20. FEJEZET

A három fickóból épp egyik sem volt a közelben, úgyhogy leléptem. A fejem úgy fájt, hogy azt gondoltam, biztosan vérzik valahol, de semmi nedvességet nem tapintottam az ujjaimmal. A kificamodott bokám lemerevedett a teherautó belsejében, és úgy futottam, mint egy törött marionettbábu, de csak egyszer álltam meg, hogy megszakítsam a fénykép törlést Masha telefonján. Lekapcsoltam a rádióját – egyrészt, hogy takarékoskodjak az akkumulátorral, másrészt, nehogy bemérhessenek –, aztán beállítottam a készenléti állapotot két órára, a lehető leghosszabb időtartamra. Megpróbáltam úgy, hogy ne kérjen jelszót, amikor visszakapcsol, de ahhoz is jelszóra lett volna szükség. Vagyis minden második órában legalább egyszer meg kellett nyomnom valamelyik gombot, egészen addig, míg ki nem találom, hogyan szedhetem le a fényképet a telefonról. Egy töltőre volt szükségem.

Nem volt tervem, de szükségem volt egyre. Le kellett ülnöm, hogy felléphessek a netre – hogy kitaláljam, mi legyen a következő lépésem. Elegem volt abból, hogy mások tervezgessenek helyettem. Nem akartam Masha, a BH, vagy akár az apám kedve szerint cselekedni. Ange kedvéért? Talán az övéért igen. Az elfogadható.

Lefelé igyekeztem a dombról, ahol csak tudtam, a mellékutcákon haladva, és lassan elvegyültem a Tenderloin járókelői között. Nem volt semmi elképzelésem, hogy merre menjek. Szinte percenként benyúltam a zsebembe, és megnyomtam egy gombot Masha telefonján, nehogy készenléti állapotra váltson. Eléggé kidudorodott, ahogy nyitva volt a kabátom zsebében.

Megálltam, és nekidőltem egy épület falának. A bokám nagyon fájt. Különben is, hol vagyok?

Hyde Street az O’Farrel kerületben. Egy ázsiai masszázsszalon előtt. Az áruló lábam visszavitt oda, ahol minden elkezdődött – vissza oda, ahol a Masha telefonján lévő fénykép is készült, pillanatokkal azelőtt, hogy a Bay Bridge felrobbant, azelőtt, hogy az életem örökre megváltozott.

Le akartam ülni a járda szélére, hogy ordítsak, de az nem oldotta volna meg a próblémáimat. Fel kellett hívnom Barbara Stratfordot, hogy elmondjam neki, mi történt, és megmutassam neki a fotót, amin ott van Darryl is.

Mi jutott eszembe? Meg kell neki mutatnom a videót, azt, amelyiket Masha küldött nekem – amelyiken az elnök kabinetfőnöke kárörvendőn beszél a San Franciscói bombatámadásról, és bevallja, hogy tudja, hol és mikor lesznek a következő támadások, de nem hajlandó tenni ezek ellen semmit, mert azok révén a főnökét újra megválasztják.

Ez lett a terv: kapcsolatba lépni Barbarával, odaadni neki a dokumentumokat, és megjelentetni azokat. A vámpírtalálkozó bizonyára nagyon kiborított néhány embert, akik azt gondolhatták, hogy mi valóban terroristák vagyunk. Amikor megszerveztem, természetesen az járt a fejemben, hogy milyen kiváló elterelő hadművelet lesz, nem az, hogy miként csapódik le egy nebraskai lakosnál.

Felhívom Barbarát, de okosan, egy utcai fülkéből, fejemen a kapucnimmal, nehogy az elkerülhetetlen CCTV valamelyik riportere lefényképezzen. Elővettem egy negyeddollárost a zsebemből, beletöröltem a pólómba, hogy megszabadítsam az ujjlenyomatoktól.

Tovább haladtam lefelé, a BART állomás, és az ottani nyilvános fülkék felé. Épp a trolibusz megállónál tartottam, amikor észrevettem a Bay Guardian aktuális számát egy fekete hajléktalan fickó mellett, aki rám mosolygott.

– Vedd csak el, és olvasd el a címlapot, az ingyen van, de, ha bele is akarsz lapozni, az ötven centbe fog kerülni.

A vezércikk címe olyan nagy betűkkel volt szedve, amilyeneket a szeptember 11-i események óta nem láttam.

 

A HÁZ AZ ÖBÖL MENTÉN – BELÜLRŐL

 

A cím alatt, kicsivel kisebb betűkkel:

 

Hogyan tartja fogva a BH a gyerekeinket és barátainkat egy titkos börtönben, szinte a szomszédban.

Barbara Stratford riportja a Bay Guardian számára

 

Az újságárus megrázta a fejét.

– Elhiszed ezt? – mondta. – Itt San Franciscóban. Apám, ez a kormány bekaphatja.

Elméletileg a Guardian ingyenes volt, de úgy tűnt, ez a fickó beterítette a helyi piacot jó néhány számmal. Volt egy negyeddolláros a kezemben. Azt odaadtam neki, és előkerestem még egyet. Arra már nem vettem a fáradtságot, hogy arról is letöröljem az ujjlenyomatokat.

– Azt mondták, hogy a világ örökké megváltozott, amikor ismeretlenek felrobbantották a Bay Bridge-t. Barátaink és szomszédaink ezrei haltak meg azon a napon. Szinte senkit sem találtak meg, a holttestek feltehetően a városi kikötő mélyén pihennek. De egy különleges történet, amelyet egy olyan fiatalember mesélt el jelen cikk írójának, akit a BH percekkel a robbantást követően letartóztatott, arra enged következtetni, hogy a kormány illegálisan tart fogva sok halottnak hitt személyt a Treasure Islanden, ahonnan nem sokkal a bombatámadást követően kitiltották a lakosságot…

Leültem egy padra – hátborzongató érzéssel jöttem rá, hogy ugyanarra a padra, amelynél megálltunk pihenni Darryllel, miután kitörtünk a BART állomásról –, és végigolvastam az egész cikket. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne fakadjak sírva ott helyben. Barbara talált egy-két képet rólam és Darrylről, ahogy együtt ökörködünk, és beleillesztette a szövegbe. Talán egy éve készülhettek a fotók, de én sokkal fiatalabbnak tűntem rajtuk, mintha csak 10 vagy 11 éves lettem volna. Az elmúlt hónapokban igencsak gyorsan felnőttem, azt hiszem.

A cikk remekül sikerült. Felháborodva éreztem magam, amikor a cikkben említett gyerekek szóba kerültek, de aztán eszembe jutott, hogy valójában rólam van szó. Ott volt Zeb levele is, a durva kézírásának felnagyított mása beterített egy fél oldalt. Barbara rengeteg információt tárt fel más eltűnt, vagy halottnak hitt gyerekről – a lista igen hosszú volt –, és feltette a kérdést, hogy vajon mennyien lehetnek még ott a szigeten, alig néhány mérföldre a szülői házuktól.

