Távlatok

Harmadik fejezet

Arany, bronz ezüst, sárga- és vörösréz tojások közt hevert egy színtiszta platina gömb, melyet maga Paladine isten áldott meg.

Aztán a Szürkekő a Grottába került, ahogy bejárta Krynnt, mint Chaos vészjósló hírnöke, belemélyedt a világ anyagába és elvetette vad magját. A platina tojást pedig megváltoztatta Chaos esszenciája és így is maradt immár.

Míg a többi tojásból kikeltek, s megszülettek a sárkányok, a platina tojás megváltozott, eltorzította a Szürkekő kaotikus ereje. így is maradt a fészekben és így is marad, amíg a törpék igaz vezére fölébreszti és szabadjára ereszti az erejét.

— Chisel Loremaster korai krónikáiból

Ugyanúgy szeretem ezeket a szavakat, mint akkor, mikor több, mint kétezer esztendeje papírra vetettem. Tudom, hogy Fehérgránit Baker alaposan végiggondolta, mikor alig pár napja lefordította, bár akkoriban nem fordított reá elég figyelmet.

Még pár hét és a legfontosabb passzus lesz, amit életében olvasott.

Ez azonban még a jövő, most azonban úgy gondolom, ideje szemügyre venni Thorbardin királyságát, még hatalmának csúcsán, a nyár kegyetlen forróságától védetten. Chaos viharai már ott tombolnak a látóhatár peremén és a világ fölött, de a keserű szelek még nem söpörtek végig Krynnen.

Fehérgránit Baker és Zúgófüst Garimeth „háza” több szempontból is a hatalmas törpe királyság szívében és legmagasabb pontján helyezkedett el. Az Életfa huszonnyolcadik szintjén állt, erkélye csaknem ezer méter magasságban az Urkhan-tenger fölött gyönyörű kilátást biztosított. Kertjében hűvös, csillogó víz csobogott, ami oly sok kellemes percet szerzett már a hylarok ügyeletes thánja számára.

Az Életfa, a Hybardin városának otthont adó gigászi cseppkő egyedülálló hely volt egész Krynnen, sőt, talán az összes létsíkon. Csaknem nyolcszáz méter magas volt és a tövénél, a hatalmas barlang mennyezeténél szintén nyolcszáz méter széles. Ez az óriási élő kő lefelé egyre vékonyodott, minden szintje keskenyebb és tömöttebb volt, mint a fölötte lévő.

Hybardinban mindenütt csobogott a víz; a törpék számtalan forrást vájtak ki, hogy szökőkutakat, tavacskákat, kerteket, csatornákat és trillázó patakokat hozzanak létre. Ezek a vizek segítettek tisztán tartani a várost, de sokan gyönyörködtek a szépségükben, az alsóbb szinteken pedig, ahol a kovácsműhelyek sorakoztak, tűzhelyekben dübörgött a láng, hálásak voltak hűsítő párájáért.

Hybardin nemcsak a víz, hanem a fény otthona is volt, a hylarok ugyanis a többi klánnál jobban szerették csodálni a világot a szemükkel. Éles hallásuk volt, kiváló szaglásuk, csaknem teljes sötétségben is képesek voltak kivenni bizonyos alakok körvonalait, mégis állandóan égő lámpások és fáklyák sokaságát tartották fönn, minden utcát bevilágítottak és minden lakásban ott pislákolt egy gyertya, vagy lámpás barátságos fénye.

Mikor a megfigyelő eléri az Életfa középső traktusát, azt tapasztalhatja, hogy az utcák képe a nemesi lakok felől a keményen dolgozó törpék zsúfolt otthonaiba vált át. Végül, a legalsó szintekre érvén kalapácsütésektől csengő fújtatok szelétől zúgó, lángoktól morajló, forró fémtől sistergő kovácsműhelyeket talál, ahol a törpe mesterek úgy alakították a fémeket, ahogyan más arra nem volt képes. A gyakorlatias, kétkezi munkás hylar is megőrizte azonban a szépség iránti érzékét, így errefelé is akadtak kertek, szökőkutak és patakok a kormos-párás műhelyek között is.

A cseppkő nem ért le egészen a tóig, hanem nem sokkal a harmadik szint alatt tompa véget ért. Az alanti sziklás sziget és a cseppkő közötti tucatnyi méteres távolságot számos fém lépcső és nem kevesebb, mint öt szállítóakna kötötte össze. Ebből négy csak a harmadik szintig tartott, de a legnagyobb, henger alakú akna, a cseppkő közepén egészen az Életfa tetejéig ért, ebben közlekedett a nagylift, a huszonnyolcadik szinttől a másodikig, ami egy kiemelt tér volt a sziklasziget közepén, a vízparti dokkoktól körülvéve, ami az első szintet alkotta. A liftaknában két lift közlekedett, míg az egyik lefelé, a másik fölfelé haladt, s mindegyikük akár száz törpét is elbírt.

