13. fejezet

 

     A kutya feléjük kúszott, testét maga után vonszolva a földön. Amikor meglátta, hogy futva közelednek, lefeküdt a porba és vinnyogni kezdett, sötét szemei bizalommal néztek fel rájuk.

Paul letérdelt mellé, szelíden végigfuttatta a kezét a szőrén.

– Semmiféle sebet nem találok rajta.

Hideg futott végig Colby gerincén. Közelebb hajolt, belenézett az állat merev tekintetébe.

– Begyógyszerezték, Paul.

Egy kis csend támadt. Aztán Paul hajthatatlanul megrázta a fejét.

– Ez nem én voltam. Esküszöm. Mindenre emlékszem, amióta csak reggel felébredtem Colby. Nem emlékszem abból semmire, amit Nicolas mondott, hogy eltávolította belőlem a vámpír vérét, és előtte is tudtam, hogy elvesztettem néha perceket az időből. De most nem. Nem én gyógyszereztem be a kutyát. Nem én.

Colby a vállára tette a kezét.

– Ez egyáltalán nem fontos most Paul. Az a fontos, hogy King, Ginnyvel volt. Vidd be Kinget a házba, és ébreszd fel a nagybátyáidat. Mondd meg nekik, hogy nyergeljenek és kövessenek, gyorsan el kell indulnunk. Nem fogok sokáig várni rájuk.

Paul felnyalábolta a kutyát és rohant vele a házig.

Colbyt lezsibbasztotta a félelem.

Ginny valószínűleg a tó mellé ment, bogyókat szedni.
Figyelmen kívül hagyva fokozott érzékeit, azon belül is a riadót, ami végigcsúszott a gerince mentén, Colby felkantározott egy kancát. Nyereggel már nem is vesződött, felugrott a ló hátára és odalovagolt a házhoz.

Paul már várt rá. Juan állt mögötte kigombolt inggel, arcán aggodalom ült.

– Mi a baj? Hol a gyerek?

– Megyek és megkeresem. – Colby lehajolt, a karját nyújtotta Paulnak, aki felvetette magát mögé. – A kutyát begyógyszerezték, igazán aggódom. Szóljon Julionak is, és hozzanak néhány puskát. Minden segítséget használni tudok.

Nem bírt tovább várni, belevágta a sarkát a kanca oldalába, miközben körbefordította az állatot, ami azonnal vágtába ugrott.

Ahogy felértek az emelkedőre, Colby lelassított és körülnézett.

Semmi jelét nem látta életnek. Csend volt. Túl nagy csend. A szíve a bordáihoz csapódott. Félelem fojtogatta. Ginnyt ne.

Nem engedi, hogy bármi baj érje Ginnyt. Ha történt vele valami, Colby nem tudta pontosan mit fog tenni. A zokogását visszafojtva, gyakorlatilag lelökte Pault a ló hátáról.

– Keress nyomokat. Ha bármit találsz, kezdj el kiabálni, de maradj takarásban. Érted Paul? Takarásban maradsz. Ha velem bármi történne, menj a seriffhez. Menj Benhez. Ne bízz senki másban.

– De… Colby, – öccse hófehér arccal bámult fel rá, – nem tehettem én, ugye? Nem bánthattam őt, vagy igen?

– Nem te tetted, – mondta, – te pontosan akkora veszélyben vagy, mint Ginny. Légy óvatos Paul, és ne bízz senkiben. A pokolba, bárcsak tudnám, mi történik itt!

– Mi van, ha valami rettenetes dolog történt vele? Nem hiszem… – Elcsuklott a hangja. Képtelen lenne újra szembenézni a vámpírral. Colbyért sem. Még Ginnyért sem. Semmiért sem.

– Csak tedd azt, amit mondtam.

Ismét belevágta a sarkát a kanca véknyába, a réten keresztül fellovagolt a messzi domboldalra, és közben nyomok után kutatott.

„Meu amor, mitől vagy olyan rettenetesen ijedt? A rettegésed még a legmélyebb álmomból is felébreszt.”

Rafael érintése egy megnyugtató simogatás volt az elméjében. Majdnem összeomlott, amikor saját elméje, mohón kinyúlva megérinthette a férfiét. Mintha valóságosan érezte volna az arcán Rafael ujjait, ekkor jött rá, hogy sír.

„Ginny. A kutyát begyógyszerezték, egyedül ment el sétálni. Biztonságban kellett volna lennie. A vámpír a földbe van zárva, ugye?”

Szüksége volt a megnyugtatására.

„Az élőholt a földben van, de bábokat használhat. Hol van Paul?”

Nagyon óvatosan kérdezte, tudta hogyan reagálna.

„Nem Paul volt. Ha Paul lett volna, nem aggódnék annyira, tudom, hogy ő harcolna ez ellen. De érzem, hogy valami nincs rendben Rafael.”

„Odamegyek hozzád.”

„Nem!” – Colby a földre szegezett tekintettel, nyomok után kutatott. – „Nagyon megsebesültél, én pedig nem tudok gondoskodni most senki másról. Csak maradj ott, ahol vagy, és hagyd, hogy megkeressem őt.”

„Odamegyek hozzád és a kicsihez.”

Ellentmondást nem tűrő volt a hangja.

Paul először a forrást ellenőrizte. Ha Ginny erre jött, akkor megszomjazott. Ez volt az első, amit csinált, valahányszor csak együtt sétáltak erre, ment a forráshoz és ivott egyet.

Ginny kicsi csizmája lenyomatát ugyan nem látta, de a szíve szinte megdermedt, amikor egy felnőtt férfi világosan kirajzolódó csizmanyomára akadt.

Jó pár számmal nagyobb volt a saját csizmájánál, tehát sem ő, sem pedig Colby nem hagyhatta hátra. A nagybátyjai ugyan lehettek volna, de az ő csizmájuk lenyomata nagyon különleges és jellegzetes volt, és még nekik sem volt ekkora lábuk.

Riasztónak találta, körülnézett alaposabban is a földön, próbált valami útmutatást találni, merre is folytatta az útját ez a férfi.