Benyúltam a zsebembe, és előszedtem még egy negyeddollárost, de aztán meggondoltam magam. Mi volt az esélye annak, hogy Barbara telefonját nem hallgatják le? Most semmi lehetőségem sem volt arra, hogy felhívjam, legalábbis nem közvetlenül. Egy közvetítőre volt szükségem ahhoz, hogy kapcsolatba léphessek vele, és rávegyem, hogy találkozzon velem, valahol délen. Ennyit a tervekről.

Nagyon-nagyon szükségem volt az Xnetre.

De hogy a pokolba tudok belépni? A telefonom hálózatkeresője vadul villogott – minden irányból vezeték nélküli hálózatok vettek körül, de nem volt nálam se Xbox, se TV, se egy ParanoidLinx DVD, amiről telepíthettem volna. WiFi, WiFi volt mindenfelé…

Aztán kiszúrtam őket. Két velem egykorú srácot, ahogy a BART állomásra vezető lépcső tetején próbáltak belevegyülni a tömegbe. Leginkább az szúrt szemet, ahogy mozogtak – kicsit sután, bele-beleütközve a járókelőkbe és a turistákba. Egyik kezüket a zsebükben tartották, és amikor találkozott a tekintetük, halkan vihogtak. Ennél nyilvánvalóbban nem is adhatták volna a világ tudtára, hogy éppen jeladókat zavarnak, de a tömeg mégsem vett erről tudomást. Ezen a környéken az ember arra készül, hogy hajléktalanokat és bolondokat kell kerülgetnie, ezért nem keresik mások tekintetét, és csak akkor néznek fel, ha nagyon muszáj.

Megközelítettem az egyiket. Elég fiatalnak tűnt, de nem lehetett fiatalabb nálam.

– Hé – szólaltam meg. – Hé, ide tudnátok jönni egy pillanatra?

Úgy tett, mintha meg sem hallott volna. Átnézett rajtam, ahogy egy hajléktalanon szoktak.

– Gyertek – folytattam. – Nincs túl sok időm. – Megragadtam a vállát, és a fülébe súgtam. – A zsaruk a nyomomban vannak. Én is az Xnetezők közé tartozom.

Most már inkább ijedtnek tűnt, és talán el is akart szaladni, de a barátja felénk közeledett.

– Komolyan mondom. Csak hallgassatok meg!

Odajött a másik srác is. Magasabb volt, és nagyobb darab is, akárcsak Darryl.

– Hé – mondta. – Van valami baj?

A kisebbik súgott neki valamit, és egy pillanatig úgy tűnt, mind a ketten elinalnak. Előkaptam a Bay Guardian számát, és meglobogtattam előttük.

– Csak lapozzatok az ötödik oldalra, rendben?

Megtették. Ránéztek a vezércikk címére, aztán a fényképre, aztán rám.

– Ó, haver – mondta az alacsonyabb. – Ne szórakozz.

Úgy vigyorgott rám, mint valami őrült, és a magasabbik rácsapott a hátamra.

– Nem hiszem el… Te vagy M…

Befogtam a száját.

– Csak menjünk egy kicsit arrébb, oké?

Visszamentünk a padhoz. Észrevettem egy kopott, barna foltot a járdán a pad alatt. Darryl vére? Felállt a szőr a hátamon. Leültünk.

– A nevem Marcus – mondtam, és nyeltem egy nagyot, hiszen épp most osztottam meg a valódi nevemet két fickóval, akik M1k3y néven már ismertek. Feladtam az álcámat, bár a Bay Guardian már megtette ezt helyettem.

– Nate – mondta az alacsonyabb.

– Liam – tette hozzá a másik. – Haver, nagy megtiszteltetés megismerni téged. Te vagy a mi hősünk…

– Ne mondd ezt – feleltem. – Ne mondd ezt. Ti viszont olyanok vagytok, mint egy fényreklám, amely azt hirdeti, „zavarom a jeladókat, gyertek, zárjatok be az öböl menti börtönbe.” Nem is lehetnétek ennél feltűnőbbek. – Liam úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. – Ne aggódjatok, senki sem vette észre. Később majd adok egy-két tippet. – Erre felcsillant a szeme. Ami félelmetesen nyilvánvaló lett számomra, hogy ez a két srác tényleg istenítette M1k3y-t, és bármit megtett volna neki. Vigyorgó idióták voltak. Ettől teljesen kényelmetlenül éreztem magam. – Figyeljetek! Be kell lépnem az Xnetre, de anélkül, hogy hazamennék, vagy csak megközelíteném azt a környéket. Itt laktok a közelben?

– Én igen – mondta Nate. – A California Street végében. Egy kicsit sétálni kell… felfelé.

Épp most jöttem le a dombról, és Masha ott volt valahol arrafelé. De, ez még így is több volt annál, amit remélni mertem.

– Menjünk – mondtam.

 

Nate odaadta a baseball sapkáját, és kicseréltük a dzsekijeinket is. A járásfelismerés miatt nem kellett aggódnom, mert a bokám elviselhetetlenül fájt – úgy billegtem, mint valami hős egy cowboy filmben.

Nate egy hatalmas, négy hálószobás házban lakott a Nob Hill tetején. Az épületnek volt egy lakája, vörös felöltőben, aranyszínű brokáttal, és amikor odaértünk, megbillentette a sapkáját, Mr. Nate néven szólította a srácot, és köszöntött minket is. A hely makulátlan volt, és bútortisztító szaga terjengett a levegőben. Igyekeztem nem eltátani a számat a több milliós berendezésen.

– Az apám – magyarázta –, befektetésekkel foglalkozó bankár volt. Hatalmas életbiztosítása volt. Meghalt, amikor tizennégy éves voltam, és megkaptuk az összeget. Igaz, hogy korábban már elváltak a szüleim, de mégis az anyámat hagyta meg kedvezményezettnek.

A padlótól a mennyezetig érő ablakon keresztül a Nob Hill másik oldalának Pazar látványa tárult elénk, a Fisherman’s Wharf felé, a Bay Bridge maradványáig, a daruk és teherautók tömegéig. A ködön keresztül éppen ki tudtam venni a Treasure Islandet. Ahogy lefelé bámultam, valami arra késztetett, hogy leugorjak.

Beléptem az Xnetre Nate Xboxán, amely a nappaliban lévő plazmatévéhez volt csatlakoztatva. Megmutatta, hány szabadon elérhető vezeték nélküli hálózatot lehetett elérni – húszat, harmincat, legalább. Ez a lakás egy remek hely volt ahhoz, hogy valaki Xnetezzen.

