19. fejezet

 

 

 

     – Kirja? – Vikirnoff gyorsan felkapta a kezét, és elrejtette a fényképet az inge zsebében a szíve fölött. – Ő a vámpír? – Hangjában volt némi elgondolkodó kifejezés. – Akkor nem csoda, hogy ilyen nehéz megtalálni. Kirja nagy harcos volt.

– Félek, hogy érintett egy összeesküvésben, meg akarják ölni a herceget.

– Nemrég beszéltem Gregorival, mindannyian azt gyanítjuk, hogy hadseregbe tömörülnek ellenünk. Mi van Kirja négy testvérével? Van róluk híred?

– Azt hiszem, hogy mindannyian érintettek, de ebben nem vagyok biztos. De mintha erre utalt volna, amikor beszéltünk.

Vikirnoff kissé elmozdult, hogy megvizsgáljon a távolban egy halom sziklát.

– Arrafelé mi van?

Rafael szemügyre vette a környéket.

– Bányák. – Sötét szeme fellángolt a komor megvilágosodástól. – Vikirnoff, a bányákba ment. Colby azt mondta, évekkel ezelőtt bedeszkázták a lejáratokat, mert veszélyesek voltak. Senki nem megy oda.

– Akkor nem jutna ott vadászzsákmányhoz?

Rafael megrázta a fejét.

– Nem, de képes lenne magához hívni óvatlanokat. Hihetetlenül erőteljes.

Vikirnoff bólintott.

– Emlékszem az összes Malinov testvérre. Már fiatalon is nagyon erőteljesek voltak. – Hűvös fekete szemei Rafaelt tanulmányozták. – Ahogyan a te családod is.

– Valóban jó barátok voltunk mindannyian, és tényleg feszegettük a törvények határait, de abban mind a tízen egyetértettünk, az én testvéreim és Kirjáéi is, hogy követjük a herceget és becsülettel élünk. Nem tudom, hogy a Malinov testvérek, miért választották a sötét utat.

Volt a hangjában egy mély szomorúság.

Vikirnoff élesen pillantott rá.

– Ő már nem a gyerekkori barátod. Menjünk vadászni az élőholtra, távolítsuk el a fenyegetést tőled és az életpárodtól, még mielőtt a nap túl magasra emelkedik, és a földbe kényszerít bennünket.

Egyszerre váltottak alakot, Vikirnoff a bagoly alakját öltötte magára, Rafaelből hárpia sas lett. Mindketten alacsonyan repültek és letapogatták a környéket, miközben a bányák felé repültek. Kirja a földben maradt. Még akkor is, ha valamiképpen sikerült a napfelkelte után ébernek maradnia. Az a hatás nem tarthat túl sokáig, Rafael ebben biztos volt. Kirja valószínűleg előkészítette a menekülési útvonalát, mielőtt Colby életére tört volna.

„Vikirnoff? Te nem találod furcsának, hogy bár tudjuk, hogy Rhiannon fia meghalt, senki sem tud semmit a két lány sorsáról? Colby úgy tudja, hogy az ő apja is meghalt, de semmit sem tud arról, hogy hogyan és mikor.”

Nyílt spekuláció volt Rafael elméjében.

„A Varázslók nem voltak halhatatlanok. Hosszú életet éltek, de a halál végül magának követelte őket. Éppen ez volt az egyik ok, amiért nehezteltek ránk. A képességeik és a hatalmuk ellenére sem tudták életben tartani magukat. A herceg úgy hitte, éppen ez volt az indítéka Rhiannon elrablójának. Xavier vele akart szaporodni, hogy halhatatlanságot adjon a gyerekeinek. Xavier magának és az örököseinek akarta a vérét.”

A hárpia sas éles szemein keresztül, Rafael észrevett egy apró elváltozást a földön. Nem volt ez több a sima porban annál, mint amikor egy vakond túr alagutat magának a föld alatt, és kissé megemeli a felszínen a földet. Körüljárta.

„Mi van, ha Xavier sikerrel járt? Azt nagyon kétlem, hogy Rhiannon készségesen átalakította volna, de talán felhasználhatta a vérét, hogy átalakítsa magát. Colby a bizonyíték rá, hogy a Dragonseeker vért továbbadták, de embernek tűnnek. Nem tudjuk milyen körülmények között halt meg Xavier, a fia, vagy az unokája. A nőnek elmondták mindezt, de részleteket nem.”

Vikirnoff megfontolta a lehetőséget.

„Tehát azt mondod, lehetséges, hogy a legnagyobb ellenségünk életben van, és mellette ott vannak a felnőtt leszármazottai is, hogy segítsenek folytatni a munkáját.”

Rafael meglátta maga előtt a bányákat, magasabbra repült, hogy szélesebb körben mérhesse fel a területet.  Kirja nem menne a bányákba, megfelelő biztosítékok és számtalan csapda nélkül. Tanulmányozta a földet, és a két járat felé vezető utat, amit hatalmas sziklákkal torlaszoltak el.

„Igen, lehetségesnek tartom. Nem hiszem, hogy Xavier bármelyik gyerekét is olyan könnyű lenne megölni. És mivel a Dragonseekerek vérét is hordozzák, szinte lehetetlen is.”

Rafael leszállt egy magas fenyő ágai között, nem messze a bánya lejáratától. Vikirnoff mellé telepedett.

Éles szemeik bejárták a területet, mielőtt leereszkedtek volna a földre, és Kárpáti alakjukra változtak volna.

Onnan ahol álltak, éles érzékeik hatósugarát kiterjesztették minden irányba, különös tekintettel a sziklák pozíciójára, amik eltorlaszolták a bányába vezető lejtőt.

– Erre a nőre, akit követek, – morfondírozott Vikirnoff, – vámpírok vadásznak. Lehetséges, hogy tudnak róla, hogy Dragonseeker vért hordoz magában?

– Ezt nem tudom. Colby is hordozza a Dragonseeker vért, de nem tűnt úgy, mintha Kirjának erről tudomása lenne.

Rafael szemügyre vette Vikirnoff megviselt vonásait.

– Manapság árulás vesz minket körbe, lassan már képtelenek vagyunk megkülönböztetni, ki ellenség és ki barát. Az a nő egyenesen egy csapdába vezethet.

Vikirnoff vállat vont.

