7. fejezet

 

 

 

     Paul végighúzta a kezét az arcán, majd megszemlélte az ujjain maradt fekete foltokat.

– Először is, megyek és lezuhanyozom. Ha már a rokonokkal kell töltenem az időt, legalább félig-meddig nézzek ki tisztességesen. Tudod, hogy apa is mindig adott a részletekre.

– Soha ne feledkezz meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról, – ismételték egyszerre a hitvallást és felnevettek.

Szinte még őket magukat is megdöbbentette ez a hang, az istállójuk füstös romjai előtt.

– Ne aggódj annyit, – Paul váratlanul lehajolt hozzá, és egy puszit biggyesztett nővére feje tetejére. – Ezt is legyőzzük, mint minden mást is.

Colby szíve csordultig megtelt szeretettel, ahogy utánanézett, míg eltűnt a házban.

Nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy nem csak ez a két incidens történt a farmon. Volt több apró, bosszantó dolog is, eltűnő dolgok, pitiáner kis lopások, elrontott munkagépek. A ledőlt kerítés még akár kivétel is lehet, hiszen öreg volt. Leírhatná akár véletlen egybeeséseknek is a dolgot. De valaki megölte Pete-t és valaki felgyújtotta az istállójukat, emellett pedig nem lehet csak úgy elsétálni. Valahogyan összefüggésben kell lenniük. Ami pedig azt jelenti, hogy Paul és Ginny nincsenek biztonságban.

Lement a lépcsőn, tekintete a két brazíliai fivért kereste. Halkan beszélgettek nem messze onnan. Rafael védelme nélkül, remekül hallotta őket és ő szemérmetlenül hallgatózott is.

Ezek az emberek több ezer kilométerről jöttek el azért, hogy a magukénak követeljék Pault, Ginnyt és a farmot. Nem hittek abban, hogy egy nő is képes elvezetni egy birtokot.  Nem tudott róluk semmit, és csak Isten lett volna a megmondhatója, hogy képesek lennének-e olyan erőszakos cselekményekre, mint amik a birtokán történtek. Bár portugálul beszéltek, Colby remekül megtanulta ezt a nyelvet, mostohaapjától.

Éppen Juan beszélt.

– Soha nem láttam még ilyennek. Senkivel. Nicolas és Rafael soha nem töltenek ennyi időt távol az otthonuktól. Megköszönte a segítségem. Átfogta a vállam. Nem emlékszem, hogy valaha életemben láttam volna ilyesmit.

– Velem is ezt csinálta, – válaszolt Julio. – Valami megváltoztatta és azt hiszem, Colby az. Ez nem helyes Juan. Nekik szükségük van az őserdők szabadságára, és hogy távol lehessenek az emberektől. Nicolas a haciendára ment, hogy egyedül legyen, de Rafael nem fog elmenni innen.

Julio hangja elárulta az aggodalmát.

– Nem tudom mi történik, de nagyon más lett. Nem olyan hideg, de annál veszélyesebb. És azt hiszem, ez is Colby miatt lehet. Itt vér és halál lesz, ha nem oldják meg az ügyeket. Éjjel-nappal ébernek kell maradnunk, – tette hozzá Juan.

Colby megtorpant, ujjai a korlát köré szorultak, ízületei elfehéredtek.  Vér és halál? Rafaellel kapcsolatban? Annyira hajlamos rá, hogy vért és halált hozzon, hogy emiatt aggódniuk kell?

Lassan kiengedte a lélegzetét.

Rafael éppúgy meg van áldva-átkozva tehetségekkel, mint ő. Ezeket a speciális képességeket pedig egyáltalán nem könnyű irányítani, főleg ha sok ember van a közelben. Az érzelmek óriási szerepet játszottak a működésükben. Ő is „csinált néha dolgokat”, amikor még kisgyerek volt. Ha dühös volt, néha tüzeket gyújtott, csak azáltal, hogy sokáig mérgesen bámult valamit. Ő volt a felelős ezért a földcsuszamlásért is, ami eltorlaszolta a bánya bejáratát, olyan sok órára csapdába ejtve ott őt. Balesetek, hibák, néha igazán ijesztőek.

Colby teljesen megértette, miért nem akar Rafael emberek közt lenni, miért részesíti előnyben a vadon szabadságát.

A szagok folyamatos bombázását és a hangokat, a felfokozottan működő érzékszerveknek nehéz és fárasztó volt elviselniük. Ezért szerette ő is a hegyeket, és szüksége volt a nyugalmukra. Nicolasnak is hasonlóan tehetségesnek kell lennie. Mindketten rendkívül ridegnek és könyörtelennek tűntek, amikor először találkozott velük. Nicolas nem tetszett neki, míg Rafael…

Odasétált a lovakhoz, hogy megvizsgálja őket. A szíve viccesen bicsaklott egyet. Meleg áradt szét a testében. Vele kapcsolatban még nem döntötte el, hogy mit érez. A szemeire gondolt, amikor azzal a heves éhséggel néznek rá. Olyankor, egyáltalán nem tűnt hidegnek. És akkor sem, amikor Ginnyvel beszélt. Gyengéd volt és gondoskodó. Védelmező.

Rafaelnek gyógyító képességei is vannak. Látta, hogyan dolgozott az állatokkal. A kezei gyorsak és biztosak voltak, megnyugtatóan suttogott a lovaknak. Aztán pedig szinte azonnal, Rafael ismét hideg tudott lenni, mint a jég, és olyan megfélemlítő, mint egy zsákmányát becserkésző nagymacska.

Colby szemügyre vette a lovakat. Az égési sérülések jobban néztek ki, és az állatok nyugodtabbnak tűntek. Mindegyikük mutatta még a trauma jeleit, remegtek, izzadtak, de füstmérgezésnek nyomát sem látta rajtuk. Egy órát töltött velük, újra ellátta a sebeiket és csillapította őket.

A fertőzés veszélye nagy volt, így Colby feljegyezte a képzeletbeli jegyzetfüzetébe, hogy másodjára is hívja ki majd az állatorvost, hogy meggyőződjön róla, hogy mindegyikük jól van. Az állatok megszokták már és megbíztak benne. Nyilvánvalóan megnyugtatóan hatott rájuk a jelenléte.

