9. fejezet

 

 

 

     – Bennek, rohadt rossz hangulata van, – közölte mintegy üdvözlésképpen Paul, ahogy szinte beugrándozott a konyhába, mint egy félfelnőtt kölyökkutya. Egyenesen a mosogatóhoz ment és kezet mosott. Colbynak a tisztaság volt a mániája. – Azt kell mondjam, határozottan örülök, hogy elment. Mitől kelt ki ennyire magából? Mit mondtál neki Colby?

Odafordult hozzá és rávillantotta a szemeit.

– Hogy mit mondtam neki? – nagyon halkan szólalt meg – Miből gondolod, hogy mondtam neki valamit? Ben egy férfi. – Ezt úgy ejtette ki, mintha valami csúnya szó lenne. – Ennek mindent el kellene mondania a számodra.

Paul halk füttyel engedte ki a lélegzetét.

– Nem keresett valaki? – kérdezte bizakodva.

Senki nem akart tengelyt akasztani Colbyval, amikor ilyen férfibíráló állapotban volt. Valaki, vagy valami nagyon kiborította a nővérét, és csak remélni tudta, hogy ez nem ő volt.

– Nem, de reméltem, hogy Ben valahol elveszít odakinn.

Paul szemöldökei felugrottak Colby igazán paprikás hangulatától, majd pillantása nővéréről, elgondolkodva átugrott Rafaelre.

– Nos, gondolom magával hozta a kölcsöntervezetet. Colby látta már?

A találgatása határozottan telibe talált, állapította meg nővére arckifejezésre nézve.

Rafael előhúzta a zsebéből a papírokat és átnyújtotta Colbynak.

– Még nem. Talán hagynunk kellene, hogy átnézze, addig pedig mi jobban megismerkedhetnénk egymással, – intett a nappali felé, és maga előtt átterelte Pault és Ginnyt oda, hogy magára hagyhassa Colbyt.

Colby megdermedt, a szíve hangosan dübörögni kezdett.

– Várj! – Ez úgy hangzott, mintha teljesen pánikba lenne esve. Mert valóban teljesen pánikba volt esve. Kinyújtotta a kezét, hogy megakadályozza az öccsét és a húgát, hogy Rafaellel elhagyják a konyhát.

Rafael megfordult és ránézett, fekete szemei, amik az arcát kutatták olyan keményen uralkodóak voltak, hogy hátrahőkölt tőle.

– Mi az meu amor? – Finoman beszélt, hangja csupa bársonyos simogatás volt, Colby megremegett tőle. Parázslott tőle. Izzott. Mivel elméjük összekapcsolódott, érezhette a férfiban fortyogó vulkánt. A tekintete rajta kemény és hideg volt, mégis heves intenzitással égette. Tűz és jég. Megint ott volt. Az ellentét. Nem értette magát. De mindezek ellenére, hogy vágyott rá, hogy érinteni szerette volna, a legfontosabb az volt, hogy Paul és Ginny, a lehető legnagyobb biztonságban legyenek.

Rafael árnyékként az elméjében, látta a félelmét.

– Colby? – Paul hangjából áradt az aggodalom. – Mi az?

„Gondold meg alaposan, mint mondasz a fiúnak querida, nem szeretném, ha ő is olyan feleslegesen félne tőlem, mint te.”

A szavak szinte doromboltak a fejében, egyszerre megnyugtatóan és fenyegetően.  Colby a nyakához kapta a kezét, mintegy ösztönös önvédelemképpen, tenyere rátapadt a jelre, ami szinte őrjöngve lüktetett a nyakán.

„Az őrületbe kergetsz? Már azt sem tudom, mi igaz és mi nem. Én más vagyok. Tudom, hogy nem ilyen vagyok.”

Szavai a sírás határáról szóltak, és ráadásul miközben éppen megpróbálta távol tartani magától a vádjaival, kétségbeesetten szüksége volt a közelsége megnyugvására.

„Már nemsokára egyedül lehetünk Colby, erre a félelemre pedig semmi szükség nincs. Te és a gyerekek a védelmem alatt álltok. Ez pedig nem kis dolog. Ha nem hiszel bennem, Armandoban sem hiszel. Ő kérette ide a családot. A fivérei, a becsület mintaképei. Ha azt hinnék, hogy ártani akarok nektek, azt hiszed, megengednének ilyesmit?”

„Nem tudom. Nagyon hűségesek hozzád.”

Nem tudta. Valóban nem. Azt sem, hogy hogyan vonzódhat ennyire valakihez, akiben nem bízik meg? Hogyan engedhette meg neki, hogy azokat a dolgokat megtegye a testével, és hogyan vágyakozhat még többre? Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. És a Chevez testvérek féltek tőle. Megérezte bennük a nyugtalanságot, ha Rafaelre terelődött a szó egy beszélgetésben.

Colbynak egyedülálló tehetségei voltak, messze túlmutattak egy egyszerű emberen. De Rafael még nála is sokkal erőteljesebb volt. És volt benne valami sötétség, amit gyakran elkapott. Bármennyire is vonzódott Rafaelhez, önfenntartó rendszere ugyanolyan erővel próbálta távol tartani tőle. De kezdte magához formálni őt apránként, sejtről, sejtre. A szívét. A tüdejét.

Úgy érezte, hogy még lélegezni sem képes nélküle. Soha senki nem nézett rá még olyan éhező, égő tekintettel. A férfi domináns volt, mindenben, amibe csak belefogott, benne pedig volt valami, ami reagált rá, és amit képtelen volt irányítani, vágyott rá, szüksége volt rá, pedig még azt sem tudta pontosan ki ő, vagy mi ő.

– Nézd át a papírokat Colby. – Rafael nagyon gyengéden beszélt. – Itt leszünk a nappaliban. Ginny érdeklődik a vegetáriánus leves receptek iránt, én pedig véletlenül nagyon jó vagyok ezen a területen. 

