3. FEJEZET

 

Emberek tömegén verekedtük át magunkat a BART állomás felé vezető úton. Egyesek rohantak, mások csak sétáltak, némelyikük falfehérre sápadva, vagy pánikba esve kiáltozott, de volt, aki meg sem szólalt. A hajléktalanok a kapualjakba húzódva figyelték az egész jelenetet, miközben egy magas, fekete transzi kurva két bajszos fiatalemberrel ordítozott valami miatt. Ahogy közeledtünk a BART felé, egyre szorosabbá vált az embertömeg. Mire elértük az állomásra vezető lépcsőkhöz, az egész olyan lett, mint egy nagy massza, ahogy az emberek megpróbáltak leözönleni a keskeny lejáraton. Az arcom belefúródott valakinek a hátába, akárcsak valaki másé az enyémbe.

Darryl még mellettem volt – egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy csak úgy elsodorják –, Jolu rögtön mögötte, a csípőjébe kapaszkodva. Vanessa lemaradt néhány métert a tömegben.

– Rohadj meg! – hallottam a hangját a hátam mögött. – Perverz! Vedd le rólam a mocskos kezed!

Nagy nehezen megfordultam, és láttam, amint Van undorodva mered egy elegáns öltönyt viselő idősebb fazonra, aki mintha önelégülten mosolygott volna. Van a táskájában kotorászott, és tudtam, mit keres.

– A kobrát ne! – kiáltottam oda neki. – Mind megszívjuk!

A fegyver említésére a fickó megrémült és hátrébb araszolt, aztán a tömegbe olvadva felszívódott. Nem sokkal előttünk láttam, amint egy hippiöltözetű, középkorú nő megbotlik, és elesik. Felkiáltott, ahogy eltűnt az emberek között, és láttam, amint küzd, hogy talpra álljon, de nem tudott, mert a tömeg nyomása túl erős volt. Amikor a közelébe értem, lehajoltam, hogy segítsek neki felállni, de kis híján engem is fellöktek. Egyensúlyomat vesztve előre tántorodtam, és ahogy a tömeg magával sodort, beletapostam a nő gyomrába, bár nem hiszem, hogy akkor már bármit is érzett belőle.

Soha nem féltem még ennyire. Most már mindenfelé kiabáltak, egyre többen zuhantak a földre, s a tömeg úgy nyomott előre mindenkit, mint egy bulldózer. Csak arra tudtam figyelni, hogy talpon maradjak. A nagy előcsarnokba jutottunk, ahol a forgókapuk voltak. A helyzet itt sem volt jobb – a zárt térben visszhangzó kiabálások erősödő robajától megfájdult a fejem, és a körülöttem nyomakodó testek szaga és közelsége klausztrofóbiás érzéssel töltött el. Még több ember tódult lefelé a lépcsőkön, átfurakodtak a kapukon, és a mozgólépcsőkön lementek a peronokra, és én egyre tisztábban láttam magam előtt, hogy ennek itt nem lesz jó vége.

– Megkockáztatjuk felfelé? – kérdeztem Darrylt.

– Aha – felelte. – Ez kész téboly.

Vanessa felé fordultam – túl messze volt ahhoz, hogy kiabáljak neki. Előkotortam a telefonomat, és küldtem neki egy üzenetet.

> KIMEGYÜNK INNEN.

Láttam, ahogy megérzi a telefonja rezgését; lenézett, aztán vissza rám, és hevesen bólogatott. Eközben Darryl Jolunak is leadta a drótot.

– Mi a terv? – üvöltötte Darryl a fülembe.

– Vissza kell mennünk! – kiabáltam a reménytelenül tülekedő embertömegre mutatva.

– Lehetetlen!

– Még inkább az lesz, ha tovább várunk!

Megvonta a vállát. Van odafurakodott hozzánk, és megragadta a csuklómat. Én megfogtam Darrylt, ő belekapaszkodott Joluba, és elkezdtünk kifelé tolakodni.

