Epilógus

 

 

 

     – Rafael! Colby! – szólította őket Ginny vadul integetve. – Gyertek, ezt nézzétek meg!

Rafael karjával magához söpörte Colbyt, behúzta teste melegébe, míg odaértek a fedett arénában Ginnyhez.

Lovagló ülésben ült egy sötét kancán, arca ragyogott a legfrissebb eredménye miatti boldogságtól. – Figyeljetek! Már tudok úgy ugratni, ahogy Julio szeretné!

Ginnynek több hétbe telt, hogy alkalmazkodni tudjon az angol nyereghez, de addig gyakorolt, míg már kész profi lett, és nagybátyjai végre kijelentették, hogy most már ugrathat.

– Szinte sugárzik, – súgta oda Colby Rafaelnek. – Nézz csak rá, egészen kivirágzott itt, a családja körében.

– Valójában attól, hogy sokkal több időt tölthet veled, – mondta Paul, aki szintén odajött hozzájuk. – Korábban mindig dolgoztál, ritkán volt esélye igazán beszélgetni veled, de most minden reggel velünk vagy, és akkor is, amikor hazajövünk az iskolából.

– Úgy tűnik, te is igazán élvezed Julio és Juan társaságát, – mondta Colby. – Sok időt töltesz velük.

Őt is annyira emlékeztették Armandora, hogy néha szinte fájt rájuk néznie. Nézte öccse arcát, ami annyira hasonlított az apjáéra és a nagybátyjaiéra. A vámpír okozta megpróbáltatások óta felnőttebbnek, józanabbnak tűnt.

– Sokat tanulok tőlük, – ismerte be Paul. Odaintett Ginnynek, aki vágtában körözött az arénában. – Sokat tudnak a lovakról, és rengeteg történetet mesélnek nekünk apa fiatal koráról.

– Kaptunk híreket Seantól? Jól mennek a dolgok a farmon? – kérdezte Colby.

Paul bólintott.

– Tegnap éjszaka hívott. Két pár dolgozik a farmon. Ben jól van. Úgy látszik, volt egy hosszú beszélgetése Tony Harrissel, és Tony beismerte, hogy ő okozta a legtöbb furcsa balestet a farmon, de a tüzet tagadja.

– Clinton Daniels embere, Ernie Carter, a vámpír bábja okozta a tüzet, – mondta Rafael.

Paul egy gyors pillantást vetett Rafaelre, majd elfordította tőle a fejét.

– Szerintem is ő volt.

Rafaellel való kapcsolatán keresztül Colby megérezte a szégyen rezzenését testvérében.

Megnyugtatóan a karjára tette a kezét, és rosszallóan nézett rá, de Rafael hamarabb szólalt meg, mint ő.

– Eddig még nem nyílt rá alkalmam, hogy megköszönjem, hogy megmentetted a nővéred életét, – mondta szokásos, halk hangján, minden szóban a hatalom suttogott. – A vámpír megölte volna, ha te nem vagy annyira erős.

Paul kiengedte a lélegzetét, és elfordította az arcát, de nem elég gyorsan, Colby meglátta az érzelmek küzdelmét az arcán.

– Szörnyűségeket csináltam. Nicolas felajánlotta, hogy eltünteti az emlékeimet, de nem akarom. Azt is mondta, hogy néha akkor is így érezném magam, mint most, csak nem tudnám az okát. – Lehajtotta a fejét. – De inkább tudni akarom, hogy jó okom van rá.

– A világon semmi szégyellnivalód sincs Paul, – mondta Rafael. – Pszichés képességek nélküli ember vagy, és mégis harcba szálltál egy olyan szörnnyel, amit a legerősebb vadászaink sem voltak képesek egyedül legyőzni. Még egy másik vadász segítsége ellenére is majdnem meghaltam az ellene vívott csatában. De te Paul, te erős maradtál. Hátráltattad, akadályoztad a terveit nem is egyszer, és a végén még figyelmeztetned is sikerült bennünket, hogy a nővéredet üldözi. Inkább büszkének kellene lenned magadra.

Paul bólintott, de nagyot nyelt, szemeiben még mindig kín tükröződött. Megfordult és egyenesen Colby szemébe nézett.