Colby csak nézte Rafaelt, félt döntést hozni.

– Te nem…

Ténylegesen semmivel nem tudta megvádolni.

Mi van, ha ő irányította az elméjüket, hogy tegyenek mindenféle rossz dolgot? Megtehette? A fekete szemekben a harag lángja lobbant egy pillanatra.

„Igen, megtehetném, de nem tettem.”

Sarkon fordult és beviharzott a nappaliba.

Paul átkarolta Ginny vállát.

– Nem fogok úgy tenni, mintha érteném, hogy mi folyik köztetek, de felajánlott nekünk egy hatalmas összegű hitelt, gyakorlatilag feltételek nélkül Colby, és ha nem kapjuk meg azt a pénzt, el fogjuk veszíteni a farmot.

Colby vállat vont.

– Talán csak te vagy túlságosan bizakodó Paul. Mostanra megtanulhattad volna, hogy semmi sincs ingyen. Ez soha nem így működik.

– Talán így van Colby, de mégis te vagy az egyetlen, aki annyira bízott Clinton Danielsben, hogy kölcsönt vett fel tőle, – harapott vissza Paul.

Colby összerezzent, mintha megütötte volna. A sokk könnyeket csalt a szemébe. Ginny odarohant hozzá, átkarolta a derekát védelmezően, szemei haragosan hátravillantak bátyjára.

– Meg ne halljam mégegyszer, hogy így beszélsz a nővéreddel Paul. – Rafael hatalmas alakja betöltötte az ajtókeretet. Mindig úgy tűnt, mintha a semmiből jelent volna meg, az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban megjelent egyetlen hang nélkül. Közvetlenül a fiúra nézett. – Túl idős vagy már ahhoz, hogy vádakat üvölts, amikor a tények közül nincs mind a kezedben. Colby sokkal több tiszteletet érdemel tőled.  – A hangja csendes ereje olyan volt, mint egy ostorcsapás. – Gondolkodj, mielőtt beszélsz fiú. Ha szükséges, szívesen megismertetlek a jó modor fogalmával. 

Rafael hátralépett mintegy meghívásképpen, hogy utat engedjen maga mellett Paulnak, tekintete acélos volt.

Paul egy pillanatra úgy tűnt, elfogadja a kihívást, de aztán lassan elvörösödött.

Ginny mozdult meg elsőként, hogy Rafael mellett bemenjen a nappaliba, de egy pillanatra megállt bátyja előtt, hogy egy felháborodott pillantást vessen rá.

Colby most az egyszer nem kelt Paul védelmére, csak bámulta kopott csizmája orrát, mintha rá sem bírna nézni. Mintha olyan mélyen megsebezte volna a szavaival, hogy sem rá, sem pedig senki másra nem lenne képes többé ránézni.

– Colby.

Már lágyan mondta a nevét, bocsánatkérőn, szégyenkezve. Még maga sem volt benne biztos, hogy miért mondta azt, talán csak azért, mert nem tetszett neki, ahogy Rafael Colbyra nézett, vagy ahogy az visszanézett rá.

Megrázta a fejét, anélkül, hogy felnézett volna. Paul követte Ginnyt a nappaliba.

Colby vonakodva szétnyitotta a lapokat és kisimogatta őket a konyhaasztalon.

Az irat szigorúan üzleti, törvényes, és nagyon tisztességes volt. Semmiféle hibát nem talált benne. Rafael nem hagyott neki kiskaput, nem talált rá logikus indokot, hogy visszautasíthassa. Az összeg elegendő volt arra, hogy kifizethessék a tartozásukat Danielsnek, és még maradt is belőle elegendő az újjáépítésre, és az új berendezések beszerzésére.

Colby nem volt az a pénzember, mint Daniels, vagy De La Cruz, és soha nem is lesz. 

– Mára már csak azt tervezted, hogy mogorván bámulni fogod azokat a papírokat, vagy aláírhatjuk végre, hogy túlessünk rajta?

Rafael betört a gondolataiba, az ajtófélfának támaszkodott, és keresztbe fonta a karjait a mellkasán.

Felnézett rá, némi szemöldökráncolással.

– Átolvasom újra és újra, rejtett csapdákat keresek.

– Nem fog működni, te is tudod, – felelte halkan.

– Mi nem fog működni? – csattant fel a lány.

– Megpróbálsz harcot kezdeményezni. Ez nem fog leállítani engem. Arra gondolsz, hogy valahogyan el kellene érned, hogy visszamenjek a hazámba. Nem jöttél még rá, hogy ehhez már túl késő?

Colby hátratolta az arcából a haját, és komoly szemekkel nézett rá.

– Tudom, hogy beszélnünk kell Rafael, – intett a papírok felé egy kecses kézmozdulattal.

– Igazán ennyire nehéz ez a döntés? Szeretnéd, ha inkább hátat fordítanék neked és a gyerekeknek? Ez csak pénz. Egyszerűen neked adtam volna, de úgysem fogadtad volna el. A pénz az én számomra soha nem jelentett semmit. – Felsóhajtott, tekintete belekapaszkodott a lány nagyon is kifejező arcába. – Utálod, hogy felajánlottam a pénzt, de most igazán querida, mindkét esetben utálnál. Ha nem ajánlottam volna fel, milyen férfi lennék?

Semmiféle rosszallás nem volt a hangjában, egyszerűen csak tényeket közölt.

Colby azonnal elszégyellte magát. Ez igaz volt. Mindenféleképpen haragudna rá. És nem bízott az indítékaiban.

Rafael előhúzott egy aranyszínű tollat a zsebéből, odanyújtotta neki, szemei ékesszólóbban beszéltek minden szónál.