Colby végig tudatában volt a Chevez fivérek pontos tartózkodási helyének, akik az állatok etetésével és itatásával foglalkoztak. Nem ültek a tornácon mogorván, amiért megparancsolták nekik, hogy maradjanak itt és vigyázzanak a gyerekekre. Mindketten jómódúnak és befolyásosaknak tűntek, mégis azt tették, amit Rafael parancsolt. Miért döntöttek úgy, hogy engedelmeskednek neki? A saját akaratukból? Vagy félnek tőle?

A karámhoz ment, hogy felnyergelje az egyik lovat, amivel dolgozott. Könnyedén, nagy gyakorlattal csinálta, de olyan fáradt volt, hogy legszívesebben a telekinézist használta volna, ha a Chevez fivérek nem tartják olyan szoros megfigyelés alatt.

Juan odasétált, és lazán nekitámaszkodott a kapufélfának.

– Miben segíthetek?

Nem hagyta, hogy szemei találkozzanak az övével.

– Melyik lovat használhatom? – kérdezte Juan finoman.

A hangja és a hangsúlya egészen olyan volt, mint a mostohaapjának. Félrekapta róla a pillantását és felnézett az árnyas hegyekre. Még nappal is sötétek maradtak, valahogy mégis fénylettek.

– Azt tervezi, hogy követ?

– Sim* Senhorita, igen. Lehet, hogy nem túl biztonságos elmenni, lovagolni. Don Rafael azt mondta, hogy a védelme alatt áll. Ez pedig nem kis dolog. És minden esetre, a testvérem családja az én családom is. Szeretnék gondoskodni a biztonságáról.

Colby előbb arra gondolt, hogy vitatkozni fog, de elég volt vetnie egy pillantást a sziklaszilárd vonásokra, az rögtön elárulta, hogy a vita semmiféle eredményt nem fog hozni, akkor egyszerűen követné őt. Ráadásul kíváncsi is volt. Egy foltos ló felé intett.

– Ő egy stabil állat, nyerget pedig talál a pajtában.

 

 

 

 

(igen: portugál*)

Az apja nyerge volt, de ezt nem mondta el neki. Még bele sem gondolt abba, hogy az összes lószerszámuk odaveszett, beleértve ebbe, Ginny egyéni rendelésre készített nyergét is. Ginny egy szót sem szólt. Hogyan is szerezhetne neki Colby másikat?

Colby eltolta magától az érzést, hogy mindjárt felrobban a fájdalomtól és a szomorúságtól. Ki csinálta ezt? Rafael volt vele a kamrában. És Ginny kutyája, King.

Miért nem ugatott? Beküldte a csűrbe, hogy ott aludjon. Reggel is látta, ahogy a tűzoltókat figyelte. Akkor sem ugatott, amikor Rafael belopózott hozzá. Erre határozottan emlékezett. Óvatosan lejjebb tolta a szemére a kalapot, onnan vetett egy gyors pillantást Juliora.

Ő feltehetőleg itt marad, hogy a gyerekekre vigyázzon. Megbízik benne ennyire?

Míg Juan felnyergelte a foltost, leugrott és az udvaron keresztül besietett a házba. Paul és Ginny visszafeküdtek aludni, King pedig összegömbölyödött Ginny ágyán. Colby kiadta a parancsot az állatnak, hogy őrizze őket. A skót juhász jól idomított kutya volt, riasztani fogja őket, ha Julio megközelíti a házat.

Az utolsó pillanatban még felcsatolta a pisztolytáskáját, amit mindig megtett, ha a kerítéseket ment ellenőrizni. Néha a marhák, földimókusok üregeibe léptek és eltörték a lábukat, vagy csörgőkígyók marták meg őket. Vészhelyzetekre magával kellett vinnie egy fegyvert.

Megragadta még a puskáját is, és visszasietett a lovához. Juan ekkorra elkészült, a nyeregben várta. Úgy nézett ki, mint aki lovaglásra született, könnyedén, folyékony mozgással, természetesen ült a lovon. Felemelte ugyan a szemöldökét, amikor meglátta a puskát, de egy szót sem szólt.

– A bátyám kiváló lovas volt, – mondta, és a szemeiből könnyedén kiolvashatta a bánatot, míg a férfi azt figyelte, ő hogyan száll nyeregbe. – Fiatalkorunkban, mindig megelőzött bennünket.

Colby villámgyorsan elfordította tőle a fejét, hogy lenyelje a gombócot a torkából.

– Maga elé ültetett a nyeregbe, amikor még csak totyogó kisbaba voltam, és együtt lovagoltunk mindenhová a farmon. Ő tanított meg lovagolni.

– Ugyanazokat a mozdulatokat végzi el lóra szállás előtt, mint ő. – Juan elmosolyodott az emléken. – Sokat cukkoltuk emiatt. Mindig megveregette a ló nyakát, végigfuttatta a kezét a mellkasán és a mellső lábain, aztán újra megveregette a nyakát, és aztán egyszerűen felugrott rá. Kengyelt szinte soha nem használt.

Colby érezte hogyan emelkedik fel benne az élénk, fájdalmas emlék. Armando bámulatos lovas volt és szerette az állatokat. És ugyanezt a szeretetet belénevelte Colbyba is.

– Hihetetlenül tudott bánni a lovakkal, – mondta. – Soha nem láttam nála jobbat.

– Azt szeretné, ha a gyerekei ismernék a családját, – mondta Juan gyengéden.

Colby előrehajolt, hogy kinyisson egy kaput.

– Mire számítottak? Hogy csak úgy oda fogom adni az öcsémet és a húgomat? Vadidegeneknek?  Rossznéven veszik tőlem, hogy nem engedem meg ismeretleneknek, hogy elszakítsák tőlem a családom és elvigyék őket egy idegen országba? Maguk megtették volna?

Juan hátratolta a fején a kalapot.

– Nem Senhorita, soha nem adnám át a családomat olyanoknak, akiket nem ismerek. Armando írt nekünk a halálos ágyán, hogy jöjjünk el a gyerekeiért. Minden gyerekéért. Az volt az utolsó kívánsága, hogy velünk jöjjenek. A bátyám világosan és egyértelműen a lányának és örökösének tekintette önt. Mindannyiukért jöttünk.