Néhány perbe beletelt, mire megfelelő óvatossággal körbejárt, de végül talált egy gyenge nyomot. Nem sok volt, csak áttételes nyomok, egy összegyűrt falevél, távolabb egy letört gally, még messzebb egy cigarettacsikk.

Hirtelen térdre esett a nyomok mellett, egy halk, riadt kiáltás szökött ki belőle.

A keze önkéntelenül kinyúlt, hogy megérintse a kicsi csizma nyomát.

Határozottan Ginny nyoma volt, bárhol felismerte volna. A nagy férficsizma belelépett a kicsi lány lábnyomába.

Csak egy rövid ideig bizonytalankodott, hogy kiáltson-e Colbynak, de félt, hogy bárki is vitte el Ginnyt, ha meghallaná, talán bántaná őt.

A nyomok frissek voltak. Elkezdte követni őket, gondosan ügyelve rá, hogy lehajoljon, takarásban maradjon, ne zavarja meg a földet, ne verjen port a levegőbe.

Remélte, hogy valamelyik nagybátyja, vagy Colby hamarosan követni fogja.

Rafael kitört a földből. Torkából fájdalomkiáltás tört fel, amikor a napsugarak, akár a kések végigszántottak a bőrén.

Azonnal alakot váltott, hogy némileg megvédje érzékeny szemeit és bőrét a nap káros hatásaitól. A megránduló, átalakuló izmok és csontok szétnyitották a sebeit, vér kezdett csepegni belőlük, a levegőből hullottak a földre.

Pára alakot választott, így legalább nem kellett védenie a szemeit. Ebben a legyengült állapotban bizonytalan volt benne, meddig lesz képes megtartani az alakját, egy kevés energiát rászánt arra, hogy megfelelő felhőtakarót gyűjtsön maga fölé.

Nicolas messze a farmtól, magasan a hegyek között találta a leggazdagabb talajt, ott helyezte álomba, remélve, hogy az ásványokban gazdag föld felgyorsítja a gyógyulását.

A föld gyógyhatása tökéletes lett volna, de ez most hosszú utat jelentett a farmig, ami még jobban elgyengítette lecsapolt erejét.

Rendíthetetlen vasakaratát felhasználva, Rafael kizárta a fájdalmat, és száguldott az égen Colby felé, egész nyomvonalat hagyva maga mögött, vörös ködből.

Colby leszállt, leejtette maga mellé a gyeplőt, a kanca mégsem mozdult el a közeléből, miközben a lány tanácstalan tekintettel bámulta a földet. Valami nagyon nem volt rendben, de képtelen volt rájönni, hogy mi az.

Lekuporodott, végighúzta a kezét a száraz földön, mintha az súghatna neki valamiféle útbaigazítást.

Rávette magát, hogy mély lélegzeteket vegyen és lecsendesedjen. A hisztéria itt egyáltalán nem jelentene segítséget.

Szerette volna azt hinni, hogy Ginny megfeledkezve magáról és az időről, játszik valahol, mit sem tudva az aggodalmukról.

Homlokráncolva négykézlábra ereszkedett a földön, ahogy felfedezte a tiszta törést, egy kis bokor egyik apró ágán. Megérintette az ujjhegyével.

Ginny magassága. Hozzáérhetett futás közben. De hol vannak a nyomai? Egy meghorzsolt levél néhány méterrel arrébb végképp meggyőzte róla, hogy Ginny járt erre.

Megrázta a fejét. Ez őrület, sokkal több jelnek kellett volna lennie. Hol a csizmája nyoma? Megfoghatatlan volt, mintha Ginny repült volna, homályosan, időközönként alakot öltve, mint egy apró kísértet.

Remegett, és igyekezett korában tartani a képzeletét és az összeomlást, ami bármelyik pillanatban felfalhatta volna.

„Úton vagyok. Nem értem miért nő a félelmed, ha már látod a nyomait.”

Rafael nyugodt volt és sziklaszilárd. Belekapaszkodott az erejébe, mint egy horgonyba.

„Így nem lehet nyomot hagyni Rafael. Látok egy halvány, elmosódott csizmanyomot a földön, aztán méterekkel arrébb egy kavicsot rúghatott meg, de a kettő között semmiféle más nyom nincs.”

Próbálta benyomásokkal megmutatni neki mire gondol, képeket közvetített felé, mint a nyomkövető állatok.

„Hol van Juan és Julio? Mindegyikőtöknél fegyvernek kéne lenni, és neked velük kellett volna maradnod.”

A hangja ugyan nem változott, mégis megérezte nyugtalanságát.

„Már úton vannak.”

Remélte, hogy az igazat mondja.

– Colby!

A kiáltás szinte egy könyörgés volt, mintha egy kisgyerek keresné a felnőtt megnyugtatását. Nem hallotta Pault ezen a hangon megszólalni, körülbelül hat éves kora óta. Talpra ugrott és Paul irányába perdült.

Felé támolygott, sápadt arcán torz maszkot viselt. Fél térdre ereszkedett, a kezébe temette az arcát.

Colby agya irgalmasan, fehér lappá üresedett, ahogy mélyen előrehajolva odafutott hozzá, ledobta magát mellé, és magához ölelte vékony, reszkető testét.

– Mondd el nekem Paolo.

Hihetetlenül finom volt a hangja, bár mögötte határozott utasítás húzódott meg. Megérezte Rafaelt, mint mindig, mintha köré zárta volna a karjait, kölcsönadva neki az erejét.

– A nyomok. Az övé, és az a másik. Követtem őket. Ott van… ott van egy… egy… – vadul zokogott, könnyek folytak végig az arcán. Megint beletemette a kezeibe, megtagadta, hogy felnézzen nővérére.

Colby megfogta a vállát és keményen megrázta.

– Mondd el! – A félelem teljesen átjárta, már levegőt sem kapott tőle. – Paul! Az Isten szerelmére! Megtaláltad Ginnyt?

Paul felemelte a fejét, kísértetjárta szemekkel nézett fel rá. Colby visszatartotta a lélegzetét. Rafael is visszatartotta a lélegzetét.