Rengeteg e-mail várt M1k3y postafiókjában. Húszezer új üzenet érkezett azóta, hogy Ange és én reggel útnak indultunk. Sok a sajtótól érkezett, hogy interjúkat kérjenek, de a zöme a többi Xnetezőtől jött, akik látták a cikket a Guardianban, és el akarták mondani, hogy bármiben segítenek nekem, ha szükségem van rám.

Ez betette az ajtót. A könnyek elkezdtek peregni az arcomon.

Nate és Liam összenéztek. Abba akartam hagyni, de nem tudtam. Zokogtam. Nate odament a tölgyfából készült könyvespolchoz, az egyik polcán lévő bárt kinyitotta, és feltárult egy sor ital. Töltött nekem valami aranybarna italt, és átnyújtotta.

– Ritka ír whiskey – mondta. – Anyám kedvence.

Olyan volt, mint a tűz, mint az arany. Óvatosan kortyolgattam, nehogy köhögni kezdjek tőle. Nem igazán szerettem a töményet, de ez most más volt. Vettem néhány mély lélegzetet.

– Kösz, Nate.

Ettől úgy nézett rám, mintha épp most tűztem volna fel rá egy kitűntetést. Jó gyerek volt.

– Jól van – mondtam, és felemeltem a billentyűzetet.

A két srác ámuldozva figyelték, ahogy átlapoztam az e-mailjeimet a hatalmas képernyőn. Elsősorban olyan üzenetet kerestem, amely Ange-től érkezett. Volt rá esély, hogy el tudott menekülni. Ez az esély mindig megvolt. De bolond voltam, hogy reménykedtem. Semmi sem érkezett tőle. Olyan gyorsan lapozgattam a levelek között, ahogy csak tudtam, miközben kiválogattam a sajtó megkereséseket, a rajongói leveleket, a gyűlölködő leveleket, és a kéretlen üzeneteket…

Ekkor találtam meg Zeb levelét.

– Nem volt túl örvendetes, hogy amikor ma reggel felébredtem, az újságban láttam viszont azt a levelet, amiről azt gondoltam, el fogod égetni. Egyáltalán nem volt szép tőled. Úgy éreztem magam tőle, mint egy… űzött vad. De megértettem, hogy miért tetted. Azt nem mondom, hogy egyetértek a módszereiddel, de az egyértelműen látszik, hogy a szándékaid tiszták. Ha ezt elolvasod, akkor jó eséllyel sikerült elmenekülnöd. Ez nem könnyű, ezt már én is kezdem megtanulni. Ahogy sok más mindent. Segíthetek neked. Megteszem neked. Te is megteszed értem, amit tudsz. (Még akkor is, ha nem az engedélyemmel teszed.) Válaszolj, ha megkapod, ha egyedül vagy. Vagy akkor is, ha elkaptak a börtönt irányító barátaink, és ez az egyetlen módja, hogy véget vess a fájdalomnak. Ha elkaptak, azt fogod tenni, amit mondanak neked. Tudom, de vállalom ezt a kockázatot.

– Érted, M1k3y.

– Hú – nyögte Liam. – Apám!

Legszívesebben pofán vágtam volna. Megfordultam, hogy mondjak neki valami durvát, és végre véget vessek ennek az áhítatnak, de csészealj nagyságúra dülledt szemekkel meredt rám, és úgy festett, mindjárt térdre borul előttem, hogy kifejezze a hódolatát.

– El kell mondanom – bökte ki Nate. – El kell mondanom, hogy ez életem eddigi legnagyobb megtiszteltetése, hogy segíthettem neked. Ezt el kellett mondanom.

Elpirultam, holott nem lett volna miért. Ezek ketten elvakult rajongók voltak, pedig egyáltalán nem voltam valami nagy híresség, legalábbis én nem tartottam magam annak.

– Srácok – nyeltem egyet. – Srácok, magamra hagynátok egy kicsit?

Úgy oldalogtak ki a szobából, mint a rossz kutyák, és ettől egy kicsit rosszul éreztem magam. Gyorsan gépelni kezdtem.

– Sikerült meglógnom, Zeb. Most menekülök. Minden segítségre szükségem van. Véget akarok vetni ennek az egésznek.

Eszembe jutott Masha telefonja, kivettem a zsebemből, és megnyomkodtam a gombjait, nehogy kikapcsoljon.

Használhattam a zuhanyt, kaptam váltásruhát, és egy új hátizsákot, tele mindenféle holmival, ami akár valami katasztrófa idején is jól jött volna – energiaitalok, gyógyszerek, hideg és meleg élelem, és egy öreg hálózsák. Még egy Xbox Universal gépet is kaptam, amelyre már korábban feltelepítették a ParanoidXbox programot. Jól esett ez a gondoskodás. De húznom kellett egy határt, amikor előkerült egy jelzőpisztoly.

Tovább nézegettem a leveleimet, hátha Zeb írt valamit, és közben megválaszoltam a rajongói leveleket. Aztán azokat, amelyeket a sajtó munkatársai írtak, viszont kitöröltem az utálkozó e-maileket. Félig-meddig számítottam arra is, hogy Masha üzen valamit, de erre kicsi volt az esély, hiszen útban volt LA felé, az ujjai bizonyára fájtak, és nem volt abban a pozícióban, hogy gépeljen. Megnyomkodtam a gombokat a telefonján.

A fiúk arra bíztattak, hogy pihenjek egy kicsit, és ekkor egy rövid, szégyenteljes pillanatig rám tört a paranoia, hogy ezek ketten talán a rossz oldalon állnak, és feladnak engem, amíg alszom. Ez persze hülyeség volt – akkor is feladhattak volna, amikor ébren vagyok. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ilyen sokra tartottak. Tudtam, hogy voltak olyanok, akik vakon követték volna M1k3y-t. Találkoztam is néhányukkal reggel, amikor vámpírnak öltözve kiabáltuk a Civic Center közepén, hogy „KISZÍVOM A VÉREDET”. De ezek ketten mások voltak. Rendes srácok voltak, akik akár a barátaim is lehettek volna az Xnet előtti időkben. Haverok voltak, akik együtt bolondoztak, tinédzser kalandokba keveredve. Önként vállalták, hogy csatlakoznak egy seregbe. Az én seregembe. Felelősséggel tartoztam irántuk. Ha magukra hagyom őket, csak idő kérdése, és elfogják mindkettőt. Túlságosan is bíztak.

– Srácok, figyeljetek rám egy kicsit! Van egy fontos dolog, amiről beszélni akarok veletek. – Szinte vigyázzban álltak, úgy figyeltek. Még akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna ijesztő. – Szóval. Most, hogy segítettetek nekem, a talaj forróvá vált. Ha titeket elkapnak, akkor én is lebukom. Kiszednek belőletek mindent, amit tudtok… – Feltartottam a kezem, hogy beléjük fojtsam a szót. – Nem, hallgassatok végig! Ti még nem éltetek át ilyet. Mindenki beszélni fog. Mindenki megtörik egy idő után. Ha bármikor elfognak titeket, mondjatok el nekik mindent, amilyen gyorsan csak lehet. Előbb-utóbb úgyis kiszednek belőletek mindent. Ez így működik.

