6. fejezet

 

 

     Colby nyugtalanul megmozdult, egy hang besurrant az álmai közé, ami nagyon emlékeztette egy riasztóra. Egy pillanatig harcolnia kellett, hogy a felszínre emelkedhessen, a feje lüktetett, halvány, rezes ízt érzett a szájában. Teste furcsán, ismeretlenül elnehezült, fájdalmasan sajgott, alaposan megviseltnek tűnt.

Mégis azonnal tudta, mi ébresztette fel a szex által kiváltott álmából. Ösztönei visítottak szirénaként, azok riasztották fel.

Egy magas hangú sikoly hangzott fel a távolból, messzire visszhangozva, amit egy hangos csattanás követett, amitől úgy ült fel, mintha felrántották volna, ledobta magáról a takarót és villámgyorsan belebújt a pizsamájába.

– Paul! Ginny!

Csupasz lábai dobbantak a padlón, ahogy futásnak eredt.

A látása és a szaglása legalább tízszer erősebbnek tűnt most. Szédülékenynek, ingatagnak érezte magát, a szája száraz volt. A nyers rettegés tartotta a markában.

Szinte feltépte a bejárai ajtót, és rámeredt arra a tomboló pokolra, amivé az istállója vált.

– Paul! A lovakat!

A hangjából áradó rettegés, szinte szárnyakat adott testvérének, majdnem feldöntötte őt az egyenetlen talajon.

A füst már vastagon állt az udvaron, a lángok az egekig csaptak, szikrák röpködtek minden irányban. Colby zokogott félelmében, éppen úgy, mint ahogy a halálra rémült, pánikba esett lovak nyerítettek szinte sikoltva, és ez tettekre kényszerítette, csupasz kezeivel megragadta a fém rudat, ami zárva tartotta az ajtót.

Hallotta saját kétségbeesett sikolyát, hallotta Rafael hangjának visszhangját az elméjében, de a fájdalom nem számított, csak a lovak.

A lángok éhesen nyalták végig az ajtófélfát, áttáncoltak a tetőn, tomboltak a falakon. A beépített tűzoltórendszer úgy tűnt, feladta ezzel a pokollal szemben. Mi történhetett a tűzjelzővel?

– Ginny! Menj vissza! Ne gyere ennek a közelébe! – utasította élesen a húgát, amikor az odafutott hozzá.

– Colby, ne!

Paul szinte rávetette magát, karjaival átölelte, hogy megakadályozza benne, hogy belépjen a füst és a lángok poklába.

A forróság az arcukon és a bőrükön szinte kibírhatatlan volt.

Megfordult és igyekezett megnyugodni.

Arra nem volt mód, hogy egyenletes, mély lélegzeteket vegyen anélkül, hogy a tüdejébe szívta volna a sűrű füstöt.

– Ginny, hívd a kilenctizenegyet, aztán pedig Sean Everettet. – Everett farmháza volt hozzá a legközelebb. – Paul, tartsd víz alatt a bejáratot, de ne menj túl közel. Komolyan mondom. Az istálló bármelyik pillanatban összeomolhat. Be ne merj jönni, bármi is történjen. Ez parancs.

Megfordult és elszáguldott a hatalmas, égő épület bejárata felé.

– Nem! – üvöltötte Paul, de Colby már eltűnt a mohó füstben, ami felörvénylett körülötte, mint egy hatalmas, fekete köpeny, mielőtt tátongó torkába nyelte volna a lányt.

Koncentrálni próbált az állások ajtajaira, közben pedig az elméjének esdekelt, hogy nyissa ki azokat. De az ajtók megtagadták, hogy megmoccanjanak a nyomás alatt.

Nem tudta, hogy a halálosan rettegő állatok nyerítései akadályozták-e meg a koncentrációban, de nem volt más választása, mint mindegyik álláshoz odamenni.

Tizenkilenc. Tizenkilenc lova van az állásokban. Colby rákényszerítette zsibbadt elméjét, hogy összpontosítson. Szemeit szúrta a füst, a tűz a fülébe üvöltött. A fullasztó, vastag, veszélyes füstben lehetetlen volt bármit is látni. A hőség hatalmas volt, a zaj rémítő. A lovak magukon kívül voltak, a kétségbeesett állatok pedig veszélyesek.

Colby végigtapogatózott az állások hosszú sora mentén. Egyenként feltárta a bokszok ajtaját, próbálta visszatartani a lélegzetét, szemei könnyeztek.

Összezavarodott. Dominó bukkant fel előtte, szemei vadul forogtak. Colby túlságosan fuldoklott ahhoz, hogy megnyugtathassa.

Felágaskodott, hatalmas patái néhány centiméterre suhantak el az arcától. Colby hátrahőkölt, megbotlott és elesett.

Dominó elviharzott mellette, nagyon kevésen múlott, hogy nem lépett rá. Bal hátsó patája még így is nekiütközött a lány combjának, sebet hasítva rajta.

Ilyen közel a földhöz, a levegő némileg tisztább volt, Égő tüdeje hatalmas kortyokban nyelte. Sikerült maga alá kényszerítenie ingatag lábait, talpra állt és hajtotta magát tovább, előre.

A karját lengetve, kiabálva, Colby közérohant a remegve egymáshoz simuló lovaknak. Azok forgolódni kezdtek, majd elszáguldottak a bejárat irányába.

A nyitott ajtó félfája is égett, de nem akkora intenzitással, mint a falak.

Colby elindult utánuk, de ismét megbotlott és a földre zuhant köhögve, fuldokolva.

Kemény kezek ragadták meg, szinte beleharaptak a derekába, kirántották az ajtón, biztonságos karok közé.

Rafael elhúzta távol a füsttől és a lángoktól. Érezte vérének illatát, a combján lévő fájdalmas sebből, valami mélyen a bensőjében felemelte a fejét, és bosszúért üvöltött.

A tető egy része beomlott, és valahol annak a pokolnak a legmélyén egy állat nyerített fel a fájdalomtól, felverve az udvar halálos csendjét.

Colby reagált elsőként.

Kiszakította magát Rafael karjából, és egyenesen az istálló bejárata felé futott ismét.

– Paul, a puskát!

Rafael egyetlen szó nélkül utolérte őt, mire kiadhatta volna az utasítást az udvaron megjelenő férfiaknak is. Felkapta, majd leültette a tornác szélére és lebámult iszonyodó szemeibe.

– Itt maradsz. Nem mozdulsz innen. Hallasz engem?

Rafael elkapta a puskát, amit Juan Chevez dobott felé, majd eltűnt a nyújtózkodó lángok között, amik mohón falták az istálló ajtófélfáját.

Paul térdelt le Colby mellé. Kábultnak tűnt a sokktól.