– Paul, – megérintette a könnyeket a fiú arcán, – mondd el.

– Egy sír! – kiabálta Paul – Egy sírt találtam!

Hatalmas csend támadt.

Colby talán egy percig is dermedt mozdulatlanságban térdelt, mire a szíve egy iszonyú sikollyal nekicsapódott a mellkasának.

– Ezt nem hiszem el, – mondta, és eltolta magától Pault, hogy botladozva talpra álljon.

„Várj meg.”

Rafael a sérülései ellenére megkettőzte a sebességét. Ő is majdnem hisztérikus volt. A vérét kellett volna vennie a gyerekeknek, hogy minden pillanatban tudhassa, hogy hol vannak. Annak a kicsi lánynak a gondolata, akit talán halálra sebeztek, csapást mért a szívére és a lelkére, legszívesebben visszhangozta volna Colby sikolyait.

Colby futva indult meg abba az irányba, amerről Paul jött. Látta a nagy nyomokat, ahol a termetes férfi utolérte Ginnyt, a törött, horzsolt bokrot, ahol a kislány küzdött, és aztán a férfi mélyebb nyomait, ahonnan már vitte őt. A nyomok bekanyarodtak egy zsákutcaszerű kanyon mélyére.

Ott balra, két nagy szikla között, egy kis halom friss földet halmoztak fel, és elszórva, óvatosan több követ is elhelyeztek a tetején, hogy az állatok ne ássák ki.

„Rafael. Rafael, ó Istenem, azt hiszem, hogy halott.”

Colby odarohant, tagadóan felsikoltott, iszonyú dühvel hajigálta szét a sziklákat, a csupasz kezeivel hányta, kaparta szét a friss földet.

„Ne tedd ezt magaddal. Már olyan közel vagyok meu amor. Engedd meg, hogy én tegyem meg érted.”

Nem állt meg, képtelen volt megállni, míg az ujjai meg nem érintettek valami szilárdat. Nem lélegzett, nem gondolkodott, az agya szinte elzsibbadt. Aztán hirtelen élesen a tudatára ébredt mindennek. A könnyek nyomainak az arcán, piszkos ruhájának, és az anyagnak a kezében. Vászon. Vonakodva tolta félre a maradék földet, hogy felfedje a zsákot.

„Nem tudok lélegezni Rafael. Nem kapok levegőt.”

Úgy érezte, azonnal hányni fog.

– Nem, nem fogsz. – Nem is hallotta Rafaelt megérkezni. Egyszerűen csak ott volt mellette, a vállára tette a kezét, lélegzete melege megnyugtatóan simogatta a tarkóját. – Nézd meg közelebbről a zsákot Colby.

Alig látott a könnyeitől. Aztán fennhangon, vadul, féktelenül, hálásan, vidáman, zokogva felnevetett.

– Ez egy ötven kilós zsák zab. Nem Ginny. Zab.

Megfordult és beledőlt a férfi karjainak kikötőjébe, beletemette az arcát a mellkasába, és a puszta megkönnyebbüléstől zokogott tovább.

– Életben van, – mondta Rafael, – idejövet letapogattam a környéket, és van itt valami gonosz, de Ginny él. Érzem a jelenlétét.

– Nem Paul, – suttogta és megragadta az ingét.

– Nem Paul, querida, – gyengéd kezekkel talpra segítette.

Colby Paul felé fordult. Több méterre állt tőlük, egy fát szorongatott támaszt keresve, arcát a karjába temette.

– Nem Ginny az! – kiáltott oda neki – Nem ő az Paul! Ez csak egy átverés. Hála Istennek csak egy átverés.

Paul felemelte a fejét, és úgy nézett rá egy pillanatig, mintha megőrült volna, aztán reszkető lábakkal odafutott, bukdácsolva az egyenetlen talajon, hogy a saját szemével is lássa. Belekapaszkodott nővérébe, és néhány tébolyult pillanatig csak nevettek, olyan hatalmas volt a megkönnyebbülésük, hogy egy pár másodpercre talán meg is őrültek.

Colby józanodott ki elsőként, és Rafaelért nyúlt. Ekkor nézett rá először valóban. Az arca még jóformán egy merő nyers seb volt ott, ahol szétmarcangolták a mutáns lények. Inge piszkos foszlányokban lógott rajta, a bőr a mellkasán szinte csak dühösen lüktető sebekből állt. Vér szivárgott belőlük, összefoltozta inge maradékát. Szemei a kora reggel ellenére, duzzadtak és vörösek voltak, bizonyságot adva erőtlenségéről. Mégis magasan, egyenesen állt, ismét könnyeket csalva a lány szemébe.

– Rafael, nem kellett volna idejönnöd. –  Olyan súlyosan sérült volt, hogy hatalmas ereje szinte teljesen eltűnt, de még így is a segítségére sietett. Beleharapott az ajkába, meg akarta érinteni, csillapítani akarta legnagyobb fájdalmait. – Még csak sötét szemüveged sincs.

– És a tied hol van?

Megfogta a kezét, hüvelykujjával végigsimított a bőrén, mintha égést, hólyagokat keresne.

– Nem tudom, elfeledkeztem róla. Még mindig meg kell találnom Ginnyt. Tudnom kellett volna, hogy nem ő az. Ott volt minden előttem, de annyira féltem. Pontosan erre is számítottak. Hogy annyira félek, hogy még a nyilvánvalót sem látom meg. – Finoman, óvatosan megérintette a férfi arcát. – Rafael, vissza kell menned. Velünk van Juan és Julio. Nem vagyok egyedül.

Nem volt képes visszatartani magát, átkarolta a nyakát, és odafigyelve a sebeire, nekidőlt.

– Köszönöm, hogy ennyire szeretnéd, hogy itt legyek.

– Pihenned kell, Don Rafael, – mondta Juan és leszállt a lóról. Megszemlélte a nyomokat, a zsák zabot és a nyitott sírt. Rafael még közelebb húzódott Colbyhoz, tiszta, védelmező gesztussal. – Megtaláltad a kis Ginnyt?