– De nem fognak elkapni titeket, és azt is megmondom, miért nem: mostantól nem zavarjátok többet a jeladókat. Visszavonultok. Mostantól… – a kémregényekben használatos szavak után kutattam az emlékeim között. – Mostantól alvó sejtek vagytok. Elrejtőztök. Újra hétköznapi gyerekekké váltok. Így, vagy úgy, de lezárom ezt a dolgot, és nyilvánosságra hozok mindent. Vagy belebukom, és akkor nekem annyi. Ha nem hallotok rólam a következő 72 órában, akkor nyugodtan feltételezhetitek azt, hogy elfogtak. Akkor azt tehettek, amit csak akartok. De a következő három nap folyamán, és ha sikerrel járok, akkor véglegesen, álljatok le. Megígéritek?

Ünnepélyes ígéretet tettek. Beleegyeztem, hogy pihenek egy keveset, de meghagytam nekik, hogy minden órában keltsenek fel. Meg kellett nyomnom egy billentyűt Masha telefonján, és tudni akartam, hogy Zeb válaszolt-e a levelemre.

 

A találkozót az egyik BART szerelvényre beszéltük meg, és ettől egy kissé idegessé váltam. Ott mindent kamerák figyeltek, de Zeb tudta, mit csinál. Azt üzente, találkozzunk egy bizonyos, a Powell Street-i állomás felől érkező szerelvény utolsó kocsijában, abban az időben, amikor tömeg van. A zsúfolásig telt kocsiban felém araszolt, és az utasok félrehúzódtak előle, ahogy általában a hajléktalanok elől.

– Örülök, hogy újra találkozunk – motyogta az ajtó felé fordulva.

Az ajtó sötét üvegébe bámulva láttam, senki sem állt hozzánk annyira közel, hogy hallgatózzon – egy nagy teljesítményű mikrofon nélkül erre nem is lett volna esélye, viszont, ha valaki egy ilyennel bukkant volna fel ott a kocsiban, akkor nekünk már úgyis mindegy lett volna.

– Téged is, testvér – feleltem. – Sajnálom, remélem, tudod.

– Kuss, és ne sajnálkozz! Te sokkal bátrabb voltál, mint én. Készen állsz arra, hogy elvonulj a föld alá? Hogy felszívódj?

– Erről jut eszembe.

– Igen?

– Nem ez a tervem.

– Ó – mondta.

– Csak figyelj, oké? Vannak… vannak képeim, videóim. Amik bizonyítanak bizonyos dolgokat. – Benyúltam a zsebembe, és megnyomogattam Masha telefonján a gombokat. A Union Square-en vettem hozzá egy töltőt, és egy kávézóban elég időre feldugtam a hálózatra, hogy az akkumulátor jelzője majdnem a maximumot mutatta. – El kell ezeket juttatnom Barbara Stratfordnak, az újságírónak a Guardiannál. De őt is figyelni fogják, hogy hátha felbukkanok nála.

– Nem gondolod, hogy engem is keresni fognak? Ha az a terved, hogy csak egy mérföldre is megközelítsem annak a nőnek a házát, vagy az irodáját akkor…

– Nem. Azt szeretném, ha megmondanád Vanessának, hogy keressen meg. Mesélt Darryl neked róla? Ő az a lány, aki…

– Mondta. Igen, mondta. Nem gondolod, hogy őt is figyelhetik? Mindenkit, aki letartóztattak?

– Azt hiszem, őt is figyelik majd, de szerintem közel sem olyan élénken. Ráadásul Van teljesen tiszta. Ő sosem vett részt az egyik… – nyeltem egyet – tervemben sem. Így talán nem fordítanak rá túl nagy figyelmet. Ha betelefonál a Bay Guardian szerkesztőségébe, hogy megbeszéljen egy időpontot, amelyen elmagyarázhatja, hogy mi ez a sok szarság körülöttem, akkor azt talán nem fogják megakadályozni.

Zeb sokáig meredt a padlóra.

– Tudod, mi történik, ha újból elkapnak minket.

Ez nem kérdés volt. Bólintottam.

– Biztos? Néhány embert, aki ott volt velünk a Treasure Island börtönében, helikopterrel vittek el valahová. A határon túlra. Vannak olyan országok, ahová Amerika elszállíthatja a foglyait, és aztán ott rohadnak örökre. Olyan országok ezek, ahol azt kívánod, bárcsak véget érne azzal, hogy ásnak neked egy vermet, és hátulról fejbe lőnek, ahogy ott állsz a szélén.

Nyeltem egyet, és bólintottam.

– Megéri a kockázatot? Eltűnhetnénk a névtelenségben hosszú-hosszú időre. Egy napon talán visszakapjuk az országunkat. Kivárhatnánk.

Megráztam a fejem.

– Azzal nem érsz el semmit, ha nem csinálsz semmit. Ez a mi országunk, és ők elvették tőlünk. A terroristák, akik a támadást elkövették, még mindig szabadok, mi viszont nem. Nem bújhatok el, hogy egy évet, tíz évet, esetleg az egész életemben arra várjak, hogy visszaadják a szabadságomat. A szabadság olyan dolog, amiért magadnak kell megharcolnod.

 

Aznap délután, ahogy mindig, Van eljött az iskolából, a barátaival együtt ült az iskolabusz hátsó felében, nevettek és viccelődtek. A busz többi utasa alaposan megjegyezte őt magának, mert egy hatalmas, idétlen kalapot viselt, amely leginkább egy középiskolai reneszánsz színdarab egyik jelmezének tűnt. A kis társaság hirtelen összegyűlt egy kupacba, aztán elfordultak, és a busz hátsó ablakán kinézve mutogattak és nevetgéltek. A lány, aki most a kalapot viselte, épp olyan magas volt, mint Van, és hátulról akár össze is téveszthették volna vele.

Senki sem figyelt arra a törékeny ázsiai lányra, aki néhány megállóval a BART állomás előtt szállt le a buszról. Egyszerű iskolai egyenruha volt rajta, és szégyenlősen maga elé nézett, amikor lelépett a járműről. Ebben a pillanatban a hangos koreai lány felkiáltott, vele együtt a barátai is, és olyan hangosan kezdtek el nevetni, hogy a buszvezető lelassított, hátrafordult, és szúrós tekintettel meredt a hangoskodókra.