Igazán nem akarta csodálni Rafaelt, de mégsem tehetett mást, hatékonysága láttán, ahogy megszervezte az emberek szállítását a helikopterrel, munkások érkeztek, akik gondoskodni tudtak a sérült lovakról.

Most pedig elkapta a puskát a levegőben, és nyugodt léptekkel bement az összeroskadni készülő épületbe.

Egy lövés dörrent és a kín nyerítései abbamaradtak. Ráébredve, hogy visszatartja a lélegzetét, Paul lassan kiengedte azt, és aggodalmasan Colby fölé hajolt, aki nekidőlt az egyik tornácoszlopnak.

Az arcát korom és könny csíkozta. A homlokán egy jókora púp és egy horzsolás volt, a bordái is hasonló állapotban voltak, valószínűleg a lovak ütközhettek neki. Pizsamaalsója elszakadt és megperzselődött. Vér folyt le a lábán, magasan a combjáról indulva. Mindkét kezét csúnya hólyagok tömege borította. Küzdött a lélegzetért, a sűrű füst még mindig ott volt a tüdejében.

Paul ügyetlenül megpróbálta megvigasztalni, karjával átölelte karcsú vállát.

Aztán Rafael ott termett mellettük, föléjük hajolt, és feltűnően gyengéd óvatossággal a karjaiba emelte Colbyt.

– Gondoskodj a húgodról, – utasította halkan Pault, – nagyon meg van ijedve. Majd én vigyázok Colbyra.

Intett Sean Everett munkavezetőjének, aki a férfiakat irányította az istálló köré. Colby kábán feküdt a karjaiban, fel sem tudta fogni teljes egészében azt, ami történt.

Biztonságos távolságra vitte a füsttől és az oltási munkálatoktól, és ott letette a fűre, hogy megvizsgálhassa sérüléseit.

A testével védve a kíváncsiskodó szemektől, Rafael felemelte az arcát, hogy szemügyre vehesse zúzódásait.

– Sajnálom pequena. Nem tudtam megmenteni a lovat, de nem hagytam szenvedni sem.

Míg beszélt, a combján lévő seb fölé fektette a kezét. – Furcsa módon az égő fájdalom és a lüktetés, azonnal abbamaradt. Keze aztán tollpihefinomsággal végigsimított a torkán, majd megérintette pulzáló halántékát. A homlokán lévő horzsolás következett ezután. – Jöttem, amint meghallottam, hogy felébredtél.

– Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténik, – suttogta rekedten Colby, és nem mert sírva fakadni, attól félt, hogy talán soha többé nem lenne képes abbahagyni.

Rafael gyengéden végigsimított a haján.

Volt néhány kisebb égése, a púp és a horzsolás a homlokán, de a kezei, amivel a szinte izzó fém rudat megragadta, azok voltak a legrosszabb állapotban.

Lágyan mormolt neki, és felemelte a kezeit szája melegébe. Nyelve felörvénylett a bőrén, érzékien mozgott tenyerén, miközben gondoskodott róla, hogy gyógyító nyála bevonjon minden egyes hólyagot és égésnyomot.

Ettől csak még jobban kellett volna égnie, Colby mégis csak bizsergő meleget érzett, bőre megnyugodott.  Szeretett volna valamiképpen belekúszni a férfi bensőjébe, elbújni ott, ahol biztonságban lehet.

– Segítenem kell, – mondta és megpróbálta elhúzni tőle a kezét. Alig jutott levegőhöz, a füst mélyen csapdába esett a tüdejében. A mellkasa égett, friss levegőért zihált.

Rafael jelezte Juan Cheveznek a szikrákat, amik a tűzből kipattanva a főépületre hulltak. Tudta, hogy a Chevez testvérek aggódnak miatta, már el kellett volna rejtőznie a földben, a korahajnali fény elől.

Fenn tudott maradni a kora reggeli órákban, ha erre mindenképp szükség volt, de az ereje lassan fogyatkozni kezdene, és végül meghalna fajtája korlátai miatt. A nap már így is égette a bőrét, temérdek hólyag borította el, szemei pedig folyamatosan könnyeztek a fénytől.

Rafael ugyan felhőket tartott maga fölött, de a nap követelte a jussát. A Chevez testvérek pedig pontosan tudták, hogy már nagyon kevés ideje maradt, mielőtt a teste ólomsúlyúvá nehezedne és ő teljesen kiszolgáltatottá válna.

– Néz rám querida, most tényleg nagyon figyelned kell rám.

Fekete szemei, mint a mágnesek vonzották, lehetetlen volt nem rájuk figyelnie, és Colby tehetetlenül bámult is beléjük, úgy érezte, mintha egy sötét vizű medencébe zuhanna, és képtelen volt rátalálni arra a képességére, ami mindezt megállíthatta volna.

Rafael birtokba vette a száját, befújta lélegzetét a tüdejébe, hogy kinyomja onnan azt a fekete, kátrányos füstöt, ami megpróbálta megfojtani. Keze végigsiklott a testén, megérintette bordáin a zúzódásokat, miközben elfátyolozta alakjukat, a kíváncsi tekintetek elől.  Végül vonakodva emelte fel a fejét, tekintete ismét foglyul ejtette.

Összpontosított népe módján, elválasztotta a szellemét a testétől, míg tiszta energiává nem vált, aztán belépett a lány testébe, hogy végleg eltávolítsa a füstöt, gyógyítsa a sérüléseit és az égéseit. Mindaddig az uralma alatt tartotta, míg az összes sérülését nem kezelte és a fertőzés veszélyét el nem hárította. Míg a tüdeje sem volt már veszélyben.

Lassan, kelletlenül engedte ki végül az öleléséből.

Elméjével közben a különböző frissen érkezett munkavezetőket irányította, hova küldjék minél gyorsabban az embereiket.

– Az irányításunk alatt tartunk mindent Colby, – mormolta lágyan. Nem akarom, hogy ha egy pillanatra elfordulok tőled, azt lássam, hogy újra veszélybe sodrod magad. Bemenni az istállóba nagyon bátor, de rettentően ostoba cselekedet volt. Soha többé ne csinálj ilyet.    Nem tudok megengedni ekkora veszélyt a számodra.

Belekapaszkodott, csak még egyetlen pillanatra, hogy érezhesse hatalmas erejét és tökéletes önbizalmát. Nem kellett ahhoz tisztában lennie a saját érzéseivel, hogy csodálhassa hatékonyságát, tökéletes irányítókészségét. A férfi pontosan tudta a teendők menetét.