– Ez elég lényegtelen. Nem vagyok egy ifjonc, elég időt töltöttem már ebben a világban. Szereztem néhány készséget, ez idő alatt. – Volt egy sötét éle az arcának, és még mélyebb sötétség mozgott a szemeiben. – Nem ölnek meg olyan könnyen. – Megrázta a fejét. – Itt valami nincs rendben.

– Egyetértek. Valahogy megbolygatottnak tűnik, de nem tudnám megmondani mitől.

– Elég jelentős szél fúj, de a bánya bejárata melletti bokrok meg sem rezzennek. Mozdulatlanok, amikor körülöttük minden levél mozog. A szélnek azokat a leveleket is meg kellene mozgatnia, nem csak a mellette levőket, – mutatott rá Vikirnoff.

Rafael szemügyre vette a jelenséget.

– Talán illúziót látunk? Egy olyan helyet, ahol Kirja elhelyezte a biztonsági intézkedéseit?

– Ha így van, ilyet én még nem láttam vadászlétem évszázadai alatt. Rendkívüli, hogy képes legyen megtartani egy illúziót, miközben lenn alszik a föld alatt.

– Kirja nem egy közönséges vámpír, – mondta Rafael. – Már vadászként sem volt soha átlagos, kivételes készségeket mutatott, mint a családja minden tagja. Ha bármely élőholt képes lenne ilyet megtenni, az Kirja lenne. De én kételkedem abban, hogy pihen.

Vikirnoff alakja elmozdult, a jól ismert bagoly alak kiterjesztette a szárnyát, felrepült, hogy spirálvonalban lefelé ereszkedve körbejárja a bányát.

„Ha ez illúzió, annak nagyon jó.”

– Pedig az, – mondta Rafael hangosan.

Ő is alakot váltott, a hárpia sas elhagyta a fák biztonságát, hogy elrepüljön a bejárat előtt álló, hatalmas sziklák fölött. Eléggé valódinak tűntek, de Rafael már nem bízott a puszta látásában.

A bagoly a legnagyobb szikla irányába repült, karmait előre nyújtva ereszkedett lefelé, mintha leszállni készülne, majd hirtelen ismét a magasba csapott.

„Nincs ott semmi. Hozzá kellett volna érnem a kőhöz.”

Rafael leszállt a bánya bejáratának oldalánál.

– El kell felejtenünk a látásunkat, a többi érzékünkkel kell rátalálnunk a valódi bejáratra.

Vikirnoff mellé érkezett.

– Megpróbálhatnánk a föld alatt. Kirja már ásott alagutakat.

Rafael megrázta a fejét.

– De nem az ő alagútjában. Kirja mestere a földalatti harcnak. A bejárat valahol itt van. Meg fogom találni.

Ismét alakot váltott, egy aprócska, jelentéktelen denevérré vált.

Vikirnoff figyelte a bukdácsoló, forgolódó kis emlőst. Az éjszakának ez az élőlénye, képes érzékelni bármilyen tárgyat maga előtt. Még a pontos távolságot is elárulhatja nekik.

„Nagyszerű, ez igazán remek húzás.”

„Ez itt illúzió. A bánya valódi bejárata körülbelül öt méterrel balra van. Köd alakban beférünk a repedéseken. De legalább már tudjuk, hogy helyes nyomon vagyunk. Óriási mennyiségű biztosíték lehet odabenn. Nem támaszkodhat egyedül arra, hogy a napvilági órákban fenntarthatja ezt az illúziót.”

Vikirnoff ugyanabban az alakban csatlakozott hozzá, a denevér radarjával felmérte a pontos távolságot a sziklák és a barlang valódi bejárata között. Óvatosan mozogtak a sziklák között, és elmosódott páracsíkként, villámgyorsan besiklottak az egyik nagy repedésen keresztül a sötét alagútba.

Biztonságosabb volt pára alakban haladni, nem érinteni sem a falakat, sem pedig a talajt, ahol lehet, hogy beindítottak volna egy csapdát. Ez működött egészen addig, míg be nem kanyarodtak a legelső sarkon, és meg nem pillantottak egy óriási pókhálót. A hihetetlen méretű hálót szinte szövetsűrűségűre szőtték. Még a párának is lehetetlen volt átsurrannia rajta úgy, hogy ne rezzentse meg a selymes szálakat.

Egy nagyon aprócska pók ült a háló egyik sarkában. A vadászok emberi alakjukra változtak, hogy szemrevételezzék a vastag háló szövetét.

– Láttál már ilyet? – kérdezte Vikirnoff, óvatosságból szemmel tartva az ártalmatlannak tűnő pókocskát.

Rafael közelebb óvakodott, hogy alaposabban megszemlélhesse a hálót alkotó szálakat. Egészen normális pókhálónak tűnt, csak éppen azok a csipkeszerű lyukak nem voltak rajta, amiknek ott kellett volna lennie. Megnézte a kis pókot is, hogy beazonosítsa a fajt. Az állat visszanézett rá. A buborékszemek rámeredtek, és Rafael azon kapta magát, hogy gonosz, intelligenciát sugárzó szemekbe bámul. Kirja nézett rá, haragos gyűlölet és rosszindulat háborgott azoknak a szemeknek a mélyén.

Rafael abban a pillanatban elugrott a hálótól, amint az az egyetlen pókocska ezer pókká robbant, hogy elárasszák őt és Vikirnoffot, és beléjük vájják mérgező csáprágóikat.

Rafael gyorsan elégette a pókklónokat, de néhányuknak még sikerült megmarni a karjaikat és lábaikat. Az aprócska harapások, elképesztően megduzzadt sebeket hagytak hátra, a méreg átégette magát húsukon, szöveteiken.

– Határozottan tudja, hogy vadászunk rá, – mondta Rafael, miközben kitolta a mérget a testéből, pórusain keresztül. Mellette Vikirnoff ugyanezt tette.  – Minden megtett lépés veszélyes lesz ezután. Nem csak illúziókban jó, annak is a mestere, hogyan alakítson át más fajokat.

Elperzselte a még megmaradt pókokat.

Vikirnoff komoran bólintott.

– Az évszázadok alatt, amit vámpírok elleni harcokkal töltöttem, még nem találkoztam ennyire erőteljes vámpírral. Azt hiszem, elég erős hozzá, hogy mindkettőnket megöljön, ha nem egyszerre támadunk rá.

– Sajnos azt hiszem, hogy igazad van, – értett egyet Rafael.