Van leszegett fejjel sietett végig az utcán, haját lófarokba fogta, ami rásimult a már egyáltalán nem divatos kabátja gallérjára. Betéteket rakott a cipőjébe, amelyektől jó néhány centivel magasabbnak látszott, nem viselte a kontaktlencséit sem, hanem a legutálatosabb, hatalmas lencsékkel rendelkező szemüvegét vette fel, ami eltakarta a fél arcát. Bár a buszmegálló fülkéjében vártam rá, és tudtam, hogy körülbelül mikor kell megérkeznie, alig ismertem fel. Felálltam, és mögötte gyalogoltam, keresztül az úton, egy háztömbnyit.

Az emberek, akik elhaladtak mellettem, azonnal elkapták rólam a tekintetüket. Úgy festettem, mint egy hajléktalan kölyök – volt nálam egy koszos karton tábla, egy mocskos kabát, és egy túlméretezett, teletömött hátizsák, kisebb-nagyobb szakadásokkal. Senki sem szeret megbámulni egy utcakölyköt, mert ha találkozik vele az ember tekintete, akkor lehet, hogy a kölyök könyörögni kezd egy kis apróért. Egész délután ide-oda mászkáltam Oakland utcáin, és csupán egy szcientológus és Jehova egyik tanúja volt hajlandó szóba állni velem, természetesen azért, hogy megtérítsenek. Elég szörnyű volt, mintha valami perverz alak környékezett volna meg.

Van követte azt az útvonalat, amit aprólékosan leírtam neki. Zeb pontosan úgy adta át neki az üzenetemet, mint ahogy nekem a levelet – nekiütközött, miközben Van a buszt várta, és utána nem győzött elnézést kérni. Egyszerűen és tisztán fogalmaztam meg az üzenetet, csak utalva a dolog lényegére: Tudom, hogy nem támogatod. Megértem. De most segíts, ez a legnagyobb szívesség, amit valaha is kértem tőled. Kérlek. Kérlek.

Eljött. Tudtam, hogy el fog. Sok közös volt bennünk. Ő sem értett egyet azzal, ami történt Ráadásul egy gonosz, kacagó hang a fejemben azt ismételgette, hogy Barbara cikkének megjelenése óta bizonyára Van is a gyanús személyek között szerepel.

Még legalább hat-hét háztömbnyit követtem, miközben azt figyeltem, hogy kik voltak körülöttünk, milyen kocsik haladtak el mellettünk. Zeb mesélt nekem az ötemberes követésről, amikor öt különböző ügynök követi a lépéseidet, így szinte lehetetlen kiszúrni őket. Ilyenkor egy teljesen elhagyatott helyre kell menni, ahol bárki úgy lógna ki a sorból, mint egy meredező hüvelykujj.

A 880-as úton átívelő felüljáró csak néhány tömbnyire volt a Coliseum nevű BART állomástól, és még úgy sem tartott túl sokáig odaérni, hogy Van megtett néhány kört. A zaj szinte fülsüketítő volt. Senki sem volt a közelünkben, legalábbis én úgy láttam. Még azelőtt jártam errefelé – megvizsgálni egy-két helyet, ahol elrejtőzhetek –, hogy üzentem volna Vanessának. Rejtőzködésre nem volt túl alkalmas.

Amint megállt a megbeszélt helyen, gyorsan odaléptem hozzá. Úgy pislogott rám a nagy szemüvege mögül, mint egy éjjeli bagoly.

– Marcus – lehelte, és könnyek szöktek a szemébe.

Arra lettem figyelmes, hogy én is sírok. Nagyon szar menekült lettem volna. Túl érzékeny vagyok. Olyan erővel ölelt meg, hogy alig kaptam levegőt. Én is átöleltem őt, talán még erősebben.

Aztán megcsókolt.

Nem az arcomon, nem úgy, mint egy testvér. Egy forró és nedves csókot nyomott az ajkaimra, amely úgy tűnt, sosem akar véget érni. Úgy rámtörtek az érzelmek… Nem, ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy mit csinálok. Viszonoztam a csókot. Aztán abbahagytam, és elhúzódtam tőle, szinte ellöktem magamtól.

– Van – nyögtem.

– Hoppá – mondta.

– Van…

– Sajnálom – bökte ki. – Én csak…

Ekkor megértettem valamit. Valamit, amit már jóval korábban észre kellett volna vennem.

– Belém vagy zúgva, igaz?

Gyászos képpel bólintott.

– Évek óta – felelte.

Ó, istenem. Darryl is hány éve oda volt már érte, miközben Van egész idő alatt hozzám vonzódott, engem akart. Én viszont Ange mellett kötöttem ki. Ange azt mondta, hogy ők állandóan harcoltak Vanessával. Én meg körbe-körbe rohangáltam, egyre nagyobb bajba keveredve.

– Van – mondtam. – Van, sajnálom.

– Felejtsd el – nézett félre. – Tudom, hogy nem lehetséges. De egyszer ki akartam próbálni, arra az esetre, ha többé már nem… – Elharapta a szavakat.

– Van, meg kell tenned nekem valamit. Valami fontosat. Találkoznod kell Barbara Straforddal, a Bay Guardian újságírójával, aki a cikket is írta. Oda kell adnod neki valamit.

Beszéltem neki Masha telefonjáról, és arról a videóról, amit küldött nekem.

– Mire jó ez, Marcus? Mit érsz el vele?

– Igazad volt, Van, legalábbis részben. Nem oldhatjuk meg a világ problémáit azzal, hogy másokat veszélybe sodrunk. Úgy kell megoldanom ezt a problémát, hogy elmondok mindent, amit tudok. Már a legelején ezt kellett volna tennem. Miután szabadon engedtek, egyenesen Darryl apjához kellett volna mennem, és elmondanom neki mindent, amit tudok. Most bizonyítékom is van. Ez a bizonyíték… ez megváltoztathatja a világot. Ez az utolsó reményem. Az egyetlen reményem arra, hogy kihozzam Darrylt a börtönből, hogy olyan életem legyen, amely során nem kell a rendőrök elől menekülnöm és bujkálnom. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom.

– Miért én?

– Most csak viccelsz, igaz? Remekül eljutottál ide. Ügyes vagy. Te vagy bármelyikünk között a legjobb. Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok. Ezért esett rád a választásom.

– Miért nem a barátnőd, Angie?

Minden érzelem nélkül mondta ki a nevet, mintha az valami betontömb lett volna. A földet néztem.

– Azt hittem, tudod. Letartóztatták, és most ott van, a Treasure Island börtönében. Már napok óta.

Próbáltam nem gondolni erre, hogy mi történhetett vele. Most azonban nem tudtam visszatartani, és zokogni kezdtem. Fájdalmat éreztem a gyomromban, mintha megrúgtak volna, és összegörnyedtem. Arra eszméltem, hogy az oldalamon fekszem a földön, az autóút alatt, és sírok. Van letérdelt mellém.

– Add ide a telefont – mondta, és a hangja dühös sziszegés volt.

Kihalásztam a telefont a zsebemből, és odaadtam neki. Elszégyelltem magam, abbahagytam a sírást, és felültem. Tudtam, hogy a takony végigfolyt az arcomon, és Van most egészen másképp nézett rám.