Nem volt könnyű. Eleinte csak alig néhány centit haladtunk percenként, aztán ez még inkább lelassult, amikor elértük a lépcsőt. Az emberek, akik mellett elhaladtunk, egyáltalán nem örültek, hogy arrébb lökdöstük őket. Néhányan káromkodtak, az egyik fickó szemében pedig láttam, hogy legszívesebben megütne, ha ki tudná szabadítani a kezét. Három összetaposott ember mellett is elhaladtunk, de már nem tudtunk segíteni rajtuk. Igaz, már nem is akartam segíteni senkinek. Csak arra koncentráltam, hogy az előttünk megnyíló üres területeket megtaláljam, és hogy szorítsam Darryl és Van kezét.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végül úgy robbantunk ki a szabadba, mint dugó a pezsgősüvegből, és belepislogtunk a szürke füsttel teli napfénybe. A szirénák még mindig szóltak, ám a Market Streeten fel és le száguldozó mentőautók és rendőrjárőrök szirénái még hangosabban süvöltöttek. Már szinte senki sem tartózkodott az utcákon, csak azok, akik reménytelenül próbáltak a föld alá jutni; legtöbbjük sírt. Észrevettem néhány üres padot – amelyeken általában alkoholisták szoktak megpihenni –, és feléjük mutattam.

Elindultunk arra, de a szirénák és a füst miatt a fejünket behúztuk amennyire csak lehetett. Épp odaértünk a padokhoz, amikor Darryl orra bukott. Mind felkiáltottunk, aztán Vanessa megragadta, és a hátára fordította. Pólója oldalán vörös folt éktelenkedett. Van feltűrte, és elővillant Darryl kövérkés oldalán egy hosszú, mély vágás.

– Baszki, valaki megszúrta a tömegben – mondta Jolu, miközben ökölbe szorította a kezét. – Ez rettenetes!

Darryl felnyögött, ránk nézett, aztán az oldalára, mire újból felnyögött, és a feje visszahanyatlott a földre. Vanessa levette a farmerdzsekijét, aztán kibújt abból a kapucnis pulóverből, amit alatta viselt. Összegyömöszölte, és odanyomta Darryl oldalához.

– Fogd meg a fejét! – mondta nekem. – Tartsd megemelve! – Átfordult Joluhoz. – A lábát is emeld meg, tedd alá a kabátodat, vagy valamit.

Jolu gyorsan cselekedett. Vanessa anyja nővér volt, és nyaranta mindig elküldte lányát elsősegély tanfolyamokra. Van szerette nézni, ahogy a filmekben rosszul alkalmazzák az elsősegélyt, és mindig kifigurázta. Örültem, hogy most itt volt velünk. Elég sokáig ültünk ott, Darryl oldalához szorítva a pulóvert. Állandóan azt bizonygatta, hogy jól van és engedjük felkelni, de Van mindig csak annyit válaszolt, hogy kussoljon, és feküdjön nyugodtan, különben szétrúgja a seggét.

– Nem kéne hívni a 911-et? – vetette fel Jolu.

Tiszta hülyének éreztem magam. Előkaptam a telefonomat, és beütöttem a 911-et. Egy olyan hang felelt, ami még a foglalt jelzésre sem emlékeztetett – olyan volt, mint a telefonhálózat halálsikolya. Szinte sosem hallod ezt a hangot, legfeljebb akkor, ha egyszerre hárommillió ember tárcsázza ugyanazt a számot. Kinek kell botnet, amikor ott vannak a terroristák…

– Esetleg a Wikipedia? – ment tovább Jolu.

– Nincs vonal, nincs adat – feleltem.

– És azok ott? – kérdezte Darryl az út felé mutatva.

Odanéztem, hátha megpillantok egy mentőst vagy egy rendőrt, de nem láttam senkit.

– Jól van, haver, te csak pihenj.

– Nem, te barom! Azok ott, a zsaruk a kocsiban! Ott!

