VIII.
Az állam szükségei s a nemzetiségek követelései.

Miután egész Europában nagy államok alakultak s ezekben a központositás elve alkalmaztatott, egy állam sem állhat fel a centralisatio azon foka nélkül, mely által az állam egész erejét saját függetlenségének oltalmazására összesitheti.

Vannak ezen kivül kifejlődésünk jelen stadiumában más tényezők, melyek hasonló irányban hatnak. Azon érdekek számával, melyek a civilisatio által támadnak, nagyobbodni kell azon erőnek is, mely ezen érdekek védelmére szükséges s mentűl nagyobb az ellentét, mely ezen érdekek között létezik, s mennyivel kivánatosabb, hogy azoknak mindegyike az elnyomástól oltalmaztassék: annál szükségesebb hogy az állam, mely közöttök a mérleget feltartja, nagy hatalommal ruháztassák föl. Ehez még a jogviszonyoknak nagyobb biztossága s egyformasága járúl, mely a korunkban mindig szélesebbre terjedő folytonos érintkezés által szükségessé vált s azon körülmény, hogy azon nagy munkák, melyek jelenleg a magasabb civilisatio feltételeinek tekinthetők, vasutaink, csatornáink, kikötők, stb. sok országban csak az állam erejével vitethetnek ki, mi a törvényekben s azoknak végrehajtásában szintugy, mint az ország rendelkezésére álló anyagi erőknek felhasználásában az állam részéről oly tevékenységet s igy számára oly hatáskört igényel, melyről sem a közép- sem az ókornak fogalma nem volt s ezekből magyarázható hogy államaink századunkban kivétel nélkül mindig nagyobb centralisatio felé törekszenek.

Nincsen ország, mely e közös iránynak ellentállhatott s tagadhatlan hogy Sveitz, Belgium s Anglia bármi czélszerű helyhatósági rendszerrel birnak, e tekintetben az ujabb időben nagy átalakúlásokon mentek keresztűl. Bizonyosnak tartom ezen okoknál fogva, hogy mi is bármennyire ragaszkodunk az ősöktől öröklött megyei szerkezetünkhöz, a központositás egy bizonyos mértékét nem kerülhetjük ki, s nem intézhetjük dolgainkat úgy, hogy egyes tárgyak, melyek egykor vagy épen nem, vagy csak a helyhatóságok által szabályoztattak a közös törvényhozás és igazgatás körébe ne vonassanak.

Ha azonban a fejlődést közelebbről tekintjük, melyen államaink a jelen pillanatban keresztűl mennek, kettőről győződünk meg.

1-ször, hogy ha az irány, mely mindig nagyobb centralisatióhoz vezet általános is: a mérték, melyben az egyes államok haladnak, igen külömböző s az egyes országok állapotaiban semmire nézve nem találunk nagyobb külömbségeket, mint azon fokozatban, melyben bennök a központositás elve alkalmaztatott.

2-szor, hogy főkép oly országokban, melyek ezen irányban legmesszebbre haladtak, az ujabb időben az ellenkező irány mutatkozik, mely ha még practicus eredményekhez nem vezetett is legalább a tudományban mindig tisztábban s öntudatosabban lép föl s társadalmi viszonyaink árnyoldalait épen azon centralisatio tulzásában keresi, melynek tökéletesitése előbb az államtudomány s kormány fő feladásának tekintetett.

Ezen irány, melyet az államtudomány legkitűnőbb férfiai az ujabb időben követnek, ép ugy tévedéshez vezethet, mint az ellenkező. A különböző és sokszor ellentétes szükségek, melyek társadalmunkban léteznek, egy irány kizárólagos követése által nem elégittethetnek ki soha s ki a társadalom minden bajait egy okból megmagyarázni, vagy annak minden szükségeit egy elvnek alkalmazása által kielégiteni akarja, rögeszmének uralma alatt áll, melynek következései annál veszélyesebbek, mennél szigorúbb logicával alkalmaztatik.

Annyi azonban kétségtelen, hogy azon irány, melyet államtudományainkban a legujabb időben tapasztalunk, államaink szervezésére ép ugy nem maradhat practicus befolyás nélkül, mint az államtudomány fejlődései a XVIII-ik században.