– Ügyelned kell arra, nehogy átkapcsoljon készenléti módba – mondtam. – Van egy töltőm. – Feltúrtam a hátizsákom. Nem aludtam folyamatosan az éjszaka, mert úgy állítottam be a telefon ébresztőjét, hogy másfél óránként jelezzen, így megakadályozhattam, hogy kikapcsoljon. – Ne csukd le a fedelét sem! – tettem hozzá.

– És a videó?

– Az nehezebb ügy – válaszoltam. – E-mailben elküldtem magamnak egy másolatot, de én már nem léphetek be többé az Xnetre. – Szükség esetén persze visszamehettem volna Nate-hez, hogy használjam az ő Xboxát, de ezt nem akartam megkockáztatni. – Nézd, megadom a felhasználónevemet és a jelszavamat a Pirate Party-n lévő levelező szerverhez. Egy TOR-t kell majd használnod ahhoz, hogy elérd. A Belbiztonsági Hivatal leellenőriz mindenkit, aki belép egy ilyen levelező rendszerbe.

– A felhasználóneved és a jelszavad – mondta meglepetten.

– Bízom benned, Van. Tudom, hogy benned bízhatom.

Megrázta a fejét.

– Te sosem adod ki a jelszavaidat, Marcus.

– Nem hiszem, hogy ez bármit is számít többé. Vagy sikerrel jársz, vagy… vagy ott ér véget Marcus Yallow története. Talán kapok egy új személyazonosságot, de nem hiszem. Azt gondolom, el fognak kapni. Mindig is tudtam, hogy egyszer vége lesz, és elkapnak.

Rám nézett, dühösen.

– Micsoda pazarlás. Mire volt jó egyáltalán?

Bármit mondhatott volna, de ez fájt a legjobban. Olyan volt, mint egy újabb rúgás a gyomromba. Micsoda pazarlás, az egész. Hiábavaló. Darryl és Ange is eltűnt. Talán sosem látom többé a családomat. A várost továbbra is a Belbiztonsági Hivatal uralta, és az egész országot rabul ejtette masszív, irracionális őrület annak tudatában, hogy a terrorizmus megfékezésének nevében bármit meg lehet tenni.

Van úgy nézett rám, mint aki valami választ remél, de nem volt mit mondanom. Sarkon fordult, és ott hagyott.

 

Zeb egy pizzával fogadott, amikor „hazaértem”. Egy felüljáró tövében, Mission kerületben nézett ki pihenőhelyet az éjszakára. Volt egy sátra, katonai felesleg, amelynek az oldalára az volt rányomtatva: SAN FRANCISCO HELYI HAJLÉKTALAN KOORDINÁCIÓS OSZTÁLY.

A pizza a Domino's-ból származott. Hideg volt és nyúlós, de ettől eltekintve finom.

– Szereted az ananászt a pizzán? – kérdeztem.

Zeb leereszkedően rám mosolygott.

– Az ingyenáriusok nem nagyon válogathatnak – mondta.

– Ingyenáriusok?

– Mint a vegetáriánusok, de mi csak ingyen kaját eszünk.

– Ingyen kaját?

Elvigyorodott.

– Érted… ingyen kaja. Az üzletek szabadon hozzáférhető polcairól.

– Ezt loptad?

– Nem, te hülye. Ez egy másik polc. Az, amelyik rendszerint a boltok hátuljában található. Tudod, amelyiket kék fémből készítik, és olyan fura szagot áraszt.

– A szemétből szedted ezt ki?

Hátrahajtotta a fejét, és felnevetett.

– Naná! Látnod kéne az arcodat. Nyugi, haver, ez a pizza teljesen rendben van. Nem volt romlott, vagy ilyesmi. Teljesen friss volt, de valaki elrontotta a hozzá kapcsolódó rendelést, és ezért kidobták. Záráskor mindig patkánymérget locsolnak a szemetes konténerbe, de ha időben odaérsz, egész jó dolgokat találhatsz. Ha látnád, hogy mi mindent dobálnak ki egy zöldség-gyümölcs boltban. Csak várd ki a reggelit! Olyan gyümölcssalátát készítek neked, amilyet még nem ettél. Ha valamelyik ládában akár csak egyetlen eper is egy kicsit megpenészedik, már dobják is ki az egészet…

Leállítottam. A pizza jó volt, és ezen az sem változtatott semmit, hogy egy kukából halászták ki. Ha mégis volt valami baja, akkor az amiatt lehetett, hogy a Domino’s-ban készült – ott csinálják a legrosszabb pizzát a városban. Sosem kedveltem az ételeiket, és azóta nem járok hozzájuk, hogy megtudtam, támogattak néhány hiperhülye politikust, akik azt gondolták, hogy a globális felmelegedés és az evolúció a sátán műve.

Mindazonáltal nehéz volt elvonatkoztatni az egész helyzet gusztustalanságától.

De másként is lehetett nézni a dolgokat. Zeb megmutatta nekem a titkot, amiről sosem gondoltam volna, hogy létezik – egy egész rejtett világ volt itt kint, ahol úgy boldogulhatott bárki, hogy nem volt része a rendszernek.

– Ingyenáriusok, mi?

– Van joghurt is – mondta, hamiskásan bólogatva. – A gyümölcssalátához. A szavatossági dátumot követő napon már kidobják őket, de attól, hogy lejárt, még nem romlik meg pontban éjfélkor. Ez joghurt, vagyis, alapvetően romlott tej. Vagy mi.

Nyeltem egyet. Most furcsának éreztem a pizzát. Patkányméreg. Romlott joghurt, és penészedő eper. Csupa olyan dolog, amihez hozzá kellett szoknom. Haraptam egyet a pizzából. Így, hogy ingyen jutottam hozzá, a Domino’s pizza nem is volt annyira rossz.

Liam hálózsákja meleg és hívogató volt egy ilyen hosszú, érzelmileg kimerítő nap után. Van mostanra már bizonyára kapcsolatba lépett Barbarával, és megkapta a videót és a képet. Majd reggel felhívom, és megkérdezem tőle, mit gondol, mi kellene tennem. Ha nyilvánosságra hozta, nekem is elő kell bújnom, hogy igazoljam a történetet.

Ahogy lehunytam a szemem, azon töprengtem, milyen lenne, ha feladnám magam, és kamerák tucatjai vennék, amint a hírhedt M1k3y besétál az egyik hatalmas, oszlopokkal díszített hivatalba a Civic Centerben. A felettünk robogó autók ricsaja lassan egy óceán tompa zúgásává szelídült, ahogy elbóbiskoltam. Más hajléktalanok sátrai is ott álltak a közelben. Találkoztam néhányukkal a délután során, mielőtt besötétedett, és mindenki visszatért a saját sátrának biztonságos közelségébe. Mind idősebb volt nálam, viharvertek és mogorvák, de egyikük sem látszott őrültnek, vagy erőszakosnak. Emberek voltak, akik rossz döntést hoztak, vagy balszerencse áldozatai lettek életük során… Vagy mindkettő egyszerre.