Paul Juan karjaiba vetette magát.

– Nem én csináltam! Tudom, hogy nem!

Rafael egy érintéssel megnyugtatta.

– Nem Paul, tényleg nem te csináltad. A gonosz egy bábja munkálkodik itt. Nem megyek el, míg meg nem találjuk a gyereket. Valahol abban az irányban van, – mutatott maguk mögé, arrafelé, ahol Colby a furcsa nyomokat találta. – Juan, Julio, ti menjetek fel a magasabb részre, használjátok a kilátást. Intézzétek úgy, hogy úgy tűnjön, mintha a marhákat ellenőriznétek.

– Úgy gondolod, hogy valaki figyel minket, – mondta Paul. – Én nem értem ezt. Ginny még nem került elő. Vele kell lennie.

Rafael bólintott.

– Nem hiszem, hogy együtt vannak. Ginny harcolna, hogy elárulja a hollétét. Azt hiszem, titeket, kettőtöket szándékosan csalogattak ki ide.

Paul pillantása összekapcsolódott Rafael kivörösödött szemeivel.

– Úgy gondolod, hogy Colby a célpont. A vámpír fel tud még használni engem, hogy bántsam valamelyik testvérem?

– Paul, – kezdett tiltakozni Colby.

Rafael egy visszatartó kézmozdulattal a hátára tette a kezét.

– A nappali órákban a vámpír nem tud semmilyen utasítást adni. Előtte be tud programozni téged, de nappal erre nem képes. Nicolas vigyáz rád. Nem fogom hagyni, hogy bármelyikőtöknek is baja essen.

Paul kihúzta a vállait.

– Mit akarsz, én mit tegyek? Annál az embernél van Ginny. Vissza kell szereznünk.

Colby határozottan megrázta a fejét.

– Nem, ő másik irányba ment. Talán valamivel csalogatta őt maga után, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy meg fogjuk találni. Megpróbálta eltörölni a nyomait, de nem végzett túl jó munkát az átkozott.

– Hogyan? – kérdezte Paul.

Colby vállat vont.

– Csak annyit kellett tennie, hogy valamivel becsalogatta ide, aztán a forrásnál várt rá, és ott rávette valahogy, hogy irányt váltson. Amint Ginny látótávolságon kívülre került, megszabadult az innen kifelé vezető nyomaitól, és minden bizonyítéktól, amit hátrahagyhatott. Meghagyta viszont az ebbe az irányba vezető nyomokat, rajta hagyta Ginny nyomain a sajátjait, és összetörte a bokrot, hogy küzdelem nyomaiként tüntesse fel.

– És arra használta a zsák zabot, hogy elmélyítse a saját nyomait a földön, hogy azt higgyük, onnan ő cipelte Ginnyt, – mondta Paul.

Bólintott.

– Azonnal fel kellett volna ismernem ezt. Sok bánatot megspórolhattam volna magunknak.

– Miért Colby? – kérdezte szinte panaszosan Paul. – Miért csinálja ezt velünk a vámpír? Honnan jött és mit akar?

Colby felnézett Rafaelre.

– Ez egy nagyon jó kérdés Paul, de nincsenek rá válaszaim. Semmi értelme az egésznek.

Rafael felsóhajtott.

– A vámpír gyakorlatilag megsemmisítette az ember agyát. Elrothadt belülről, kifelé. Az ő számára lehet, hogy van értelme annak, amit csinál, de nekünk csak felfoghatatlan és undorító. Nem tud már világosan gondolkodni. Csak a gazdája parancsainak próbál engedelmeskedni. Több mint valószínű, hogy a mestere nem mondta neki, hogy ölje meg a gyereket, így csak a tervre koncentrál.

Bármennyire szerette is, hogy Rafael ott van, Colbynak látnia kellett, hogy imbolyog a fáradtságtól, és hogy hólyagok emelkednek ki a bőrén. Puhán, finoman érintette meg az elméjét, hogy megnézze hogyan képes még talpon maradni. Azonnal térdre esett, a fájdalom olyan kínzó volt, hogy a szíve botladozni kezdett.

Rafael kezei finoman segítették talpra, de a szeme nagyon komoly volt.

– Ne tedd meg ezt újra.

Visszatartotta a könnyeit. A könnyek nem fogják meggyógyítani Rafaelt és nem találják meg Ginnyt.

– Paul, szükségem van a puskámra. Fogd a kancát, menj vissza a házhoz, hozd el a fegyverem, extra lőszert, és egy kulacsot.

– Meg fogod keresni Ginnyt?

– Mindenképpen. Meg fogom találni Ginnyt.

Paul tétovázott.

– És mit akarsz a puskával?

– Azt még nem tudom, – felelt őszintén Colby. – de meg fogom állítani azt az embert. Most menj.

Elfordult és tett két lépést, majd visszanézett.

– De mi van, ha mindketten tévedtek Colby? Mi van, ha nála van Ginny?

– Nem tévedek Paolo, – mondta Colby.

Colby szinte egész életében nyomokat olvasott. Biztos volt benne, hogy megtalálja a húgát.

– A Nicolassal való kapcsolatodon keresztül tudod, mik vagyunk, – mutatott rá Rafael. – Tehát elhiheted, ha azt mondom, Ginny nincs a vámpír szolgájánál, amiért mindannyian hálásak lehetünk. Érzem a kislány jelenlétét az egyik, a bábét pedig a másik irányban. Colby reménykedik ugyan benne, hogy elküldhet, mert nem vagyok teljes erőmnél, de úgysem megyek, amíg nincs mindenki biztonságban. Erre becsületszavam adom.

Paul átölelte Colbyt, szüksége volt erre, szüksége volt rá, hogy rátámaszkodhasson az erejére, nővére megnyugtassa, megvigasztalja, ahogyan szinte egész életében tette.

Colby nézte, ahogy Paul kimegy a kanyonból, és elindul vissza a farmház irányába, mielőtt Rafaelhez fordult volna.

– Úgy nézel ki, mint aki azonnal összeesik. Jó lövész vagyok Rafael. Ha nem a vámpír az, el tudom intézni.