És ebből világos, hogy ha a centralisatiónak szükségét általánosan elismerjük is, a mértéket, melyben az az egyes országokban alkalmazható általánosságban nem határozhatjuk meg. E részben minden az egyes államnak külső s belső helyzetétől függ.

Mentül kisebb az erőknek öszvege, melyek felett az ország rendelkezik s mentül hatalmasabbak szomszédai, kik ellen függetlenségét oltalmaznia kell, vagy mentül számosabbak s fontosabbak azon érdekek, melyek a központositás nélkül ki nem elégithetők: annál nagyobb központositás kivántatik.

Ellenben, mentül többek a központositásnak természetes akadályai, azaz mentül több oly érdek létezik valamely országban, mely a központositás által sértetnék, s mentül inkább ellentétben áll az a nemzet szokásaival s erkölcseivel, annál kisebb kiterjedésben alkalmazható ezen elv.

Forditsuk most figyelmünket hazánkra.

Ha külső viszonyait tekintjük, tagadhatlan: miként Magyarország geographicus helyzeténél fogva arra látszik hivatva, hogy - ha elég hatalommal bír - azon nagy fontosságú kérdések eldöntésénél, melyektől Europa jövője függ, elhatározó befolyást gyakoroljon, vagy, ha gyönge, e kérdések eldöntésénél Europa népeinek küzdteréül szolgáljon s azért nincs talán ország, melynek függetlenségét s jólétét egy közel jövőben több veszélyek fenyegetnék, s melyben egy oly organisatiónak szüksége, mely által a nemzet egész erejének centralisatiója lehetővé válik, annyira szembetűnő mint hazánkban.

Nem kevésbé világos az is: hogy miután ujabb időben csaknem középkori viszonyokból rögtön a XIX-ik század civilisatiójába léptünk át, állami szerkezetünk régi formái az ujabb kor igényeinek nem felelnek meg s hogy azon folytonos érintkezés, melyben az ország minden lakói egymással állnak, az összeköttetés, melybe kereskedelmi s pénzviszonyaink által a külfölddel jutottunk, közigazgatásunkban oly egyformaságot, az igazságszolgáltatásban oly gyorsaságot kivánnak, mely a törvényhozás és az országos kormány intézkedését teszi szükségessé oly tárgyakban, melyek előbb az egyesek szabad akaratára vagy a helyhatóságok határozatára bizattak. Az 1848-iki törvényhozás, midőn régi szerkezetünket megváltoztatva, a kormányi felelősség elvével a közigazgatásba nagyobb központositást hozott be e szerént csak azt tevé, mit az ország érdeke s jövő haladásának lehetősége megkivánt. Tagadhatatlan azonban az is, hogy valamint az 1848-iki törvényhozásnak helyhatósági rendszerünk teljes megszűntetése soha szándékában nem állt, ugy, ha e szándékot föltehetnők is, közigazgatási rendszerünknek ily tökéletes átalakitása nem állt volna hatalmában s pedig azért sem, mert az administrativ centralisatiónak feltételei hazánkban talán inkább hiányzanak, mint bárhol Europában s mert az akadályok, melyek e rendszer béhozásának utjában állnak, nálunk nagyobbak, sőt csaknem legyőzhetlenek.

Az első magában világos. Mert ha elismerjük is, hogy az igazgatási központositás drága áron - pénzben s főkép szabadságban - oly eredményeket idéz elő, minőket a helyhatósági szerkezettől soha nem várhatunk: az administrativ központositás legbuzgóbb pártolói sem tagadhatják, hogy a rendnek s pontosságnak azon csudái, melyeket Franczia- vagy Poroszországban annyira bámulunk, csak ugy érethetnek el, ha e rendszer keresztűl vitelére szükséges számu s képességű egyének az állam rendelkezésére állnak; s hogy talán Europában alig találunk országot, hol erre kevesebbé számolhatnánk, mint hazánkban.

E részben a közelebb multban az administrativ centralisatiónak behozatalára hazánkban tett kisérletekre hivatkozhatunk, melyeknek azon tagadhatatlan eredménye lőn, hogy ezen közigazgatási formából folyó minden hátrányok mellett annak előnyeiben nem részesültünk, kétségen kivül főkép a szükséges tisztviselői személyzet teljes hiánya miatt, mert ha a központositás egyes hátrányai a legjobb tisztviselői kar mellett sem kerültethetnek ki, bizonyos hogy e rendszernek minden előnyei a tisztviselők minőségétől függnek s hogy nemzedékek kellenek mielőtt azon személyzetre számolhatunk, mely egy nagy ország központositott administratiójára szükséges.