Biztos elaludtam, mert semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy éles fény vetül az arcomra, annyira éles, hogy teljesen elvakított.

– Ő az – mondta egy hang a fény mögött.

– Zsákot a fejére – szólt egy másik hang; egy hang, amelyet már hallottam korábban, amely újra és újra visszatért az álmaimban, magyarázott nekem, és a jelszavaimat követelte. Rövidhajú Nő!

A zsákot villámgyorsan rám tették, és olyan erősre húzták a madzagot a torkomnál, hogy fuldokolni kezdtem, és felköhögtem a pizzám egy darabját. Ahogy rángatóztam és fuldokoltam, erős kezek ragadtak meg, és megkötözték a karom, aztán a bokám. Rálöktek egy hordágyra, felemeltek valami szerkezettel, aztán néhány fémesen csengő lépcsőn keresztül bevittek egy jármű belsejébe. Ledobtak a padlóra. Miután bezárták az ajtókat, semmiféle zaj nem hallatszott a teherautó hátuljában. Semmi mást, csak az én harákolásomat.

– Üdv ismét – mondta Rövidhajú Nő.

Éreztem, ahogy a furgon mozgásba lendült, miközben odajött a közelembe. Még mindig fuldokoltam, próbáltam levegő után kapkodni. Hányás töltötte meg a számat, aztán lecsorgott a légcsövemen.

– Nem fogjuk hagyni, hogy meghalj – hallottam. – Ha abbahagynád a lélegzést, elintéznénk, hogy újra kezdd. Szóval, nem kell aggódnod.

Még erősebben fuldokoltam, aztán friss levegőt lélegeztem be. Valahol bejutott egy kevés. Mély, kemény köhögés rázta a testemet, és a torkomból még egy kis hányás tört fel. Aztán újabb adag friss levegő.

– Látod? – hallatszott. – Nem is olyan rossz. Isten hozott, M1k3y. Most elviszünk téged egy nagyon különleges helyre.

Hanyatt dőltem, és éreztem a furgon mozgását. A felköhögött pizza szaga eleinte émelyítő volt, de egy idő után megszoktam, kizártam annyira, hogy csak egy lengedező aroma maradjon belőle. A teherautó zötykölődése szinte megnyugtató volt.

Ekkor történt. Hihetetlen, szétáradó nyugalom öntött el, mintha a tengerparton hevertem volna – az óceán vize körbenyalta a testemet, gyengéden felemelt, mint valami óvó szülő, a hátára vett, és kivitt a nyílt vízre, a meleg napfényre. Azok után, amik történtek, végül elfogtak, de már nem érdekelt. Eljuttattam az információkat Barbarának, megszerveztem az Xnetet. Én nyertem. És, még ha nem is nyertem, megtettem mindent, amit csak tudtam. Többet, mint amennyit valaha is remélni mertem. Ahogy a furgon haladt, számba vettem mindent, amit elértem, amit mi elértünk. A város, az ország tele volt olyan emberekkel, akik nem úgy akartak élni, ahogy azt a BH gondolta. Örökké harcolni fogunk. Mindenkit úgysem zárhatnak börtönbe.

Felsóhajtottam, és elmosolyodtam.

Hirtelen rájöttem, hogy Rövidhajú Nő végig beszélt hozzám, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen meg is feledkeztem róla.

– …egy olyan okos kölyök, mint te. Több eszed is lehetett volna annál, minthogy szembeszállj velünk. Azóta rajtad tartottuk a szemünket, hogy szabadon engedtünk. Akkor is elfogtunk volna, ha nem rohansz sírva ahhoz a leszbi firkászhoz. Nem is értem. Megegyeztünk, te meg én…

Átgördültünk valami fémesen, a teherautó ugrott egyet, aztán a zötyögés megváltozott. Vízen haladtunk tovább. Úton voltunk a Treasure Island börtöne felé. Hiszen ott volt Ange. Darryl is. Talán.

 

A zsákot csak akkor vették le a fejemről, amikor már a cellámban voltam. A csuklómat és a bokámat gúzsba kötő bilincsekkel nem is törődtek, csak lelöktek a hordágyról a földre. Sötét volt, de a parányi ablakon keresztül beszűrődő holdfénynél láttam, hogy a matracot levették a priccsről. A cellában volt egy vécé, egy ágykeret, egy mosdókagyló, és én. Semmi más.

Becsuktam a szemem, és engedtem, hogy megint elragadjon az óceán. Lebegtem. Valahol, mélyen alattam ott volt a testem. Tudtam, mi következik majd. Magamra hagynak, hogy újra összepisáljam magam. Már tudtam, milyen érzés. Korábban is bepisáltam már. Büdös volt, viszketett, és megalázó volt úgy viselkedni, mint egy csecsemő.

De túléltem.

Nevettem. A hang furcsa volt, és visszarángatott a testemhez, a jelenbe. Nevettem, szüntelenül. Megkaptam tőlük a lehető legrosszabbat, és mégis túléltem. Legyőztem őket, hónapokon keresztül hülyét csináltam belőlük. Én nyertem.

Nem tartottam vissza tovább. Már amúgy is nagyon kellett, és nem volt más lehetőségem.

Újra magával ragadott az óceán.

 

Reggel jött két őr, és elvágták a bilincseimet. Járni nem tudtam. Amikor felálltam, a lábaim összecsuklottak alattam, és felborultam, mint egy zsinór nélküli marionett bábu. Túl sokáig voltam ugyanabban a testhelyzetben. Az őrök talpra rángattak, aztán a vállukra vettek, és úgy húztak-vontak végig az ismerős folyosón. Az ajtókra ragasztott vonalkódos papírok felgyűrődtek, ahogy kikezdte őket a sós levegő.

Támadt egy ötletem.

– Ange! – kiáltottam. – Darryl! – Az őrök megszaporázták a lépteiket. Zavarta őket a dolog, de nem tudták, hogy mit kellene tenniük. – Srácok, én vagyok az, Marcus! Maradjatok szabadok!

Az egyik ajtó mögött valaki sírt. Valaki felkiáltott egy olyan nyelven, ami arabnak tűnt, aztán a folyosó elmerült az ezernyi felharsanó kiáltás kakofóniájában. Egy olyan helyiségbe vittek be, amely ismeretlen volt számomra. Egy régi zuhanyzó volt, a zuhanyrózsák még mindig ott díszelegtek a penészes csempék között.

– Hello, M1k3y – mondta Rövidhajú Nő. – Úgy látszik, eseménydús reggeled volt.

Célzottan elfintorodott.

– Igen, összepisáltam magam – feleltem vidáman. – Magának is ki kellene próbálnia!