Colby megrázta a fejét a saját ostobaságára, amit tenni készül, de elvette a tollat. A férfi ujjai végigsuhantak az övéin, az apró érintés is borzongást küldött végig a gerince mentén. Egyszerű kémia lenne az egész? Nem tudta volna megmondani, miért vonzódik hozzá. Azt gondolta, hogy fázik tőle, néha mégis mindent megolvasztott maga körül intenzitásával.

Melyik az igazi Rafael? Önzőnek és arrogánsnak gondolta, de elsőként jelent meg segíteni a farmon az újabbnál újabb krízishelyzetekben. Egy ilyen válság kellős közepén is gondja volt rá, hogy megvédje Ginnyt, az extrém kényelmetlenségtől. És több mint ésszerű feltételekkel ajánl fel pénzt, amivel megmenthetik a farmot. Tévedett volna vele kapcsolatban?

„Nem pequena, olyan nagyot nem tévedtél.”

A szavak gyengéd érintéssel suhantak el elméje falánál.

Colby döbbenten meredt fel rá. Zavarba ejtette, hogy minden gondolatát képes elolvasni.

– Azt hiszem, tényleg beszélnünk kell. El kell magyaráznod, mi folyik közöttünk, mert nekem fogalmam sincs róla mi ez.

Nem fogja hagyni lerázni magát. Rafael megígérte neki, hogy beszélni fognak, és neki szándékában állt emlékeztetni is erre.

– Tényleg azt hiszed, hogy van valami közöm ezekhez a problémákhoz a farmon?

Rafael kiegyenesedett és megmozdult, lusta, lezser léptekkel, ami egy nagymacskára emlékeztette, elindult felé, hatalmas termetével szinte betöltötte az egész konyhát.

A telefon élesen megcsörrent. Hallották hogyan kel egymással versenyre odaát Ginny és Paul, hogy melyikük ér oda hozzá hamarabb.

Colby kilökte a kijárati ajtót. Szüksége volt az éjszakai levegőre, a nyitott, szabad térre. Nem fordította felé a fejét, nem is hallotta Rafael lépteit, mégis érezte, hogy odamegy közvetlenül mögé.

Keresztülsétáltak az udvaron, a keze hozzásúrlódott az övéhez. Ettől a szíve egyszerre megőrült, vadul dübörögni kezdett, képtelen volt megakadályozni. Lopva felpillantott rá a szempillái alól, majd észrevétlenül elrejtette a kezét a háta mögé.

– Miért jöttél ide Rafael? Miért vagy itt egyáltalán? Nem tartozol ide, ugye?

– A testvérem és én, ritkán utazunk. Jobban szeretünk az esőerdő közelében maradni. – Felpillantott a hegyekre, amik körülölelték a farmot. – Szükségünk van a vadonokra. Még együtt is, mi mindig magányosak voltunk.

A hangja nagyon halk volt, szinte már hipnotikus. Colby szintén a hegyeken találta a tekintetét. Most valahogy minden sokkal élénkebbnek látszott. Élénkek voltak az éjszaka színei, a szellő, ami illatokat hordozott, amiket eddig még soha nem érzett. Mélyen belélegezte a tüdejébe.

– Miért akarok veled lenni, amikor nem szeretlek? – Nem nézett fel rá, amikor feltette a kérdést. – Te tudod miért, ugye?

Rafael tudta a dolgokat, mindig mindenről tudott. És nem fog hazudni neki azzal kapcsolatban, ami köztük történik.

Rafael folyékony mozdulattal odalépett mellé. Érezte a hatalmát. Átsétáltak a hatalmas kerten, amiért keményen megdolgozott, hogy megmaradjon. Szinte szórakozottan vette észre, hogy Paul felfelejtette megöntözni. Amint ezen felismerés felvillant ez elméjében, Rafael intett egyet a kezével és víz kezdett ömleni a locsolótömlőkből. Olyan egyszerűen, mintegy mellékesen csinálta, mint aki észre sem veszi, mit tesz.

– Miért kell kinyúlnom az elmémmel a tiédért, hogy érezzelek, amikor soha nem volt szükségem egyetlen férfira sem életemben?

Keze ismét hozzáért az övéhez, de most össze is fonta az ujjaikat.

– Igazán szeretnéd a válaszokat a kérdéseidre Colby? Nagyon biztosnak kell lenned benne, hogy akarod őket. A válaszok, amiket kapni fogsz, egyáltalán nem olyanok, mint amilyeneket vársz.

Abbahagyta a sétát, teste most nagyon közel volt az övéhez. Hátra kellett döntenie a fejét, hogy felnézhessen rá. Colby rászánta az időt, hogy végiggondolja. Érezte, hogy valami hatalmas dolgot fog felfedni, valami rémítőt. Elég erős hozzá, hogy meghallgassa?

Muszáj volt tudnia. Mély lélegzetet vett, és bólintott.

– Azt hiszem, hogy jelenleg enélkül is van elég rejtély az életemben. Mondd el az igazat.

A két kezébe vette az arcát, hüvelykujjával hihetetlenül finoman cirógatta a bőrét.

– Rád nézek Colby, és a világ legszebb női arcát látom magam előtt. Kívülről és belülről is szép vagy. Jobban ismerlek, mint ahogy bárki más valaha is megismerhetne, mert belelátok a gondolataidba, és olvasni tudom az emlékeidet. Az a hatalmas világosság, a hihetetlen képességed a szeretetre, megaláz.

Kitartóan nézett rá, és közben igyekezett nem belefulladni azoknak a fekete szemeknek a mélységeibe. Látni ott azt a heves éhséget, lehetetlenné tette, hogy ne higgye el a mondandóját, szavai ellopták a lélegzetét és a képességét, hogy összpontosított maradjon.

Megrázta a fejét, hogy szétzúzza a varázslatot.