De nem kevésbé világos az is; hogy az administrativ centralisatiónak (mindig csak annak magasabb fokát értve minő Franczia- vagy Poroszországban létezik) a tisztviselők hiján kivül nálunk még más legyőzhetetlen akadályai vannak.

Hol oly helyhatóságok, melyek egy rendes közigazgatás szükségének megfelelnek, nem léteznek, vagy hol a létező helyhatóságok hatalmukkal egyes osztályoknak, vagy épen a népnek elnyomására visszaélnek: ott a centralisatio magától támad; de ily viszonyok nélkül e kormányformának béhozása oly nehézségekkel találkozik, melyeket még az absolutismus is csak hosszabb küzdelem után győzhet le.

Sokszor halljuk, hogy a szabadsághoz szoknunk kell s hogy oly nemzet, mely arra előkészitve nincs nem élvezheti annak áldásait. Még inkább áll ez a szolgaságról vagy legalább oly kormányformáról mely az egyénnek tökéletes alárendelését kivánja s épen a mód, melyen az administrativ centralisatio Europa különböző országaiban egymás után fokonként behozatott, világosan bizonyitja ezt.

Kétségtelen, hogy a királyság már a tizenötödik században mindenütt nagy hatalmat gyakorolt, hogy az a dolgok természeténél fogva mindig centralisatio után törekedett s ezen törekvésében az egyház, a tudomány s a polgári rend által támogattatott s mégis mennyi idő kellett, mig a helyhatósági szerkezet a fontosságot, melylyel a középkorban birt, administrativ tekintetben is elveszté és Spanyol-, Olasz- s Németországban a centralisatiónak csak azon foka hozatott be, melyet ez országokban találunk, ámbár az a tökélytől, melyre e forma Francziaországban emeltetett, még távol áll.

S miért e külömbség ezen országok között? -

Volt egy idő, midőn Francziaország jelen centralisatiója kizárólag a nagy forradalom vagy I. Napoleon művének tekintetett. De a tudomány ujabb vizsgálatai, főkép azok, miket Tocqueville utolsó munkájában felhozott az ellenkezőt mutatták meg s nem kétkedik többé senki, hogy a franczia centralisatio nem egy nagy ember- vagy eseménynek, hanem az események s kitűnő férfiak egy hosszu sorának tulajdonitható, kik Suggertől XIV-ik Lajosig a központi hatalom növelésén s főkép mind azon állapotok megsemmisitésén dolgoztak, melyek a központositásnak utjában álltak; ugy hogy a forradalom és I. Napoleon csak azért hozhattak be nagyobb központositást Francziaországba, mint minőt bár hol találunk, mert Europa országai között az administrativ központositásra egy sem vala oly tökéletesen előkészitve.

S nem kell-e Magyarországról épen az ellenkezőt bevallanunk, nem kell-e elismernünk, hogy egész multunk, melynek viszonyai csak a legujabb időben változtak meg, ezen közigazgatási formával ellentétben áll, hogy szokásaink ellentmondanak e rendszernek; hogy müveltebb osztályaink, azaz épen azok, kiknek nézetei a közigazgatás mikénti rendezésére nézve határozók, mert a közigazgatás csak ezekből választhatja organumait, a centralisatiót ellenzik s hogy végre ha mind ettől elvonatkozunk is maga a nemzetiségi mozgalom, mely hazánkban ujabb időben oly élénken mutatkozik az ország administrativ centralisatiójának legyőzhetlen akadályokat gördit elébe.

Meg vagyok győződve, hogy nemzetiségi mozgalmaink hazánk jövőjére csak akkor válhatnak veszélyesekké, ha erőszakos compressio által veszélyesekké tétetnek, mely a vizet, gőzt, sőt a levegőt is romboló hatalmakká változtatja; s hiszem hogy hazánk daczára nemzetiségi különbségeinek ép oly erős állammá alakulhat minővé hasonló viszonyok alatt Belgium fejlődött, de hogy országunk, legalább addig, mig a jelen nemzetiségi mozgalmak tartanak a porosz vagy franczia értelemben vett centralisált állammá nem alakulhat: az előttem már azért is világos, mert az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégittethetnének ki.

