesség meglepő, melylyel az történt.

Sőt még e szenvedélyesség is természetesnek látszik, ha azon viszonyokra forditjuk figyelmünket, melyek a mult század végétől a legujabb időkig Europa-szerte léteztek s melyek a nemzetiségi eszme mellett napjainkban feltünt lelkesedésnek harmadik s talán legfőbb okát képezik.

A tapasztalás mutatja, hogy valamint az egyesek, ugy népek is azt, mi helyzetökben kellemetlen, többnyire egy oknak tulajdonitják, s ennek eltávolitásától várják egész üdvöket, miből az következik, hogy valahányszor hosszabb ideig egy irányban haladva, az károsnak tapasztalták: az épen ellenkezőben keresik üdvöket. Az emberi elme ellentétekben halad, s akár egyesek akár nemzetek kifejlődését észleljük, azt fogjuk tapasztalni: hogy történetöknek folyama tulajdonképen csak egymást követő reactiokból áll. Ezt tapasztaljuk a XVIII-ik század történetében is.

Valamint a középkornak vége felé, miután egyes osztályok a müveltség magasabb fokára emelkedtek, semmi nem volt érezhetőbb mint hiánya a rendnek s egy magasabb hatalomnak, mely azon kor számtalan kisebb zsarnokait féken tartsa; s valamint akkor a népek egyes osztályai örömest föláldoztak mindent, csak hogy azon bajoktól szabaduljanak, melyeknek súlya elviselhetlenné vált: ugy a XVII-ik század végétől, miután az állam, azaz a fejedelmek korlátlansága csaknem ugyanazon következéseket idézte elő, melyeknek elháritására alapitva volt: e hatalomnak korlátolása s a politikai szabadság kivivása állittatott fel, mint azon panacea, mely minden létező bajok orvoslására kivántatik; s miután minden visszaélés, minden igazságtalanság, minden mi a haladásnak a XVIII-ik században utjában állt, a korlátlan királyi hatalom, egyes osztályok kiváltságai és azon visszaélésekkel állt összeköttetésben, melyek a középkorból felmaradtak: minden törekvés kizárólag csak ezeknek megsemmisitésére irányoztatott s minden egyéb érdekek háttérbe szorittattak.

De ezen érdekek, habár feledve, azért nem kevésbé léteztek, s mihelyt a nagy mozgalom, mely a szabadság s egyenlőség nevében kezdetett meg: legalább negativ czéljait elérte, azaz mihelyt az államnak középkori szervezetét felbontotta: ezen érdekek, melyek e nagy átalakúlásnál tekintetbe nem vétettek, léptek előtérbe s közöttök a nemzetiség érdekei is.

Mi ezen átalakulást, melyen a mult s jelen század alatt Europa keresztül ment, különösen jellemzi, ez azon befolyás korlátlansága, melyet arra a tudomány gyakorolt. Más forradalmak, melyeken egyes országok keresztül mentek, egyes visszaélések, bizonyos osztályok vagy fejedelmek ellen voltak irányozva, s mihelyt czéljokat elérték legfölebb hasonló bajok visszatérése ellen garantiákat állitottak fel. A XVIII-ik század forradalma nem egyes visszaélések megszüntetését, hanem, a tudomány által felállitott elvek nyomán, egy egészen uj rendszer megalapitását, - az egész világnak tudományos theoriák szerint uj rendezését tüzte ki czéljáúl s ennek követésében oly kiméletlenséget tanúsitott, minőre a korlátlan fejedelmi hatalom korszakai nem mutatnak példát.