– Öt évet késtek. Írtam a családnak, amikor a baleset történt, és senki sem válaszolt. És három évvel ezelőtt ismét írtam, amikor haldoklott. Egyetlen mondat sem volt benne rólam.

A zöld szemek épp csak megérintették a férfi arcát, aztán elfordult tőle. Azt szerette volna, ha valóban lett volna abban a levélben valami, de szóról szóra csak azt írta, amit Armando diktált neki. Nem szerette volna, ha Juan meglátja az arcán a mélységes csalódást, amiért Armando nem fogadta örökbe, vagy a haragot, amiért Juan megpróbálkozott egy ilyen átlátszó hazugsággal.

A nap utat talált a hegycsúcsokat ölelő vastag felhőkoszorúk között, és Colby szeme valamilyen oknál fogva túlérzékenyen reagált most erre. Szúrta a fény, így hát teljesen az arcába húzta a kalapját, hogy árnyékot tartson fölötte. Még így is, és a reggeli gyenge napsütés ellenére is fájtak a szemei.

Juan behajtotta maguk mögött a kaput.

– Armando kellett, hogy írja azt a levelet. A keze ugyan remegett, az írását nem ismertük volna fel, de a címerét igen.

– Ő nem írhatott. A végén már egyáltalán nem tudott mozogni, – mondta Colby mereven, anélkül, hogy ránézett volna.

A mostohaapja megkérte, hogy hagyja ott az éjjeli szekrényén a levelet, hogy átnézhesse, nem maradt-e ki belőle valami. Másnap reggel pedig Colby rendesen összehajtogatta, borítékba tette és feladta. Szerette volna, ha Juan igazat mond, de attól félt, ha a végén mégis kiderülne, hogy Armando nem akarta őt, az úgy összetörné a szívét, hogy egy folyót is telesírna.

– Hazudott önnek valaha is Armando? – kérdezte Juan halkan, más zaj nem is hallatszott a nyergek nyikorgásán, és a lovak patáinak koppanásain kívül. Egy olyan dallam, ami mindig megnyugtatta, mert a gyerekkorára és a nevelőapjára emlékeztette.

Némán megrázta a fejét.

– Én pedig nem sérteném meg azzal a bátyám emlékét, hogy hazudok bármilyen vele kapcsolatos dologban.

Colby az elkövetkezendő néhány percben hallgatagon lovagolt, és az elhangzottakon gondolkodott.

– Ez volt az, amiért a nagyapjuk nem volt hajlandó válaszolni neki, ugye? – okoskodta ki, – Armando pedig nem velem íratta le a rólam szóló részt a levélbe, mert nem akarta, hogy megtudjam, hogy a családja miattam utasította el.

– Ez tévedés, nem a család volt.

Akkor ránézett, a zöld szemekből makacs büszkeség sugárzott.

– Akkor talán a De La Cruz család? Nem szerették volna, ha tönkreteszem a hírnevüket a hiányzó családnevemmel?

Juan halkan felsóhajtott.

– A De La Cruz családot egyáltalán nem érdeklik ezek a dolgok. Nem foglalkoznak mások életével. Ez nagyapánk felelőssége egyedül. Nem beszélt sem apánknak, sem nekünk Armando leveléről. El sem tudom mondani, mekkora szomorúságot okozott ezzel az egész családnak.

– Armando boldog volt az anyámmal, – mondta Colby, miközben a szűk kis kanyonban kanyargott a lovával, amik a legelőket kötötték össze egymással, ahol Colby marhái szétszóródtak. Egyenesen az aprócska kis pajtához lovagolt, ahová a szénát gyűjtötték be. A nap most valahogyan, nagyon zavarta a szemét, és a pajta árnyéka némi megkönnyebbülést jelentett. Valószínűleg jobban megégett annál, mint amennyire látszott rajta, bárhol ért hozzá a napfény, vadul perzselte a bőrét.

Juan némán követte, magában csendesen átkozta nagyapja maradiságát.

– Ebben egészen biztos vagyok. Egy idegen országban, távol a családjától, nem maradt volna olyan sokáig, ha nem talált volna, náluk sokkal jobbat.

Colby gördülékeny, gyors mozdulattal szállt le, annak ellenére, hogy milyen alacsony volt. Takarékosan, pontosan mozgott, nem vesztegette az erejét. Juan kénytelen volt csodálattal figyelni, ahogy elkezdte átforgatni a szénát.

– A De La Cruz család, hogy jött itt egyáltalán képbe? – kérdezte Colby a szokásos nyíltságával.

Beszédes kis hallgatás volt a válasz.

Colby tudta, hogy a férfi épp a szavait válogatja meg nagyon gondosan, miközben ott dolgozott mellette.

– Az ő családjuk is régi, mint a mienk. A két család közötti kapcsolat már több száz éve fenn áll. Ki tudja már, meddig nyúlik vissza? Mi vigyázunk a birtokukra, ők pedig vigyáznak ránk. Így élünk már nagyon régóta, így lassan egy családdá váltunk szinte.

– De van saját vagyonuk és földjeik is.

– Ez igaz, de a két család egymásra támaszkodó viszonya megmaradt. Ami jó  De La Cruzoknak, az jó nekünk is. Nekik különleges képességeik vannak, mi pedig más területen segítjük őket.

Mondott neki valamit, mégsem mondott semmit. Valamilyen ismeretlen oknál fogva megjelent a hangjában valami, amitől Colbynak végigfutott a hátán a hideg.

– Milyenek?

– Öt De La Cruz testvér van. A többiek is olyanok, mint Rafael és Nicolas. – Juan egy pillanatra szünetet tartott. – Ezt a munkát maga végzi el minden nap?

Volt a hangjában némi rosszallás, bár hallatszott, hogy igyekszik belőle távol tartani azt.

– Az öcsém szokott segíteni, és volt egy emberem, Pete Jessup.

Juan megtámaszkodott a villáján.

– Az az ember, akit holtan találtak. – Tisztelettudóan keresztet vetett. – Ez nem jó hely arra, hogy egyedül kilovagoljon ide.

Colby megrántotta a vállát.

– Mindig ezt csináltam. Valakinek ezt is el kell végezni.

Juan megcsóválta a fejét.