Kétségen kivül centrálisálnunk kell tehát. Ki kell terjeszteni törvényhozásunk és központi kormányunk hatáskörét megszoritva az egyes törvényhatóságok azon függetlenségét, melylyel azok a központi kormány ellenében egykor birtak s a nehézségek, melyekkel ily mérsékelt centralisatio is hazánkban jár, nem felejtethetik el velünk a jelen kor visszautasithatatlan szükségeit; de épen e szükségek jelölik ki törekvéseink határait is, melyeken tul lépve a kormányt, melyet erősiteni akarunk csak erejétől fosztanók meg, miután kétségtelen: hogy a helyhatósági szerkezet a közigazgatásnak talán nehézkesebb neme; hogy azonban a közigazgatásnak ezen neme minden hiányai mellett mégis jobb annál, ha a kormánynak az eszközöket, melyekkel él, még csak teremtenie kell s egész erejét, vagy annak legalább legnagyobb részét arra kell felhasználnia, hogy a közigazgatás gépezetét alkossa s mozgásban tartsa. Miből világosan következik, hogy bárminők legyenek a centralisatio előnyeiről a theoriában nézeteink, practicusan hazánkban a jelen pillanatban csak oly centralisatio lehetséges, mely azon tárgyakra szoritkozik, miknek közös elintézése az állam egységének érdekében elkerülhetetlenűl szükséges; s mely mellett közigazgatási tekintetben a helyhatósági szerkezetnek tág kör engedtetik. -

S most térjünk át a másik kérdésre, s nézzük mik a hazánkban lakó külömböző nemzetiségeknek azon igényei melyeknek teljesitésétől megnyugtatásuk függ?

Semmi nem nehezebb, mint meghatározni nagy mozgalmak czélait. Nem azokat értem, melyek vezetőik által hirdettetnek; mert nincs nagyobb mozgalom, melynél az egymással szemben álló pártok mindegyike valamely absolut elvet nem tüzne ki zászlójára, hanem azon czélokat melyekért a nép a mozgalomhoz csatlakozik. S mégis semmi sem fontosabb, mint épen ez, mert ha veszélylyel fenyegeti az államot, midőn abban valamely mozgalom kellőleg nem méltányoltatik, a veszély nem kisebb midőn egyes mozgalom hatalma tulbecsültetik vagy annak czéljai hibásan itéltetnek meg, s a csalódás ez utóbbi irányban sokkal közönségesebb.

A hatás, melyet egyes eszmék bizonyos korszakokban gyakorolnak, hasonló ahoz, melyet erős szél a környékben előidéz. A felhők az égen, a felkavart poroszlop, a folyónak habjai, a fasúdarak - minden egy irányban mozog, minden egy oldal felé mutat, ugy látszik, mintha a természetben e hatalmas fuvalom lenne az egyedűli erő, mely minden felett uralkodik s mely mindennek meg fogja változtatni helyzetét; mig egy bizonyos idő mulva midőn a szél lecsillapult, vagy irányát megváltoztatta, azt tapasztaljuk, hogy végre egyes fonnyadt leveleken kivül, melyeket a légár magával ragadott, minden régi helyén maradt, s hogy a nagy mozgalomnak nagy következése csak az, hogy mindent felrázva, az egyes növény, ugyanazon helyen, melyet előbb elfoglalt, szebben fejlődik.

Egyes mozgalom, bármily általánosnak látszik, soha nem változtatja meg mindazon dolgoknak helyzetét, melyekre kiterjed, és csak ugy itélhetünk következéseiről, ha egyszersmind azon tényezőket vesszük figyelembe, melyek ellenkező irányban hatnak.

