A trón súlya

Tizenhatodik fejezet

Valamikor a csata hevében Baker elveszítette a szemüvegét. Lekuporodott egy előkelő hylar ház kertjének fala mögé és tapogatózni kezdett, kereste a helyet, ahol először elesett, mikor azok a borzalmas árnyalakok előbukkantak. Akkor esett le a szemüvege ugyanis, bár a hirtelen támadt felfordulásban először fel sem tűnt neki. Még mindig reszketett és igyekezett mindvégig fedezékben maradva tapogatózni a földön, miközben hallotta maga körül a fegyvercsörgést és a halálsikolyokat.

Végül elhalkultak a hangok, Baker pedig visszabotorkált oda, ahol először botlott meg. Valami kristályos csillant előtte a földön és végre ismerős formát tapintott a keze. Megérintette a lencséket és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy nem törtek el.

Gyorsan megtörölgette a szemüvegét és az orrára illesztette. Még mindig homályosan látott, az egyik lencse el is pattant egy kicsit, de elég tisztán látott, hogy megállapítsa, a huszonnyolcadik szint olyan rosszul nézett ki, amilyen rossznak hallatszott.

Márpedig az nagyon rossz volt.

A csata arrébb sodródott, de a hangok és a szagok, no meg a vér mindenütt árulkodott. Sok halott törpét látott, hylart és klart egyaránt, de sok helyütt csak üres páncélokat, ruhákat és fegyvereket elszórva. Nyoma sem volt a törpéknek, aki egykoron hordhatták őket; azokon a helyeken suhantak keresztül az árnyak.

Kiáltásokat és sikolyokat, olykor fegyvercsörgést hallott távolabb az utcákról. Fölnézett és megpillantotta az árnyéklényeket, amint hangtalanul suhantak a házak között.

Megpróbálta fölidézni az elmúlt percek eseményeit, mióta a fal megolvadt és a borzalmas lények elárasztották Hybardint. A részletek azonban furcsamód homályosak voltak; emlékezett a megfoghatatlan, de halálos árnyakra, emlékezett rá, hogy nagyon sokan voltak és nekirontottak a harcoló törpéknek.

Egy dologban biztos volt, az árnyékok nem a klarok oldalán álltak.

A tébolyodott törpék, akiket már kellően föltüzelt a hylarokkal vívott csata, friss lendülettel rontottak az új ellenségnek. Még az sem fékezte meg őket, hogy az árnyékok legapróbb érintése halálosnak bizonyult és úgy söpörték el őket, mintha ott sem lettek volna.

Az árnyékok a hylarokat sem kímélték, Baker sok honfitársát látta elesni az érintésüktől. Legalábbis azt hitte… mikor azonban megpróbálta fölidézni a csatát, az áldozatok arcát, minden szörnyen zavaros lett. Visszanézett a Ferrust házra. Jól emlékezett az öreg Feketeszakállú Ferrustra, a jómódú szénkereskedőre. Mellette állt egy másik tágas, terebélyes ház, amin látszólag nem hagyott nyomot az árnyékok támadása. Előkelő lak volt és Baker biztos volt benne, hogy gazdag és befolyásos család lakott benne, ám az árnyak végeztek velük, ő pedig nem emlékezett a nevükre, sem arra, hogy mivel foglalkoztak és hányan voltak egyáltalán.

A kimerültségtől egy kőfalnak dőlt és a fiára gondolt. Vajon Tarn is meghalt? Belekeveredett Chaos szolgáinak támadásába? Esetleg csatlakozott a sötét törpékhez? Bosszúsan megrázta a fejét; nem volt hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy Tarn hűségét eltéríthette bárki is. Lehunyta a szemét és néma imát rebegett Reorxhoz, hogy vigyázzon a fiára.

Ismerős égető érzés támadt a gyomrában és úgy érezte, ideje feladni. Hallgatózott az egyre nagyobb csöndben, aztán megint fölerősödtek a hangok. Egy ledőlt fal egyik darabja mögül mintha nyögéseket hallott volna. Baker odasietett és megpróbálta fölemelni a súlyos faldarabot, de nem járt sikerrel. Újból hallotta az erőtlen nyögést.

Fölegyenesedett és egy öreg hylart látott, amint egy közeli épület romjai közül verekszi ki magát. Selyem mellénye és fényes csizmája és a mellényéről láncon lógó monokli alapján Baker arra következtetett, hogy a törpe ékszerész,

- Segítsen! - kiáltotta neki, amaz pedig sietve érkezett, hogy együtt emeljék le a faldarabot az áldozatáról. Mire sikerült arrébb mozdítaniuk, már késő volt.

- Már megfulladt, mire leemeltük róla - mondta Baker és szörnyen érezte magát.

- Onnét is zajokat hallottam - mondta az ékszerész a romokra mutatva, ahonnét kikászálódott az előbb.