És valóban. Nagyjából öt másodpercenként elrobogott egy rendőrautó, egy mentő, vagy egy tűzoltókocsi az úton. Ők talán segíthetnek. Tényleg barom vagyok.

– Gyerünk – mondtam. – Átviszünk oda, ahol észrevehetnek, és hátha egyet meg tudunk állítani.

Vanessa nem értett egyet, de mondtam neki, hogy egy rendőrautó aligha fog megállni egy integető gyereknek, pláne nem a mai délutánon. Viszont, ha meglátják a vérző Darrylt, akkor talán megállnak. Vitatkozni kezdtünk, aminek Darryl azzal vetett véget, hogy talpra gyötörte magát, és elindult a Market Street felé.

Az első jármű – egy mentő – még csak nem is lassított. Sem az azt követő rendőrautó, sem a tűzoltó, aztán az újabb három rendőrautó egyike sem. Darryl nem festett valami jól, egyre fehérebb volt és alig állt a lábán; Van pulóvere már tocsogott a vértől. Kezdett elegem lenni az elhaladó autókból. Amikor egy újabb kocsi feltűnt a Market Streeten, egyszerűen kiléptem az útra, és a kezemmel a fejem fölött hadonászva azt kiabáltam, hogy álljon meg. Az autó lassított, aztán megállt, és akkor vettem csak észre, hogy nem egy rendőrautó volt, de nem is mentő vagy tűzoltó.

Katonai kinézetű terepjáró volt, mint egy páncélozott Hummer, de nem volt rajta semmiféle erre utaló jelzés. Éppen előttem állt meg, mire én hátrébb ugrottam, de elveszítettem az egyensúlyomat, és hanyatt estem. Hallottam, ahogy az ajtók kinyílnak, aztán egy csomó bakancsos lábat láttam mozogni. Felnéztem, és egy csapat katonának látszó alakot láttam golyóálló mellényben, hatalmas fegyverekkel a kezükben, és mindnek színezett üvegű gázmaszk takarta az arcát.

Alig tudtam végigmérni őket, a fegyverek máris rám szegeződtek. Még sosem bámultam bele egy puska csövébe, de épp olyan érzés, amilyennek mondják. Megdermedsz, az idő megáll, és a szíved dobogását szörnyű robajként hallod a dobhártyádban. Kinyitottam a számat, aztán nagyon lassan becsuktam, és magam elé tartva, felemeltem a kezemet. Az előttem tornyosuló arctalan férfi nem mozdította a puskáját. Még csak lélegezni se mertem. Van kiabált valamit, Jolu ordibált, és amikor feléjük pillantottam, valaki egy durva zsákot húzott a fejemre, és olyan erővel kötözte meg a nyakamnál, hogy alig bírtam levegő után kapkodni. Hasra löktek, és éreztem, ahogy valami kétszer megtekeredik a csuklóm körül, aztán megfeszül; olyan volt, mint a bálázó kötél, és nagyon vágta a bőröm. Felkiáltottam, de a zsák eltompította a hangomat.

Semmit nem láttam, azért a füleimre hagyatkoztam, hogy kiderítsem, mi történt a barátaimmal. A zsák tompaságán keresztül hallottam, ahogy kiabálnak, de hirtelen a csuklómnál fogva valaki durván talpra állított, mire a karom a hátamnak feszült, és a vállaim majd kiszakadtak a helyükről. Botorkáltam néhány lépést, aztán egy kéz lenyomta a fejemet, és már benn is voltam a Hummerben. Éreztem, ahogy több test is nekem vágódik.

– Srácok? – kiáltottam, mire valaki fejbe vert. Hallottam, Jolu hangját, aztán a tompa puffanást, ahogy ő is kapott egyet. Úgy zúgott a fejem, mint egy gong. – Hé! – kiáltottam a katonáknak. – Hé, figyeljenek! Mi csak középiskolás tanulók vagyunk. Azért állítottam meg magukat, mert a barátom vérzik. Valaki megszúrta. – Nem tudtam, mennyi hallatszik a szavaimból a zsákon keresztül, de azért tovább beszéltem. – Figyeljenek, ez valami félreértés. A barátomat kórházba kell vinni…

Valaki megint fejbe vert. Valami ütő lehetett – sokkal keményebb volt, mint bármi, amivel valaha is megütötték a fejemet. Kicsordult a könnyem, és szinte lélegezni sem tudtam a fájdalomtól. De nem szóltam többet, megtanultam a leckét.

