A ház úrnője

Második fejezet

Garimeth elhatározta magát, minden teendője tisztán kirajzolódott előtte, akár egy sziklába vájt út. Megtette a szükséges előkészületeket a házban, aztán a lifttel lement a tizedik szintre, ahol Bakerrel akart találkozni a Thán Csarnokában. Magában dudorászott és élvezte, ahogy más törpék - hylarok - tisztes távolságot tartanak tőle, a sötét törpétől, aki szokatlan módon közöttük élt.

Az uralkodói termek egyik külső szobájában néhány fiatal hylar harcos ácsorgott egy kimerült utazó körül, akinek egyik szemét véres kötés takarta, nadrágján és csizmáján pedig a külvilág sara és pora rakódott le.

- Mi történt? - kérdezte.

Daergar származása ellenére mindenki jól tudta róla, hogy a helyettes thán felesége, így az őrök engedelmesen válaszoltak neki.

- Redstone egyenesen Palanthasból jött sárkányháton és Hornfel thántól hozott üzenetet az urának.

- Igazán - mondta fagyosan Garimeth. - És vajon a királyunk is ilyen sietve tér vissza hozzánk?

A rangidős tiszt tartotta a száját, de egy fiatalabb katona, aki még nem tanulta meg a diszkréció értékét, válaszolt.

- Még nem… talán évekig marad távol!

Garimeth visszafojtotta mosolyát, komoran bólintott és otthagyta a hylarokat. Baker dolgozószobája felé haladtában már tudta, hogy időzítése szinte tökéletes.

Baker összerezzent, mikor meghallotta a nyitódó ajtó zaját, aztán sóhajtott, mert tudta, csak egyetlen személy volt elég merész, hogy kopogtatás nélkül rontson be a dolgozószobába.

- Üdv, Gari - mondta őszülő szakálla mögött szenvtelen arccal.

- Üzenet érkezett Horniéitól - mondta Garimeth kurtán, vádló tekintettel, mintha arra gyanakodna, hogy férje eltitkol előle valamit.

- Igen, magam is alig pár perce olvastam - felelte Baker óvatosan. -De honnét tudtad?

- Már az egész város a hírvivőről beszél. Azt mondják, úgy nézett ki, mint akit egy barlangi medve csócsált meg.

- Szegény flótásnak jócskán kijutott a bajból - mondta Baker. - Hajótörést szenvedett, megtámadta egy sárkány. Szerencsénk, hogy egyáltalán ideért. Azt mondta, ő volt egy tizenkét tagú csapat egyetlen túlélője.

- És milyen hírt hozott?

Garimeth gondosan figyelte férje vonásait, azon morfondírozott, mennyit árul el a levélből Baker. Az ügyeletes thán nagy levegőt vett. Felkészült, hogy megosszon a feleségével pár dolgot a hatalmas jelentőségű hírekből, de arra még nem készült föl, hogy mindent megbeszéljen a feleségével. - Fontos dolgokról van szó, de még szükségem van egy kis időre, hogy végiggondoljam…

- Végiggondold? Mire megteszed, eltelik a következő évszázad és még mindig nem tudnád, mit tegyél - csattant föl Garimeth.

Baker megdermedt.

- Ha azért jöttél, hogy szemrehányást tegyél, akár távozhatsz is. Ha nem, akkor szólok a…

- Nem kell senkinek sem szólnod, megyek magamtól - vicsorogta, immár felvillanyozva, készen, hogy megtegye bejelentését. Összeszorított ajkakkal elmosolyodott, érezte növekvő haragját és megvetette férjét tehetetlensége miatt. - Előbb azonban elmondom, amiért jöttem.

Baker várt.

- Úgy döntöttem, megbontom az Eskünket - mondta egyszerűen, érzelemmentes hangon. - Már összecsomagoltam, a következő komppal visszatérek Daervárba.

- Haza… hazamész? - dadogta Baker.

- Ezt mondtam.

- De miért?

Garimeth kiélvezte Baker döbbenetét és elégedetten felhorkantott.

- Miért ne? Igazából már rég bogarat ültettél a fülembe. Úgy döntöttem, untatsz, minden hylar untat. Ideje, hogy valami… érdekesebbet csináljak.

Baker hunyorgott, jellegzetes, fölösleges mozdulatot tett, hogy megigazítsa szemüvegét az orrnyergén.

- Vaksi Baker - gúnyolódott Garimeth. - Mi ütött beléd, hogy elhiszed, alkalmas vagy thánként uralkodni?

- Akkor menj, ég veled - préselte ki a szavakat Baker. - Felteszem Tarnnak még nem szóltál.