– Mesélj az életedről.

Visszatartotta a lélegzetét, amikor azon kapta magát, hogy nem akar Rafaelről és egy másik nőről hallani. Csak róla akart tudni. Arról, hogy ki ő, mire gondol, mi fontos a számára.

– Te fontos vagy nekem. Ginny és Paul szintén fontos. A becsület is fontos. – A fekete szemek most komoran és sötéten járták be az arcát. Ujjai selymes érintéssel sodródtak végig a haján, mielőtt vonakodva elengedte volna. – A becsület volt az egyetlen dolog, ami számított, mielőtt te beléptél volna az életembe Colby. – Felemelte a fejét, elkerülte a tekintetét, a környező árnyas hegycsúcsokat figyelte. – A hegyekhez és a dzsungelekhez tartozom, amik távol vannak az emberektől, ez biztonságosabb nekik… és nekem is.

Colby az arcán tartotta a tekintetét, elhatározta, hogy megtudja az igazságot. Volt valami végtelenül nagy magány Rafaelben, olyan reménytelen egyedüllét, ami megolvasztotta a szívét. Elsöprő vágyat érzett, hogy átölelje és megvigasztalja.

– Nem látom be, miért lenne az olyan rossz, hogy saját térre van szükséged. Néha az információk engem is olyan sebességgel bombáznak, hogy alig győzöm kapkodni a fejem. És azt is meg tudom mondani, hogy te még nálam is sokkal érzékenyebb vagy. Ha olvasod az elméket, az érzelmek nagyon nyomasztóak lehetnek.

Elgondolkodva megdörzsölte az orrnyergét, és megcsóválta a fejét.

– Ez természetesen elfogadható okot adna a viselkedésemre. De nem így van pequena, nem lehet az a mentségem, hogy az érzelmek bombáztak. Az az igazság, hogy bár tudtam olvasni az elméket, nem éreztem a világon semmit, amíg nem találkoztam veled.

Colby továbbsétált. A szellő épp csak lengedezett, enyhítő volt és derűs, tökéletes hátteret biztosított hozzá, hogy megküzdjön azzal, amit Rafael mondott.

– Nem értem. Mi az, hogy nem éreztél semmit? Arra gondolsz, hogy nem voltál még szerelmes? Vagy mi? Mit akar ez jelenteni?

– Szó szerinti értelemben mondtam Colby, – folytatta halkan. – Érintsd meg az elmém, nézd meg az emlékeim.

Nem hangzott szégyenkezőnek, tárgyilagosnak hangzott, mintha teljesen természetes lenne neki napi szinten megosztania a bűneit, mintha nem viselné meg a lelkét, mintha nem tépné ki a szívét, hogy azt is átnyújthassa neki.

Tudta, hogy nélküle, már nem lenne képes folytatni. Azt is, hogy túl önző ahhoz, hogy befejezze az életét, és már túlságosan is magához kötötte őt. Fogalma sem volt, milyen következményekkel járna, ha véglegesen elválasztanák őket egymástól. Hivatalosan ugyan nem kötötte még magát össze vele a szertartás szövegével, de már kétszer vért cseréltek.  Részben már a világában volt. A lánynak is szüksége volt rá. Magányos volt az imádott családja körében is. Felhasználták nagylelkű, együttérző természetét és egyedi ajándékait. Enélkül a tehetség nélkül, Colby nem lett volna képes a sérült berendezésekkel is üzemeltetni a farmot, ahogy azt az utóbbi pár évben tette.

Volt egy vámpír a területen, amit valószínűleg pszichés képességeinek gyakori használata vonzott oda. És ott volt Nicolas, félelmetesen közel az átforduláshoz. És Rafael abban sem volt biztos, hogy ő maga meddig fog kitartani anélkül, hogy a magáénak követelné. De minden előzőleg felsorolt érvnél jobban tudta Rafael, hogy soha nem akart magának semmit, végtelen hosszúnak tűnő élete során. De Colbyt akarta, és soha nem mondana le róla.

Most először nyúlt ki érte a lány valóban, hogy keresztüllásson a kifejezéstelensége maszkján. Férfias arca egészen más volt most, hogy valóban tanulmányozta. Mély vonalak szántották az érzéki vonásokat, amik azelőtt nem voltak ott. A szemei mélyén bánat volt, mintha szenvedne.

A szíve azonnal megolvadt, és Colby megszorította a karját.

– Mi az, amit nem akarsz elmondani nekem Rafael? Nem gondolod, hogy sokkal jobb lenne, ha megszabadulnál tőle?

Ez Colby. Közvetlenül a lényegre tapint. Betűrte vastag, vörös-arany tincseit aprócska füle mögé.

– Elképesztően bőkezű vagy Colby. Hajlamos vagy mindent odaadni magadból azoknak, akiket szeretsz. Azt akarom, hogy szeress. Nem vagyok érdemes a szeretetedre. Semmit sem tettem azért, hogy kiérdemeljem, sőt, inkább csak megnehezítettem az életed. Szükségem van rád. Tudom, hogy nem lesz könnyű mindig együtt lenni velem, nagyon uralkodó típusú férfi vagyok, szexuálisan is és más módokon is. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Egészen az enyém. – Mindenféle szépítés nélkül, kendőzetlenül mondta a szavakat, teljesen sebezhetővé téve magát, egyetlen elhibázott szóval, egy rossz pillantással összetörhette volna. – De azt is akarom, hogy szeress, szükségem van arra, hogy szeress.

Colbyban minden reagált erre a szélsőséges őszinteségre. Olyan magányosnak nézett ki, magasan, egyenesen állva, fekete szemeiből valami eleven benső fájdalom sugárzott.

– Miért? Miért van rá szükséged, hogy szeresselek Rafael? Neked megvan mindened.