Követték az alagutat, ami lefelé kezdett lejteni, egyre mélyebben vezetve őket a föld alá. Elővigyázatosságból előbb teszteltek minden egyes lépést, figyeltek a veszély legkisebb jelére is. Az elkorhadt gerendák recsegtek a fejük fölött. A vastag oszlopok, amik a mennyezetet tartották, szintén mutatták a kor veszélyes jeleit.

Rozsdás félig eltemetett sínpár húzódott előttük a földön. Poros, rozsdás, ottfelejtett szerszámok egész gyűjteménye hevert szerteszét.

– Miért érzem úgy, mintha az ördög odújába léptünk volna be? – kérdezte Rafael.

– Mert oda léptünk be, – felelte Vikirnoff. – Mi ez a zaj?

Rafael rápillantott az ősi vadászra.

– Úgy hangzik, mintha bányásznának.

Befordultak egy újabb sarkon, és megpillantottak legalább egy tucatnyi embert, akik a tárna falain dolgoztak. Több lámpás is lógott a gerendákra akasztva, sárgás fénnyel árasztva el az alattuk jövő-menő férfiakat. Vikirnoff és Rafael figyelte, hogyan irányítanak ketten, egy érccel megpakolt csillét a rozoga síneken. Úgy tűnt, még csak észre sem veszik a Kárpátiak jelenlétét.

A két vadász egymásra nézett.

– Ez illúzió kell, hogy legyen, – mondta Vikirnoff.

Egyik bányász sem fordult feléjük, még a hangja hallatán sem. Szorgalmasan dolgoztak tovább, a sziklákhoz csapódó csákányok hangja végigcsengett a tárnán.

– Modern ruhákat hordanak, – mutatott rá Rafael.

A helyszínt tanulmányozta maguk előtt, a rejtett csapdát kutatta, aminek egészen biztosan ott kellett lennie valahol. – Lehet, hogy le akar bennünket lassítani azzal, hogy eléri, hogy már a saját érzékeinkben sem bízunk.

– Hogyan mozgatja őket?

Ezt Rafael is szerette volna megtudni.

– Ha képesek lyukat ütni a sziklába, ugyanolyan könnyedén képesek belénk is.

A csákányok tovább csilingeltek a sziklákon, ugyanabban a meghatározott, egyenletes ritmusban.

Vikirnoff, egy meghatározott mintát rajzolt lábai köré a kezével.

– Hallod? Az ütések ritmusa egy varázslat lenne?

Rafael leguggolt, tanulmányozta a helyszínt minden szögből.

– Lehet. Megpróbálja megtéveszteni minden érzékünket. Látás, szaglás, hallás. Kiváló munka. – Csodálat volt a hangjában. – Nézd a földet. Nem hagynak maguk után valós nyomokat. Látod, ott ahol a csákányok ütötték a sziklát?

– A helyszín ismétli önmagát, mintha időhurokba keveredtek volna. Ha megzavarjuk azzal, hogy belépünk, az vajon egy csapdát indítana be, vagy eloszlatja az illúziót?

– Nem csinálta volna ezt az egész felhajtást, ha nem állított volna mögé csapdát. – Rafael megdörzsölte az állát. – Hacsak, ez nem egy késleltető taktika.

– Ha az, szépen megállított bennünket. Te maradj távol elővigyázatosságból, elindítok egy támadást.

Vikirnoff óvatosan megközelítette a bányászokat. Egyikük sem nézett fel. Senki nem beszélt. Folytatták a munkájukat, mintha nem is sétálna ott a közelükben.

Rápillantott Rafaelre.

– Valami ötlet?

– Vedd ki a csákányt valamelyikük kezéből, hátha az megszakítja az illúziót, – javasolta Rafael.

Vikirnoff odalépett az egyik bányászhoz, és könnyedén kihúzta a kezéből a csákányt.

Egy pillanat alatt hátborzongató csend lett, az összes csákány csilingelése elhalt. A szerszámok a földre estek, az emberi alakok csontvázakká omlottak, csontok borították a tárnát mindenfelé. Elrothadt rongydarabok hevertek közöttük, a bomlás bűze bejárta az akna amúgyis elhasznált levegőjét.

– Nos, most már legalább biztosra tudjuk, mi történt a városból és a környékről eltűnt személyekkel, – mondta komoran Rafael. – Ez itt határozottan Kirja odúja.

Átlépkedett a morbid helyszínen, óvatosan, hogy ne zavarja meg a csontokat.

Az alagút teljes sötétségében haladtak tovább.

Szinte azonnal suttogás támadt mögöttük, csont zörrent csonton. A vadászok azonnal visszapördültek, és látták, hogy a csontvázak felemelkednek a földről, a szétszórt csontok újra összeállnak, a horrorisztikus harcosok fenyegetően lóbálták a csákányokat, a koponyák üres szemgödrei egyenesen feléjük néztek.

– A szikláknak csapódó csákányok hangja volt a kulcs, – mondta undorodva Rafael, – ha nem zavartuk volna meg a helyszínt, a csapda nem aktiválódik.

Eltávolodott Vikirnofftól, hogy legyen elegendő helyük a harchoz.

Nagyon zavaró volt, hogy látta felemelkedni a halottakat, hogy megvédelmezzék azt a lényt, ami brutálisan meggyilkolta őket. Ez annyira helytelennek, olyan obszcénnak tűnt, hogy Rafael valósággal összerezzent, amikor energialabdát gyűjtött a tenyerére, és a csontvázhadsereg közepébe hajította.

A robbanás megrázta a tárnát, megrepesztette az elrohadt gerendákat, és támoszlopokat, földet és sziklákat zúdítva a halottakra.

Rafael és Vikirnoff elsiettek a lavina elől. A három megmaradt csontváz, akit nem ért el a robbanás, feléjük rohant, a fejük fölött lóbálták csákányaikat. Csontjaik hátborzongatóan csikorogtak és kopogtak, szájuk kitárult.

Csupasz koponyáikból, az üres szemgödrök folyamatosan az irányukba meredtek.

Fények lobbantak fel a falak mentén, mintha egy láthatatlan kéz gyújtotta volna vissza a lámpásokat. Szél nyomakodott át az alagúton, felélesztve az élőholt őreit.

– Nem lesz jó, – motyogta Rafael.

Szörnyű sikoltás kelt valahonnan előlük, a hang duzzadt, erősödött, míg végül már sikolyok egész szimfóniáját alkotta. Sötét árnyak csúsztak elő a sziklák és a tárna falainak repedéseiből.