– Nem biztonságos. Nem jó hely ez. Úgy éreztem… – megint keresztet vetett, – gonosznak tűnik. Nem hiszem, hogy azok a férfiak hagyták volna elmenni, ha Senhor Everett lovasa és én nem vagyunk ott a közelben és nem figyeljük őket.

– Tudtam volna kezelni őket, – mondta Colby, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valóban az igazat mondja.

– Ez nem mehet így tovább. Az, amit csinál, túl veszélyes.

Türelmetlenül hátratolta a haját az arcából.

– Szerencsére nem tartozom válaszokkal senkinek. – Puszta, makacs engedetlenség volt a hangjában, és világos kihívás. – Én vezetem ezt a farmot Mr. Chevez. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenhová el kell lovagolnom és dolgoznom kell, mint egy férfinak.

– De ön nem férfi, – mutatott rá türelmesen Juan, – Don Rafael nem fogja megengedni, hogy ezt tovább folytassa. Márpedig ő egy olyan ember, aki keresztülviszi az akaratát, nem jó ellenkezni vele. Ha másképp rendelkezik, ne próbáljon meg ellenszegülni neki.

Colby abbahagyta a munkát és akkor először nézett közvetlenül a férfi szemébe. Zöld szemei szinte lángoltak.

– Rafael De La Cruz lehet, hogy nagy embernek számít ott, ahonnan jöttek, de ez a farm, az én kicsi sarkom a világból, és itt az ő véleménye egyáltalán nem számít. – Csettintett egyet az ujjaival. – Nem fog uralkodni rajtam, az öcsémen vagy a húgomon.

Juan lassan ismét megcsóválta a fejét.

– Nem ismeri Don Rafaelt Senhorita, ő nem olyan, mint a többi ember. Maga Armando lánya, olyan nekem, mintha a sajátom lenne, vagy az unokahúgom. Tudom, hogy nem szeretné ezt a kapcsolatot, de talán mégis meg kellene próbálnia, hiszen ez volt Armando akarata. Nem akarom, hogy tesztelgesse azt az embert.

Megint valamiféle halvány félelmet hallott volna a hangjából?

– Miért kellene aggódnia? Rafael De La Cruznak semmi köze hozzám. Remélhetőleg hamarosan, a környékről is eltűnik.

Amint a szavak elhagyták a száját, szinte rettegésszerű félelem tört rá. A gondolat egyszerűen elviselhetetlen volt. Több volt ez, mint bánat, valami érthetetlen, vigasztalhatatlan gyász. A jel a nyakán égni és lüktetni kezdett tiltakozásul.

– Don Rafael nagyon befolyásos és erőteljes férfi. Nem olyan, mint a többi ember. – Juan nyilvánvalóan a megfelelő szavakat kereste. – A De La Cruz fivérek nem olyanok, mint mi. Félelmetes ellenfelek, könyörtelen ellenségek.

Colby megtartotta magának a mosolyát. Juan nyilvánvalóan tudta, hogy Rafael és a fivérei egyedülálló képességekkel és tehetségekkel rendelkeznek, és ezeket a képességeket már ő is kezdte felfedezni, ahányszor csak megérintette a férfi elméjét. Juan nem akarta elárulni a bizalmát, mégis megpróbálta figyelmeztetni őt valahogyan. És ezt rettenetesen édesnek találta.

– Kétlem, hogy tettem volna bármit is, amivel felhívtam volna magamra annyira Rafael figyelmét, hogy az ellenségének tekintsen. Láttam akcióban. Egy nőcsábász.

Ahogy kimondta a szavakat, Colby valamiféle megránduló fájdalmat érzett a bensőjében, de egyáltalán nem szeretett volna utánanézni magában, hogy mi okozhatta.

– Félreismeri őt Colby, – mondta Juan. – Don Rafael becsületes ember. Ráadásul megváltozott benne valami, amióta ön iránt érdeklődik. Láttam a kislánnyal. Gyengéd volt vele és védelmező. Don Rafael soha nem mutatott érdeklődést gyerekek iránt. Megmentette őket, ha szükséges volt, de csak a kötelességét teljesítette, nem bánt úgy velük, mint a húgával. Még soha nem láttam ezt a szokatlan viselkedést tőle. Velem is másképp viselkedik, sokkal nyitottabb az érzelmekre.

Nem akart túl sokat Rafaelen gondolkodni. Megdörzsölte a szemeit, és látatlanban is meg tudta volna mondani, hogy kezdenek erősen bedagadni. Könnyek folytak belőlük az arcára, és képtelen volt megállítani őket.

– Azt hiszem, hogy a tűz valahogyan megsérthette a szemem, – mormolta magyarázat gyanánt. – Ha hazamennének, Rafael is hazamenne. Téves lett volna a benyomásom, hogy mindkét testvér alig várja, hogy elmehessenek innen végre?

Juan közelebb hajolva ránézett, pillantása hosszan elidőzött a nyakán lévő furcsa szerelmi jelen.

– Attól félek, ehhez már túl késő, – mondta vészjóslóan.

Előbb rémülten nézett a jelre, majd tekintete elgondolkodóvá vált.

Colby sóhajtott egy nagyot, és öntudatosan visszatartotta magát, hogy lefedje a kezével a jelet, mint egy zavart kamasz, és elkezdte megrakni az etetőket szénával.

– Csak éppen mondja ki, mire gondol Mr. Chevez. Nem járhat egyszerre két úton. Az egyik percben arra utal, hogy jó hatással vagyok rá, a másikban meg arra, hogy megpróbálhat valahogy ártani nekem. Ha van bármi, ami miatt úgy gondolja, hogy veszélyben lehetek Rafael De La Cruztól, jobb lenne, ha elmondaná. – Tekintete megállapodott az arcán. – Nem félek tőle. – Ez ugyan egy égbekiáltó hazugság volt, de megpróbálta vele vallomásra kényszeríteni Juant. – Fenyeget engem valahogyan? Azt maga sem hiszi, hogy valamiképpen felelős lenne azért, ami az istállóval történt, ugye?

Kihívóan akart ránézni, de a szemei túlzottan duzzadtak voltak. És fáradtak. A karjai és a lábai is úgy tűnt, mintha ólomból lennének. Szeretett volna lefeküdni a szénába és csak aludni.