– Emberhússal táplálkozik Colby, – mondta és abba az irányba intett, amelyikben Ginnyt érezte. – Te megkeresed a húgod, én pedig elpusztítom a vámpír teremtményét.

– Mit fogsz csinálni?

– Hagyd, hogy azt higgye, egyedül vagy. Követni fog. Nagyon nem tetszik, hogy csalétekként használjalak, de ez az egyetlen mód, míg ilyen gyenge vagyok meu amor.

– Semmi kifogásom ellene, hogy csalétek legyek, ha visszakaphatom Ginnyt. Biztos vagy benne, hogy életben van?

Rafael vett egy mély lélegzetet, kielemezte benne az illatokat.

– Életben van. – Rafael hatalmas alakja megcsillámlott. – Könnyebben viselem el a napfényt köd alakban. A közelben leszek Colby.

Tudta, hogy ott lesz. Rafaelt elképesztő fájdalom gyötörte, de még így is eljött hozzá, hogy a segítségére lehessen.

„Rettenetes kockázatot vállal.” – Nicolas hangja érdes volt az elméjében. – „Hamarosan utoléri a letargia, képtelen lesz még arra is, hogy megmozduljon, naptól védett hely nélkül pedig meg fog halni.”

„Nem hagyom.”

Rafael eltökéltségén nem tud változtatni, így minden, amit tehet, az az, hogy minél előbb megtalálja Ginnyt, és mindannyiukat eltünteti az egyre magasabbra emelkedő nap elől.

Elkezdte a föld lassú és módszeres átvizsgálását. Szemeit rezzenetlenül a talajon tartotta, míg bejárt egy jókora kört.

A sziklák mögött egy mélyedésben, egy bal lábas csizma elmosódott lenyomatát találta meg egy öreg, rozsdás lapát mellett. Felismerte. Ő és Paul dobták ki pár hónappal ezelőtt, amikor eltört a nyele.

Húsz értékes percbe került, amíg rátalált arra a helyre, ahol a férfi a fűben fekve várakozott, könyökei ikernyomot hagytak a földben, a dombtetőn. Elég sokáig várakozott ahhoz, hogy három cigarettát is elszívjon.

Colby mindvégig pontosan tudatában volt a nap állásának, miközben gondosan vizsgálta a talajt, hogy rájöjjön a vámpír bábjának közlekedési módjára.

Ismét újabb értékes időt pazarolt el Rafael nem létező készletéből, míg visszafelé haladt a nyomokon. Néhány száz méterre onnan megtalálta azt a helyet, ahol a lovát hagyta.

„Rafael. Én már láttam ennek a lónak a nyomát. Clinton Daniels egyik emberéé, Ernie Carter a neve. Összefutottam vele, amikor megtaláltam Pete holttestét. A szeme vörös és duzzadt volt, éreztem a gonoszságot benne. Lehet, hogy ő ölte meg Pete-t?”

A gondolat, hogy az a férfi a közelében lehet, megrémítette Colbyt.

„Ez nagyon valószínű.”

Colby megvizsgálta a letaposott füvet, megtalálta a helyet, ahol a ló legelt, majd az ürülékét is, ez is alátámasztotta, hogy Ernie hosszú időt töltött ott.  Talált egy határozott benyomódást az egyik szikla mellett, ahol a letámasztott zabos zsák összetörte maga alatt a füvet.

Beleharapott az ajkába, immár könnyedén olvasta történteket, megtalálta a teher alatt jobban benyomódott csizmanyomokat is, egészen a lóig.

Ernie szépen előkészítette a helyszínt, mielőtt lefeküdt volna a dombtetőn, hogy kivárja munkája eredményét.

Megtalálta azokat az árulkodó nyomokat is, amikor a férfi meglátta őt, és mélyen a földbe nyomva a sarkát megpördült, aztán hosszabb léptekkel a lováért futott, hogy követhesse.

„A közelben van. Meglátott és most megpróbál becserkészni.”

Lapockái között bizseregni kezdett a háta, minden pillanatban támadásra számított.

„Tőled északra van, gyalog, a bozóton halad át. Sem Juan, sem Julio nem látják eléggé tisztán egy lövéshez.”

Colby felvetette a fejét, ismeretlen, hideg elszántság áradt keresztül rajta. A vámpír nem csak vele tette ezt, belerángatta Pault is olyasvalamibe, amin senkinek sem lenne szabad keresztülmennie, főképpen pedig egy gyereknek nem szabad átesnie rajta.

„Nem tudok most vele foglalkozni Rafael, meg kell találnom Ginnyt. Ne hagyd, hogy Paullal történjen valami. Ígérd meg.”

„Querida, Pault nem fogja bántani ez a gonosz teremtmény. Megtalálom és megsemmisítem. Paul már jön a puskáddal.”

A szíve azonnal megnyugodott, Rafael eltökélt volt a csatával kapcsolatban. Halálosan sérült. Minden józan emberi logika szerint halottnak kellett volna lennie, nem pedig itt rohangálnia, és az élőholt szolgájára vadászni.

Kinyújtotta a kezét, és Paul feléje dobta a puskát. Ledobta a ló gyeplőjét, leugrott és odaadta neki a doboz lőszert is.

– Felvetted már a nyomát? – kérdezte.

Colby megrázta a fejét.

– Ez az ember nagyon képzett nyomkövető. Egy jó negyedmérföldnyire kezdődnek a nyomai a bozót felé. Azt szeretném, ha követnéd azt a nyomot Paul, de ez veszélyes. Úgy kell tenned, mintha én lennék az, téged használlak csaléteknek. Én a bozóton keresztül megyek, hogy tisztán célkeresztbe vehessem. Rafael is vadászik rá, de nagyon súlyosan sérült és a nap már magasan van. Érzem mennyire fáradt, és hogy milyen nehéz mozognia.

– Mi van ha… – Paul hangja elcsuklott.

Colby megrázta a fejét, miközben belehelyezte a puskába a töltényeket.