Vikirnoff úgy fordult, hogy szembenézzen a csontvázakkal, Rafael pedig háttal neki az árnyékok felé helyezkedett. A Kárpátiak egymás hátát védve várták a támadást.

Az a csontvázakkal, egy széllökés kíséretében elkezdődött.

A sötét árnyak a gerendákon és a sziklákon kúsztak, kitárt karokkal, karmos ujjaikkal mohón nyúltak a vadászokért.

Rafael egy pusztító, fehéren izzó tűzzel válaszolt. Az árnyak félelmükben ismét rettegve felsikoltottak és visszahúzódtak a fényből a bánya mélyebb beugróiba.

Vikirnoff több lámpást is összetört a csontvázak feje fölött, a lángjaik ráömlöttek a halottakra. A csákányok ártalmatlanul feküdtek a földön, de a csontharcosok elszántan tovább közeledtek a vadászokhoz, hogy megöljék őket.

– Köd. – rendelkezett Vikirnoff.

Rafael és ő, ugyanabban a pillanatban oldották fel az alakjukat, a csontvázakat pedig tovább vitte a lendület, egyenesen a fehéren ragyogó tűzbe. A csontok felbomlottak, apró szilánkokra robbantak. A lángok pislákoltak még egy darabig, majd kialudtak.

Kísérteties csend támadt.

A vadászok óvatosan tovább indultak az alagútban, visszavették Kárpáti alakjukat, hogy kihasználhassák összes érzéküket, minden újabb lépést, alapos körültekintés után tettek meg. Rafael kinyúlt minden elméért maga körül, hogy információt gyűjtsön, hagyta, hogy az agya feldolgozzon minden válaszként beérkező szagot, hangot, benyomást.

– Kifutunk az időből. Ha nem találjuk meg hamarosan, nem lesz más választásunk, mint a pihenést keresni, és azt nem tehetjük ebben a bányában. Ez az ő odúja, és meglehetősen jól őrzött.

– Számít erre a tényre. Csak annyit kell tennie, hogy távol tart bennünket a nyughelyétől, amíg a nap elég magasra nem ér, – értett egyet Vikirnoff. – Még soha nem harcoltam, ilyen biztosítékokat használó vámpír ellen.

– Századai voltak rá, hogy tökéletesítse a készségeit. – Rafael kissé elfordította a fejét, a mögülük érkező suttogásokat figyelte. – Hallod ezt?

– A csontvázak megpróbálnak újra alakot ölteni, hogy folytassák a támadást.

Az alagutak egy egész labirintusában voltak, így mindketten mozdulatlanná váltak egy pillanatra, amíg megpróbáltak valamiféle instrukciót szerezni Kirja nyughelyéről.

– Abban is nagyon jó, hogy eltüntesse maga után a nyomokat, – egészítette ki a leírást Rafael.

Egy gomba felé intett, ami az alagút falain nőtt.

– El lenne a legjobb tippem, ez a gomba nem nő sehol máshol, és még azt is merészelném feltételezni, hogy egy újabb biztosíték része.

Vikirnoff közelről, merőn szemügyre vette a bibircsókos felületű kinövést. 

– Egyáltalán nem tetszik a kinézete, és az a több millió százlábú sem, ami a földön nyüzsög. A gerendákat szinte már szitává korhasztották. Azt mondom, ne érjünk hozzá semmihez, míg végigmegyünk ezen az alagúton.

Rafael vetett egy pillantást a százlábúak szőnyegére. Káromkodott egyet az ősi nyelven.

– Kirja pontosan tudja, hogy közel vagyunk. Érzem őt. Nem tudja elrejteni az irántam érzett gyűlöletét. Túlságosan is személyesnek veszi a vadászatomat.

Vikirnoff felhúzta a szemöldökét.

– El sem tudom képzelni, hogy miért.

Rafael felvillantott egy röpke vigyort.

– Ismeri a százlábúaktól való idegenkedésemet. Ez egy gyerekes dolog, de természetesen ezt is felhasználja.

A szemöldök még magasabbra emelkedett.

– Mi vagyunk maga a föld. Egy akkorka teremtmény, mint egy százlábú hogyan zaklathatna olyasvalakit, mint te? Te uralod ezeket a lényeket.

– Négy testvérem már van Vikirnoff, – mutatott rá Rafael.

Alakja átlátszóvá csillámlott, ismét felvette az aprócska denevér alakját. Vikirnoff követte a példáját, de még előbb visszanézett maguk mögé, ahol a csontok őrjöngő, karmoló zajokat csaptak, ahogy megpróbáltak újra alakot ölteni, hogy teljesíthessék mesterük parancsát.

„Oda kell rájuk figyelnünk majd visszafelé jövet.”

„Csak ha nem érjük el a vámpírt. Amint eltűnik, a szolgái sem léteznek többé. Azt mondom, igyekezzünk. Figyeld azt a gombát, a jobb oldalról nyíló alagút közelében. Van rajta valami furcsa.”

Rafael megpróbálta felhasználni a denevér radarját, hogy megállapítsa, pontosan milyen messze van tőlük, de nem volt rá képes, úgy tűnt, mintha az folyamatosan mozgott volna.

Valami súlyos csapást mért az apró denevérre, elnyírta egyik szárnyát, amitől azonnal a mélybe zuhant. A százlábúak izgatottan odagyűltek a lakomára. Vikirnoff visszaváltoztatta kézzé az egyik szárnyát, lenyúlt, és felhúzta az apró denevért, a mohó százlábúak alól. Harapások borították szinte az egész testét, vér szivárgott a sebekből.

Rafael lerázta magáról a rákapaszkodott százlábúakat, és csapkodni kezdett a szárnyaival, hogy visszaszerezze a magasságot.

„Kösz. Most már legalább tudjuk, hogy micsoda az a gomba. Fogai vannak.”

„És valószínűleg mérge is.”

„Érzem, éget, mint a pokol. Közel van. Menj jobbra Vikirnoff. Vigyázz magadra, az a gomba mindenütt ott van.”

„Van ott egy gázbuborék kamra.”

„Ott, azok mögött a sziklák mögött. Érzem őt. A százlábúak őrjöngve vetik magukat ránk, a gombák harapnak, mint a veszett kutyák. Ott kell lennie, abban a kamrában.”

„Rafael. Azt próbálom elmondani, hogy a gáz kiszivárgott az alagútba és feltöltötte azt.”