Minden mozgalomnak czélja látszólag egyszerű; bizonyos elvnek létesitése, bizonyos állapotoknak megszüntetése vagy megalapitása. A pártoknak programmja többnyire igen határozott, megérthető, logikai, mely a kitűzött elvet tisztán foglalja magában, de épen csak az elvet, s nem azon feltételeket, melyek alatt az egyesek ezen elvnek keresztűlvitelét óhajtják s épen ezért a pártok programmja ritkán tekinthető a többség valóságos kivánatainak mérlegéűl. Hogy ezeket helyesen fogjuk fel, szükséges, hogy ne csak a látszó lelkesedést, mely valamely elv mellett nyilatkozik, vegyük tekintetbe, hanem azon hatást is, melylyet a lelkesedéssel hirdetett elvnek következetes alkalmazása az egyeseknek helyzetére gyakorolna, mert meg lehetünk győződve arról, hogy a többség néha csalódik valódi érdekei iránt, de jólétét a puszta következetességnek akarattal soha sem áldozza fel, s ha többször hangosan oly valamit követel is, minek teljesitése minden fennálló viszonyoknak tökéletes átalakúlása nélkül lehetetlen, mégis mindig valóban csak azt kivánja, mit saját érdekében kivánnia kell. - A szenvedély, mely csak egy czélt tartva szemei előtt, annak mindent föláldoz, mindig csak exceptionalis állapot és szabályként állithatjuk fel, melyet az egész történelem igazol, hogy a többség állandóan sohasem követ tulzó irányokat.

Szükség hogy erről a nemzetiségi mozgalomnál se feledkezzünk meg. Csak igy itélhetünk annak valószínű következéseiről, s főkép azon kivánatokról, melyeknek kielégitése e mozgalomnak czélját képezi, nem egyeseknél, hanem a nagy többségnél, mely e mozgalomban részt vesz s melynek kielégitése a törvényhozás egyik fő feladását képezi, mert azon veszélyek melyek az államot a jelen pillanatban fenyegetik, csak igy hárittathatnak el.

Ha csak e mozgalom felszinére forditjuk figyelmünket s azon követelésekre, melyekkel egyesek a nemzetiségek nevében fellépnek, sok olyant fogunk találni mi egy rendezett állam szervezetével össze nem fér, vagy legalább hazánkban az ország feloszlását vonná maga után. A vezetők szónoklatai, egyes nemzetiségi pártok programmja s a hirlapok kifakadásai arra mutatnak: mintha Magyarország különböző nemzetiségei között minden kiegyenlités lehetetlen volna. Egy résznek követelései ép oly tulzók s igazságtalanok, mint azon merevség, melylyel mások a törvény betűjéhez ragaszkodnak; s ugy látszik, mintha a nemzetiségi ellentét a fajok természetes különbségén s azoknak ellentétes állásán alapulna.

Igy tekintve, a nemzetiségi kérdés megoldása lehetetlen. Azon veszélyeket, melyek a fajok ellentétéből származnak, csak egynek határozott győzelme s a többieknek végleges elnyomása hárithatná el. De aggodalmaink eloszlanak, ha e mozgalmat közelebbről tekintjük. A különbség, melyet a tenger felszíne s mélysége között találunk, ha a víznek temperaturáját, vagy a vésztől felkorbácsolt hullámokat, a mélyebb rétegek hatalmas, de csöndes folyamaival egybehasonlitjuk, nem nagyobb annál, melyet a nemzetiségi kérdésre nézve a népek feltolakodó szóvivői s azoknak tömbe között tapasztalunk.

Elvként állithatjuk fel, hogy azon arányban, melyben a népek a műveltségben előre haladnak, a béfolyás, melyet erkölcseikre a faji különbség physicus oka gyakorol, mindig kisebbé válik, s hogy ugyanazon arányban nő azon factorok befolyása is, melyek, mint a vallás, a történelem s a jelennek érdekei az emberek meggyőződéseire és szellemére hatnak; s igy biztosan állithatjuk, hogy: a nemzetiségi küzdelem - mely jelenleg Europát mozgásba hozá, - nem a fajok különbségéből és azon ellentétekből veszi eredetét, melyek, mint ennek következései, az egyes népek szokásai s életmódja között léteznek,1 - hanem főképen multjokból fejlődnek ki, ugy hogy tulzás nélkül mondhatjuk, miként csaknem minden nemzetiségi mozgalom a történeti jog mellett vagy elleni küzdelemnél nem egyéb.