Baker és az ékszerész nekilátott a keresésnek. Rövidesen más hylarok is csatlakoztak hozzájuk, fiatalok és öregek egyaránt, mintha a semmiből bukkantak volna elő. Pár perc múlva kiszabadítottak egy anyát és két gyermekét, akik egy asztal alá bújva menekültek meg attól, hogy házuk fala agyonnyomja őket.

- Vigyük őket biztonságba - javasolta Baker miközben azon tűnődött, vajon létezik-e biztonságos hely Hybardinban. - Működik még a lift?

- Mikor egy órája arra jártam, nem működött - felelte egy megtermett kovács. - Eltörött egy lánc. Éppen javították.

- Akkor vigyük a sérülteket a lifthez, aztán meglátjuk, mit tehetünk.

Segítő kezek emelték föl azokat, akik nem bírtak járni, mások a saját lábukon botorkáltak a csoporttal.

Úgy tűnt, a csata egy időre abbamaradt, Baker pedig megállt és körülnézett szeretett városának legfölső szintjén. Távolabb néhol még föl-föltűntek az árnyékok, macska módra surrantak háztól házig, vagy folyadék módjára szivárogtak az épületek közt.

Visszafordult a lift felé és meglepve vette észre, hogy a kovács és még néhány megtermett hylar rá várt.

- Mi a neve? - kérdezte Baker. Hálás volt a társaságért.

- Köszörűs Kepper, thánom. Állok szolgálatára. Hálás lennék, ha az oldalán maradhatnék. Nem lenne szabad egyedül járkálnia, védelem nélkül.

- Igen, köszönöm - egy pillanatra eszébe jutottak korábbi testőrei. Többször beszélgetett is velük, de valahogy nem emlékezett sem a nevükre, sem arra, hogyan néztek ki.

- Én itt maradok és őrködöm, nagyuram - mondta egy másik hang. Baker meglepetésére az ékszerész volt az. - Van egy jó szemem, azt az árnyékokon tartom innét. Majd kiáltok, ha erre indulnak.

Bakert teljesen meghatotta a törpe lojalitása.

- Az remek volna. Csak ne felejtsen el futni, miközben kiált.

Ekkor eszébe jutott egy kérdés, ami hirtelen nagyon fontos lett számára.

- Mi a neve?

- Smaragdszemű vagyok, az ifjabbik - mondta a hylar és mélyen meghajolt.

Mire Baker és féltucatnyi kísérete elérte a liftet, a javítások elkészültek és a rácsos fülke zörögve közeledett fölfelé. Baker megkönnyebbülésére Szürkevállú Axel tért vissza éppen körútjáról. A vén törpe furcsán kábának tűnt, alig hallotta meg, hogy Baker szólongatja.

- Mi a hír odalentről? Hogy boldogul Belicia a dokkoknál?

Axel arckifejezése azonnal elárulta a választ - rossz hírek voltak, nagyon rosszak.

- Az alsó szinteknek vége - kezdte Axel nagyon tagoltan. Minden szóért meg kellett küzdenie. - Az Életfa alja leszakadt és rázuhant a térre, meg a dokkokra. Reorx! Nekem kellett volna ott lennem! - A veterán katona nyomorúságosán felnyögött.

Baker megragadta Axel vállát, érezte a vén törpe feszültségét. Hiába keresett szavakat, amikkel megnyugtathatná, semmi sem jutott eszébe.

- Mi történt? - kérdezte végül megviselten. Tudta, hogy a válasz fontos lehet… ha maradtak még fontos dolgok egyáltalán.

A kérdés mintha segített volna visszarángatni Axelt a gyászából.

- Senki sem tudja. Nem voltak túlélők, uram. Az első és második szintet teljesen betemette az a rengeteg szikla. A harmadik szint tele van holttestekkel. A lift csak a negyedik emeletig jut le, én magam az egyetlen lépcsőn ereszkedtem le a harmadik emeletre, ami még nem omlott be.

Baker megpróbálta fölfogni a veszteséget. Axel lánya, a város, talán a fia is odalett.

Most először nézte meg alaposabban azt a negyven-ötven törpét, akik Axellel érkeztek. Néhánynál jófajta fegyver volt, de a többség botokkal, husángokkal volt fölszerelkezve. Az azonban egyértelmű volt, hogy harcolni akartak az otthonukért. Álldogáltak és vártak, bámulták a romos utcákat a lift körül.

Baker fölismert néhány deákot a könyvtárból. Fiatalok voltak, mégis kardokat-késeket markoltak toll helyett.

- Ti, deákok - szólt oda nekik gyorsan. - Van nálatok papír, meg penna?

- Igen, nagyuram. Minden írószerszámunk nálunk van.