„Jó trükk. A régi, jó öreg trükkjeivel próbálkozik. Szeretett a tűzzel játszani.”

„Nem szeretnék megsülni.”

Vikirnoff tántoríthatatlanul ellenállt.

„Itt az ideje, hogy a saját fegyverét fordítsuk ellene. Van egy ötletem. Menj vissza az alagút bejáratához.”

Rafael követte, és kiérve a gombák és százlábúak hatósugarából, felvette emberi alakját.

– Mi a terv? – kérdezte Vikirnoff.

Rafael a hatalmas sziklák felé intett, amik a járat másik végénél a kamra bejáratát őrizték.

– Ez.

Hamarosan a két vadász klónja állt a kamrabejárat közelében, százlábúak rohangáltak a testükön, a gombák kapkodtak feléjük alattomosan, míg Rafael utasítására felfejtették a bonyolult biztonsági intézkedések fonalait, amit a vámpír helyezett el az odúja körül.

Míg a klónok dolgoztak, Rafael eltávolította a maradék mérgeket is a testéből. Az eljárás sokkal lassabban ment, mint általában, Rafael ereje nagy részével az illúziókat táplálta, amiket létrehozott. Eléggé valóságosnak kellett teremtenie őket, hogy még testhőmérsékletük is legyen.

– Ha van egy kis szerencsénk, Kirja azt fogja hinni, hogy azok a klónok mi vagyunk, és megpróbál megölni bennünket úgy, hogy begyújtja a gázt. Nem fogjuk megkockáztatni, hogy elindítsunk még egyet a csapdái közül, ha már fel lesznek fejtve a védőmágiái.

– Remélem, sietnek, már hallom a csontvázharcosokat közeledni, – mondta Vikirnoff komoran. – Felajánlanám, hogy lebegtetem magunkat a harcosok elől, de nem hiszem, hogy arra még szükség lenne.

Nem mondta ki, amit mindketten jól tudtak. Az idejük lejárt. A nap már magasan állt a bánya fölött, és hamarosan mindkettejükön úrrá lesz fajtájuk rettenetes letargiája. És nem pihenhetnének itt, a tárnákban, Kirjához ennyire közel. Az túlságosan veszélyes lenne.

– Nem tudom egyszerre fenntartani az illúziót, valószerűvé tenni, és a zárakat is hatástalanítani. Neked kell kibontanod a varázslatokat. Maradj távol a bejárattól, – intette Rafael.

Vikirnoff nekikezdett a bonyolult eljárásnak, ami a vámpír odúját őrző zárakat nyitotta. Mögöttük a csontcsörgés egyre hangosabb lett. A padló szinte surrogott a rengeteg rosszindulatú rovar alatt, a sikoltozó árnyékokat egyedül a Rafael által tartott éles, fehér fény tartotta féken.

A robbanást semmi sem előzte meg, és megrázta az egész bányát. A csapdába esett vámpír meggyújtotta a sziklaburkából előszivárgó gázt. Vörös-narancsszín tűzcsóva üvöltött keresztül az alagút teljes hosszán. Elfújt mindent, ami csak az útjába került, elhamvasztotta a húsevő gombákat, felperzselte a százlábúszőnyeget, forróságot és bűzt hagyva hátra maga mögött, de épségben hagyva a két vadászt.

Óvatosan lépkedtek befelé a most teljesen üressé feketedett járatba, Vikirnoff kezei folyamatosan jártak, ahogy sietve befejezte a zárak felfejtését.

Rafael még több energiát táplált a fehér fénybe, ami körülölelte őket, és sakkban tartotta az árnyakat. A sötét, alaktalan, füstszerű alakok nemegyszer megpróbáltak leereszkedni, sikoltva rájuk zuhanni, de mindig visszahúzódtak, amikor Rafael fénypallosa csapást mért rájuk.

– Kész az utolsó biztosíték is, – mondta Vikirnoff.

– Állj a fénybe. Még tartogat valamit a kamrában is.

Rafael odaszorította a testét az alagút megfeketedett oldalához, és megvárta, míg Vikirnoff is megteszi ugyanezt, mielőtt intett volna a kezével, és a hatalmas sziklák elgördültek a bejárat elől.

Gáz és gőz tódult elő odabentről, ártalmas, mocskos szagot hozva magával. Aztán denevérek következtek, éles agyarakkal, hatalmas, sötét felhőben csaptak le a vadászokra.

Vikirnoff azonnal feldobott egy pajzsot, amin keresztül ő és Rafael beláthattak a forrongó kamrába. A denevérek nekiütköztek a láthatatlan akadálynak újra és újra, szétzúzva rajta testüket, őrjöngve próbálván eleget tenni az élőholt parancsának.

A vadászok felléptek Kirja kamrájának füstölgő padlójára.

Az apró helyiség forró volt és párás, levegője nyomokban ként és mérget tartalmazott. A Kárpátiak lebegni kezdtek, amikor a savba áztatott talaj elkezdte lemarni a csizmájukat, hogy a bőrükhöz férkőzhessen.

– Egynek jó volt Kirja, – motyogta Rafael, és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az egyre erősödő letargiától, ami a testébe és az elméjébe szivárgott, gondatlanná téve őt.

Elkezdték felmérni a földet, keresték a pontos pozíciót, ahol a vámpír feküdt a savanyú, méreggel bemocskolt, fortyogó föld alatt.

– Itt, Vikirnoff, – jelzett közvetlenül maga alatt egy foltot Rafael. – Itt van.

Ketten kezdték el felfejteni a legvégső biztosítékokat, igyekeztek egyszerre gyorsak, gondosak és éberek is maradni.

Rafael egy apró mozgást észlelt balra attól, ahol az élőholt feküdt. Valami moccant a piszok alatt. Ahogy odanézett, ugyanaz történt másik féltucatnyi helyen is, míg őt és Vikirnoffot körbevették egy laza körben. Végül tucatnyi lett a foltok száma, majd zombik áradtak elő a földből.

– Folytasd Rafael, – mondta Vikirnoff, – majd én feltartom őket.

Már zuhant is alacsonyabbra, óriási sebességgel belecsapódva az egyik hullarablóba. Megrántotta a kreatúra fejét, és kiütötte alóla a lábait, így az nagyot esett a mérgező talajon.