– Nem Paul. Rafael egészen biztos benne, hogy életben van. De mi a helyzet veled? – választ várva szilárdan összekapcsolta a pillantását öccséével. Ellent tudsz állni, ha esetleg a vámpír beléd programozott valamit?

„Segítek neki.”

Nicolas csak ennyit mondott, de ez elég volt, hogy Colby megnyugodjon. Paul bólintott.

– Nem fogom bántani Ginnyt. Semmi sem vehet rá, hogy ártsak neki. – Nővére nyakába akasztotta a kulacs szíját. – És Nicolas De La Cruz itt van a fejemben. Ébren van, úgyhogy azt hiszem, minden rendben lesz.

– Vedd fel a kalapom és a felső ingem. Maradj a bokrok takarásában, így azt fogja hinni, én vagyok az. Mit gondolsz Paul, meg tudod csinálni?

Paul fogta a kalapot és az inget, de közben a szemöldökét ráncolta.

– Máris le vagy égve.

Colby figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Számítok rád.

Lekuporodott, és olyan közel a földhöz, ahogyan csak tudott, észak felé kezdett futni.

Tudta, hogy Ernie is közeledik felé, abban a reményben, hogy megölheti, vagy elfoghatja. A férfi jó volt, de elkövetett néhány hibát, ilyen volt például a folyamatos nikotinfüggősége is. Érezte az égő cigaretta füstjét, valahonnan maga elől.

A hosszú ujjú ing nélkül, ami megvédhette volna a karjait, az ágak karmolták, tüskék kapkodtak bele, és a felhős ég ellenére is érezte, hogy a bőre lassan hólyagzani kezd. A szemei égtek rohanás közben, és tudta, hogy Rafael még nála is jobban szenved.

A bozót közepén teljesen lelapult, egy állati csapást követve araszolt tovább előre az ágak között.

„Mégis, mi a csodát csinálsz?”

Volt egy jól kivehető hang Rafael szavai után, mintha a fogai csattantak volna egymáshoz vicsorogva.

„Megvédelek. Paul eljátszik engem, és ő is majdnem olyan jó nyomkövető, mint én. Ez az ember semelyikőtökhöz sem érhet hozzá.”

„Megtiltom!”

– Nem tudod megtiltani, – motyogta fennhangon.

Rafael gyenge volt, szinte egy két lábon járó hulla, a teste szinte teljesen szétmarcangolva, elpusztítva, de túlságosan makacs volt ahhoz, hogy ezt bevallja neki. A férfinak segítségre volt szüksége, ha bevallotta ezt, ha nem. Még közelebb kúszott a kőfejtő szikláihoz, ahol az ellensége várta.  Várta, hogy megölhesse.

Hideg kúszott végig a gerince mentén a gondolattól, hogy annak az embernek az az egyetlen célja, hogy őt elkapja.

„Colby!”

Rafael hangjában egyszerre volt jelen a figyelmeztetés és a megtorlás ígérete.

„Csak tedd a dolgod, és hagyd, hogy én is tegyem az enyémet. Ez vagyok én Rafael, így ha hosszabb távra tervezed, hogy együtt leszel velem, jobb, ha hozzászoksz.

„Ez pedig én vagyok Colby. Ha a legkisebb veszélynek is kiteszed magad, befedlek egy áthatolhatatlan védőfallal, amin keresztül semmi nem érhet hozzád. Időbe fog kerülni, és rengeteg erőmet felemészti, amire máshol lenne szükségem.”

Colby átkokat motyogott maga elé, és a jelzők, amikkel Rafaelt illette, egyáltalán nem voltak hízelgőek. Ez a férfi egyszerűen lehetetlenül viselkedett, még a halál torkában is.

Kicsit távolabb nyomakodott a bokrok között és meglátta a vámpír bábját. Határozottan ugyanaz a férfi volt, akit Tony Harris társaságában rajtakapott a birtokán, a bányánál.

A gyomra felfordult a kéretlenül érkező gondolattól, hogy valószínűleg megpróbált Pete testéből táplálkozni, ezért ölte meg őt.

Ernie Carter hihetetlenül erősnek tűnt, de a haja borzas, a ruhája pedig piszkos és gyűrött volt. Nyáladzott és az egyik szemhéja rácsukódott a szemére. Pault figyelte egy távcsövön keresztül, de állandóan törölgetnie kellett a könnyeket a szeméből.

Colby rosszul lett a gondolattól, hogy neki ugyanezt kellett csinálnia. Valamiféle kapcsolatot érzett maga és aközött az ember között. Valaha ő is olyan ártatlan volt, mint Paul, mielőtt a vámpír megszerezte volna fölötte az irányítást.

„Nem annyira ártatlan,” – cáfolt Rafael. – „nem csak az agya, az emlékei is rohadtak. Maradj nyugton, gyanakszik. Paul nem úgy mozog, mint te, észrevette, hogy valami nincs rendben.”

Ernie hirtelen fennhangon szitkozódni kezdett, felugrott, eldobta a cigarettáját, a vállához emelte a puskáját és Paulra célzott vele.

Colby célzásra emelte a puskát, ujja már a ravaszon volt. Kiváló lövész volt, de még soha nem ölt meg senkit. Süllyedő érzés öntötte el, ahogy az ujja kezdett megfeszülni. Tudta, hogy nincs más választása.

A nap egy pillanatra előjött a felhők mögül és elvakította, szinte az arcába csapott. Minden, amit tenni tudott, az az volt, hogy nem kiáltott fel a fájdalomtól, mintha több ezer tűt döftek volna egyszerre a szemébe. Kétségbeesett sietséggel pislogott egy párat, hogy kitisztítsa a látását, még mielőtt a lesipuskás megsebesíthetné Pault.

– Paul! Hasra! – kiáltotta figyelmeztetésképpen, pedig jól tudta, hogy ezzel saját pozícióját árulja el, de nem érdekelte.

Ernie azonnal a hangja irányába pördült és több lövést is leadott. A golyók körülötte fütyültek, becsapódásaik felverték a port.

Colby meghúzta a ravaszt, és bár még mindig félig vak volt a naptól, elhatározta, hogy fedezőtüzet biztosít az öccsének.