Kik voltak ezek az alakok? Nem viseltek semmilyen jelzést. Talán terroristák voltak! Korábban nem igazán hittem a terroristákban, úgy értem, tudtam, hogy van belőlük bőven szerte a világban, de rám nézve egyáltalán nem jelentettek veszélyt. A sors legalább milliónyi módon véget vethetett volna az életemnek – például egy ittas vezető révén, aki a Valencia Streeten száguldozik –, amelyek közül bármelyiknek nagyobb volt a valószínűsége, mint hogy terroristák rabolnak el. A terroristák lényegesen kevesebb ember életét oltották ki, mint a fürdőszobai balesetek, vagy az óvatlanságból bekövetkező áramütések. Mindig úgy éreztem, terroristák miatt aggódni olyan, mintha attól félnél, beléd csap a villám. Azonban megkötözött kezekkel egy Hummer hátuljában zötykölődve, egy zsákkal a fejemen, miközben éreztem, ahogy a púp kinő a fejemen, a terrorizmus hirtelen nagyon veszélyesnek tűnt.

A kocsi egy emelkedőn kaptatott felfelé. Úgy sejtettem, Nob Hill felé tarthatunk, és a szögből ítélve az egyik meredekebb útvonalon, talán a Powell Streeten. Aztán valamivel később épp olyan meredeken tartottunk lefelé. Ha a fejemben kirajzolódó térkép helyes volt, akkor a Fisherman’s Wharf irányába haladtunk. Ott hajóra lehetett szállni, megszökni. Ez még illett is a terrorista feltételezésembe. De mi a fenének rabolnának el egy csapat iskolás gyereket terroristák?

Hirtelen megálltunk, még mindig a lejtőn. A motor leállt, és kivágódtak az ajtók. Valaki kirángatott az útra a karomnál fogva, aztán lökdösni kezdett egy kikövezett járdán. Néhány lépéssel később megbotlottam egy lépcsőben, és beütöttem a sípcsontomat. Újból meglöktek. Óvatosan szedtem a fokokat, mivel nem használhattam a kezeimet. Felértem a harmadikra, és már léptem volna a negyedik fokra, de az nem volt ott, és majdnem orra buktam. Azonban valaki elölről megragadott, végigvonszolt egy fémpadlón, aztán térdre kényszerített, és a kezemet odabilincselte valamihez a hátam mögött.

Még több mozgás, ahogy a többieket is odaláncolták mellém. Nyögések és elhaló zajok. Nevetés. Aztán egy hosszú, időtlen örökkévalóság a tompa homályban, miközben a saját leheletemet lélegeztem be, és a fülemben hallottam minden egyes lélegzetvételt.

 

Még így térdelve, fejemen a vászonzsákkal is tudtam aludni egy keveset. A testem egy évre elegendő adrenalint pumpált a véráramomba az elmúlt harminc perc folyamán, és míg ez olykor erőt ad ahhoz, hogy leemelj egy autóroncsot a szeretteidről, vagy átugorj egyik épületről a másikra, ha kifullad, szörnyen érzed magad. Arra ébredtem, hogy valaki lerántotta a fejemről a zsákot. Nem túl finoman, de nem is durván – csak… szenvtelenül. Ahogy a McDonald’s éttermekben a hamburgereket készítik.