Ugyanez áll hazánk nemzetiségi mozgalmairól is. A magyar felsőbbségét, a horvát önállását csak a történetre hivatkozva követeli, s más népek csak a történeti jog ellen küzdenek, mely által magukat szabad kifejlődésökben akadályozva gondolják; s ezért nemzetiségi mozgalmainkat csak akkor méltányolhatjuk, ha azon összeköttetést tartjuk szemünk előtt, melyben azok multunkkal állanak.

Hazánk egyes nemzetiségei nem követelnek mást, mint, mit erre tekintve, követelniök kell. Megengedem: nagyobb mértékben, mint melyet e tekintet igazol, de nem egyebet; s ebben fekszik azon nagy különbségnek magyarázata is, melyet az egyes nemzetiségek fellépésében találunk, csak természetes lévén, ha saját nemzetiségeik biztositására épen azok lépnek föl legtöbb erélylyel, kik az előbb létezett viszonyoknak sulyát leginkább érezék.

Megjegyeztem már elébb, hogy a különbségek, melyeket 1848 előtt az egyes nemzetiségek állásában találunk, csak azon ténynek voltak következései, hogy a nemesség, főkép a vagyonosabb nemesség, nagy részben a magyar nemzetiséghez tartozott s azon osztályok között is, melyek állásuknál fogva a nemesi kiváltságban részesültek, bizonyos nemzetiségek kisebb számban voltak képviselve. - A suprematia, melylyel a magyar nemzetiség a többiek felett birt, e szerint nem alapult a törvényeken, de azért nem kevésbé létezett, s ha főkép az 1848 előtt fennállt urbéri viszonyokra gondolunk, el kell ismernünk: hogy e hazának nem magyar lakói oly helyzetet foglaltak el, mely sok keserű emléket hagyott maga után.

Bizonyos, hogy a panaszok, melylyekkel egyes nemzetiségek ellenünk épen azon pillanatban léptek föl, midőn mindent elkövettünk, hogy a multnak hibáit jóvá tegyük, igazságtalanok, de meg kell vallanunk, hogy azok természetesek; s én részemről semmi meglepőt, semmit, mi elkeseredésre okot adhatna, nem találok abban, hogy miután mi, lemondva kiváltságainkról, az ország minden osztályai s nemzetiségei iránt igazságosak valánk: ezek is nem lettek azonnal igazságosak irányunkban. - Hisz csak természetes, hogy a küzdelemnek emléke tovább tart s keserűebb azoknál, kik annak sebhelyeit viselik.

A nemzetiségi mozgalmak, melyek hazánk létét 1848-ban veszélyezteték, azon socialis és politikai állapotokban találják magyarázatukat, melyek az országban századokon át léteztek; s én meg vagyok győződve, hogy a nemzetiségi mozgalomnak alapoka jelenleg is csak ezekben kereshető.

Ha az 1848-iki törvények nyúgodtan életbe léphetnek; ha az ország minden lakói a politikai jogokat, melyeket nekik e törvények adtak, egy ideig gyakorolhatják: ezen okok hatása megszünt volna; s bármennyire halljuk is, hogy a nemzetiségi mozgalom főkép az 1848-iki törvények eredménye, én azt hiszem: hogy azoknak lecsillapitására, vagy legalább arra, hogy veszélyes jellemök elvétessék, csak e törvények becsületes végrehajtása vala szükséges. Ha ez történik, azon előnyök, melyek a magyar nyelv számára az 1848-iki törvényekben biztosittattak, csak annyiban voltak feltarthatók, a mennyiben ezt az ország minden nemzetiségeinek közös érdeke kivánta, s a nemzetiségeknek minden igazságos kivánatai teljesültek volna. Miután ez azonban nem történhetett, csak természetes, hogy azon okok, melyek a mozgalmat előidézték, most sem vesztették el hatásukat, s mi e mozgalom okaira nézve áll: az áll annak czéljaira nézve is s én meg vagyok győződve, hogy azon kivánatok, melyekkel az egyes nemzetiségek 1848 előtt irányunkban felléptek, lényegökben nem változtak meg.