Másik két fegyver hangját is hallotta a sajátjáéval egyidőben, így tudta, hogy Juan is Julio is tüzet nyitott. A vámpír szolgája visszacsúszott a fák közé, majd a bozótban hason kúszva a lova felé indult. Colby látta olykor felvillanni, de tiszta célpontot nem nyújtott.

A szíve majdnem megállt, amikor Rafael lépett be a tűzvonalába, háttal neki. Friss vér hatalmas tócsája terjengett az ingén.

„Ne! Ne, Rafael!” – Túlságosan gyenge. Érezte hogyan folyik el belőle az energia, széles sugárban. – „Nicolas! Ó, kérlek, mondd meg gyorsan, hogy mit tegyek!” – sikoltott a bátyjának az elméjében.

Megragadta a fegyverét, talpra állt és futott, elhatározta, hogy mindenképpen segíteni fog Rafaelnek. Látta Juant és Juliot levágtatni a lejtőn két irányból, megpróbáltak odajutni hozzájuk. Belefutott valami szilárdba és hanyatt esett, a földön ülve találta magát valamiféle láthatatlan akadállyal körülvéve. Látni nem látta, de meg tudta érinteni.

Ernie nehézkesen talpra állt, duzzadt szemei szinte teljesen bezárultak, de a feje abban a pillanatban szinte teljesen hátrafordult, ahogy lokalizálta zsákmányát. A vállához emelte a fegyvert, pedig Rafael már csak egy karnyújtásnyi távolságra volt tőle.

Rafael megragadta a puskacsövet, kicsavarta a fegyvert a férfi szorításából és messzire dobta.

A vámpír bábja felüvöltött a harag és a gyűlölet rettenetes hangján, és rárontott Rafaelre. Sikerült is köré fonnia a karjait, belesüllyesztette a fogát a vadász mellkasába, öklét a hátán lévő sebbe fúrta. Kitépett egy nagydarab húst Rafael szíve fölül és a földre köpte azt.

Colby kipróbálta a puskát, rálőtt az akadályra, remélve, hogy összetörheti, de az rezzenetlen maradt. Így csak rettegve figyelmi tudta a szörnyeteggé változott embert, ahogy másodszor is belemar Rafaelbe. Rafael még csak hátra sem lépett, elkapta két kézzel a férfi fejét, és keményen megrántotta.

Ernie nyakának reccsenése vérfagyasztóan hangos volt a kora reggeli levegőben. Colby hatalmas lélegzetet vett a megkönnyebbüléstől, de döbbenetére Ernie nem esett el.

Rafael hátrafelé lökte őt.

A zombiszerű teremtmény előre dőlt, a feje nagyon különös szögben állt. Üvöltött, nyálat fröcsögött maga köré, és újra támadott.

Colby szíve dübörgött a mellkasában. Olyan szorosan markolta a puskát, hogy az ujjai elzsibbadtak. Soha életében nem érezte ilyen tehetetlennek magát.

Az élőholt szolgája meglepően gyors volt, de Rafael félrelépett előle, öklét mélyen belevágta a mellkasába. Szemtől szemben állt a férfival, belefúrta a kezét, majd visszarántotta azt. A cuppanó, szívó hang morbid módon hangosnak tűnt a nyugodt, reggeli levegőben, Colby elhányta magát.

Rafael ott állt Ernie szívével a kezében, vér folyt le a karján. A test megingott, majd lassan eldőlt.

Colby elfordította a látványtól a fejét, szíve fájdalmasan ütődött a mellkasához. Nem tartozott egy olyan világba, ahol a férfiak szíveket tépnek ki mellkasokból, vért szívnak mások nyakából, az emberek pedig kannibál bábokká válnak.

Érezte, hogy sápadt, és szédül, a homlokára nyomta a tenyerét, hogy letörölje az izzadságot.

„Sajnálom, hogy szemtanúja voltál ennek a pusztításnak, meu amor.”

Rafael hangja végigsimított minden idegvégződésén, bársonya érzéki érintésként cirógatta elméjét.

Elcsábította az érzékeit. Megrázta a fejét, tisztán kellett gondolkodnia. Szüksége volt tiszta fejre. Egy része úgy érezte, hogy megtébolyodik.

Egy villám terelte el a figyelmét. Rafael idézett le az égből egy hasonló narancssárga gömböt, mint Nicolas, hogy elhamvassza vele a teremtményt, ami valaha emberi lény volt. Ledobta a szívet a földre és azzal is ugyanazt tette, végül pedig megfürdette a kezét és a karját az energiában.

Tett egy lépést Colby irányába és megtántorodott.

A lány felzihált, a puskatussal belevágott a láthatatlan akadályba.

– Ereszd le! Most! – A harmadik elszánt ütés már nem ütközött ellenállásba, továbbengedte a lányt. – A fene egyen meg! Soha többé ne csináld ezt! Ne vedd el tőlem a választásokat! Simán lelőhettem volna! – Juan és Julio majdnem keresztülgázoltak rajtuk. – Keressék Ginnyt! – kiáltott oda nekik, és elkapta Rafaelen az inget. – Most pedig a véremet veszed. Azonnal!

Megrázta a fejét

– Az túl veszélyes lenne meu amor. Túlságosan éhezem. Előjöhetnek a karmaim. Megsebezhetnek. Nem vállalom a kockázatot.

Colby már nem látott a dühtől és a vérében száguldó adrenalintól. Előrántotta a kést az övéből, és felhasította a csuklóját.

– A franc essen beléd, ne mondj nekem nemet! – Fájt, mint a pokol és felfordította a gyomrát, harcolnia kellett az émelygés újabb hullámaival. A szájához tolta a karját. – Vedd a vérem, még mielőtt elájulok, vagy olyan dühös leszek, hogy egyszerűen leszúrlak, és befejezzem a munkát.

A vér illata szinte megütötte, és még mielőtt képes lett volna megállítani magát, Rafael megragadta a lány csuklóját és inni kezdett. Az adrenalintól fűtött vér úgy járta át a szervezetét, mint egy tűzcsóva, megajándékozva egy hamis mámorral.