Rafael arra koncentrált, hogy megfejtse az utolsó zárat, és odaférkőzzön Kirjához, miközben Vikirnoff és a zombik csatája vadul tombolt körülötte. Többször is hallotta Vikirnoff dühödt morgását, amikor bekapott egy-egy súlyosabb sérülést, de megtartotta teljes koncentrációját a vámpír végső biztosítékán.

Abban a pillanatban, amikor az utolsó elem is a helyére billent, a hullarablók felüvöltöttek, és megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy megsemmisítsék a vadászokat.

Vikirnoff távol tartotta Rafaeltől a tucat zombit, míg ő lehámozta a talajrétegeket a vámpír nyughelyéről.

Aztán az utolsó talajréteg is felemelkedett, és Rafael belenézett Kirja gyűlölettel telt szemeibe.

Egy pillanatig a csend kísérteties volt.

A vámpír mozdulatlanul feküdt, fajtája letargiája által csapdába zárva a földben.

„Soha nem győzhetsz Rafael. Kudarcra vagy ítélve.”

Reszelős, gyűlölettel telt hangja még szólt Rafael fejében, amikor a vadász ökle rázuhant a vámpír mellkasára, és kitépte gyerekkori jó barátja elfeketedett, rothadó szívét.

Kirja sikoltott, Rafael sziszegett, ahogy az élőholt vére égetni kezdte a bőrét, és az izmait, egészen a csontokig.

Ledobta Kirja szívét a földre, de még mielőtt lehívhatta volna a tüzet, hogy megsemmisítse azt a romlott dolgot, az mélyen a talajba fúrta magát, hogy utat találjon vissza a gazdájához.

A fekete gyűlölet szinte megrezgette a levegőt, amikor a győzedelmes szív visszaforrt az élőholt mellkasába.

Rafael szitkozódva másodszor is betört öklével a vámpír mellkasába, miközben lebámult vérben forgó szemeire.

De már nem Kirja feküdt ott a földben tehetetlenül.  Rafael Colbyra bámult le, szép arcára, lángvörös hajának gazdagságára, hihetetlenül puha bőrére.

Egy pillanatig habozott, aztán odahajolt az élőholthoz.

– Rafael, – sírt halkan, – segíts!

 – Colby?

Rafael zavarodottan pislogott, és megrázta a fejét, egyetlen pillanatig bizonytalanul habozott.

Kirja lecsapott. Rafael felkiáltott, Colby illúziója eltűnt, a vámpír borotvaéles karmai áttörték Rafael mellkasát. Képtelen volt lélegezni a fájdalomtól, érezte az élőholt kezét, hogyan hasogatja, karmolja izmait és inait, hogy a szívéhez jusson.

Kirja győzelemittasan felsikoltott, és Rafael újra kiáltott, ahogy a vámpír karmának hegye belehasított a szívébe.

Fájdalom járta át, olyan iszonyú kín, aminek a létezéséről sem tudott sok évszázados léte alatt. Egy pillanatra izmai összeszorultak a gyötrelemtől, aztán újra kiáltania kellett a fájdalomtól, amikor Kirja körme átszúrta szíve külső falát.

Ömlött a vér Rafael szívéből.

Már nem maradt ideje. Be kellett ezt fejezni, gyorsan. Kihúzta magát Kirja teste fölött. A vámpír még egyszer felvette Colby alakját, de Rafael most nem habozott.

Mélyen előrelökte öklét az élőholt mellkasában, és ismét felkiált, amikor a savas vér újra rágni kezdte magát befelé, már amúgyis sebesült kezén.

A mellkasa égett, Kirja borotvakarmai összevagdosták szívének izmait. A vér hatalmas, halálos kilövellésekkel tört be a mellkasába, de Rafael nem engedhette meg magának, hogy most megállítsa a szívét, lekapcsolja testi funkcióit, hogy megmentse magát. Kirját le kell győzni.

Rafaelnek meg kellett védenie Colbyt és az övéit, akiket utolsó, haldokló leheletével is szeretett. Míg Kirja életben van, uralná Pault, és Colby családja továbbra is veszélyben lenne. Véget kellett ennek vetni. Most.

Rafael eltávolíthatja ezt a fenyegetést Paul feje fölül, visszaadhatja Colbynak az öccsét épelméjűen és egészségesen. Nem fogja cserbenhagyni újra, ennyi önző cselekedet után. Ezt az egy ajándékot adhatta csak neki, még ha ez a saját életének elvesztésébe kerül is.

Ő erős, egy Dragonseeker, képes lesz nélküle folytatni, mint Rhiannon. Egy pillanatra megingott. Vagy Xavier varázslata akadályozta volna meg, hogy Rhiannon csatlakozzon az életpárjához? Colby túlélné a halálát? Hinnie kellett ebben.

Érezte, hogy Kirja ujjai a szíve köré fonódnak, karmi mélyen beleásnak, tépik, szaggatják. Hallotta saját kiáltásának visszhangját a kamrában, de állhatatosan várt. Nem fogja cserbenhagyni őt. A halála volt az egyetlen dolog, amit adhatott neki.

„Nem!” – kiáltotta Nicolas a parancsot.

Halványan, a messzi távolból, Rafael a többi testvérét is hallotta, de talán az is csak egy illúzió volt. A Kárpátiak hangjai közel, s távol, úgy tűnt összeolvadnak egyetlen tiltakozó kiáltássá.

Rafael rendületlenül várt, és közben ismét kihúzta a fekete szívet a vámpír mellkasából. A vérveszteség rendkívül gyengévé tette, a szív pedig vadul küzdött, ellenállt annak, hogy kivegye mesteréből.

Harcolt, hogy a kezében tudja tartani a rothadó szervet. A sav leégette a húsát egészen a csontjaiig, de ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit Kirja ujjai okoztak, amik darabokra szaggatták Rafael szívét.

Mélyen a földben, Colby érezte hogyan tépik, szaggatják szét Rafael szívét. A szeme tágra nyílt, reszketett a belévágódó közös fájdalomtól, kérlelhetetlen rettegés árasztotta el a mellkasát. A fájdalom szinte összezúzta.

„Rafael!”

„Az élőholt többé nem teheti rá a kezét, a testvéredre.”

Rafael hangja megviselt, fájdalomtól kopott volt.

Abban a pillanatban meglátta őt a sötét bányában, ahol zombik küzdöttek azért, hogy hozzáférhessenek, karja és keze csak nyers hús volt, bőrét leégette a vámpír vére.

Látta az élőholt öklét mélyen a mellkasában. Érezte hogyan ássák, vájják egyre mélyebben bele magukat a karmai, hogy megölhessék.