A helyiségben olyan erős volt a fény, hogy össze kellett szorítanom a szememet, de aztán lassan kinyitottam; előbb csak résnyire, aztán egy kicsit jobban, végül sikerült körbenéznem. Egy nagy, tizenhat tengelyes teherautó hátuljában voltunk; jól láttam a szabályos közönként elhelyezkedő kerékdobokat. Azonban a teherautó hátsó részét átalakították egy irányító központ és egy börtön mozgó keverékévé. A fal mellett acél asztalok sorakoztak, rajtuk mozgatható karokra rögzített lapos kijelzőkkel egészen a felépítmény tetejéig, hogy bármikor az operátor köré lehessen őket irányítani. Mindegyik asztal előtt volt egy szép irodai szék, amelyeken sok gomb és kar volt, hogy az ülőfelület minden milliméterét állítani lehessen, akárcsak a magasságot, vagy a támla dőlésszögét.

Aztán itt volt ez börtön rész – legtávolabb az ajtóktól, a felépítmény elejében. Acélsíneket rögzítettek a jármű oldalához, és a foglyok ezekhez voltak odabilincselve. Azonnal megláttam Vant és Jolut, és valószínűleg ott lehetett a többi között Darryl is, de nem láttam, mert egy-két fogoly előredőlt, és eltakarta a kilátást. Minden félelemtől és izzadtságtól bűzlött. Vanessa rám nézett, és beleharapott az ajkaiba; rémült volt, akárcsak én. Vagy Jolu, aki vadul forgatta a szemeit. Féltem, ráadásul rohadtul kellett pisálnom.

Körbenéztem a fogva tartóink után. Egészen mostanáig úgy kerültem a tekintetüket, mint ahogy a konyhaszekrény sötétjét kerüli az, aki a mumust sejti odabent, azaz nem akarod tudni, hogy igazad van-e. De jobban is meg akartam nézni azokat a rohadékokat, akik elraboltak minket. Tudni akartam, hogy tényleg terroristák-e. Nem voltam biztos abban, hogyan is fest egy igazi terrorista, noha a tévéműsorok mindent elkövettek annak érdekében, hogy meggyőzzék az embereket arról, minden terrorista született arab, nagy szakállal, turbánnal, és a bokájáig érő lebernyeggel. A mi elrablóink azonban nem így néztek ki. Akár a Super Bowl félidejében a közönséget szórakoztató pompomlányok is lehettek volna. Egy számomra meghatározhatatlan módon teljesen amerikainak látszottak. Szabályos arc, rövid, szépen nyírt frizura, de egyáltalán nem katonai stílusban. Fehérek, és színesbőrűek, nők és férfiak, akik nyugodtan mosolyogtak egymásra, amikor leültek egymás mellé a teherautó túlsó végében, kávét kortyolgatva műanyag poharakból. Nem afganisztáni arabok voltak, inkább hasonlítottak nebraskai turistákra.

Bámulni kezdtem az egyiket, egy fiatal, barna hajú fehér nőt, aki alig tűnt idősebbnek nálam, és a félelmetes katonatiszt külső ellenére is csinos volt. Ha elég sokáig bámulsz valakit, az előbb-utóbb megérzi. Ő is megérezte. Arckifejezése egy szemvillanás alatt megváltozott; a mosoly eltűnt, és egy kedvetlen, már-már robotszerű arc nézett felém.

– Hé – mondtam. – Nézze, én nem értem, mi folyik itt, de könnyítenem kéne magamon. – Úgy nézett át rajtam, mintha meg sem hallotta volna. – Komolyan mondom, ha nem mehetek ki hamarosan, akkor ronda eredménye lesz. Jó büdös lesz itt hátul.

Odafordult a társaihoz, és hárman tartottak egy kupaktanácsot. Halkan beszéltek, így egy szavukat sem hallottam a számítógépek ventillátorainak zúgása miatt.

– Tartsd vissza még tíz percig – fordult vissza hozzám –, akkor mindannyian pisálhattok.

– Nem hiszem, hogy kibírom addig – mondtam, egy árnyalatnyival több sürgetést rejtve a hangomba, mint szerettem volna. – Komolyan, hölgyem, most vagy soha.