Az egész fejlődés, mely politikai tekintetben az utolsó századok alatt történt, nem egyéb, mint a centralisatio elvének kiterjesztése s megszoritása azon autonomiának, melylyel a középkor alatt az egyes tartományok, városok sőt egyes nemesek birtak; de a fejdelmek mig az állam hatalma csak általuk és saját érdekökben gyakoroltatott, érintetlenűl hagyák legalább azt, mi által magukat korlátolva nem érezék. Mióta azonban a törvényhozás a nép kezébe ment át, s a kormány majoritások nevében gyakoroltatott: a centralisatiónak elve kiterjesztetett mindenre. Mi az államnak teljes egységével össze nem fért, - mi az országos többség korlátlan hatalmát szűkebb körökbe szorithatá, - mi az egyenlőséget sőt mi az egyformaságot zavarhatá, mely a kornak ideálja vala, mindez mint az örök igazság s az emberiség elévülhetlen jogainak sértése s jólétének akadálya tekintetvén, ha nem támadtatott is meg, legalább olyannak vétetett, mi a törvényhozónak figyelmét nem érdemli; s ide tartozott főként az állampolgárok nemzetisége is. Századunk e tekintetben csak azon irányt követte, melyet a XVIII-ik század elébe jelölt, s nem szenved kétséget, hogy a nemzetiség elve a keresztény civilisatio egész lefolyása alatt soha inkább lábbal nem tapodtatott mint a forradalom után támadt nagy háboru s a bécsi congressus alatt, mely ezt követé. - Bámulhatjuk-e tehát, ha mint mindig, ugy most azon érdekek nevében, melyek a létező viszonyok által leginkább sértettek, reactio támadt e viszonyok ellen s az államszervezet, melyet a XVIII-ik század a jogegyenlőség létesitésére állita fel, de mely csak a többség absolut hatalmát biztositja, épen a jogegyenlőség nevében támadtatott meg, oly országokban, hol több nemzetiség együtt lakik s azok, melyek kisebbségben vannak a majoritás korlátlan hatalma által kifejlődésökben akadályozva érezik magokat.

Világos ezekből, hogy ama nagy nemzetiségi mozgalom, melynek közepette élünk, s mely egyes államokat, sőt Europa egész politikai rendszerét veszélylyel fenyegeti, csak oly okoknak tulajdonitható, melyeknek hatását kijelölhetjük s épen ugy mint azon mozgalom mely a királyi hatalom érdekében a középkori államviszonyok ellen, s mint az mely később a szabadság s egyenlőség érdekében az absolut királyi hatalom ellen támadt, csak egy uj lépés ugyanazon irányban, melyet az emberiség haladásában követ, miből a legnagyobb valószinűséggel azt következtethetjük, hogy valamint az okok között, melyeknek ezen eszme és más korszakok uralkodó eszméi befolyásukat köszönik a legnagyobb analogia létezik: ugy hasonló analogiát fogunk tapasztalni azon eszme következéseire nézve is.

Mint minden eszme, mely a történelem egy vagy más korszakában uralkodóvá vált, ugy a nemzetiségi eszme maga után fogja vonni szükséges következéseit s nincs földi hatalom, mely eszközölhetné, hogy az kifejlődésünkre nagy és elhatározó befolyást ne gyakoroljon.

De mint más eszméknél, ugy itt e befolyás csak addig terjed, mig a követelések, melyek az eszme nevében tétettek, azon iránynyal, melyet, civilisatiónk haladásában követ, ellentétbe nem léptek.

És mint más eszméknél ugy itt is e befolyás soha nem terjed annyira hogy minden állami s társadalmi viszonyokat rögtön megváltoztasson s minden fennállót átalakitson.

Ezen eszme befolyásának nagysága és iránya is azon állapotoktól függ melyek között az eszme létesitése az egyes országokban megkisértetik, s valamint a nemzetiségi eszme ezekre módositó hatást fog gyakorolni: ugy ezen állapotok hasonló ellenhatást gyakorolnak azon formára, melyben a nemzetiségi eszme valósitása lehetséges.

Ez utóbbiból világos, hogy a nemzetiségi eszme valószinű következéseiről s azon módokról, melyek szerint a nemzetiség nevében tett követelések valósithatók, csak ugy szólhatunk alaposan, ha e kérdést nem általánosságban, hanem ha azt egy bizonyos ország vagy állam különös viszonyainak szempontjából tárgyaljuk, - s ez az, mit a következő fejezetekben megkisérlünk.