- Azt akarom, hogy írjátok le minden törpe nevét, aki most itt van -mondta. - És keressétek meg a többieket is, azokat, akik az emeletet járják. írjátok össze mindenkinek a nevét, aki harcol az árnyéklények ellen.

A fiatal írnokok azonnal engedelmeskedtek. Axel közben kiválogatta a tapasztaltabb katonákat, őrmesternek nevezte ki őket és megkezdték a harcra kész törpék felosztását kisebb csoportokba. A számuk egyre nőtt, ahogy befutottak az utcákat átvizsgáló járőrök.

Mikor azonban Baker meghallotta a klar csatakiáltás semmivel össze nem téveszthető hangját, a hylarok még szervezetlenek voltak. A klar üvöltés megrengette a falakat és pár pillanat múltán vérgőzös támadók özönlöttek ki két széles útra, amik a lift felé vezettek. Vicsorogva, szemükben az őrület izzásával, magasra tartott fegyverekkel közeledtek.

- Vissza, nagyuram! - kiáltotta Köszörűs Kepper és megragadta a thán karját. - Gyorsan, be a liftbe!

- Várjon! - kiáltotta Baker éles hangon. Agyában egymást kergették a gondolatok. A liftben nem fért el mindenki, aki az állomáson gyülekezett.

Mielőtt utasításokat osztogathatott volna, a két klán harcosai összecsaptak. Sok klar egyenesen a kitartott fegyverekbe futott, de még ennél is több rontott a hylarok közé vérre szomjazva. Egy hylar elesett, rövid kard ejtett mély sebet a combján. A résen áttörő klar egyenesen a kardját szorongató Baker felé rohant. Baker ösztönösen csapott és levágta az őrült törpét, aztán előrelépett, hogy letaglózzon egy másik klart. Ezután mintha valami éles tárggyal ütötték volna arcon és elesett.

Hallotta, hogy tombol körülötte a csata és attól félt, hogy megvakult - ami sokkal borzasztóbb gondolat volt a számára, mint a halál. Az arcához emelte a kezét és kitörölte a vért és szemüvegjének darabjait a szeme elől.

Fényt látott! Még jobban megtörölte a szemét és már foltokban ki tudta venni a környezetét, de a szemüvegének búcsút mondhatott. Állt és próbálta lerázni magáról a tehetetlenséget. Hunyorognia kellett, hogy lássa, a hylarok védelmező gyűrűt vontak köré.

- Axel! - kiáltotta sietve Baker. - Gyere ide! Szükségem van a szemedre!

- Uram, nem tehetek semmit. Hogy Reorx sújtana le rám…

- Gyere már, az ördögbe! Mondd el, mit látsz azon az utcán! - mutatott a lift állomásán túlra, a kihalt házak felé. Baker már egy kőhajításnyi távolságra sem látott élesen.

- Azon az utcán egy csomó olyan árnyék gyülekszik, talán két vagy három saroknyira. A másik utca teljesen kihalt, sehol egy törpe, vagy árnyék.

- Ha abba az utcába megyünk, az árnyékok felé… elmenekülhetünk a klarok elől?

Axel csodálkozva nézett rá.

- Egy darabig igen, de egy perc múlva ott is bekerítenek minket.

- Mi volna, ha egyenesen az árnyékok felé futnánk?

Gyorsan felvázolta az ötletét. Axel csak egy pillanatig habozott, aztán szélesen elvigyorodott.

- Értem, uram - a következő pillanatban máris öblös hangon harsogta a parancsokat. - Hylarok! Visszavonulunk! Szorosan a nyomomban! Mozgás!

A védekező hylarok azon nyomban elhátráltak a klarok elől és mindkét irányból megkerülték a lift állomását, miközben a klarok között kisebb kavarodás támadt. Néhány megpróbált oldalról bebújni, de Baker a kardjával suhogtatva megpróbálta őket visszaszorítani.

A hylarok egy csoportban maradva, szó nélkül követték a bicegő Axelt és hamarosan már a túloldali utcán futottak, nyomukban a tébolyultan üvöltő klarokkal.

- Milyen messze vagyunk? - szuszogta Baker Axelnek futás közben.

- Két sarok - fújtatott a veterán harcos. - A következő sikátor lesz az.

Baker megpillantotta az Axel által mutatott keskeny keresztutcácskát, azon túl nem sokkal pedig az egyre gyülekező árnyalakok meghatározhatatlan tömegét.

- Te menj jobbra, én balra - mondta Axel.

A hylarok elérték a sikátort.

- Szétválunk! - kiáltotta Baker.

A törpék gyorsan kétfelé oszoltak és benyomultak a sikátorba, a klarok pedig tovább robogtak a széles utcán. Néhányan be akartak fordulni a sikátorokba, de ott marcona hylarok zárták el az utat. A többi klar boldogan rohamozott tovább vérszomjas ordítások közepette.

Az árnyak pedig nyugodtan, mohón várták őket.