Megrázta a fejét, és úgy nézett rám, mintha valami javíthatatlan lúzer lennék. Valamit még megbeszéltek a társaival, aztán az egyikük felénk jött. Idősebbnek tűnt, a harmincas éveinek elején járhatott, és széles vállai voltak, látszott, hogy edzett. Kínainak vagy koreainak – néha még Van sem tudta megmondani közöttük a különbséget – néztem, de valamiért mégis amerikainak éreztem. Elém lépett, és fellebbentette a sportdzsekijét, hogy megmutassa, mik rejtőznek alatta; egy pisztolyt, egy sokkolót és egy flakont láttam, ami akár gázspray is lehetett.

– Csak semmi hősködés – mondta.

– Semmi – bólintottam.

Megérintett valamit az övén, mire a bilincseim kinyíltak, és a kezem lehanyatlott. Olyan volt, mintha Batman övét viselte volna, kiegészítve egy wireless távirányítóval bilincsek számára. Aminek még akár értelme is lehetett; nem célszerű a rabok fölé hajolni, ha annyi halálos szerkezet rejtőzik a kabátodban, mert a végén meg találják ragadni a pisztolyod a fogukkal, és meghúzzák a ravaszt a nyelvükkel. Vagy valami ilyesmi.

A kezem még mindig össze volt kötve a hátam mögött valami műanyag szalaggal, és most, hogy a bilincsek nem tartottak meg, ráeszméltem, a folyamatos térdeléstől teljesen elzsibbadtak a lábaim. Szinte azonnal orra borultam, miközben összevissza kapálóztam a lábammal, és igyekeztem valahogy magam alá tornázni őket. A fickó talpra rángatott, én meg követtem, mint valami marionett bábu a teherautó másik végébe, egy fülkéhez. Menet közben megpróbáltam megkeresni Darrylt a tekintetemmel, de nem láttam. Bármelyik lehetett az eszméletlenül heverő alakok közül; vagy egyik sem.

– Befelé – mondta a férfi.

Megrántottam a csuklómat.

– Levenné ezeket, kérem? – A műanyag többórás szorításában az ujjaim úgy festettek, mint lila virslik. A férfi nem mozdult. – Nézze… – mondtam, és igyekeztem, nehogy dühösnek vagy szarkasztikusnak tűnjön a hangom (nem volt könnyű). – Nézze, vagy eloldozza a kezeimet, vagy segít nekem célra tartani. A vizelés nem könnyű szabad kezek nélkül.

Valaki vihogni kezdett. A férfi nem kedvelt engem, ezt éreztem a szája szegletében megránduló izmok mozgásából. Ezek az emberek aztán kemények voltak. Lenyúlt az övéhez, felemelt egy méretes bicskát, kihajtott belőle egy igencsak rémisztő kinézetű pengét, és elvágta vele a műanyag kötelet; a kezeim kiszabadultak.

– Kösz – mondtam.

Belökött a mosdóba. A kezeim használhatatlanul lógtak a csuklóimon, mint a híg agyag. Ide-oda mozgattam az ujjaimat, amelyek először bizseregni kezdtek, aztán a bizsergető érzés égető fájdalommá alakult át, és én majdnem felordítottam. Lehajtottam az ülőkét, letoltam a gatyám, és leroskadtam; úgy éreztem, nem tudnék állva maradni. Ahogy a húgyhólyagom engedett, eleredtek a könnyeim is. Némán, előre-hátra hintázva sírtam, miközben a könny és a takony elegye végigcsorgott az arcomon. A kezemet az arcom elé tartottam, hogy elfojtsam a hangokat – ennyit tudtam tenni, hogy visszatartsam a zokogást. Nem akartam megadni nekik ezt az élvezetet.

Aztán végeztem, a sírással és a vizeléssel is, ráadásul a fickó dörömbölni kezdett az ajtón. Vécépapírral megtöröltem az arcomat amennyire csak lehetett, mindet bedobáltam a budiba, és lehúztam, aztán körbenéztem mosdókagyló után kutatva, de csak egy kézfertőtlenítő adagolót találtam. Nyomtam belőle egy keveset a tenyerembe, aztán kiléptem a vécéből.