Az elkövetkező néhány óra maga volt a rémálom, Colby és Paul az égési sérüléseket kezelték a lovakon, míg a férfiak azért küzdöttek, hogy a tűz ne terjedjen át a farmházra és a többi melléképületre. Néha felpillantott, hogy tekintete megkeresse Rafaelt, és ilyenkor mindig elkapta rá szegeződő intenzív, fekete tekintetét. Úgy tűnt, mintha mindenütt ott lenne egyszerre, fáradhatatlanul dolgozott, akár egy gép, a hosszú, korareggeli órákban.

A tüzet végre sikerült izzó parázzsá és füstcsíkokká zsugorítani, minden állatot elláttak, Paul és Ginny a közelébe húzódott kényelemért és válaszokért.

Rongyos, megperzselt pizsamájában, füsttől fekete arccal, Colby felmérte a rombolást.

– Hogyan történhetett ez meg? – sóhajtott fel halkan, kétségbeesetten – Esélyünk sem volt, hogy megmentsük az istállót. A tűz minden irányból terjedt, teljesen irányíthatatlanul. A tűzjelző el sem indult, ahogyan az oltóberendezés sem.

Megrázta a fejét, képtelen volt elhinni ezt az egészet.

Colby porig volt sújtva. A lovak közül tizennégy, aminek az istállója adott otthont, köztük az is, aminek Rafael megadta a kegyelemlövést, nem a sajátjuk volt. Csak edzette, vagy betörte őket. Felbecsülhetetlen értéket jelentettek a tulajdonosaiknak, akik speciális célokra tenyésztették ki őket.

Most pedig remegtek a traumától és az égési sebektől, vágások, horzsolások borították őket, szenvedtek a füstmérgezéstől, és Colby volt a felelősnek tekinthető a sérüléseikért.

Paul átölelte a vállát egy ügyetlen mozdulattal, hogy biztosítsa támogatásáról, de a szeme automatikusan azt az egyetlen személyt kereste, aki úgy tűnt, uralni képes a kaotikus helyzetet.

Rafael a Chevez testvérekkel, Sean Everett farmmunkásaival és az erdészeti hivatal dolgozóival együtt keményen harcolt, hogy megakadályozza, hogy az egész farmot felemésszék a lángok.

Paul nem akarta, hogy nagybátyjai külföldre cipeljék, egy másik országba, távol az otthonától, amit annyira szeretett, és bár mélyen félt Rafael De La Cruztól, nem tagadhatta, hogy nélkülük elvesztettek volna mindent.

Rafael meglátta a kétségbeesett kérést Paul fiatal arcában, és azonnal odaszólt valamit az őt körülvevő kisebb csoportnak és kimentette magát.

Gyengéden megfogta Colby karját, átnavigálta az udvaron, fel a lépcsőn a farmházba.

Finoman, de határozottan vezette, majd lenyomta a hintába, és töltött neki egy pohár vizet, abból a kancsóból, amit Ginny olyan elgondolkodva tartott, és amiből a férfiaknak töltögetett, akik a tűzzel harcoltak.

Colby szinte magatehetetlenül bámult fel rá, szemei zavarosak és rémültek voltak.

– Miért nem működtek a füstjelzők? Több is van, mind meghibásodott volna? – mormolta – És a tűzoltórendszer. Nemrég ellenőrizték az egész berendezést. Hogyan gyulladhatott fel az istálló egyszerre szinte minden oldalról? Nem értem.

– Ki fogjuk deríteni meu amor.  – Rafael elvette Ginny kezéből a csésze forró, édes teát, amit a kislány feléjük nyújtott és Colby kezébe nyomta. Sokkot kaptál pequena, azt akarom, hogy megidd ezt. Segíteni fog.

Belegereblyézett a hajába az ujjaival.

– Úgy néz ki, mintha kerozinnal gyújtották volna meg. Tartasz kerozint?

– Az istállóban? – kérdezte hitetlenkedve Colby. Nyugtalanul talpra ugrott. Engedve Rafael nagyobb termetének, aki feléje nyomult, behátrált a konyhába. – Soha nem tartottam kerozint az istállóban. Nem kellene azt feltételezned, hogy egy idióta vagyok.

Olyan törékenynek látszott, és olyan közel járt a könnyekhez. Rafael ott volt az elméjében, olvasta benne a hatalmas zűrzavart, a rémületet amiatt, ami történt, a félelmet attól, hogy szembenézzen a jövővel, és az őrjöngésszerű kísérleteket, hogy megpróbálja összerakni a darabokat, hogy mi is történhetett pontosan. Türelmesen követte őt, mint egy nagymacska, aki hangtalanul vadászik.

– Nem ezt kérdeztem tőled querida. Azt mondtam, azt feltételezem, hogy ezt a tüzet úgy gyújtották. Azt hiszem, a tűzoltóparancsnok is így vélekedik. Van biztosításod?

Colby megdermedt, félig megfordult, hogy a szemébe nézhessen.

– Ezt hiszed? Hogy az istállót, amiben a saját lovaim is ott voltak, képes voltam felégetni, hogy megszerezzem a biztosítási pénzt? Erre akarsz célozni? – Széttárta a karjait, belefoglalta a mozdulatba az udvart is, ami most tömve volt a szomszédjaival. – Mindenki ezt gondolja? Hogy képes lennék állatoknak ártani, hogy pénzhez jussak? – A zöld szemek kezdtek veszélyesen parázslani. – Vagy talán csak te és a Chevez testvérek szeretnétek, hogy mindenki ezt higgye. Hogy képes lennék ekkora kegyetlenségre. Határozottan segítene az ügyeteknek, ha börtönbe zárnának, nem? Senki sem állna többé az utatokba, hogy megszerezzétek a gyerekeket.

– Elég legyen. – Összeszorított fehér fogai közül sziszegte a szavakat nagyon halkan. Fekete szemei most megint jéghidegek voltak, szája egyetlen irgalmatlan vonal. Elég kegyetlennek és könyörtelennek látszott ahhoz, hogy Colby hátrahőköljön tőle, a szíve dübörögni kezdjen a félelemtől. – Nagyon feldúlt vagy, és nem tudod, mit beszélsz. Jobb, ha csendben maradsz, mint hogy alaptalan vádakkal dobálózol. Megijeszted a húgodat Colby.

Szégyenkezve, amiért így elveszítette az önuralmát, Colby megrázta a fejét és kinézett az ablakon, hogy elkerülje azt az átható, merev tekintetet.

Nem tudhatott róla, hogy Rafael már megtalálta a kulcsot az elméjéhez, és tisztában volt vele, hogy képtelen lenne akkora alattomosságra, hogy tüzet gyújtson a saját, élő állatokkal teli istállójában.

Rafael leguggolt Ginny elé, hangja nagyon gyengéd volt.

– Minden rendben lesz menininha*. Nincs a földön ember, aki valaha is ilyesmit elhinne Colbyról. Ne légy annyira rémült.