Mi akkor csak vágy vala, melynek teljesülésére semmi remény nem mutatkozott: az most mint jogkövetelés lép föl s a mozgalom vezetői azon arányban, melyben a lehetőségek köre tágult, kiterjesztették kivánataik sorát, s a kiegyenlitésnek oly feltételeket szabtak, melyek saját nemzetiségök uralmát biztositanák, vagy legalább maguknak kiegyengetnék az utat, mely a hatalomhoz vezet; de a nemzetiségeknek tömbe nem követel jelenleg sem mást, mint mit 1848 előtt óhajtott: hogy saját nemzetiségök mindenki által tiszteltessék s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mivelésére, nemzetiségök kifejtésére minden, az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak.

Egy szóval, az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot, s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek.

Ki ezen követeléseket elfogulatlanúl tekinti, kétségen kivül igazságosaknak fogja azokat találni.

Valamint oly országban, melyben több vallásfelekezet együtt lakik, minden egyesnek egyéni szabadsága a vallások egyenjogúsága nélkül képzelhetetlen: hasonló az összeköttetés mely hazánkban a nemzetiségeknek ily értelemben vett egyenjogúsága s az egyéni szabadság között létezik. E követelések csak azon elveknek szükséges következései, melyeket 1848-ban elfogadtunk, s azért előre látható, hogy a nemzetiségi kérdés békés megoldása csak ugy lehetséges, ha ezen kivánatokat kielégithetjük; de vajjon, nem kell-e elismernünk azt is, hogy azokban semmi olyan nem foglaltatik, mi az ország valóságos érdekeivel ellentétben állna; sőt hogy a mennyiben az 1848-ban elfogadott elvekhez ragaszkodunk, azon közigazgatási szerkezet, melyet - hazánk viszonyait, a nemzet multját, s jelen nézeteit tekintve - egyedűl alkalmazhatónak tartunk: szükségkép e követelések teljesitését vonja maga után.

Mert, ha áll az, hogy nemzetünk megelégedést csak oly közigazgatási formák alatt találhat, melyekben a helyhatósági s községi autonomiának tág kör engedtetik s ha 1848-iki törvények mellett, azon osztályok béfolyását nem szorithatjuk meg, melyek helyhatóságaink s községeink egy részében nem a magyar nemzetiséghez tartoznak: én nem látom által, miként akadályoztassuk meg, hogy az egyes nemzetiségek azon jogokat melyekkel a helyhatóságok s községek körében szabadon élnek, saját nyelvök terjesztésére s nemzetiségök kifejlesztésére ne használják fel.

Az 1848-iki törvények s helyhatósági szerkezetünk mellett minden egyes nemzetiségnek oly suprematiája, mely által a többiek sértve, vagy természetes kifejlődésökben akadályozva éreznék magokat, Magyarországban lehetetlen, s bizton elmondhatjuk: hogy azon közigazgatási szerkezet, melyet az ország érdeke kiván s a nemzetiségek követelései nemcsak ellentétben nem állnak, de kölcsönösen feltételezik egymást. Valamint helyhatósági szerkezetünk fentartásának legfőbb garantiája épen nemzetiségeink követeléseiben fekszik, melyeknek kielégitése csak igy lehetséges: ugy nemzetiségeink követeléseinek kielégitésére nem szükséges más, mint hogy alkotmányunk s helyhatósági szerkezetünk, mely annak lényeges részét képezi fentartassanak.

Az ellentét az ország érdekei s a nemzetiségek követelései között nem a dolgok természetében fekszik tehát; hanem csak azon módban melylyel e követelések felállittatnak, s azon eszközökben, melyek által azoknak kielégitése kerestetik, s meggyőződésem szerint csak ezeknek helyes megválasztásától függ, hogy az, mi most szabadságunk, sőt állami létünk legfőbb veszélyének látszik, alkotmányosságunk s nemzeti függetlenségünk legerősebb garantiájává váljék. -

S mik azon eszközök, melyektől ezen eredményt várhatjuk?

1 Ha földrészünk különböző nemzetiségeit tekintjük, közöttök alig találunk nagyobb különbségeket, mint öltözeteikben. Az anyag, a főrészek ugyanazok, csak a szinben a darabok egymáshozi arányában s a szabásban találunk különbségeket, s a müveltebb osztályoknál ezek is eltünnek, ugy hogy - Europában legalább - a hasonlóság, melyet a különböző népek erkölcsi életmódja és eszméi között találunk sokkal inkább müveltségi fokuktól, mint faji rokonságuktól függ.