– Mit csináltál odabent? – kérdezte a fickó.

– Csak használtam a budit – feleltem.

Megfordított, megragadta a kezem, és éreztem, amint egy új műanyag bilincs szorul köré. A csuklóm megdagadt, miután lekerült róla a régi kötés, és ez az új most kegyetlenül vágott bele az érzékeny bőrömbe, de ellenálltam, és nem adtam meg nekik azt az örömöt, hogy felkiáltsak. Visszabilincselt a helyemre, és megragadta a következő foglyot, aki éppen Jolu volt; az arca feldagadt és egy ronda seb csúfította el.

– Jól vagy? – kérdeztem, mire Batman-öves barátom a homlokomra tette a kezét, és keményen nekilökte a fejem a teherautó oldalának; olyat csattant, mintha az óra épp elütötte volna az egyet.

– Pofa be – mondta, miközben megpróbáltam fókuszálni a látásomat.

Nem szerettem ezeket az embereket, és eldöntöttem, hogy meg fognak ezért fizetni.

Egymás után kerültek sorra a foglyok, és miután mindegyik elvégezte a dolgát, az őr visszament a társaihoz, hogy igyon még egy kávét – egy nagy Starbucks címkét viselő tasakból töltötték ki –, aztán folytatták a nevetésekkel tarkított beszélgetést. Később aztán kinyílt a teherautó hátsó ajtaja, és friss levegő áramlott be rajta, nem füstös, mint korábban, hanem valóban friss. Mielőtt újra bezáródott, egy villanásnyira láttam a külvilágot – odakint sötét volt, és esett az eső.

A teherautóba belépő alak katonai egyenruhát viselt, az Egyesült Államok katonai uniformisát. Tisztelgett az őreinknek, akik viszonozták a mozdulatot, és akkor rádöbbentem, hogy nem terroristák foglya lettem – az Egyesült Államok foglya voltam.

 

Egy ponyvát állítottak fel a teherautó hátsó felében, aztán egyesével értünk jöttek, kioldoztak, és elvezettek az álfal mögé. Amennyire meg tudtam állapítani – számolni próbáltam a másodperceket; egy víziló, két víziló –, a kihallgatások nagyjából hét percig tartottak. A fejem sajgott a víz-, és koffeinhiánytól. Én voltam a harmadik a sorban, és a rövidre vágott hajú nő kísért. Közelről fáradtnak látszott, szemei alatt táskák gyűltek, szája szegletében komor vonások.

– Köszönöm – mondtam automatikusan, ahogy eloldozta a bilincseimet, aztán talpra rángatott.

Utáltam magam ezért az automatikus udvariasságért, de belém nevelték. A nőnek azonban a szeme se rebbent. Előtte sétáltam át a teherautó végébe, be az álfal mögé. Volt ott egy rozoga szék, amibe leülhettem. Két őr – Rövidhajú nő és a Batman-öves férfi – a kényelmes székeikből meredt rám. Volt közöttünk egy kis asztal, amelyre a pénztárcám és a hátizsákom tartalmát szórták ki.

– Üdvözöllek, Marcus – mondta Rövidhajú nő. – Fel akarunk tenni neked néhány kérdést.

– Le vagyok tartóztatva? – kérdeztem.

Ez nem volt felesleges kérdés, ugyanis, ha nem vagy letartóztatva, akkor léteznek bizonyos határok, amelyek korlátozzák, hogy mit tehetnek a rendőrök, illetve, mit nem. Letartóztatás nélkül nem tarthattak fogva túl sokáig, és járt egy telefonhívás, valamint ügyvédet is hívhattál. Hú, végre beszélhetek egy ügyvéddel.

– Ez mire való? – kérdezte, felemelve a telefonomat.

A képernyőjén az a hibaüzenet volt olvasható, amelyet akkor írt ki, ha túl sokszor próbáltál a rossz jelszóval hozzáférni a benne található adatokhoz. Elég durva üzenet volt – egy animált kéz, amely az egyik ilyen esetre vonatkozó egyezményes jelet mutatta –, de én szerettem egyéniséget kölcsönözni a holmijaimnak.