– El fogjuk veszíteni a farmot? – kérdezte aggodalomtól felcsattanó hangon Ginny. – El fogsz minket vinni Colbytól, és át fogod adni a farmunkat, annak a szörnyű embernek?

Könnyek mostak utat a füsttől fekete kis arcon.

Rafael elnézte a gyermeket és a szíve mintha kifordult volna a helyéről. Egyedülálló tapasztalat volt egy ember szemével látni a szeretetet. Mivel elméje csatlakozott a Colbyéhoz, érezhette a gyermek felé áradó hatalmas érzelmeit éppúgy, mint a lányka rettegését.

– Nem, drágám. – Colby hangja rendkívül finom volt. – Ne aggódj Ginny, voltak már rosszabb idők is, azokat is túléltük. Te és Paul éltek, és épségben vagytok, ez az egyetlen, ami igazán számít.

Colby még saját gyötrelmén is átküzdötte magát, hogy megnyugtathassa.

– Ki az a szörnyű ember Ginny? – kérdezte Rafael, fekete tekintete megkereste és elkapta a kislányét, szilárd késztetést ültetett el benne, hogy válaszoljon neki.

– Minden rendben lesz, – szólt közbe Colby, de még a saját füleinek is fáradtnak hangzott. Ginnyért nyúlt, hogy megkísérelje megtörni azt a zárat, amit Rafael tekintete tartott rajta. Rafael úgy tűnt, inkább siklott, mint mozdult, míg beillesztette testét a kislány és Colby közé. A kicsi lány bizalommal nézett fel rá.

 

 

 

 

(kislány: portugál*)

– El akarja venni tőlünk a farmunkat. Mindig idejön és azt mondja Colbynak, hogy adjon neki pénzt. – Bizalmasan közelebb dőlt. – Össze akar házasodni vele. Hallottam, amikor azt mondta neki, hogy nem fogja elveszíteni a farmot, ha együttműködik vele.

– Ginny!

Colby sokkal élesebben szólt, mint szeretett volna, az újbóli megaláztatás miatt. Rafael De La Cruz volt az utolsó személy, akinek tudnia kellett volna az üzletükről. Egy pillanatra eltakarta az arcát. Lefeküdt vele. Lefeküdt vele.

És ez ráadásul még csak nem is a helyes kifejezés arra, amit művelt vele. Egy majdhogynem teljesen idegennel, megengedte neki, hogy megérintse, hogy felfalja. A testébe engedte. Meztelennek és sebezhetőnek érezte magát, és csak nagyon lassan engedte le a kezeit, hogy pillantása összetalálkozzon a fekete szemeivel. Birtokolta őt, megjelölte, és ő lelkesedett a testéért, az érintéséért.

Bármit megtett volna érte. Az Isten szerelmére, könyörgött neki! Újra és újra a nevét sikoltotta az elméjében. Mi baj van vele?

Rafael felszabadította a gyermeket a kényszere alól, tekintet elgondolkodva pihent meg Colby arcán. A szemei ugyan büszkén csillogtak, de ő az elméjében volt, olvasta megaláztatását és félelmét. Erős szorításába fogta törékeny csuklóját, gondosan ügyelve rá, hogy pórázon tartsa hatalmas erejét.

– Ki az a férfi, és mivel tart a kezében, hogy így megfenyegethessen?

Nagyon halkan, szinte gyengéden kérdezte, fogai nagyon fehérek, és valahogyan farkasszerűek voltak. Nagyon is tudatában volt, hogy az idő lassan kifolyik az ujjai közül. Messze kitolta az ébrenléti idejét a szokásoshoz képest, hogy Colbyval legyen.

– Ez nem a te dolgod, – csavarta meg a csuklóját Colby, igyekezvén kiszabadítani azt, hogy aztán ostobának érezze magát, amikor úgy tűnt, a férfi még csak észre sem veszi erőfeszítéseit. – Túl ideges vagyok most egy kihallgatáshoz, – mormolta lázadón, a könnyeivel küszködve. Az sem segített túlságosan sokat a lelkiállapotán, hogy észrevette, sérülései nem fájnak azóta, amióta Rafael rájuk tette a kezét.

Rafael lélegzete, egy lassú szisszenéssel távozott a fogai között.

– Válaszolni fogsz nekem Colby.

Ez egy parancs volt, a hangja elmélyült, bársonyossá vált, inkább érezte azt, mint hallotta. Mindezek ellenére, ez puszta fenyegetés volt. Csillogó, fekete szemei egyszer sem rebbentek meg rajta.

– Jól van, rendben! – Az elviselhetetlenségig ösztökélte, szokásos önuralma a darabjaira hullott, Colby dühösen meredt rá. – Vétettem egy hatalmas hibát, amikor apám beteg volt. Pénzre volt szükségünk. Mindenki tudta, hogy beteg, a bank nem adott kölcsönt. Nem tudtam elvégezni a farm körüli munkákat, mert szüksége volt rám. Olyan sok számla volt. A gyerekeknek pedig ruhákra volt szüksége az iskolába. – Az álla hirtelen harcra készen emelkedett fel. – Még csak tizenkilenc voltam, senki nem vállalta volna a kockázatot, hogy kölcsönt adjon nekem, és a bank sem akart jelzálogot adni a farmra, a kórházi számlák és apám bénulása miatt. Ez mindenki számára köztudott volt. – Megint megpróbálta elrántani a csuklóját. – Utálom ezt elmondani neked.

Láthatta volna ez emlékeket a fejében, de neki kellett elmondania őket. Szerette Armando Chevezt, ugyanazzal a szenvedélyes, vad hűséggel, mint a gyerekeket. Colbynak Armando Chevez volt az apja, ha vérszerinti, ha nem.

Összetörte a bánat, amikor az anyja meghalt, mégis magára vállalta az ijesztő feladatot, hogy gondoskodjon a lebénult apjáról, két gyerekről és a hatalmas farmról. Nagyon rémült volt, és nem volt senki, akihez fordulhatott volna, mindannyian tőle függtek. Rafael átélte a fájdalmát, szemei égtek az ismeretlen érzelmektől. Húzni kezdte a csuklójánál fogva ellenálló testét, közel saját testének védelmező menedékéhez. Vigasztalásra lett volna nagyobb szüksége, nem pedig arra, hogy megpróbálja kényelembe helyezni.

Colby elrántotta magát tőle és feltépte a konyhából kifelé vezető ajtót. Vele mozgott, mint egy rutinos táncpartner, elegánsan, folyékony mozdulatokkal, tömény energiaként. Még csak zajt sem csapott a padlón.

Colby felnézett rá, csapdába esettnek és nagyon-nagyon sebezhetőnek érezte magát.