– Akkor talán vehetnél egy fürdőt – mondta.

Biccentett, és az őrök odavittek egy előkészített hordágyhoz, amely tele volt pántokkal. Rádobtak – hideg volt, és nedves. Mielőtt felfoghattam volna, az őrök becsatolták a pántokat, amelyek leszorították a vállam, a csípőm, és a bokáimat. Egy perccel később három újabb pánttal szorítottak le. Az egyik fickó megragadta a hordágy korlátját a fejemnél, kiakasztott egy csapszeget, és a következő pillanatban máris lefelé billentem; a fejem lentebbre került, mint a lábam.

– Kezdjük valami egyszerűvel – mondta Rövidhajú Nő. Fel kellett emelnem a fejem, hogy lássam. Odafordult egy íróasztalhoz, amelyen egy hatalmas, drágának látszó plazmatévéhez csatlakoztatott Xbox állt. – Azt szeretném, ha elárulnád nekem a Private Party szerverén lévő e-mail fiókod kódjait. Kérlek.

Behunytam a szemem, és engedtem, hogy megint jöjjön az óceán.

– Tudod mi az a vizespad, Mikey? – kérdezte. – Lekötözünk, ahogy most is, és vizet öntünk a fejedre, ami belefolyik az orrodba és a szádba. Lehetetlen lesz, hogy leküzdd az ösztönös reflexeket. Úgy nevezik ezt, szimulált kivégzés, és hidd el nekem, hogy ez meglehetősen találó elnevezés. Képtelen leszel arra, hogy legyőzd a haldoklás érzetét.

Megpróbáltam minél távolabbra kerülni. Hallottam már erről a módszerről. Csak eljutottunk ide, a tényleges kínzásokhoz, és ez még csak a kezdet volt.

Képtelen voltam rá, az óceán ezúttal cserbenhagyott. Szorítást éreztem a mellkasomban, a szemhéjam remegett. Éreztem a nyirkos vizeletet a lábamon, az izzadtságot a hajam tövében. A bőröm viszketett a rászáradt vizelettől. Rövidhajú Nő arca beúszott a látóterembe.

– Kezdjük a belépő kóddal – mondta.

Becsuktam a szemem, és összeszorítottam.

– Adjatok neki inni! – parancsolta.

Hallottam, ahogy néhányan megmozdulnak. Vettem egy mély lélegzetet, és visszatartottam.

A víz eleinte csak szivárgott, egy kevés, amely finoman csorgott végig az arcomon, és az ajkaimon. Befolyt az orrlyukaimba, és végigcsordult a torkomon, amitől fulladozni kezdtem, de nem köhögtem, nem kapkodtam levegő után, hogy beszívjam a vizet a tüdőmbe. Csak visszatartottam a lélegzetemet, és még jobban összeszorítottam a szemem.

Odakintről kavarodás zajait lehetett hallani; csizmák dübörögtek, valakik dühösen ordítoztak. A merőkanál egész tartalmát az arcomba borították.

Hallottam, ahogy Rövidhajú Nő mormol valamit valakinek, aztán újból felém fordult.

– Csak a belépő kódot, Marcus. Olyan egyszerű kérés ez. Különben is, mit kezdhetnék csak egy belépő kóddal?

Most egy vödör egész tartalmát zúdították rám. Nem tudtam tovább ellenállni. Levegő után kapkodtam, köhögtem, és a víz bejutott a tüdőmbe, amitől csak még jobban köhögtem, és még több vizet nyeltem le. Tudtam, hogy nem fognak megölni, de a testemet nem tudtam meggyőzni erről. Miden idegszálammal azt gondoltam, hogy meg fogok halni. Még sírni se tudtam, mert a víz csak zúdult rám.

Aztán abbamaradt. Köhögtem, köhögtem, és köhögtem, de pont olyan szögben rögzítettek, hogy az a víz, amit felköhögtem, befolyt az orromba, és vissza a légcsövembe. A köhögések olyan erősek voltak, hogy fájtak; fájt a bordámban, a csípőmben. Gyűlöltem, hogy a testem elárul, hogy az agyam mennyire nem képes uralkodni a testemen, de nem tudtam mit tenni.

Végül a köhögés csillapodott annyira, hogy a körülöttem zajló eseményekre is figyelni tudjak. Kiáltozásokat hallottam, mintha valakik dulakodnának. Kinyitottam a szemem, pislogtam az éles fényben, és a nyakamat forgattam, még mindig köhécselve.

A szobában sokkal többen voltak, mint amikor engem behoztak. A legtöbben páncélt, sisakokat, és sötétített, műanyag arcvédőt viseltek. A börtön őrei felé ordítoztak, akik ugyanezt tették, a nyakukon kidagadtak az erek.

– Ne mozduljanak! – parancsolta az egyik páncélos. – Ne mozduljanak, és tegyék fel a kezüket! Le vannak tartóztatva!

Rövidhajú Nő telefonált. Az egyik páncélos észrevette ezt, gyorsan odalépett hozzá, és egy mozdulattal kiverte a készüléket a kezéből. Mindenki elcsendesedett, ahogy a telefon átrepült a szobán, nekicsapódott a falnak, és darabokra törve hullott a földre.

A csend megtört, és a páncélosok benyomultak a szobába. Kettő megragadta mindegyik kínzómat. Amikor két másik lefogta Rövidhajú Nőt, megfordították, és egy műanyag bilincset raktak a kezére, még el is mosolyodtam, látva az arcára kiülő grimaszt.

Az egyik páncélos elállt az ajtóból, és beljebb lépett. Egy videokamerát cipelt a vállán, egy igen komoly szerkezetet, vakító fehér fénnyel. Felvette az egész szobát, és kétszer is körbejárta a padot, amin feküdtem, miközben rögzített engem is. Olyan mozdulatlanul hevertem ott, mintha valami portré modellje lettem volna.

Elég röhejes volt.

– Le tudna valaki szedni innen? – nyögtem ki végül két köhögés között.

Két újabb páncélos közelített meg, az egyikük egy nő volt, és elkezdték kioldozni a pántokat. Felhajtották az arcvédőjüket, és rám mosolyogtak. A vállukon és a sisakjukon is egy vörös kereszt volt az embléma. A kereszt alatt pedig ott virított egy másik jelzés: KAR – Kaliforniai Autópálya Rendőrség. Ők az állami hatóság emberei voltak.

Éppen azt kérdeztem tőlük, hogy mit csinálnak itt, amikor megláttam Barbara Stratfordot. Bizonyára a folyosón tartották az akció alatt, de most már ő is befurakodott a szobába.

– Hát itt vagy – mondta, amikor letérdelt mellém, aztán megölelt; az volt életem leghosszabb és legszorosabb ölelése.

Most már tudtam – az öböl menti Guantanamo új kezekbe került. Megmenekültem.