– Le vagyok tartóztatva? – ismételtem meg.

Nem kényszeríthetnek válaszokra, ha nem vagy letartóztatva, és ha megkérdezed, hogy le vagy-e, akkor meg kötelesek válaszolni neked. Ez volt a szabály.

– A Belbiztonsági Hivatal vett őrizetbe – csattant fel a nő.

– Le vagyok tartóztatva?

– Ennél több együttműködést kell tanúsítanod, Marcus.

Azt, hogy „különben” már nem tette hozzá, de a hanghordozásából következtetni lehetett rá.

– Beszélni szeretnék egy ügyvéddel – mondtam. – Tudni akarom, mivel vádolnak, és látni szeretnék valami igazolványt mindkettejüktől.

A két ügynök összenézett.

– Azt hiszem, jobban át kellene gondolnod a hozzáállásodat ezt az ügyet illetően – mondta Rövidhajú Nő. – Lehetőleg most azonnal. Találtunk néhány elég gyanús szerkezetet a táskádban, ráadásul téged és a társaidat attól a helytől nem messze fogtunk el, amely az utóbbi évek legdurvább terrorista támadását szenvedte el. Ha ezt a két tényt összekapcsolod, rájöhetsz, hogy a dolgok nem állnak túl jól az esetedben, Marcus. Vagy együttműködsz, vagy nagyon megbánod. Most pedig, mire való ez?

– Azt hiszik, terrorista vagyok? Tizenhét éves vagyok!

– A legtökéletesebb kor. Az Al-Kaida előszeretettel soroz be meggyőzhető, idealista gyerekeket. Figyeltünk téged, ha nem tudnád, és, ami az illeti, bizony elég sok ronda dolgot tettél fel az internetre.

– Szeretnék beszélni egy ügyvéddel – ismételtem.

A rövidre vágott hajú nő úgy nézett rám, mintha valami kis csúszómászó bogár volnék.

– Te még mindig azt gondolod, hogy a rendőrség fogott el valamilyen bűncselekmény okán. Túl kellene lépned ezen végre. Az Egyesült Államok kormányának lehetséges ellenségeként vettünk őrizetbe. Tehát, én a helyedben erősen gondolkodnék azon, mivel győzhetnél meg minket arról, hogy nem vagy az ellenség katonája. Nagyon erősen. Mert léteznek sötét vermek, amelyekbe az ellenséges katonák belekerülhetnek, nagyon sötét vermek, ahol egyszerűen eltűnsz. Örökre. Figyelsz te rám, fiatalember? Azt akarom, hogy lépj be ebbe a telefonba, aztán add át a memóriájában lévő fájlokat. Tudni akarom, miért voltál kint az utcán? Mit tudsz a város elleni támadásról?

– Nem fogom feltörni magának a telefonomat – feleltem ingerülten. A telefonom tele volt magánjellegű dolgokkal; fotókkal, levelekkel és olyan programokkal, amiket én törtem fel. – Az magánügy.

– Mit rejtegetsz?

– Jogom van a magánélethez – mondtam. – És szeretnék beszélni egy ügyvéddel.

– Ez az utolsó lehetőséged, kölyök. A becsületes embereknek nincsen rejtegetnivalójuk.

– Beszélni akarok egy ügyvéddel.

A szüleim majd megfizetik. Ezen a ponton mindegyik letartóztatási kisokosban az állt volna, hogy mindegy, mit tesznek, vagy mondanak, csak hajtogasd, hogy ügyvédet akarsz. Abból semmi jó nem származik, ha úgy beszélsz a rendőrökkel, hogy nincs jelen az ügyvéded. Ezek ketten azt mondták, nem rendőrök, de ha ez nem letartóztatás, akkor micsoda?

Utólag már belátom, talán jobb lett volna, ha megmutatom nekik, mit rejt a telefonom.