– Kölcsönt vettem fel a szomszédtól. Tudtam milyen, de szükségünk volt rá. Előbb azonban írtam a Chevez családnak egy levelet, ők voltak az utolsó reményem, de válasz nem érkezett. Elmentem hát Clinton Danielshez, és kölcsönkértem tőle annyit, hogy képesek legyünk folytatni. – Amikor továbbra is rezzenetlenül nézte, vállat vont. – Nem voltam hülye, tudtam, hogy a farmot akarja, és hogy ő a felelős azért, hogy a bank elutasított. Azt is tudtam, hogy időt fog nekünk adni, ha úgy gondolja, hogy van nálam némi esélye. – Zöld szemei megrebbentek, szégyen lopózott beléjük. –  Felvettem a pénzt, és azóta sikerült is minden hónapban odaadni a részleteket, de van egy jókora lemaradásunk. Hacsak nem tudom gyorsan eladni a földek egy részét, el fogjuk veszíteni a farmot. De ez sajnos nem olyan könnyű úgy, hogy a farm az örökség részét képezi.

Paul utánuk ment a konyhába, álcázásképpen löttyintett magának egy csésze kávét. Colbynak nagyon összetörtnek kell lennie, megviseltnek a hajnali események miatt ahhoz, hogy felfedjen ilyen személyes részteleket egy olyan ember előtt, akit még csak nem is ismer. Valószínűleg sokkban lehet. Megpördült, hogy szembeszálljon a férfival.

– Ez az egész így, úgy hangzik, mintha eladta volna magát. Pedig mindezt csak azért csinálta, hogy fennmaradhassunk, amikor a családunk arra sem vette a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjenek velünk, apánk halála után. Azért dolgozott olyan iszonyatosan keményen, hogy kihúzzon bennünket az adósságból, többet vállalt, mint amit két férfi elbírt volna! Nincs miért szégyenkeznie! 

– Tisztában vagyok vele, hogy a nővéred olyan makacs, mint egy öszvér, – mondta Rafael kíméletlenül, – de azt hittem, te józanabbul gondolkodsz fiú.  Azonnal el kellett volna mondanod ezt nekem, vagy a nagybátyáidnak, ahelyett, hogy hagytad, hogy a nővéred teljesen tönkretegye magát.

A hangja bár halk maradt, sújtott, mint az ostorszíj.

– Ne merészelj így beszélni vele!

Colby életre kelt, zöld szemei lángoltak. Dühe szinte sugárzott, kezei ökölbe szorultak az oldalánál. Tett Rafael felé egy lépést.

Érezte a hatalom megerősödésének vibrálását a levegőben. Olyan erős volt, hogy a kampókra akasztott fazekak összecsörrentek, mintha a pillantásától rezzentek volna össze. Bőre sápadt volt a vastag koromréteg alatt, és azonnal vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Vidámság melegítette fel Rafael szemeit.

– Kétszer is gondold meg a dolgot pequena, mielőtt rám veted magad. Ha bántasz, hogy fogom aláírni a csekket?

– Kölcsönadja nekünk a pénzt? – zihált fel a reménytől Paul.

– Szó sem lehet róla Paul! Ki van zárva! – Colby már az ötlettől is felháborodott. – Nem adom el a lelkem az ördögnek, még a farmért sem! Semmi áron!

Prostituáltnak érezné magát, és hogyan tudná megmagyarázni Paulnak és Ginnynek?

– Egy csöppnyi modorod sincs. – Rafael hangja hirtelen bársonyba burkolt acéllá vált. Egy izom rángatózott az állkapcsa mentén. – Az az igazság, hogy máris megkötötted az üzletet az ördöggel, és ha tetszik neked, ha nem, segítségre van szükséged.

Felemelte az állát, zöld szemeiben megcsillant a büszkeség.

– De nem tőled, vagy a Chevez családtól. Volt alkalmatok rá, hogy segítsetek nekünk, mégis megengedtétek, hogy az apánk egyedül haljon meg.

Riasztócsengők szólaltak meg Paul agyában. Úgy tűnt, Colby határozottan arra készül, hogy kidobja Rafael De La Cruzt. Nem engedhetik meg maguknak, hogy az ellenségükké tegyék Rafaelt.

– Várj már Colby, szeretném végighallgatni ezt az embert. Milyen feltételeket ajánl?

Colby dühösen meredt a testvérére.

– Bármilyenek is legyenek a feltételei, nem fogjuk tudni betartani őket. Paul, nem tanultál semmit a hibámból?

– Hallani akarom őket, – ragaszkodott hozzá makacsul Paul, bebizonyítva, hogy pontosan olyan hajlíthatatlan tud lenni, mint a nővére, ha a helyzet megkívánja. – Azt hiszed, nem tudom, hogy már csak napi négy órákat alszol? Nézz magadra Colby. Lefogytál.

– Hát köszönöm szépen. – A megalázottság érzése ismét letaglózta. – És most ha ti ketten megbocsátotok nekem, le kell zuhanyoznom.

Colby karcsú teste rosszallóan suhant el Rafael mellett. Nem tudott ránézni, amikor azt mondta, hogy „zuhany”, mégis azonnal a testén érezte a férfi pillantását. És amikor a tekintete súlyát érezte magán, arra is emlékezett, amikor a száját érezte ugyanott. Rafael keze bejárta az egész testét. A szája, a nyelve a keze. Ő pedig a nevét kiáltotta, könyörgött neki, könyörgött, hogy tegye a magáévá. Újra és újra. Egész éjjel lángolt. És még mindig vágyott rá.

A forró víz csípte a kezeit és azokat az apró égésnyomokat a testén, amiket eddig észre sem vett a karjain és a lábain. Felemelte az arcát, hogy megengedje a víznek, hogy lemossa felesleges könnyeit. Kimerült volt, a reggel fele már eltűnt, a munkáiból pedig még semmit sem végzett el. Minden rá várt.

Mosta a füstöt a hajából, és egész idő alatt megállíthatatlanul remegett. Miért mesélt a jelzálogról De La Cruznak? Csak egy újabb fegyvert adott az így is egyre növekvő arzenáljához, amit használhat ellene. És mit mondott? Szándékosan gyújtotta valaki a tüzet? Valaki szándékosan felgyújtott, egy lovakkal teli istállót?

Lassan megszárítkozott, miközben ezen töprengett. Nehezen tudta volna elképzelni, de abban is kételkedett, hogy Rafael hazudott volna ezzel kapcsolatban. Ha gyújtogatásra gyanakodnának, nyilván lenne egy teljes körű, átfogó vizsgálat. És ő lenne az első számú gyanúsított. Mindenki tudja, hogy pénzre van szüksége.

Colby felsóhajtott és belebújt egy tiszta, de kopott farmerba.