– Ginny látott, amikor a csuklómat vagdostam. Megpróbáltam kiküldeni a szobából. Nem tudtam leállítani magam. Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését.

Rápillantott a húgára, aki az arénában gyakorolta a nyeregből való kiemelkedést.

Colby lenyelte a hirtelen támadt gombócot a torkából.

– Ginny nem kisbaba már Paul. És Nicolas elvette az elméjéből ezt az emléket. Mindent megtettél, amire csak képes voltál, és ez jóval több annál, mint amit bárki elvárhatott volna.

– Nekem a szívem szaggatta szét a vámpír, – vallotta be Rafael. – Tudtál erről, érezted is, csak azt nem tudtad, hogy én akkor már összekötöttem Colbyt magammal. Ha meghaltam volna, végül követett volna engem. Ha itt valakinek van szégyenkeznivalója, az én vagyok, nem pedig te. Nem is lehetnénk rád büszkébbek.

– Ezért hagyta Nicolas, hogy tudjak a Kárpáti faj létezéséről?

Rafael bólintott.

– És reméljük majd egy napon Ginny is megérti, hogy a nővére micsoda. Én abban is reménykedem, hogy legalább az egyikőtök velünk marad, és a családdal, ebben az országban.

Apró vigyor gyúlt Paul szemében.

– Netán azt tervezed, hogy biztosítasz a számomra egy unokaöcsöt, vagy unokahúgot, hogy megérje itt maradnom?

Colby arcon legyintette.

– Nagyon vicces vagy. Még csak most szokom meg ennek az egésznek a gondolatát.

– Ginny azt szeretné, ha hosszú fehér ruhás esküvőd lenne minden egyéb szerinte szükséges körítéssel, – mutatott rá Paul.

Nicolas tűnt fel mögöttük.

– Úgy tűnik, minden nő odavan ezekért a szertartásokért. Miért van ez? Juliette, Riordan életpárja is sokszor felveti, de én egyáltalán semmi értelmét nem látom.

Paul nevetett.

– Ennek a te számodra nincs is értelme Nicolas. – Meglepte őket, hogy ugratja Nicolast, de azon meg már Colby egyenesen elcsodálkozott, amikor Nicolas válaszként belebokszolt öccse karjába. Paul csak vigyorgott, és megpróbált felsőbbrendűnek tűnni. – A nők szeretnek kiöltözni.

– Én nem, – tagadta szilárdan Colby, – engem senki ne szólítson fel a fél világ előtt, hogy fogadjam meg, engedelmeskedni fogok Rafaelnek.

Rafael felhúzta a szemöldökét.

– A házasságkötési ceremóniában benne van az engedelmesség ígérete? Paul, beszélnünk kell.

– Az soha nem fog megtörténni, – mondta Colby.

– Paul, – intett oda Juan a fiúnak, hogy menjen oda hozzá.

Paul azonnal odaszaladt nagybátyjához, aki Ginny mozdulatain magyarázni kezdte neki, hogyan ugrasson.

Colby alig tudta levenni a szemeit öccséről és húgáról.

– Van valamilyen híretek Vikirnoffról? Hol van? Hova ment? Még csak el sem tudtam köszönni tőle azok után, amilyen sokat Rafaelért tett.

– Kutat a nő után, – válaszolt Nicolas. – Azt hiszem, úton van a Kárpátok hegyei közé.

– Tervezitek, hogy valaha majd ti is elmentek oda? – kérdezte furcsán Colby.

– Egy napon majd hazamegyünk látogatóba, – mondta Rafael, – de már ez az otthonunk.

Colby hallgatta Paul nevetését, és ahogy nagybátyja ugratására válaszol. Ez eddig túl ritka volt az életükben. Nézte hogyan veti át szeretettel Juan a karját öccse vállán. Julio tapsolt és füttyögetett, így biztatva Ginnyt.

Mindkét gyerek sokkal kipihentebbnek látszott, mint amilyennek valaha is látta őket. Megfordult, hogy szembetalálja magát Rafael sötét, megbabonázó szemeivel, amik őt nézték.

– Jó lesz így? – kérdezte.

– Nagyon jó, – felelte Colby.

 

 

 

 

 

Vége