Nagyokat nyelt, sejtjei táplálékért kiáltottak. Haldokló teste tápanyagokat, eszközöket követelt az újjáépüléshez az édes, függőséget okozó vértől, ami belé áradt.

Érezte a kapcsolódást, ténylegesen érezte hogyan száguld át Rafaelbe a vére. A csuklója égett és lüktetett, érezte fogai szúrását. Nem tudta megakadályozni, hogy önkéntelenül összeránduljon, és megpróbálja visszakapni a kezét. Rafael szorítása azonnal fájdalmasan erőteljessé vélt, ujjai zúzó erővel mélyedtek a bőrébe.

Colba behunyta a szemeit és próbált nem látni, nem érezni semmit.

„Állítsd meg.” – Nicolas hangja olyan távolról, olyan gyengén szólt, hogy Colby alig értette a szavait.  – „Kényszerítsd, hogy megálljon, mielőtt túl késő lesz.”

– Rafael. – Keményen megrántotta a csuklóját, próbálta ellazítani, megtörni az ujjai szorítását. – Eressz el. Fájdalmat okozol.

A lábai kimentek alóla, a földre huppant.

– Don Rafael, – Juan Chevez, Rafael álla alá lökte a puskája csövét, – engedd el, vagy lőni fogok.

Egy pillanatig csend lett.

Colby szíve dübörgött. Hallotta a fejében saját tagadó sikoltásait. Inkább halt volna meg ő maga, mint hogy elveszítse, de a félelem ott volt benne, míg Rafael végig nem húzta a nyelvét a csuklóján és fel nem emelte a fejét, hogy Juanra nézzen. Halál volt azokban a fekete szemekben, semmi más. Colby karja kiszabadult a szorításból.

Még mielőtt egyáltalán gondolkodni tudott volna, talpra ugrott és félrelökte Rafaeltől a puskát.

– Ne Juan. Nem tudja, mit csinál.

Próbálta megérinteni Rafael elméjét, de csak valami furcsa üvöltést hallott, és valahonnan távolról a bánat egy fájdalmas kiáltását.

Rafael ujjai a torka köré fonódtak. Az idő megállni látszott. A szíve túl gyorsan vert, a levegő kiszorult a tüdejéből.

Minden előjel nélkül Rafael összeesett, magával rántva Colbyt is. Eltűnt az elméjéből. Őrjöngve kezdte keresni a pulzusát. Meghalt?

– Juan, nincs pulzusa. Nem halhat meg.

Megpróbálta eligazítani a testét, hogy újraélessze. Juan a vállára tette a kezét, hogy visszatartsa.

– A nap miatt van. Túlságosan gyenge, védett helyre kell vinnünk és a földbe helyezni. El kell látnunk a sebeit, amennyire csak tudjuk, és aztán be kell takarnunk földdel.  Este, amikor Don Nicolas felemelkedik, el fogja vinni egy sokkal biztonságosabb helyre.

Felemelte Rafael fejét, és megdöbbenve látta, hogy a fekete szemek nyitva vannak, intelligenciával és bűntudattal telten néztek rá. Úgy tűnt, megbénult, nem tud mozogni. A szíve és a tüdeje sem működött, mégis éber volt.

– Be kell csomagolnunk a sebeit, mint ahogy az éjjel csináltam?

Nem akart belenézni Rafael szemeibe és nem akarta megérinteni az elméjét. Míg Juan ásott egy mély lyukat a hűvös földbe a tó közelében, addig ellátta a sebeket, a földdel összekevert nyálával.

Egy szót sem szólt, zsibbadtnak érezte magát. Rafael sebei rettenetesek voltak. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki kiheverje ezeket a sérüléseket.

Utált segíteni Juannak belegördíteni őt abba a sekély sírba, és félre kellett néznie, míg befedte a testét.

Végül bizonytalanul talpra emelkedett, és futni kezdett a bozóton keresztül, az ágak és a tüskék megszaggatták a bőrét és a ruháit.

Meg kellett találnia Pault és Ginnyt. Valaki épelméjűvel kellett lennie, valaki normálissal. Az elméje képtelen volt elfogadni azt, amit Rafael tett. Halottnak kellett volna lennie, mégis kitépett puszta kézzel egy szívet. Majdnem megölte őt, és talán Juant is megölte volna. Ahelyett, hogy orvoshoz vitte volna, földdel és nyállal tömködte tele a rajta tátongó lyukakat, aztán pedig eltemette a farmján.

Paul és Ginny egy aprócska fenyőligetben ültek, Julio őrt állt mellettük. Mindkettő fáradtnak és piszkosnak tűnt, mégis olyan megnyugtatóan ismerősek voltak, hogy sírva fakadt.

Rafael nem tudta megvigasztalni, a föld bezárult fölötte, a teste már ólomból volt, a szíve nem vert. Hallotta, hogy sír, tudta, hogy majdnem megölte, és hogy ezt a lány is tudja. Juan neki engedelmeskedett, ő helyezte Colby védelmét mindenek fölé, és a közbeavatkozásáért mindörökké hálás lesz neki.

Bármilyen közel is volt a szörnnyé váláshoz, a rituális szavaknak biztonságosan meg kellett volna tartaniuk. Túl sokáig várt volna? El akart jutni hozzá, ölelni, csókolni akarta, lecsókolni a könnyeket az arcáról, megnyugtatni, hogy soha nem ártana neki, de már azt sem tudta, hogy ez valóban így van-e. Colby fájdalma sokkal rosszabb volt, mint bármiféle fizikai sebesülés.

A felszínen Colby kapaszkodott Paulba és Ginnybe, szeretett volna velük távol futni attól a világtól, amit egyáltalán nem értett.

Ginny mesélni kezdte félelmetes élményeit, hogyan hallotta meg egy csapdába esett állat hangját, és végül hogyan esett ő maga egy kidőlt fa csapdájába. Hangja egyáltalán nem segített azon az iszonyatos rettegésen, ami Colby szívét megrohanta.