Nem gyakorolt rá nyomást romantikus kedveskedésekkel, és még csak a hihetetlenül erős szexuális vonzódást sem használta fel, ami közöttük volt, hogy meggyőzze, és ez volt az, ami bármi másnál jobban meggyőzte róla, hogy teljesen komolyan kell vennie minden szavát.

– Nincs rajtad kívül semmim. Mielőtt idejöttem, az életemben végtelen sivár pillanatok követték csak egymást. Amikor körülötted vagyok, élek. Képes vagyok érzelmeket érezni, tudom, hogy gondoskodnom kell a Chevez családról, akik iránt szeretetet érzek, és törődöm azzal, mi történik velük. Együttérzek a testvéreimmel és a népemmel. Nem akarok visszatérni ahhoz a terméketlen világhoz, nem tudok. – Fekete szemei rosszkedvűen járták be az arcát, majd felemelte a fejét. – Te vagy maga a csoda, és még csak nem is vagy tudatában ennek.

– Semmit sem tettem, amitől csoda lennék, – emlékeztette halkan Colby.

Várt a sötétségben, az elkerülhetetlenre. Tudta, hogy van ott valami más, valami, amit nem akar elmondani neki.

– A létezésed is maga a csoda a számomra Colby. – Karjait széles ívben széttárta maga mellett. – Ez a világom. Az éjszaka. Túl sokáig éltem egyedül, és nem tudom már tovább csinálni. – Lehajtotta a fejét, mintha végtelenül fáradt lenne. – Azt hittem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy hagyjam, hogy elmenj tőlem. Sokat gondolkodtam ezen, de nem tudom megtenni. – Ekkor felemelte a fejét, felnézett közvetlenül rá, fekete szemei szinte bélyeget égettek az elméjébe. – Képtelen vagyok rá Colby.

– Rafael, hagyd abba, hogy rejtvényekben beszélsz. Mi ez?

Hallotta saját vad szívverését. Érezte a lány elméjének és testének kétségbeesését, minden egyes sejtje azt követelte, hogy vigasztalja meg, tartsa biztonságban. De megváltoztatta az életét.

A lány ösztönösen tudta, hogy figyelmeztetni akarja őt azzal, hogy nem nyugtatta meg. Bármi is az, amit nem akar elmondani, az szörnyű. Mégis, állt előtte rendületlenül és felnézett rá. Várakozóan.

Rafael ott magasodott előtte, az egyik pillanatban még teljesen sebezhetőnek tűnt, a következőben pedig már arckifejezése zorddá, határozottá vált. Nyersen arrogánssá. A karjaiba húzta és rátapasztotta a száját a lányéra.

Colby megízlelt egy kétségbeesett szükséget, egy rettenetes éhséget, és valami ennél sokkal ijesztőbbet.

Átadta magát neki, vele tartott, visszaküldte saját éhségét a csókjában, próbálta nyugtatgatni, még akkor is, ha félt attól, ahová vezeti. Karjai a nyaka köré fonódtak, ujjai beletúrtak a hajába.

– Mondd el Rafael, nem érzed, mennyire szeretném?

Elegendő bátorságot akart neki adni, hogy elmondja, és elegendőt magának, hogy meghallgassa. Odahajolt a szájához, belesuttogta a szavakat az ajkaiba, testét odaszorította az övéhez.

Felemelte a fejét, fekete szemei ráragyogtak. Minden ízében egy magas, sötét ragadozónak nézett ki.

– Az nem elég, hogy akarsz Colby, szeretned kell.

Volt valami véglegesség a szavaiban, ami figyelmeztette rá a lányt, hogy veszélyben van. Állt csendben, hallgatta a szél suttogását, érezte a nyakán és a testén.

Rafael arca nyugodt volt, vonásaiba olyan mély bánat vésődött, amit képtelen volt megérteni. Éppen olyan magányosnak tűnt, mint szeretett hegyei.

Colby felemelte a kezét, hogy finoman elsimítsa szája mellől, azokat a mély redőket.

– Mi az Rafael? Hangosan mondd ki, mondd ki itt az éjszakában, ahol csak mi ketten vagyunk, akik összetartozunk. Most.

Apró, vörös lángok gyúltak a szemei sötét mélységeiben. Ujjai lazán, könnyedén megbilincselték a csuklóit, mintha magához láncolná, mintha arra számítana, hogy el akar majd futni.

– Én vagyok az éjszaka Colby, a szél és a föld. Sasként tudok szárnyalni, vagy nagymacska alakban futok. A népem olyan ősi, mint maga az idő. Én nem ember vagyok.

Egy pillanatra az elméje teljesen ledermedt, nem volt képes befogadni, nem akarta megérteni, amit hallott. Pislogott egy párat, miközben felnézett rá, a szavak keringtek folyamatosan lelki szemei előtt.

Tekintete megállapodott a lángokon a szemében.

– Ha nem ember vagy Rafael, mi vagy te?

Nem kellett volna hinnie neki, de érezte benne a veszélyt, a ragadozót, és érezte a különbségeiket. Annak, ahogyan a Chevez testvérek viselkedtek, rögtön értelme lett. Ők tudták, hogy nem ember. És féltek tőle.

Nem futott el mellőle, még csak elhúzódni sem próbált, de Rafael hallotta feldübörgő szívét, a szemeiben gyűlő aggodalmat.

– Kárpáti vagyok. Az eredeti szülőhelyem, a Kárpátok hegyei között van. A tizenharmadik században a hercegünk önkénteseket kért, hogy távoli földekre menjenek, és ott védjék a világot a gonoszságtól, ami új erőre kap. A testvéreim és én akkor már sokat tapasztalt harcosok voltunk, válaszoltunk a hívására.

Colby odadermedt álltó helyébe. Az, hogy „tizenharmadik század”, sokáig visszhangzott a fejében.