Egy pillanatra megállt az idő. A Föld mozdulatlanná dermedt. A megértés abban a pillanatban sokként elérte.

Szerelmes belé.

Végig, amíg úgy gondolta, hogy vele harcol, önmagával is harcolt. Hatalmas akarata elásta a szíve legmélyére, hogy az a szív már akkor elkezdte szeretni Rafaelt, amikor az helyette berontott egy égő épületbe.

Rafael kiszabadította őt, hogy az lehessen, aminek született, ami volt. Most végre megtanulhatná használni rendkívüli ajándékait, amiket egész életében rejtegetett. Elfogadná őt annak, aki valójában volt, nem pedig annak, akinek mutatta magát. És a megvilágosodás ezen pillanatában Colby tudta, el tud viselni bármit, fel tud áldozni bárkit, vagy bármi mást, de Rafaelt nem.

„Mondd, mit kell tennem!” – utasította Nicolast. Ez egy határozott utasítás volt. A gyémántkamra Rafael erejével együtt gyengült, majd teljesen eltűnt. Colby lkezdte a körmeivel kiásni magát a felszínre. Az utolsó csepp vasakarat is, ami csak benne volt, ami a születési előjoga volt, amit az izzadság és a könnyek fentek hajlíthatatlanná, egyszerűen megtagadta, hogy elhiggye, hogy most, amikor rájött, hogy szereti Rafaelt, nem tud eljutni hozzá. Meg fogja menteni. Nincs más választása.

„Olvadj vele össze. Teljesen. Ne engedd, hogy elválassza magát tőled. Akkor ki fog tartani, nem fogja megkockáztatni, hogy vele halj.”

Colby koncentrált, hogy megtartsa Rafaelt. Látott a szemeivel, hallotta a hullarablók üvöltéseit, a vámpír sikolyait.

Odalenn, mélyen az élőholt odújában, Vikirnoff folytatta a csatát a zombik ellen, de ő is érezte, milyen közel van Rafael a haláloz.

– Rafael, – utasította, – dobd ide nekem a szívet.

Ennek az egész káosznak a közepén is nyugodt maradt a hangja.

Leütött a lábáról egy zombit, de az újra lábra állt, akár csak a többiek mindannyian.

Kirja borotvaéles körmei dolgoztak, hogy kihúzhassa Rafael szívét a testéből, lassú és rendkívül fájdalmas folyamat volt ez. A vámpír ereje egyre apadt, majdnem ugyanolyan gyorsan, mint Rafaelé.

A vadász már alig tudott mozogni, gondolkodni, a vérveszteségtől, teste csak vonakodva engedelmeskedett agya parancsainak, a felkelő nap letargiája pedig kiszívta a maradék, gyorsan fogyatkozó erejét is.

Érezte hogyan tölti be Colby az elméjét, hogyan kutat valami megoldás után, amivel megmentheti őt. Nem tudta megvédeni a lányt, a saját teste fájdalmától. Érezte, hogy amikor elárasztja, majdnem az eszméletlenségbe küldi, de gyorsan összeszedte magát, elfogadta a fájdalmát.

Aztán az erős akarata, a Dragonseeker vér rendületlen eltökéltsége felemelkedett.

„Nem fogsz meghalni!” – adta utasításba. Parancsolta.  – „Dobd a szívet a vadásznak. Vedd az erőm és szabadítsd meg a világot attól az undorító teremtménytől. Most Rafael. Nem fogom megengedni, hogy elmenj.”

Belérobbanó erejét felhasználva úgy tett, ahogy parancsolta, odadobta a levegőben az undorító szervet Vikirnoffnak.

Az ereje abban a pillanatban elfogyott, megingott. Túl késő volt. A szívét szétszaggatták, a vérvesztesége túl nagy volt.

De Colby és Paul biztonságban volt, és Vikirnoff is kijuthat élve a bányából. Rafael becsukta a szemét és elengedte a lányt.

Colby beleolvadt az elméjébe. Erős volt. Mindig is erős volt, de emberi állapotában nem tudta kezelni a képességeit. Most érezte őket, gyorsan végigfutott a testén, hogy leltárba vegye adottságait. Minden más volt most, másképpen érezte az ajándékait is, a különleges Kárpáti vérrel az ereiben. Magához ölelte a hatalmat ahelyett, hogy félt volna tőle. Megmenti Rafaelt, az utolsó leheletével is kapaszkodni fog belé, bár a férfi életereje egyre gyengült, nem volt már több egy halvány, pislákoló kis fénynél, ami szinte már kialudt.

Minden erejével tartotta, megakadályozta, hogy a szelleme elenyésszen, és közben megakadályozta, hogy a kamra savas talajára zuhanjon.

„Hozd ide hozzám. Siess!” – küldte az utasítást azon a szellemi csatornán Vikirnoffnak, amit Rafael elméjében talált. – „Az ásványi anyagokba gazdag talaj az egyetlen esélyünk.”

Vikirnoff elégette a vámpír szívét, sztoikus nyugalommal tűrve, hogy a vére felmarja a kezét, és a karját.

Kirja iszonyút sikoltott, teste elernyedt, szörnyű cuppanó hangot hallatva ökle kicsúszott Rafael mellkasából. A Kárpáti éltető vére hatalmas sugárban ráfröccsent. Arca grimaszba torzult, megpróbálta lenyalni, egy utolsó kísérletként, hogy megmentse önmagát.

Vikirnoff a fehéren izzó energia második gömbjét a vámpírra irányította.

Ártalmas, fekete füst emelkedett a magasba, Kirja még sikoltott egy iszonyatosat, és mocskos élete végre véget ért.

Vikirnoff hosszú karjaiba fogta fel Rafaelt, még mielőtt Colby leejtette volna a földre, ahol a mérgező savtól újabb sérüléseket szenvedett volna.

Mihelyt a vámpír megsemmisült, a zombik is erőtlenül rogytak a földre, mesterük nélkül, aki utasíthatta volna őket, életképtelenek voltak.  A lélektelen árnyékok állandó jajgatása elhallgatott, és a csontok végleg a földre omlottak.

Egy pillanatnyi kísérteties csend után vészjósló moraj kelt, ami egyre hangosodott, a bányavájatok remegni kezdtek.