- A fiunk már régóta tud a szándékomról. Megígérte, hogy meglátogat majd, ha beköltöztem régi családi birtokunkra Daervárban.

Ez legalább igaz volt. Többször emlegette már, hogy a hylarok közt töltött idő alatt az egyetlen jó dolog a fia születése volt. Minden további szó nélkül otthagyva Bakert és üzenetet küldött a fiának, amint visszatért a házba, ami túl hosszú ideig volt az otthona Hybardinban.

Garimeth gondosan csomagolt, legértékesebb ruháit szándékozott csak magával vinni, többi holmijáért majd elküldet valakit, hiszen nem állt szándékában még egy napot itt tölteni. Még ennél is több időbe kerülne összeszedni minden holmiját.

A nappali szobába ment, magához akart venni néhány csizmát és egyéb ruhát, amit még a cédrus szekrényben hagyott. Mikor kinyitotta az ajtót, észrevette férje „játékszerének” ismerős, bronz csillogását.

Valójában ennél többet tudott a sisakról. A Nyelvek Sisakja, melyet a Fehérgránit család több nemzedék óta nagy becsben tartott, olyan dolgokra volt képes, amit maga is csak nemrég kezdett értékelni. Természetesen egyszerű dolgokra is jó volt: a Sisak viselője bármilyen nyelven íródott írást képes volt elolvasni, aminek felbecsülhetetlen értéke volt egy Baker-féle könyvmoly számára.

Garimeth azonban észrevett valamit, mikor először fölvette a sisakot pár évtizeddel korábban. A varázstárgy olyasmire is képes volt, ami már inkább kedvére való volt. A Nyelvek Sisakja segítségével használója más törpék gondolataiban is tudott olvasni anélkül, hogy az áldozatnak feltűnne, hogy ilyen kiszolgáltatottá vált.

Némi diszkrét kérdezősködés árán megtudta, hogy ez utóbbi képesség csak az ő, de legalábbis a sötét törpék számára egyedülálló jelenség volt. Talán a hylarok túl naivak voltak, hogy így tudják alkalmazni.

Ezúttal az első gondolata az volt, hogy félrehajítsa a sisakot és inkább az ékszereit szedje össze, aztán elégedett mosollyal inkább magához vette a varázstárgyat. Még ennyi év után is meglepte, milyen könnyű. Alaposan megnézte a finom véseteket a bronz sima felszínén. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy fölvegye.

Mint mindig, ezúttal is csodálatosan kényelmesnek érezte, mintha a fejére öntötték volna, bár amennyire tudta, Baker nagyobb fejére is hasonlóan könnyedén fölment. Az érzés azonban sokkal, de sokkal több volt egyszerű kényelemnél. Máris érezte az ismerős bizsergést, mintha valaki cirógatná a bensőjét, összpontosítaná az elméjét. Érzékszervei különösen élesek lettek. A faliszőnyeg rozsdás színei vérvörös karmazsinná élesedtek, úgy hullámzott, mintha élt volna. A sötétre pácolt tölgynek a felszíne mint egy drámai tájkép rajzolódott ki előtte, csupa völgy, szakadék és meredek hegycsúcs.

Természetfölötti élességgel látta a dolgokat és hirtelen tudatára ébredt, hogy valaki tartózkodik a szomszéd szobában, tudta, hogy férje szolgálója, Vale járkált az étkezőben. Bár a hűséges törpe nem csapott zajt, a sisak segítségével Garimeth pontosan tudta, merre jár. Vastag, masszív kőfal választotta el őket egymástól, mégis olyan volt, mintha Vale háta mögött állna és figyelné, ahogy takarít.

A szolgáló egy szekrény teteje felé nyújtózkodott a tollseprűvel, Garimethnek pedig alattomos gondolata támadt. A sisak erekével összpontosította a gondolatait és kinyúlt az elméjével, hogy megragadja Vale csuklóját és meglökje. A tollseprű beleakadt egy drága gyertyatartó lábába és az üveg dísztárgy lebucskázott a padlóra.

Az üvegcsörömpölés és Vale döbbent sóhajtása még a zárt ajtón át is hallatszott. Más körülmények közt Garimeth megragadta volna az alkalmat, hogy átsiessen az étkezőbe és megszidja az ügyetlen szolgát, de ezúttal csak vállat vont. A férje tárgyai többé már nem tartoztak rá.

Legalábbis egyszerű, hétköznapi tárgyai. Levette a sisakot és újra szemügyre vette, aztán hirtelen elhatározással, alig leplezett elégedett mosollyal az ajkán utazóládájába tette a sisakot és tovább készülődött az induláshoz.

Bakernek talán nem fog hiányozni, de Reorxra, azt észreveszi, hogy elment.