– Életünk első éveiben pontosan olyanok vagyunk, mint az emberi gyerekek. Amikor elérjük a tíz éves kor környékét, képességeink, tehetségeink kezdenek a felszínre törni. Az idősebbek megtanítanak bennünket az alakváltásra, és hogy hogyan használjuk az ajándékainkat. A nap ekkor kezd problémássá válni a számunkra.

Colby élesen beszívta a levegőt, tekintete nem mozdult a férfi arcáról.

– Én is ilyenné válok. Ez nem a tűz miatt van, ugye?

Alakváltás.  Éppen olyan hétköznapi módon használta ezt a szót, mint ahogyan a tizenharmadik századot mondta. Nem volt őrült, de Colby azt kívánta, bárcsak inkább az lenne.

Tett egy önkéntelen lépést hátrafelé, kezét önkéntelenül rászorította a lüktető jelre a nyakán.

Rafael lassan megcsóválta a fejét.

– Nem Colby, az érzékenységed a napra, nem a tűz miatt van. Részben áthoztalak téged az én világomba, és nincs más választásom, mint hogy teljesen áthozzalak.

Nagyon halkan, de engesztelhetetlenül, visszavonhatatlanul mondta ezt. A fekete szemek őt figyelték. Érezte az elméjében is, ugyanolyan nyugodtan, a reakcióját elemezve.

Tartotta a helyzetét és kitartóan nézett fel rá. 

– Azt hiszed, hogy meg fogom engedni, hogy teljesen átvigyél? – A szavak puhák voltak, mint az éjszakai szellő, de ez egy valódi fenyegetés volt, Colby először életében megfenyegetett valakit. – Szeretem az öcsém és a húgom, soha nem fogom megengedni, hogy elvigyél tőlük. Remélem, hogy értjük egymást.

Bólintott, a szemei nagyon üresek, és nagyon feketék voltak.

– Erős ajándékaid vannak Colby, de az én hatalmamról fogalmad sincs. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nincs más választásom. Neked arról sincs fogalmad, hogy a sötétség húzása milyen erős, milyen alattomosan suttog a hatalom. Hogyan csábít az érzéssel. Csak érezni. Olyan apróságnak veszik az emberek. Én pedig azt hittem, annál nincs rosszabb, mint nem érezni, de ez nem így van. Az érzelmek valósággal bombáznak, nem tudom a föld vigasztalását keresni, mert te a föld felett vagy és a lelkem sír a tiédért. Nincs horgonyom. Nem tudok már kitartani sokáig. Túl nagy a kockázat.

Felemelte az állát.

– Bevallom Rafael, nem tudom pontosan, miről beszélsz, de ez nem is számít, hát nem látod? Nem számítok én, nem számítasz te, egyedül csak Ginny és Paul számít.

Egy ragadozó fehér fogai ragyogtak fel a sötétben, figyelmeztetően.

– Azt hiszed, meg fogom engedni, hogy elcseréld az életünket az övékre?

A hangja nagyon-nagyon halk volt.

A szíve fájdalmasan verődött a mellkasához, egy pillanatra nem jutott lélegzethez. Tényleg megfenyegette az öccsét és a húgát? Legyőzhetetlennek tűnt ott a sötétségben, és ráadásul azt sem tudta, mi is ő tulajdonképpen és mire képes.

Megérezte az erejét, a hatalma körülölelte, ott vibrált körülötte a levegőben.

– Mit akarsz mondani Rafael? Nem szeretem a rejtvényeket.

A férfi keze az arcához emelkedett. Colby ellépett tőle, még mielőtt hozzáérhetett volna, még mielőtt az érintésével elfogadásra csábította volna. Rafael keze leesett az oldalához.

– Képtelen lennék ártani azoknak a gyerekeknek, – szavai csíptek, mint az ostorcsapás. – Ők a te részed. Felajánlottam a számukra a védelmem. Te pedig tovább folytatod, hogy az ellenségednek tekints engem, holott körül vagy véve valódi ellenségekkel.

Csendben állt a szélben, ami a haját borzolta, a szíve nehéz volt, mint a kő. A férfi fájdalma, vagy az övé? Colby nem volt benne biztos, a kettő egy és ugyanaz volt.

– Sajnálom Rafael, – lökte hátra ujjaival a haját. – Úgy érzem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és már azt sem tudom, mit gondoljak. – Széttárta a karjait, mintha a hegyeket akarná magához ölelni körülöttük. – Ez az én világom. A farm és a gyerekek. Az, ami közöttünk történt, ijesztő. Másképpen viselkedem, ha körülötted vagyok. Ez nem én vagyok. Meg kell értened. Nem az vagyok, akit akarsz.

Rámosolygott. Finoman. Gyengéden.

– Colby, – a neve egy halk fájdalom volt az éjszaka sötétjében. – Közel kétezer évet vártam rád. Csak rád. Színek, érzelmek és remény nélkül. Nem tudok visszamenni abba a terméketlen világba. Itt vagy előttem, ez most a mi időnk. Nem engedem, hogy kicsússzon a kezünkből. Nem tudod elképzelni azt a szörnyeteget, amivé nélküled válnék. Te is érzed, hogyan lapul, hogyan várakozik, rád vár, de te nem akarod észrevenni a benne rejlő lehetőségeket.

– Képes vagy megbabonázni a hangoddal is.

– Nincs rá okom, hogy tagadjam. De nem csábítottalak el a hangommal. Te a másik felem vagy, te is érzed, tudod. Benned élek és a szükséged olyan erős, mint az én szükségem.

Megmozdult, szinte siklott, mint egy csöndes ragadozó, a karjaiba vonta, sötét fejét lehajtotta hozzá, amíg a szája rá nem simult az övére. Forró volt. Uralkodó. Éhes. Egyetlen sürgető sóvárgás.