Miért akarná valaki leégetni az istállóját? A biztosítási összeg nem fedezné a teljes kárt, nem hogy másnak, még neki sem jelentene hasznot.

Ő csinálta volna? Lassan leereszkedett az ágya szélére. Ő tehette? Figyelmetlenül lehetőséget adott valamivel a tűznek, anélkül, hogy tudott volna róla? Lehetséges lenne ez?

Rafael kora este az istállóban volt. Emlékezett rá, hogy saját hatalma megerősödése átsöpört a testén, akár egy tűzcsóva. Ereje betöltötte a kamrát. És ő egész éjjel égett neki. A hatalmának, az energiájának. Colby a szájára nyomta reszkető kezét.

„Most aztán igazán ostobaságokon gondolkodsz querida, te nem tehetted. Ha a hatalmad okozta volna a tüzet, a falak nem áztak volna kerozinban. Ez szándékos volt. Ismerem a szörnyeket Colby, és te nem vagy közülük való. És most gyere ki és ments meg a gyerekektől. Rettenetesen ijedtek, és megpróbálnak nagyon bátrak lenni a kedvedért. Szükségük van rá, hogy megnyugtasd őket.”

Colby felpillantott a tükörben a képmására. Élénkzöld szemei a sokktól óriásiak voltak. Rafael De La Cruznak hatalmas tehetsége van. Nem tagadhatta tovább a kapcsolatot maguk között. Méghozzá nagyon erős kapcsolat. Nem tettetheti, hogy nem hallja, hogy beszél hozzá, mintha csak szemtől szemben állnának egymással. Ahogyan azt sem tudta eltitkolni, hogy bármikor, amikor a közelébe jön, még egy ilyen hatalmas válságban is, a teste reagál a férfiéra. A hirtelen felismeréstől még nagyobbra nyíltak a szemei. Olvassa a gondolatait. Nem egyszerűen csak beszélt hozzá, hanem válaszolt a saját gondolataira. És még csak nem is ugyanabban a helyiségben van, mint ő!

Colby rémült dermedtségben ült, még megmoccanni is félt. Hallotta saját szívének dübörgését, ami szinte visszhangzott a kicsi szobában. És ekkor rájött, hogy a szívénél sokkal több mindent hall. Hallotta az udvaron az embereket, a beszélgetéseiket, a nyugtalan lovak topogásait.

Hallotta a zümmögő rovarokat. És ami még rosszabb, még a tűzoltók suttogását is, az istálló közelében. Rászorította kezeit a füleire, megrémült, hogy teljesen megőrül.

Ekkor érezte meg őt az elméjében, mint egy árnyék moccant. Melegséggel árasztotta el, kényelmet, megnyugtatást sugárzott.

„Ugyanolyan ajándék ez is, mint bármely másik. Csak figyeld néhány pillanatig. Képes vagy beállítani a megfelelő hangerőt a fejedben Colby. Nem kell tőle félni. Halkítsd le, amíg kényelmesnek nem találod.”

„Miért történik ez?” – A kérdés az elméjében csillámlott fel, mint egy segítségkérés, tébolyba hulló világából. Nem csak a hallásáról volt szó. Mindent másképp érzett. Még a bizarr vonzerejét is. Nem bízott benne. Túl erőszakos, túl szenvedélyes volt, ráadásul még csak nem is szerette. Ő is megérintette az elméjét, megérezte a rettenetes fáradtságot. A teste abba akart hagyni minden mozgást. A bőre fájdalmasan égett, mintha tűket szurkálnának belé. – „Mi történik veled? Miért vannak ekkora fájdalmaid?”

Hirtelen nagyon-nagyon félteni kezdte.

– Colby? – Paul nagyon határozottan kopogott be. – Minden rendben?

Kinyitotta az ajtót épp csak résnyire, hogy bedugja a fejét.

Colby nézte fiatal, gondterhelt arcát, amin titkolatlanul ott volt a törődés iránta, érezte, hogy ereje és elszántsága visszaáramlik belé.

– Rendben leszek Paolo, – nyugtatta meg halkan. – És te jól vagy? „Azonnal válaszolj!”

Lehet, hogy sikoltozni fog, ha nem tudja meg rögtön, hogy Rafaellel minden rendben van. Megégett?

– Azt hiszem, hogy ez estig, vagy holnap reggelig sokkban tart engem. Legalábbis most sokkban vagyok, – mondta Paul, és keresztülsétált a padlón, hogy hátradobja nővére homlokából a hajat. – Tele vagy horzsolásokkal. – Odamutatott farmerbe bújtatott lábára. – A vágás mély? Sok vér volt körülötte, – mutatott rá, ügyetlen kísérletképpen, hogy kifejezhesse szeretetét.

„Én jól vagyok. Jó, hogy ez téged érdekel.”

– Kemény vagyok én Paul, rúgtak már meg lovak, és estem is ennél sokkal nagyobbakat. Mi van Ginnyvel? Ő hogy van?

Rafaelnek igaza volt, ha Colby koncentrált, lejjebb tudta venni a hangerőt.

Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rá, és hogy az elméje ne próbálja folyamatosan ráhangolni magát.

– Ginny ételt és italt készít a csapatnak, – mondta Paul. Megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, le kellene jönnöd. A tűzoltóparancsnok beszélni akar veled. Sean Everett pedig olyan dolgokat talált, amiről tudnod kellene. Elégett kerozintartályok voltak az istállóban.

Colby bólintott és követte öccsét vissza a konyhába. Vett egy pár mély lélegzetet, hogy koncentrált maradjon és fenntarthassa önuralmát.

– Valaki felgyújtotta, – mondta hangosan a szavakat, hogy mindannyiukat tesztelje. Pedig még a saját számára is teljesen hihetetlennek tűnt. – Ki lenne képes ilyesmire?

Sean megcsóválta a fejét.

– Nem tudom Colby, de a riasztórendszert teljesen szétbarmolták, a tűzoltórendszert megbabrálták. Bárki csinálta is, nagyon profi és alapos munkát végzett. Szerencsénk volt, hogy a csűrt és a melléképületeket meg tudtuk menteni.

Hosszú csend támadt, Colby a hallottakat emésztette.

Végül a lány felemelte a fejét, végignézett a komor férfiarcokon, Paul sápadt vonásain, Ginnyn, aki szinte elbújt a sarokban. Rafael magasodott előtte, szinte védelmezően leárnyékolta a kislányt, a helyiségben lévő többi ember elől.

Colby elszégyellte magát, odahúzta magához húgát, kicsit megdörzsölte kormos homlokát és megnyugtató puszit lehelt rá.

– Azt hiszem, elég volt az izgalomból, drágám, – mondta határozottan. – Köszönöm, hogy kávét és ennivalót készítettél az embereknek. Én egyáltalán nem gondoltam volna rá. Zuhanyozz le és bújj vissza az ágyba pár órára. Kemény munka vár ránk, mire mindent rendbe hozunk.