– Don Rafael soha nem tenne olyasmit. – Juan még a puszta feltételezéstől is elborzadt. Már nem rémültnek tűnt, inkább aggodalmasnak. – Azt hiszem, hogy vissza kellene mennünk a házba, ön a rosszullét határán van.

A tiltakozás ugyan elindult az elméjéből, de valóban rettenetesen érezte magát, a bőr az arcán és a karjain már vadul égett. A szemeibe mintha vörösen izzó tűket bökdöstek volna. Még a félhomályos pajtában is érezte a napfény támadását. És ami még ennél is rosszabb, állandóan Rafaelre gondolt. Szinte megszállta az elméjét, elsöpörte minden gyakorlatias gondolatát. Nem számít, milyen erős akarata volt, képtelen volt abbahagyni, hogy rá gondoljon, látnia kellett őt.  Colby soha nem gondolta magáról, hogy olyan nő lenne, akinek ilyen iszonyatos szüksége van egy férfira, ennyire vágyakozik utána, reménytelenül hallani akarja a hangját, meg akarja érinteni, hogy biztosan tudja, hogy életben van és jól van.

– Kérem Senhorita, a nap égeti a bőrét. Ne aggódjon, talán visszatalálok a házhoz. – Juan már eldöntötte, hogy visszaviszi a farmházhoz. Látta, hogy bajban van, és olyan udvarias volt, amennyire csak lehetett.

Ha bármi történne vele, Rafael őt tartaná a felelősnek. Nagyon aggódott. Colby bőre felhólyagzott a napon, szemei rettenetesen érzékenyek voltak a fényre. Túlságosan is hasonlított ez ahhoz, ami a De La Cruz fivérekkel történt, a napfény hatására. De emberen, Juan még soha nem figyelte meg ezt a jelenséget. Most már valóban megrémült, mindenáron beszélnie kellett Julioval.

– Meg kell néznem a gyerekeket, – kapitulált Colby, – és szólnom kell az állatorvosnak is, hogy nézze meg még egyszer a lovakat.

Vágyott a farmház hűs megkönnyebbülésére. Csak szerette volna Ginnyt és Pault a karjaiba szorítani és visszatérni a régi, normális életéhez. Nem pedig azután sóvárogni egyre vigasztalanabbul, hogy láthassa Rafaelt, hogy megérinthesse. Csak hogy tudja, hogy életben van.

„Hol vagy?”

 

Rafael a föld mélyébe zárva feküdt. Körülötte a talaj felajánlotta neki fiatalító, enyhítő ölelését, gyógyította a rettenetes égésnyomokat, amit a nap hagyott a karjain és az arcán. Nem volt képes otthagyni Colbyt, míg meg nem győződött róla, hogy elmúlt a veszély a közelében, így sokkal tovább maradt fenn a reggeli órákban, mint eddig valaha. Még ott lenn, a földben fekve is folytak a könnyek a szeméből, a napfénytől. Az általa idézett vastag, sűrű felhőtakaró ellenére is megfizette az árát, hogy vele lehessen.

Miért volt az istállóhoz olyan közel a vámpír szaga, ha az istállót ember gyújtotta fel? Az élőholtnak lenne egy bábja, egy emberi szolgája, akivel el akarja pusztíttatni Colbyt? Nicolasnak igaza volt, teljesen át kell hoznia a saját világába, hogy képes legyen bármikor megvédeni. A gondolat magával hozott egy másikat, egy sokkal kellemetlenebbet is. Nagyon nehéz volt ott feküdni a földben azzal a tudattal, hogy Colbynak talán a védelme nélkül kell szembenéznie valamilyen veszéllyel. De hogyan érezne a lány, itt, mellette feküdve, ha a kicsi Ginnynek lenne rá szüksége, vagy ő lenne veszélyben?

A szíve furcsán megbotlott. A kérdés sokkal összetettebb volt annál, mint amilyennek elsőre látszott. Sokkal egyszerűbb volt minden, amíg csak magára, a saját vágyaira és szükségleteire gondolt. Vad düh rohant át rajta, hogy átégesse a lelke legmélyéig. Colby elsorvadna a föld alatt, finom, együttérző lelke elpusztulna, ha elválasztaná a testvéreitől.

Úgy szerette őket, mintha a saját gyerekei lennének. Minden szál sejtjével vadul, védelmezőn szerette őket. Úgy ahogyan szerette volna, hogy őt is szeresse.

Káromkodása ékesszóló volt, szavai sokáig visszhangoztak a fejében. Részben már áthozta a lányt a saját világába, egy percig sem gondolkodva azon, mit jelenthet ez Colby életére nézve. Az álmaira. Arra, ami fontos neki. Nélküle most nyugtalannak és kényelmetlennek érzi magát, a nap pedig kezdett magasra hágni.

Colby egy független nő, és még ráadásul abban sem volt biztos, hogy egyáltalán tetszik-e neki. Teljesen összezavarodott attól, hogy képtelen uralkodni magán, hogy ne kívánja őt, az igényétől, hogy megérintse az elméjét, csak hogy tudja, biztonságban van. Rafael pedig csak feküdni tudott a föld alatt, azzal a tudattal, hogy ő is hozzájárul Colby gyötrelmeihez. Nem, több volt ez annál, ő maga volt a felelős Colby gyötrelmeiért.

Közel rejtőzött el Colby farmházához, hogy a veszély legelső rezgéseit is észrevehesse. Múlt éjjel olyan közelinek érezte magához, ahogy ott feküdt mellette az ágyán, és a légzését hallgatta. Olyan gyönyörű volt.

Nem csak a teste, hanem a szíve és a lelke is. Úgy tűnt, mintha belülről kifelé ragyogna. Egyetlen tűzoltó, vagy farmer, aki ismerte őt és ott volt az oltáson, senkiben sem fordult meg még csak a gondolata sem, hogy ő gyújtotta volna a tüzet, a biztosítási pénzért. Volt valami Colbyban, ami úgy vonzotta az embereket, mint a mágnes. Valami, ami arra késztette őket, hogy higgyenek benne.

Teste holtsúlyként feküdt, még a legkisebb izmát sem volt képes megmozdítani, miközben azon gondolkodott, hogyan oldhatná meg a problémákat, amikkel szembenézett. Nem akarta Colbyt a föld felett tudni, ahol nem védhetné meg. Azt akarta, hogy vele lehessen. Nem, nem akarta, szüksége volt rá, hogy vele legyen. Nem szeretett volna egy újabb napon keresztülmenni úgy, hogy nem meri népe gyógyító alvását aludni, mert attól retteg, hogy közben elveszíti őt. Ezt nem bírja. Befejezi a rituálét és áthurcolja a rugdosó, sikoltozó lányt a saját világába.