Hybardin igazi csoda volt, mégsem az egyetlen figyelemre méltó hely Thorbardinban - ahol nem kevesebb, mint hét törpe város található. Mégis, az Életfa hasznos kiindulási pont a krónikás számára, fókuszpont, melyen át a hegyi törpék királyságának bármelyik pontja felé el lehet jutni.

Hybardin számos módon kapcsolódott a földalatti világ többi pontjához. Az örökké ásó-fúró törpenép alagutakat vájt a cseppkő tetején át a hegy többi részébe. Ezek közül jó néhány, hasonló alagútrendszerrel találkozott, ami a többi törpe városból indult ki. így vált az egész hegység földalatti járatoktól átszőtt hatalmas labirintussá, melyről bizton állítható, hogy túl hatalmas volt ahhoz, hogy egyetlen törpe is teljes egészében átlássa.

Az első szint nyüzsgő dokkjai és bárkái a birodalom kereskedelmének központját képezték. Négy hatalmas, láncon vontatott komp kapcsolta össze az Életfát az Urkhan-tenger partjaival. Néhány terebélyesebb város - Daebardin, Theibardin és Daervár - a tó partjáig nyúlt. Más városok, mint Daerbardin, Theibardin és Klarbardin mélyebben hevertek a hegy gyomrában, vagy a hatalmas barlangtó nyúlánk, fjordszerű öblei mentén. Ez a birodalom, az összes város, a tó, az utak és bányajáratok mind a Kharolis-hegység égbe törő csúcsainak rejtekén húzódott.

Thorbardin azonban több volt föld alatti városokból álló királyságnál; számos törpe klán ötvöző és gyűjtőhelye volt, melyek úgy különböztek egymástól, hogy a külső szemlélő azon tűnődhet, mennyi közös van bennük. A hegyi törpék öt klánba tömörültek, mindnek egy-két városa volt. Minden klán fölött egy thán uralkodott, s ez az öt vezér volt a királyság legnagyobb hatalmú törpéje.

A birodalom fénykorában ezeket a thánokat a Hegyi Törpék Királya fogta össze, ezt a rangot a Dárdaháború óta Horfel Kytill Glade töltötte be. A király azonban távol volt, Thorbardinban pedig öt thán maradt, mind saját klánja vezetője.

A hylarok közeli szövetségesei, a daewarok szintén fénykedvelő klán, akik a tó északi partján egy hatalmas, szervezett városban éltek, ám mostanság belviszály dühöngött a soraik közt. A daewarok befelé fordultak, saját magukkal törődtek.

Az Urkhan-tenger nyugati partján álltak a theiwarok városai, a sötét törpéké, akik a mágiának hódoltak sötét alagútjaik mélyén. Csábítás és árulás varázsigéit szőtték bizarr alkotások közepette. A theiwarok gyűlölték az összes többi klánt, de mind közül leginkább a hylarokat, a fény és víz, a szilárd, tisztességes szikla törpéit, mindannak az ellentétét, amit a theiwarok becsültek.

Még a theiwaroknál is sötétebb volt az a klán, ami a nagy tó keleti partján lakott, a gonoszság ikervárosaiban, Daervárban és Daerbardinban. A daergarok városaiban a gyilkosság művészet volt, az árulást pedig az anyatejjel szívták magukba.

Daervár a tópartból emelkedett ki, akár egy városnyi erődítmény. Három terebélyes szintje volt, lőrések, ballusztádok, őrtornyoknak beillő balkonok csipkézték, félelmetes külsőt kölcsönözve a helynek.

A legalsó szintje a vízparton állt, ahol mólók nyúltak ki a tóba a komp hatalmas lánca mentén, amely monoton csilingelve járt Daervár és Hybardin fényes világítótornya között, ami fényesen - gyűlöletesen -ragyogott a tó közepén. Daervár vízpartja mögött hatalmas kemencékben robajlott a tűz és a szellőzők ellenére a levegőnek korom és hamu íze volt.

A város második szintje az olvadó fém illatától volt terhes, ahol óriási tégelyekben fortyogott a fém az alulról érkező forróságtól.

A sötét város fölső szintje a lakónegyedeknek adott otthont, melyek a fényűző palotáktól a zsúfolt sikátorokig váltakoztak, ahol olyan alacsony volt a mennyezet, hogy még a törpéknek is görnyedten kellett járniuk. Akár egy tucatnyi daergar is lakott itt egyetlen fedél alatt, s a krónikás most az egyik legkisebb és legsötétebb zugba kalauzolja az olvasót. Itt zsivaj és kisebb tömeg készülődött ünneplésre, itt veszi kezdetét történetük újabb szála.

*

A törpe olyan sötét volt, mint az árnyékok, melyek között nesztelen lopakodott. Erősre szőtt selyem köpönyegbe burkolózva mászott egy alagútban, ami szellőzőként szolgált Daervár legmélyebben fekvő környékének. Hátán nyílpuska sötét tömbje látszott, melyet, akárcsak a törpét, sötét anyag font körbe. A törpe lábán finom, fekete bőrből készült mokaszint viselt, kezét feszes, fekete kesztyűbe bújtatta.