Colby felnézett Rafaelre.

„Köszönöm, hogy figyeltél rá.”

Azonnal megérezte az érintést, mintha ujjak simítanának végig az arcán, a létező leghalványabb cirógatással, pedig Rafael meg sem rezdült, nem érintette meg őt.

Látta az arcába vésődött fáradságot. Szemeit átláthatatlanul sötét napszemüveg takarta.

Colby még mindig érezte, hogy milyen erőtlen és fáradt, és hogy mekkora fájdalmai vannak, bár azt is, hogy valamiféle gátat emelt ellene a férfi, hogy ne érezze a fájdalmát.

Azt is látta, hogy a Chevez fivérek aggódnak érte. Szorosan egymás mellett álltak az ablak mellett és aggodalmasan nézték Rafaelt.

– Mit tehetünk? – Ginny szinte könyörgött. – Nem veszíthetjük el a farmot.

– Dehogy csibém, – Colby tekintete önkéntelenül Rafaelre ugrott, a kislány feje fölött. – Nem fogjuk elveszteni az otthonunkat.  – És most tűnés, később felmegyek betakarni téged.

Kissé megnyugodva, Ginny eltűnt a folyosón, a szobája irányában.

Pault viszont nem küldhette a szobájába, hogy elszigetelje a rossz hírektől, vagy a csapásoktól. Nagyon intelligens, és már ezerszer megmutatta, milyen felelősségteljesen viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amiket csinált.

– Colby, – szólalt meg Ben gyorsan, és még a kezét is felemelte, hogy megakadályozza a lányt abban, hogy beszéljen. – Senki sem gondolja azt, hogy te gyújtottad a tüzet. Lehet, hogy leégetnéd a saját istállód, ha kellően dühös lennél, de biztosítási pénzért, és pláne lovakkal teli sohasem. De valaki megtette. Kinek állhatott érdekében?

– Vannak ellenségeid? – kérdezte halkan Rafael.

A zöld szemek az arcára ugrottak, a lány álla harcra készen felemelkedett.

„Nem voltak egészen a közelmúltig.”

Rafael a farmon töltötte az éjszakát. Nem volt ott, amikor felébredt.

A gondolat keresetlenül, hívatlanul, a semmiből jött.

„Légy nagyon óvatos azzal, hogy mit mondasz meu amor. Nem mérgezd meg az öcséd elméjét azzal, hogy a nagybátyjai ellen, vagy ellenem hangolod. Jobb vagy ennél.”

Jelen pillanatban mindössze azt érezte, hogy hamarosan elveszti az eszét.

– Tudomásom szerint nincsenek.

Sean elgondolkodva megdörzsölte az orrnyergét.

– A környékbeli lovak kilencven százalékát a te karámodban képzik ki. Bárki, aki lovakkal akar foglalkozni itt a környéken, nem járhat túl sok szerencsével.

– A legtöbb farmer önmaga töri be és képezi a lovait. Általában. De a legtöbb farmon csak szarvasmarhák vannak. Nem értem, hogyan léphetnék a lábujjukra azzal, ha lovakat török be és tréningezek. Évek óta ezt csinálom.

– És mi van ezzel a Daniles-el, akiről Ginny beszélt? – Rafael lazán felegyenesedett a mosogató mellől, ahol eddig támaszkodott, mozdulatai kecsesek voltak, mint egy ragadozóé, hatalom áradt belőle. – Így nagyobb esélye van megszerezni a farmot?

– Clinton Daniels, talán a világ legdörzsöltebb alakja, de vagyonos ember. Nem foglalkozik különösebben azzal, övé lesz-e a farm, vagy sem. Szeretném, ha ilyen egyszerű lenne.

Julio Chevez megköszörülte a torkát.

– Don Rafael, a nap már rég felkelt, és egész éjjel ébren voltál. Talán Juan és én itt maradhatnánk, és felügyelhetnénk a dolgokat, te pedig visszatérhetnél helikopteren Senhor Everettel, – javasolta.

Colby most először nézte őt meg jobban magának, és rögtön feltűnt neki a megdöbbentő hasonlóság közte és Armando Chevez között. Szemügyre vette a Chevez testvéreket. Éppen olyan jóképűek voltak, mint amilyen Armando volt, és amilyen Paul lesz.

Nyilvánvalóan gazdagok voltak, saját jogukon is, és előkelő iskolákba jártak. Mindketten Rafaelt nézték és mindketten határozottan feszültek voltak.

Rafael ott, mindenki előtt kinyújtotta felé a kezét, és tarkója alatt a nyakára fonta az ujjait.

– Szeretném, ha mindenki előtt teljesen világos lenne, ez a nő, és a gyerekek a személyes védelmem alatt állnak. Bármi kár, vagy baj éri őket, én magam fogok vadászni az azért felelős személyre.

Szavai szinte formálisak voltak, mintha valamiféle szertartás részét képeznének, amiből ő semmit sem értett. De ha ő nem is, a Chevez testvérek mindenképp értették. Szorongó pillantást vetettek egymásra, mintha rögtön keresztet is akarnának vetni, majd bólintottak, hogy megértették a szavait.

Rafael közelebb hajolt hozzá.

– Querida, visszatérek, amilyen gyorsan csak lehet, és gondoskodni fogok a hivatalos papírokról. Meg kellene próbálnod enni egy kicsit. – Még a sötét lencséken keresztül is érezte átható, megbabonázó tekintetét. Olyan fáradtan, mint amilyen Colby volt, attól félt, hogy fejjel előre esik és belefullad Rafael személyiségébe. Anélkül, hogy akár csak megmoccantotta volna a fejét, Rafael tovább osztotta az utasításokat. – Paul, mondd meg Ginnynek, hogy csináljon egy zöldség erőlevest, és hogy ragaszkodjon hozzá, hogy Colby meg is egye azt. Egyikőtök se távolodjon el messze a farmtól a távollétemben. Julio és Juan segíteni fognak nektek a napi munka elvégzésében.

Colby megpróbálta megrázni a fejét.

– Arra semmi szükség.

A férfi hüvelykujja végigsimított a nyakán és a pulzusán, ez az apró mozdulat felgyorsította vére áramlását, szíve dübörögni kezdett.

– Erre szükség van meu lindu amor, meg kell védenem azt, ami az enyém. – Hirtelen elengedte a lányt, és sötét szemei pillantására tűzte a Chevez fivéreket. – Kísérjetek el a helikopterig.