Mihelyt a szájára rázárult az övére, Colby érezte, hogy lángok nyalják végig a testét, kívül a bőrét, és valahol mélyen a bensőjét is. A hőség egyre fokozódott, a tüzes pokol folyékonnyá vált a vérében, összegyűlt valahol alacsonyan a hasában, elborította az elméjét a sötét vágy, ami elől soha nem lesz képes elmenekülni.

Gonosz, bűnös, áruló vágy kúszott keresztül a testén, mélyült, szétterjedt, felfalta a szükség, hogy megérintse, megízlelje őt. Hogy nekiadjon mindent.

A tagadása eltűnt, belemerült forró szája és kemény teste tüzébe.

Nem volt már elég, hogy a szája összeforrt az övével, éreznie kellett bőre melegét az ujjai alatt, végigjárni rajta minden egyes izmot, formát. Nem akarta, hogy bármi is legyen közöttük, akár csak a legvékonyabb anyagréteg is, meg akarta érinteni szüksége vastag, kemény bizonyítékát.

A hatalom felerősödése vibrált a levegőben, elektromosság sistergett, ropogott. Rafael inge a földre lebegett, Colby a férfi illetéktelenül köztük tartózkodó farmere gombján találta a kezeit. Türelmetlenül próbálta letolni róla, el akarta távolítani az útból, szüksége volt rá, hogy eltűnjön. A levegő ismét felrecsegett, és már ott állt előtte meztelenül, a holdfény ezüst sávokat rajzolt kemény alakjára.

Tökéletes hímnek tűnt, a férfiasság szobrának, amit a tiszta testi örömöknek szenteltek. Rárontott. Akarta.

Colby félelmében felzihált, míg végigfuttatta rajta a kezét, mélyen a bensőjében a fájó sóvárgás kivirágzott, majd olyan vad éhségbe csapott át, ami karmolt és harapott, míg a teste már szinte dühöngött Rafaelért.

Megosztották az elméjüket, így pontosan tudta, hogy mindketten messze sodródtak már az önkontrolltól, de még ez sem számított. Felnézett az irgalmatlanul éhes, vágytól izzó, már-már megszállottsággal felérő, kielégíthetetlen sóvárgással telt fekete szemekbe. Megértette. Ő is ugyanazt érezte.

Rafael szétrántotta pamut felsője szárnyait, a gombok szanaszét repültek. Aztán felemelte a kezét, hogy kivegye a csatot a hajából, és félredobta az egyik kicsi, fehér, feleslegessé vált gomb mellé. Kezei végigsuhantak a mellkasán, megállapodtak a mellein, lehajtotta a fejét, hogy a puha, meleg húson lakmározzon.

Colby halk kiáltása tompán szólt, amikor szája nedvesen, forrón rázárult a mellbimbójára, és erősen szívni kezdte azt. Cseppfolyóssá váló hő lüktetett és égett valahol mélyen benne, összegyűlt medencéje aljánál hívogató várakozással.

Rafael kezei végigcsúsztak csípője ívén, lecsúsztatták róla a farmerét, éhes tekintete nyíltan sodródott a testén. A hatalom ismét felerősödött egy pillanatra, csizmáik, és a maradék ruhadarabok eltűntek, végre bőr ért bőrhöz.

– Érints meg Colby, – szólt lágyan a parancs Rafael fogai közül, amik érzékeny bőrét ingerelték, karcolgatták. – Szükségem van a kezeidre rajtam. Érints meg.

Kezeit a csípőjére tette, felkutatta csontjai formáját, élesen kirajzolódó, határozott izmait. Felsóhajtott, a teste egyre teltebbnek és nehezebbnek tűnt, bőre az övét simogatta.

– Meg akarlak érinteni Rafael, – felelte őszintén.

Szerette, ahogyan benyomult az elméjébe, az erotikus képek nagyon élénkek, nagyon elevenek voltak. Szája a mellén, elzsibbasztotta az agyát, folyékonnyá változtatta a testét, a tűz irányíthatatlanul lobogott benne, felégette saját irányítását is.

Szándékosan megtáncoltatta az ujjait vastag hosszán, tenyerére vette a súlyát, finoman megszorította, mire a férfi tüdejéből szisszenve kiszökött a levegő, felemelte a fejét, puha, állati morgás szökött ki a torkából az örömtől.

Ez sem volt elég, térdre akarta kényszeríteni ezt a lényt, ezt a sötét erejű mesteri csábítót, aki otthagyta bélyegét a lelkén, hogy soha többé ne vehesse át a helyét ott senki más. Azt akarta, hogy ugyanúgy érezze magát, mint ő, ugyanúgy pusztítsa a tűz belülről.

Letérdelt, megragadta a csípőjét, odarántotta magához, lélegzete melegétől Rafael fogai összecsattantak.

Nyelve lassú, csábító örvénnyel bizalmasan megízlelte őt, és miután körberajzolta a bársonyos kontúrokat, felfedezte férfiassága széles fejét, majszolgatta, fogaival karistolta, mintha harapni akarna belőle.

Nem volt semmiféle elképzelése róla, mit is kellene tennie, de követni tudta a férfi elméjében az útbaigazítást, kezei irányították. Minden egyes szaggatott lélegzet, amit előidézett, csak jobban felbátorította.

Kezei megragadták a haját, a morgás a torkában elmélyült. Szinte az erőszakkal határos módon, túl a józan észen, akarta őt, ott az éjszakában, a fejük fölött szétszórt csillagok alatt, a hatalmas test miatta remegett.

Meleg, nedves szája úgy fogadta magába, ahogyan szűk teste tenné. Megszívta, ahogyan ő tette a mellével. Öröme az ő testében is tovább növelte a lángokat, elégedetten hallgatta a rekedt morgásokat, érezte összeszorulni ökleit a hajában, csípője már önkéntelenül mozdult a szája felé.