Sápadt, csillogó, szúrós szempár meredt előre a fejét takaró fekete anyag redői közül. Teljes némaságban mozgott, minden kapaszkodót megvizsgált, mielőtt előrébb haladt volna a finoman lejtő szellőzőben. Hosszú órák óta lopakodott már így a sötétségben, s most, céljához közeledvén nem akart hibázni, nem akarta, hogy a legapróbb zajjal is fölhívja magára a figyelmet.

A szellőző derékszögben elfordult, s egy ideje már vízszintesen futott, ám a lopakodó törpe itt is ugyanolyan megfontoltan haladt. Végül egy vasrácshoz ért, amin keresztül levegő, füst és hang szivárgott a szellőzőjáratba. Nevetés és veszekedés zajait hallotta, élcelődések, sértegetések, szitkozódások jutottak el hozzá, egy daergar ünneplés jellegzetes, árulkodó hangjai. Amint a hangok dühös kiáltásokká fajultak, az álarcos behatoló megdermedt, az járt a fejében, hogy esetleg lemaradt a kínálkozó alkalomról. Az éles szavak azonban hamarosan elcsitultak, úgy tűnt, erőszakra nem került sor.

A rácshoz érve lassan bekukucskált az alatta elterülő terembe. A helyiségben teljes sötétség uralkodott, de a daergarok szeme elég éles volt, hogy jól lássanak ilyen sötétben is.

Nagyjából száz sötét törpe zsúfolódott a szobába, izzadság, sör és hányás szag úszott a levegőben, ami elárulta, hogy már egy ideje folyik a mulatozás. A tömeg nagy része férfiakból állt, bár a leskelődő látott pár nőt is a harcosok között. Nem sietett, türelmesen vizsgálta a daergar tömeget, amíg megtalálta, akit keresett.

Vadleső Khark erős, megtermett törpe volt, zord testőrök fogták szoros gyűrűbe. A két bejárati ajtónál további őrök álltak, mindkét ajtót gondosan bezártak és elreteszeltek. Az egyik bejárat felől hangos kopogtatás hallatszott, az egyik őr kivont karddal résnyire nyitotta, éppen csak olyan szélesre, hogy megnézze, kik ácsorognak odakint és egyesével beeressze őket a tömegbe. Az őrök alaposan megmotozták őket, mielőtt a tömegbe eresztették a jövevényeket.

Hangos kalapácsütés jelezte, hogy újabb hordó sört vertek csapra, a habzó nedűvel tucatnyi korsót töltöttek meg máris. Khark nagyot kortyolt az egyik első korsóból, kézfejével törölte le a habot a bajszáról és szakálláról, majd hangosat böffentett, amit a többiek megtapsoltak. Az alapos megfigyelő azonban tudta, hogy Khark aligha lesz részeg ezen a mulatságon, akárcsak testőrei.

Maszkja mögött vigyorogva a sötét alak a háta mögé nyúlt a nyílpuskájáért. Néma, gyakorlott mozdulatokkal szerelte össze a fegyvert és húzta föl az ideget, miközben szemét továbbra is a tömegen tartotta. Végül acélhegyű vesszőt vett elő és a nyílpuskába illesztette.

Csak ekkor vette le a maszkját, mielőtt fegyverét a rácsra helyezte volna. Gondosan becélozta áldozatát, s amikor már teljesen biztos volt a célzás felől, apró üvegcsét vett elő vállán lévő zsebéből. Sötét, olajszerű folyadékot csorgatott az acélhegyre.

Ismét célzott, lassan kifújta a levegőt és érezte a nyílpuska idegének kellemes feszülését, a válltámasz ívét a járomcsontja alatt. Ujja mintha a fegyver része lett volna, beleolvadt a ravaszba, lassan húzta maga felé. Pislogás nélkül méregette áldozatát.

Vadleső Khark nagyot húzott a korsójából, még a fejét is hátrahajtotta hozzá, ravasz, résnyire zárt szeme megakadt a szellőzőben gubbasztó alakon és döbbenten elkerekedett.

A nyílpuska idegének hangja belehasított a tömeg nyüzsgésébe. A lövedék lefelé szállt, elhibázta a korsót és Khark fölemelt karját, aztán eltűnt a daergar kócos szakállábán. A törpe hátrazuhant székestül, a fa reccsenve megadta magát, Khark szája pedig némán mozgott, talán szitkot, talán imát próbált kinyögni.

A szoba hirtelen elnémult.

- Méreg! - sziszegte az egyik testőr talpra ugorva és fölkapta gazdája korsóját.

Egy másik testőr azonban sokkal élesebb szemű volt nála. Letérdelt a holttest mellé és megérintette a törpe szakállából kiálló fadarabot.

- Nem - mondta a mennyezeti rács felé pillantva. Az orgyilkosnak nyoma sem volt, ám a daergar határozott mozdulattal mutatott a rács felé.

- Csendpenge - mondta.

A szó hallatán többen rémülten felnyögtek és elhátráltak Vadleső Khark élettelen teste mellől.