Vikirnoff megégett karjában tartva Rafaelt, eltávolodott a vámpír odújától, és keresztülszáguldott az alagútrendszeren. Füst terjengett mindenütt, föld és sziklaomlás zúdult a tárnákba. Fallal zárta le maga mögött a lejáratot, amikor kitört a felszínre a sebesült vadásszal.

„Úton vagyok vele. A nap gyorsan emelkedik. Halálosan megsebesült. Igazság szerint nem tudom, hogyan lehetne megmenteni.”

Colby magasra lövellve a talajt szinte kilőtt, és a nap abban a pillanatban elvakította. Még csak nem is törődött vele. Körülnézett a leggazdagabb talajt keresve.

„Mit kell tennem Nicolas? Mondd meg, mit tegyek, hogy megmentsem.”

Elmondta neki, több növényt is megnevezett, aminek a képet elküldte az elméjébe, hogy lássa, mit keressen, irányította, hogy merre találja őket. Figyelmen kívül hagyta a testében égő fájdalmat, könnyező szemeit, érzékeny bőrét, szinte száguldott a fák között, hogy megtalálja a növényeket, amik a sűrűben rejtőztek. A fák segítettek árnyékot tartani fölötte, a nap égető sugarai elől, És Vikirnoff felhőtakarója is fölé érkezett, ahogy közeledett felé.

Nicolas vezette a kezét, utasításokkal látta el, hogy mit kell tennie, hogy megmenthesse Rafaelt. Egyszerre egy új hang csatlakozott az övéhez, azt követte még egy, majd egy másik, és még egy újabb. Nem tudta a neveiket, de a gyógyítók összegyűltek a világ minden tájáról, hogy megbeszéljék vele, milyen eljárással mentheti meg Rafaelt.

„Ha valami elromlik, vigyázz Paulra és Ginnyre, Nicolas. – Colby teljesen tisztában volt vele, hogy az életét kockáztatja. Mindent odaad Rafaelnek, és ha elbukik, az mindkettejük halálát jelenti.

„Semmi nem romolhat el,” – rendelkezett Nicolas.

Aztán ott volt Vikirnoff, Rafael összekaszabolt testével a karjaiban. Colby egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a könnyei előtörtek és a rémület összeszorította a torkát. Fel volt készülve a rettenetes sérülésekre, de a mindig büszke, legyőzhetetlen Rafael elpusztított testére nem. A szíve és a lelke tiltakozva sikoltoztak.

Erős akaratáért nyúlt, minden idegszálával, egész lényével keményen megragadta, lerázta magáról a kétségbeesést, a fájdalmat és a rémületet. Nem volt ideje érzelmekre, egyetlen pillanata sem a habozásra, vagy a félelemre.

Hallgatta a hangokat, amik az utasításokat adták, érezte a hatalmát, ahogyan mozog rajta keresztül.

Letérdelt Rafael összeroncsolódott teste mellé, abban az ásványi anyagokban dús, sekély gödörben, amit Vikirnoff nyitott a számára. Meglepően könnyű volt több szinten is dolgoznia egyszerre, arra használni a telekinézist, hogy összekeverje a növényeket a földdel, és ezzel egy időben hátrahagyni saját testét, és az energia egy ragyogó gömbjévé válva belépnie Rafaelébe.

Mindeközben pedig végig hozzásimult, összeolvadva maradt vele, szinte rátapadt, eltökéltségével megkötözte, megtagadta, hogy megengedje neki, hogy elszökjön egy másik világba.

A szíve teljesen megsemmisült, szétszaggatták, felaprították, összedarabolták a vámpír karmai. Rémületében habozni kezdett.

„Meg lehet csinálni.” – A biztatás az egyik férfi gyógyítótól jött, Gregorinak hívták. – „Veled leszek minden egyes lépésnél.”

„Én is itt vagyok.”

Egy női hang, Shea. Ő is gyógyító.

A harmadik hang nagyon távolról, és végtelenül nőiesen biztosította a támogatásáról.

„Francesca vagyok. Te pedig egy Dragonseeker. Keveseknek vannak akkora ajándékai, mint neked. Meg tudod csinálni.”

Hallotta Nicolast, és a testvéreit, hogyan biztatják, hogy fogjon neki. Aztán a hangok dallammá olvadtak az elméjében, kántálni kezdtek egy ősi, gyógyító éneket.

Colby eltökélten a feladat felé fordult. Nem volt már lehetetlen, csak egy egyszerű feladat, és neki abból, életében mindig rengeteg volt.

Lassan, aprólékosan javította meg Rafael szétmarcangolt szívét. Fizikai ereje sokszor megfogyatkozott, de Nicolas és a fivérei táplálták, minden csepp energiájukat átadva, ami csak volt. Paullal is érezte a kapcsolatot Nicolason keresztül.

Könyörtelenül benyújtotta az igényét Rafaelre, rákényszerítette, hogy elviselje a fájdalmat, míg összerakta a szívét és kijavította az összes többi sérülését is. A gyógyítók, akik megosztották vele az elméjét, folyamatosan suttogták az utasításaikat, hogyan zárjon be egy sebet, hogyan távolítsa el az utolsó csepp mérget is. Nem volt hajlandó lemondani Rafaelről, Kirja hatalma miatt sem.

A nap tovább kapaszkodott az égen, pusztító hatásai jelentkeztek a Kárpátiakon, de ő rendíthetetlen maradt, tovább hajszolta előre önmagát és mindenki mást is, még a lehetségesen is túl.

Vikirnoff a gyógyítók utasításait követve, feküdt a gazdag talajban vadásztársa mellett. Annyi vért adott Rafaelnek, amennyit csak képes volt nélkülözni, és segített Colbynak a növényekkel és nyállal elkevert dús földdel befedni a rettenetes sebeket. 

Colby már imbolygott a fáradtságtól, beborították a napsütés okozta hólyagok, amikor végre elkészült, és leereszkedett a földre.

„Soha életemben nem maradtam ilyen sokáig ébren,” – nézett fel a lányra Vikirnoff meglepetten. – „Összetartottál mindannyiunkat, keményebben ellenálltál a letargiának, mint fajunk legöregebbjei. Most már pihenj. Ha minket össze tudtál tartani, azt sem fogod megengedni, hogy meghaljon.”

– A fenébe is, nem pihenek, – motyogta Colby, majd egyszerűen rároskadt Rafael testére.

Vikirnoffnak maradt még annyi energiája, hogy bezárja az enyhet adó földet mindhármuk fölött, mielőtt átadta magát ő is az alvásnak.