A következmények pedig legyenek átkozottak. Hozzá tartozik. Neki teremtették, a másik fele. Joga van hozzá. Aztán majd Brazíliában jóváteszi, elnyeri a szerelmét. Össze lesz kötve vele örökre. Az örökkévalóságra. Nem lesz képes elhagyni őt, meg fogja tanulni elfogadni a sorsát.

Megpróbálta tőle távol kényszeríteni az elméjét, elzárni magát, hogy visszanyerhesse hatalmas erejét.

Hallotta a szívverését. Érezte, hogyan keresi a föld felett Colby szíve, az övé megnyugtató ritmusát. Hogy hogyan kutatja a környéket az elméje, milyen kétségbeesetten próbálja megtalálni az övét. Már sikerült két vércserét megcsinálnia. Részben már a világában volt. A felismerés sokként érte. A bőre már érzékeny a napra, a szemei égnek és könnyeznek.

Colby hozzászokott ahhoz, hogy kint legyen a legforróbb napsütésben is, eszébe sem jut, hogy védje magát. Tett egy koncentrált erőfeszítést, hogy lelkével megérintse a lelkét, részben, hogy enyhítse a szorongását, részben pedig hogy a sajátját enyhítse.

Egyszerre megérezte égő bőrének és szemeinek fájdalmát. Éhes volt, de képtelen volt enni. Gyakran meg kellett érintenie őt az elméjével, és ez az ismeretlen szükség rettenetesen zavarta.

Egy halk, kétségbeesett hang szökött el belőle.

Hogy lehetett ilyen hihetetlenül önző? Csak a saját szükségletei és vágyai jártak a fejében. Egyáltalán nem gondolt a következményekre. Colby rettenetesen szenved ma, kizárólag az ő önzése miatt. Abban a pillanatban gyűlölte magát.

Tudta, hogy nincs más választása, magával kell vinnie őt Brazíliába, ahol megfelelő védelmet tudott neki biztosítani, de nem lenne boldog Paul és Ginny nélkül. A testvérei nélkül, soha nem lenne képes boldoggá tenni.

A gondolat hívatlanul jött az elméjébe és ott is maradt. Mint egy tüske. Mert ez volt az igazság. Akkor hallotta meg őt. A szíve halk kiáltását az övének.

„Hol vagy?”

Iszonyatos energiába és erőfeszítésbe került, hogy legyőzze a fajtájára jellemző nappali bénulást, amikor fölötte a nap ennyire magasan állt. A szívével és az elméjével nyúlt érte.

„Colby?”

Egy érintés. Egy tapintás.

Colby megpróbált harcolni a szemeiben érzett rettenetes fájdalom és a fejfájás ellen, ami olyan hajlíthatatlan volt, hogy már úgy érezte, mintha egy satuba szorították volna be a fejét. Alkarjai vörösek voltak, kicsi hólyagok kezdtek kidudorodni rajtuk. Colby ugyan vörös hajú volt, de a bőre réges-rég megszokta már a napfényt. Nem lehet erre ennyire érzékeny. Gyorsabb haladásra ösztökélte a lovát, de egyik kezével a szemét kellett eltakarnia, képtelen volt rá, hogy irányítsa az állatot. Juan egy szó nélkül kinyúlt, átvette tőle a gyeplőt és visszavezette a farmházhoz.

Alig vette észre a lepkeszárny finomságú hang moccanását, ami megérintette az elméje falát.

Rafael. Hihetetlenül megbabonázó volt a hangja, a szíve azonnal magába is zárta. Miért is félt annyira, hogy valami szörnyűség történt vele? Ez egy hatalmas kőként nehezedett rá, szinte összezúzta, míg már képtelen volt világosan gondolkodni.

„Rafael!”

Képtelen volt eltüntetni a megkönnyebbülést a hangjából éppúgy, mint az elméjéből.

„Pihenek. Este el fogok menni hozzád. Aludj, és engedd meg Juannak és Julionak, hogy ők végezzék el ma a munkát Paullal.”

Elásott egy kis „lökést” a szavai mélyére, de ereje egyre fogyatkozott, a lány elméje egyre távolodott tőle.

Colby érezte, hogy valami nagyon nincs vele rendben, hogy gyógyításra szorul, és pihenésre.

„Megsérültél. Érzem a fájdalmad az elmémben.”

„Ez a te fájdalmad.”

„Ne hazudj nekem.”

„Az életpárok soha nem hazudnak egymásnak. A sajátomként érzem a fájdalmad.” – halkan felsóhajtott. – „A nap tőlem is megkövetelte a vámot. De gyorsan gyógyulok. Aludnod kell querida.”

Colby megpróbálta tovább szondázni az elméjét, hogy felmérje a sérüléseit, de ez lehetetlen volt. Feladta, megfogyatkozott erejének, ez egy túl nagy feladat volt.

„Azt hiszem, mindkettőnknek alvásra van szüksége Rafael.” – Megdöbbent attól, hogy egyre könnyedebben kommunikál vele. És hogy ez mennyire jó érzés. Mintha összetartoznának, mintha ugyanannak az egésznek, a két fele lennének.  – „Kimostad az agyam.” – A rettenetes nyomás, ami szinte a földre húzta, eltűnt a mellkasából, egyszerre sokkal boldogabbnak érezte magát. A szemei jobban fájtak annál, mintsem nyitva tudta volna őket tartani, a bőre égett, az istálló eltűnt, és ő megmagyarázhatatlanul boldog volt pusztán attól, hogy hallhatta a hangját. Mivel tudta, hogy olvassa az elméjét, és nagy valószínűséggel most végtelenül önelégült lehet, egy utolsó üzenettel vette célba. – „Hányingerem van magamtól.”

Bár Colby bement a csűrbe, hogy eltűnjön végre a napról, rájött, hogy még odabenn, a sötétben sem képes kinyitni a szemeit.

Leszállnia ugyan sikerült, de kénytelen volt vakon megtartani a lovát, míg Juan ki nem vette a kezéből a gyeplőt.