Még közelebb húzta magához a fejét, miközben ő szándékosan hajtotta egyre közelebb, az önuralma teljes elvesztéséhez.

Motyogott valami forrót és erotikust, miközben felhúzta magához, szája lecsapott az övére. Intett egyet a kezével, dús, vastag fűtakaró hullámzott fel alattuk, szinte hanyatt lökte rajta a lányt, teste pedig már követte is az övét.

Megragadta a lábait, messze széthúzta őket egymástól, nyíltan, sebezhetően feltárta őt a pillantása előtt.

Közéjük térdelt, a vállára emelte őket, fölé hajolt, nyelvével kutatta, rátalált forró, nedves magjára.

Colby teste darabokra tört, remegett, vibrált a kezei között. Ujjai belemarkoltak a fűbe, bármibe, ami megtarthatta.

– Nem elég jó, – mondta halkan, türelmetlenül. – Megint, Colby, aztán újra és újra, de legközelebb mondd a nevemet. Tudd, hogy én vagyok az. Mondd ki a nevem.

Parancs volt ez és egyben fenyegetés.

Nyelve újra megtalálta, mélyen simogatta, cirógatta, ingerelte, végighúzta az ujját rajta, mielőtt belécsúsztatta volna.

A lány teste azonnal válaszolt, elsöpörte alig visszaszerzett irányítását, az öröm spirálvonalban tekeredett fel a gerincére, miközben könyörületért zihált, és a füvet karmolta valamiféle horgonyért.

Mélyen benne hagyta az ujját, tenyere forrón simult bejáratához. Előre hajolt, hogy megcsókolja lapos hasát, fogai finoman harapdálták, nyelve különös anyajegye fölött örvénylett. Válaszként, az izmai összeszorultak az ujja körül.

– Éreznem kell meu amor, azt akarom, hogy még jobban szükséged legyen rám. Még. Nézte az arcát, miközben a második ujját is becsúsztatta szűk hüvelyébe, mélyre tolta, majd lehajtotta a fejét csábító mellére, ami felé tolakodott. Colby teste válaszként megremegett, megfürdette az ujjait forró, krémes nedvében, összeszorult és felhullámzott körülötte.

– Rafael, – zihálta a nevét.

Fájón. Vágyakozón. Tűzben égve.

Lecsapott a mellére, beszívta a húsát, mélyre lökte benne az ujjait, visszahúzta, majd ismét előre tolakodott.

Elégedetten hallgatta a kiáltását, ahogy mozdulatai elindítottak egy az eddigieknél mélyebb kielégülést. Teste majdhogynem zokogott az érintése alatt.

Rafael odahajolt hozzá, keményen odanyomta magát a bejáratához, azt akarta, hogy érezze őt.

– Még nem, Colby. Ki vagyok én? Mondd meg, mondd a nevem. Mondd el, hogy mit szeretnél tőlem. Hogy csak engem akarsz, hogy nincs senki más.

Hangja a feketemágia eszköze volt, bársonypuha csábítása, robusztusan szólt a férfi saját éhségétől.

Nyelvével megpöccintette mellbimbóját, fogai a bőrét karcolgatták a pulzusa fölött, egy örvénylő simogatással még inkább kitágította, ujjai minden eddiginél mélyebbre süllyedtek benne.

Colbynak könnyek úsztak a szemeiben.

– Nem bírom tovább, nem bírok már többet. Ez túl sok.

Teste sok ezer idegvégződése mind elevenen tombolt, az öröm apró tűszúrásai, amik elárasztották, már a fájdalommal voltak határosak.

– De igen, bírsz. – Fogai ingerelték a pulzust a nyakában, lélegzete melege végigsimított a fülén.  – Engedd el, add át magad nekem Colby, az egészet akarom, mindent, ami te vagy. Nem fogadok el kevesebbet. Mindent. Te is akarsz engem. Ugyanúgy szükséged van rám, mint nekem rád. A testednek szüksége van az enyémre.

A lélegzet elakadt a torkán, szája érintése a bőrén már majdnem több volt annál, amit még képes volt elviselni.

– Igen Rafael, most.

A szavai akadoztak, a teste hullámzott és remegett, az irányítás ismét elpörgött a kezei közül.

A derekára csúsztatta a lábait, széttolta a térdeit, hogy helyet csináljon combjai között a csípőjének, odaszorította magát nedves, üdvözlő hüvelyéhez.

Egy lágy hang szökött el a lányból, ahogy beléhatolt. Annak ellenére, hogy az ujjai kitágították, felkészítették őt, szorosan ellenállt vastag, kemény hosszának.

– Fogadj el mindent tőlem querida, fogadj be egészen, – sürgette halkan, kitartóan. Gyönyörű hangja rekedtnek hangzott a szükségtől, arca a vágy és az éhség rézkarca volt, szemei hevesen izzottak.

Felkiáltott, hangját szétszórta az éjszaka, amikor egy mély lökéssel egészen összeforrasztotta magukat. A nevét kiáltotta, ezzel volt tele az elméje, a lelkét követelte éppúgy, ahogyan a testét is követelte.

A kielégülés gyors és vad volt, egy tehervonat erejével söpört át a lányon, még mielőtt egyáltalán lélegzethez juthatott volna.

Rafael könyörtelenül felemelkedett, mélyen belétemette magát, tüzes súrlódást építve fel köztük, ismét elindítva egy tűzvihart, ami mindkettőjüket felfalta.

Szüksége volt mindenre, ami ő volt, a lényegét akarta, hogy elárassza a véráramát. Lassan előrehajolt, szemei az arcán voltak, azt akarta, hogy lássa, hogy kicsoda, és micsoda is ő.