Rafael már rég bejárta a tűz környékét, a halandókét messze meghaladó érzékeit is bevetette, hogy minél többet kiderítsen a történtekből. Bár az élőholt mellékszagát megérezte, magát a tüzet nem vámpír gyújtotta. Talán ő volt a mögöttes akarat, de magát a munkát nem ő végezte. Rafael képtelen volt felvenni a gyújtogató szagát, a felbukkanó rengeteg hivatalos és önkéntes tűzoltó között. Az emberek a legkülönbözőbb farmokról és a kisvárosból, szinte mind ott voltak. Csak annyit tehetett, hogy várt a következő alkalomra. Mert abban egészen biztos volt, hogy lesz következő alkalom. Lehet, hogy akkor, amikor ő erőtlenül a földbe lesz zárva. De gondoskodott róla, hogy Colby akkor is védve legyen, amikor ő alszik.

Paul szemöldöke a magasba szökött, míg a helikopterhez sétáló férfiak csoportja után nézett. Sean a tűzoltóparancsnokkal húzódott félre, egy komoly megbeszélésre, Rafael és a Chevez testvérek pedig eltávolodtak tőlük. Rafael szeretettel átfogta Julio vállát, de egészen nyilvánvaló volt, hogy közben utasításokat oszt neki.

– Megvédi, ami az övé? Mit jelent ez Colby?

A lány felerősítette a hallását, most hirtelen nagyon is hasznos képességnek találta.

– Csss, csak egy perc.

Hallotta a tűzoltóparancsnokot, aki megnyugtatta Everettet, hogy egészen biztosak abban, hogy nem Colby okozta a tüzet, és megköszönte neki a segítségnyújtást. De abból egyáltalán nem hallott semmit, amit Rafael mondott a Chevez fivéreknek. És furcsa módon azt sem hallotta, amit ők mondtak neki.

De róla, Ginnyről és Paulról beszéltek. Ebben egészen biztos volt.

– Megbízol benne annyira Paul, hogy a kezébe add a farmot? Mert ha tőle veszünk fel pénzt, pontosan ezt tesszük.

Rafael De La Cruz levette a napszemüvegét, és felé fordult, ragyogó, irgalmatlan szemei egyenesen rászegeződtek. Megremegett és önkéntelenül közelebb húzódott az öccséhez, védelmet keresve. A helikopter ugyan nagyon hangos volt, de egészen biztos volt benne, hogy hallotta, mit kérdez Paultól.

Colby felemelte az állát és úgy tett, mint aki egyáltalán nincs megfélemlítve. Pedig meg volt. A Chevez fivérek nem szolgák. Gazdag üzletemberek, büszke, erős férfiak. Marhákat tartottak és nyilvánvalóan ők maguk vezették a farmjukat. Mégis nagyon közel álltak olyasvalamihez, mintha félnének Rafaeltől. Kicsoda ő, hogy ilyen hatással van rájuk?

– Ha betartja azokat a feltételeket, amiket nekem ígért, semmi probléma nem lesz, – mondta Paul. – Nem mondta, hogy velük kell mennünk egy másik országba, hogy megkaphassuk a kölcsönt. Persze még mindent alaposan át kell gondolnunk, de nem látom, mi más választásunk lenne.

– Igazad van Paolo, a helyzet mindenképp borzasztó. Ő pedig nem az az ember, aki valamit ad a semmiért. – Lefeküdt vele, a kezei a testén jártak, a magáévá tette újra és újra. – Én nem bízok benne. – A kezei mindenhol ott voltak, teste mélyen az övében. – És még ha kölcsönadná is a pénzt a jelzálogra, miből fogunk új istállót építeni? A lovak mind stresszesek, a tulajdonosok pedig idegesek lesznek, és ez így is van rendjén. És Shorty? Mit fogok mondani neki? Butan lett volna az első számú lova, a borjúkötöző versenyeken. És most halott. Shortyt egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy a tűz, gyújtogatás miatt keletkezett.

Mondatai csapongtak, és ezt ő is tudta. Általában elrejtette volna Paul elől a félelmeit, de most fennhangon kellett beszélnie, hogy gondolkodni tudjon. Hogy elterelhesse a figyelmét arról a megrázó éjszakáról, amit egy vadidegennel töltött. Hogy ne azon kelljen gondolkodnia, ki gyűlöli őket annyira, hogy ezért leégessen egy lovakkal teli istállót. Hogy ne azon töprengjen, ki ölte meg Pete-t.

– Mindig azt mondod nekünk, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Túléltük a mama halálát. Azt is, hogy apa ágyhoz kötött volt. Végigcsináltuk azt is, amikor meghalt. Ezt is megcsináljuk Colby. Csak fáradt vagy.

A reggeli nap kiteljesedett, teljesen a sarokba szorította a sötétséget.

Halvány mosoly villant fel az arcán, jól tudta, hogy egy farm életének mennie kell tovább, függetlenül attól, hogy milyen tragédiák történtek. Az állatoknak enni és inni kell. A világ nem fogja abbahagyni a forgást pusztán azért, mert Colby Jansen fáradt és depressziós. Még akkor sem, ha az ő kis sarka ebből a világból, a katasztrófa szélén imbolyog.

Nézett a helikopter után, míg az már csak egy apró pöttyé zsugorodott össze, aztán megfordult és az istállója parázsló romjait bámulta. Túl sok volt ez ahhoz, hogy felfogja. Colby lassan lerogyott a veranda szélére, könyökét megtámasztotta a térdén.

Ki gyűlöli őket ennyire? Ki tehetett ilyet? Előbb Pete, és most ez.

Halk sóhajjal beletemette a kezeibe az arcát.

Szüksége van egy istállóra. Egy bankkölcsön? Ha kölcsönkérnének Rafaeltől, akkor a mostani kölcsönük rendeződne…?

Paul a vállára tette a kezét.

– Hagyd abba, hogy csak ülsz itt, bámulod a hamut és az őrületbe kergeted magad. Gyere be, és együnk végre valamit, vagy legalább aludj egy-két órát. Rafael itt hagyta azt a két embert, a… – elcsuklott a hangja.

– Nagybátyáidat. – fejezte be helyette a mondatot határozottan. – Akár meg is ismerkedhetnél velük. – A hangja ellágyult. – Úgy hasonlítanak apára.

És még Rafael is eltűnt. Legalább nem kell látnia.

Elment.

A teste fájt, olyan helyeken is sajgott, amiknek eddig még csak a létezéséről se tudott, folyamatosan emlékeztetve rá, hogy a férfié lett. A szíve a torkában és a fülében dobszólózott. Bánat tört rá, mellkasára súly nehezedett.

Szerette volna elhitetni magával, hogy ez a bánat a leégett istállónak és az elvesztett állatnak szól, de az volt a határozott érzése, hogy sokkal inkább annak, hogy el kellett válnia Rafael De La Cruztól.