– Menjen be, majd én rendbe teszem a lovat.

– Colby! – Paul száguldott be a csűrbe, látta a nővérét tántorogni, amikor leszállt a lóról. – Mi történt? – Dühösen meredt a bácsikájára. – Mit művelt vele?

Hangjából áradt az ellenségesség és a gyanú.

– Paul… – Colby hangjában gyengéd figyelmeztetés csendült. – Fájnak a szemeim. Nem látok túl jól. Valószínűleg megsérültek valahogyan, a tűzben. A nagybátyád csak segíteni próbál nekem. – Nekidőlt, számított rá, hogy bejuttatja valahogyan a házba. – Ne légy durva.

Beletemette az arcát az ingébe, miközben vakon átbotladozott mellette az udvaron, be a házba. Nem merte kinyitni a szemeit. Most, hogy már otthon volt, úgy tűnt, mintha még jobban fájnának.

Ginny is odarohant hozzá.

– Mi történt? Teljesen leégetett a nap Colby. Elég rosszul néz ki.

Azonnal hideg vízbe áztatott egy törölközőt, és a nővére kezébe nyomta. Colby rászorította a hűvös anyagot duzzadt szemeire. Lerogyott egy székbe.

– El sem hiszem, hogy ez ennyire fáj. Még soha nem voltam ilyen boldog, hogy hazaértem.

– Beviszlek a városba a doktorhoz, – ajánlotta fel Paul.

Colby vett egy mély lélegzetet és megrázta a fejét.

– Inkább azt hiszem, lefekszem egy órára. – Kimerültnek érezte magát és olyan álmosság tört rá, hogy már attól félt, hogy ott helyben, a konyhában elalszik. Megdörzsölte lüktető halántékát. – Olyan sok dolgom van még.

– Felhívtam az állatorvost, – kezdett bele Ginny, – még ma délután kijön. A csirkék megetetve, a kert meglocsolva. A tűzoltóparancsnok kiküld valakit, hogy vizsgálja meg a tüzet.  Paul felhívta a lovak tulajdonosait. Nos, Shorty kivételével. – Ginny egy habozó pillantást vetett a bátyjára. Colby soha nem volt beteg. Sokszor megsérült ugyan, de ritkán feküdt le nappal, még a hosszú, megerőltető elletések után sem. – Ja, és felhívtam Tanya Everettet, hogy a ma délután helyett, nem jönnének-e át inkább este. – Lehajtotta a fejét, pillantása lesiklott Paulról, – Csak le akartam mondani az egészet, de annyira magányosnak hangzott, és arra gondoltam, talán lovagolhatnék vele a karámban. De ha azt szeretnéd, hogy lemondjam, felhívom Colby.

– Nem, dehogy is akarom csibém, – Colby még jobban rányomta a hűvös kendőt a szemére, reménytelenül próbálván eltüntetni a forróságot a bőréről. – Annyira fáradt vagyok, muszáj néhány órát pihennem. Felébresztesz később?

– Na, gyerünk, – Paul felsegítette, és elvezette a szobájába. – Ne aggódj, mindenről tudok gondoskodni.

Colby elhúzta a szeméről a törölközőt, hogy ránézhessen az öccsére. Az ablakon beszűrődő fény szinte megütötte riasztó ragyogásával. Azonnal visszaszorította szemeire a megnyugtató nedves ruhát. – Húzd be a függönyöket Paolo.

Engedelmeskedett a kérésének, behúzta a nehéz sötétítőket, félhomályba borítva a szobát.

– Biztos vagy benne, hogy ne vigyelek el az orvoshoz Colby? Talán megégtek a szemeid a tűzben.

Nagyon riadtnak és nagyon fiatalnak hangzott.

– Azt hiszem, hogy csak érzékenyekké váltak, és olyan fáradt vagyok Paul. – Leheveredett az ágyára, és vakon felé nyújtotta a kezét. – Beszélnem kell veled Juan és Julio Chevezről. Azért vannak itt, hogy segítsenek, és azt hiszem, tiszteletteljesebben kellene viselkedned velük, elvégre apád testvérei. Másrészről, tekintettel arra, hogy milyen különös dolgok történnek itt mostanság, nem ártana, ha szemmel tartanád őket. Komolyan mondom Paul. Győződj meg róla, hogy te és Ginny biztonságban vagytok.

Kényelmetlenül tekergőzött, míg Paul odanyúlt, hogy kikapcsolja a pisztolytáskája övét. Colby még mindig érezte Rafael illatát a lepedőn és a párnán. Bele akarta nyomni az arcát a szövetbe, hogy belélegezze.

– Nem hiszem, hogy a legújabb divat szerint az ágyban pisztolyt illene viselni. Hol hagytad a puskád? – kérdezte hirtelen Paul. A nővére most egyszerre nagyon törékenynek tűnt.

– A tartójában. Azt hiszem, Juan már levette a lóról a nyerget. Győződj meg róla, hogy biztosítva van Paul, és tedd vissza a fegyverállványra.

Ginny sürgött-forgott, keskeny kis csípőjével odébb lökte Pault.

– Hoztam neked egy kis aloe verát. Te csak feküdj nyugodtan, és hagyd, hogy bekenjelek vele. – Aggodalmasan felnézett Paulra. – Olyan fáradt mostanában Paul. Szerinted beteg? Nem evett tegnap egész nap, és ma reggel sem. Még csak egy csésze teát sem.

Egy mosoly görbítette fel Colby szájsarkait.

– Én is itt vagyok Ginny. Nem kellene úgy beszélned rólam, mintha nem hallanám.

– Ismered Colbyt, – mondta határozottan Paul, mert nem akarta, hogy Ginny a mostaninál is jobban aggódjon, – néhány órával korábban felkelt, hogy nyomokat keressen… – elcsuklott a hangja, eszébe jutott, hogy Pete Jessup is veszélyes téma. – Csak tartsd szemmel a lányt Ginny, ügyelj rá, hogy a házban maradjon. Tartsd Kinget is magad mellett.

Mogorván beszélt, hirtelen rászakadt a mindkét testvére felelőssége.

Ginny megforgatta a szemeit, ahogy Paul kiment a pisztolytáskával a kezében.

– Nagy hiba volt Colby, hogy hatalmat adtál ennek a hülyének. Tudod, hogy a következő dolog az lesz, hogy lehetetlen lesz vele együtt élni.

Összefogta Colby haját, és meglepődött rajta, hogy az meg sem mozdul. Ginny közelebb hajolt. Colby már elaludt.

Ginny leült az ágy szélére, és a nővérét nézte, közben ujjai automatikusan befonták a vastag fürtöket egy hosszú fonatba.

Colby valahogyan más volt. Ginny nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mitől. A rettenetes leégés ellenére Colby másnak tűnt… teljesen. Ginny egy kicsit vigasztalónak érezte, hogy ott ülhetett mellette, de azt kívánta, bárcsak ne aludt volna el a nővére ilyen hamar. Beszélni szeretett volna vele.

Ginny egészen közel hajolt.

– Ez mind az én hibám Colby. Szeretném, ha meghallgatnál, – suttogta a szavakat nővére nyakába, oda, ahol az a furcsa jel volt. – Én csináltam Colby.

Colby tökéletesen nyugodtan feküdt, álmában úgy nézett ki, mint egy angyal. Egy könny szivárgott elő Ginny szeméből, végigfolyt az arcán, és lehullott egyenesen arra a jelre.

Colby azonnal megmozdult, kinyúlt, és megtalálta Ginnyt.

– Soha nem tettél volna ilyet. – A hangja halk volt és álmos, volt benne egy halovány mosoly is.

– Nem én gyújtottam meg, – vallott szipogva Ginny. – de behívtam Kinget. Megvártam, amíg elalszol, behívtam a szobámba és becsuktam az ajtót. Utálok nélküle aludni. Még mindig rémálmaim vannak apa és a mama haláláról. Néha azt is álmodom, hogy te is meghalsz. Nem akarom, hogy történjen veled valami. Soha.

Colby óriási erőfeszítést téve megmozdult. Soha nem érezte még magát ennyire fáradtnak, minden egyes tagja ólomból volt. Valahogyan mégis sikerült összefűznie az ujjait Ginnyével.

– Baby, miért tenne ez téged felelőssé? Bárki is gyújtotta a tüzet, nem gondolt a lovakra, amik bent voltak. Nem habozott volna a kutyát sem megölni, ha az megpróbált volna riasztani bennünket.

Annyira fáradt volt, hogy még az sem tűnt fel neki, hogy elfelejtette cenzúrázni a szavait.

– Nem kellett volna elhívnom őt, akkor Shorty lovát talán nem kellett volna megölni. – Ginny mélyen beletemette az arcát nővére nyakába, ahol az a jel úgy dobogott, mint egy szívverés.

Colby még jobban összeszedte magát, karját Ginny köré csúsztatta.

– Ne legyél annyira rémült drágám, nem fogjuk elveszíteni az otthonunkat. És senki sem szakíthat el bennünket egymástól. Szeretlek és Pault is. Ez nem a te hibád.

– De apa és a mama elmentek, – Ginny visszatartotta rengeteg könnyét.

– Tudom édes. Apa megpróbált velünk maradni, ameddig csak tudott. Tudom mennyire nehéz volt neked, de minket senki sem választhat el.

– Mi lesz, ha azok az emberek elvisznek téged a bíróságra, és velük kell mennünk Brazíliába?

Ginny kicsi teste remegett.

Colby felemelte a Vigasztalót, melegével, megnyugtató érintésével mindkettejüket bebugyolálta.

– Nem hiszem, hogy megtennék Ginny. De ha mégis, nem hiszem, hogy nyernének. De ha valahogyan mégis sikerülne nyerniük, nos, én beszélgettem Juannal ma. Ő a nagybátyád, apád testvére, és azt mondta, azt szerették volna, ha én is megyek veletek. Soha nem engedném nekik, hogy nélkülem elvigyenek bárhová is.

– Összeházasodhatnál Rafael De La Cruzzal, – mondta hirtelen Ginny. – Ha hozzámennél, soha senki nem lenne képes elválasztani minket, mert ő a főnök.

Riadalom terjedt szét Colby egész testében, a gondolat, hogy feleségül menjen Rafael De La Cruzhoz, ijesztő volt. Teljesen uralná őt. Hiszen látta az arrogancia bélyegét az arcán, félig leeresztett pillái mögött parázsló szemeiben. Neki pedig nem volt elég ereje, hogy harcoljon az irányítása ellen. Colby még mindig nem nyitotta ki a szemét és nem is akarta.

– Beszélt veled?

– Csak reggel a konyhában, amikor mindenki rám nézett, és én megijedtem. Kedves volt velem. Apáról mesélt, és arról, amikor apa kicsi volt, meg hogy nem sérültél meg nagyon, és ne aggódjak, mert mindenki tudja a dolgát odakint. Azt is mondta, hogy szép vagy. – Megszorította Colby ujjait. – Biztonságban éreztem magam mellette. Megállt előttem, amikor sírtam, így senki nem látta meg.

– Az nagyon kedves volt tőle. Rafael úgy tűnt, ma reggel mindenhol ott volt. Harcolt a tűzzel, gyógyította a lovakat, segített nekem, és most hallom tőled, hogy még rád is figyelt. – Colby hangja halványult, mintha visszacsúszna az álomba.

Megfordult, arcát a hűvös párnához szorította, belélegezte Rafael illatát, rászorította a kezét a jelre a nyakán, mintha csak megsimogatná azt.

– Azt is mondta, hogy ez nem az én hibám volt és beszéljek veled róla.

Ginny kitartott.

– Igaza volt baby, ez valóban nem a te hibád. Én örülök, hogy tegnap éjjel behívtad a kutyát. Mostantól kezdve, ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van rá, behívod magadhoz Kinget, akár minden éjszaka. Ginny? Tényleg nagyon fáradt vagyok drágám, aludnom kell.

– Kedveled őt?

– Kedvelek kit? – kérdezett vissza, miközben ismét beljebb lopakodott egy kicsit az alvásba.

– Rafaelt. Kedveled őt?

Colby megint elmosolyodott.

– Nem.

A hangja puha és érzéki volt.

Ginny még közelebb bújt hozzá és megölelte egy elégedett mosollyal.

– De igen, kedveled. Meg tudom mondani a hangodból.